Befutófilm

Befűzök, s már ahogy perceg a henger, ez a frusztrált gépszú már a hüvelykujjam mozdulatából tudja, hogy tudom, ezt megint úgy fogom indítani, hogy az írás mint olyan, mint önmaga tárgya, s tudom, hogy tudja, hogy ettől ideges leszek, és, oldandó ezt, megint azt taglalnám legszívesebben, persze, egy kevésbé nagyképű szóval, például maszatolás, azt tehát, hogy miért is az írásról akar szólni az írás legelőször?

Vagyis nem más ez, mint egy technikailag szükséges, de végül és elvben láthatatlan befutófilm, a gépész még törülgeti a lecsós, granediros (de mindenképp: skutella) száját, még nem is figyel igazán, nyolcadszorra minek is. A vásznon sokáig csak a halszálkás, lüktető fény, ecsetvont ikszek, arabs számok, majd fölsejlik, de miért pont ez? egy asztal cikkelye, maszatos, kövér gyerekkéz azon, egy vonalas irka, egy nem patronos töltőtoll, igazi fekete szagú, szép büdös, és hallani a percegés alól az iparkodó, csüggedt szuszogást.

„Írjál legnagyobb szünidei élményedről szabadon választott fogalmazást! Ügyelj a választékosságra! A szóismétléseket ne ismételd! Ne használj tőt vagy hiányosat! Ha mégis, azok ne legyenek több a kétötödnél!” Erről eszébe jutnak a törtek, ami hagyján, mert nyomukban, a gondosan felnyírt, szövevényes kis tudat mélyén, a hátsó falánál, ahová salétromért és csakis salétromért merészkedik az ember, vagy ha beesik oda a labda, és ahová a fáskamrák mögött vezet homályos, mokkaszín ösvény, melyen se partizán, de indián, se bujdosó kuruc nem jár, csak ha muszáj, szóval ott, a tudat fáskamrái mögött mocorogni kezd egy ritka agyafúrt képződmény, a szeme véreres, medvemamut pongyolában jár s mosolyog, mint a franciakulcs. A szövegespélda. „Zoli édesapja traktoros a téeszben. Munkatársaival fölszántottak öthatod…” Na de milyen Zoli, hányadikos? gondolja, hogy nyerjen egy kis időt, de hiába, ha azonnal eszébe jut, hogy „hektár”. A hektár félelmetesebb, mint a lódarázs. Annyira, hogy rögtön két dével írja a szabadon-t, s mered csak aztán a tárgyra dühösen.

Hogy lehet, gondolja azon a filmen (hát, nem egy Gojko Mitic), hogy lehet szabaddon választott tárgyról muszájni? Előhalássza a tintaradírt, s dörzsöli vadul az egyik döt, de rámegy az egész szaba. Közelkép az irkalapról, ahogy nyüszít és vékonyodik, végül kerek, lila hámlás lukacsával, a Táncoló kuruc (Izsó Miklós) szeme, ha elkalandozik a fáskamra mögé.

Befűzöm, beigazítom, dadam, hatvan leütés, le, ahogy Carpenter a kövér norvégot, akinek pedig gipsz volt kiöntve a kesztyűjében, mégis. Lám, találtam egy tárgyat a fáskamrák mögött, pöszmögsz csak, és nem lukadsz ki sehova, mondja a tárgy, s hogy tintaradír, ezt tudod csak, helybenfutni. Szabadon választott tárgyam én vagyok, morgom, csak én tudok versemnek hőség lenni, bocsánat. „Szőjél bele mondandódba a témába vágó szép idézeteket!” Az ember szívesebben jár máshová salétromért.

