Gondolatok a költészetről

„Egy szép tavaszi reggelen / sétáltam künn a tengeren” – írja anno Ditzig Hugó, írói nevén Délczeg Lajos. Ezt írja, miközben partra húzza a hangszert, s kinyitja a tokot a fövenyen. Veresbársony annak a belseje, puhán harapós száj, s mielőtt elhelyezné abban, szárazra törli, kivált nyirkos ilyenkor tavasszal. Visz föl rá lélegzetet, törli hattyúpuha ruhával, vileda, mintha tükröt. Velencei, sőt Muránó, soha annyi kézzelfújt hasaska sellő és Pius pápa. „Parányin csilingel a tenger cseppjei”, vaníliaszag van és a hangzás miatt: fülolaj. Elhelyezi benne óvatosan, külön vájat az evezőnek, majd becsukja a tokot halkan, be az estét, kisezüst kattanás akkor a hold. Lábujjhegyen indul el, noha görnyeteg, ugye, több mázsa finom anyag, réz, kender, kátrány, vörösfenyő, még így, üregesen is nehéz, plusz a gondolatok.

Pilinszky írja valahol, hogy „a líra minél inkább líra kíván lenni, annál kevésbé tűri meg az alapok bonyolultságát.” Elképzelem, ahogy egy faggyas hétköznap Pilinszky néhány helyre becsönget, van egy listája, tudja hová megy, megáll a világos négyszögben, és ezt mondja az alapokról és a líráról.

Ami nem jelenti azt, hogy programosan hülyének kéne lenni, vagy – ha már –, akkor az erény volna. S tényleg nem. Mintha Puskin is mondott volna olyasmit, hogy a költők, urambocsá’, kicsit butácskák. Hallom, ahogyan Babits fölmorran erre, fodrásznál ül ott fent, bajuszt stuccoltat, angyal szerencsétlenkedik a szája felett. Babits keveset beszél, de most fölmorran. Szóval nem tűri, pedíg amúgy is van neki mit nem, Babitsnak. Csak lenéz ide és van. „Többet gondolni Babitsra” – írom föl. „És többet Pilinszkyre.”

„Nevenapjának alkalmából meleg szeretettel köszöntjük József Attila barátunk születésének márványtábláját.”

Illenék, gondolom el, most már valami magvasat gondolnom a költészetről, legalább, hogy én nem tudom mi az, de jó nagyon. Ilyesmit. Vagy hogy Dichtung, süret, intenzió. Továbbá: kicsike gép, csontos libamáj, szabadság, szerelem, nyelvhús. Esetleg: uszály, gőzös, zörgő, vontató Tatár, Albatrosz nevű teherhajó, gondola. S hogy necesse est. A könnyű séta „künn a tengeren” és a reves, nehéz cölöpök e sétához. Azok a sétába foglalt cölöpök. S hogy nem azért van, mert „szükség” van rá, noha szükség van rá épp ezért.

„Mondd, te tudod, hogy kik az olvasóid, hogy kiknek írsz?”

„Hát, úgy nagyjából.”

„Na de névszerint!”

Vizet forralok, koratavaszi neszezés, s egyszercsak azt súgja valaki onnan, hogy „Tojáséj”. Azért ezek nélkül a súgók nélkül lenne nagy árvaság. Ezt az egy szót, tojáséj, ami egy teljes magyar vers, írta Weöres Sándor. Benne van, mondhatni, az alapok bonyolultsága nélkül van benne ez az egész. Benne a végtelen éj és a héjon (eh, éjen) körbefutó végtelenszámú kör és ellipszis. Benne az élet, lásd a tojást, s benne a halál, lásd az éjt. S lásd, hogy az egész milyen triviális. És ha ez játék volna, akkor a költészet véresen komoly dolog volna. S mert ez is: az is. Lényege szerint valami ilyesmi. Gondolni meg elég lehet annyit, írom le a hülő nescafé fölött, hogy „Sokat gondolni Weöres Sándorra!”

„Egy asszony egérősz kalapban / és görbe tű van szúrval abban / mintha egy képes régi lapban / lépdel az asszony ősz kalapban / de a szeme két barna nyárvég / a sohamárra arra vár még / hogy egyszer odahaza jár még /árnyék szemében barna nyárvég /s kigyullad olcsó görbe tűje /egy sohavolt szó pár betűje /a kiskosztümszín alkonyatban / nem kérdezik hűtlen-e hű-e / egy vérlakk cukrászdába ül be / habra de ólom úszik abban.”

