A Trieszti Öböl

Jócskán benne jártunk már az októberben azon a szombaton, mely az 1956-os forradalom első szabad és kétnapos ünnepe miatt hétfővé avanzsált. Ottlik Iskoláját olvasgattam sokadszor, ceruzával a kezemben, és azt gondoltam, hogy ettől kerekek, áttetszőek lesznek a mondataim, hogy átjön beléjük egy kevés tejsav és gyanta.

Meg azt gondoltam, hogy markolj, kanyaríts ebből, Istenem, valami tárcát, én elfordulok, nem is láttam semmit, kotorj bele a tanszerládámba, Mb!, a kockás füzetembe, a formátlanságomba, vedd el, neki meg adjál örök nyugodalmat ott, menetben kifelé a Trieszti Öbölből.

„Kürtösök gyakoroltak valahol messze, a külső fasorban lépegetve. A park lombjai fölött finoman szállt az enyhe őszi levegőben a távoli trombitaszó.”

És Medvének csak két szava volt az édesanyjához: „Vigyél haza!”

Azon a szombaton járt le a Magyar Napló szabta határidő, ameddig írást, hommage-t, valamit adhattam volna le az emlékoldalra, a nov. 1-i, halottaknapi számba. Részben ezért, de nagyobbrészt a csöndes, nem produktív emlékezés kedvéért vettem elő még péntek este az Iskolát, azt, amelyiken a Somogyi Győző rajzolta félszázad – még Öttevényi is – jön a fényképezkedésből, olyan kicsin és gyereken jönnek, mint belül a könyvben aztán sohasem, s ez is igaz, ez a borító, mégis.

Talán épp a határidő lejártának órájában tartottam ott, hogy Medve Gáborék leveszik a fekete waffenrockot és beöltöznek csukaszürkébe. Bébé úgy írja, október közepe táján lehetett, azidőben tehát, amikor Ottlik, mikor a szerkesztődő emlékoldal s mikor az újraolvasás. Hatvanhét év, ami elmúlt. És azt gondoltam, hogy bár újoncságunk időtlen idők óta tart és eltart, ezen az őszön valahogy mégis másképpen végződött be, és bár eztán is ugyanúgy, az elkövetkezőknek egymáshoz mégis több köze és hasonlatossága lesz, mint az eddigiekhez. És azt, hogy most, 1990 őszén aztán tényleg vége a dragonyoszubbonynak, és hogy igazán rendes volt Ottliktól, hogy eddig is, hogy személyében is kitartott velünk. Most lettünk, lennénk magunkra bízva. És hogy azért ezért is: csukaszürkék.

Azt gondoltam, hogy Ottlik nem, nem úgy és egyáltalán nem halt meg, valamint azt, hogy hányan élnek volt majd e napokban ezzel a középfajú nekrológ-fogással. És hogy ez attól igaz lesz mégis. És hogy mondatnak pedig, bordának és remegésnek lennie kell, e la nave va Mohács, valamint a tenger felé. És hogy ezentúl már tényleg kell tudni mondatot írni. És hogy egy életre elég feladat jól gondolni akarni a Trieszti Öbölre.

Ott tartottam, hogy mégis beviszem ezt a nemírást a szerkesztőségbe, egy flekknyi csöndet, legjobban úgyis azt tördelhetni, de akkor valaki azt mondta a tanterem sötétjéből, hogy elefes, és én maradtam annyiban, a tanszerládám előtt. Viszed ám a! Vinnéd, ha nem lenne annyira csinált, és olyan artisztikus, hogy már-már megtehető.

In satu nascendi ha menne is, nem mehet az írás, mert a „művészet sajnos nem kávéház, hanem akkor már inkább hasonlít egy keddi vagy szombati menetgyakorlathoz, ami igazán keserves és homályos célú mesterség volt, mégis, ha keresztülvonultunk a városka utcáin, örömünket leltük benne, hogy valami fegyelmezett és egyben hetyke dolgot mutassunk a civileknek, bárha belegebedünk is.”

És azt gondoltam, Ottliktól az embernek akárhogy is írni támad kedve, persze, legalább ennyire el is megy: az akárhogy írástól feltétlenül. A dolog egyszercsak kegyetlenül nehéz lesz és kikerülhetetlen. És hagyján az írás, hanem „az a lovas. Az a Trieszt felé ügető lovas. Utólérte őt a hágón és nehéz parancsot hozott. Egyetlen szóból állt: Élj!”

