Se dobok, se trombiták

Próbatárca

Nem tudom, tényleg nem tudom.

Jelenet valami régi francia filmből, talán Truffaut. Ketten beszélgetnek, így emlékszem, s egyikük pironkodva közli, hogy regényeket ír, illetve írt, s már csak egy gondja lenne őneki, a cím. Az szép, bólogat a másik, a regény az nagyon szép dolog, s naná, hogy fontos a cím, kifejezőnek lennie, pontos jellegűnek, egyszersmind felhívónak, bizony, fontos az. Hanem lennének-e benne dobok? Dobok? Nem, Michel, néz bambán és értetlenül ez a filmbeli regényíró, dobok azok nincsenek. Hát trombiták? Szerzőnk szeme felhős, gyapjasan borult: hát, az igazat megmondva trombiták se.

Akkor, kedves Louis, legyen a címe Se dobok, se trombiták!

Most, hogy írom ezt a próbatárcát, ilyesféle csönd van, se dob, se trombita. Lappadt nyárvég, Balaton-part, reggel még orrvizes, de tíz felé már dinnyehéj-, avartűz- és napolajszag. Hurkaüdítő. Még tömb a nyár, még egybeállnak az illatok a levegőben, de már kiérezhetni a dolgokat külön-külön, ellátni tehát valameddig, mielőtt jön az ősz s megint minden átitat mindent.

Ezüstös végnyaralás, hungalu. Brummer Mihály hanyatt pihen a szabadstrand gazában, joggingalsóban, szétvetett lábbal nézi az eget. Szállnak a felhők badacsonyan. Harminchét éves, de jó ha kinéz negyvenhatnak, a család óvodás és alsótagozat, néz föl srégen. Hol lehet káeftétag, azt kutatja. A Sanyón megyen a parlament, hol elküldi őket, hol egyetért, érteni nem a reszortja. Ellenben nem-e lehetne-e hidegbe’ kikapni az étkezést, ha turnus közben beszalad egy választás. Vagy szavazás.

Teri, szúr a mellem.

Mer’ szívod csak azt a szart. Megy az eszed a hülyeségeken, közben meg a fiad telekenyi a kvarcóráját rágóval. Etele! Az egész francos Ráma ráfolyik a szabadidődre!

Teri, de mégis nem inkább infarktus ez?

Ne röhögtess, szabadságon? A jó levegőn?

Apu, az Etele azt mondja, hogy a vattacukros bácsi ezüstmetálja egy Honda.

Mazda. Mink is veszünk.

Tudod mit veszöl pont’! Anyád valagát, azt.

Lássátok, anyátok nem hisz a demokráciába’. Dél-Afrika, Terikém, vagy egy kis borozó az Ilku Pál utcában.

Beszélsz itt! Te, én kidobom ezt a Rámát, csupa trutyi.

Dobjad, Terikém.

Anyu, de kell a doboz az iskolába babnak. Csírázni.

Maj’ mindjárt megmondom, hova csírázol te. Tudod ki vesz megint silver joggingot ezerhatért!

Maradjál már, ne verjed magad. Aki lerámázta magát, otthonig nem dodzsemozik. Mostan meg nem szúr.

Jó most verni a gépet, mondatokat próbálgatni, melyik hogy telítődik s hogy lappad el. Hogy gondolja el magát az írás, és ha szerencsém van, szerencséje, hogy gondol el engem. Írni jó. Okkal inkább, céllal kevésbé. S jó kis mesterség ez, drabálisan minucióz, egy órást és egy szenesembert ha összetolnak, olyan. Kitalálni mindenféléket, figyelni, ahogy elegyednek, szétválnak, ha. Elszöszölni – próbatárca – azzal, ami nem feltétlenül s nem frontálisan szól valamiről. Nem szabadna átpolitizálódni és nem szabadna nem. Ezért, illetve mégis: se dobok, se trombiták.

A lerámázásból folytatom, fikció és emlék eléggé egymásba olvad. Mondjuk, hogy a nagyanyjával – szép nyári nap süt, 1958 is lehet már – tepihet mostak a tolnai Dunában. Azt pont, ami a rongyszőnyeg Weöresnél. És akkor ráolvadt a vaj a mackónadrágjára. Egy egész darab vaj a háncsszatyorban. Hogy ő gyömködte-e a vajhoz a nadrágot, vagy a vaj ereszkedett meg önnön melegétől, nem tudhatni, csak az eredményt, ahogy azok bolyhosan és zsírosan átitatták egymást. Mire belenézett, már úgy voltak, trutyin. Amúgy rend volt a cekkerben, homályos térben ami rend lehet. Vaj és mackónadrág jegyesek-e? A kenyér meg hoppon és szárazon szívta, csak szívta a vajasnadrág súlyos illatát. És büdös volt, lett. Amilyen a napon tud lenni, a napon, ahol mégiscsak jobb.

Ülök akkor az irreverzibilis fölött, csinálnám széjjel, de csak a kezem lesz könyékig olyan. S a szag az orromban. Látja nagyanyám térdig a vízben, messziről, hogy mi lehet a baj, s mit akarok én. Nagyanyáim. Hogy kenném vissza vajat a vajhoz, nadrágot a nadrághoz. Tenném amit kéne, de nem lehet. Bevallani meg? Egy szó nincsen rá, sok mégúgysincs. Amúgy a Duna Tolnánál akkor már hatvan éve nem folyt. Csak se.

Ülök ott, szeppent ötéves a cekkerünkkel, s ülök itt most: nem én csináltam-e mégis? Vajon? Az én bratislavai mackónadrágommal, az ő vajukkal – mert Butter az még alighanem, az amerikai nép adománya –, a mi szatyrunkban. El se dőlt, meg se nyomódott. Egymásba romlott.

Mi itat át mit, hogy valami, minden megint elergyásodik?

Szép Ergya?

A ruha fekszik terpeszben, nehéz szárakkal hever a szabadstrand gyöpén. Jogging, szabadidő, tréning, melegítő, mackó. Torkig vajas. Brummer Mihály. Roland. Etele.

Még a kenyér is vajszagú lett, pörölt a nagyanyám. Akkor ezt nem lehetett elérteni, pedig tényleg kezdett a kenyér vajszagú lenni akkoriban, valamelyest. Addig háború volt. Sötétkék volt, mint mindenkinek, alul gumis, hátul farzsebes. És még az ülepe, a nadrág szíve is ki tudott térdesedni. Nagyanyám sírt, hogy ezt a Szűz Mária se mossa ki. Én sírtam, hogy ezt még, ha esetleg jól megszárítanánk, jó kis szél ha kifújná, hétköznap lehetne hordani. Sarazáshoz.

Hogy azt? Hogyhát abból, fiam, még hypóval se megy ki a malacság. Mária országában hypó már volt, itták is, mostak is vele, fehérítettek. Így feküdt egymáson élet és halál. Egy halom hasított mackónadrág.

Fröcskös

Lakodalom Lajos énekel halkan egy vasutas táskájában, fordszierrán megyek én a babámhoz. Fönt és lent dobog, csikorog, iparkodik a város, helyt és helyben. A mélyvasút behalad a sűrűbe, az ügyeseket magával ragadja, a többi rohanvást ácsorog tovább.

A Felszabadulás téren szállnak föl, a kisgyereken komikus, sutácska álarc a gonoszság, egy vonal a szája.

– Anyaaa, mibe, hogy lecibálnám a fejét, ha lennének a metróban verebek, a mindnek a hülye fröcskös fejét.

– Te csak jobb, ha maradjál, nehogy mindjárt én tépjem le a tiedét. Vagy a bácsi.

Hadar az asszony is, s néz, ahová a törődött lakók mind, maguk elé és sehova. A kisfiút körülbelül Csongornak hívják. Szomorú kis név, névmaneken a bazmegek között.

Most nagyon meg kéne a fejedet simogatni, te szomorú veréb-ötéves. Nem mintha a szeretet ilyen egyszerű volna, hanem mert ilyen nehéz. Vagyis munka, ha nem is strapa. Könnyen mondom ezt, hisz magamban, s elnézem őket, metrónézés, mandiner. A nő ugyanígy válaszol, a vállával, a homlokával, a lenőtt hajtövével, hogy ő tiszta ideg, és hogy rohadnának meg mind és abszolute elege van a sok őrült dumából és mit beszél bele mindenki, há?

De később, asszonyom, mikor e tárca végén kijön majd a telefonfülkéből, később már ennyire se merek magára nézni. Csak állok ott, mintha ott se lennék, a gyerektől is félig elfordulva. Kézenkapja, szájonlegyinti, hogy legyen neve a nevelésnek, mit bámulnak, mondja majd a merev nyaka, mi a francot? Az élet? Na, pláne, arra a legnehezebb ráérni nincs idő az időre, zár a közért, a kórház, zár ez az egész mocsány.

Levethetetlen, faggyas hétköznap a szeptemberi Budapesten, épp csak annyira hűvös, hogy fázna a nép keze, ha szőlőt szedne, diót. Kanálpenge, vékony nő a Fröcskös édesanyja, abban a feketében, ami ha akarom divat, ha akarom gyász. Poliklott. S csak relatíve fekete, szürke inkább, esettgrau. Ha van még előttje és utánja, a főváros most munka után van. Jön a lakosság az indigó alól, kezében szatyrok, a sorsa, krumpli, csaptelep, gyerek. Tessék a biztonsági sávot szabadon hagyni! Hogy a tegnapja mindig máskor van, azt megszokta, hogy a holnapja örökké holnap van, azt is megszokta. Most szokja, hogy mája sincs. Hídavatás.

– Csongor, még egy ilyen impertinens kapálódzás és beléd rúgok.

– Arany János utca.

– Ne kopozzad azt az ülést, mert a bácsi majd jól ráül a kezedre!

A vasutas tompán mosolyog, mint aki nem is ül, dehogyis ül, úgy. Mintha félni kéne, hogy az asszony fogja és tényleg ráülteti.

Telefonálnék, akkor látom meg őket újra. Féltömött, félkülvárosi aluljáró, kül- és belföldről menekült koldusok, árusok, lakosok, eldurvult, megszokott underground kágéeste. A posta néhány rövid hónap után új készülékekkel lepte meg a közönséget, a sok büdös rongálót, azt. Fekete páncélkeret, páncéltartály, jó okkal. Már egy hete, így még négy jó a tízből, ha vonalat nem is ad. Jár a vékony nő fülkéről fülkére, hátha. Mindennapi játéktermeink.

– Béla?… Nem, nagyon kérlek, ne tegyed le! Hallod? Mit hogy későn? Tudod te mi van itt? A gyereket erővel kelletett lecibálnom a buszról. Ott játszott volna Kelenföldig valami mankóval, vagy mi a bánat. Mit milyen mankó? Ja, egy öreg faszié, az nyújtogatta, ez a kis hülye meg lovagolt rajta. Na! Mi? Nem. Nem ismerek semmiféle Sárpilisit… Milyen ügyvédnő? Na pláne. A gyerek-témát azt te csak hagyjad most már. Jó? Hallod, Béla? Nem……Hogy? Katéterozzák vagy mi a bánat. Mittudomén, csupa víz a szíve. Mit milyen hangon? Azt próbáld meg! Elegem van, abszolute elegem van az őrült dumádból… Nehogy merjed a csíkosat! … Hallom, persze, egy sört! Naná. Mi? Te, én mostmár tényleg kikaparom a szemedet… A kurva anyád, oppardon, az cirkuszol. Majd pláne. Há? Hallod, Béla? Ott vagy, te hülye? Ne tedd le, kérlekszépen ne tedd le, ne kérlek…

Remeg, szorítja a retikült, a szatyrot, a Fröcskös jumbós dzsekijét, az izzadt ketteseit, az embernek már öt hóna van, aztán mégis, csak úgy kicsúszik minden és elenged. Az állával, az orrával lapozza tovább a telefonos füzetét, újabb számok, újabb kettesek. Csongor kint téblábol a fülkesor előtt, izgága kicsi membrán. Vonal nincs. Megérzi, hogy figyelem, rámnyitja az üvegajtót. Beszélgetünk, zavarban vagyunk a magunk módján.

– Szia, te Fröcskös… Még egy ilyen kapálódzás és beléd rúgok.

– Szia, kisfiú, vigyázz, mert becsíped az ujjad!

– Majd mindjárt én becsípem a tiédet. És le is csípem.

– Aztán miért csípnéd le?

– Azért, hogy ne tudjál telefonálni.

– Dehát látod, így se tudok.

Egy kicsit elhallgat, mancsolja, rúgdossa a koszos üveget, áll az ajtóban, nem néz rám, vigyáz, hogy ne jöjjön közel. Nézi az anyját, két fülkével arrébb hajladozik a szatyor, a jumbós dzseki.

– Fröcskös, fröcskös vagy. Úgyis mind széjjeltöröm a telefont.

– Miért tennéd? Anyukád se tud akkor telefonálni.

– Akkor is úgyis betöröm. Úgyis Fröcskös vagy.

– És téged hogy hívnak, kisfiú?

– Nem hívnak úgy. Te vagy a Fröcskös. Tisztára idegem van. Meg kell itt bolondozni. Elegem van a sok őrült dumádból. Maradjál már magadnak pláne.

– És mondd, miből van eleged?

– Mert belőled tisztára elegem van, és lelőlek mint egy kutyát.

Így barátkozunk. Nem kiabál, unottan és vékonyan hadar, rutinból csikorgatja a fogát, elnyúzott házasságokban beszélnek így, gázcsapon túl, békéltetőn innen. Uramisten, micsoda görcs ez, verébke, fiúpapagáj. Almáspitényi kezével néha pisztolyt formáz és pattogtatja hozzá a nyelvét. Azt, ami szaggatott társalgásunkból, kétségtelen, komikus is lehetne, azt fölszívja nyomtalanul a közeg, e tompaszürke, agresszív szivacs.

– Hát az meg mi a kezedben, kisfiú? Kréta?

– Azt próbáld meg! Úgyse veszed el, mert én akkor kilövöm a szemedet. Fogok egy nagy pisztolyt és összeloccsantom.

– Ugyan már, miért venném el? Sőt, ha lenne itt krétám, adnék egy csomó színeset is.

– Akkor azt meg én úgyis kitépném a kezedből. Pláne lefognálak és kitépném.

– Dehát nem is mersz közelebb jönni. Hogy tépnéd ki akkor… Fröcskös?

– Te vagy, te vagy a nagy hülye Fröcskös. Azt én kiszakítanám és rapityára törném.

– Na és mit rajzolnál a krétával, ha lenne itt egy nagy fehér falad?

Most rámnéz, hátralép a fülkeajtóból, aztán elmosolyodik, egyszerre nagyon ötéves és nagyon szeretnivaló.

– Ürgét… És akkor azzal tényleg kikapartatnám a szemedet.

Nem, ez nem csattanó. Beszélgetésünk azért szakad félbe, mert Csongorné sehogysem tudta elérni a Sárpilisit, és az ő ügyvédnője is hol a francban, kilép a fülkéjéből, kézenkapja, szájonlegyinti a gyereket, nem hiszem, hogy hallotta volna beszélgetésünket. A háta mint a fekete beton, ahogy húzza a Fröcsköst maga után, és eltűnnek a mélyvasút, itt már kéreg, bejáratában.

Tizennyolc há ötvenhárom, az agya is tiszta ideg, meg kell itt pláne bolondulni, nem is érti, hogy már kint, mondjuk Káposztásmegyer II-n mért fakad egyszercsak sírva. Vékonyan sír a bezárt ábécé előtt, ellenszenvesen, rángatja, markolássza a Fröcskös krétás kezét, ne haragudj, muszáj. Muszáj.

Két ötéves az üvegen.

Alalia

Dunánk két partján (s persze Tiszánk) kinyomott kuplunggal túrázik egy használt, ám állapotban lévő kombi. Jogosítvány, forgalmi engedély, rendszám rendben. Végre. Becsületes gőz, erős akarati füst, ólmos veríték, hosszú, kínosan hosszú állókép. A hazám ő nekem. Srégen láthatni, hogy a rakodópart alsó köve is milyen messze van. Hogy milyen magasan az a lenti kő.

Október hetedike vasárnap, kékes, sárgás, illékony és savanyú. Tizenhét nappal van előbb, mint alábbiak nyomtatásban majd megjelennek. Hogy akkorra mi mire fordul, e sorok olvasata miként hallatszik, nem tudhatom.

Hallatszó olvasat, épp valami ilyesmiről lenne szó.

Még csak harmadszorra ülök vállalt, két-heti penzumomhoz, s máris a kelleténél jobban zavar megírás és megjelenés időkülönbsége, épp az, amit e rovat egyik esélyének éreztem s érzek, lehető, külső garanciának arra, hogy ha csak lehet s lehetne: se dobok, se trombiták. Azt vállaltam, kezdő szólista, hogy két heti rendszerességgel dolgok, mondatok, figurák, írásműfélék jutnának eszembe, s hogy vagy megtapadnak a valóságon, vagy nem. Azt továbbá, hogy rajta leszek, megtapadjanak. Nézet, nézőpont, ha mozgásban is, ha skurcban is lenne talán több, de amire: az egy, sőt egyetlen sebesvonat összekenődő-suhanó ablaksora. Ő is hazám nekem, miként előbbi Trabant kombi, hadd ne mondjam hát, hogy honnan nézvést.

Ami aktuálisan, bár nem épp napi aktualitással történik, azt „összefoglalni” majdnem olyan lehetetlen, mint elmenni mellette. Nincs mellette, ugyanis. Ami van: kinagyítások a lehető, azaz választható és választódó dolgok – valóság nevű, megint utazni készülő nagybátyánk porcikái –, valamint a mozgósítható és -tandó képességek (ábrázolhatás, leírhatás stb.) függvényében. Előbbiek éppúgy tárgy, mint utóbbiak. „Ekívüle” ugyanis nincsen poétikai hely. A terep, a három-négy gépelt oldalnyi tér bőven tág. Noha a futballpálya helikopterről nézvést zsebkendőnyi, itt lent épp elég befutni. Épp elég zsebkendőizzasztó. Hozzá úgy, hogy szaga ne legyen. Mondhatni, az izzadság el nem érhető célja, hogy ne legyen izzadtság.

Szóval onnan – nem fentről, onnan! –, a számtalan bizonyos távolságból nézve sem könnyebb a pálya. Átláthatóbb talán, de ez nem könnyebbség feltétlenül. Hadd ne mondjam, ő is hazám, a helikopter. S ha már, nem véletlenül, itt tartok: kinek-kinek elemi joga olyan távolságot, nézetet választani, ahol mások kárára nem téve otthon van és otthon érzi magát, de senkinek sincs joga, semmilyen joga bárki mást – „önkényes faji, felekezeti stb. szempontok szerint” – bármi helikopterre ültetni, számára tartózkodási helyet, a talajtól való elvárt vagy akár csak kívánatos távolságot kijelölni. Semmilyen MI nevében sincs. Öröm vagy nem: ez az egész a talaj.

A bőrömön érzem a mély talajt. Ha netán megvan, éppen a képzavartól van meg e mondat. Vagyis se a bőrömön kívül, se fölötte. Hol lehetek hozzá képest? Benne, ha nem is öröm éppen. Őszi versenyek, egyre zavarodottabb tusák, döngölés, dagonyázás, dugványozás. Ilyen-olyan paták. -paták. Szigorú, kíméletlen dara, sárpóló a felvirradó hosszú szürkületben. Mely napszak – persze és azonban – jobb akárhány korábbinál. Ezt hozzá kell tenni, s hogy zavaróan sokszor, az azért nagy-nagy bizonytalanság.

Amitől – és igen, a magam bőrén – igazán és mélyen félhetni ebben az őszben, hogy mindeközben elvész a tagolt emberi beszéd lehetősége. Elvész, ami nincs, ami meg se képződött. Az orrom, a szemem, a szám előtt. S benne. Az elemi közlekedés, értés, megértés, a kultúra lehetősége vész el, mely nélkül ország se, nemzet se, ember se. Semmi se, senkinek.

Csak a föltaposott talaj. A hisztérikus helybenfutás, csúszkálás, megdolgozás. Rúgó láb, támasztó láb, célzáspróba, lehető pózok és pozíciók keresése. Dagasztás, amitől lehetetlenné válik a játék, aztán az ingerültség, hogy egyre pocsékabbul néz itt ki minden, mire föl persze szitkok megint, ordítozás s előlről újra a taposás. Illetve menekülés az ezerszer elátkozott, de legalább kiismert, kigyakorolt áthallásba. Amitől újra csak idegesség, frusztrált kapkodás s roham előre, csonttörni, ordenárni. Karddal Frigiába Gordiushoz. Forrót, langyosat, hideget nyel az úr, s vályogot köp. Vályogot, fekete banánt.

Az alalia (gör. orv.) a beszélőképességnek, a tagolt beszéd képességének elvesztése.

A bőrömre megy a mély talaj. S máris az alighanem beteges sasszé, illusztrálandó a dolgot is, magamat is mélyen, hogy kénytelen vagyok itt leszögezni: a mély talajnak szándékom szerint semmi köze és átjárása semmiféle más „mély”-hez és „híg”-hoz, semmiféle minősített magyarozáshoz. Épp arról beszélnék, ha tudnék, hogy bár a közeg közös, át és össze van járva alaposan, azért mindennek mindenhez mégsincs köze.

A mély talaj gondolkodásmód, beszédmód, azaz, egyre inkább a modus hiánya. Ugyan nagyon nem mindegy, hogy jó vagy rossz, de végzetesen indulati dagonya. Fáradt ellehetetlenülés, kitúrás ölelő karokkal. Ó, azok az estükben kitárt karok! A tőlem, általam, általam is – hogy nincs, nem mer, nem tud lenni többesszámom: további illusztráció – primául föláztatott talaj, minden nyelvtani szám és személy hazai pályája.

Sarazáshoz?

A Trieszti Öböl

Jócskán benne jártunk már az októberben azon a szombaton, mely az 1956-os forradalom első szabad és kétnapos ünnepe miatt hétfővé avanzsált. Ottlik Iskoláját olvasgattam sokadszor, ceruzával a kezemben, és azt gondoltam, hogy ettől kerekek, áttetszőek lesznek a mondataim, hogy átjön beléjük egy kevés tejsav és gyanta.

Meg azt gondoltam, hogy markolj, kanyaríts ebből, Istenem, valami tárcát, én elfordulok, nem is láttam semmit, kotorj bele a tanszerládámba, Mb!, a kockás füzetembe, a formátlanságomba, vedd el, neki meg adjál örök nyugodalmat ott, menetben kifelé a Trieszti Öbölből.

„Kürtösök gyakoroltak valahol messze, a külső fasorban lépegetve. A park lombjai fölött finoman szállt az enyhe őszi levegőben a távoli trombitaszó.”

És Medvének csak két szava volt az édesanyjához: „Vigyél haza!”

Azon a szombaton járt le a Magyar Napló szabta határidő, ameddig írást, hommage-t, valamit adhattam volna le az emlékoldalra, a nov. 1-i, halottaknapi számba. Részben ezért, de nagyobbrészt a csöndes, nem produktív emlékezés kedvéért vettem elő még péntek este az Iskolát, azt, amelyiken a Somogyi Győző rajzolta félszázad – még Öttevényi is – jön a fényképezkedésből, olyan kicsin és gyereken jönnek, mint belül a könyvben aztán sohasem, s ez is igaz, ez a borító, mégis.

Talán épp a határidő lejártának órájában tartottam ott, hogy Medve Gáborék leveszik a fekete waffenrockot és beöltöznek csukaszürkébe. Bébé úgy írja, október közepe táján lehetett, azidőben tehát, amikor Ottlik, mikor a szerkesztődő emlékoldal s mikor az újraolvasás. Hatvanhét év, ami elmúlt. És azt gondoltam, hogy bár újoncságunk időtlen idők óta tart és eltart, ezen az őszön valahogy mégis másképpen végződött be, és bár eztán is ugyanúgy, az elkövetkezőknek egymáshoz mégis több köze és hasonlatossága lesz, mint az eddigiekhez. És azt, hogy most, 1990 őszén aztán tényleg vége a dragonyoszubbonynak, és hogy igazán rendes volt Ottliktól, hogy eddig is, hogy személyében is kitartott velünk. Most lettünk, lennénk magunkra bízva. És hogy azért ezért is: csukaszürkék.

Azt gondoltam, hogy Ottlik nem, nem úgy és egyáltalán nem halt meg, valamint azt, hogy hányan élnek volt majd e napokban ezzel a középfajú nekrológ-fogással. És hogy ez attól igaz lesz mégis. És hogy mondatnak pedig, bordának és remegésnek lennie kell, e la nave va Mohács, valamint a tenger felé. És hogy ezentúl már tényleg kell tudni mondatot írni. És hogy egy életre elég feladat jól gondolni akarni a Trieszti Öbölre.

Ott tartottam, hogy mégis beviszem ezt a nemírást a szerkesztőségbe, egy flekknyi csöndet, legjobban úgyis azt tördelhetni, de akkor valaki azt mondta a tanterem sötétjéből, hogy elefes, és én maradtam annyiban, a tanszerládám előtt. Viszed ám a! Vinnéd, ha nem lenne annyira csinált, és olyan artisztikus, hogy már-már megtehető.

In satu nascendi ha menne is, nem mehet az írás, mert a „művészet sajnos nem kávéház, hanem akkor már inkább hasonlít egy keddi vagy szombati menetgyakorlathoz, ami igazán keserves és homályos célú mesterség volt, mégis, ha keresztülvonultunk a városka utcáin, örömünket leltük benne, hogy valami fegyelmezett és egyben hetyke dolgot mutassunk a civileknek, bárha belegebedünk is.”

És azt gondoltam, Ottliktól az embernek akárhogy is írni támad kedve, persze, legalább ennyire el is megy: az akárhogy írástól feltétlenül. A dolog egyszercsak kegyetlenül nehéz lesz és kikerülhetetlen. És hagyján az írás, hanem „az a lovas. Az a Trieszt felé ügető lovas. Utólérte őt a hágón és nehéz parancsot hozott. Egyetlen szóból állt: Élj!”

Élek, kellett erre mondanom, mintha nekem lett volna szólva. És közben tisztára este lett és jóleső esőszag. És éppúgy surrogtak az autógumik kint a Váci úton, mint némelyik puha, nyugodt közeltávoli mondat. És azt írtam, hogy „azt írta”, hogy egy kisnovellával bíbelődött egy sellőről és egy vasutasról, hogy a tolószékes, fain leány láttán a vasutas megrendül, elérzékenyedik, majd mikor a trükk, egyébként sajnálatosan hamar, kiderül, mérgében és csalatottságában nem akarja Talapa Ilonát visszaereszteni a kéken ringó tartálykocsiba. „Dehát ott a felirat, kérem, a waggon oldalán, lábszárnyi betűkkel, hogy Circus Aqua Trieste!” „Debizony akkor sem, ne tessék itt visszaélni! Enyvszagú bula! Hát pont az, hogy lábszárnyi!” – írta, mintha egy kisnovellával bíbelődne, holott csak úgy jutott neki eszébe a metrón, és csak úgy eszébe jutott.

Előbb, még délután, fel kellett az olvasásból állnom, kipróbálni, benne van-e még a lábomban, az alsó lábszáramban az a gyerekkori, gyakorlott oldalazó mozdulat, amivel Szabó Gerzson ülepen rúgja Bébét a rajzszög-eset és a kihagyott reggeli után. Benne volt, álltam és oldalaztam a homályosodó szobában, A semminek eléggé hatalmas ülepe van, nem kunszt eltalálni. Elnevezni a kunszt, vagyis megkötni és szabadon hagyni.

„Üres volt a folyosó, a léghuzat lassan járt föl-alá, a vesztibül felől jött, a konyhánál megmozgatta a gőzöket, egy kis ködszagot hordozott bele az ételszagba.” Ez a nem semmi. Ez a belehordozott ködszag.

Aztán visszaülve azt gondoltam, hogy ha már Medvének lenni nem lehet és ha már Medvét utánozni sem lehet, akkor már inkább az utóbbit ne lehessen, mert akkor azért Medve van és akkor azért már a „már”-okat valahogy csak le lehet csumázni a mondatról. S akkor azért lehet írni egy nagy szelet kenyeret, és rá lehet írni a kenést, a szép barna, lesütött kacsazsírét a Matej hátsó rekeszéből.

Itt tartva látnom kellett, mennyire jön felém ilyenkor a gyerekkorom. Az Iskolának ez mindig nagyon erős mellékterméke. Hogy jön és nem tudom majd megírni. És nem tudom nem megírni. És hogy mind megírták, mind, aki nem én. És hogy én legföljebb oda be, a sorok közé. A gyerekkor, hogy a titkos Vlagyimir Iljics mindig tejjel ír. Ettől volt bizonyos hányingerem, hogyhát a tej és a papír. Tizennyolc éves koromig amúgy is utáltam a tejet. A sorok közé meg, ahol úgyis ott van, minek? Bár talán mégis van a csöndnek olyan nézete, ahonnan – bizonyos melegre – azért látszani kezd. A tejet aztán meg kellett később szeretnem, 162 milliméteres tábori tarack, Kiskőrös, a faluban Lenin szülőháza vagy mi.

Mindeközben rámesteledett, ügyetlenül, pengével fogtam neki meghegyezni a ceruzámat, és azt gondoltam, hogy elkelne bizony egy tollkés, sőt egy csavarós, réz ceruzahegyező (Varjú elvette, 351. p.), azaz talán inkább mégse, mert ha elkérnék a Merényiék, akkor alighanem odaadnám félelmemben, s akkor megint maradna a rossz, csupasz penge, a farigcsálás, plusz még a megalázottság görcs kis érzete, s hogy ezt a szakadást, gondoltam, ezt a szabadsághiányt ki pótolja ki a génekben itt, mert a fölény nem, se hatalmi, se kultúr, a félrenézés, az elfelejtés nem, még talán a triesztiöböl sem, ahonnét nézve, ha távlatosabb is tán, nem szebb a bőr, a zsigerek engedelmes gyávasága, heherészése. És hogy mi jobb, a tompahegyű ceruza-e vagy a Merényiéknek kitett hegyező? És hogy ez már ezentúl elméleti kérdés lesz-e? És hogy az lehet-e valaha is, hiszen „miként matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, mint az emberi társadalmak.”

Így folyott akkor szombaton írás és főleg olvasás, mert Ottlik regényébe nagyon egyszerű és praktikus okokból is betérhet az ember, tengermély biztonságért, hegymagas levegőért. Volt, és bármi történt van hova betérni és ezen nem változtat semmi.

„A Trieszti Öbölben, egy ismeretlen kis kikötőváros tengerparti piacán, s épp ezt nem tudta azután végiggondolni soha rendesen, különös mozgolódás támadt. Valami püspök érkezhetett vagy távozott, talán maga a pápa, hallgatag, fontos ember, nem ismerte, de tudta, hogy az. Mikor az alkonyat, a tengeri szél kis idő után eligazította az árnyakat s a csillagosodó estére, a hegyekből jövő hűvösségre maga is fölébredt, nyugalom öntötte el, erősebben a fájdalomnál, hogy valami végleg és már-már megnyugtatóan elrendeződött. A letörölt táblán tejút-nyomok száradoztak.”

Westend, vérsajt, mannaszósz

Olvasom tegnap a Holmi novellapályázatát, a szabadon választható kezdő- és zárómondatokkal. Egy nagy mondat bizonyosan van közöttük, ami akkor is kosztolányi, ha nem az. „Halkan és gyorsan sírt.” Alighanem csak nyitó és zárómondatokat lenne érdemes írni, felütést és leütést. Közte pedig, ha már, akkor a Flaubert-recept. Mondjuk, leírni egy poharat sokszor, aztán egy fát, hokedlit, infúziós állványt, egy madarat. Embert csak az utolsó évben tanulnánk, mikor már átteszik rajta fa és pohár.

Otthon dolgozom, bedolgozó. Ha úgy tetszik, hazaviszem a munkát, bár mondhatni úgy is: hozva lesz. Hozzák, például, drapp furgonon, mint Szevics néninek a babacipőt. S hozzák pakliban a pertlit, ő csak befűzi szépen a konyhaasztalon, darabbérbe. Kifogástalanul keres, keleti exportba megy, ó a sok Pável, Abdullah és Natasa.

Figyelek. Ki lehet-e fogni csak úgy valamit is a levegőből? Air ready-made? Ez itt a ráfordulás ideje, mikor a hajó csak úgy kifolyik a kikötőből. Az alapjárat kis szabadsága, a hajókonyhán készül a rákpüré. Alig megy, alig billeg. Mennyi? Harminc. Mi harminc? Mi mennyi? Szinte a sirályok viszik a hajót, a vijjogásuk, s a gépek csak arra kellenek, hogy legyen ami ellentartson, ha elkap valami áramlat. Dehát mégis, merre?

Megyünk.

Szemközt a csengős gangon leszakadt egyszer egy irdatlan szekrény, vagy mi. Ott, ahol mostanában nem hallom az ordibálós asszonyt. Zsanett, hol az anyukád? Osztályon van. Leszakadt egy szekrény, zöldszilváni posztókofferok vitatkoztak, ziháltak, rekedtek és szorultak a kurzivanyák. „Azután, hogy egyedül maradt, síró mentőautót játszott, száguldozott föl-le az üres lakásban: jaj, jaj, hasamban az anyukám.”

„Virágföld, teakolbász, aceton.”

Gyűlik az ólom a zöldséges saszláján, gyűlik a fekete posztóbanánon. Nyugati pu., Westend, szombat. Lengyel apáca kilós kávéra alkuszik. Fájv dollár, bazmeg. Fór. Nix fór. Nix üzlet, Jadwiga nővér tovahalad, nyírfaarc, torkosság bűnébe nem estél.

Fújtató asszonyság a Westend, kibe vékony a hang, az irány, a velő. Dudatest, dudatest, te csodás. Iromba és jó meleg, vastag a bőre, az ina, a hája, bitumen-primadonna. Vegyél már el, csináljál már valamit magammal, legyen már valami, vagy mi.

„Tisztelt Magyar Rendőr! Kérésem van! Én nagyon szeretek személy szerint is át-átszaladni a piroson. Mióta születtek két kis gyermekem hűtlen apától, velük valahogy nem igen merek. Azonban lehetne-e azt, hogy egy nagy rúdon, mint afféle gólya gyorsan átdugom őket a kis Mózesükbe, azután utánuk szaladok én is. Tisztelt Levelező, lehet-e ilyet a Kreszbe?”

„Angyalom, ha itt valaki kinyújtja a kezét, nem tudni, hogy koldul vagy az óráját nézi.”

