Fröcskös

Lakodalom Lajos énekel halkan egy vasutas táskájában, fordszierrán megyek én a babámhoz. Fönt és lent dobog, csikorog, iparkodik a város, helyt és helyben. A mélyvasút behalad a sűrűbe, az ügyeseket magával ragadja, a többi rohanvást ácsorog tovább.

A Felszabadulás téren szállnak föl, a kisgyereken komikus, sutácska álarc a gonoszság, egy vonal a szája.

– Anyaaa, mibe, hogy lecibálnám a fejét, ha lennének a metróban verebek, a mindnek a hülye fröcskös fejét.

– Te csak jobb, ha maradjál, nehogy mindjárt én tépjem le a tiedét. Vagy a bácsi.

Hadar az asszony is, s néz, ahová a törődött lakók mind, maguk elé és sehova. A kisfiút körülbelül Csongornak hívják. Szomorú kis név, névmaneken a bazmegek között.

Most nagyon meg kéne a fejedet simogatni, te szomorú veréb-ötéves. Nem mintha a szeretet ilyen egyszerű volna, hanem mert ilyen nehéz. Vagyis munka, ha nem is strapa. Könnyen mondom ezt, hisz magamban, s elnézem őket, metrónézés, mandiner. A nő ugyanígy válaszol, a vállával, a homlokával, a lenőtt hajtövével, hogy ő tiszta ideg, és hogy rohadnának meg mind és abszolute elege van a sok őrült dumából és mit beszél bele mindenki, há?

De később, asszonyom, mikor e tárca végén kijön majd a telefonfülkéből, később már ennyire se merek magára nézni. Csak állok ott, mintha ott se lennék, a gyerektől is félig elfordulva. Kézenkapja, szájonlegyinti, hogy legyen neve a nevelésnek, mit bámulnak, mondja majd a merev nyaka, mi a francot? Az élet? Na, pláne, arra a legnehezebb ráérni nincs idő az időre, zár a közért, a kórház, zár ez az egész mocsány.

Levethetetlen, faggyas hétköznap a szeptemberi Budapesten, épp csak annyira hűvös, hogy fázna a nép keze, ha szőlőt szedne, diót. Kanálpenge, vékony nő a Fröcskös édesanyja, abban a feketében, ami ha akarom divat, ha akarom gyász. Poliklott. S csak relatíve fekete, szürke inkább, esettgrau. Ha van még előttje és utánja, a főváros most munka után van. Jön a lakosság az indigó alól, kezében szatyrok, a sorsa, krumpli, csaptelep, gyerek. Tessék a biztonsági sávot szabadon hagyni! Hogy a tegnapja mindig máskor van, azt megszokta, hogy a holnapja örökké holnap van, azt is megszokta. Most szokja, hogy mája sincs. Hídavatás.

– Csongor, még egy ilyen impertinens kapálódzás és beléd rúgok.

– Arany János utca.

– Ne kopozzad azt az ülést, mert a bácsi majd jól ráül a kezedre!

A vasutas tompán mosolyog, mint aki nem is ül, dehogyis ül, úgy. Mintha félni kéne, hogy az asszony fogja és tényleg ráülteti.

Telefonálnék, akkor látom meg őket újra. Féltömött, félkülvárosi aluljáró, kül- és belföldről menekült koldusok, árusok, lakosok, eldurvult, megszokott underground kágéeste. A posta néhány rövid hónap után új készülékekkel lepte meg a közönséget, a sok büdös rongálót, azt. Fekete páncélkeret, páncéltartály, jó okkal. Már egy hete, így még négy jó a tízből, ha vonalat nem is ad. Jár a vékony nő fülkéről fülkére, hátha. Mindennapi játéktermeink.

– Béla?… Nem, nagyon kérlek, ne tegyed le! Hallod? Mit hogy későn? Tudod te mi van itt? A gyereket erővel kelletett lecibálnom a buszról. Ott játszott volna Kelenföldig valami mankóval, vagy mi a bánat. Mit milyen mankó? Ja, egy öreg faszié, az nyújtogatta, ez a kis hülye meg lovagolt rajta. Na! Mi? Nem. Nem ismerek semmiféle Sárpilisit… Milyen ügyvédnő? Na pláne. A gyerek-témát azt te csak hagyjad most már. Jó? Hallod, Béla? Nem……Hogy? Katéterozzák vagy mi a bánat. Mittudomén, csupa víz a szíve. Mit milyen hangon? Azt próbáld meg! Elegem van, abszolute elegem van az őrült dumádból… Nehogy merjed a csíkosat! … Hallom, persze, egy sört! Naná. Mi? Te, én mostmár tényleg kikaparom a szemedet… A kurva anyád, oppardon, az cirkuszol. Majd pláne. Há? Hallod, Béla? Ott vagy, te hülye? Ne tedd le, kérlekszépen ne tedd le, ne kérlek…