A kisfiú újra írni kezd a filmen, kaolamackó, muris lenne, választana 1962-ben valami közéleti tárgyat, ötvenhat, piacgazdaság, nemzettudat, Tüzép-Európa, kisgazdapárt, káromkodnak a méhek az édes hektáron. Topogok csak, pár mondat fogalmazás, befutófilm, mielőtt megkapaszkodom a papíron, az írás témája az írás, gyakran egyéb se, hisz egyre szívesebben rendezek befutókat és kifutókat, ami közte volna bármelyik moziban úgyis megtekinthető, szívesen egypercegek, némi műgond, olcsó forgatás. Körülöttem most egy hatalmas park, átmenetileg több levegőm van mint egy léghajónak, vagyok egy parkban, bennem egy konyhaasztal és egy kisfiú.

Zoli édesapja a téeszben „kopott kabátú, de nekem új ruhát veszen”. Ha öthatod nektárt délelőtt, Pista bácsi mennyi lucernát délután? És mosolyog, mint egy franciakulcs. A filmen hőség, aranyat olvad a vajaskenyér, skurcban egy vízizöld uborka, izzadnak azzal a tollal. Innen nézve, persze, babaszag – nem beszélünk csúnyán a tanulónak! S telik az idő, a Rózsapeti mindjárt lehozza az ötös fociját, ő meg csak ül babbaszag a szabad tárgyán.

Ennyi, mondom a csüggedt gépszúnak (ezeken a szigligeti gépeken van hosszú ú, lapu, kapu, de hattyú s U-szeg), ennyi változott mostanáig, az fűzős volt ez szelepes, de ez a fogalmazás éppúgy leereszt.

Legnagyobb élményemben apukámmal egy nagy parkban kéz a kézben a világ zajától, pontosjé, nem gólya, papagáj, egy nagy parkban leállíttatta a Moszkvicsát, addig a kiskatona alutt, tintaradír, s evett. Madarak, úgymint fecske, veréb, kakukk, sas csivitelése és trilálya töltötte be a fák koronáját és lonbjait. Nápolyit ettünk, vidáman ropogtattunk a csizmájával s cipőmmel a kavicsos utak során. „Csak a cinegének szomorú a sorsa.” Sokat nevettünk egymással, aztán kissé elkanyarodtunk. A fű zöld volt, az ég kék volt. A keze meleg volt. „Te Kárpátoknak csillámló bérce.”

Most már írd a tárgyalást, mondom, találj ki valamit, lehet hazugság is. Bólogat a kisfiú lelkesen, akkoriban hosszú, véres-harcos történeteket mesél az udvar gyerekeinek merő kitalálásból, nem csoda, hogy éjszaka fél, nem mer egyedül aludni. Kézen fogja az apám, viszi pszichológushoz, zuhanyozzak langyos vízzel, azt mondja. Végeláthatatlan történeteket. Aztán kissé elkanyarodtunk.

Amikor már egyedül voltam és bátor, betértem egy sötét tisztásra, ahol nagy, tűlevelű medvék gyűléseztek, csupa Komora. Nápolyit ettek, piros nyelvük lángolt az éjszaka boltján. De ahelyett, hogy megettek, bevettek focizni, igaz kapusnak. Az nagy, több… hektáros pálya volt, és mindig a másik tizenhatosnál támadtak, és a föld hajlása miatt nem is látszottak, csak a hegyük kis bokornak. És ahogy ott egyedül ácsorgok egyszercsak beleakadt a hálómba a dorkóm, és húzott le, és csupa temető volt a rét meg atomcsapás, és langyos víz se volt és belefúrtam a fejemet a parkba.

Most felnéz a filmen a holdvilág képével, hallgat, szuszog, görbe a szája. Dühösen néz rám, majd a kétvégű, piros-kék ceruzával elkezdi körmölni a díszsort, szív, pötty, lapát. Nincs befejezés, mondom gonoszul. Nincs, mondja a filmen a szeme, és sokkal jobban tudja nálam, hogy az írás mi minden – minden? –, és mire kevés mégis, mi az, amit nem lehet írással követni, van egy tisztás, ahol elpacásodik, sötét lesz és kusza, tisztázza, tisztázza, és tényleg jó, ha egy befutófilmre elég ez a pár évtizednyi, szabadon választott muszáj-fogalmazás, szív, pötty, lapát.