Nyolc méteres Westend-autó a 62-es posta előtt, egy vasalt gálabakancs, kiállítási szteppcipő. Whiskyt, halottat szállítanak ilyen autóban. Püspököt Los Angelesben. Hatvanöt forintért lehet a vécében zuhanyozni, plusz a hajszárítás.

Talán csak kezdő és zárómondatokat kéne, aztán kézbefogni, nézni, kibuggyan-e némi ketchup, dacos zöldsaláta. A McDonald’s rezzenetlenül küzd a tömeggel. Idegenajkú koldusasszony az ajtóban. Ham, ham, mutatja a szájával. Westend, bigham-reklám. Bent verejtékes tisztaság, üveges alkalmazottak söpörnek merev állkapoccsal, dagály, nehézvíz. „Lacika, megint elaludt a tolókocsis, ez mégis nem egy váróterem, ébresszed föl!”

„De az a finom, olajos grillmeleg, Paulám, nem is ez a cafatló, fejláb nyirok. Még a felmosójukat is meg lehet nézni, csupa neonpiros műanyag, olyan lesz tőle az orkánom is, a barna ernyőm. Nem is ám mint az Élmunkás Lehel!”

„Vérsajt van, aranyom?”

„Nincsen nénikém, elébb vitte el az utolsót az a smicikendős kollégája.”

„Nincs? Jaj, istenem, hát nincs? Az a laktatós, fűszeres íze. Vérsajt, amely legolcsóbb s legkedvesebb az egész húsiparban.”

A könyvárus előtt hűvös halomban a vaginák (die Vaginen). Középkorú asszony szemlesütve súgja a bádogszemű lánynak, hogy ő kérne egy A magyar helyesírás szabályait. Beül majd egy kupéba, olvasgatja a rosszacska fényben. Jól halad, Püspökladánynál tart A mondatrészek közötti írásjeleknél, 101. page. A szüleire gondolt és szegény nővérére. Aztán elővette a bicskáját, meg a kenyeret, meg a szalonnát, meg a zöldpaprikát, majd jóízűen falatozni kezdett. Ernyőt hozzál magaddal a kirándulásra, vagy kabátot!

Talán csak felütést… és leütést. A kipontozott részt töltsd ki odaillő mondatokkal, használj választékos szintagmákat, kerüld a szóismétlést, a durva kifejezéseket!

„Fekete özvegyasszonyt keresek”… „Halkan és gyorsan sírt”

„Melltartókészítést szeretnék tanulni nyugdíjas szakembertől”… „Konyhalány volt a Serneválnál és a derékig érő vastag, fekete hajában hozta haza a különféle illatokat, úgyhogy álltam véle összeborulva a konyhaasztal fölött, vacsoráztam.”

„Szaftoskrumpli, hát mi a fölfújt izémet főzzek, nem lehet mindennap mannaszósz”… „Viharkabátját összehúzva szólt vissza a folyosóról: te, az antik ikes ige?”

Talán egy fogalmazástanulási munkafüzet. „Mondd el a saját szavaiddal Pilinszky János: Négysoros című versét. Ügyelj a tömörségre!”

Véremet?

Európába betörni nem szenzoros bidé, ami nem jelenti azt, hogy a budi örökkévaló. Határátkelő Šturovón, szigorított ellenőrzést végeznek a csehszlovákok. Háromszáz méter autó a sorompó előtt, órák telnek el, mire minden lengyel varrógépét szétszedik, pedálig. A sorompót pedig, hol buffet s toilette, áthágni gyalog is tilos. Benépesülnek a bokrok, a szántás. Röstelkedve jön egy közeg, ringó oldalfegyverű közép-európai kishivatalnok, (de) azért üvölt: „Össze-vissza szarnak-huggyoznak! Ez magiknak az Európa-ház?”

Nemrég tudósok kiszámították pontosan, hogy Európa közepe Vác és Sződ között van. És hogy ott fognák felállítani a világ legnagyobb harangját. Alumíniumból.

„Itt voltam, jó volt, de remélem jól is végződik. Elsem mertem volna gondolni néhány nappal ezelőtt. Utálom magam, de addig nem érdekel, míg folyik a vér. Szevics Aranka ápolónő.”

Hogy döntöd el, hogy kinek adsz, kinek nem?

Mind döglött, kétkilós gipsz, úgy fekszik közöttem a kérdés. Nem döntöm el sehogy. Hol adok, hol nem adok, s hol ezért, hol azért szégyellem magam. Hol a középút szenvtelenség és megrendülés között? Kiben hol? Csak egy fokkal, egy apró fokkal vastagabb és repedtebb minden. Csak egy fokkal drabálisabb és sérülékenyebb. Ordenáré és a hazám, de ezt tedd el vasárnapra himnuszostul.

Özvegy Dráva Józsefné halkan és gyorsan sírt: Paula, én itt az egész nyugdíjamat elkoldusozhatnám, szegény kiscigány, kisromán, kismagyar, Paula!

A pótkocsis csiga

Azt álmodtam éjszaka, hogy este van, és fölébresztenek, hogy kötözzek, kötözzem össze a könyveimet mind, reggel jön a teherautó, lehetőleg ponyvás. Egyforma őszi világosság van, vagyis sötét, por van, ég a villany, ez az éjjelnappali lichthóflámpa. Mondd, kérdezem, mondd, hány köbméter könyvet forgat meg életében az ember? Ugyanazt a pár köbmétert hányszor? Van-e vége a félegyenesnek?

Abszurd, könyvtelen költözködésről fantáziálok aztán abban az álomban: a ruhanemű könnyű, a bútor, ha van is, könnyű, a nehéz szekrény is könnyű, hát mi költözködnivaló lehet egyáltalán a könyvön kívül, mi súly? A csiga a meszes hátával, azt álmodom, s port, lámpaezüstöt. Imbolygó, natúr Ali-polcok, nehéz pozdorja, nyögök alatta, szuszogok. „Figyelj, én araszolok, te csak tartsad a partvissal a szépirodalmat, el ne dőljünk!” „Tudsz le a lépcsőn is?” „Tudok, ha muszáj.” És máris csúszok le a harmadikról hasizmon, ezt álmodom az álomban, mikor fölébresztenek, hogy kezdjem őket kötözni, hétre jön a fuvar.

A pótkocsis csiga. Barkasos, Trabantos, Dáciás, teherautós, reklámszatyros, bőröndös. A vagyona. Mit is hordoz rajta olyan elszántan, olyan nevetséges elszántsággal, mondd? A félbeszakadt, foghíjas sorozatokon, az eltőlzéig lexikonokon, mind a szomorú olvasatlanokon, mit hordoz? Megéri a keserves igyekezet, hogy megint egyszer szétpakolj, s ha beraktad őket ábécébe, hát megint otthon légy egy időre?

Eleinte fiatalosan kidobáltad a göngyöleget, aztán óvatosabb lettél, felnőttebb: madzag, doboz veled marad, kellhet bármikor. A felnőttkor: többé-kevésbé egyforma kollekciók összeolvadnak örökre, aztán kínosan, vérporosan szét, két törzsállomány más-más vizekre, persze, azért barátok marad, s kopik, használódik az egész. Eleinte még minden könyvnek könyvi súlya van, szellemi, nem kilói, később a folyóméter lesz mértékegységgé, a barnabőrönd. És alkalomról alkalomra nehezebb lesz, ami amúgy, hm, egyre könnyebb.

Magánügy, tizennyolc év alatt tizenötször csigáztam át a könyveimet, jóval több cipelet, mint olvasat, van hát mit álmodnom velük, s van mire felriadnom álmomban, ha felszólítanak, hogy pakolj, hétre jön a teherautó.

Valami Bach szól kulturálisan, ülök a padlón, immár a legegyszerűbb göngyöleggel: madzag és olló. Másfél kiló kisdobos-sípzsinór maradt rám a nagynénémtől, igen, az a kék, erős, fonott, finom zsinór, amely bár kissé meghúzza a Plutarkhosz szélét, nem vág be nagyon. Síptalan zsinór homályos gubancban. Ó, azok a kis, keményített fehér ingek, csillagszemek, hat pont a hű gyermekről és az avatás, Keés Arankának a mozgalomban végzett áldozatos… Sípolni sose szabadott, az felverte a rendtartást.

Ülök, sodrom szét a zsinórt, válogatok a kultúrában méret szerint. Ha csupa sorozatom lenne, csinos kis pakkokat formázhatnék. De így, ebben az összevisszaságban? Ilyenkor vadul kívánom a cenzúrát, a diktatúrát: egy méret, egy vastagság, egy kiadó, egy író, s mindegyikbe befűzve a madzag. Vagy úgy könyvkötni eleve, tízesével.

Szakmunka, ősi, agyongyakorolt mozdulatok, halenyvszag, halászok kérges, villámgyors keze a hajnali bárkákon, szortírozás, villogó borítók. Arany-összes, compó, szürralizmus, Artaud, kárász, Csáth, csuka, ponty, Kassák, keszeg, Eötvös, harcsa, Varázshegy, megint compó, ropog a tűz a parton, ki kéne menni melegedni, hopp, keszeg, megint keszeg, jézusom, mennyi sikamló Gyorsuló Idő. Legfontosabb a kicsi, ám erős hurok, megdönti, alábújtat, fölhúzza, átfűz, megfeszíti, nem reped a Királydrámák! keresztbebújtat s most megcsomóz.

Álmomban puffogásra – ahogy összeütik őket por ellen –, hideg, sírós sziszegésre ébredek s tompa, kikultúrált mondatokra. Kell, nem kell, te kaptad, ne is lássam, Heidegger az enyém, majd tudod mikor viszed el az Ipolyit, ehhez hozzá nem nyúlsz, Aranka, ha megint kiabálsz, én felfüggesztem az egész procedúrát, magadat, Jocó, azt az intranzigens fejedet, azt, nem mondom, hogy ne ordíts kérlek? mit ne? hogyhogy ne? viszed a Dosztojevszkijt, a tévét, mit bánom én, az egész Lukácsot, de a Hamvasról ne is álmodj, naaaa, Hamvast csak a testemen keresztül, halloood?! Joci, te állat, széttéped az egész Karnevált, te impertinens, te…

Sikoltoznak, sírnak, lihegnek, aztán puffogás, csönd, válnak a vékony tanárnőék a hatodikon, közös megegyezés.

Kötözök álmomban csigalassan, meghúz, megcsomóz, éjféli hírek. Valaha voltak a dobozok, azok a jó kis dobozok, azokat csak elő kellett venni, közben kisasztal voltak, éjjeliszekrény, egyszer komplett spájz és kredenc, pohár és szaláminyomok a pappundeklin, májkrém 1978-ból. Aztán a zömét elvásta a türelmetlen idő, ki kellett és jó volt kidobni. Ettől valahogy végleges lett a következő albérlet.

Ugyanazt a pár köbmétert hányszor? Némelyik kérgen, fedőlapon tíz-tizenkét nyom, nyomocska, gyufafekete bevágás, hurcolkodások célkeresztje. Nyomok, amikkel egy darabig elbír, s amiket aztán mégsem tud kilógni a könyv. S egyszercsak nem tud kilógni az ember.

Ó, azok a hideg tüsszentések a nyitott ablakoknál, ahogy benéznek különféle városok és évszakok! S tán a legszebb év, mikor ki sincs mód csomagolni, egy koporsóalakú szoba a fulladt, zöld szőlők felett, a könyvek dobozban és kötözve, az ember mindig útra kész, csak jön a kölcsön-Barkas, s a fejcsóválás, a jóindulatú sofőré. „Bútor nincs?” „Nemigen.” „Aztán maga ezt mind el is olvasta?” A szellemes választ lett volna mód kimunkálni az idők során, de olyankor szakad rólam a víz, a sok kurva szépversek. „Akkor maga baromi okos lehet.”

Mindig az Értelmező Szótár esik szét, a sok, hajlékony suta kötet, van, hogy egy egész emeletet csúszik a hasán, szedegeti az ember káromkodva és legföljebb elmondja kínjában a viccet a sofőrnek, hogy Szása, hát micsoda szuper karórád van neked, bizony, Grigorij, szépni szép, digitális, szponzoros, elektronikus, jár mint az Isten, de Szása, mi az a két irdatlan bőrönd, amit cipelsz? Ja, az az elem.

Egyszer egy éjjel egy egész falat bedobozoltam, Örkény: Tóték, Örkény Tóték, Örkénytóték. Csikorgott a fogam, akár egy Birkut, jöhetett volna a filmhíradó, dobozoltam merev szájjal, közvetlenül a kisdoboszsinór-korszak előtt. Sokszor álmodom így magamról, hogy száradjon el a repedt, szürke kéz, ha mégegyszer, és persze mégegyszer. Álmodom, hogy ül valaki a padlón, s ott megtanulja egyben látni a kultúrát, ami nem áru, de súly. Súly, por, mennyiség. Egy igazi könyvmoly, könyvcsiga, volt már a könyvekkel mindenfajta viszonya, olvasta, mosta, aludt rajta, írta, költöztette s főleg cipelte, cipelte. Látom ezt az alakot, ahogy megáll megint a rozoga, sokat látott Ali-polcok előtt, egy újabb rafinált ábécérend előtt egy másik lakásban, szobában, ahonnan természetesen soha többé, de a kisdoboszsinórt elteszi. A csiga sodrott, síptalan szabadsága.

Mert ezekből a megszüntetve megőrzött köbméterekből, miközben folyton szét, azért így-úgy, kopva főleg, mégiscsak összeállunk. És mert őket újra és újra szeretni kell. Habent sua fata cipelni.

Gondolatok a költészetről

„Egy szép tavaszi reggelen / sétáltam künn a tengeren” – írja anno Ditzig Hugó, írói nevén Délczeg Lajos. Ezt írja, miközben partra húzza a hangszert, s kinyitja a tokot a fövenyen. Veresbársony annak a belseje, puhán harapós száj, s mielőtt elhelyezné abban, szárazra törli, kivált nyirkos ilyenkor tavasszal. Visz föl rá lélegzetet, törli hattyúpuha ruhával, vileda, mintha tükröt. Velencei, sőt Muránó, soha annyi kézzelfújt hasaska sellő és Pius pápa. „Parányin csilingel a tenger cseppjei”, vaníliaszag van és a hangzás miatt: fülolaj. Elhelyezi benne óvatosan, külön vájat az evezőnek, majd becsukja a tokot halkan, be az estét, kisezüst kattanás akkor a hold. Lábujjhegyen indul el, noha görnyeteg, ugye, több mázsa finom anyag, réz, kender, kátrány, vörösfenyő, még így, üregesen is nehéz, plusz a gondolatok.

Pilinszky írja valahol, hogy „a líra minél inkább líra kíván lenni, annál kevésbé tűri meg az alapok bonyolultságát.” Elképzelem, ahogy egy faggyas hétköznap Pilinszky néhány helyre becsönget, van egy listája, tudja hová megy, megáll a világos négyszögben, és ezt mondja az alapokról és a líráról.

Ami nem jelenti azt, hogy programosan hülyének kéne lenni, vagy – ha már –, akkor az erény volna. S tényleg nem. Mintha Puskin is mondott volna olyasmit, hogy a költők, urambocsá’, kicsit butácskák. Hallom, ahogyan Babits fölmorran erre, fodrásznál ül ott fent, bajuszt stuccoltat, angyal szerencsétlenkedik a szája felett. Babits keveset beszél, de most fölmorran. Szóval nem tűri, pedíg amúgy is van neki mit nem, Babitsnak. Csak lenéz ide és van. „Többet gondolni Babitsra” – írom föl. „És többet Pilinszkyre.”

„Nevenapjának alkalmából meleg szeretettel köszöntjük József Attila barátunk születésének márványtábláját.”

Illenék, gondolom el, most már valami magvasat gondolnom a költészetről, legalább, hogy én nem tudom mi az, de jó nagyon. Ilyesmit. Vagy hogy Dichtung, süret, intenzió. Továbbá: kicsike gép, csontos libamáj, szabadság, szerelem, nyelvhús. Esetleg: uszály, gőzös, zörgő, vontató Tatár, Albatrosz nevű teherhajó, gondola. S hogy necesse est. A könnyű séta „künn a tengeren” és a reves, nehéz cölöpök e sétához. Azok a sétába foglalt cölöpök. S hogy nem azért van, mert „szükség” van rá, noha szükség van rá épp ezért.

„Mondd, te tudod, hogy kik az olvasóid, hogy kiknek írsz?”

„Hát, úgy nagyjából.”

„Na de névszerint!”

Vizet forralok, koratavaszi neszezés, s egyszercsak azt súgja valaki onnan, hogy „Tojáséj”. Azért ezek nélkül a súgók nélkül lenne nagy árvaság. Ezt az egy szót, tojáséj, ami egy teljes magyar vers, írta Weöres Sándor. Benne van, mondhatni, az alapok bonyolultsága nélkül van benne ez az egész. Benne a végtelen éj és a héjon (eh, éjen) körbefutó végtelenszámú kör és ellipszis. Benne az élet, lásd a tojást, s benne a halál, lásd az éjt. S lásd, hogy az egész milyen triviális. És ha ez játék volna, akkor a költészet véresen komoly dolog volna. S mert ez is: az is. Lényege szerint valami ilyesmi. Gondolni meg elég lehet annyit, írom le a hülő nescafé fölött, hogy „Sokat gondolni Weöres Sándorra!”

„Egy asszony egérősz kalapban / és görbe tű van szúrval abban / mintha egy képes régi lapban / lépdel az asszony ősz kalapban / de a szeme két barna nyárvég / a sohamárra arra vár még / hogy egyszer odahaza jár még /árnyék szemében barna nyárvég /s kigyullad olcsó görbe tűje /egy sohavolt szó pár betűje /a kiskosztümszín alkonyatban / nem kérdezik hűtlen-e hű-e / egy vérlakk cukrászdába ül be / habra de ólom úszik abban.”

Mégis, vetődhetne ellen, szép, szép, de mire az a sok izé, ornamens, izzadtság mint veret, az a sok melizma, mire? Merthát mégsem teljesen természetes, ugye, a versbeszéd ebben a hardan rohanó időben s hát így a vers csak operaféle mégis. Hát igen, mondom, műni mű, vagyis mégsem alaptalanul mondatik bonyolult mesterségnek, egyáltalán: mesterségnek. Ott van, például – jövök el gyorsan az opera közeléből – ott van a szenesemberé, az se igen tűri az alapok bonyolultságát, mégis eléggé nehéz. „Ojjé, cipellenél le csak tojásszént – lábujjhegyen, noha görnyeteg – azokba a mély logodi utcai pincékbe, tököd leszállna.” Lássa, ez szép, mondom a rekedt hangnak, ez a jambikus zárlat, ez a leszállna, ez szép, ki is tehető utána a pont. Napszállat óráján leteszi hátikosarát az ember, megtörli a tintenpenes homlokát s azt hiszi: na, levitt valamit. Másnapra aztán többnyire kiderül, hogy egy gramm, annyit se, de ez, a hivés, már ez jó érzés. Még a kétség is, hogy tényleg jó-e, ami szól „amúgy”, vagy fordítva: szól-e mi jó, hogy ilyen frivolan kerülgessem továbbra is a gondolást. De néha azért valamit valóban levisz – lehoz – egynémely tollas ember és akkor az költészet.

„Nyelvhús”, mondanám tovább a telefonba, ha azt képzelném, hogy a vonal túlsó végén Kosztolányi, K-vonal. „És verset? Írnak ott lent még verset” – kérdezné, én meg mondanám, hogy igen, nem rózsás, de igen és hogy hadd idézzem Joszif Brodszkij urat – látott már márciusi Holmit? –, ki azt írja, hogy „minden jel arra mutat, hogy a tíz év múlva véget érő huszadik század talán a költészet kivételével minden más művészettel leszámolt.” Ezt mondanám, hadd örüljön kicsit, bár talán nem igaz, de szép szomorú és idetartozik. Aztán a vonal megszakadna, én meg csak motyognék tovább magamban modor- s dallamilag.

És közben, leszállván a nap, lassan esteledne, mikor a pont néha és esetleg kitehető, de még a dologról, a költészetről nem volna mondva semmi. Ettől persze a dolog van, masszívan és titokzatosan, ahogy kékek az alkonyi dombok, vagy ahogy van egy tányér krumplipaprikás. Jelenvaló, függetlenül attól, hogy mennyire van jelen pillanatnyilag. Nem kell szeretni és nem muszáj fogyasztani. Egyedül azt tűri nehezen, hogy kötelező. Ha atomjégtörőnek alkalmazzák. De ezt is túléli, amíg nyelv van, amíg gyerekek vannak: majdnem mindent. Amíg lehet szelíden nem tűrni az alapok bonyolultságát.

Dichtung, örökösen kumulálódó teafű, ahogy apródonként újra és újra kioldódik, még mindig és még mindig inkább. Úsznak a kannaezüst felhők a szmogon, ott ülnek fönt és lógatják a filterüket Babitsék, szelíd horgászat, a kis Weöres már ozsonna óta is fogott egy csomó „olvasót”, snecik csak, mondta valaki, dobja vissza, de hohó, nem úgy van az ám! Persze, van, aki ott is görcsösen villantózik, sőt, nem mondok nevet, de volt, akitől kis köteg dinamitot kobzott el Arany, a gátőr, ám ők, ők mind, (lehet tudni, kik) ülnek csak a rendes, vékony botjaikkal – talán ez a masszív törékenység, talán ez lenne az.

Ülnek napszállatig, aztán ballagnak haza sorban, olyan sorban, melyben már soha többé nincs egymás után. Lentebb kigyulladnak a tavaszi villanyok, az itt és most adott város összehúzza vékony sálját, a Dunát, vagyis József Attilára, írom föl végezetül s merőben végezetlen, szóval, jó, ha rá naponta gondol az ember, és az akkor alighanem eléggé gondolatok a költészetről.

Befutófilm

Befűzök, s már ahogy perceg a henger, ez a frusztrált gépszú már a hüvelykujjam mozdulatából tudja, hogy tudom, ezt megint úgy fogom indítani, hogy az írás mint olyan, mint önmaga tárgya, s tudom, hogy tudja, hogy ettől ideges leszek, és, oldandó ezt, megint azt taglalnám legszívesebben, persze, egy kevésbé nagyképű szóval, például maszatolás, azt tehát, hogy miért is az írásról akar szólni az írás legelőször?

Vagyis nem más ez, mint egy technikailag szükséges, de végül és elvben láthatatlan befutófilm, a gépész még törülgeti a lecsós, granediros (de mindenképp: skutella) száját, még nem is figyel igazán, nyolcadszorra minek is. A vásznon sokáig csak a halszálkás, lüktető fény, ecsetvont ikszek, arabs számok, majd fölsejlik, de miért pont ez? egy asztal cikkelye, maszatos, kövér gyerekkéz azon, egy vonalas irka, egy nem patronos töltőtoll, igazi fekete szagú, szép büdös, és hallani a percegés alól az iparkodó, csüggedt szuszogást.

„Írjál legnagyobb szünidei élményedről szabadon választott fogalmazást! Ügyelj a választékosságra! A szóismétléseket ne ismételd! Ne használj tőt vagy hiányosat! Ha mégis, azok ne legyenek több a kétötödnél!” Erről eszébe jutnak a törtek, ami hagyján, mert nyomukban, a gondosan felnyírt, szövevényes kis tudat mélyén, a hátsó falánál, ahová salétromért és csakis salétromért merészkedik az ember, vagy ha beesik oda a labda, és ahová a fáskamrák mögött vezet homályos, mokkaszín ösvény, melyen se partizán, de indián, se bujdosó kuruc nem jár, csak ha muszáj, szóval ott, a tudat fáskamrái mögött mocorogni kezd egy ritka agyafúrt képződmény, a szeme véreres, medvemamut pongyolában jár s mosolyog, mint a franciakulcs. A szövegespélda. „Zoli édesapja traktoros a téeszben. Munkatársaival fölszántottak öthatod…” Na de milyen Zoli, hányadikos? gondolja, hogy nyerjen egy kis időt, de hiába, ha azonnal eszébe jut, hogy „hektár”. A hektár félelmetesebb, mint a lódarázs. Annyira, hogy rögtön két dével írja a szabadon-t, s mered csak aztán a tárgyra dühösen.

Hogy lehet, gondolja azon a filmen (hát, nem egy Gojko Mitic), hogy lehet szabaddon választott tárgyról muszájni? Előhalássza a tintaradírt, s dörzsöli vadul az egyik döt, de rámegy az egész szaba. Közelkép az irkalapról, ahogy nyüszít és vékonyodik, végül kerek, lila hámlás lukacsával, a Táncoló kuruc (Izsó Miklós) szeme, ha elkalandozik a fáskamra mögé.

Befűzöm, beigazítom, dadam, hatvan leütés, le, ahogy Carpenter a kövér norvégot, akinek pedig gipsz volt kiöntve a kesztyűjében, mégis. Lám, találtam egy tárgyat a fáskamrák mögött, pöszmögsz csak, és nem lukadsz ki sehova, mondja a tárgy, s hogy tintaradír, ezt tudod csak, helybenfutni. Szabadon választott tárgyam én vagyok, morgom, csak én tudok versemnek hőség lenni, bocsánat. „Szőjél bele mondandódba a témába vágó szép idézeteket!” Az ember szívesebben jár máshová salétromért.

A kisfiú újra írni kezd a filmen, kaolamackó, muris lenne, választana 1962-ben valami közéleti tárgyat, ötvenhat, piacgazdaság, nemzettudat, Tüzép-Európa, kisgazdapárt, káromkodnak a méhek az édes hektáron. Topogok csak, pár mondat fogalmazás, befutófilm, mielőtt megkapaszkodom a papíron, az írás témája az írás, gyakran egyéb se, hisz egyre szívesebben rendezek befutókat és kifutókat, ami közte volna bármelyik moziban úgyis megtekinthető, szívesen egypercegek, némi műgond, olcsó forgatás. Körülöttem most egy hatalmas park, átmenetileg több levegőm van mint egy léghajónak, vagyok egy parkban, bennem egy konyhaasztal és egy kisfiú.

Zoli édesapja a téeszben „kopott kabátú, de nekem új ruhát veszen”. Ha öthatod nektárt délelőtt, Pista bácsi mennyi lucernát délután? És mosolyog, mint egy franciakulcs. A filmen hőség, aranyat olvad a vajaskenyér, skurcban egy vízizöld uborka, izzadnak azzal a tollal. Innen nézve, persze, babaszag – nem beszélünk csúnyán a tanulónak! S telik az idő, a Rózsapeti mindjárt lehozza az ötös fociját, ő meg csak ül babbaszag a szabad tárgyán.

Ennyi, mondom a csüggedt gépszúnak (ezeken a szigligeti gépeken van hosszú ú, lapu, kapu, de hattyú s U-szeg), ennyi változott mostanáig, az fűzős volt ez szelepes, de ez a fogalmazás éppúgy leereszt.

Legnagyobb élményemben apukámmal egy nagy parkban kéz a kézben a világ zajától, pontosjé, nem gólya, papagáj, egy nagy parkban leállíttatta a Moszkvicsát, addig a kiskatona alutt, tintaradír, s evett. Madarak, úgymint fecske, veréb, kakukk, sas csivitelése és trilálya töltötte be a fák koronáját és lonbjait. Nápolyit ettünk, vidáman ropogtattunk a csizmájával s cipőmmel a kavicsos utak során. „Csak a cinegének szomorú a sorsa.” Sokat nevettünk egymással, aztán kissé elkanyarodtunk. A fű zöld volt, az ég kék volt. A keze meleg volt. „Te Kárpátoknak csillámló bérce.”

Most már írd a tárgyalást, mondom, találj ki valamit, lehet hazugság is. Bólogat a kisfiú lelkesen, akkoriban hosszú, véres-harcos történeteket mesél az udvar gyerekeinek merő kitalálásból, nem csoda, hogy éjszaka fél, nem mer egyedül aludni. Kézen fogja az apám, viszi pszichológushoz, zuhanyozzak langyos vízzel, azt mondja. Végeláthatatlan történeteket. Aztán kissé elkanyarodtunk.

Amikor már egyedül voltam és bátor, betértem egy sötét tisztásra, ahol nagy, tűlevelű medvék gyűléseztek, csupa Komora. Nápolyit ettek, piros nyelvük lángolt az éjszaka boltján. De ahelyett, hogy megettek, bevettek focizni, igaz kapusnak. Az nagy, több… hektáros pálya volt, és mindig a másik tizenhatosnál támadtak, és a föld hajlása miatt nem is látszottak, csak a hegyük kis bokornak. És ahogy ott egyedül ácsorgok egyszercsak beleakadt a hálómba a dorkóm, és húzott le, és csupa temető volt a rét meg atomcsapás, és langyos víz se volt és belefúrtam a fejemet a parkba.

Most felnéz a filmen a holdvilág képével, hallgat, szuszog, görbe a szája. Dühösen néz rám, majd a kétvégű, piros-kék ceruzával elkezdi körmölni a díszsort, szív, pötty, lapát. Nincs befejezés, mondom gonoszul. Nincs, mondja a filmen a szeme, és sokkal jobban tudja nálam, hogy az írás mi minden – minden? –, és mire kevés mégis, mi az, amit nem lehet írással követni, van egy tisztás, ahol elpacásodik, sötét lesz és kusza, tisztázza, tisztázza, és tényleg jó, ha egy befutófilmre elég ez a pár évtizednyi, szabadon választott muszáj-fogalmazás, szív, pötty, lapát.

Zsírvasárnap

Cakkozza a szél a Duna felől, pofozgatja az ólmot, az egész súlyos, lomha közeget, amit levegőnek hív az ember, és él vele persze, ahogy lehet. Hosszú sor áll a fehér sátor előtt, mintha banánért, azért a fagyott, fekete banánért, vagy emdéef sonkáért húsvét táján. Lóveronaiért – észre se venni, hogy kicsit édesebb. Egy hosszú, csöndes, vasárnapi sor, úgy áll ott mindenki, mintha éppcsak, mintha véletlenül. Épp beáll, mit lehet tudni, ingyen van, ennyit megér, ennyi törődést megér.

– Már nehogymá’ ide be akarjál állni! – mondja a férfi. Ácsorognak csak a sor vége körül, nyűttek, lestrapáltak, túlsúlyosak, ahogy itt szokás, koraközépkorú pár. Mindkettőn farmerruha, talpig Isztambul. – Mér? – szól vissza a nő, tulajdonképpen már a sorból. – Nem azért jöttünk, hogy megnézzük?

– Hát jól van, megnéztük, húzzunk! – De azért a férfi is közelebb lép, állnak, véletlenül épp ott, ahol a sor van, de semmi több.

– Joci, ne izélj, kibírjuk azt a fél órát!

– Kibírni ki, de ha egyszer nincs kedvem, mit csináljak?

– Jól van, én akkor is kivárom.

– Hát várjad, mondtam, hogy nem? – Áll a Joci oldalt, és érzi, sokkal föltűnőbb, mintha beállna rendesen a sorba. Meg az asszony is hangosabb mint kéne, mindenki hallja, hogy nem-e azt beszélték meg, hogy törődnek az egészséggel, úgyhogy a férfi kénytelen közelebb húzódni, nem tartozik ez másra, az egészség. – Okés, okés, hallgassál már! – Hát hallgatnak. Isztambulné belekarol az urába, csak nem fél a férfi egy tűszúrástól, mondja, és ad egy puszit a gallérjára. De az csak bámul komoran.

– Milyen tűszúrás? Nem azt írták, hogy van egy gép és az kiadja?

– Jól van, na, de egy csöpp vér csak kell. – Joci arrébb lép, bizonytalanul kotorászik a zsebében.

– Most meg minek gyújtól rá?

– Mit minek? Jólesik, annak. – Tenyerébe fordítja a cigarettát, nem néz sehová.

– Legalább itt a sorban kibírhatnád, hogy nem.

– Nem, anyukám, én nem állok sorban. Te állsz sorban, vili? Én csak várlak, amíg el nem megyek és iszok egy sört. – A férfi lép egyet, mutatja, hogy ő megy is már, aztán úgy is marad, mutatva, felet lépve. – Nézzed e – mondja a nő –, ott adnak valami prospektust, hozzál már egyet! – Joci erre befejezi a mozdulatot, s mint aki véletlenül épp arra kószál, szerez egy tájékoztatót. Benéz közben a sátor nyílásán, riadalom és bosszúság az arcán, azt hiszi, fölény.

Lassan halad a sor, Isztambulék araszolnak, olvasgatják a papirost, főleg az asszony, de a Joci is belenéz, addig se kell másfelé. – Nesze, itt van. – Az asszony rábök a prospektusra. – „A koleszterin értéke mellett az infarktus elméleti kockázatát is megadja.” Nem jobb, ha tudod, mi az ábra? Hogy kapol-e infarktust?

– Nem –, morogja a férfi. – Maradjál már Ili magadnak! – Az Ili belékarol. – Figyelj már, ha úgyis itt ácsorogsz, nem mindegy, ha megnézeted te is? Nem én szokom mondani, hogy szorít, meg hogy mindjárt infarktust kapok? – A Joci elpöcköli a csikket. – Jól van, na, beállok, be vagyok állva. Tessék. Jobb most? – Az Ili hallgat, vonogatja a fehér retikült, levesz a férfi hajáról valami szöszt. – Mond az ember mindent, attól még nem beteg –, morogja a férfi maga elé, zsebben a keze. – De szokod mondani, hogy nem vagy jól.

– Mondom, mondom. Ki a franc van itt jól?

– Oké, oké, de lehet vele törődni, ezek is írják. Izélják a vérnyomást is.

A Joci bólint, hogy persze, tudja ő, nem hülye ő. A kérdésre, hogy mikor volt utoljára orvosnál, közli, hogy hat éve, a betonozáskor.

– Na ugye. Asszed árt?

– Csak ne naugyézzál. Álljál be, méreckedjél, mondtam, hogy megvárlak.

– Az előbb azt mondtad, te is beállsz.

– Azt mondtam, amíg várlak, esetleg megnézetem. – Hallgatnak, araszolnak.

– És akkor az a gép tényleg megmondja, mi?

– Meg hát – feleli az asszony –, legalább a kockázatodat meg, azt írják. Itt van e, a férfiaknak több a rizikófaktor, zsíros evés, dohányzás, minden.

– Ez az egész szar, ez a rizikófaktor – fakad ki a férfi, de többen hátranéznek, erre elhallgat. – Figyúzd, a velőbe mennyi van – nagy papírtáblát vizsgálgat az asszony a sátorajtón –, meg a májba. A tojásba. A rántotta egy időzített szívbomba, azt mondták a rádióba. Meg az összes hús is, odanézz! Szalonnát se veszek többet.

