Kimenetel

Azon a szombaton, egyébként június 15-én, mikor ezt itt iromtam, s mikor a megszállás kimeneteléhez (mene, tekel, de a legkevésbé sem ufarszin) kétség már nem fért, nos, azon a szombaton is orosz nyelvlecke ment az osztrák televízió egyes csatornáján. Szépen, sutácskán, iskolatelevíziósan. A kedves, orosz származású Frau előmondott, artikulált, épp a különféle főnévragozásokkal bíbelődtek, az atyec még teljesen alapfokon gehörtölte a rágyijót. Az asszonyság előtt jópár Matrjoska baba díszelgett, és a végén utalt rá, hogy hát volt az a Puskin nevű, aki drámát írt Mozart és Salieri címmel, igen, az a Mozart, mondta, akinek a kétszáz éves…, dehát tudjuk, mosolygott, és az egész olyan gemütlich, natürlich és lazakomoly volt, hogy az embernek jó kedve támadt. Sztálinról nem volt szó, ellenben Puskinról és Mozartról igen, mintha a Magyar Jövő egy polgári darabkája villant volna fel, egy szegényes, ám gondozott darabka, és lehetett meditálni: ott eszébe se jut senkinek, hogy betelefonáljon a Szabadság (!) térre, hogy mecsoda egy pártállami csökevény volna ez megen.

Persze, onnan nézve, a Lajtán túlról, sosem lesz teljesen megérthető, hogy itt az orosz oktatás és a Majakovszkij utca egyaránt el lett törölve. (Jó, neki pechje volt a Királlyal, a keserű nevű jobban járt, azon a szombaton Gorkij-fasor még volt. Van még?) Természetesen ezt nem nekik, bécsieknek kell megérteni és -emészteni, alighanem e tárgyban der Vater hiába is szlusajet Rudfunke, innen az a nyelvlecke jóval érthetőbb, mint onnan ez az egész, nyelvoktatás, betelefon és kimenetel, és noha a kimenetelük, hála isten, nem vitás, a kimenetelük kimenetele körül még vannak práblémü, annak ellenére, hogy a hivatalos búcsú tegnapelőtt megesett.

A Silov altábornagy kapott egy tőrt a Für Lajostól – ezek a katonák mindigis szerettek ilyen késféléket ajándékozni –, és ez a Silov, miközben a remekmívű fegyvert szorongatta, az elszámolási vitákra helyezte a hangsúlyt, míg a magyar fél szélesebb távlatból (na ja) méltányolta a rég várt kimenetelt, és jó érzékkel nem mondta ki, amit nyilván és joggal gondolt, hogyhát talán inkább mélyen hallgatnának objektíve, és ne csak a kitépett villanyvezetékeket vinnék haza aljzatostul, hanem a környezetszennyezést és a kóbor tányéraknákat is, melyeket voltak szívesek eldobálni a hosszúra nyúlt állomásozás emlékeképpen, és még akkor is éppen elég lenne nekünk, amit itt hagytak objektíve, noha szubjektíve erről tényleg nem ez a Silov tehet, mégkevésbé a kerozinöntögető Szása és Abdullah. Aki meg tehet róla, az momentán nem fogadóképes, nem is kap tőrt és tojaki aszut. Annyi tőrünk és aszunk különben sincs, annyi mindenkivel kéne itt koccintanunk, legfőként a sírral, hol nyugszik atyja. Atyják, atyjunk, azzal kéne.

Érthető, hogy sietnek, márcsak a budapesti búcsú elől is, ki szeret búcsúzkodni, ha nem hívták valahova, bár ez a hívták-nem hívták kicsit bonyolultabb, elsőízben például nem lettek híva, holott jogosan jöttek, és jó, hogy jöttek, másodjára, ötvenhatban, pont fordítva, meghívatták magukat oda, ahol amúgyis voltak (Szuezbe, na). Aki meghívta őket már nem él, több hívő – istenbizony, hívót akartam írni, nos, több invitáns –, ugye, nem volt, ennek is láttuk a kimenetelét. Most már talán, nyár lévén, jobb lenne az úgynevezett turizmusra koncentrálni, arra, hogy ha nálunk is, Silovéknál is kikristályosodik a „világ”útlevél intézménye, akkor ők civilben újfent jőni fognak (kimenetel), ha jőniük kell, és ez a legnagyobb vendégszeretet mellett se lesz egy kvantitatív vicc, és akkor Európánk alighanem ismét csak enciklikát fog küldeni és résbástyaságunk fölötti csodálatát Minolta-faxon, de sátrat és barakkot nem. Hát igen, túl közel vagyunk, már-már össze voltunk költözve, nem lesz könnyű szomszéddá lenni most. Pedig most, hogy megszűnt az életközösséggel járó intim testbeszéd, méginkább szükség van kommunikációra, hogy a nyelvleckéhez végre visszatérjek.

Az állástalan s lesajnált orosztanárok némelyike, ha ügyes, talál majd állást nyugati cégeknél – kép- és nem hadviselet a Donnál –, mely cégek valóban akarnak kereskedni arrafelé, s mely cégek tévéjében (közszolgálati) Puskin és Mozart anélkül is említhető együtt, hogy betelefonálna „a nép”, s ahol a bolsibérencség gyanúja nélkül adható fel a hirdetés, hogy üzletembereknek oroszoktatást vállal özvegy Varsányiné, szóval el tudnak majd talán e tanárok helyezkedni és nem tanári fizetésért, amin még mindig ott a pártállam – pártállott s most kőhalom – bélyege, s ezt lemosni kissé szolidabb az igyekezet, bár gyalázat, mint amilyen iparkodás a homlokzat átfestésében tapasztalható.

Ettől függetlenül úgy föst, hogy bőven eme írás megjelenése előtt, ha igaz június 19-én kimentek ők, 30-án el is lett tőlük búcsúzva, vagyishát, felőlem nézve el fog lenni, és marad, ami marad, tájkép, békeharc után. Lassan beforrnak majd a lőterek, nyugati segítséggel rekultiválódik az anyaföld, helyi közreműködéssel kinyit a tök arany virága (Veresmart), és beforr ez az egész, amit holmi jól felfogott szórakozottságból nagy és jellemző butaság volna elfelejteni. Nos, elmennek volt, bár hogy hova haza, annak kimenetele szintúgy eléggé bizonytalan, de a Puskin, a Tolsztoj, a Bábel és a hasonló urak itt maradnak, úgyhogy nemcsak piacilag, hanem kultúrailag sem kéne oroszul elfelejteni, azaz – s ez alighanem 47 év végbizonyítványa is – meg kéne végre tanulni.

És ha majd a féltávoli jövőben a magyar közszolgálati televízió lazakomoly szombat délelőttjén az atyec mindenféle áthallások nélkül szlusájet a rádiót, akkor, azok a nézők mondhatják el majd, hogy beforrt, és akkor a hajdani vicc is vicc lesz végre, rossz emlék, de a miénk, hadd írjam hát ide már most, mementóképpen:

– Hallotta, öregapám?! Az oroszok fölmentek a Holdra.

– Hm. Mind?