Remeg, szorítja a retikült, a szatyrot, a Fröcskös jumbós dzsekijét, az izzadt ketteseit, az embernek már öt hóna van, aztán mégis, csak úgy kicsúszik minden és elenged. Az állával, az orrával lapozza tovább a telefonos füzetét, újabb számok, újabb kettesek. Csongor kint téblábol a fülkesor előtt, izgága kicsi membrán. Vonal nincs. Megérzi, hogy figyelem, rámnyitja az üvegajtót. Beszélgetünk, zavarban vagyunk a magunk módján.

– Szia, te Fröcskös… Még egy ilyen kapálódzás és beléd rúgok.

– Szia, kisfiú, vigyázz, mert becsíped az ujjad!

– Majd mindjárt én becsípem a tiédet. És le is csípem.

– Aztán miért csípnéd le?

– Azért, hogy ne tudjál telefonálni.

– Dehát látod, így se tudok.

Egy kicsit elhallgat, mancsolja, rúgdossa a koszos üveget, áll az ajtóban, nem néz rám, vigyáz, hogy ne jöjjön közel. Nézi az anyját, két fülkével arrébb hajladozik a szatyor, a jumbós dzseki.

– Fröcskös, fröcskös vagy. Úgyis mind széjjeltöröm a telefont.

– Miért tennéd? Anyukád se tud akkor telefonálni.

– Akkor is úgyis betöröm. Úgyis Fröcskös vagy.

– És téged hogy hívnak, kisfiú?

– Nem hívnak úgy. Te vagy a Fröcskös. Tisztára idegem van. Meg kell itt bolondozni. Elegem van a sok őrült dumádból. Maradjál már magadnak pláne.

– És mondd, miből van eleged?

– Mert belőled tisztára elegem van, és lelőlek mint egy kutyát.

Így barátkozunk. Nem kiabál, unottan és vékonyan hadar, rutinból csikorgatja a fogát, elnyúzott házasságokban beszélnek így, gázcsapon túl, békéltetőn innen. Uramisten, micsoda görcs ez, verébke, fiúpapagáj. Almáspitényi kezével néha pisztolyt formáz és pattogtatja hozzá a nyelvét. Azt, ami szaggatott társalgásunkból, kétségtelen, komikus is lehetne, azt fölszívja nyomtalanul a közeg, e tompaszürke, agresszív szivacs.

– Hát az meg mi a kezedben, kisfiú? Kréta?

– Azt próbáld meg! Úgyse veszed el, mert én akkor kilövöm a szemedet. Fogok egy nagy pisztolyt és összeloccsantom.

– Ugyan már, miért venném el? Sőt, ha lenne itt krétám, adnék egy csomó színeset is.

– Akkor azt meg én úgyis kitépném a kezedből. Pláne lefognálak és kitépném.

– Dehát nem is mersz közelebb jönni. Hogy tépnéd ki akkor… Fröcskös?

– Te vagy, te vagy a nagy hülye Fröcskös. Azt én kiszakítanám és rapityára törném.

– Na és mit rajzolnál a krétával, ha lenne itt egy nagy fehér falad?

Most rámnéz, hátralép a fülkeajtóból, aztán elmosolyodik, egyszerre nagyon ötéves és nagyon szeretnivaló.

– Ürgét… És akkor azzal tényleg kikapartatnám a szemedet.

Nem, ez nem csattanó. Beszélgetésünk azért szakad félbe, mert Csongorné sehogysem tudta elérni a Sárpilisit, és az ő ügyvédnője is hol a francban, kilép a fülkéjéből, kézenkapja, szájonlegyinti a gyereket, nem hiszem, hogy hallotta volna beszélgetésünket. A háta mint a fekete beton, ahogy húzza a Fröcsköst maga után, és eltűnnek a mélyvasút, itt már kéreg, bejáratában.

Tizennyolc há ötvenhárom, az agya is tiszta ideg, meg kell itt pláne bolondulni, nem is érti, hogy már kint, mondjuk Káposztásmegyer II-n mért fakad egyszercsak sírva. Vékonyan sír a bezárt ábécé előtt, ellenszenvesen, rángatja, markolássza a Fröcskös krétás kezét, ne haragudj, muszáj. Muszáj.

Két ötéves az üvegen.