– Valamit csak kell tán zabálni, ha az ember dolgozik.

– Almát. Meg répát. Szójababot.

– De mostan már aztán tényleg maradjál a hülyeséggel – sziszegi a férfi, és kotorászni kezd a zsebében. Isztambulné hozzásimul, hogy ne haragudjon, de hát tényleg kéne az életmódon változtatni, ha semmi disznóság nem derül ki, akkor is. És hogy majd lassan vegye le a Joci a vérnyomáshoz a dzsekijét. Előbb az Ili, aztán a férfi tűnik el a sátorban. Isztambul úgy lép be görbén, behúzott hassal, mint valami butikba, harisnyaboltba.

Negyedóra se telik el, dél lehet, mikor kijön az asszony, piros füzetet gyűröget a kezében, repked a szeme, lesi a sátrat. Jön a Joci is hamar, zsebre rak egy kis bilétát, olyan az arca, mint fürdés után, vörös és ünnepélyes. Az Ili kérdezi, hogy neki, a férfinak, nem-e adtak füzetet.

– Akartak, de mondtam, hogy a feleségem úgyis kap, egy családba egy elég. – Átkarolja az asszonyt, hogy induljanak, de állnak csak, néznek maguk elé. Vékony az Ili hangja, ahogy megszólal, s mosolyog, mint a hideg leves.

– Nekem magas lett.

– Nekem is, a kurva életbe, de hát mondtam én, hogy szorít. Nem mondtam? Azért magas mer’ szorít. Mer’ nagy a kockázatom. – Az Ili belerakja a szives füzetet a retikülbe, nézi az urát.

– Mondták, hogy ne dohányozzál?

– Mondták, naná, hát mit mondjanak?

– Meg hogy meg kell tartani a zsírszegénységet, az is mondták?

– Azt is mondták – mondja a Joci, szájába vesz egy gyufát, rágja, kiköpködi. – Megijedtél, mi?

– Hát meg, naná. Mér, te nem?

– Nem arról van szó, hogy megijedtem vagy nem.

– Hát miről? – mondja az asszony, és hogy vett leértékelt halolajat, azt írják, jó rá, ilyen kis kapszulákba, vagy mibe.

– Eredjél mán, gyógyszer kell erre, körzeti orvos, fel kell keresni, azt mondták. Gyógyszer, nem ilyen francok – köpi ki a gyufát a Joci. – Na látod, hogy megijedtél – mondja az asszony.

– Nem arról van szó – mondja a férfi.

– Hát?

– Erről a szarról, erről az egész szarról! Na gyerünk. Eszöl egy fagyit?

– Mit tudom én már, lehet, hogy az is tele van vele, a fagyi. Minden teli van infarktussal.

– Akkor most mi legyen – kérdezi a Joci. – Mi lenne – bújik hozzá az asszony –, mozogjunk, legalább mozogjunk, Jóska!

És mozognak, lassan, óvatosan mozogni kezdenek, nehogy ott érje őket a Deák téren a halál, két túlsúlyos, koraöreg galamb a verőfényes, ólomboldog Budapesten.

Társadalmi segítő

Egyszercsak levelet kap a nép. Megtörli a kezét a nadrágjába, olvassa.

Tisztelt Nép! – szól az írás. – Olvasom Önről, s pláne az Ön nevében, hogy mekkora egy probléma a felelősségre vonásé, s hogy az Ön választottjai mindent megtennének, hogy lezárják végre az átkos múltat, de Ön ezt nem hagyja nekik, más nem is érdekli, nincs addig se éjjele, se nappala, míg a bűnösök el nem nyerik a méltójukat, ahelyett, hogy újfent beépüljenek az Ön soraiba. S hogy Ön, illetve az Ön választottjai úgyszólván tehetetlenek, mert megint azok mozgatják a szálakat, ellopván az Ön rendszerváltását, mikor egyebe sincs. S hogy Önnek e probléma a torkán van akadva, s hogy holmi jogállamiság és törvény ezt nem engedi meg felköhögni – naná, hogy megint nyilván azok nem engedik.

S hogy Ön attól fulladna meg, hogy ezek az azok még mindig Ön között flangálnak (sőt!), nem pedig attól, amit okoztak, amivé némi engedmények fejében az Ön hazáját háborítatlanul elszabták. S hogy Ön tudja, hogy kik azok, de nem meri mondani, mert fél tőlük. Holott a bűnösöket meg kell büntetni, míg ellenben az ártatlanokat nem kell megbüntetni. De hanem sajnos jóval többen jelentkeznek ártatlannak, mint bűnösnek, azaz bűnösnek senki nem jelentkezik, hanem csak ártatlannak, mert úgy emlékszik, hogy ha tette is, nem tudta, és amúgy is mindig ellene volt. S hogy Önnek ez lenne momentán a legnagyobb baja, hogy ez így van, noha így nincs rendjén. S ha egyes hangok szerint Önt a puszta megélhetése valamint a jövője jobban érdekli előbbieknél, hát e hangok gazdájai mind a múlt szekerei és szekértolói.

Hanem ennek vége, került egy csodalista, amely úgy beteríti a damaszkuszi utat, mint a pinty. Egy lista végre, az ügynököké s társadalmi segítőké, mondjuk ki: a besúgóké, kik a múlt rendszer egyedüli talpköve. Mostanra állt össze név és álnév szerint. Aki rajta van az bűnös, aki nincs az nem. Bújt, nem bújt, megyünk. Ilyen egyszerű. S ezzel egy átkos múltat megint el lehet felejteni. Le lehet tudni. Szóval az ügynöklista időzített bombájának gordiuszi csomója Damoklész kardjaként ketyeg az Ön átizzadt párnája alatt. Ez egy remek ötlet, tisztelt Nép, illetve választottjai, jó megoldás, huszáros, hatásos, nem bonyolult. S pláne humánus. Nyissz-nyassz nélkül nincs forradalom. Kell a forgács! Ahol vágják a fát, van is, ahol meg kikorhadt gyökerestül, ott kell csinálni. Ugye, a katharzis miatt, hisz ennek elfojtása okozza a neurózist a néplélekben, nem a nyomor. Jó kis lista ez, hiszen aki rajta van, azt se lehet és kell nagyon megbüntetni, merthogy korántsem biztos, hogy a névsor hiteles – hát, ami igaz, az igaz, azok írták még anno. S ki tudja, lehet hogy ebbe se voltak oly kifogástalanul korrektek.

No mindegy, épp elég ezt a csodalistát nyilvánosságra hozni, épp elég büntetés az bűnösnek is, ártatlannak is. Akinek meg ez nem tetszik, az demagóg. S ügynök is, nyilván. Aki például azt mondja, hogy ha már van ez a tényleg megoldhatatlan helyzet, akkor, már csak keresztényileg is, meg kell bocsátani, hát az demagóg. Aki azt mondja, hogy jobb tíz bűnöst futni hagyni, mint egy ártatlant meghurcolni, az még ravaszabb demagóg. Aki nincs velünk, az minimum demagóg.

Az a gyanúm, tisztelt Nép, hogy az Ön demagógozóinak egy része nagyon azt akarja, hogy Ön felejtsen minél gyorsabban, viszont soha ne és ne bocsásson meg. Holott hát ennek fordítva kéne lennie, úgy, hogy Ön megbocsát, de nem felejt, s azok számára, akik tényleg és csípőből azok, ennél nincs, illetve nem szabható ki nagyobb büntetés. Mert ha itt, mint az hírlik, mindenki ellenzéki volt, kivéve a Kádár, meg az oroszok, meg a szomszéd, nos, akkor nincs mit elfelejteni, ha pedig némileg árnyaltabb a kép, akkor nem szabad mit. Mármint elfelejteni. Megbocsátani viszont muszáj. Ennek a rendszerváltásnak ez az egyetlen lehetséges katharzisa.

S lenne itt még egy, hogy úgy mondjam személyes probléma, kedves Nép. Tegyük fel, hogy Önt valamelyik (anno) május elseje előtt egy puhadiktatúraléptű titkosrendőr meghívta egy kávéra s némi kavargatás után kapacitálta, hogy vonuljon fel az ünnepen, vegyüljön el, majd másnap itt és itt tájékoztassa őket a hangulatáról. Hogy mit tapasztalt önmaga között. Tegyük föl továbbá, hogy Ön erre a.) elküldte a francba az illetőt. Vagy azt mondotta kitérőleg b.), hogy kapálnivalója van Érden. Avagy sunyin bólintott c.), hogy rendben van, csak legyen virsli, sör, Önök kérték…! Ne szégyenkezzen, tisztelt Nép, az Ön zöme az Érden kapálást választotta. Mármost képzeljük el, hogy ez a rendőrünk visszalopakodott a listaközpontba s eléggé unfair módon az Ön mindhármóját fölírta a listára, a francba küldőt még alá is húzta kitolásból. Hanem már a főnökeivel elfeledte közölni, hogy a kurziválás mit is jelent. Ilyen huncut volt, tegyük fel. S akkor most egyszercsak Ön nyilvánosságra kerül, mint triplaügynök. S akkor Ön, persze, halálosan felháborodik, hogy ez hazugság s rágalom. Amire mindenki más csak mosolyog, hogy hát nem zörög a haraszt. S egyszercsak elhúzódnak Ön mellől a buszon. S egyszercsak megjelenik egy újabb puhaléptű, hogy október 23-án vegyüljön el Ön önmaga között…

De ezt felejtse el, ilyen nüanszokon nem múlhatik az igazság, a rendszerváltás, az Ön nyugodt álma, amit egyes választottjain keresztül gyakorol. Viszontag ha ez a bizonyos lista talán és esetleg mégsem olyan nagyon-nagyon biztos, és – valljuk be – szűköcske is, hát érdemes lenne valami tágabbal próbálkozni. Nagyobb minta, nagyobb merítés, nagyobb cirkusz. Mondjuk a népszámlálási lista… Vagy ha ez túl kollektív volna, hát akkor lehetne a budapesti telefonkönyv. Bűnös is van benne, ártatlan is. Vagy mondjuk összeállítani a vörösesszőkék névsorát. Hogy melyiket fentiek közül, azt általános és részletes vitában az Ön parlamentje sürgősséggel eldöntené.

S ha mindez, tisztelt Nép, cinikus bagatellizálás volna, nemzetietlen nyegletempó, satöbbi, hát akkor egy megoldás még volna, nevezetesen, hogy ezúton jelentkezem, vállalom a rám eső és rám kent felelősséget helyett és nem helyett; váltsanak le, rúgjanak ki, hozzanak nyilvánosságra, állok az Ön elébe. Addig is – fejeződik be a levél – további jó rendszerváltást kíván tisztelettel: a nép.

Kimenetel

Azon a szombaton, egyébként június 15-én, mikor ezt itt iromtam, s mikor a megszállás kimeneteléhez (mene, tekel, de a legkevésbé sem ufarszin) kétség már nem fért, nos, azon a szombaton is orosz nyelvlecke ment az osztrák televízió egyes csatornáján. Szépen, sutácskán, iskolatelevíziósan. A kedves, orosz származású Frau előmondott, artikulált, épp a különféle főnévragozásokkal bíbelődtek, az atyec még teljesen alapfokon gehörtölte a rágyijót. Az asszonyság előtt jópár Matrjoska baba díszelgett, és a végén utalt rá, hogy hát volt az a Puskin nevű, aki drámát írt Mozart és Salieri címmel, igen, az a Mozart, mondta, akinek a kétszáz éves…, dehát tudjuk, mosolygott, és az egész olyan gemütlich, natürlich és lazakomoly volt, hogy az embernek jó kedve támadt. Sztálinról nem volt szó, ellenben Puskinról és Mozartról igen, mintha a Magyar Jövő egy polgári darabkája villant volna fel, egy szegényes, ám gondozott darabka, és lehetett meditálni: ott eszébe se jut senkinek, hogy betelefonáljon a Szabadság (!) térre, hogy mecsoda egy pártállami csökevény volna ez megen.

Persze, onnan nézve, a Lajtán túlról, sosem lesz teljesen megérthető, hogy itt az orosz oktatás és a Majakovszkij utca egyaránt el lett törölve. (Jó, neki pechje volt a Királlyal, a keserű nevű jobban járt, azon a szombaton Gorkij-fasor még volt. Van még?) Természetesen ezt nem nekik, bécsieknek kell megérteni és -emészteni, alighanem e tárgyban der Vater hiába is szlusajet Rudfunke, innen az a nyelvlecke jóval érthetőbb, mint onnan ez az egész, nyelvoktatás, betelefon és kimenetel, és noha a kimenetelük, hála isten, nem vitás, a kimenetelük kimenetele körül még vannak práblémü, annak ellenére, hogy a hivatalos búcsú tegnapelőtt megesett.

A Silov altábornagy kapott egy tőrt a Für Lajostól – ezek a katonák mindigis szerettek ilyen késféléket ajándékozni –, és ez a Silov, miközben a remekmívű fegyvert szorongatta, az elszámolási vitákra helyezte a hangsúlyt, míg a magyar fél szélesebb távlatból (na ja) méltányolta a rég várt kimenetelt, és jó érzékkel nem mondta ki, amit nyilván és joggal gondolt, hogyhát talán inkább mélyen hallgatnának objektíve, és ne csak a kitépett villanyvezetékeket vinnék haza aljzatostul, hanem a környezetszennyezést és a kóbor tányéraknákat is, melyeket voltak szívesek eldobálni a hosszúra nyúlt állomásozás emlékeképpen, és még akkor is éppen elég lenne nekünk, amit itt hagytak objektíve, noha szubjektíve erről tényleg nem ez a Silov tehet, mégkevésbé a kerozinöntögető Szása és Abdullah. Aki meg tehet róla, az momentán nem fogadóképes, nem is kap tőrt és tojaki aszut. Annyi tőrünk és aszunk különben sincs, annyi mindenkivel kéne itt koccintanunk, legfőként a sírral, hol nyugszik atyja. Atyják, atyjunk, azzal kéne.

Érthető, hogy sietnek, márcsak a budapesti búcsú elől is, ki szeret búcsúzkodni, ha nem hívták valahova, bár ez a hívták-nem hívták kicsit bonyolultabb, elsőízben például nem lettek híva, holott jogosan jöttek, és jó, hogy jöttek, másodjára, ötvenhatban, pont fordítva, meghívatták magukat oda, ahol amúgyis voltak (Szuezbe, na). Aki meghívta őket már nem él, több hívő – istenbizony, hívót akartam írni, nos, több invitáns –, ugye, nem volt, ennek is láttuk a kimenetelét. Most már talán, nyár lévén, jobb lenne az úgynevezett turizmusra koncentrálni, arra, hogy ha nálunk is, Silovéknál is kikristályosodik a „világ”útlevél intézménye, akkor ők civilben újfent jőni fognak (kimenetel), ha jőniük kell, és ez a legnagyobb vendégszeretet mellett se lesz egy kvantitatív vicc, és akkor Európánk alighanem ismét csak enciklikát fog küldeni és résbástyaságunk fölötti csodálatát Minolta-faxon, de sátrat és barakkot nem. Hát igen, túl közel vagyunk, már-már össze voltunk költözve, nem lesz könnyű szomszéddá lenni most. Pedig most, hogy megszűnt az életközösséggel járó intim testbeszéd, méginkább szükség van kommunikációra, hogy a nyelvleckéhez végre visszatérjek.

Az állástalan s lesajnált orosztanárok némelyike, ha ügyes, talál majd állást nyugati cégeknél – kép- és nem hadviselet a Donnál –, mely cégek valóban akarnak kereskedni arrafelé, s mely cégek tévéjében (közszolgálati) Puskin és Mozart anélkül is említhető együtt, hogy betelefonálna „a nép”, s ahol a bolsibérencség gyanúja nélkül adható fel a hirdetés, hogy üzletembereknek oroszoktatást vállal özvegy Varsányiné, szóval el tudnak majd talán e tanárok helyezkedni és nem tanári fizetésért, amin még mindig ott a pártállam – pártállott s most kőhalom – bélyege, s ezt lemosni kissé szolidabb az igyekezet, bár gyalázat, mint amilyen iparkodás a homlokzat átfestésében tapasztalható.

Ettől függetlenül úgy föst, hogy bőven eme írás megjelenése előtt, ha igaz június 19-én kimentek ők, 30-án el is lett tőlük búcsúzva, vagyishát, felőlem nézve el fog lenni, és marad, ami marad, tájkép, békeharc után. Lassan beforrnak majd a lőterek, nyugati segítséggel rekultiválódik az anyaföld, helyi közreműködéssel kinyit a tök arany virága (Veresmart), és beforr ez az egész, amit holmi jól felfogott szórakozottságból nagy és jellemző butaság volna elfelejteni. Nos, elmennek volt, bár hogy hova haza, annak kimenetele szintúgy eléggé bizonytalan, de a Puskin, a Tolsztoj, a Bábel és a hasonló urak itt maradnak, úgyhogy nemcsak piacilag, hanem kultúrailag sem kéne oroszul elfelejteni, azaz – s ez alighanem 47 év végbizonyítványa is – meg kéne végre tanulni.

És ha majd a féltávoli jövőben a magyar közszolgálati televízió lazakomoly szombat délelőttjén az atyec mindenféle áthallások nélkül szlusájet a rádiót, akkor, azok a nézők mondhatják el majd, hogy beforrt, és akkor a hajdani vicc is vicc lesz végre, rossz emlék, de a miénk, hadd írjam hát ide már most, mementóképpen:

– Hallotta, öregapám?! Az oroszok fölmentek a Holdra.

– Hm. Mind?

Az elefántcsonttoronyból-ról

Nyár lévén előre dolgozom kicsit penzumálisan, legyen egy kis laufom, nem mintha unnám ezeket, bár a „leadás” szót azért nem sorolnám a szűz, az anya és a fülolaj szavak mellé. Ez a tárcírozás túlságosan is fölkelti a teljesítés, a bevégzett munka illúzióját: már-már hajlamos volnék megfeledkezni arról, hogy más dolgom is lenne, mint ezek, persze az is írás volna, meg ez is az, mégis.

Az nagyonis rendjén van, hogy „e hasábokon” szót ejtek Esterházy Péter ezek-jeiről, az egyszerűség kedvéért: tárcáiról – feuilleton alud átusz –. (Kedves) kutyakötelességem ez nekem, mert ez a, mondhatni, rovat ha lenne is, nem így és nem ilyen lenne ama elefántok nélkül, ami nem jelenti azt, hogy itt valami utánzás folyott volna, s még ha így is lett volna sem szégyen volna az, legföljebb snassz. Azt viszont jelenti, hogy után-zás mégiscsak folyt és folyik, annyiban, hogy egyrészt EP kiváló sorozata e sorozatot de facto megelőzte, nagyrabecsült kollégám körülbelül akkor hagyta abba a Hitelben elelfántjait, mikor ezek itt, azaz ott, a másik Magyar Naplóban elkezdődtek; másrészt után-zás folyt/folyik, mert az Esterházy-féle hang, mód és szemlélet nemcsak, hogy igen kedvemre való, de meggyőződésem is, hogy valahogy így érdemes e tájon tárcát vagy mit írni. Legyen elég itt (anélkül, hogy e hatás mélyebb összetevőit taglalnám – volna mit!): ha netán valami hülyeséget – hát szellemességet, na – kitaláltam, jópárszor utánanéztem EP-nél, hogy nem ő lelte-e föl előbb, volt hogy igen, és volt hogy nem, így van ez, és jól van ez így, ha nem vallanám be volna rosszul. Egyébként fentiek egy valamit nem jelentenek, az összemérés, hasonlítgatózás sunyi és oktalan megkísérlését nem jelentik. Szóval nagyon is rendjén és kedvemre való szót ejteni Esterházy Péter új kötetéről, Az elefántcsonttoronyból-ról.

Vagyishát szavakat, tisztelgőket és dícsérőket. S irigylőeket is persze, mivelhogy ezeket a szelíd, frivolver írásműveket én nagyon szerettem és szeretem. Mikor Esterházy hosszas és türelemmel viselt ingerültség után háromflekkjeit berekesztette, mondhatni farukra vert a djungelben, azt azért sejteni lehetett, hogy a könyvhétre csak összetereli őket a Magvető Könyvkiadó (1991, 188 p.). S tette ezt méltán, merthogy e csorda elefánt, e porcelán állatkert igen finom és jó olvasmány, nagyon együtt van benne tartva a múló idő, hogy úgymondjam.

Alighanem – tán eltekintve egy rutinból való, könnyű és efemer sértődéstől – Esterházy se bánná, íróként se, állampolgárként se bánná, ha ezen alkalmi írásait mára elavultnak, idejétmúltnak mondhatnám, s fel-felröhöghetnék tirabjai, hogy hát micsoda idők is voltanak azok ott a rendszerváltás vagy mi hőskorában, s hogy miket is kellett az írónak, az írónak szóvá és nevetségessé, valamint világossá tennie, noha mégse lett reggel, Rilke; s nem bánná, ha azt mondhatnám, hogy bár e háromflekkek „íróilag” jók, kiválóak, nemegyszer brilliánsak (ezt mondom), a bennük foglalt anomáliákon (anno) úgy átszáguldott izmosodó demokráciánk vasfoga, mint a pinty. Ezt, gondolom, nem bánná. Csakhogy ez, a vasfog, nem nagyon van így. Vagyis az átszáguldás nem, vasfog az van.

Az elefántok nagyon is itt vannak, sőt, még vanabbak, mint tollhegyre tűzésük idején (’88. október 13-tól ’90. szeptember 25-ig), mely tollhegyen egyébként garantáltan ténta volt és van. Ha azt írom tehát, hogy aktualitásukból az ezek mit sem vesztettek, akkor, és ebben a speciális esetben, nemcsak az ön- és irodalmi értékre gondolok, és így értem, hogy talán EP se bánná, ha ez a nemcsak nem lenne, de van. Gerincezés van, zsidózás van, összevissza hisztéria van. Persze azért a „változások” főiránya változatlan, s változatlan az irányon belüli nyomzavar is. És az is van, hogy EP bízvást újraközölhetné e tárcáit „a lapokban”, hisz az apropók közöttünk vannak, bennünk. Ha valamelyik elefántját kidobná az ablakon, néhány Apropót biztosan eltalálna, s nemcsak, mert jól és elegánsan céloz.

Ám mielőtt e hosszas nemcsakozás – nemcsak ernő – az író érdemeit a kor és a helyzet nyakába varrná, sietek megjegyezni, hogy ama laza háromflekkeket oda is kellett tenni, nemcsak (hm) okosan, világosan és toleránsan, hanem jól is. (Azért bajban lennék, ha most slágvortolnom kéne, mi is ez a jó. Az a jó, ahogy ezek az elefántok ebben a könyvben oda vannak téve. Na, ez se egy szakkritika, bocsánat.) Ezeket a tárcákat olvasva, most más EP művekről nem is beszélve, az embernek, itt speciel nekem, nemcsak kényszere, kedve is támad írni, valamint hinni is kezd abban, hogy lehet, és ha lehet, akkor már értelme is van, noha nem az az értelme, hogy: lehet. Kedve támad, írtam, ami épp nem jelenti azt, hogy jó kedve, a fel-felröhögések, -kiáltójelezések, aláhúzkodások ellenére sem azt.

Mert pillanatnyilag – noha jó, hogy van, noha „örül az ember szíve” – azért ez az elefántsereglet egy eléggé szomorkás könyv. Ahogy maga írja az Elő- vagy utószó-ban: „A kimondás lehetőségének a mámorától a kimondottak és kimondók fölötti rezignáltságig” ível, igaz, EP rögtön hozzáteszi, hogy „ez így nem volna igaz, noha volna benne valami”. Bizony, volna, olyannyira volna, hogy – a számomra legalábbis –: igaz. Amiről, a rezignáltságról és nyomós okairól, nem Esterházy Péter tehet. Talán az idő. Hogy minden olyan közel van, a hetven év is, a tavaly nyár is. Ezért, ezért is lesz „biztos nagyon érdekes” évek múlva, mondjuk 2009. június 9-én újraolvasni ezeket az írásokat. Távlatból újraolvasni. És akkor ez a pispeklila könyv biztos ugyanilyen okos lesz és maradéktalanul esterházys lesz, de akkor talán már „vidám” is lesz, és fodrosan mosolygunk majd, hogyhát micsoda idők voltanak azok, ott a „rendszerváltás”, vagyis a magyar demokrácia hőskorában. És ha nem így lesz, ami nagyon nagy baj lenne, hát „elvileg az is érdekes lesz”.

Szemközt vele

Csorba Győző könyve „valahogy” elkerülte a könyvhetet, elkerülte tehát még azt a kevés hírverést is, ami egy könyvnek, ha szerencsés, jut és kijár – folytathatnám, kanyarodhatnék az állapotok és satöbbik felé, de minek? Tényleg minek. Bontogatom a saját kezűleg címzett postacsomagot, könyvet kapni jó, spárga, barna papír, zöld filctoll, kissé szögletes betűk. Vékonyabb, mint a korábbiak, s éppúgy tiszta, elegáns, mint azok, a Bezur Györgyisek mind. Ezúttal zöld, fekete és arany a borító, kevés arany. És kemény táblák, klasszikusan, szépen, ahogyan az meg van írva.

Aztán ülök a megtisztelő dedikáció fölött, csak lapozgatnám most, kinyitogatnám: szellőzzön az utazás után, különben is dél van, ragacsos, plasztikbomba-nyár, nem épp vers-idő. Mégis olvasás lesz belőle, mintha valaki vagy valami megszabná a tempót, észre sem veszem, ahogy húz és marasztal, fölemel magam fölé, és végigvisz a könyvön. És nem tudom, mi, tényleg nem, de történik velem akkor valami. Valami ritka és természetes. Talán csak fehérebb lesz a fehér, zöldebb a zöld, feketébb a fekete. Talán csak visszavonul a ragacs, kis ügyek, kis rutinok izgága lepedéke. Világos lesz. Nem vakít el és nem derít föl, úgy lesz világos, mint egy pontosan vállravetett, magától értetődő vászonzakótól, ó, nem a puszta anyagától, hanem attól, aki és ahogyan viseli, ahogyan épp az, éppen rajta összetéveszthetetlenül van. Ettől lesz világos, noha nappal van és verőfény. És ez már, persze, anyag is.

Úgy olvasom, mint a gyerek, önkéntelen és akaratlan: megáll a lóbáló lába, megáll a kezében a vajaskenyér, megáll a déli krónika a levegőben, s ezekre a megállásokra utóbb nem is emlékezik. Mintha valami szelíd ellenőr lépne az asztalomhoz, szeretettel, ami a legnagyobb szigor, s hogy odalép – noha utóbb erre sem emlékezem majd –, egyenesebben kezdek ülni, egyenesebben és egyszerűbben. Lábujjhegyen, de ez nem görcs, nem kényszer, inkább el- és megengedettség. Összehúzzák magukat a díszítményeim, mennyi fölösleges cakk és fodor ebben a világosságban, zavartan és szeppenten mosolyognak, megmoccan továbbá a beszáradt írógépszalag, nagyot nyel és nagyot nyelek, hogy ez elég pontos-e így? Más persze mégse leszek, nem tudok más lenni, a szelíd ellenőr nem bíró, érzem a szemét, késztet és nem kényszerít – van és nem vár el semmit cserébe.

Ha tárgyszerű akarnék lenni, most válthatnék modort, és mondhatnám, hogy Csorba Győző kivételes öregkori lírájának újabb darabjait „tartalmazza” a Szemközt vele című kötet (Magvető), és mondhatnám, hogy szerves, természetes folytatása A szavak bolyhainak (1988), mondhatnám továbbá, hogy a tőle megszokott magas színvonalon, hogy gazdagodás és csupaszodás, és idézhetnék, csoportosíthatnék, összevethetnék – de nem akarok tárgyszerű lenni, fontosabb, hogy kibontottam a barna csomagolópapírt, és szemközt vele, noha utólag nehéz rekonstruálnom, megállt a kezemben az a ragacsos, negyven fokos nyári hétköznap.

Olyan ez a könyv, mint a kavicsok. Épp olyan. Alakjuk, formájuk ugyan összevethető, de nem kifogásolható és nem dícsérhető, hiszen a nyom, a munka amit viselnek magukon – az időé? az istené? –, vajon méricskélhető-e az? S mondható-e róluk bármi is, e versekről bármi is azon túl, hogy költészet, egyszeri közös tudás, tapasztalat és emlékezet? S ha azt mondom egy gyors köszönőlevél modorában, hogy nagyon szép könyv, fontos könyv, használati műtárgy, szívszorító és nyugalmas, hát ezt is csak a néma bólintás helyett mondom, az önkéntelen lap-alji mozdulat helyett, mely mozdulat ugyanúgy nem, alig vagy csak fogyatékosan tehető át más jelrendszerbe, mint a vers, ami szinte „vegetatíve” kiváltotta. Helyett tehát, hiszen ezt az egészet is csak helyett tudom mondani – nincs szó a szóra, holott van rá ezernyi.

A kavics, maga a kavics, persze hogy egyszerű. Csupán az a bonyolult, amíg és ahogy (munka és idő) épp ilyenné meglevődött. Ez az, ami jószerint kifürkészhetetlen. S most igazán nem a verscsinálásra gondolok, azon a hétköznapon egyáltalán nem gondolok a verscsinálásra. S ha módra és modorra gondolok, arra is úgy, ahogy túl lesz modoron és módon kötetről kötetre. Arra, ahogy egy nagy költészet meghaladja a költészetet, nem mint becsvágy, nem mint mutatvány, hanem mint egyszerű kényszer, emberi kötelesség – szemközt vele. Persze az, amivel és ahogyan „meghalad”, az ugyanakkor mintaszerű és bőven tanítható, ha meg nem is.

Mert – Csorba Győzőtől tudom, s tőlük mind, magamon legföljebb tapasztalom lassan – azért ez a valami ez csinálás is, maché is, hatásvadászás és csepürágás is, józan mesterség is, keserves és gyönyörűséges, értelmetlen de föladhatatlan, pont olyan, mint ez az egész, az életünk, tudniillik. Ebben a könyvben valaki teszi a dolgát, becsaphatatlanul és esendően, egy közülünk, kik mind ama végsők közelében, valaki eme végsők tudásával és léptékével a verseiben.

„Gondolni” most gondolom ezt, akkor csak valami ünnepélyességet éreztem, mintha magam fölött és magam előtt lennék; valami hirtelen és nemcsak mű-vien nagyon közel volt és nyugtalanító és szívszorító volt, nyugalmas mégis, szóval most, utólag gondolom, hogy amilyen ritka, olyan végtelenül egyszerű „dolog” a katharzis. Mikor végigértem, a Kinek már című vershez lapozódott vissza a könyv, azt többször kellett elolvasnom, előbb versként, majd dehogyis versként, dehogyis vers végül a vers, dehogyis, ha addig íródik és olvasódik, „mígnem melegség leng feléje / maga se tudja honnan is // Aztán lassan konyul feje / mintha egy ölbe hajtaná / ott hálásan elfészkelődik / érzi jól hogy javára van / érzi az öl angyalfehér / selymét gyűrődni homlokán.”

Aztán megírtam a magánlevelet, hogy nagyon köszönöm a könyvet, amúgy is és a dedikáció miatt is, és köszönöm, hogy rajtam a szeme. És ezt a befejezést abban a világosságban sem fellengzősnek nem találtam, sem érzelmesnek vagy aránytalannak.

Az Eraclea di Mare-i cápa

Jövet a reggeli fürdésből, mikor még csönd van a Főtéren és locsolás-szag, odaáll bámészkodni a titokzatos kamionhoz, akár gyerekkorában: szag után; s innentől, onnan, hogy ingerült párbeszédet, fojtott olaszt hall a jármű belsejéből – minden további merő fikció. Egy nyári emlék, azaz kettő, egyik sem úgy volt, ahogy itt lesz, ez roppant mód megkönnyíti a felidézést, a transzponálást, hogy finom legyen, az igazságmagv rovására is.

Fürdés, nyaralás ágyúlövésnyire a Piave torkolatától, akkor kezdődik a háború Szlovéniában. Lobogó nyugágyak, mosolyba szúrt napernyők szemellátig. Magyarok, olaszok, németek – a sorrend számszerű.

A cápa egy péntek éjjel úszik ki a plázsra hosszan, foltosan és halkan, mint a hold. Előbb a fekete szike a tenger bőrén, majd a fodros, néma csurgás, végül a szuszogó elefántballon a hasig érő vízben. Bemondják rádión, hogy aki teheti, éjjel kettő és négy között a partra ki ne menjen, cápaszerelés miatt. Így is teli a part, lépni alig lehet.

– Tessenek arrébb menni, emberek! Értsék meg, ez nem a látvány, holnap lesz a nyittás, Giuseppének pihennie kell, beszerezni a papírokat a Köjáltól, egyre nehezebb, vacakol a szagelszívó is, tessék nem ide nézni! Harap!

A cápamunkások betolják a trélert a kisvízbe, fölcsatolják a hasahevedereket, – na gyere, Dinó! – Giuseppe rácsúszik – most kapaszkodj! –, és a kamion kihúzza a példányt a partra. Ragyog a turisták szeme, surrog a taps a tányérfenyők alatt, siklik az irdatlan test a Főtér felé.

Kaposváry, a bálna büdösebb volt, érettebb és reszelősebb, igazi levitézlett globetrotter hatvanegynéhányból, sátrat vert a vásártéren, összeszagozta a virágos várost. Rádagadt a platóra, az eleven húsából álltak ki a kerekek, ha nem abból voltak maguk is: gumirádlik húsból-hasból. Korán elhasználódott, balkáni bálna volt, pótlás pótlást ért a testén, gipsz, traktorbelső, vízüveg és bitumen. Nem győzték klórozni belül, dögkút és uszodaszag, a Helmut reggel-este bemászott a hátsó ajtón és meszelte dühösen, telifolyt könnyel a gázálarc, nyúlott az arca. Lengtek a légyfogók a gyönge, zöld fényben, megannyi tengeri ustor. És lappadt, zsugorodott. – Hol vagy már picike, a kilenc métertől, elfogysz, mint a tintaradír – mondta neki Karin bolgárul, de azért bejárták vele Európát Várnáig, Brailáig bezárólag. Ott is dobták el, valahol a Duna-deltában, épp csak föl nem röppent erjedtében, egy őszi hajnalon belefordították az ártérbe és jöttek haza vonaton. A Karin sírt, hogy hát ha úgy a szívünkhöz nőtt ez a büdös, de muszáj volt. Így is hónapokig szaglottak utána, jártak fürdőről fürdőre sikálni, sokáig semmi, aztán a balneológia csak segített.

