Alalia

Dunánk két partján (s persze Tiszánk) kinyomott kuplunggal túrázik egy használt, ám állapotban lévő kombi. Jogosítvány, forgalmi engedély, rendszám rendben. Végre. Becsületes gőz, erős akarati füst, ólmos veríték, hosszú, kínosan hosszú állókép. A hazám ő nekem. Srégen láthatni, hogy a rakodópart alsó köve is milyen messze van. Hogy milyen magasan az a lenti kő.

Október hetedike vasárnap, kékes, sárgás, illékony és savanyú. Tizenhét nappal van előbb, mint alábbiak nyomtatásban majd megjelennek. Hogy akkorra mi mire fordul, e sorok olvasata miként hallatszik, nem tudhatom.

Hallatszó olvasat, épp valami ilyesmiről lenne szó.

Még csak harmadszorra ülök vállalt, két-heti penzumomhoz, s máris a kelleténél jobban zavar megírás és megjelenés időkülönbsége, épp az, amit e rovat egyik esélyének éreztem s érzek, lehető, külső garanciának arra, hogy ha csak lehet s lehetne: se dobok, se trombiták. Azt vállaltam, kezdő szólista, hogy két heti rendszerességgel dolgok, mondatok, figurák, írásműfélék jutnának eszembe, s hogy vagy megtapadnak a valóságon, vagy nem. Azt továbbá, hogy rajta leszek, megtapadjanak. Nézet, nézőpont, ha mozgásban is, ha skurcban is lenne talán több, de amire: az egy, sőt egyetlen sebesvonat összekenődő-suhanó ablaksora. Ő is hazám nekem, miként előbbi Trabant kombi, hadd ne mondjam hát, hogy honnan nézvést.

Ami aktuálisan, bár nem épp napi aktualitással történik, azt „összefoglalni” majdnem olyan lehetetlen, mint elmenni mellette. Nincs mellette, ugyanis. Ami van: kinagyítások a lehető, azaz választható és választódó dolgok – valóság nevű, megint utazni készülő nagybátyánk porcikái –, valamint a mozgósítható és -tandó képességek (ábrázolhatás, leírhatás stb.) függvényében. Előbbiek éppúgy tárgy, mint utóbbiak. „Ekívüle” ugyanis nincsen poétikai hely. A terep, a három-négy gépelt oldalnyi tér bőven tág. Noha a futballpálya helikopterről nézvést zsebkendőnyi, itt lent épp elég befutni. Épp elég zsebkendőizzasztó. Hozzá úgy, hogy szaga ne legyen. Mondhatni, az izzadság el nem érhető célja, hogy ne legyen izzadtság.

Szóval onnan – nem fentről, onnan! –, a számtalan bizonyos távolságból nézve sem könnyebb a pálya. Átláthatóbb talán, de ez nem könnyebbség feltétlenül. Hadd ne mondjam, ő is hazám, a helikopter. S ha már, nem véletlenül, itt tartok: kinek-kinek elemi joga olyan távolságot, nézetet választani, ahol mások kárára nem téve otthon van és otthon érzi magát, de senkinek sincs joga, semmilyen joga bárki mást – „önkényes faji, felekezeti stb. szempontok szerint” – bármi helikopterre ültetni, számára tartózkodási helyet, a talajtól való elvárt vagy akár csak kívánatos távolságot kijelölni. Semmilyen MI nevében sincs. Öröm vagy nem: ez az egész a talaj.

A bőrömön érzem a mély talajt. Ha netán megvan, éppen a képzavartól van meg e mondat. Vagyis se a bőrömön kívül, se fölötte. Hol lehetek hozzá képest? Benne, ha nem is öröm éppen. Őszi versenyek, egyre zavarodottabb tusák, döngölés, dagonyázás, dugványozás. Ilyen-olyan paták. -paták. Szigorú, kíméletlen dara, sárpóló a felvirradó hosszú szürkületben. Mely napszak – persze és azonban – jobb akárhány korábbinál. Ezt hozzá kell tenni, s hogy zavaróan sokszor, az azért nagy-nagy bizonytalanság.

Amitől – és igen, a magam bőrén – igazán és mélyen félhetni ebben az őszben, hogy mindeközben elvész a tagolt emberi beszéd lehetősége. Elvész, ami nincs, ami meg se képződött. Az orrom, a szemem, a szám előtt. S benne. Az elemi közlekedés, értés, megértés, a kultúra lehetősége vész el, mely nélkül ország se, nemzet se, ember se. Semmi se, senkinek.

Csak a föltaposott talaj. A hisztérikus helybenfutás, csúszkálás, megdolgozás. Rúgó láb, támasztó láb, célzáspróba, lehető pózok és pozíciók keresése. Dagasztás, amitől lehetetlenné válik a játék, aztán az ingerültség, hogy egyre pocsékabbul néz itt ki minden, mire föl persze szitkok megint, ordítozás s előlről újra a taposás. Illetve menekülés az ezerszer elátkozott, de legalább kiismert, kigyakorolt áthallásba. Amitől újra csak idegesség, frusztrált kapkodás s roham előre, csonttörni, ordenárni. Karddal Frigiába Gordiushoz. Forrót, langyosat, hideget nyel az úr, s vályogot köp. Vályogot, fekete banánt.

Az alalia (gör. orv.) a beszélőképességnek, a tagolt beszéd képességének elvesztése.

A bőrömre megy a mély talaj. S máris az alighanem beteges sasszé, illusztrálandó a dolgot is, magamat is mélyen, hogy kénytelen vagyok itt leszögezni: a mély talajnak szándékom szerint semmi köze és átjárása semmiféle más „mély”-hez és „híg”-hoz, semmiféle minősített magyarozáshoz. Épp arról beszélnék, ha tudnék, hogy bár a közeg közös, át és össze van járva alaposan, azért mindennek mindenhez mégsincs köze.

A mély talaj gondolkodásmód, beszédmód, azaz, egyre inkább a modus hiánya. Ugyan nagyon nem mindegy, hogy jó vagy rossz, de végzetesen indulati dagonya. Fáradt ellehetetlenülés, kitúrás ölelő karokkal. Ó, azok az estükben kitárt karok! A tőlem, általam, általam is – hogy nincs, nem mer, nem tud lenni többesszámom: további illusztráció – primául föláztatott talaj, minden nyelvtani szám és személy hazai pályája.

Sarazáshoz?