Élek, kellett erre mondanom, mintha nekem lett volna szólva. És közben tisztára este lett és jóleső esőszag. És éppúgy surrogtak az autógumik kint a Váci úton, mint némelyik puha, nyugodt közeltávoli mondat. És azt írtam, hogy „azt írta”, hogy egy kisnovellával bíbelődött egy sellőről és egy vasutasról, hogy a tolószékes, fain leány láttán a vasutas megrendül, elérzékenyedik, majd mikor a trükk, egyébként sajnálatosan hamar, kiderül, mérgében és csalatottságában nem akarja Talapa Ilonát visszaereszteni a kéken ringó tartálykocsiba. „Dehát ott a felirat, kérem, a waggon oldalán, lábszárnyi betűkkel, hogy Circus Aqua Trieste!” „Debizony akkor sem, ne tessék itt visszaélni! Enyvszagú bula! Hát pont az, hogy lábszárnyi!” – írta, mintha egy kisnovellával bíbelődne, holott csak úgy jutott neki eszébe a metrón, és csak úgy eszébe jutott.

Előbb, még délután, fel kellett az olvasásból állnom, kipróbálni, benne van-e még a lábomban, az alsó lábszáramban az a gyerekkori, gyakorlott oldalazó mozdulat, amivel Szabó Gerzson ülepen rúgja Bébét a rajzszög-eset és a kihagyott reggeli után. Benne volt, álltam és oldalaztam a homályosodó szobában, A semminek eléggé hatalmas ülepe van, nem kunszt eltalálni. Elnevezni a kunszt, vagyis megkötni és szabadon hagyni.

„Üres volt a folyosó, a léghuzat lassan járt föl-alá, a vesztibül felől jött, a konyhánál megmozgatta a gőzöket, egy kis ködszagot hordozott bele az ételszagba.” Ez a nem semmi. Ez a belehordozott ködszag.

Aztán visszaülve azt gondoltam, hogy ha már Medvének lenni nem lehet és ha már Medvét utánozni sem lehet, akkor már inkább az utóbbit ne lehessen, mert akkor azért Medve van és akkor azért már a „már”-okat valahogy csak le lehet csumázni a mondatról. S akkor azért lehet írni egy nagy szelet kenyeret, és rá lehet írni a kenést, a szép barna, lesütött kacsazsírét a Matej hátsó rekeszéből.

Itt tartva látnom kellett, mennyire jön felém ilyenkor a gyerekkorom. Az Iskolának ez mindig nagyon erős mellékterméke. Hogy jön és nem tudom majd megírni. És nem tudom nem megírni. És hogy mind megírták, mind, aki nem én. És hogy én legföljebb oda be, a sorok közé. A gyerekkor, hogy a titkos Vlagyimir Iljics mindig tejjel ír. Ettől volt bizonyos hányingerem, hogyhát a tej és a papír. Tizennyolc éves koromig amúgy is utáltam a tejet. A sorok közé meg, ahol úgyis ott van, minek? Bár talán mégis van a csöndnek olyan nézete, ahonnan – bizonyos melegre – azért látszani kezd. A tejet aztán meg kellett később szeretnem, 162 milliméteres tábori tarack, Kiskőrös, a faluban Lenin szülőháza vagy mi.

Mindeközben rámesteledett, ügyetlenül, pengével fogtam neki meghegyezni a ceruzámat, és azt gondoltam, hogy elkelne bizony egy tollkés, sőt egy csavarós, réz ceruzahegyező (Varjú elvette, 351. p.), azaz talán inkább mégse, mert ha elkérnék a Merényiék, akkor alighanem odaadnám félelmemben, s akkor megint maradna a rossz, csupasz penge, a farigcsálás, plusz még a megalázottság görcs kis érzete, s hogy ezt a szakadást, gondoltam, ezt a szabadsághiányt ki pótolja ki a génekben itt, mert a fölény nem, se hatalmi, se kultúr, a félrenézés, az elfelejtés nem, még talán a triesztiöböl sem, ahonnét nézve, ha távlatosabb is tán, nem szebb a bőr, a zsigerek engedelmes gyávasága, heherészése. És hogy mi jobb, a tompahegyű ceruza-e vagy a Merényiéknek kitett hegyező? És hogy ez már ezentúl elméleti kérdés lesz-e? És hogy az lehet-e valaha is, hiszen „miként matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, mint az emberi társadalmak.”

Így folyott akkor szombaton írás és főleg olvasás, mert Ottlik regényébe nagyon egyszerű és praktikus okokból is betérhet az ember, tengermély biztonságért, hegymagas levegőért. Volt, és bármi történt van hova betérni és ezen nem változtat semmi.

„A Trieszti Öbölben, egy ismeretlen kis kikötőváros tengerparti piacán, s épp ezt nem tudta azután végiggondolni soha rendesen, különös mozgolódás támadt. Valami püspök érkezhetett vagy távozott, talán maga a pápa, hallgatag, fontos ember, nem ismerte, de tudta, hogy az. Mikor az alkonyat, a tengeri szél kis idő után eligazította az árnyakat s a csillagosodó estére, a hegyekből jövő hűvösségre maga is fölébredt, nyugalom öntötte el, erősebben a fájdalomnál, hogy valami végleg és már-már megnyugtatóan elrendeződött. A letörölt táblán tejút-nyomok száradoztak.”