Benne jár a korban az Eraclea di Mare-i cápa is, szíjjas és hisztériás. Fekszik a tréleren, csattogtatja a papucsát, csak a helyzetjelzői égnek, neonfekete útiruhájából kimerednek a rémes uszonyok, a szája csukva, eléggé nem szívesen hordja a fogát, nyom valahogy. Zárt ajakkal sziszerész a Trubadurból, kacag a potya közönség, míg a cserzett arcú, féllábú ember oldalba nem vágja, mondván, ha el nem hallgat, levonja a gázsijából. Neki, a féllábú embernek ez a kenyere. Ahogy a csonk alig térd fölött begyógyult, kéz alatt megvette az egész instrumentet, s noha a vasúttársaság elismerte a felelősséget, ráment az egész biztosítási pénz. Talált a vezetőfülkében egy búvárruhát, belebújt, föltűzte a bal szárát, odacsatolta az egyik uszonyt, térdből.

– Sűrű, viharos éjszakán keltem át az Indiai-óceánon. Hajóm törést szenvedett, s én a habokban napokig. Akkor jött ő, Giuseppe. Csak egy villámló fájdalmat éreztem, s hogy lábom helyét elborítja a vérem. Utolsó erőmmel még kivonszoltam a fenevadat Ceylon fűszerillatú szigetére, na Giuseppe, mondottam ott aléltomban, örök harisnyája leszel odalett lábszáromnak. Úgy is lett, jártuk a világot, testem része a végzetem, vasúti tolatóból azért elég szép karrier, házat vettem Trieste-ben, ott telelünk, szerelem, komfortosítom hónapszám, bevittem neki a sztereót, be a villanyt. De sose viszlek többé nosztalgiafürdésre, Giuseppe.

Mindegy is hogyan, mikor napkeltekor e sorok írója jön föl a plázsról, az Eraclea di Mare-i cápa már ott áll a Főtéren a néma hangszóróival és füzérlámpáival, fotók és rangos újságkivágások az oldalán, függesztett (!) pénztárfülke, a két végén három-három lépcső, Ein- és Ausgang. Ott áll a murvás, poros parkolóban, akkora település, mint Szabadi, s nem is elegánsabb, legföljebb az olasz viszonylattal, meg, persze, a tenger. Ahogy tízezer fehér kuvasz rohan a partnak hajnalonta, s bukik föl morgolódva a homokon, ahogy nevetnek s kezdik előről. Nevet a húsos, zöld üveg, bicegő halász- és hadihajókkal a látóhatáron.

Giuseppe kinéz a kerek ablakon, a Hotel Neptun kávézójában porszívózzák az agavémintás kárpitot („Bélus nézzed e, tök le van szállítva a morzsaporszívó!”) Rossz álomból ébred, kutyák kergették meg Celebesz közelében, bömbölt, hisztizett és kimenekült a partra szégyentelen. De ez a szigonynézésű ember se jobb.

– Gyöngélkedem, na.

– Én csináltam belőled embert, Giuseppe, hát akkor tartsd a szád, tényleg, tartsad is, muszáj megszoknod az új fogadat! – Giuseppe sziszeg, a féllábú ember szájában koccannak a nitt-szögek, selypít mind a kettő, ez hallatszik ki a kamionból, ez az az „ingerült párbeszéd”, a sós-selymes pöszögés, amin a fikció ring és alapul.

– Eladlak a Cinecittának csontáron, istenemre el. Ha tegnap jó volt – köpködi a szavakat a férfi, akinek ez a kenyere –, akkor most mért nem jó ez a fogsor? Porco di bacco! Hová zsugorodik a fejed Giuseppe, hová?

Mikor a Duna-deltát betonozván a vidám kényszermunkások irdatlan, napszítta csontokat találtak, már csak hazafias kötelességből is, hívták a régészeket. A tudós bizottság hümmgetett, fölmért, gyanúsan nézett, végül beszállíttatta vasúton a jó állapotban lévő leletegyüttest. Kaposváry, a bálna A bucuresti mammut néven vált ismertté.

Augusztus 19dike, hétfő

Nem is én, az ösztöneim tudják, hogy ma, 1991. augusztus tizenkilencedikén délután képtelenség bármi másról írni. Az összeugró gyomrom tudja, a nyers félelmem, ez a tömör és hánytató valami, ami lassan majd nyúlni kezd, átláthatóvá vékonyodik, mint a gumi, végül borzongássá foszlik, a hírfogyasztó kibic rutinjává, majdcsakleszvalahogygyá.

A tényleges rettegés csak pár perc, az a pár perc, mikor az ember egyedül van a nyirokkal, mielőtt megindulnak a hírek, hogy fölszedjék, elsodorják ezt az intim, zsigeri érzést, hogy, akár a lavina, összegyúrják, sokszorosára növeljék, s hogy végül az ismerős forma révén meg is szabadítsanak tőle: a félelem átrendeződik hírműsorrá és megszokássá. Személytelen lesz. Mikorra ez a tárca megjelenik, gondolom, szétbeszélődik a gyomorremegés, Jugoszláviát is megszokta a világ, és akkor, szeptember első hetében már nem is fogom igazán érteni ezt, a pánikomat, talán már ma estére sem fogom érteni, de most muszáj ezzel töltenem négyflekknyi időt, az első képek és hírek zavaros idejét, mikor még csak gyámoltalanság van, emberi hidegség van, magyarázat helyett tátogás, nyirkos, világvégi hideg a stúdiólámpák ellenére.

Későn kelek ezen a vasárnapi hétfőn, már misézik a pápa Szombathelyen, akkortájt. Félszájjal, szórakozottan süt a nap, kis esők söprögetnek, legyen nálam matrica, mondják, hideg élelem és nájlon esőkabátka, mert esernyővel nem mehetek a közelébe. Közelről semmit se látok, közelről csak ott vagyok. Épp írni kezdenék valamit, mikor II. János Pál beszáll a pápamobilba – micsoda groteszk, ezredvégi jelkép ez a keresztényi üvegtank –, és a püspöki palotához hajtat. Budapesten számos elterelések, takarítják az oltárt a Hősök terén, a Balaton 23 fokos, keresik a nyíregyházi postarablókat (minden idők legnagyobb magyar), befejeződött a tisztavatás, fél egy van. Véletlenül akadok bele a Déli Krónikába, itt hallom először. Azóta kapcsolgatom a tévécsatornákat, a rádiót, minden szól, de csak a nyirkos, bogármászta csöndet hallom és félek.

Az éjjel úgy buktatták meg a szomszédos nagyhatalom első emberét, mint egy latin-amerikai főhadnagyot. Háziőrizet a Krímben, ha. Rendkívüli állapot Moszkvában. A katonák megszállták a televíziót és hazazavarták az ott dolgozókat. Az adók hazafias filmeket sugároznak, Hattyúk tavát. A tábornokok a század legnagyobb zenerajongói, imádnak Wágnerra és Csajkovszkijra masírozni. Belügy, hadügy, kágébé – megannyi szelíd partitúrakedvelő. Ocsirov konzervatórista kijelenti, hogy a hadsereg harci morálja magas, a vérontás nem kizárható, s még ma bevezetik a kijárási tilalmat.

Írok, nyerselem a döbbenetet, holott valójában nem csodálkozom. Régóta nincs min, de ettől nem félek kevésbé. Gorbacsov egészségi állapota megromlott, mondják. Nyilatkozik a Szentszék egy képviselője, s reméli, hogy Gorbacsov úr mihamarébb felépül. Libben a nyájas irónia, tank elé a lepke, és a tankisták mosolyognak. Mensáros mondja a Kossuthon A vén cigányt. Háború van most a nagyvilágban. Dehogy, dehogy, csupán ezer tank strabancol Moszkva utcáin. Én meg ülök, írnám ami van, hogy ez a hétfő megint egy történelmi nap, félek történelmibb, mint az utóbbi évek nem is akármilyen dátumai. Tévedjek, csak ezt szeretném, hogy mire ez a tárca megjelenik tévedés legyen, elsietett és buta. Ne egyék olyan forrón! Magyarország nagyon közel van. Európa nagyon közel van, minden keservesen közel van. De mi jön közelebb? Ne legyen igaz, hogy mára virradóra valami rettenetes kezdődött el, valami beláthatatlan és megállíthatatlan szörnyűség! Legalább ez a jeges félelem legyen alaptalan! S ha ezt a napot nem is, ezt a beijedt írást felejthessem el!

Négy órakor, magyar idő szerint, még nem lőnek. A Sky News ugyanazokat a moszkvai képeket sugározza egész délután. Lehetnének archívak is, 56-ból, 68-ból, avagy Pekingből, Bukarestből, Belgrádból, a kommunizmus bármelyik eszement, üres kirakatú fővárosából – ugyanaz a könyörgés, barátkozás, iszony és hitetlenség. A tömeg tudja, de nem hiszi, sose hiszi, hogy itt is, hogy ezek is lőhetnek. Háziasszonyok a kezükhöz, a lelkükhöz nőtt üres cekkert szorongatva taszigálják a tankokat. Azok visszatolatnak és megállnak. Így szokott lenni. Éljenzés, édesedik a tömeg húsa. Egyforma képek, Szuez ezúttal Moszkvába költözött. Nyomorult, riadt, szigorú arcú katonák. Megéri-e a reggelt a fehér trikós lány, aki ágál, kiabál az egyik harckocsin? És a többi megéri-e? És milyen reggelt, milyen komolyzenét? Fél öt van, kétpercenként látom a fiatalembert, ahogy kirángat a tankból egy katonát, cibálja, veri a fejét a vashoz. A tankista alig tud visszabújni, nem látom az arcát, de ő, ha parancsot kap, lőni fog, a szégyentől és a félelemtől fog lőni. Így magasodik a harci morál. És felmásznak, a civilek először mindig felmásznak a harckocsikra. Ahogy Jelcin is, a populista, felsegítik, kezet fog a személyzettel, minyá závut Borisz, minyá závut Abdullah. Két volt szovjet ember. Jelcin szónokol, azt mondják az orosz parlamentben, hogy a Szovjetunió megszállta Oroszországot. De hol van, a tankokon és a zeneimádó tábornokokon kívül hol van helyileg a Szovjetunió? És hol akar helyileg lenni holnap? És hova dől, ha összedől? Kire? Igen, ilyen dramatizáltan, ilyen bután és vegetatíve.

Én most elsietve reagálok, és szeretném ezt megbánni.

Öt óra, nézem a Sky News-t, és hallgatom a Mátyás-templomból a vesperást, groteszk az ezredvégen. Éneklik a Miatyánkot, a fiatalember nyolcadszor tépi ki a tankból a katonát. Ekkortájban tér magához a világ, megrázza magát a kommunikáció, nem eszik olyan forrón, és bejátsszák az első csokoládéreklámot, aztán megint a katona, de már csak mint a szenzáció leitmotívja. Egy szőke lány, talán amerikai, fényképezteti magát egy páncélautó mellett. Ami utána jött, azt ma, szeptember hatodikán fásultan, jól értesülten és borzongva tudjuk. Megszerkesztjük, bekockázzuk magunknak. De én akkor vegetatíve féltem, és az a délután nem is szólhatott másról.

Mindent az Erdért

Összeszorított foggal jár, mint a szikla. Övszíjban, bakancsban, jégerpizsamában. Kőszálan ül a hokedlin, csak a szeme sugára világít, kivési az a falat is, nem kell a puskájára gukker.

– Lazuljál mán, Tashuba, lazuljál – könyörög a felesége, hogy akkor beleöntene talán egy kanál galamblevest, nyúltápoldatot, valamit. De enni és elpihenni: majd! Kinéz a zúgva hullámzó erdőre, zsibong és sunyít a vadnép, röhög és kijátsz, eleve kijátsz, nem vesz tudomást és belátást, mocorg, összevisszál, hálátlankodik.

– Levegetni? Őzleni? Átmentegetni? Hétköznapni? Mikor Dübörög Az Idő Szava? – sziszegi és hurkot csomagol, tőrt, reszelttöltényt a pizsamazsebbe. – Na de várjál te csak, Nemulasch – üvölti ki a gangra. – A fülinél fogva lövöm szitává! Fölgöngyölítem! Bokorból kiugratom!!!

– Egy kanál levest Tashuba!

– Majd, Kumilla, majd, ha itt hozom az övemen, ha orra az utcát sepri, és vall és bevall és nem lesz mesehadova.

És ugrik által a korláton, spriccelnek a muskátlik, csörög sisak, láncmellény, ismétlőpuska. Bele a jeepbe s négyesbe’ át piroson, galagonyán, facsmetén, kicsire ő nem néz, és be az ellenséges sűrűbe. Hegyre föl, völgybe le, nyomja a dudát, hogy hallják, nagyban jár: szeme az egészen függ s az egész rajta. Füle az ellenszélben a szájába akad, káromkodja, köpködi, csak nyúl ne volna az ember, ez fáj neki, ha rágondol, ha emlékeztetik. „Hát egyszer nem-e te is hétköznapi nyúl voltál, Tashuba?” „Kumilla, Kumilla, ezt tetőled elviselem, mert egybordámsző vagy, de hajh az ne volnál, pofádba érvelnék a szolgálatimmal.”

Szökell és fújtat, nem a szerelvény nehéz, de az ügy. Négyszer betonoztatta le a magaslesi tisztást, és csak megen föltörik, füvek, fák, piszkok. De most már elég, el fogja Őtet kapni. Hamar és hamar! Mert addig munkál és bomlaszt, míg már nem is fog látszódni. Forduljon bármerre, mindig zsibong a beton a háta mögött. Míg egyszer csak megpördül és odapörköll. A szép szó meghosszabbítása más eszközökkel. De folyton csak hangokat hall, nevetést, szaros kis őzek, szarvasok. Rajtam, gondolja, rajtam, szekértoloncok? Nemáhé? Hát van az én humorom is olyan! Nahajdenénaná, hogy van! Gyere, Nemulasch, gyere, érveljünk, kartács a vártán! Hasraveti magát és drumm, bele a sok csúsztatás közepébe. Hullik falevél és madárka, hej, szegény kis ártatlankájaim, de ennek is az a rohadt elefánt az oka. Drumm és újra drumm.

De így se lesz csönd. Csak fötöri a betont egy nyizge vakondok, csak töri feszt. Fölpattan a vadász, kurjant és csőretölt.

– Ki vagy? Elefánt vagy?

Megint egy őrült, gondolja a vakond, s bizony nyikhaj tréfát eszel sáncai mögül. – Az vagyok, Nemulasch, az elefánt, gát és rákfene –, mondja vékony bűnözőhangon. Bennakad a nyúl szava, forró lesz a torka, mint a puskacső. – Megvagy –, suttogja lőporittán és krákog. – Bizony lebuktam –, siránkozik a vakond, – lebuktam én, a legnagyobb földalatti elefánt. – Föhöldalatti? – hebegi a szakaszvezető s felüvölt. – Hát nem megmondtam, hogy illegális is? Hát nem mondtam én? Hazaviszem tenéked, Kumilla, majd akkor jer’ a nyúltáppal meg az üldözési mániával! – S mereszti a rettenetes szemeit, hogy hol is van az a sötétben bujkáló?

– Na gyere elő, mer’ lelőlek, mint egy kutyát!

– Igenis, kérem, itt vagyok, elő vagyok jőve…

– Hogyhahogyne lennél te előjőve, hé?

– Én, kérem, a méreteimnél fogva… nem is látszom.

– Mit? – Kattog és száguld a vadászi agy csúsztatások kásáján át, hogy hol is a farba. – Hogy akkora vagy, hogy nem is… Hát akkor én most látlak vagy nem látlak?

– Hogyne tetszene látni, hiszen tetszik szemének lenni, nem?

Nyeldekel a vadász, bámul körbe, tarkóbőre is egy merő pupilla, de csak a kék ég, a fák, az úgynevezett élet folyása, sehol semmi, azazhogy mindenhol. – Nekem szemem? De van ám! Azért vagyok ideállítva a sorstól, hogy lássak, tehát látok. Jobban látlak, mint a szülőanyád. – És felugat a vita parazsa, ratata, istenem, mint az emháeszben, írmagja se maradjon a levegőnek.

– Jaj –, kiáltja a vakondok a föld alól. – Jaj-jaj, végem.

És csend üli meg az erdőt, pukkadó, erős csend, csak a nyúl ugrál és koccintgat. – Lelőttem! Lelőttem az abszolut elefántot! Magát az elefantiázist, Kumilla, most oknyeleskedj!

– Jaj –, mondja a vakond megint.

– Hajdahöjdehő! Mit pofázik a halott elefánt? Halott elefánt nem pofázik, mert fejbe b…szom.

Zörög a haraszt, ahogy előmászik a vakond, húzgálja a ballonkabátját, hunyorog. Hát ez meg ki? gondolja a vadász, mindenesetre csőre tölt s véknya mint a laprugó.

– Maga kicsoda? Igazolja magát! – A személy előveszi a papírjait, nyújtja a szakaszvezetőnek. Az megenyhül, rágyújt, na, legalább ez a rigác tanúsítja majd, hogy mit is lőtt ő.

– No, barátom, hát mit lát itten, ha széjjelnéz?

– Ó, hát nézzük csak, tisztelettel! … Jézusmária, őrmester úr, igazat látok? A Nemulasch… Hát én még ekkora elefántot soha a büdös életbe…

– Ja? Erre gondol? – bök az ég felé flegmán a nyúl, de forró a melle s hőlégballon. – Magam ejtettem el az imént.

– Hát akkor mégis maga az… aki a tévében? Engedje meg, hogy megszorítsam…

– Nahajdenemár – rántja vissza lánckesztyűcskéjét a főhadnagy –, csak semmi nyálzás és hála, Önért tettem, barátom. De most nyomás, most az egyszer még elmehetsz, de vigyázni!!! – és csippent a gukkerjával nyájasan.

Hamar eltűnik a vakond, csak a beton, csak az ne rázkódna folyton. Sajnos, mintha röhögnének alant. Sajnos. Nem sokáig.

– Hálátalanok. Kis hülyék –, hümteti bajuszát az őrnagy. Hanem most hogy vigyen haza egy ekkorát? Van baj a világelefánttal. Hanemháhé, jár az agya mint a dugattyú, ha ez a dög olyan hatalmas, hogy nem is látni, hát akkor cipelleni se kell. Itt is van, meg ott is van. Vagyhát volt. Látom? Nem látom. Van? Van. Na, vigyük akkor, emberek! Fejét csóválva bólogat. Tashuba, Tashuba, ki hitte volna, magunk között, hogy te már egy abszolút vadász vagy. Kigyössz, célzol, lősz és kész. Hazamész, körbemutatsz a gangról, ezt lőttem, e, és jól van. Mondja valaki, hogy nem, ha meri. Na?

– Na? – ordítja, míg összeszed pár madárlátta hüvelyt a nyúlfiaknak, leszel egy jókora virágot Kumillának s beszáll a tábornoki dzsipbe súlyosan, komótosan. S nyargal haza, mint az isten. Az alkonyat bő és vörös mint az elefánt vére. Epe az, gondolja, epe, egyrészben megalvad, másrészben fölszívja az út, föl a sötét. Leplasztikáztatom a fülemet, gondolja. Csináltatok egy elefántbőr-öltönyt. Spriccelnek a facsmeték az irtáson, s hamar a betonút, majd a kapu, a diadalkapu, alig fér át alatta a nagy terhével. Megáll az udvaron, nehéz és átláthatatlan az este, berúgja a dzsipet a garázsba, kitrombitálja háza népét, nézz föl, Kumilla, mereszd apró szemeid a négy égtájra, ezt mind én lőttem itten.

S van öröm, taps, pezsgőcicázás, s az lesz a nyúlvacsora is, a nagy, szürke ég.

„Egy őszi levélre”

Zörögve, veckelődve alakul az idő, még nevetgél is hozzá a szájával, ve-ve, ck, ck, zöveve, a beesett szájával sárgán, hecsedlipirosan, mintha göcögne az idő, lefagy róla, aztán göcög újra, monoton. Honnan hová törekszel – ülök a gép előtt, a számban, a fülemben ezzel a régi Petri-verssel (Egy őszi levélre), nem tudom, mit akarok itt vele, de naponta eszembe jut mostanában, áthúz előttem az úton, tizennyolc szó az egész. Vakon ülök, noha ez az ősz megint olyan fényekkel és viszonyokkal van, mint soha máskor. Éles, világos üveghomály, van mi és van min tetsszen át: „Herr: es ist Zeit”. Ezen az égövön ősszel kezdődik minden, évad, iskola, háború. Még a nap nehéz, nagy könnyűségével a tagokban és a szájban. S húzná az ember, minél tovább húzná a napsütést, fényes, meleg gumilepedőt, rá az őszre, túl az egészen. Tudom, nagyon fog kelleni. Úgy hallottam, vicc, ideírom: A Vak és a Süket hermonikáznak a Béke-étterem kerthelyiségében. Te, táncolnak már, kérdi a Vak, mire a Süket visszakérdez: Mért, már játszunk? Harangszóra kapcsolom be a rádiót. Lövik Zadart, harcok az Adria partján, légiriadó Zágrábban, tíz kilométerre a magyar határtól bombáznak, lezuhant harci gépek magyar területen, állítólag, a CNN szerint, a magyar légvédelem lőtte le a jugoszláv felségjelű repülőket, szerencsére nem igaz, az éjjel lezárták a drávaszabolcsi határátkelőt, nem keltem, próbálom nem kelteni magamban a pánikot, nem jósolok, tudomásul veszem, hogy a magyar határ mentén háború van, s hogy bármikor – és nyújtanám a gondolatjelet, de meddig lehet? A napsütés nagyon fog kelleni. Nagyon fog a civilség. Az előbb négy „magyar” egy mondatban. Nem szoktam számolgatni, legföljebb a stílus okán, hogy szót fölösen ne ismételjek, amúgy, hogy ne vegyem, vagy csak ezt vegyem a számra – nem érdekel. Ülök a papír előtt és nem tudok merrefelé továbbmenni. Próbálom szokni, merőn nézem azt a korábbi „bármikor”-t. Nincs világos vonalvezetésem, patent mondandóm, ha kényszer volna is, nincs rugós tárcám, hogy kivágjam belőle frapp – ugyan mit is? a rezet? magamat? Mivel terhes, Uram, ez az ősz? Ne menj vissza, kérleltem pár napja egy barátomat, illetéktelen voltam, persze, és alulinformált, még kibic. Mégis. De akár visszament, akár nem, csak a keserű íz maradt a számban, a lehetetlen szavaké, közös tehetetlenségünké. Hogy nem lehet mit mondani. Mára virradóra részleges mozgósítás a Vajdaságban. Így és innen megyek vissza az őszhöz, nem alkalmazok bekezdéseket, „tagold szabatos mondandódat”, nem tagolom. Néha egész a garázsokig, a kerítésig jön a Napotschkáné nevű marginális, kallódó asszony. Vagyok, gondolja, mint a gyöngélkedő madártej, őszi gyógyszerek szaga a nyomomban, vanília és Halimba-teák. Elgondolja továbbá, hogy van legfönt egy ember, aki utána kiabál a gangról, hogy Liszi, hát legalább e könnyű ballont vigyed magaddal, Liszi, és akkor, gondolja, már röpül is a magosból a savódrapp kabát, himbál, kihasasodik és szusszanva aláfordul, vedd föl, aranyom, utóvégre, mert elborul, átmeneti lesz és főzelékvilágos, s ahogy leér a gyepre, nem döccen nagyobbat, mint ez a mondat. Errefelé kutyaugatta, keszeg parkok terülnek el a házak között, le, egész az Újpesti Béla-rakpartig. Épp mikor, nem igazán szerencsésen, a „keszeg”-et választom a park elé, 13.57-kor elhúz fölöttünk egy vagy több erősen sivító repülőgép. Ezt kéne zárójelbe tennem vagy a többit? Néhány vedlett pad lelhető fel e köztereken, hinta, kutyahomokozó, lábszárig érő vaskerítés. Ismerik Önök azokat a kötélfülű, strapabíró nájlonszatyrokat? Férfiak, asszonyok laknak azokban. Lehelyezik a padra fejhez, a tehetősebbje lábhoz is egyet, és laknak ott a levélbélyegnyi parkokban, többnyire halkan, diszkréten. Telik vélük az idő, kisüt és beballonosodik, s ha majd fagyna is éjjel, hát ott a vastag, kisujjnyi nájlon menedékül. A hold előtt derűs opál. Tejüveg, mésztej. Nagy szatyor ez, igazán minden holmijuk belefér. Ülnek ott, feküsznek, kisebb sétákat tesznek, húzzák a napsütést, gyere, aranyom, vagyjál nyár, olyan vagyjál, mint az almabor. Szatyorősz ez, híreké, harci tevékenységeké és halottaké, és melyik ősz nem ilyen ezen az égövön? Míg és még itt éppen béke van, zörögve, veckelődve, de béke. Béke, te kallódó levélasszony. S nekem most, ha morbid is, ha lidérces is, a békére nézvést mozdul meg Petri hasonlata: mintha egy üvegpatkány vonná vemhes, törékeny hasát az úton át. Így van most béke. Félelmen, agresszión, kiszolgáltatottságon világítva át. Lassan haladok, tanácstalanabbul, mint amennyire talán riadtan. Tudom, nem mindegy, halálosan nem mindegy, mikor melyik kavicsra lépek, s mikor melyikre nem, holott a zizegés maga, amit „keltek”, a kívülálló számára roppant egyforma, távoli és monoton. Ki-ki a maga lába elé, ropog a kavics és vastagszik, törik a mésztej a szatyrok falán. Beborul az ég fóliája, összeöleli hasán a két kezével a tömött ballont, zizeg az orkánkendő a mákos – hát így mondják az őszre, na, hogy mákos – lófarok fölött, míg alant megmozdulnak a piros hermónikazoknik s a zárt, tevekék kismamacipők, elindul az ősz a rakpart felé. Nem tagadhatni meg tőle némi száraz ragyogást, egyfajta gyűrött gráciát, ahogy viszi a szél, sodorja meg-megállva honnan hová, valami felé, ami bármikor. Van, amit nem lehet megszokni. És ebből most sehogyan se tudok, a végére se tudok kijönni. Vége nincs, a kimenetelét pedig, őszintén szólva, nem látom. Egész őszinte meg ki tudna és akarna lenni? Talán csak az van, hogy ma, szeptember tizenhatodikán ide akartam írni ezt a levélbélyegnyi verset, előbb darabokban, majd egészében is, íme: Zörögve, veckelődve / honnan hová törekszel – / mintha egy üvegpatkány / vonná vemhes, törékeny / hasát az úton át, te / kallódó levélasszony?

Már játszunk, aranyom?

Önök a Mosoly-show vendége máma

Ischler Miksa Lukács arra ébred, hogy gömbölyű a lelke, mint egy babatoll. És mintha szárazon fürödne. Vagy a szíve szorít, vagy szorongatják, de hogy jár itt valaki, az fux. S valami puha dolog történik, alighanem többen vannak, motoznak, gomolygatják a szobát. Ezek isten bizony csiklandozzák! Akár ha egy csokládélift búgna és csöngetne piciket, nem rossz, de mi a fene ez? A hallban, vagy mi a franc, lágy szellő habozza a hosszú sor fehér függönyt, lélegzik a meleg huzat, s zenélve, hárfázva süt be a nap. S milyen nap! A trópusi nők bársonyos bőrének titka. És az orrában szféra-illat.

Meghaltam, gondolja, nahát, meg. A messzeségben kitárul egy yachtfehér ajtó, begörkorcsolyázik rajta a felesége, csilingel a dreamnikkel zsúrkocsi. Szabályos szobalány, kötényke a hálóingjén s bóbita. Janka, kiszedted a csavarókat? Vagy ez nem is te volnál az, Janka? Hallja a saját hangját, mintha gordonkák futnának föl a plafonig, méhecskék és borostyán. Hátsófali, gondolja, álmomban. Úgy jöttem át, mint a pinty. Diszkrét tapsot old a napfény, nádmézet tejben.

Laza csigákban közeledik az asszony, mint a bútorláb, suhan koloniál, hárfán, csillagparkettán, harmaton. Villog a silver vádlija, hányja a könnyű szikraport. Hogy ő akkor most tényleg meg-e halt, ezt kérdezi az Ischler, s úgy futja körbe a meleg mondat, mint Sauce Béchamel, mint a hangtalan hajnali szél. Zöld oxigénnel csókolódzom, határozottan ez a képzete van. Próbálgatja, minden tagja mozog, aszuban fürdeni ilyen, gondolja. Félrehajtja a paplant, s nézi a fehér selyemöltönyt. Röhej, kétsoros. Mondom én, gondolja, angyalkórház, selyempizsama. Mutassad a hátad, Janka, csak nem még szárnyad is van? De az a helyben suhanó asszony csak nevet az új fogával, és int, hogy nincs. Viszont repül a korcsolyáin, Roll Paradiso. Ha ez mégis kórterem, hát kurvára hosszú. És itt is itt van a Janka, mellette. Most ébred, s ringatózik maga is a nádmézben, aszuborban.

Janka, mi van? Szombat van, susogja mellette a felesége, de tisztára mint egy színésznő, a híres Angina Lollo. De keddre? Keddre szombat? Az asszony szája mint a friss szamóca, viselkedjél, veszik, sziszegi, és mosolyog, néz fölfelé. A zsúrkocsi meg csak jön, csak jön a másik Jankával.

Ischler Miksa Lukács fölkönyököl, ez is könnyen megy, s a torkában érzi az olajat, ahogy kiabál. Janka, itt a húgod Kölnből! Roszogó, finom tapsot hall, mintha pisztáciás nápolyin közeledne a sógornője. Nem ordít, szól le valaki fölülről. Hát mit beszéltünk meg, Ischler úr? Semmit, gondolja, semmit se, nem is járok templomba, de nem szól, bámulja a baldachint. Kórházban emeletes ágy?

„Önök a Mosoly-show vendége máma.”

Janka, térj észhöz, valakik vannak itt! Most gördül oda a zsúrkocsi a szobalánnyal vagy kivel, érzi a szagát.

„Az ágyba tetszenek kérni vagy a teraszra?”

Az ágyba, csókolom, vágja rá az Ischler, és vacog a foga, úgy nevet. Ugyan már, drágám, ül föl Ischler Miksa Lukácsné, s csókokat dobál, rózsát. Vigye csak ki, angyalom a terrace-unkra aztat, egy-két moment, és jövünk. Az Ischler csak fekszik vigyázzba, hogy ő nem megy sehova, azt gondolja, meg hogy ez a hülye végig estélyibe aludt, ridiküllel. Mit böködsz, Janka, kérdezi.

Hogyhogy mit, sziszegi az asszony a boája mögül, hogyhogy mit? Hát nem benne voltunk az első tízben? Na! Mi lettünk kisorsolva. Bejöttek éjjel, mindent elrendeztek. Mit kelletlenkedel? De az erkély, Janka! Ott az öreg kád, anyád kredence, a krumpli… Ki se fér a zsúrkocsi. Hülye, duruzsolja az asszony, de felcsap a taps kék madara, fel a kacajé. Bong a gong.

„Ma reggel héttől nyolcig Önöké a reprezentatív budai villa, éljenek vele, örüljenek!”

Kar a karban vonul ki a szerencsés házaspár a fényre, mosolyognak, mint a légpárna. Szemüveges lány békaüget előttük, pisszeg, mutatja az utat. De honnét lett rajtam cipő, Janka, motyogja az Ischler. Fölzendülnek körben a jól ápolt hegyek, fürdőznek a kertek a lucidumban, fűnyírók iparkodnak a tengercsöpp swimming-poolok körül, s nyírott ebek dalát hozza a szél, ha belekap a hárfa. Háromszor, mint a nagyszobánk, gondolja az Ischler. A kelő nap aranyturbánjában áll a két néger inas, gőzöl a csiklánd brekföszt a teraszon. És az a ceyloni nádgarnitúra, mint az isten! Vigyázni, súgja a guggoló lány, és elugrik oldalra, vigyázni, a kókusz csak dekoráció. S hogy oké van, kaja indul.

„Most tapsoljuk meg!”

Ne szarozzál, elmúlt fél! Tudod, hogy csak nyolcig szabad! De melyikkel kezdjem, Janka? Hülye, burrogja bele Janka a papaya-juice-ba, hülye fasz, dögölj éhen, majd száll a csengő hangja, mint a Werbung: Megkérhetem, drága Michael meghámozni ananászunk? Térded kalácsát, gondolja az Ischler, és sokatpróbáltan mosolyog az inasokra. Kézbe fogja a kókuszdiót, próbálgatja a fogával. Ne azt, ne azt, te állat, lefut egy gyöngy a Janka homlokán, megáll a szájában a homár. Maradjál, Janka, tudom én! Rázkódik, csilingel a zsúrkocsi, az anyád ananász. Szorongatja Ischler a fűrészes kést, nyiszálja, reszeli. Ketteske, hallja a háta mögül, ketteske, menj rá a pofára, csak a pofát! Hát ilyent még nem láttam. S hallja, ahogy zúg a taps, hajrá Ischler, hajrá Miksa. Belefolyik a szemébe az izzadsága, csikorgatja a fogát, alighanem mégis hátsófali, gondolja, és belenyomja a kést a nyeléig. Mutatja az inasoknak, hogy fűrész, fűrész kéne ide, bokszikáim, de azok csak állnak, intenek a szemükkel, vörösödnek, szakad róluk a feketeség. A térde közé fogja, a nyelvét is kidugja, úgy feszegeti. Olyan vagyok, mint egy majom, gondolja szomorúan, és mosolyog. Hozzá még Janka is rugdalja a bokáját, hogy: rakod le? rakod le? Egyél, lejár az időnk!

Ischler Miksa Lukács úgy teszi vissza a nyeles kókuszdiót, mint egy száműzött afrikai herceg. Megfog egy kekszet, belemártja a kávéjába, szopogatja. Barom, sóhajtja az asszony a tortás szájával, te vérbarom. A térdüknél megszólal az asszisztenslány, hogy nyolc óra, gongra tessék egymást megpuszilni és meg is vagyunk. És meg is vannak. Ischlerné magához rántja a férjét és csókolja szájon. Még csak le se nyelte, gondolja keserűen, még csak le se nyelte a szaros kekszét. Kihúzzák a napot a konnektorból, és mintha a vérét, a reggeli vérét eresztenék le, nehéz lesz az Ischler minden tagja. Felkönyököl, masszírozza a gyomrát. Most ez az volt, vagy nem az volt, Angina Lollo? Ez legalább jól bereggelizett, gondolja, be a kövérje. A Janka ott szuszog mellette, szája sarkában csöppnyi aszpik.