Mégis, vetődhetne ellen, szép, szép, de mire az a sok izé, ornamens, izzadtság mint veret, az a sok melizma, mire? Merthát mégsem teljesen természetes, ugye, a versbeszéd ebben a hardan rohanó időben s hát így a vers csak operaféle mégis. Hát igen, mondom, műni mű, vagyis mégsem alaptalanul mondatik bonyolult mesterségnek, egyáltalán: mesterségnek. Ott van, például – jövök el gyorsan az opera közeléből – ott van a szenesemberé, az se igen tűri az alapok bonyolultságát, mégis eléggé nehéz. „Ojjé, cipellenél le csak tojásszént – lábujjhegyen, noha görnyeteg – azokba a mély logodi utcai pincékbe, tököd leszállna.” Lássa, ez szép, mondom a rekedt hangnak, ez a jambikus zárlat, ez a leszállna, ez szép, ki is tehető utána a pont. Napszállat óráján leteszi hátikosarát az ember, megtörli a tintenpenes homlokát s azt hiszi: na, levitt valamit. Másnapra aztán többnyire kiderül, hogy egy gramm, annyit se, de ez, a hivés, már ez jó érzés. Még a kétség is, hogy tényleg jó-e, ami szól „amúgy”, vagy fordítva: szól-e mi jó, hogy ilyen frivolan kerülgessem továbbra is a gondolást. De néha azért valamit valóban levisz – lehoz – egynémely tollas ember és akkor az költészet.

„Nyelvhús”, mondanám tovább a telefonba, ha azt képzelném, hogy a vonal túlsó végén Kosztolányi, K-vonal. „És verset? Írnak ott lent még verset” – kérdezné, én meg mondanám, hogy igen, nem rózsás, de igen és hogy hadd idézzem Joszif Brodszkij urat – látott már márciusi Holmit? –, ki azt írja, hogy „minden jel arra mutat, hogy a tíz év múlva véget érő huszadik század talán a költészet kivételével minden más művészettel leszámolt.” Ezt mondanám, hadd örüljön kicsit, bár talán nem igaz, de szép szomorú és idetartozik. Aztán a vonal megszakadna, én meg csak motyognék tovább magamban modor- s dallamilag.

És közben, leszállván a nap, lassan esteledne, mikor a pont néha és esetleg kitehető, de még a dologról, a költészetről nem volna mondva semmi. Ettől persze a dolog van, masszívan és titokzatosan, ahogy kékek az alkonyi dombok, vagy ahogy van egy tányér krumplipaprikás. Jelenvaló, függetlenül attól, hogy mennyire van jelen pillanatnyilag. Nem kell szeretni és nem muszáj fogyasztani. Egyedül azt tűri nehezen, hogy kötelező. Ha atomjégtörőnek alkalmazzák. De ezt is túléli, amíg nyelv van, amíg gyerekek vannak: majdnem mindent. Amíg lehet szelíden nem tűrni az alapok bonyolultságát.

Dichtung, örökösen kumulálódó teafű, ahogy apródonként újra és újra kioldódik, még mindig és még mindig inkább. Úsznak a kannaezüst felhők a szmogon, ott ülnek fönt és lógatják a filterüket Babitsék, szelíd horgászat, a kis Weöres már ozsonna óta is fogott egy csomó „olvasót”, snecik csak, mondta valaki, dobja vissza, de hohó, nem úgy van az ám! Persze, van, aki ott is görcsösen villantózik, sőt, nem mondok nevet, de volt, akitől kis köteg dinamitot kobzott el Arany, a gátőr, ám ők, ők mind, (lehet tudni, kik) ülnek csak a rendes, vékony botjaikkal – talán ez a masszív törékenység, talán ez lenne az.

Ülnek napszállatig, aztán ballagnak haza sorban, olyan sorban, melyben már soha többé nincs egymás után. Lentebb kigyulladnak a tavaszi villanyok, az itt és most adott város összehúzza vékony sálját, a Dunát, vagyis József Attilára, írom föl végezetül s merőben végezetlen, szóval, jó, ha rá naponta gondol az ember, és az akkor alighanem eléggé gondolatok a költészetről.