„Önök a Mosoly-show vendégei voltak. Ne feledjék, Ön csak gyűjti a doboztetőt, mi biztosítjuk az etetőt. Még egy nagy taps az Ischler-családnak, még egy nagy nevetés! Jó reggelt mindenkinek!”

Gerberametró

Ez zavaros még egyelőre, de nem baj, legyen csak. S úgy is mondhatom: kásás és homályos. Egyfelől a reggeli öregember valamelyes leírása (kitalálás) a metrón, három megálló elég kéne legyen egy gyorsfényképhez, de hogy mitől és hogyan lesz eleven, ha lesz, azt nem tudom, tényleg nem. Másfelől ez a tárca halottak napján jelenik meg, ez a drótgerbera benne tehát az a gerbera is lehetne ott. És ott, és ott, és ott, volnának napok.

Ez a hónap az ő születésének és halálának hónapja is, egy héttel a harminchetedik születésnapja előtt halt meg, két éve ennek, annak pedig tizenhét, november elsején 17, hogy – és itt csak szerelmünk állhat minden más helyett – a szerelmünk kezdődött. És nyáron volt hat éve, hogy elhagytam. Mintha a számok bármit is, mintha számok nélkül bármi is. S nem mintha a név bármit is, ez az immár végleges tizenhét éves név bármit is, mégis: Dücső Csilla újságíró, élt.

„Nem fogja vers halálod.”

Itt és így tehát az az ember a gerberával csupán fedőkép, munkapauz, mert nem tudom ott és úgy folytatni kint, ahogy az bennem időnként, szeretetként és tartozásként folytatódik. Vannak eleven képek, amik elé folyton másokat rak és teremt az ember, épp a kimondás, vagyis a felejtés ellen, gondoljuk csak meg!

A láthatatlan, belső szerelvény néha meglódul, és bolyong, mint az a reggeli öregember, az alagútban. Ilyenkor időben kel, mosdik, borotválkozik, cipőt tisztít és öltönyt vesz, nyomogatja a gyomrát, elbajlódik a nyakkendővel, vizet iszik a gyógyszerére, más nem is kell, tej néha, keksz, Hóvirág-sajt és kenyér. A kredencen, a mérleg tányérjában tartja a papírjait, a tollbetétet. Üzenetet firkant a gázszámla hátuljára, odatámasztja a bikarbónás-dobozhoz, amolyan „ló”-betűk, de tiszta, világos írás, félig folyó, félig nyomtatott. Lent is, fönt is bezár, próbálgatja a kilincset, ugye, mégse az ábécébe megy, ki tudja, meddig nem lesz otthon senki. És nem is az esztékába. Mindig „egy olyan pirosat” választ ki, és persze mindig abból, már csak a neve miatt is, nevettek ezen eleinte, a gágogós, brummogós nevén.

Aztán csak ül, és jár vele a metró. A gerbera, mint a legtöbb celofánutas merev, művirágszerű virág. A drótozott, kopasz szára, a nyelvgallér a fakópiros, szabályszerű nyelvecskékkel, a hozzáadott tétova aszparágusz, minden mű rajta, az eleven virágon. Ha reggel vagy ha este, hány egyetlen szál utazik Kispest és Újpest között, retikül, reklámszatyor, Tiffany-regény, Szabóné, Kovács Virágok, hány eleven celofán?

Aki virággal megy, az hangsúlyozottan megy valahova. Valakihez, és ez kiül az arcra, az összeszedettség, a feladat halovány viasza a vonásokon. Sárgásbőrű, vékony férfi, kibukkan és elmerül az alagútban, bőrpapír homlok, erős, puha szemüveg. Gondosan illesztett szilvakék svájcisapka, kigombolt, sötét felöltő. Vitték a pakkot a Corvin-áruházból valahányban, dohogott, szinte veszekedett vele a József-körúton, ő meg nem állta meg, hogy ki ne tépje a papírt egy darabon. „Nesze, látod-e, hogy csak majdnem fekete?” „Akkor is. Mi vagy te? Vasutas? Vagy varjú?” Alatta barna öltöny és nyakkendő, rendes, puha fehér ing, az pont négy van, elég is már. És a térde között a celofán, egy virágot fogni kell tudni, mozdulatlanul, mégis könnyedén.

A halála az állókép, hideg és feldolgozhatatlan, ugye a Varázshegy tehozzád került, azt kérdezte, és hogy azt olvasná. Itt most fedés, távolítás és transzponálás helyett el is sírhatnám magam, krizantémillat és Rákoskeresztur, az egész hihetetlen volt és kétszeresen is befejezett, se elsiratni, se feltámasztani, hát miért épp a temetés, miért az ostoba kimerevített temetés most, miért nem az a tizenegy, vagy az a tizenöt év, amit bejártam és bejárok számtalanszor, ülök a kicsi szerelvényeken abban a búgó, lenti fényben, minden pontja az eleje, minden pontja a vége. De mi van a Mőbius-szalag közepén? És mit keres ez a gondozott öregember a reggeli metrón? Mi helyett keres micsodát? Gyorsfénykép és átképzelés gerberával. Ami egyébként: esküvői csokor, 1975, Úri utca, Fehér Galamb, ennyi közünk volt Budához. És az is november.

Masni. Mintha egy kék masni metrózna egész nap. Ül, figyelmesen és közömbösen részt vesz az utazásban, szennyezett vagy szennyezésre alkalmas anyagot nem szállít, bérlete nála van. A félcipőit hol közelébb, hol távolabb helyezi egymáshoz, ennyit mozog, meg néha igazít a nyakán. Csöndes, kifejezetten nyugalmas élet, persze, bajokkal, kis fanyarokkal, állólámpák és lakáscserék, gondolom, egy-egy kisebb kórház, olykor üdülés, aztán munka és munka, előmenetel, még találmány is. Minden meglett, aminek meg kelletett lennie, ami meg több, ami ennél több, az mint a fakósárga, télálló birsek a kredencen: fullasztó illat, zsugorodó szájíz, az csak van, anélkül, hogy valaki is, hogy akár maga is beléharaphatna. Főztek párszor sajtot, úszott a konyhában az édes illat, mint valami gyöngyös díszpárna, úgy úszott és melegített. Lám, mégis ezen lehet most utólag, gondolja, elfilózni.

Nézzük magunkat az üvegen. Én: mintha 2021 októberében, hogy teljes legyen az átképzelés. Sohase állítottunk fenyőt, gondolja, mikor három megálló után leszállok. Ő marad, egész napra jött le, hogy sétáltassa azt a vastagszárú, drótvázas gerberát a celofánban. Nem valahová viszi, nem. Csupán magával. Adós, mint minden élő. Így rója le, amit így is, úgy is lehetetlen.

Már mindig hozzám tartozol, és nincs közelség, se távolság, ilyenkor sincs, mikor majdnem beszélek, illetve beszéltem rólad, csak a vanás van, a kanyargó jelenidő a mőbiusmetróban, birsalmahéj és súlyos, homályos tartozás. Nem, nem fogja vers, még sokáig nem fogja semmi, és ez így van rendjén.

Az öregember, immár hívhatják Gerbernek, késő délután ér haza. Leveti a majdnem fekete felöltőt, villanyt gyújt a konyhában, megint előkeresi a halas vázát, hosszan zörög a síkos, csillogó papírral. Vizet vesz, odaállítja az asztalra, aztán kicsit elrámol körülötte. Hosszan, egyenesen áll a feketekék svájcisapkájában, miután visszarakta a kredencre a papírjai közé a gázcédulát az üzenettel.

„Keresni mentelek.”

Mint az eszkimók

„Ez egy nyúlbunda, de úgy higgye el, nyúl. Vastag, meleg, nem szőrehull. És csak jól vigyázzon a nézésére! Sokat elképzelem én, hogy verekszek. Hogy kiesik belőlem a jóság, mint a protkóm, és annyi. Hogy csak kiabálok éjjel, suhogtatom, mint egy fűrészt, és nem tudom visszagyömöszölni. Fölébredek, hogy verekednem kell, arra. Odavágni. Rúgni. Kitépni a baba haját. De mégis, egy idős, gyönge személy, hogy néz az ki? Nyúlbundában pláne. Akkor elsétálok ide a konyakomért. Ha húsz perc kilenc előtt, hát húsz perc. Várok. Levegőzök. Szabad, nem?”

Ott áll a böllérzöld vasajtó előtt, palackozott, olcsó italok, kirakatszekrény hangsúlyozottan üres üvegekkel. Egy hörcsög felemelt arca. Lassan és lukacsosan puffadt, nem kövér. Egy gőgös, májfunkciós arc, kicsi, szabályszerűen barna szemek, fényük élénk, víznek, hályognak semmi nyoma. Sárgásszürke haj, nyomottmintás, olajzöld asszonynadrág, rózsaszín hótaposócsizma, cseh-szlovák. Ott áll, várjuk a nyitást.

„Magában is ott a hörcsög, ne hazudjon. Hogy tömni csak be mindent, szerezni be, lekukázni az életet. Minden jó valamire. Azt viszont érzem, hogy gonoszodok. Hogy csak gonoszodok egyfolytában el. Nem akarok én, de így jön mégis. Mint a savanyú kő, úgyhogy csak vigyázzon! Ki lett számítva, ez a két decis konyak, ez a tours olcsóbb, mint a gáz. És prímául lebontja a zsírt. Zsírt eszek, mint az eszkimók, hidegre, melegre. Ugye, hogy ott van magában is a kíváncsiság! Hogy elfordulni, de azért bele-beleturkálni, mi van belül? Valami mindenből lehet. De ez a méltóságom még, ez ami főleg gonoszít. Ájtatos manó, maga is rá foghat még szokni a kukázásra, hallja? Mert nem ám a szükség a legnagyobb úr, úgy higgye el. Az meg lett szokval, az csak kikezd és elergyál, és jól van. Az csak van, mint a levegő. Mint a számlás ember. Hanem a kényszer, hogy belekotorni, fötörni. Hogy mi van abban, ami már senkié se.

Első időben csak néztem, stíröltem, mint egy vőlegényt. Nem nyúlsz bele, Elvira! Az a sok büdös fertőzésveszély! Elmész innét haza szépen, megfőzöl, besötétedsz, nem vagy te rászorulva. Fejted a rejtvényt. Sírsz, nevetsz. Rugdalod a lavórt, ha úgy fordul. A szép kis lakásodba. Szóval csak néztem azokat a kukákat. Hanem nem jön akkor egy bajszos, erős fiatalember? De. Tipp-topp, mint egy technikus. És csak úgy belekotor nekem, óne zsenánt. Fölözi le nekem. Hát azt meg tudnám fojtani. Kitépni a tüdejét a bajuszosának. Őutána én abba bele nem nyúlok! Nem kell a más kukája. Hanem a méreg! Pfuj, mondom, ilyen erős fiatalember, oszt mit csinál? Az meg elsápad, dadog, mér, mi maga? Házmester? És ha az, kiabálom, és ha az? És táguljon, mert rögvest hívom a páromat, meg a Wolfit. A rossebb az ilyenekbe nekem!

De az ötletet ő adta. Hogyhát a házmester vagyok-e? Azóta csak megyek a söprűmmel, ahol megtetszik megállok, söprögetek, belekotrok. Házmesternek kötelessége belenézni, nem? A hivatalos személynek muszáj. Ha meg kijön egy olyan erős, prosztó asszony, vagy kikiabál, hogy mit csinálok ottan, akkor az a házmester. És akkor elfutok. Jól van, nem kell hívni senkit. Se embert, se a Wolfit. Szopjál le, krétaképű, nem? Ami kell, megvan úgyis. Van egy nagy zsebfélém a kabát alá varrva, orkánból, hogy ne koszozzam össze magam. Több nem is kell. Legtöbbször csak megtekintem, ki mit szemetel. Alapdolgokat el se viszek, úgy higgye el. Ami nekem kell, az megvan. Én nem úgy vagyok hátrányos. A szegényt én lenézem. Aki zaklat vagy kéreget. Féllábbal visszaél. Én tudok étkezni, hálni, tisztálkodni. Tévém van.

Csak gyorsnak kell tudni lenni, és akkor megvan az étkezésem. Például vegye a Nyugati-ábécét. Bemegyek, rakok a kosárba két kiflit, sétálok és dühösödök. Egyszer csak oda, a Casino-tojásokhoz. Csak fürgének kell lenni. Körülnézni és gyorsnak. Le a doboztetőt, és két hamra le is nyomom. Csak már a szájamban legyen, és akkor jöhet az isten is. Vagy dettó, a sonkás rolád. Érti, akkor már jöhet. Mert mit mond? Mit tud mondani? Lenyelem és kikérem magamnak. Érti? Nyúlbunda! Kiabálok, sírok, türülöm a szemem zsebkendővel, meg persze mindjárt a szám is. Dehát itt a doboz, néni, mondja a kislány. Doboz? Milyen doboz? Milyen boltvezető? De meg tudnám gyilkolni, belefujtani a tejek közé, szegényt. Ebből gondolom, lássa, hogy gonoszodok. És úgy áll ez bennem, mint a sárgája, szárazon. Kólát hol iszok én? Hát elenged a kontyos asszony, mit csináljon? De amúgy bolti lopást viszont nem, dohányt és italárut se, semmit. Nekem még mindig meg lehetett nézni az orkánzsebemet a pénztárnál. Tessék! Tessék, hol lop a Napotschkáné, hol? Csak úgy sütik le a szemüket a kis patyolatribancok! Legföljebb van, hogy aztán nem engednek be, akkor rugdalom kicsit a kirakatot, nyújtom rájuk a nyelvemet és szégyelljük magunkat. Van bolt elég, de ez nem a rászorulás, úgy higgye el.

Egy narancssárga mellény, az volna jó a legjobban. Tudja, egy olyan utcaseprőkardigán, abban ellennék. Járnék, belekutatnék, akár ki is rámolnám, a házmesternék meg kinyalhatnák. Ha köztisztasági, akkor minden lenne. Társaság. De ha jönnek azok négyen lapáttal? Most verekedjek? Azt kéne. Az egyikről leszerezni egy olyan világítós pulóvert, akkor volna. De hát az egy kaszt, ha csak meglátnak, már trágárul ciccegnek, meg minden. Oda se engednek. Meg tudnám gyilkolni, ebből érzem.

Majd meg fogja látni, a legtöbbje már nem is vödrözik, hanem hozza le nejlonzacskóban. Csupa jó kis takaros szemétbabák, csak bedobja és jól van, viszonlátásra. Én meg csak kiemelem, semmi mocsok, sétálok tovább, jónapot. A sarkon leülök a kerítésre, kikotorászom, ez kell, ez nem kell, ez meg jé, Suhajda Jajda. Ha kijön egy asszony és firtat, azt mondom, a macskáknak lesz, a galamboknak. De nemigen kérdezik. Mostmár nem is vörösödök. Ahogy a szemérem kopik, úgy nem. Vörösödjön a többi. De ebből gondolom főleg, hogy gonoszodok, hogy nem vörösödök. Ami meg nem kell, mert szinte semmi nem kell, lássa, nyúlbunda, azt visszamegyek és beburítom. Peckes áll, ringó valag, könnyű mozdulat, piha te. Nekem is lehet babás, saját szemetem. Mint egy boltvezetőné, nem?”

A díjbeszedő pakkja

Egy gesztenyesült, fázós délután, mikor felgyúlnak a körúton a sugaras kandaláberek, és sziporkázó miriád ád hírt az ezredvégi pilótának viszonyainkról, azt a föladatot kapom, hogy írnék úgynevezett színeset a legjobb díjbeszedőről Székesfővárosban.

Nosza, lássuk hát, ki az! Borult lakásomat bezárom, „nyaralni vagyok” írom ki, s iramodom a vállalathoz, lóti-futi, újdondász fiatalember.

Hát ki volna az? De nem is kell nagyon tudakolódznom, a vállalatnál férfiak és nők egyként mondják: csak a Hamuhó Ödön az! Na de hol lelem meg őtet, kisasszonyok? Adnak kézről kézre a sárgán úszó villanyteremben, hol fogadás van, pompás ünnepség, s elragadtan mondják, hogy ott áll, ott a díszlámpák alatt. Eleget bolyongott árnyékban és nyirokban, fényeljen hát egyszer maga is! Odalépek, s gratulálok a kitüntetéséhöz, soha jobb alkalmat, hogy szóra bírjam! De mosolyog csak elfogódottan, mint ki rendesen üvegszilánkon él, s most pezsgővel, sonkás-sandwich-csel ügyetlenül bánik s boldogul. Inas, szíjas testalkatú, de kell is, kiképzésen négyes-ötöst ma is elér, azt mondja. S hogy a számla ellenértékének átvételére megbízással, illetve arcképes igazolvánnyal rendelkező díjbeszedő jogosult. Kérjük ellenőrizni!

No jól van, jól, bátyám, hanem engem nem a hivatal érdekel, hanem az ember mögüle. Az eleven hús és szellem. De vonkodja csak a vállát a friss vállszalaggal, s köddé válna legszívesebben a jó ember. Selyemszálú, lenke haját, a sárgaőszt hátrarántja a homlokából, s méreget az erősbödő szemüveg alól, fürgén, síkosan. Engem az érdekelne, karolok belé, hogy ordas bőrkabátját, mi kitörik a strapától, fülolajjal kenyi-e esténként? S ugyancsak a téli bőrsapkát? Hogy mondják-e néki büszke cérnahangon: „papuskánk mint az Endresz György?” Hogy áztatja-e bütykös lábát családi körben, míg melegszik a déli ludashús? S ha bokszolja olykor a jókora táskát, nyúl-e be halkan a rézcsatos állami muffba, s ha eldörgölte rajta a bagarolt, lóbázza, fújja s keféli-e? Reápök és fényeli, fényeli szívvel? Hogy mén-e haza belobbant, táskás szemmel, nemritkán tíz után, s hull-e úgy ágyba, mint a tégla? Hogy már tyúkszemes-e a szíve is?

A számla elmulasztásának esetén a Vht 14. par. alapján eljárást kezdeményezünk, illetve az áram- és gázszolgáltatást megszüntetem, mondja, és átalad egy hasas, viseltes borítékot, vellányi följegyzést, beadványt, cédulát. Az életem, közli súllyal és ellép, én meg ott maradok magam a pakkal.

„Hatékonysági Osztálynak, Helyben! Kérném ill. Hatóságnál fellépéseket tenni a tárgyban, hogy Körzetem un. „bejárati” ajtait IKV-lag levetetni szíveskedjenek, minek utána szabad bejárásomnak Lakó akadályoztatás esetén is utat enged, akár aluszik vagy nincs otthol, nyaral, stb.!!!”

„Kérem, T. Lakókat Mérőállás helyett nem mindenféléket vagy Telefon Számukat kiírni. Ez nem megoldás. Nem odázás. A számlás.”

„Kollégák! Hosszú tapasztalat mondatja velem alantit: 1.) Kifigyelni jövő-menő szokást, nyugdíjt, mikor vidám, stb. Problémásoknál napokig! 2.) Udvariasan rámenni, reggel-este! 3.) Lábat ajtóba azonnal betenni! 4.) Félni és félni hagyni! 5.) Ha azt mondja például, hogy nemrég meghalt valaki, férj vagy hasonló, azt mondani, részvétünk, de az élő akkor is melegszik meg világít sajnos! 6.) Ráijeszteni, hogy előbb láttuk postást táppénzzel jönni! 7.) Szépen megköszönni! 8.) Szegénytől, nénitől borravalót nem! Meg nem is ad. 9.) Ha kell, gyorsabb lefutni gyalog, mint várni a francos liftet. Főleg ha kutya is fennforog!”

„T-ék! Mosdatlan beszédükkel nem sokra mennek, csak a helyzetüket rontják. Mérőállást kérek. Nem fogok az udvarban hidegben kiabálni. Lesznek eszközeink!”

„Özv. Dráva Józsefnét többszöri eredménytelen rátörés után Közértig követtem. Tanúval tudom igazolni Krémes vevését. Kérem szociális helyzetének nem helyt adni! Hamuhó.”

„…megvizsgálni egy hatósági betekintési Határozat lehetőségét pénztárcákba s más helyekre, minek által fizetőképesség ellenőrizve volna és ellenérték megtalálásával aztat behajtani mód volna, szemben üres kifogással és nem ritkán bor gőzös hivatkozással!”

„Kollégák! Gagarin 17/b-ében tetőrőli behatoláskor fokozottan vigyázat! Cserép, eresz bádog úgy sz…r ahogy van. Félemelet 2-be születési segély jött. Lecsapni! Wewerkáék zsemleszínű kutyája súlyos skizofrén!”

„Továbá megfontolásra javaslom, ha minden Közüzemi Díjfogyasztó lakás kulycsából 1. péld.-t Vállalatnál kötelesen beszolgáltatna, ami által bejutásom lehetővé tenne akkor is, ha nevezett otthon tartózkodik s ajtó mögött lapulva várja, menjek már el! H. Ö.”

„Koromra tekintettel kéményen áti és éjszakai rajtaütést nem vállalok. Jöjjenek az újabb nemzedékek, különös tekintettel Rásó Dezsőre.”

„Eléggé több Fogyasztó Család szemenszedetten sörökkel és fagyival! tér haza. Ellenben ha meglát keresztülnéz vagy el inal. Azt mondja szemtől szemben, hogy nyaralni van vagy kórházban. Határozott fellépésemre Gáz-spray-jal szembefú. Gázálarc nem megoldás! Van, hogy verekedést kezdeményez. Kérem megvizsgálni, nem-e lehetne-e már Ábc-pénztárnál sör és nass-pénzből egységesen hátralékot lefogni. Hamuhó csop. vez.”

„Ischlerék! Há-há, lebuktak. Tegnap hallottam, hogy férjük csöngetésemre azt mondta Nejének: Baba, ha kinyitod lerugom a veséd! Tessék ezentúl lehetővé tenni fogyasztásmérők leolvasását ugymint számla kifizetését!”

„Tyereskáné! Mérőállást kérek! Nem én vagyok a nyomor! Dijbeszedő.”

És így tovább, és így tovább. Ahogy idő múltán fölnéztem e szomorú szemelgetésből a nyikkant pamlagon, ez az én emberem nem volt sehol. S az elébb még oly készséges kisasszonyok is csak tárogatták nekem a kezük, hogy Hamuhó? hát ilyen nevűünk minékünk nincsen is! Hát dehogynem! Hát aki az ezüst zsebórát kapta, kisasszony… De csak rázták a fejök édesen, mint a krumplipraliné.

Így is jöttem el aztán, hónom alatt a vastag borítékkal. Jócskán este volt. A tetőkön, ezeken a nehéz, ezredvégi tetőkön rayonról rayonra, tömbről tömbre suhamolt a makacs szél. Összehúztam a kabátom, de magam se mentem egyenest haza.

Gyantaforgács

Ha azt kapom föladatul, márpedig van-e főredaktora a világnak, ki e ködette, cudar novembervégén ne úgynevezett „karácsonyi színesek” után firtatna és szalajtana? nos, ha azt, hogy írjak a Lapokba valami szeretet-tárgyban, hát jobb, ha nem töprengek rajta hosszan, ha nem mosakodom ki-be hozzá, hanem kapom a papírt, a tollat, s írom össze schlagwort, mi e fekvésben eszembe jut, vagy juthat.

Te csak bízd rá magad, mondom, bízd rá a nyelvre és a papírra, levegőzöm kicsit és meditálok egypárat közben, mondja az ablakom alatt házfelügyelőnk, ahogy hallom, csak önmagának, hisz galambokon, cilámpás macskákon kívül lélek se jár a félsötét udvarban, s tán ezt kéne tényleg, levegőzni, meditálni, megtámaszkodni a lapátomon, s várni a havat, mi bár gond és lucsok és combnyaktörés, felülről nézve mégis befed és kijavítgat mindent, hát támaszkodj a tolladra, mondom, s tarts ellent, de ne félj a porcukortól, lám, lám, máris van „havad”, vannak galambjaid, macskáid, akiknek mákostejet és busabelsőséget visznek le majd akkor este az orkánkendős öregasszonyok, s hiszen vannak, növekvő számban vannak elmúlt karácsonyaid, mondom, amikre emlékezhetsz „a lámpa meleg fénykörében”, ezt még majd tessék pontosabbra húzni, voltak estéid, mikor némán pólyázta az ég ezt az odvas, bádogos, kicsike földet, vigyázz, ez a „kicsike” túl sok, gejl és gurgula, vagy tán épp ez volna az elengedődés? mondani belsőségből, nem húzni feszesre, annyit szöszölni s pólyázni csak rajt amennyi jól esik, lágyponton tartani és édesen, „mi künn ma hó, az itt bent porcukor, / szitál krémesre, »jancsiházra« / ne féltsd a lelked – odvas, torz butor –, / hogy édesség, mi fölcsigázza. // A kelt kalácsban kék mák csavarul, / hadd el, szereted, ki nem állod, / annyi sötétség gyúl rád cudarul / – kapcsolj bévülről ma világot!”, egyébiránt a Kosztolányi sem csak azért szerette, mert mint mondotta, a költőnek sok édességet kell fogyasztania, hanem, hanem? most már be kéne kezdeni s eldönteni lassan, hogy előbbiek csak úgy voltak-e, tollból, papírból, meg lomhaságból, csak úgy volt-e a galamb a tar bokrok szegte, műkölessel fölhintett sétaúton, kis röppökkel és nagy nyilakkal az emlékezetében, avagy valamivégre volt; hogy fölszáll-e végre, legalább az ostorlámpák magasáig, honnét belátni az első emeletekre, csingalózzák majd a fát, rántják a halat, samponozzák az ősz fejüket, és a jó color akváriumokban gyanúsan csillogó szemű, enyhén infantilis laméhalacskák úszkálnak ORF-től RTL-ig, surrognak a körömlakkfontos Hildegardok, hatodik Anettek a kalickafolyosókon, hogy időre előkajtassák a kazettát „a kilencedikkel”, s több nyelven zsibong Európa fölött a kétségbeesett házitelefon, hogy gyerekek, hol az istenbe van megen a Karajan, s volna még életkép-ötletem, ahogy emlékképem is rengeteg az igazán tömérdek szeretetről, mit kaptam és kapok, s amit viszonozni mélységesen reménytelen, még „akarni” is csak görcs és szorongás, hát jobb volna, ha eloldódnék bennük és a magam szeretetében, így adnék vissza, önkéntelenül annyit, amennyi egyáltalán adható, s jobb volna bízni benne, hogy az enyém, az én szeretetem tudniillik, őkjeim számára úgyszintén viszonozhatatlan, s akkor kvittek is volnánk, ha jó ide ez a kemény, sefti szó, annyiban jó, hogy úgynevezett pénz, bizony, nemigen kerül sem erre, sem a jövendő karácsonyokra, s volna zsánerem, kinagyításom, hogy mennyi szívszorítás, elkomorodás, ellopott tárca, tülekvő kis tragédia környezi és árkolja alá „szemünk kék hullahopp karikáit”, mennyi azt a bízvást és ismét csillogó szent estét, mikorra megjön az angyal s rongy van a szemén, milyen rongy? kérdezte valaha egy kisgyerek, állt a törtfehér maskara a konyhaajtóban szárnnyal, fátyollal és főleg puttonnyal, a Jézuskamikulás és a Gyetmaróz elvi küzdelméből akkoriban még nem került ki mindenütt győztesen az áthidaló Télapó, s nyilván az édes, porhanyós félelem mondatta a kimosdatott és beolajozott ötévessel, hogy az meg milyen rongy ott a Jézuska szemén? s mondták neki erre akkor, hogy ugyan, hát rongy? hát a szép csipkefátyolára szabad mondani, hogy rongy, kisfiam? mire a kis perfektualista állítólag úgy korrigált, hogy ohó, de az egy nagyon szép kis rongyocska azért, ezzel az alkattal igazán többre is vihette volna, nem épp ilyenre, de snitt, vagy nitt, nittszögek a lendkerekes mentőautó oldalában, tényleg, hol az a szög, ahonnét úgy nézhetném és fragmentálhatnám, hogy valami be is férjen ide, mert ebbe a műformába, ha túltömöm is, lám, annyi fér csak, hogy támaszkodom a lapátra, s „meditálok egyet” a rózsakormos ég alatt, jöjjön hát végre az a hó, van mit befedni, nyisd ki az újságot, a rádiót, ORF-től RTL-ig a tévét, vagy nyisd ki, bocsánat, reflexből nyisd ki a szád, van mit befödni legalább egyesti fehérrel, de hol van az még, az a csillagsamponos, kékmák este, hol e novemberi „torz butor”-tól, hol a Menny, a Ből és az Angyal, legföljebb hanglemezen, hullámzik az ég mikrokord feketéje, csendes és szent az éjszaka, a lágy és dunnaboldog dombvidék fölött labdahintón járdigál a hold és kisvasútin, mi végül zokni csak s pizsama, és vezet, átvezet a lángoscsillag puha tájba, ölbe és történetbe, jászol és gyantaforgács, anyád, nagyanyád Mária, mi kell még? hát ez, ez kéne, egy karácsony esti, igen, anyázás; édeseim, legyetek nagyon sokáig, s ti mind, férfimáriák, ácsok és nem ácsok, de hol van az még, hol ettől a vizes, redundáns ráfordulástól, ünnep előtti olvadáspróbától a ködette, elasztik lámpafényben, ahol toporogsz, mint a galamb, iszkolsz, mint a garázsi macskák, vagy csak támaszkodol a lapátodon, nézel föl az égre, az ég az, ami a negyedik emelet fölött terül el, nézed, hogy mi jön, mi jöhet, mi fog jönni a rózsakoromból, micsoda fehérség az, ami végül megtapad, netán milyen evangélium?

Bujék-tours

Ez az én emberem, mint megtudom, Rásó Dezső Bujék, ki majd az 1992-es év első reggelén ül a Déliben a lépcsőn, ez alig beszél. Motyog és cöcög, csupa egy konfettis a fekete öltözete, rekedt, mintha trombitacsutkát nyelt volna, s csorog a hidegtől a könny az arcán, mossa a kormot. Meggypezsgő a lábánál, a kezében üres póráz. Belőle készítettem ezt a skiccet, se teljes, se hiteles, dehát ha csak motyog, ha csak cöccög! Kéményseprőt írni talán szerencsét jelent.

Lefújni, le kelletett fújni, motyogja a galléromba, s hogy tényleg az a legproblémásabb, pláne lámpánál, elkapni a színt, meg hogy mozog, az is. Elment rá két flakonja, hozzá még az egész cipője, farmerja szára rózsaszín lett. De hagyta? Azt hiszi hagyta, kérdi tőlem, fenét, csak szinkópázta a valagát, és visítozott a kis mocsány. De a száradás végett muszáj volt már este megcsinálni. Épp elég hajnalban a piros mellénnyel veszkődni meg a cilinderrel.

Azon a bolond, bolond utolsó napon, na, azon kezdődött az ő vállalkozása. Kis ötlet, kis haszon, nem mondja, ezrivel a konkurrencia, nincs annyi jókívánság, fémhuszas, boldogbuék, de miért is ne, mégis? Hajnalban még aludt az egész Bujék, egy-két szóból kikapta a hátsó ülést s bélelte hullámpapírral. S csak aztán kelt a nap, pirosan, egészségesen. Adott neki tejet, almát, kalácsot. Nem többet, de egy felest beleburított a tejébe is. Öltözz fel jól, hideget mond, mondta az asszony, bár nagyon nem tetszett neki ez az egész. S hideg is volt, mi alatt a hó csak olyan sárgaforma karácsonyi maradék, kilökött, öreg sütemény. Terv? Hát nagy terv nem kell, uram, belváros, mittudomén, szállodák előtt, ahogy adja magát. Húzta föl aztán a konyhában a ruházatot, nem nagy termetű ember, de jó is, ha bővebb, jobban alá bír öltözni, két kardigán, ilyesmi. Kölcsönbe kapta holnapig, öt liter bor fejében, de rendes, komplett egyenruha, lánccal, golyóskefével, drótkarikával. Megkormolok, súgta, a gyerek föl ne ébredjen, vagy apád, aludjál vissza! Állt az olajkályhánál, és kente föl, mikor csak a szeme világított, akkor volt kész. Várta, hátha legalább nevet a Muci, de nem. Közben rá-ráhúzott a konyakra. Deske, ha berúgsz, haza se gyere. Na jól van, maradjál!

Úgy higgyem el, egész könnyen betuszkolta hátra, jó, a múlt héten csináltak próbát, de akkor is, megtolta farnál és bennvolt. Csak vigyázz, ha baja lesz, meg pláne, ha a kocsinak, apám agyonvág minket. Jól van, csak add ide a volkment. Ne féljél, kicsi ez még, ötven kiló sincs, mint egy kisebb manus. Csak elbírok vele. Ha balhézik, adok neki konyakos kukoricát.

Csurom trombita aznap a város, rikoltozás, selyemsál és édes maskara. Nappal szürketarka kaszáló, éjjel revü és flitter. Kettőt jobbra, kettőt balra, táncoltak az árusok a hideggel, átfogták a derekát, a zúzmarás, hájas, csipkés kombinét. Sose halunk meg. Mint mikor egy irdatlan és ismeretlen torok fölött lassan bemozdul, s forogni kezd a kásás, tülkös, súlyos tarka lé, úgy forgott a város, magasról nézvést, a féltekék törvényei szerint az óramutatóval ellenkezőleg, de közelről azért előre, s digitális amúgy is, forgott, forgott, hogy aztán éjfélkor, az év mélyén aláfolyjon majd mindenestül múltba, jövőbe, ahogy vesszük. Ám addig sok baj van még, vesződség, sürgölődés. Kis, alkalmi szerencseipar.

A persely, testvér, motyorogja ez az én emberem a Déliben, és így igaz, azt nehéz is lehetett kigondolni, pláne kivitelezni szépen, bádogból, azt a csinos nyereg-alakot, hogy jól is mutasson esztétikailag. Egy tízliteres persely, legalább, testvérkém, szépen rágombolva a Kucura, alul a piros bársonykabátka lóherével, patkókkal. Nahát akkor táncolj, Kucu, de az csak röffintett, bokázott, kunkorította a farkát, de jól volt úgy is. Rásó Dezső hegyesen sétált a malaccal a Váci utcán. Csak néztek a szendvicsemberek és vietnámok. Hogy ez másnak nem jutott eszébe! Sok maflának. S hogy ő erre igenis, akkor is büszke. Ha fázott, meghúzta az üveget. S telt a nap, a kedv, s igen, a persely.

Amerre csak elhaladt, fogták a gombját, nyálazták, szemüveges öreget kerestek, szerencsére volt elég, és főleg nevettek, meg se kellett nagyon szólalni, csak cserélni a kazettát, ott volt a volkmen a zsebbe a mellénykén, épp meg kellett fordítani, ha lejárt. Mit röhögtek az otthoniak, mikor rámondta, hát az ötlet is onnét van, hogy rámondta a gyerek ajándékára ilyen röfögős disznóhangon, kucogva, hogy eredményekben gazdag, boldog Buék-ot kíván Rásó Dezső szabad magyar kéményseprő és családja. S németül is, meg angolul. Pont, mint egy nyelvtanár. Szóval csak sétált és alig győzött fényképezkedni. Az az igazság, filmezték is, majdnem a tévé is, alighanem. Köszöni, mondta, de az állat nem ihat pezsgőt, hát, a gazda az egy kortyot, hogy ne legyen sértődés. Svédek, amerikaiak, németek, mindenfélék. S hullt a márka, a danke, a fémhúszas, de még papír is, istenbizony. Leu, de papír. S eljött az este hamar, eljött a nagy fény, a pompa, a kavargás, szólt a csimboraszó, tezsvérem, úgy higgyed el.

Csak aztán Elba. Hogy nehéz kezdett lenni a persely, meg vághatta is annak a kis rüfkének a hátát, megmondta az asszonynak, hogy jól bélelje alá, hát, eszerint mégse elég jól, a Muci, mégse. Ki ezenkívül legjobb asszony s anya. Meg akkor már a szalag is nyávogni kezdett, merült az elem le, és hiába vakargatta a Kucu fületövét, az csak egyre dilisebb lett. Mint az íj. Mint a bomba.

Meggárgyult, úgy higyged el, motyogja az én szomorú emberem, tisztára megháborította a máni a hátán, s hogy tíz után már alig bírta tartani. Húzta, vonta, visított, mégis csak ötven kiló, meg a fém, ugye. Ő már ment volna a francba haza, de a Trabanttal meg elkeveredtek egymástól. S ha nem jött volna kapóra az ittassága, hát egész kétségbe lett volna esve. S akkor meg pláne jött az éjfél, az évforduló, mintha lőtték volna a várost petárdából, trombitából, és akkor a Kucu, pont még a Himnusz előtt őtet egyszercsak elrántotta, s mint a nyíl, az egész keresettel, mindennel, hát, elszaladott.

Valahol a Gerbaud-nál, ha jól veszem ki a szipogásból, s hogy akkor ott mindenki énekelt, nem nagyon lehetett kiabálni, hogy fogják meg vagy ilyesmi, az ének alatt. Hát őtet jól megáldotta, az biztos. Később meg már hiába kérdezgette ottan a pestiektől, hogy nem láttak-e egy rózsaszín süldőt ilyen perselyformával a hátán, vagy pláne egy CB-s Trabantot, ugye egy részeg kéményseprőt ki vesz komolyan, csak ölelgették, itatták, s ha nem téved, akkor evégből van, hogy újév reggelén itt ül a Déli lépcsőjén, mint egy hajléktalan, és mossa a könny az arcán a kormot a hidegtől, és hogy adok-e buékért vonatra egy százast, megküldi.

Eljő a jeges

Csak ez van meg, ez a szép, lopott cím, s ez is a jeges rémületből van, ami elfog a papíron, a papír fölött. És ez van még, ez a kétségbeejtően üres, gyönyörű mező, hogy aztán majd lábnyomok. Lóé, madáré, emberé. A kubikgödrökön túl semmi nincs, ott a varjak laknak, a függőleges erdő és az ártér. S nyilván minden féllábú ember.

A magasszárú, fehér gyerekcipőt szidollal? gipsztejjel? valami meszes, érdes pasztával kenik, talán gólyafesték, akkor nem üt ki rajta a só. Fehér a fehéren ki nem üt. Továbbá a kócos gyújtózsinórkák nem kis gond, nem kis idő. Mire befűzi, mire összepödri nyállal. Később lakkal kell bekenni s hegyes marad. Körömlakkpedretek a hóban. Fütyüli a „Dominó”-t a világ végén, fújva-szíva, mint a tangóharmonika. A csöpp, homályos takony gyöngyház az orra alatt.

A vásártér végében szilvamély. Lovakon fuvarozzák oda a sötétséget, már délutántól, mikor még a libák is külön látszanak és a hó is külön, a sárgás, tollzsír melegük és a fejükben a sziszegő, érdes répakanál. Hordják a baltafejű, pokróc muraköziek, hordják a kormot szakadatlan, és félelmetes elképzelni is, hogy túl a messzeségen is lakik valaki, Mözsön, hogy a föld kerek, nem négy fala van, egy selyemgyára, egy vasútállomása.

Magára marad, a nagyobbak messzebbre mentek, meredekebb lejtőre, hát csúszkál egyedül a rozsdás, kásás vájataikban, újra és újra. Még a vasszánkóik is inasok, nyurgák, s még a lehelletük is több, megáll a szájuk előtt, mint a borotvahab, belefenik az arcukat és rekedten, mostohán nevetnek. Öreg, szögletes gombokat hordanak a kabátjukon, durrogatnak a pincekulccsal, és mint karéj kenyeret, úgy eszik a svártlit.

A Duráber már felnőtt ember, három éve negyedikes, töltényt zabrál a Rajcsurban az oroszoktól, légpuskája van varjúsöréttel, fölrobban a homokbányában, kimegy a bal szeme U-szögtől, meghal az anyja, a Duráber már felnőtt ember. Vastag disznószíja belejeged a bőrbe, s a talp, rétegesen, harapósan nyílik meg a talp, e vizes, mázas bőrpala, s ha kell, kihúzza az a szöget magamagából.

Alig dudált a selyemgyár, s már este van. Orral előre, hason csúszik le. De mi van, ha nem áll meg a szánkó? Mi van, ha körbemegy, ha begyorsul, lejt és lejt és még tovább lejt, hogy nincs már megállás, s egyszer, valamikor, oda ér vissza, föl, a buszmegálló bódéjához, s fagyos, öreg ránc van az arcán, egy alvadt, szürke árok. Kulcsos korcsolyát hoz a karácsony. Lassul a szánkó, lassul, de valami húzza a szilvamély felé, úgy kell róla lehengeredni, már épp a szélén. S állni ott, besüppedve térdig. A Durábertől lehet félni s várni rá.

Ami fölöslegesség, öregség, nyomorúság, az a kubikgödrökbe költözik, s hiába födi be a hó, szekérnyi sebek fakadnak ott, horzsolások, meleg törések és tályogok. És tovább sziszeg a döglött liba. A Duráber megfogott egyszer egyet, sírt és birkózott és a duplájára nőtt, egy fehér párnaciha, amely csupa vér, csupa tok és csupa kétségbeesés. Ordított. A hártyás lábaival kalapált a száján, és a Duráber maradt ott megtépve és nevetve, kezében egy darab szárny. Jó lesz tollkenőcsnek, dadogta, és fekete lett a jó szeme a rémülettől. Ezért nehéz a tündéreket elképzelni.

Áll a hóban, a fagyott kabátja tartja fönn és a ródli, ahogy markolja a madzagját. Hát ide hordják. A lovak mind ide. Sose látni kocsikat, csak a nyikorgást, nyerítést, kapálást hallani a fekete púpok alól. A gumiló nehezen halt meg, beleszúrta a kisollót a nyakánál, halkan folyott ki a levegő, ő sikított helyette. Ráfeküdt, mint a böllér. Diónyi, kék poharakból ittak pálinkát az éjszaka végén, posztók és rogyatós csizmák, és szőrszaga volt a jégnek. Piros jéggel reggeledett. Elrakta a kisollót, és nem sikított tovább. Lógott a gumifej, és szépen elfeküdt oldalt, 1960-ban, szerdai napon. Meg volt ígérve, hogy foghatja hajnalban a malac farkát, persze, csak késő délelőtt adták a kezébe, meleg csont volt benne s a végén almányi zsírkolonc a farból. A messzeségen túl dögkútból főzik a szappant. S lovak hordják a kéksötét, reves habot.

Nagy hökkentség van a gödrök között, átjár a hó a májzöld nadrágon. Maga elé húzza a ródlit, úgy akar kikecmeregni, hogy rádől, kihúzza a lábait, s löki, kapálja magát visszafelé. Ha az eséstől szétreped egy zsák korom, puffan és sötétet csinál. A liba szárnyával pucolják a kéményt. Van, hogy eleve így hozzák, zsákban.

Dominó, dominó, a szíved szárnyán suhanunk ketten.

A kertek lenyúlnak a libaúsztatóig, és belógnak a jégbe. Addig ugrálok, míg beszakad, mondta a Duráber, lukat fúrt, arra ugrált, s úgy recsegett, mint reggelre a kint felejtett mackófölső, de elzavarták a vasboltosok, hogy hokizzanak munka után, ha luk van a jégen? A púpos asszony kerítése mellett van a visszaút. Az ura meleg szöggel lövi a varjakat, pirítja a sütőben és úgy. Cikáznak, mint a szikra, bolondok, bolondok. Ott félni kell, de most senki nincs az udvaron, csak egy disznóhólyagot lóbál a szél a konyhaajtón.

A domb aljától fölfelé ki van taposva a hó. Olyan sárga és durum lépcsők, mint a ló foga. Kapkodja a lábát, és fázik a megkönnyebbüléstől. Fönt a buszmegállónál visszafordul, meglesi odaát a csillagokat. Hetet számol meg, ezek célt tévesztettek, a többi mind varjút talált. A púpos asszony ura Pancsova alatt robbant, éjjelente sikoltozik, szöget melegít, hogy ne legyen sötét. Akitől még a Duráber is fél. Suhognak a kéményseprő libái Bogyiszló fölött.

A kövesút annyi, hogy hazaér. Tejfölpiros márvány az arca s figyelmes, mint a süket angyaloké. Kulcsos korcsolyát hoz a karácsony. Húzza át a ródlit a kocsiúton, sivog és karcog a talpvas. Hordják és teregetik a meleg hamut az asszonyok, s ez marad meg, kimerevedve, ez a szürke, barhent mozdulat a félig égett tojásszenekkel, s talán még a sírköves lámpája, az az ideges, nevetős lámpa a Schumacher-keresztnél.

Milyen jeges, kérdezném tőle rekedten, de ekkorra már tényleg hazaér.

Kis nagykörút

Tegnap, eléggé tompán és általában, a közérzetemet fogalmazgattam, félig már tárcaként, félig csak úgy, egy kerekasztal-beszélgetés kapcsán, aztán eszembe jutott, hogy ez lesz, illetve ez a 25. sedobok, s elkönyveltem magánjubileumként; immár száz flekk, egy „karcsú kis kötet”, ahogy mondani szokták.

S nem is szomorúan, csupán tényként gondoltam, hogy ebben az elmúlt száz oldalban milyen kevés a „valódi” írói anyag, hogy mennyire nyersek és próbák ezek még, s hogy mennyire ízekre kell szedni majd őket ahhoz, hogy végleges helyüket valamikor, valami könyvben megtalálják; s mi munka még, amíg, ha csak a magam számára is, érvényesen és „véglegesen” kiadják ezt a bizonyos közérzetemet, amit fogalmizgatnom meglehetősen reménytelen. S arra gondoltam, hogy ha majd a helyükön lesznek, talán csak nevek lesznek, párbeszédcsonkok, csupaszítások, leírások és fordulatok, s arra, hogy köz lenni és egész lenni csak akkor tudhatnak, ha magán lesznek, nagyon magán és egyszemélyes érzetek. A többi csak dob és csak trombita, szükséges, és – mint e tárca is – romlandó.

Aztán szalagot cseréltem, befűztem egy újabb pamukfeketét, olcsót, fogyóeszközt, ami orsózkodik egy darabig oda-vissza, míg ki nem szürkül a közepén a finom, kopír csík, a sekély, bolyhos, kirabolt ásatási árok. S próbálgattam, első gépelés, az ujjamat.

„Akkor szalagot cserélt a nyúzott pianínóban, s olcsó, iskolás, hangos keringőbe kezdett, s ahogy a hangszer a szekrényhez ért, táncolni kezdtek a vitrinben a koros, szürke poharak, s mint habos, farsangi valóság buggyant ki onnan a muki-pezsgő kacagása; tűzoltóbál és tangólampion. Én egy kiskörömnyi likőrtől is kifordulok, ne kínáljék hát, Dolmányi, ne! Csak azon az egy tűzoltóbálon öt Lord Rothermers volt, s persze, Flórián egy rakással. A lapos cigánybográcsnak úgy kotorták el a havat, a tűznek a szertár mögött, s mint pipafüstre, mint a legprímább pipafüstre, úgy szökdöstek ki hozzá az asszonyok, csak sálban, kiskendőben légszomj ürügyén. Ikrával volt és tejjel gazdagon. Úgy főtt a téli délutánban, mint a haragos nap, s húzott le a pernye a kerteken, akár valami lágyerős, férfias krombi-minta. Már jól benn a hangulatban, két foxtrottal a halvacsora után jött a hír, túl tehát a lábbadáson, ipszilonszálkán, mikor vastagon megül s kétessé tömörödik az az isteni illat, mi foszfor s paprika, paprika, akkor jött a hír, hogy ég a Hajagos-malom, s egyszerre csak futni kezdtek azok a súlyos, mázsagáláns emberek, hányták le a cilindert s a maskarádét káromkodva. Hogy ég a reumás ember malma Ursulafürdőn. Veri a vitrint az iskolás keringő. Hajagosné azután, hogy porig égett mindenük, nem főzött liszttel évekig. S még később is csak erős szívszorulással. Mondotta is a Katzenstein doktornak: én láttam lisztet pirítódni, aranyom. Ha rántást látok, az uram jut eszembe, ahogy szalad gatyában a csendőrökhöz és sír, azóta habarok.”

Ez itt egy betét volt, se előzménye, se folytatása momentán, fragment, amolyan „anyag”, mutatvány. Közérzetem jobbára rossz. Tócsa, tócsább, legtócsább, fokozták volt az elemiben. Fásulok. Azt gondolom, valamennyire értem, ami a hazámban történik, de ettől se nem jobb, se nem megnyugtatóbb. Elnézem az esélyt, s látom, amint nagy elszánásokkal, kulisszahasogatással elszalasztódik. Türelem, szeretném gondolni, s hogy van idő, de ami van, lassan hiába van.

Elvtársak, alapjaiban nem ég a ház, mondotta egy ideológiai középkáder hajdan, az évtizedközépen (80-as). S a nyelvi tényt illető nosztalgiával kell idéznem egy másik mondását is, miszerint „negatív emlőről nem lehet pozitív csecsemőt szoptatni”, ami színtiszta költészet, „anyag”, tessék csak képileg elképzelni azt a patent és konkáv becsatlakozást. Ami mindörökre már azé az egypárti múlté, ugye, noha nagyjából ugyanannak az izgága értelmiségnek volt szánva és üzenve, mint ama stilárisan szürke és indifferens fordulat a mából, hogy „ez” (Charta? Ellenzéki nyavalygás en bloc? Satöbbi?) a nagykörúton kívül senkit sem érdekel. A budapesti nagykörútról van szó, ahol a barbievillamos jár. Ilyen nagy város ez. Ízlelgetem, hogy eszerint a nagykörúton kívül nincsen számomra hely, s ha így, ilyen apásan rámpirítanak, hát pironkodom, noha e magas szájból való megállapítást csupán egy kevéssé ízes és ízléses fordulatnak gondolom, s hallatán se pánik, se hisztéria nem fog el, csak valami rossz és kínos analóg érzet, s még csak azt se mondom, hogy ez köz- volna. Bárcsak ez lenne itt, továbbá, a legélesebb hang, nem mindama útszéli, vérnősző és toporzék, amitől tényleg van félni ok, ha megijedni azért még csak nyomokban, s persze, félek, de azért ennél tágabban és mélyebbről.

Mondhatnám, hogy amíg írhatom ezt, addig nincs semmi baj, s mondhatnám, hogy épp mert ezt írom az írhatásról, hát eléggé baj van. Kardkikardként vicsorog a szekértáborok fogainak fehérje. De legalább annyira viszolygok magamtól is, ha észreveszem, hogy óvatlanságból, tehetetlenségből, egyébként mindegy miből, kirekesztő többesben, ugyanúgy Mi-ben és azok-ban kezdek gondolkodni, már-már, uramisten, beszélni is. Ez a közös csattogtatás bennem is kikezdi az egy főre jutó jószándékot, megértést és toleranciát. Maradva a szájnál, nagyon kéne valami morálgenetikai alapszabály, mondjuk, hogy aki amint kirekesztőzni, mizni és azokozni kezd, az azonnal jó nagyot harapjon a saját nyelvébe, de mindenki, ne csak a másik, mert akkor megint csak mutogatás, netán odasózás jönne a más színű és más formájú ajakakra, szóval mindenki, és akkor átmenetileg eléggé csönd támadna, erős sziszegés, majd lassan, behegedvén, elkezdődhetne valami dialógus – nem mondom, hogy csók. S akkor az se botrányos nem volna, se zajos nem volna, hanem nyugodt és folyamatos volna, és egy idő múltán tényleg csak annyi embert érdekelne körúton innen és túl, amennyit normális helyeken és helyzetekben az – úgymond – politika érdekel.

Én mostanában rémülten fedezem fel a közérzetemet, azt, hogy legszívesebben ugyanúgy hátat fordítanék itt és most, mint ama másik egypárt, egymikutyánk idején. S a kérdés, hogy dehát hova hátat?, lassan ez a kérdés az egyetlen illúzióm. Holott nem igaz, hogy itt semmi nem történik, csupán az nem történt meg, szolidaritás és elemi, civil érdekszövetség, amire bármi történetet alapozni kéne és lehetne. És rémülten fedezem föl, hogy nem alapjaiban, de megint leégni látszik valami a fejem fölött.

Dróteső az Operánál

Ismeretlenül megaláznám, s minden bizonnyal félreérteném, ha itt most sorsot, figurát szépírnék neki, előzményt, vagy folytatást, ha elképzelném, milyen életből és élettel lépett merő véletlenségből éppen elém; így nem is tudhatom az alábbi esetet színesen és ábrázolatíve elbeszélni, valójában nincs is történet, érdemleges váz, öntőforma, amibe a szégyent beleformázhatnám, ezt a súlyos, szappanízű és szétoszthatatlan valamit, a magamét és az övét, azét az ismeretlenét, akiről itt most szó lesz, noha a szégyen van, csak az van, nyomatékként, tényleg mint egy habzatlan, kávaszürke mosószappan, melyet se megragadni, se odébbcsúsztatni nem tudok, melyet nem ver és nem mos el, csak áztat és fűrészel a vékony, éles dróteső az Opera előtt.

A földalattiból jövök föl, mikor elébem toppan hangtalanul, hogy lenne egy kérése. Kérés tehát, a gyakorítás üres alázkodása és tompa rutinja nélkül, s ezzel inkább lehetőséget ad, mintsem kikényszeríti azt, hogy együtt szégyelljük magunkat, s lelkem rajta, ha nem veszem észre, hogy már a néma testtartásával, a puszta ottlétével tudatja, hogy bár e pillanatban, sajnos, státusaink közt mérhetetlen a különbség, azért ugyanazon az oldalon volnánk, s hogy nincs se kettő, se több oldal, nincs, drága uram, nincs.

Fekete műbőr dossziét szorít a drapp velúrkabáthoz, kockás, elnyúzott téli szoknyát visel, lehetne harminc és lehetne ötven. Meg se szólal, máris jobban ért engem, mint én őt, mi több: megért, tudja, hogy sem túl kegyes, sem túl alantas nem lehetek, már csak azért sem, mert mélységesen betartja a formát, amit a dolog rapid volta miatt ugyanakkor felrúgni kényszerül, s tudja, hogy a dolog képtelen egyszerűsége folytán kérését, épp mert majd nehezen értem meg, nem, vagy csak elvben utasíthatom el.

Mégsem épít, közli némán, e tagadhatatlanul működő csapdára, csupán bekalkulálja azt, remélvén, hogy meg fogom érteni, s ha nem, hát értsem meg, a kurva életbe, hogy aktivitása, majdhogynem polgártársi modora éppoly nyomort és kétségbeesést takar, mint a lent, a föld alatt ülők katatóniája, ha nem nagyobbat. Továbbá vegyem tudomásul, hogy mikor odalép – nem személy szerint, de – hozzám, hát nem, vagy csupán pro forma célozza meg az én hajlandóságomat, netán ellenkezésemet, nem azt akarja legyőzni, hanem és elsősorban a sajátját, igen, az elméletben rég leküzdött szégyenérzetét a gyakorlatban, tessék hát betudnom és megértenem, hogy itt, és talán most először, önmagát próbálja ki, nem engem, én csak statiszta vagyok, eleven tárgy, már megbocsássak, tőlem sokkal kevesebb függ, mint tőle, amikor végre közömbösen, tompán, mint a bádog megszólít, hogy „uram, lenne egy kérésem.”

Ezzel az intonációval azt is kérdezhetné, hogy hol az Opera Hajós utcai bejárata, az Írók Boltja vagy a fogászati szakbolt hol, s nyilván ilyesmire is számítok, mikor rávágom, hogy „parancsoljon”, s nézek rá készségesen és közönyösen. Arcán a pozsga éppúgy lehet kezdődő alkoholpárna, mint vidám szabadtéri fagynyom, esetleg túlhajtott szolarizálás emléke, mindenesetre így maradunk jó darabig, egymás arcába nézve. S talán nem is ez zavarja össze, ez a hétköznapi, kellően semleges tekintet, hanem a bámulásom egyáltalán, hogy mire föl nézem én, ha képtelen vagyok magamtól rájönni arra, amit ő akarni fogna tőlem, holott ezt nekem tudnom kéne empát, s ha nem, hát legalább látnom kéne rajta, s akkor ő megspórolhatná azt a nyomorult és egyszerű mondatot, a kérést magát, ami majd eldönti és egyértelműsíti viszonyunkat, s ha ez így történne, hát nem kéne, hogy még a sírás is megmocogassa torkában a gombócot, s akkor nem lenne kásás és, lám, érthetetlen, amit kinyög végül: „ruakromulok”.

Bocsásson meg, nem értem, mondom, s rázom a fejem, mire pirosodni kezd a nedves, vékony avar az arcán, a tanácstalan düh tárgylemeze, hogy itt áll rajtakapva, s hiába darálta anyaszült meztelenné azt a rohadt mondatot, kezdheti újra: „gragruakromulok”. Látom is, érzem is, ahogy, mint valami pontatlan és tapintatlan vicc után, mindketten vörösödünk, s még mindig azt hiszem, hogy ez valami pimf kis kommunikációs félreértés csupán, s látom, hogy látja, hogy ezt hiszem, és pánikba esik, hogy e számára, mint később megértem, szörnyűséges helyzet a számomra is kínossá válva elhúzódik s így rosszra fordul. Talán már föladná s menekülne, mikor eszembe jut, hogy hátha a pontos időre kíváncsi, arra, hogy „hány óra?” s nézném is az órámat, mely mozdulatra, épp mert számára is természetes válasz egy természetes kérdésre, a mozdulatomra a lenőtt hajáig, a füléig lángvörös lesz, s ha jó itt a szó: durcás; elönti a pulykaméreg, hogy én itt mit hülyéskedek és szórakozok vele, s ezzel tán vissza is találna eltervezett szerepe mögé, ha nem látná ugyanakkor, hogy én valóban nem értem, hiába mondja harmadjára is, hogy gragruakromulok. De mostantól úgy néz rám, mintha nem engem nézne, mintha egyrészt kímélne, másrészt így vélheti, muszáj vélnie, hogy én se nézem őt, mi több, nem is neki mondom, amit ismét mondanom kell, hogy most sem értem, s ne haragudjon.

Ekkor, mert ez már sokkal több közöttünk a zavarnál, ekkor zártan és szűken bocsánatkérő pofát vágok, jelezvén s kissé minősítvén is lassú felfogásomat, mire ő is visszafintorogja a torkába a sírást, s majdnem nevetünk, s e pillanatban szinte fontosabb a számára, hogy végre megértsem, mint az, amit voltaképp mondani akar, s amitől az a szcéna a szemetelő esőben ilyen oldhatatlan és szégyenletes lesz, majdnem nevetünk hát, mikor beleszótagolja a homlokomba lassan és kislányosan, hogy kol-du-lok, s miután fúj egyet a megkönnyebbüléstől, megismétli hadarva, magyarázólag, mint aki célt ért, kitárt kabátban leért a kilencedikről, megismétli, hogy „drága uram, de facto koldulok.”

Nem ekkor, ekkorra leszek ugyanolyan vörös, mint ő. Bocsánat, mondom, és nyúlok a zsebembe apróért. Belekapaszkodom az apróimba. Szakad rólunk a víz. S innentől végképp nem nézünk egymásra. Nincs miért, amiért meg volna, az nincs. Köszönöm, mondja, mintha tényleg azt tudakolta volna, hogy negyed tizenegy. Aztán elsietünk mind a ketten, járókelők az Opera előtt. De mondhatom úgy is: elfutunk.

A ninivei járat

(Röpdolgozat) „Tegnap, február 3-án este nagyhatású élményben vehettek részt a nívós turizmust és magvas kultúrát egyként s egyben fogyasztandó nép része, mely fennmarad a kései órán, amelyek úgy állhattak fel a képernyő elől, hogy ilyet még nem láttak. A Malév, a Budapest Bank, az Aerocaritas, a Külügyminisztérium és Balogh Zsolt fiatal tévérendező által megálmodott produkció bizos kézzel nyúlta le azt az űrt, mely napjaink darázsfészkének szakadékaként feszül a reklám és az úgynevezett „művészet” között, melynek lécét olyan magasra tették az alkotók, amilyen mélyen csak lehet szántani, hogy földkörüli szárnyaltukban is biztosan verjék le a kitűzött célt.

Ez a nekifeszülés a szürke „Jónás könyve” címet viselte homlokán, s mégis mennyi információ, kulturális szórakozás és izgalom fér e semmitmondó kis címke mögé, mennyi erkölcsi és utazási ajánlat, miközben a művészet köntösébe öltöztetve palástját ki-ki döbbenten gyönyörködhettünk messzi, de légi úton jól megközelíthető városokban, nőkben, tevékben stb.-kben. Az eléggé érdekes sztori eleinte kissé ellenállt, de mivel a nehézveretű kísérőszöveg a fel-felhorgadó indulatok s szinkron miatt úgyis csak hangulatíve volt érthető, a történet végül nyomtalanul beleolvadt a nagyívű vizuális kohézióba. Ennek során bizonyos Jónás „próféta” vallási turnéjával ismerkedhettünk meg földünk különböző tájain.

A fiatalember és nőismerőse zord élet- és munkakörülményekkel bírt. Egyszer pont a homokban pihent, mikor Téri Sándor megformálásában megjelent az Úristen, s elég durván nehéz, világkörüli útra invitálta a férfit, mert már szent lábait mosta a gonosz néki is. De az promt nem egy globetrotter típusú valaki volt, miáltal a közeli tenger partján a vizes homokba fúrá fejét, mikor odajött hozzá a partra egy nagy hajó. A 35-40 centiméteres hullámok ostromoltán a zord hajósnép pánikot kaptak, és drámai hullámmozgással próbálták járművük a zátonyról lelökni. Jónásnak kapóra jött ez, és lekéretőzött a vaskabinba, ám Madaras József kormányos ellenszenvétől övezve kidobták a kisvízbe, de nem tört el semmije. Közben veszélyes cápák, stb.-ik szép felvételein időzhetett riadt szemünk.

Az izgalom után Téri Sándor egy nagyhatású barlangrendszerbe került, ahol sajnos csöbörből vödörre, bacchanáliára, plusz dévaj mulatozásra lelt. Folyott a vér, egy szereplő belsőségeket szurkált, másikuk perverzül udvaroltak, ahogy egy nagy cet bendejében az lenni szokott. A röpke, de sajnos világjelenségű erotikus betét után Jónás égre kígyózó gondolatitól tűz ütött ki a helyiségben, ám a fiú egy szennyvízcsatorna segítségével Budapestre menekült.

E trauma után beleegyezett a fárasztó utazásba, hogy mégis prófétáljon a világ szép tájain dívó és mosó erkölcsi lazaság ellen. Az Úristen felkérésére New Yorkba repült, amivel mi is részesei voltunk a Panorámának s a Szabadság Szobornak, mely sajnos éppúgy fertőt és hamburgert tart maga alatt s Casinót. Az ott élő lakosság, nemhogy értetlen volt a szépre és jóra kiáltó magyar szavak iránt Jónás szájából, de egy züllött tinédzser-leány kólával is lelocsolta Téri Sándort!!! Ezért Amsterdamba ment, de látványa sem kárpótolta eredménytelenség miatt.

Szerencsére ahelyett, hogy gyáván feladta, a bűnös Moszkvába utazott, ahol döbbenetes képsorok révén a Lenin-mauzóleum előtt elvtelenül ácsorgó szovjet katonafiatalok szemébe vágta a század második felének súlyos történelmi tapasztalatát, hogy ne csókolózzanak szemérem nélkül a nép előtt. Amin azok el is gondolkodtak, pláne látván, hogy kopott, de tiszta ruházatában lefekszik egy nagy proszpekt közepén, kifejezetten a járműforgalom daca ellenére. Baleset is lehetett volna!

A további repülőkörút során Balogh Zsolt kis tévéképeslapot nyújtott át a Colosseumról (Róma), az Eifel-toronyról (Párizs) s Egyiptom (Egyiptom) szfinx- és piramisairól. A lélegzet is bennszakadt, midőn Berlinben meglelte a ministráló Jézuskát, aki épp nehéz keresztjét cipelte a Brandenburgi-kapu irányában, de eléggé sajnos erről meg kiderült, hogy egy jókora „horogkereszt”, mit újabban neonáci csoportok alkalmaznak, mi ellen ismét és ismét fellépni kell. Még fel sem ocsúdhattunk a rendezői szimbólumteremtés szép és szárnyaló példájából, mikor hősünk egy Budapest nevű helyen találta magát, ahol izmos maffiózók tuszkolták be durván egy fekete autóba, amibe már Venczel Vera, szép versillusztrációkat szavaló nőismerőse már be volt. De a sztori mégis elkerülte a silány krimi és izgalom bosszantó hátulütőjét, ellenben utazási és kulturális területek felé tolódott el, ahol csüggedt hősünk a bibliai homokban ismét mint roppant állat belefeküdt, s kezéből kigurult, mit útján szedhetett, a híres kultúrhistóriai szimbólum, a „Jónás almája”, aminek nehéz stafétabotját a lány szedte fel, ki szintén kiszabadult a budapesti maffiától.

Ettől fogva Téri Sándor negyven napig jelentős kitartással egy „Ninive” nevű várost kezdett figyelni, hogy nem gyullad-e ki, vagy nem-e valami. De nem és nem. S ekkor már bizony a halál gondolatával kezdett játszadozni a homokban, főleg, hogy a tök is elszáradt, minek árnyékában hiábavaló őrségét végezte. Ezt követően isteni jelmezben megjelent Téri Sándor és lenyilatkozta, hogy ne sajnálja csak jobban Téri Sándor a tököt, mint Moszkva és New York lakosságát. A többi az ő dolga.

Ekkor viszont sietni kellett, mert Jónás imája helyett indult a gép, mellyel levegőbe is emelkedtek a Malév karcsú, menetrendszerinti járatán. Immár a búcsúzás könnyes szemével nézhettük a hófödte bibliai hegyek sipkáját s érdekes felhőzetét, valamint a polgári ruhás Jónást a turistaosztályon. Elébe rakták az ízletes Malév-uzsonnát, melyről híres, de nem volt éhes, ellenben mélyet, nagyhatásút sóhajtott. S véle sóhajtottunk mi is, ahogy rossz gégénkből tellett: atyatouristen!

A szellemes kísérőszöveg s a szép versbetétek Babits Mihály ügyességét dicsérik.

A Szederkényi utca

Elképzelnék egyszer egy utcát időből és folyóiratpapírból, talán éppen abból a szívsárga napkartonból, egy utcát, ahol írók beszéde lakna és mindentudó telefonok, uszoda, pingpongasztal, oxigénpalack. Lenne ott egy homályos, faborítású szoba, s lenne egy másik, ahová dől és dől be a déli fény, megfürdet egy karton Metropolt, szipkákat, gyógyfiltereket rakosgat, s könyököl a füstön örökiglen. Ebben lakna, hisz ebben lakik, minden és mindenki, aki fontos a számomra. Ott lakna hét év az életemből.

Sok feketéje volna annak a fénynek, korma és homálya, de zuhogna be folyton és napszaktalan. Zuhogna a kéziratokra, arra az aranyfüst papírhalomra, ami erősebb az acélnál, dossziék laknának ott, érett, szolgálati spirálfüzetek, klárikakávék, csordásfonákok, drapp levonatok, fehér imprimatúrák, s ott lakna a deleatur, ez a titkos korrektúra-jel és szerkesztői szabadkőműves-jelvény. S lenne ott egy filiálé az úristen szalagtárából, ott sorakozna az összes telefonbeszélgetés, ami huszonkét év alatt e szobákban megesett, és eleven történetté, anyaggá összeállt. Egy utca volna az, noha labirintus, világos szövevény. És azt az utcát Szederkényi Ervinről nevezném el.

Február 21-én volt, van, lesz öt éve, hogy meghalt.

Négy és fél méter papír, kétszázvalahány folyóiratszám szegélyezné, lapszámok, melyeket az isten se lapoz föl többé, minek, hisz ami fontos, meglett és megvan könyvben. Minden megvan. Van-e hálátlanabb, mint mások életművét hagyni hátra? S van-e mégis kikezdhetetlenebb? Úgy van, hogy nincs. Ha jégbalett félsötétben – mi marad meg? Mi marad meg olvadás után? Talán a mozdulat, a kirakósdi. A választás, az igen és a nem. Az, ahogy a néma interpretátor valamit valami mellé próbál és rendel, ahogy kirakja mások műveiből magát. A nagy szerkesztő van és nem látszik. A nagy szerkesztő türelem, alázat, megszállottság és hosszútáv. A szolgálattal meg handabandázzanak mások.

Ebben az utcában lenne egy láthatatlan szobor, ami az övé volna. A napos szobában meg, a nagypályányi parketten, volna egy fluidumlagos emléktábla: „Itt nem akart mást Szederkényi Ervin, mint másokat megmutatni.” És ha ezen naponta átsétálnánk hálátlanul, maga a séta akkor is gondolna rá.

„Mától legenda”, találom egy gépiratban, négy napra rá írtam, a haláláról, nem róla. Nem lett legenda mégsem, hanem valami más, légcement, különös kötőanyag, vibráló, mágneses tér művek és ügyek, írók és írók között. Konstelláció. Szellem. Az lett, ami volt, az maradt. Nem beszélek róla, nem adomázok, mégcsak „eszembe jutni” se jut naponta, csak jár-kel az álmaimban máig, mond ezt-azt, beavat vagy nem avat be, rezzenetlenül derűs, csak a szeme iszonyú fáradt. Huszonkét éven át egyensúlyoz egy folyóirattal a föld fölött, olykor valószínűtlenül magasan. Kikezd a gravitációval, a legfőbb törvénnyel, amit ismer. És nem száll el, holott az volna a könnyebb mutatvány, hanem megmarad földközelben végig, ahol csapdák, pébék, vébék és kaszák, ahol pocsékká olvad a talaj, hogy aztán – akkor még – minden lehessen. A Szederkényi utcán egy picit másképp volna a mágnesesség.

Jár-kel ezekben az álmokban, mintha az a hét év tartana most is, amikor vele töltöm el a legtöbb időmet, legfontosabb hét évem legtöbb idejét. Utálta a leg-eket. Nem mesterem volt és nem főnököm. Nem tudom, mim volt, de minden praktikus tudásom a literátorságról tőle való. A súly volt, ami alatt palma-text nőni lehettünk. Rettentő súly és fényes árnyék. A barátom volt, de ezt csak később tudom hangosan kimondani.

Ötvenhárom évesen végez vele a tüdőrák. Egy fehérre meszelt, vörös téglás pavilonban szenved ki – borzalmasan pontos a szó. Olyan az az épület, mint egy altiszt, egy fázós, gacsos, kozák szanitéc, Pécs, Árnyas út, 1987. február 21., hajnali háromnegyed hat. Korábban fönt fekszik a város fölött a szanatóriumban, de mintha itt lent valósabban lehetne meghalni, „ott erdők fölé, emeletekre jön érted a halál, itt, földközelben, csak becsoszog az avaron” – ez áll abban az ötéves gépiratban s homályos beszédtöredékek még, tárgyak, leírások.

Hogy egy héttel korábban, akkor már minden látogatás utolsó, várom a folyosón. Telefonál a főszerkesztő úr, mondják, és erre sírom el magam, és látom is nagyon messziről, ahogy egy tolókocsis, vesszőnyi ember az orvosi szobában visszaadja a főorvosnak a telefonkagylót, élete legfontosabb munkaeszközét. Aztán – mikor aztán? – ülök az ágyánál, mintha párbeszédesíteni lehetne azt a pokoli magányt ott az oxigénpalackkal és az Istennel, ülök, zöld, vörös és fehér zsebkendőcsücsök az a februári vasárnap. Menj most el, mondja, tudod, ez olyan roham-féle, ismerem a lefolyását. „Nincs más választásom, mint hogy javuljak.” – ezt köhögi még ki, olvasom a gépiratban, s ez a szőke és kőfekete mondat is oda lenne írva valahová a Szederkényi utcában, márcsak azért is, hogy előtte kelljen elmennem nap mint nap, mielőtt leülök dolgozni az asztalomhoz. A balkezét szorítom meg utoljára, a külsőt, a másik az irdatlan messze, bent a falnál hever, a jobb kéz már befejezte. Ha arra nézett, túl azon a karon, a csengőgombokat látta, a kis babafigurát a neonlámpán.

Akkor, szombaton hajnalban sötét volt, nem volt napszak. Nem megfulladt, a szíve állt meg. Emlékszem másnap délelőtt az üres, matractalan ágyra, az ácsorgásra, mert kell, hogy valaki mondja is, mondja ki, ami nyilvánvaló. Hozzátartozó – kérdezi a nővér, s hogy nem viszem-e vissza az üres üvegeket.

„A barátja”, mondom.

Március negyedikén, tegnap öt éve a temetés. Zavarodottság, koszos kis ügyek, a minisztérium hajlandó-e együtt temetni az Írószövetséggel? Uramisten! Állunk a koporsónál, talán az évszázad leghidegebb márciusa. Kék a szánk, zörög a só a szemünkben. Arra gondolok ott, hogy pár fok még, pár gonosz fokocska, és kifagyunk innen szó nélkül, mint a bakelit. De aztán mégse fagytunk ki, Ervin. Oda, a Szederkényi utcába azért dőlni fog a fény. De legalább világos kell maradjon. Merthogy nincs más választás.

Biller

A Vág utcában, vagyhát mindegy, de nevezetesen a Vág utcában valami dolgot talál a földön egy télvégi reggel. Nyúzott, félig elégett városi őzet, nyurgakutyát, egy rózsafekete, de facto szerves természetű valamit, ami úgy fekszik ott a pörkölt, tar gyepen végleg abbahagyva és végleg kiesve a világból, mintha a nehéz, tolulásos éjszaka teteme volna, s úgy, mintha kapott volna levegőt végül, de vesztére már és csupán zuhantában. Viszont csukva ott a Vág utcában minden ablak, nyelvalakú falikoromnak, tűzesetnek semmi nyoma.

Esetleg Biller, itt mindenesetre Biller, aki cirka egy kiló dohányt termel ki tisztán a megelőző este során. Szorgos repecsek az ujjai, nem tesz az egész staubokkal sem kivételt, más ember szájatermészetje, megkezdett tüze nem érdekli. Csikk vagy nem csikk, fogja, kimorzsolja. S gyűlik a sötétben revesen, mint a vasforgács, szőkén, mint darált dióbél a dohány. Ültetvény, mondogatja, szép kis ültetvényem, s hogy mért nem gyújt villanyt a Billerné? De az csak néz sötéten, vállgödörrel tartja a rúdzseblámpát, úgy fejti a rejtvényt vagy mit, és sziszeg. Jamaicáról dudorászik, egy trombitásról ott. Kannásbor, az van, kannásbor.

Bujkál a messzehordó hold a viaszkosvásznon, a rabszolgák nyomorúságos szállásán fől a toklé, fől a libagulyás. Biller fölmordul olykor, oda-odacsap a korbáccsal. Tíz sárga négere iparkodik a bálázóban, előbb lecsippenik az üszköt, idegen szájatüzek karamelljét, majd bozótkésük fölhasítja a papirost, hízik a rezgő, fináncnemjárta boglya, végül ökrendezve hajintják a szutykos filtert is az üszökhöz, a „multit”. Döglött vattapipec!

Eleinte az asszony szortírozta, még sodorni is hajlandó volt, szívták aztán kellemkedve a meztéllábas Marlborót, benyomták a tévét, volt tánc, jégkorcsolya, minden. De Billerné egy ideje már csak bámul, csak basztati a rejtvényt fölhúzott vállal, mint a telefontitkárnők, és sziszeg. Biller komolyan fél, hogy egyszer a dohányföld kigyullad a szemétől, le ne vedd a szemüveged, Isaura, legalább amíg be nem bálázom, addig le ne! Te vagy maga a Dzsoki, mondogatja ilyenkor a Billerné, pont olyan gonosz vagy és bandzsa. De a spájz kulcsa Billernél. Össze van rugdosva és késezve az ajtó, de nála a kulcs, azzal is alszik.

Trafikot nyitok ősszel.

Egy ideje már ki se villamosoznak a vágóhídra libatokért, volt, hogy elcsípték pont zárás előtt az osztást, az a nagyszemű, dinisárga libatok, mint a gríz, és alig kell bajmolódni a tollal, de már oda se, mióta külön kannán vannak. Pityóka, pitty, pitty, mondják, de csak a hideg miatt, állhatatlan ez az ültetvényi február. Se gáz, se villany. Hanem jön a tavasz! Bizonyos „Rózsát” előreküldött, az mondta meg a díjszámlálótól: jön a tavasz. És szőke kátrányt vet a Margitsziget, cocognak az őzikék, a teniszezők. Mire a kanna kiürül, éjfél. S akkorra be is bálázza.

Akkorra egyenletesen, a lámpára bukva szuszog Billerné, halovány tócsa a nyaka alatt. Az ültetvényes a szíve szerint kihúzná onnét a zseblámpát, de fél a cirkusztól, hogy beleharap megint az ujjába, aztán hajnalig ordít, hogy okádok a kezedtől, hát kinek kell az? Hadd aludjon. Meg aztán ki is merül hamar az a Bahamák-alakú fény, hét betű, motyorogja az asszony, s vetődik álmában a falhoz, a strandon.

Biller lefekszik, hanyatt fordul a lomtalanítási ágyon, és teste idegen gödréből nézi az égen a kövér Malter vonulását, hallgatja a parazsat, ahogy tücsköl a háziszivar. Kubára gondol, hogy Dzsoki és Fidel kergeti a szegény leányt, aki leizzadtan, libabőrösen bemenekül a trafikba, gyere, te árva, eressz és ne sziszegj! Még félszájjal nevet is, ahogy úszik a gyomra a cukros, kannás savanyúságon.

Ring az ágy és ring az ég. Öleli az összes üszköt, szöszdohányt. Ha meleg lesz, az rendszerint annyit jelent: alszik. Majom, motyogja, pipec majom, és megrándul az orra a csípős, gyökérkeserű szagra. Majom, aki a filterénél gyújtja meg. De nemcsak szag van, meleg is, príma meleg, terjed a lábánál, az ágyékánál. Nohiszen, megjött a tavasszal az a Rózsa, idemenekült neki a gátőrpaplan alá. Csak ne szúrná a mellét, és ne csavarná az a valami!

A szíjas, megposztósodott vattát sokáig nem lobbantja be az égés, csak szivárog benne szét, és eszi föl sziszegve. Még nem tudja, alszik-e, nem-e. Rándul a Biller keze az ültetvényen, csak a keze, tűz van, bokszik, csihajda, és szalajtja a niggereket szívlapátért, kanna után. S csak akkor ugrik fel, amikor meglátja a kövér Malter hátitáskáján azokat a döci, kolbászpiros fényeket, megannyi alattomos lólángoltat a plafonon.

De akkor nyomban felugrik, sikoltozva nyalábolja össze a paplant, bagyulálja be a tátogó, hatalmas parazsat és cibálja, támogatja az ablak felé. Billerné felül, vékony mézéből ocsúdik, visít, üti a falat a Fülessel, mit csináltál, te állat, mit? Biller magához szorítja ballal a rángatódzó, lélegző babát, s nyitja jobbal az ablakot. Hát várjál, várjál, te peepshowa, és táncolnak, tántorognak, hátrahajtott fejjel, magábafeledkezve olvad a vatta, s csak akkor kezd sírni és sisteregni, mikor a Vág utcai huzat, e tompa légbalta bevág.

Billerné ekkor ér az ablakhoz, hát elég, te állat, elég, és üti a fejét a Fülessel, porzik a szikra, hiába már. Súlyos, vad teher, alig lehet aláfogni, emelni lábtól, dönteni rá a párkányra. Vihogva kapaszkodik függönybe, ablakkeresztbe, eressz el, sziszegi, eressz el s röptében, de akkor aztán minden ízében be is lobban, trafikosbélés az égből.

Mint egy utolsó, mutogató angyal, két szárnyát szertecsapja, belebokszol a levegőbe, s hullik le a fal mentén, le a negyedik emeletről. S még föl is térdel, látni, ahogy megáll a térdén, fölpúposodik, oldalt vetődik, akkor adja fel. S végtére nem okoz nagyobb kárt, mint holmi csendháborítás, vagy mint a viaszkosvászonba olvadt egy kilogrammnyi hulladékdohány.

A szemetelő esőben

Áll abban a szemetelő, cementgríz esőben, veri a téliesített ballont, krombit, műbőrkabátot a március. Szemét, rikkantja el magát próbaképpen, szemét! Idegen a hangja, de ez most jólesik, dühít és melegít. Legyen végre valami! Szemetek! Éjjel megint kelletett a gyógyszer, az a marhadrága gyógyszer. Ezt is ezek intézték így, az esőt, mámára. Ázik a kisuvickolt fekete cipő, legjobb cipője, pacallá ázik az él az öltönynadrágon. Rohadékok! Ázik a smici, a vadászkalap, a tányérsapka, a hajadonfő. És ázik a transzparens, ez a mahomet pappundekli, amit kiosztottak a teherautóknál, emeli föl-föl. Belecsorog a mocsok fösték a puplinmandzsettájába, piszkolja el a kesztyűt. Le, mocskok! Hasogat az egész válla, a nyaka, ez az egész rohadt történelem benne hasogat. De nagyon odavágna ennek a nyaknak, beh nagyon! Mindenért oda, csak odasózni már! Nem, hogy effektív testi sértés történjen, vagy valami, például, mondjuk, rúgni azt nem. Vagy maximum vastaghúsba. Keserű a szája mint a benzin, mint a puskapor.

Áll az élete levert veséjével, rágja a sárga drótot az orra alatt. Szúr és vizes, őrli ezt a rohadt, mocsok világot. Büdös! Ma még leszedi valakinek a fejét, de úgy ám! Le mint a gubót! Görények! Csak elfogni végre kicsikét valakinek a torkát, s harapni, ropítani el! Fizessen meg valaki! Olyan a gyűlölet, mint a hányás, szégyenteljes, csiklándó egy érzés, gyön föl minden egyben, vibrál és billeg a gégefőn, remeg a vasárnapi leves, kisoldalas, krumpli, fehérfröccs. Mélyebbről és beljebbről jön ez, mint a gyomor, onnan, ahonnét hajnalban a fekete pobjeda-lift, és mielőtt még csöngetnének, mielőtt még volnána bármi, ki kell ugrani, ütni, vágni, ledobálni. Csinálni valamit. Ordítani.

Muszáj. Legalább leköpni, ennyi jusson.

Bérencek! Döhöncök! Tolók! Mindenki le! Csinálni itten rendet! Puhanyád nem elpuhul! Libolsik le! Videók, judeók, le! Valakit úgyis elkap ma még, nem tűrhetjük a továbbot. Ledugni a torkán. Le legalább a zászlót, azt a szelíd, megszentelt lukasat. Le a nyelét a torkukon az ülepükig, és majd lesz itt mihez tartács. Gerinc! Morzsolni széjjelfele és lesz. Megüzente reggel az alelnök, menni kell. Éljen Gerinc! Fel görényre! Kikard! Vártára! Most már aztán bárkit, akár önnön saját fejit az önnön torkán át, csak le, le! S jön föl a gyűlölet, mint a hányinger. Mindegy. Odalopózkodik a saját háta mögé, megnézi magának a vékony tarkót és csapja le. Nyúl, idegenanyád, üvölti bele a saját arcába és le. Már restelli ezt a vakdühöt és attól csak mégjobban, hogy mért restelli? Há? Veri be a bitumenbe. Minden fröcsög. Sár van! Rohadtak!

Szépen és spontán takarítanak a kopasz gyerekek. Odasózás esetlegesen talán történt, de verés stb. határozottan nem. Mocskondiázás s köpködés ténye nedves időben nem nyerhető bizonyítást. Le a sajtóval, le!

Áll a szemetelő esőben, azok miatt. Ázik a lába, szívja a zokni a hideget. Azok miatt hasgat a térd! Le a huruttal! Vérágas csővilla a szeme. Jön az Alkotmánybíróság, vágja bele. Szúrja föl, döfi szájon. Minden villanyszámlást agyon. Ledobni csak a tévé tetejéről. Ledurrantani mint a sz…t! Csak a mocsok? Csak a nyimnyám meg a hadova? És a Dallas is csak rövidebb? Várjatok csak, Hadari! És az a kicsi nóta jóebédhöz? Há? Hol ebből a mocsok nyugdíjból egy jó ebéd? Bele a nagyokoskáim szeme közé a fröccsenésig! Nyíjjon mint a rüvös macska, nyíjjon! Ezek miatt nincs békesség és szelíd! Magyar szellemű magyart a magyarnak! Beharaptatni velük a nyelvét seggig. Köpje ki! Megszuttyongattatni, hogy oda buda. Idegenanyád! Rózsadomb? Lazachasé? Tizenegyes, te állat, tizenegyes! Rúgd agyon! Visszerdélyt! Mindent vissza! Ezek miatt van a nincs! Hadari! Minden minden miatt van!

Ordít, föl és előrenézve ordít a makacs esőben és ázik. Tapossa a kavicsot, mintha magnetofon ropogna a talpa alatt. Foga között! Kamera! Rohonc! Studjóanyád! Beleverünk, görény! Beszaratunk fülig! Úgy zsibbasztja a többesszám, mint a rum. Legalább belefejelni valakinek a szemüvegébe! Odasózni! Vagy mondjon le! Akit a mikrofonba mondanak, hogy mondjon le, az mondjon le! Föl! Megvárni a bírót az öltöző előtt! A taxist! Arab! Komenista! Zsidó! Bokszi! Cigány! Román! Firkász! Cekász! Mindenki mondjon le!

Csorog az arcán az eső és összekever mindent. Csorog mindenért. A börtönért. A ruszkikért. Ávósokért. Hogy meghalt az asszony, azért. Hogy rossz a szív, azért. Vizesedik. Az ötezer-hatszáz forintért. Csak. Hogy méltatlanul és vakondmódra. Hogy elment az élet. Bele inkább a földbe mindent. Bele saját magát és az egész keserves, rohadt világot. Hogy ez jutott jóvá- és elégtételül, ez a vasárnapi ordítozás. Áll a pappundekli táblájával és sír a gyűlölettől, nincs már tárgya, iránya, folyik a szél a szeméből összevissza, remeg a csöpp az orrán.

Aztán úgyis otthagyják mind, otthagyják magára. Köszönik a méltóságteljes satöbbit, és pakolják be a hangosítást, be a nemzeti lármát a furgonba, be a színészt, a szónokot. Még kiintegetnek, hogy ez az, ez az, V-betűt formál az ujjuk, vabank. Netán néhányszor viszik még ide-oda teherautón, a hazafiság néha durva munka, fölpántlikázzák, megkoszorúzzák szükség szerint, begyújtják mint a dobkályhát tüzes beszéddel, uszadékfával, még vezényelnek is, „na, akkor bácsi most azt, hogy, három, négy…”

Aztán úgyis otthagyják mind. Még leizennek, csippentve és atyaian, hogyhát értik ők, nanámár, hogy megértik, de tessék szépen! Oszladjunk, emberek, tessék szépen szelíden mostmár hazamenni. A. Királynőt. Megölni. Nem. Kell. Félnetek. És otthagyják szépen magára, a kisnyugdíjjal, a szoba-konyhával, a kisemberséggel, a másnappal, ami eljövendő. Az elordibált méltóságával. A pojácaság szégyenével a szájban.

A Lajta egy nagy, széles folyó.

Libabőr Puppentalban

Úgyszólván lehetetlen összefoglalni, mi történt az elmúlt őszön Puppentalban, e félreeső, pókfészek helyen.

Noha a szállodás első telefonjára kiszálltak a nyomozók s szobát, irodát vettek a Diamant-ban, hetek alatt sem jutottak semmire. Tisztázták, hogy holttetem nincs, az eltűnés, elvándorlás formájában, mindennapos, a „sellő” meg, illetőleg víziőz, az nyilván a szegény Kokker doktor agyszüleménye. Jegyzőkönyveztek, kérdeztek, savanyú képpel mártogatták a ködöt, aztán beleuntak s elmentek a kisbusszal, ahogy jöttek. Elegük volt a libabőrből, amit, valami ipari allergia, maguk is megtapasztaltak reggelente.

Errefelé az úgynevezett pirkadat nem füttyöget, nem rúgja be a nedves vaskapukat, hanem ott ücsörög félszegen a ponyva alatt, s várja míg beeresztik a helybéliek. Legfönnebb egy zörgő csokorral végigvág az ablakokon, ha rájön. Mégiscsak én voltam a doktorotok, ordítja, mint azt ketten is vallották eskü alatt, de a nyomozók csak a vállukat vonogatták. Ha aztán lerakhatja az ólombőröndöt s a teleszkópos botjait, meg is nyugszik s kezdődik a nap, kávéval, zabkásával, mint máshol.

A foszlódó éj szivacsa alatt lányok, asszonyok kerekeznek az érintőúton. Csörren a lánc, vacognak a skutellák, cekkerekben a termosz. Orkánkabátjukat púposra fújja a szél. A Tongyó-hegyen, középmagasan a település fölött, süketen terped az üzemi konyha. Ott, hol valaha a nyáribarakkok s a CMGU lejárata. A szögesdrót is akkorról maradt, kifoltozták, futószálat húztak a gyárikutyáknak, s raktár lett a lapos étkezdéből. A kalanderblokkból céklagyár. Hideg minden és túlméretezett. Valaha ilyenkor már hozta a mélylift az első turnust, rengett a rántotta, a marmeládé, az emberszag, valaha.

A velorex mélyen a csipkebokrok közt guggol, a pókhálóban, mint egy sátor. Répabőrből van, ipari kengurucsontból, Csepel-kerékpárból és Trabant-gondolatból. Az orvosnak megállapíthatóan volt velorexe, úgy kapta egy özvegytől, horgászni járt vele a Králi-vízre, de mióta az az eset történt, az istenért bele nem ül többet, s többet van szanatóriumban, mint otthon. Egy pecsenyefőtt sellőt, hájas víziőzet fogott ki az Erőmű fölött, a lamelláknál, ami kimondottan mosolygott rá szőrzettelenül, derűsen. Tán még meg is ölelte volna, ha el nem rohan, de szószerint világgá, úgy beszélik legalábbis, mert nyom nincs, semmi sincs. Most ott lapul a velorex az alsó behajtónál, ahová eredetileg a flekken-centert akarták építeni a turistáknak. Az eset után a bátyja, aki nagy pozícióban volt hajdan, visszaköltözött a hegyre s csak a munkájának él, gyári őr.

Annyit tudni kell, tegnap igen sok Barbie-likőrt megittak s krampampulit, majd kiszedték a Hilda Koch egész szemöldökét. Elmondotta, messziről lesz valakije, ki hamarost érkezik s elviszi. El és el. Erre ittak, amolyan „leánybúcsút”. Előbb csak ott, ahol kormosan összenőtt, aztán szépen, apródján az egészet. Mikor a toalettben észrevette, csak bámult mint egy emlős hal, egy próbababa. Sikított, pecsenyevillával kergette a tettest, egészen eszement. A gyári őr tett rendet nyitott kézifegyverrel. Belelőtt a plafonba, erre nagy csend lett s hazakarikáztak az imbolygó árnyak libasorban.

Kokker Lajos szobafülkéjében mint a vízcsap zubog a tévé. A bakasztalon meredezik az éjszakai pótlék, a virsli mint az eternit, a mustár mint a macskaszar. Fekete főhadnagyi zubbonya a széken, s ahogy Sunny Melles csoportvezető szakácsné bepillant az ablakon, két csizmatalpat észlel a pokróc alól kilógni, erre meg is esküszik a nyomozóknak, de a vörös tarbőrt nem hiszik el neki, hiába jajveszékel s csókolgatja majd a bibliát. Semmit nem szól, csak kocogtatja egy darabig az üveget, végül maguk töltik ki a belépőket s tolják be biciklijük a tárolóba. Nemá’, tegnap a Hilda gyalog ment haza, kérdi egy szeplős, nagyfogú lány.

Lompos, apró sörét, esik az eső, dobol a ponyván. Amint a szociális blokkban kigyúl a villany, a velorex leoltott lámpákkal, csigalassan kicsúszik a bokrok alól s völgymenetbe fordul.

A bisztrós Klumpetné kéretlenül elfecsegi, hogy ő látta azt a „jövendőbelit” leszállni alkonyattájt a magasvasútról. Tyúkmellű, kreol ember, disznóbőrönddel haladt a Fekete Gyémánt felé. Olyasforma, mint egy kitömött denevér, pedig szépen köszönt s kérdte, a Hotel erre-e. Ach Ja, Lenin úton, Szenháromságnál balra. S még azt, hogy porcellán babafejeket ki ád el esetleg errefelé?

„0.30, fürdés, tisztálk., hajnyírás, beretv.” Kokker mindent előre feljegyez a naplófőkönyvbe, mi ott van kinyitva azóta is, mellette a tintaceruza. S egy mondat a margón, benyilazva a rubrikába: „Őzikék a galvanizálóban. Jav. K. L. s. k.” S ezt majd hosszan vizsgálják a járási nyomozók.

A szeplős kézilány, bizonyos Sragyi Aranka, ahogy testére húzza szakadt köpenyét, s lenéz a Puppen-völgybe a drótablakon, esküdni merne, hogy egy nagyon nagy egeret, nem tud rá jobb szót, egeret lát szaladni a Králi-víz felé. Nem meri mondani, kimegy a toalettre, ott várja meg, míg elmúlik az allergiás rosszullét.

Neonfénynél pucolják a céklát, veres és sáros minden. Tessetek dalolni, asszonyok, sziszegi a Mellesné, de hiába, másnaposak, riadtak, a volt doktorasszisztens, Hilda Koch kerékpárját mindannyian látták a tárolóban. A csoportvezető szakácsné maga kezd bele a „Megjöttek a fehérvári huszárok”-ba, aztán dühösen lecsapja a hántolókést s bemegy az üstökhöz. Hol tegnap óta nem múlott el a holdfény. Csend volna, csak a lezárt hatos üst murrogat. S rég pirosban a mutatója. Megint árammal fürdött a Kokker hadnagy, gondolja, de hogy mitől hátrál kimeredt szemmel a telefonhoz, nem tudhatni.

Azonnal, azonnal, sikítja a kagylóba, és a szállodás nem is kérdez semmit, hívja a járást. S már majd azok nyittatják ki a törvényszéki lakatossal az üstöt, a nyomozók, de nem találnak semmit. Habos, nehéz vizet, semmi mást. A szakácsné meg sem várja a mintavételt, rosszul lesz, a falikúthoz rohan, hol egy csokor száraz krizantémot talál s rátűzve Sragyi Aranka szemöldökcsipeszét.

Aztán hetek múlnak el a szekatúrával, s mikor elmennek a járási nyomozók, a szállodás úgy rángatja el onnan Sunny Melest, nehogy rácsukják a tésztás, vértelen ujjaira a mikrobusz ajtaját.

A fürdőző leány

Aranyka vérdobbanó szívében bezsírozottan forgatta meg kulcsát a settenkedő szerelem. Midőn a paplany baldachinja alatt kissé felocsútt, más még az igazak álmának hódolt alván. Csak az egy Aranyka nem!

A veres kockás abroszon, bizonyos Mantin Lajos Tasziló előtt legyalázott, összeroskadt papírlapok hevernek, számszerint hetedfél tucat, szomorú stószban. Amolyan tárcaműfaj, „genre” és románc, mind szívvel, vérrel írva. Azután két fullasztóan rózsaszín csomag, s az öreg gróf szivar-ládikója kéregpapírban, pakknak. Meg sör, meg étkezés utáni kacabajka, s a hunyász, üres ökle.

1912-ben Pávabányán rekkenő meleg a nyár, s Aranka bizonyosan úgy piheg a holdas sejemháj alatt, mint egy égi test. Körben kénesen párállnak a híres fürdők, s mindegyre lehallszik a hegyekbül az úri osztály cselengélő lavinája, mert Fürdőn, írja később a házitanító, fürdőn az emberi közönség közelébb van az éghöz, azon okból, hogy közelébb vagyon egymáshoz bőrrel és pórussal, mik szinte szíjják a szerelmet, mint a nadály vagy a csillagok.

A Hansli-nál múlatja idejét ez a szomorú ember, muskátlik alatt, várván az impertiens Pferdman-t, a hucul fuvarost, ki fölviszi Ursulafürdőre, vissza gr. Hayagosékhoz, hol a tanító szolgál s szenved. „Aranka reggel táncol szeretőinek ellenző alatt. A fürdőkádban ül és locsogja a vizet. Nem hallja, hogy locsog a víz? Így igazgatja őket.” De efféle illetlenség nem való papirosra, noha tényigaz.

Aki gyereklányba szeret, elsorvad mint a hold.

Tekintetét hol a tehénpörköltre veti, mi mint a bőrzaft, hol az elbuzált paksamétájára. S tessék, még az a denevér is a szószban, az is így mereget vissza néki: hiába, semmivaló vagy, kamerád. És hagyjuk a volnákat! Éj-napot utazott tour, éj-napot retour, kupéban hált, szárazkoszton törődött – negyed óráért. Annyavalagát az ilyennek, s majd a fülét veszi a kriglinek, úgy szorítja.

Ténta s porszagú volt az a magosemeleti lyuk, száraz kisasszony cicélte az író-gépet a mukiasztalnál, s naná, hogy oda-odabandzsétott őrájuk. Hát hogyan lehetne akkor az előtt a flór-keksz előtt? Pláne A fürdőző leányról! Mantin halkan, hadarva beszélt abban a redakcióban. Ha ezáltal, kérem, klapposabb, s goutírozni tetszik, úgy ne „kulcsát”, de kését forgassa meg a szerelem… S ha a szerkesztő úr megtisztelné, hogy hol van elhibázva úgy compositio, mint tematika. A lelki rész, meri reményleni, gilt, mert ő pont az ártatlanság percét szerette volna, amint a habokbul, ő, alássan, tiszta életű egyén, mit hőseitől is megkövetel, tetszett látni, A Montenegrói vésnök-ben is: nemhogy elbukna Dezső a Klotildné ármányától, hanem bemén a kápolnába s kiveti szívéből az ördög nyergét, a rosszéletű Ferike kasszírnőt, ki cédulákat csúsztat be néki éjtszaka orcalobogtató felvetésekkel, ha tetszett olvasni… Mantin Lajos Tasziló, Ursulafürdő, Zita-főhercegnő-sétány, Royal Litton penzió, Hayagos grófék. S hogy postával küldötte el a Fürdőző leány-t tavasz derekán, itt a blanketta, svarcaufveisz.

De az a szerkesztő csak nyakazott idegesen, baglyos hajú denevér, erőst dohányzott, úgy hírlik „modern” költő, talán még adysta is, táskásfillér a szeme, el se olvasta a Fürdőző leány-t, el se. Mit tud ez a bigyege a zaffir hajnalról, mellyet át- meg átdöfnek a kelő binbóként sugárkévéje, mit? Ennek mázsás lues a hajnal, el se olvasta, de lepofáz, húrideg költőnékkel casinózik, ő meg – igenis: Tasziló, néki ha az Isten ilyen nevet adott, volt vele célja, persze, nem az Istent híjják Taszilónak –, ő meg forró kanállal sütött behem-tincset a hajába havasi gyertyánál. Ennek!? Kéri alássan, ha nem rémlik, mert ő egy éjt-napot fapadosozott evégből saját contóra, ő, ha szabad, igenis kifejezetten fölolvasná!!!

Ezzel a rossz tonusú ajánlattal aztán egy-két szóból kint is találta magát a Szenháromság téren, hóna alatt a mezteleny kézirata, még most is megvan rajta a setét folt, egy nap után is, A fürdőző leány-on. Új sert hoz a fiú, kutya bánja. Das ewig Weibliche zieht uns hinan.

Hymen, hymen, be’ hatalmas vagy!

A hajnal egy rósás ujját már bédugá az ablakon, ellenben a többi még ökölbeszorítva hevert édesbátyja, az éjszaka ölében. Kis, findzsányi csillagok szikráza fakón a kastélykert fölött, s gőzlöttek a kénfördők, e gyógyhatású sárkánygyíkai a Naturának. Ágy-holmijába már beléette magát a tiszta nőiség, mint levendula édes anyja bundájazsebjébe törten és illattelten, kis zacskóban tartva gondosan. Aranykában pesegni kezdett az ártatlanság, melyet csak tiszta patakvíz ver el gesund’. És így szépen tovább, annyavalagát a lapoknak. Aranyka ruganyón magára lopta fürdő-kosztümét s lesiklott a lépcsőn mint egy Szent. S már a két párnázott lányboka egymás nyomában szökellt a kert gyöpének pásitján. Hanem egy „svihák” Kentaur a rósa-lugas mámor-fedezékéből kileste s vártatva osont a Sandálját megoldó Nimpha után lólábain dobogva és höpögve, stb. Potyog a méreg, a keserűség bele a kemény habba a Hansli-nál, mint a pötty. Aranyka suhanva belegázolt a sásba, s a lábát felvérező növény legott pirosra föstötte meze szárát, az égboltot. Épp fölbukott a tótükör lágyan ringó habiból, mikor megzörrent a baljós élősövény, s nagy murván belépett Pferdman, a hucul fuvaros, zsíros kalapját éppaligan megbökte, hogy ne tökerésszen mán az úrnak, várgya az öreg gróf a pakli szivart, a kisasszonykák a piperéjüket, s hogy megfúlnak a lovak a gutától, pattanjék!

Hade nem úgy van az, hékám! Brudered néked a faggyas medve, ordított volna föl ez a házitanító, s pofozta volna le a paksamétájával a hucult, minden patás sofőrbitangnak csak nem volna lábakapcája ő, he!? De hagyjuk a volnákat, fölpattant az tényigaz, s ment hamun a gazember után a szekérhöz.

S hogy némá, mi a lófüttyöt sütött a frizurájába a tanító úr, kuglófot?

A színtévesztő zöldje

Zúzott tükör és üvegzöld, tudom, péntek van, megint május elseje. S megvan bennem a pontos íze: műméz és mézmű, gyógyíz és kishalál. Mint az unicum, ha, mondjuk, eltilt tőle az orvos, épp a gyógylikőrtől, vagy magad tiltod el tőle magad – nem lehet aranyalmával a szájban beszélni, galambom. Leírva ez itt még ilyen egyszerű.

Reggel úsztam, feszített kék volt, már-már garden, és csípett a klór. Ha fölálltam a medence sekély oldalán – és miért is ne? –, uszályok fehér tetejét láthattam a zöld növény és a partoldal fölött, kint a vízen. A Dunán. Én itt úszkálok, az meg ott a víz, a Regensburg-Brăila-járat. Jó és savanykás volt tudni ezt, mielőtt ismét lecsuktam a szemem, és indultam a „mély” felé. Hogy tehát mi és hogyan mély.

Kirobbanó nyár nem ígérkezett, nyár, amivel el kell röpülni, amibe a haj belefájdul, olyan nem. De reggel volt, és napsütés. Gyanítom, olajból, tojásból és konzervhúsból melegítették reggelijüket az alkalmazottak, s később ez a szag is ott ült a gyógymedencében, ott ázott ki, nehéz volt, kellemetlen és gumírozott. Valami fenyőféléken sütött épp át a nap, zölden áztam, mint a bádog, negyed kilenc volt, s mondom, május elseje. S nem volt, a gyógyvíz és a kabinosreggeli közösében sem volt több különös, mint abban, hogy a nyúlalvást követő hosszú és cvider ébredés helyett, úgyszólván helyette az ember korareggel úszni megy.

Tartalmát és állagát tekintve vasárnap van, s lényegében pihenten, vegyszerszagúan ülök le az asztalomhoz, mint a felcserek. Délelőtt úgy kellene fogalmazni, úgy szabadna elindítani bármit, akárha a tubusból nyomnék ki üvegpasztát, simán, áttetszően és könnyedén. Hogy később mi történik, mi mivé lesz, más dolog. Estére minden úgyis vakota, s bár összeáll, csillagok és lukak ragasztják össze, de most még délelőtt van, korai örülni, félni.

Kései és korai, vagyis nem lehet arról beszélnem, galambom, amiről valójában beszélnék. „Ez a hazugság azonban az őszinteségnek egy válfaja volt”, jegyzi meg Bébé a Hajnali háztetők-ben, melyet leginkább a címe, tán a szaga miatt készítek ide mellém, s mert jó, ha Ottlik kéznél van. Az ember hajlamosabb kitenni a pontot. Hajlamosabb tudni, mi mennyi. Hát így értve hazugság most, ha tárgyamul egy bizonyos reggelt választok, a legkevésbé sem az iménti uszodait, bár kétségtelenül csepp alakút. Épp mikor fölgyújtja, s mielőtt még szétporlasztaná a korán jött hőség. Tárgyam vízből van és üvegből, s túl már a hajnalon. Egyfelől tehát vége a részegségnek, a bálnak az égben, másfelől Halász Petár pala- és bádogtetőit is összegummizta már a nap, e lopott, bár kiérdemelt Nádler-féle radír.

Egy reggel, de többes szám és személy. Ami, amely, aki. És valós, noha nem konkrét. Ha véle, akkor abból a mákos, szódás, fénykormos állagból „dolgozom”, amit az összeszorított, majd hirtelenül kinyíló szem észlel, látvány és káprázat harmadosztályú, utánjátszó mozijából, mely nem fantázia és mégsem emlékezet. Tán maga a szem a tárgyam, e tűpárna s zöld bogáncsgömb. A tavasz nekem, az évek óta nyilvántartott zöld-színtévesztőnek mindenekelőtt: zöld. Horzs, kidörzsölt és problémás. Nadir egy Zenit-fényképezőgép lencséjében, már bocsánat. Május elseje van, jól tudom.

Az ilyen nyilvántartott színtévesztőben nagy ipar van és elszántság, hogy eleve, azértis mindent szervesnek, csurom klorofillnak lásson. Fogyatékában külön, belső szemet növeszt a zöldre. Nagyon szeret és nem tud élni. Belül hordja ledarált pápaszemét. Hát így és ezért zúzott tükör és üvegzöld az a reggel, mintha átszitálnák a világot, s megtöltenék önmagával, hibátlanul és hiánytalanul. Ha klorofillnak hazudja a kormot, ez az őszinteségnek egy válfaja csupán: lát elég feketét, már-már csak azt. S bár szeretné hinni, hogy az ő zöldje szebb és gazdagabb, nem hiszi; s nem szeret bele ebbe az extatikus tévedésbe, noha minden gesztusa elragadtatás és félelem az elragadtatástól. S ha ama bizonyos reggelen hirtelen, váratlanul és félelmetesen minden megvan, hát ez mind van meg együtt a sétatéri gesztenyelombban, a mocskos körúti tetők zöld patináján. S hogy Pécsig jár a hatos villamos, s hogy ekkora karéjból már meg lehetne látni a tengert. Ritka béke a színtévesztőé, tévedések lucidus egyensúlya. Hogy minden éj és fénykorom, gyógyíz és kishalál, minden vesztett és visszahozhatatlan emlékezet fölött hibátlan és hiánytalan az az öt perc, ameddig.

Ameddig egy valós, noha nem konkrét városban csepp alakú a reggel, amíg egy félszárny üvegablak zárványában, mint anyaghiba, otthon vagyok. Épp mikor elveszve, fölötte lebegve és alája kucorodva, akkor otthon. Hogy akkor van meg minden, amikor úgyszólván semmi sincs, mikor a semmi történik meg, cseppje telt és üres. Mikor a nincs: üveggomb. Amikor átláthatna rajta, benne van. Vakon repül és botorog a színtévesztő a napsütötte zöld tintában azon a reggelen, s bár lényegtelen, ott és akkor „értelmet” kap a kusza éjszakai krétaírás, amit a zakója ujjáról porol le: „mi műméz volt, ma mézmű” és, Nota Bene, „ki lát a lélek fásliján át?” Ott értelmet kap, ami estére csak krétapor, likacskötés, szöveghelyettes.

S tényleg: ki lát?

Fesd le, amit láttál, biztatja Bébé Halász Petárt a könyvben a könyökömnél. Mert szép. Ha ez szép, akkor minden szép, feleli Petár, és hogy neki elég, hogy látta. S hogy miért kellene valamit „csak” csinálni az embernek az életben? De erre Bébé sem tud válaszolni. Tárgyam hát ilyenképpen is leírhatatlan, de mint anyaghiba ott gunnyaszt a vakotásodó májusi ablaküvegen. És nem tudom, mondatja velem a téveteg színtévesztő, nem tudom, hogy bár az a bizonyos reggel volt, van-e? Ha csarnokvíz, ha tengerszem, megvan-e vízből, koromból, zöldből és napsütésből? De a pontos íze azért megvan bennem: gyógyíz és kishalál.

Lasu Vegasu

Lemegy a nap, halottat hoznak. Bár a mondat második fele így nem igaz. De miért ne tenném föl, nyitókép, hogy a halk és csepp-alakú Mercedes furgon egyszercsak feltűnik a távoli kanyarban? A kocsisor végén – számolj minden autóra öt métert, és fél hatkor szorozd meg százharminccal, ekkora sor – kicsit téblábol, majd ünnepélyesen elhúz nyugatnak, jól látni az üvegezett, fekete lovacskákat, Hófehérke istállóját. Benzin, tömörgumi és xilofon, így vonul el a lassú gyászzene mellettünk, vagyunk vagy hatszázan, de legyen nyolcszáz, plusz a személyzet közönyösen és jobbára láthatatlanul.

Igyekvő és nagyon maszatos virágméz: költőileg közelítve ilyesmi a naplemente. Ha sietsz, és ki civil nem siet egy határig – s ki nem mondja rá, hogy Európáé? –, s ha eközben akaratod ellenére feltartanak, előbb ingerült leszel, elropogtatsz néhány káromkodást, kicsellózást emlegetsz durva fekvésben és kázust, mígnem, hogy őszinte legyek, elég gyorsan, leülepszik benned horgany és civilizáció, s nem előre, de körbe- és hátranézel. Nyakad és orrod nem lóg, mondod, de ellazul.

Nem vagy otthon, s ahogy kinéz, sokáig nem is leszel, de itthon vagy, fölfüggesztesz és alkalmazkodol. Anyag, mondod, príma reália az országút mentén, ártatlan, törpe szalonnatűz emeli szür, s ami egy másik világban meglehetős képtelenség, itt vetített kép lesz, a masszív benzingőzre vetített kép, nem új, csupán újólagos tapasztalat, estibáb. Ezért, hogy ez az irodalom, ezen a tájon, ha fejre áll is, realista. Mexikó tüze és szárazsága remeg Bihar fölött, és meg sem lepődsz a kaktuszokon. És lesz azért haladás, füstölve, bőgve araszol majd az autósmozi az alkonyatban, ne félj.

Elrágsz néhány kétszersültet, s mintha csak az üzbég Disneylandban volna egy ajándék koraestéd, sétálni indulsz. Hogy földeríts, hogy informálódj, hogy megbizonyosodj, mondod, de igazából csak sétálni. „Megnézem”, mondod a társaidnak. Először visszamész, van időd alaposnak lenni, vissza a kanyarig, ahonnét a fiktív halottasfurgont hívta elő a mézpiszkos naplemente, és csak azután előre, hogy mindent láss, kívülállóként és szenvtelenül. Laza akarok menni, ezt fütyörészed a lábad elé.

Öt, pro forma külföldi író egy meleg, sárga Skodában. Fáradtságból vannak és még mindig könnyen fölkelthető kíváncsiságból. Előbb értelmezik a helyzetet, mi több, numerizálják: ha egy autó öt perc turkálás és tapogatás, akkor százötven autó hány perc, mindez mennyi két perccel és mennyi tízzel. Így tanakodnak egy darabig, később csak bámulják a prémes televényt; szorzásból, osztásból, egyéb bizonytalansági tényezőkből egyetlen értelmes kérdésre telik: hány éves a kapitány? S akkor már megint itthon vannak, a határon. Nézdegélnek a lemenő nap után. Ahol speciel a Berettyó papírvékony szalagja kúszik és lapul, arra van a hazájuk, nyugatnak.

A határ, kedvesem, minékünk, ne higgy az Utinformnak, nem átkelőhely, nem objektum és ellenőrző pont, nem. Tán a jogging párducoknak, bermuda tigriseknek, kik settenkedve és européer húznak el a mi sorunk mellett, nos, nekik tán az. Sájszevircsaft és strapa, balkán és bosszúság, Bucupest, lehet csóválni a fejet, túl a Lajtán.

Minékünk a határ nagy, kékreborotvált nevelőtiszt. Szája sarkában gyufaszerként rágicsálja a karabélyát, megroppantja, nyálazza s köpi ki báván. Dehogyis lövet, ugyanmá! Még kacsint is papásan, mikor végignéz lomha, tiritarka birodalmán, a matchboxokon alant, s apró, öntudatlan gengszterein, ahogy táncolnak, bukfenceznek a sorompónál, hisz váltás készül, fájront, és ez jó. Ezek a csávókatonák az ő terepszínű, babráló ujja, és ez is jó. És az is jó, hogy hosszú a sor, lehet lassítani, formázni, bögyörészni a civilmasszát. „Kicsike félés édesni husu.” Mégsem az élet a legnagyobb moderátor! Egyszer tán építtet ezeknek reterátot, zöld Európa-házat, de most még nagyon szereti nézni, ahogy lekucorodnak s hessegetik a patkányokat.

És mennyi bodega, elfűrészelt Ikarus, mennyi buffet a meredt, macskasűrű csatorna partján! Kebabhús sül, szőke kóla böfög, flipper csilingel, taxik cikáznak. Életrevaló népek ez, a bőrük alatt is csencs, mehetnék, izgágaság. Ezért kell nagy tömbökbe préselni a tolerenciát, gondolja a nevelőtiszt, s hogy tulajdonképpen teljesen le kéne zárni a határt, hadd fejlődjön a bódéváros, Lasu Vegasu. Másfél, két órát szemlélődik így, majd kihúzza a dugót, összehajtogatja magát, ezt nem nagyon szereti, és bele a Daciába. Tűz haza. Ahogy elhalad melletted, láthatod, kicsi balta-arca van a tányérsapka alatt, kötőhártyája piros, a sorunk viszont megindul. Van, hogy öt métert is, van remény.

Mint egy összenőtt szemöldök, úgy esteledik. A csatorna partján, hová ekkor érkezel meg sétáltodban, pohos, gyanúsan harapós rókák a szagok. S itt ácsorog a világ legszomorúbb kutyája, spirituszt, üveget, egyetemi szertárat képzelsz köré, leírni nem tudod. Legyen elég, hogy dél-amerikai törpelóból van, világítós gyerekdömperből és rozsdás teddyberből, körülbelül. Ha, mondjuk, a sorompón túl van a Hősök-tere, akkor ez az Oktogon. Itt Novhét. A patkányok följönnek a betonig, puha, ciccegő prém az árok, májkonzerv, libresse, bébéalma és hullámpapír. Ez a mutáció már ismeri a konzervnyitót, ha nagyon éhes, elbánik egy trabanttal, s túlél minket, tán még a kapitányt is, aki negyven sincs, láthattad a siltes sombréró alatt. Negyven autó sincs előtted a sorompóig. Laza, laza akarok, mondogatod a lábadnak s valamennyi rögnek, s hol már nem is látnál, váratlanul ostorlámpák csördítenek közéd, megérkezel tehát a sorompóig, s ha utad nem is, sétád véget ért.

Itt csatlakozol a meleg, sárga Skodához, pro forma külföldi írók, öt perc alatt átjutunk. Nyitva a Shop az átkelőhelyen, csönd van, ünnepély. A vámszerv benéz a csomagtartóba, szállítunk-e törököt, pakisztánit, melanézt, de nem. S akkor int: usgyi gördülni villám! Túl, vagyis innen kamasz katonafiatal haverkodik, hogy pestre mentek-e fiúk, s ott melyik utcába, s hogy az milyen fasza. Aki vezet közülünk, nyel egyet, nem szól vissza. Tíz óra van, s a fiúcska kezében a világútlevelünk. Különben is, hazaértünk, s a haza letegez.

Szende

Meg van beszélve apróra. Holnap napszálltakor fekete sapkát húzok, és kitolom őtet a kövesútra kézikocsin. Amint meghallom a motorzajt, lebillentem, elbújok az árokba, a többi megy magától. Bukizik és föleszmél, erre ők megcsókolják, és irány Letenye.

„Küldünk kártyát Riminiből, te csak vigyázz a házra, Szende!”

Máma, vagyishogy utoljára a Kuka a soros. Megyünk haza a bányából és ő vezet, ül a Tudor nyakában és úgy. Kilátsz? riad föl a Szundi, valahányszor beleveri a fejét a szélvédőbe. Ki hát, mondja a Tudor, és nyomogatja odalent a pedálokat. Hol a gázon, hol a féken orgonázza az érzelmes, szaggatott melódiát, ma gyászunk lesz, nyúlott orcánk padlóig ér. Kukának szavát se venni, némán bazmegzik a rémülettől, cibálja a dudát, kerülgeti a kamionokat. Nem mehetünk át alattuk, mint máskor, létfontosságú bútort viszünk. A Morgó üvölt itt hátul, hogy most az egyszer tényleg vigyázzunk, össze fog törni, és akkor megnézhetjük, maradunk mind bányásztörpe, kisteknőc. Meg hogy féléve erre az üvegkoporsóra spórolunk. Ménkű gyors ez a Trabant, ha fölborulunk, nincs mese. Mert sokat borulunk föl.

Hajdan csak pöfögtünk libasorban, hét vászonteknőc a hét hegyen által, szép hajdan. Hejhó, kurjantottuk, törpének lenni jó. Jó volt. A baj is, a szerelem is azután kezdődött. Történt, hogy egy őszi este bementünk a barakkba, és más volt a szagállás. Egy nagy, fehér mosónő. Összetolta a hét sezlonyunk és feküdt rajt. Akár a világsonka kövérje. Piros körömcipő, fehér jogging és fekete kávé. Cigizgetett kislányosan. Megkérdeztük, mégis, ki volna az, aki az ágyunkban dohányozna. Hóf Egérke, mondta, de hívjuk nyugodtan Cicának. Ha felfogadjuk, meglesz mindenünk. Valami vadászról motyogott még, bizonyos romlott májról a mamuskának, és hogy a tükör haver, azzal elaludt. Mi meg a nagylavorban heten. Becsusszant a hold és szappanozta, szappanozta.

Kezdődni másnap este kezdődött. Hajat nyírattunk a bányashopban, pedikürt. Ki-ki mosott egy zoknit. Hajdehó, mondtuk, és pöfögtünk haza. Úgy fogadott, mint a Marylin Monroe, hajába tűzte a szíveinket. Térült-fordult, és megfőzte a hét velorexet teknősbékalevesnek. Ez legalább nem konzerv, mondta, és nevetett a koronája. Oly kezesek voltak, mondta, oly szelídek, csöppet sem szaladtak el. De nem bántuk, nevettünk, nyalogattuk a szánkat, szerelmesek voltunk, mint a rúzs. Gyönyörű este volt, néztük videón a Gullivert. Beszélgettünk szépen, kikérdeztük apróra. Félő, mondta, hogy a mostohája, vagy kije itt is zaklatni fogja. Ó, sose féljen, mondtuk, és összeütöttük a csákányainkat. Én kimentem őrködni. Ők egymás vállára álltak és gyöngéden megcsókolták. Épp hatnál volt a szája. Úgy aludtak el.

Harmadnap Vidor kivette a Bányatakarékból a pénzünket, vettünk egy trabantot, CA-sat, de extrákkal. Ezt itt, amivel most, a nagy nap előtt semmiképp sem szabadna fölborulnunk. Remélem, beengedte, sóhajtja a Hapci mellettem. Naná, hogy be, mondjuk neki, tuti, pont harmadszorra mért ne?

Mert senkit nem engedett be, de azt a Hófnét valahogy mindig. Összekeverte, hogy azt most igen, vagy azt pont most nem? Így szemevilágom, úgy aranyom, és meg is volt a baj. Előszörre egy cikláment ővvel fojtotta meg, derékban. Mikor betoppantunk, feküdt csak ott, mint egy nagy, padlizsán homokóra. Egész este lélegeztettük mesterségesen, ők fuvatták szájon át, én meg hordtam be a príma, erdei levegőt. Föl is ocsúdott tőle, királyfi, királyfi, rebegte, mi meg álltunk meghatottan. De én láttam, hogy csalódott. Meg is mondtam éjjel a lavórban, hogy énszerintem ez egy trükk, és hogy a Hófné a királyfi embere. Túrót, mondták, hallhattam, mi vagyunk a királyfi. Hát, most majd tényleg ők lesznek. Feltéve, hogy a Kuka kikerüli ezt a kamiont.

Másodszorra a Hófné leütötte egy teknősbékafésűvel, és úgy bedauerolta, hogy majdnem meghalt. Győztük kiszedni a hajcsavarókat! Mondták, gyorsan ássam el a mérgezett eszcájgot a barakk mögött, addig ők megsaumázzák, bedédétézik, végigkenik lanolinnal. Úgy ült föl később, mint egy madártej. Te, te koronás csodaszarvas, pihegte és csücsörített. Integettünk, de ránk se nézett, se a cowboynadrágunk nem tetszett se a pumacipőnk. Gyanús ez, mondtuk éjjel, de mi se vagyunk hallisztből. Akkor határoztuk el, hogy cselekednünk kell.

Aztán sokáig nem történt semmi. Idege van, azt mondta, és feküdt, mint egy hűtőláda, naphosszat. Főztünk rá, mostunk, takarítottunk. Esténként őrködtem, varrtam a bébidollját, vártam csákánnyal a királyfit. De semmi. Ma reggel viszont azt mondta, kifejezetten almát enne. Ebből tudtuk, hogy eljött a nap. Műszak után elmentünk az üzemorvoshoz, hogy volna egy kis műtét. Hogy operáljon össze belőlünk egy nagy, kisportolt királyfit. Méricskélt az orvos, beszorozta a hengerűrtartalmat, és azt mondta, lehet, jöjjünk holnap nyitásra, de csak hatan, nagyobbat nem bír, így is kölcsön kell kérnie Pápáról a hússatut.

Bekászálódtunk a Trabantba, csönd volt, meleg, ünnepélyes csönd. Néztek rám szeretettel. Nem, Szende, mondták egymás szavába vágva, nem. Szó sem lehet róla, hogy tégedet egy ilyen procedúrának kitegyünk. Ennél többet érdemelsz tőlünk, kamerád. És hogy igen, igen, a Szendére itt van szükségünk, nem a bizonytalan idegenben. A te identitásod szent minékünk, százszor szent, mondták, és köhécseltünk, piszokul kaparta a torkunk a szemérmes férfijóság.

Aztán útközben mindent megbeszéltünk apróra. Hogyha a Kuka nem kormányoz bele a szakadékba és hazaérünk, megütögetjük némileg a Hóf Egérke hátát, de ha nem, hát nem, és elsiratjuk, ahogy illik, sóval, kenyérrel. Holnap pedig leparolázunk, ők elmennek az üzemorvoshoz, én meg szortírozzam el a testet, díszítsem föl, és toljam ki a kövesútig óvatosan. Ott várjam a királyfit, ki jön majd napszálltakor, frissen műtve és hatalmasan. Akkor borítsam ki az árokszélre, a többi megy magától.

Már látjuk is a barakkot a szürkületben. A Tudor rátapos a gázra és a fékre, s ahogy szoktunk, lefulladva becsúszunk a petúniák közé. Aztán reggel lesz hamar. No, te csak vigyázz a közös házra, Szende, mondják, ahogy megerősödünk, küldünk Riminiből egy spéci velorexet, istenem, de szép is az, kamerád, de adekvát, pöfögni a hét hegyen által vászonteknőc.

Nindzsa teremtésben vesztes, csak én.

Ön-fax, kis pestezés

Ülök Magyarország fővárosában, neve is van, egy garzonlakásban, lakás és munkahely. Avagy fordítva: egy eléggé belakott hely, hol dolgozom s alszom. Jó hely, mondják, barátságos. Létrácskán mászom föl egy rózsaszínű (!) galériára aludni, egy ironikus leányszoba-reminiszcenciát és egy koszlott fiskális-irodát ha összetolnak, olyan ez a tér, a civil terem. Van hűtőgépem, borom is van. Van mindig elég eleségem. S ha járok a bús Budapesten, nem tudom egész idegennek.

Ez a neve: Budapest. Vagyok itt, mondom, lakom és élek, de hogy otthon? – nos, az bonyolultabb. Túl sok alkalmam adódott megtanulni, hogy az otthon mindig csak az, ami volt, illetve az, ami lesz, leendő, hogy ami van, az csak lakás, az csak helyzet, átmenet, folyós jelen. Egy nagy localativus, ba-ban-ba, ban-ba-ban. Vendég vagyok, dúdolom, s ez csöppet sem keserűség, hanem belátás, s leginkább alkat. Azzal együtt, hogy mindig mindent, verset, tárcát, szobát, családot véglegesre próbáltam berendezni. Véglegesebbre, mint lehet s szabad, s miközben ez-az összedűlt, lassan berendeztem magamat. Lett egy belső bőröndöm, állandó poggyász, s lett sok külső, az is, ezek is immár idekötnek a hazám fővárosához, mert azért a legnagyobb bőröndöm Magyarország, lévén tele a nyelvvel, ami anyagom nekem. S ha „fogadj szívedbe, édes bőröndöm”, hát ki ne szeretne a szívben lakni, amely szív itt, hazaanatómiailag azért mégis ez a dobogó vízfej, ez a Budapest.

Képeket úsztatok le az írógépen, lépcsőházi glossza-musztereket, filmtöredékeket egy személyes, külső-belső Budapestről. Némafilmek egy tűzfalon.

A hámló vakolaton legelébb egy álló, műtermi fénykép jelenik meg, Schuszter József aranyműves, Óbuda. S mindjárt az, hogy bár pestezek itt, laktam Budán én is, Albertfalva, Karcag utca, alkov, kölcsönlakás, máig sem tudom megköszönni, oda visz Pécsről egy sáros reggelen az alkalmi furgon, ó, alkalmi furgonok, két köbméter könyv, a Szabványügyi Hivatal hajdani íróasztala, ’86 telén.

Uszálykormányos nagyapám jön be nagyanyámmal ’34-ben az Újpesti Rakpartról, tán épp a Tutaj és a Vág utcákon, melyek közt most lakom. Jönnek be a Lehel-piacra zöldségért, halért. Számukra a Sulina-Passau hegymenet egyik, bár kitüntetett állomása Budapest, s fölmenni oda, illetve, Bécsből nézve, le, nem rangsort jelent, csupán irányt, hegy- és völgymenetet, így tanulom meg s így használom azóta is, közömbösen és földrajzilag.

E folyó felől látom meg a várost először, mely folyó, a Duna, készségesen átfolyik rajta, de hűséges-hűtlen része csak, nem birtoka. Alulról látom meg Budapestet, egy ladikból. Egy tanyahajó oldala, ipari vízszag az újpesti kikötőben, valami trepni, aztán kőlépcsők, majd fagylalt, állatkert, 1958? S mindenekelőtt egy irdatlan tűzfal, nem tudom, hol, s főleg nem, hogy honnan, talán az előző és elkövetkezendő életeimből, egy omlatag, sárga tűzfal, és a gyerek sokáig kísértő érzése, hogy valaha kellett egy ilyen tűzfal mögött laknia, avagy egyszer még lakni fog. Nem én, de minden tűzfalam budapesti.

Így értve budapesti kép az is, amin Nagy Lajos gimnazista Székesfehérváron írói nevet választ magának. Venné előbb az édesanyjáét, Schuszter Mária escéhával, mégis apai nagyanyja nevénél köt ki, Parti Eszter, a part valahogy összeköt. Az Eszter a legszebb női név, plusz a Mária, s ez is ott van, eléggé végleg azon a tűzfalon.

S ott van a friss, bornírtan korszerű Újpalota 1975-ből, egy lakás, a szüleim lakása, mely lakás nekem: ők, nem pedig „budapest”, egy lakás, ahol nem laktam soha. Ahogy nem „budapest” az a másik otthon sem; ülök Tolnán a konyhaasztal lábánál 1955-ben, nem lehetetlen, hogy valami franciakulccsal játszom, nagyanyám csomagol, apám és nagyapám, mint minden vasárnap, indulnak a vonathoz, Budapestre, kukoricabort isznak majd a restiben, 31 és 53 éves férfiak, s én maradok a nőkre, megannyi Mária a tűzfalon.

Nagy idők telnek, mire fölavatják az Erzsébet-hidat. Öt évre rá az első metróút. Később kamaszkor, alkalmi kirándulások ide, Napoletána, Apostolok, fügebor a Rózsadombon, Mózes, Nemzeti Színház, nagy röhögések.

Évekre rá Buda megint, volgás, gerberás esküvő az Uri utcában, hajad röpül, a dohányföldek égnek, nehéz van azon a tűzfalon.

S tíz év minden vonatozása aztán. A lepusztult Alkotás-bisztró a Délinél. Átszállási séták a Vérmezőn. Budafok-Háros, a Szabadság-szobor első nézete. S egy Práter utcai pince jóval utána, tél van, baltával faragom le a szennyvizet az NDK-brikettről, egy sárgabarna cseppkőbarlang, s az a pince is nagyon Budapest. A Práter utcából, hol mindétig fagyott szennyvíz a szabadság, nyílegyenesen a vaskos, palmoliv asszonykára látni, genezise éppoly hányatott, mint az említett szabadságé, viszont eltűntek alóla a katonák, nézi a világ egyik legszebb városát, ahogy asztmásodik.

Újpesti Béla, Lenin Teréz, Mártírok Margit.

Elszánt farmervásárlások az Ecserin. Antikváriumok, Múzeum-körút. S hogy onnan akkor mi merre. Merre a Duna, a Déli. A 70-es évek masszív eltévedései, s a szégyen, a kínzó és nevetséges érzés, hogy Budapestet nekem tudnom kell, kívülről kell tudnom, nekem áll ott egy hámló és épülő tűzfalam. Volt, lesz.

S van. Ez, ahol biceg és vaksizik a némafilm, nincs vége, csak abbahagyom. Megvan, tehát bárhol abbahagyható. ’86 tájára telik be ez a tűzfal, mondhatom úgy is: beteljesedik. Még élesen, tisztán egy körfolyosó a Szép utcai cukrászat fölött, de ez már-már hangosfilm, hol egy bőrönd testszag a világ, s ahonnan, mintha kútból, először látom egyben Budapestet, látom kislábosezüstben, majd széthullik, s ki is fehéredik a kép, s mint rátartásfilm csattog a jelen, azóta itt vagyok, de hogy otthon, nos, az egyre bonyolultabb.

S mintha csak egy levélvégi formula volnék: maradok szeretettel, s ha néha itthon érzem magam, hát az már eléggé otthonos.

Egy szép mondat születése

„Olly nagy volt a hőség, hogy előbb pállásom, majd hasi ájulásom támadt, s hogy ozsonna-tájt enyhület jött suhamó víz képiben, hát az már-már életem menté, noha megsirat.”

Minthogy a mondat is gyakorta születik tárgyatlan motozásból és surrogásból, az esőből a legkönnyebb kiindulni. Tán mert síkos, tán mert fényes, ilyenkor a legnyomorultabb esettgrau is fényes. S málott, ecetfás, földszintes gyöngyház. S talán mert a nyíltszíni sírás szemérmetlen nyugalma benne, az üveghámé az orr hegyén, a telt és üres csöppé.

„Mert lágy, fiam, azért. Szálára mos mindent, lebegősre sikál, és ülve elröpülni.”

S tán mert csak érzet, homályos mosodamámor, mely fölpuhít.

Pedikürlavort készít esőből, karlsbadi sóból, gyűdi fiolából, és szombat délután ölbe veszi, dédelgeti. Tollkéssel vakargatja a sarkát, reves pogácsák, s még este is, mindennek utána is két szakállka bizeg a holdon: szárnya nő a posztócipőben. Talán ez a finom, ezüstfekete motozás, e közömbös, alázatos foglalatosság fűvel, fával, földdel.

Ez a monokronosz.

Kalapok bújnak elő a Fonál-ligetben, duzzadt szájak és ujjak. Szereti az esőt egyszóval, siratja noha. A párkányon írógépel, a redőnyön. Tíz ujj, ahogy ezer ujjacskát csinál, babányi őzkörmöt, lila tulkot és repecset. Annyi az ujjam, mint a tengernek, gondolja az esettgrau kisasszony, s ahogy barhent lábát összeszorítja, maga ezer év. Léándert nevel kuktában, hordozza a nyelénél ide-oda, ne nőj meg, szentem, mondja, ne nőj meg, nincsen rád nagyobb edényem!

Apikáék a tükörbe tűzve Herkulesfürdőn, erős has, cseppnyi lordózis, durumb fürdőnadrágok.

Ha az esőn hajózol, száliránt, úgy messze jutsz. Függélyes, tágas folyó, nagy, sportos hamukat visz a szél a forrásvidéken, gombászkosár és mézesőkabát, dagad az égi sár, cidázik a tornacipővel.

Befűzi a filmet a gépész a gyér moziban.

Egy nyári kád, kék torpedó a pince oldalánál, a mama és Varánus Jenő pingpongoznak a lugasban, Hajagosnét majd’ rányomják a szilva-fellegek az asztalra, de csak üti, kacag és kancsalit vízizgalmában. Hagyjuk, Aranyka, abba, itt a rossz idő, ő, ő, ő, beragad, jobbról a harmadik karocska beragad, az ő. Hajat mosok hát, raktárosbáró úr, állva akarok röpülni. Míg csak bele nem veri az ágyásba a kaucsuklabdát a zivatar, addig. S még akkor is kuncognak, törülközni menet, hajbókolnak az ütővel.

Talán mert az eső fogja a hangot, egykedvűen belekottázza a földbe, ki-ki értse, ahogy. Sírás-nevetés, kutyaszar a fizetés. Beissza a föld. S talán mert az esőnek nincs látható története, nem tanít, nem felkavar; menete van, iránya, ami esés, in satu nascendi. Kis-Tur, Duna, Mississippi – elfordítja kilencven fokkal s belelép akárhányszor.

Szomjas, mondták apikáék Herkulesfürdőn, Ferike, szomjas a menyhal!

S tán mert az eső nehezen viseli a papirost. Varánus Jenő kint hagyta a cementeszsákokat Gödön, elég volt négy nap Medárd, s már szobor voltak, mezteleny szobor. S tán mert úgy surrog, gummérozottan, mintha becsíkoznák a világot Toldi-kerékpárral. Megtelt a csengője esővel, kikapta a pantallójából a csíptetőt, beadott, mondta, beadott az idő a fürdőszobának. Szóval letolták, kiscsókolom, a kombinéjüket és úgy múlottak ki, állva. A cementbucik, mondta Varánus Jenő, a kis büdös, ötvenkilós cementbucik. Később a pakfonezüst nevetése Canberrából, hol a fürdővíz ellenirányban távozik a lefolyón.

Talán mert az eső tud valami cirókát a kitámasztott nappali redőnnyel. Finoman bánik véle, úriember, hiába raktáros a Serneválnál, húnyja csak le a szemét, Aranyka, mondja az eső, és mossa, mossa. S tán épp ez a fás, legyezős kacagás, ez az eső.

Mint vízben a síkos csecsemő, mint síkos csecsemőben a víz.

Talán mert az egyetlen kerti kádban hívja elő azokat a néma, lassú filmeket, nincs tekintete, de egész testével néz és hallgat. Kimossa őket a levegőből, fekete, zöld, fehér. Vizeshordó, aszparágusz, pingponglabda. És úgy mossa a hajat, mint az angyalok, semmi dauergörcs és csavaróhalál, muszáj elszállni akkor, és ottmarad az összeszorított elefántláb, mint amazoké Medárdkor, Gödön.

Az esettgrau kisasszony tejdropszot eszeget a gyöngyhomályban, és a mondat, aminek nekifut megannyiszor és hiába, az a szép mondat nem tűri a papirost. A hengerre ír, a kezes és fényes gumihengerre évek óta, ne látsszon, ami múlik! És ne, ami születik! Címzettjét és tartalmát, írja, földi fül ne ösmerje, morzéját földi fül ki ne bogozza! Ujjaim regénye, írja, egy megélt élet gimnasztikája, alcím. Néha csak ő-betűket csinál egész nap, míg végképp be nem ragad, s akkor ül, nézi jobbról a harmadik karocskát, úgy is hagyja reggelig, ráborulva a regényre, s úgy is ébred föl: ő, ő – szájából a klaviatúrára csúszva a tejdropsz, de ennek nincs kitüntetett jelentősége.

Hanem ezer pingponglabda nőtt Fonál-ligeten. Talán mert az eső igen szereti a lopvanőszőket, kiknek legjobb tápja s legbolondabb húzóereje. S tán mert nem tesz kivételt, egy halálos demokrata.

A mama pirosbabos ruhában, ezüsttel terít, a raktáros szájhermonikája gyöngyház és mogyoró, apikáék Herkulesfürdőn. S tán mert az esőnek oka van és nem célja, sárról, galócáról nem tehet. Hogy Varánus Jenőt meg lehetett menteni, azt a hangszalag is bizonyítja. A mama elment. Tán mert az eső túl nagy, feneketlenül nagy sarat csinált a taxinak, de nem bántja ő, nem. Angyalt csinált a mamából az eső, s ha olykor fáj a haja a távolságtól, hát jó az is, az a húzós libabőr, noha megsirat.

„De vajjon, kedves Varánus, ha, mint állítólag kórházi ágyán mondotta, ha annyit se feketedett meg az ezüstkanál, mint az angyalok tekintete, vajjon akkor a gyereklányt, aki voltam, mi más, mint a sivó szerelemféltés és irigység parancsolta el a gombapaprikástól? Vagy úgy volna az, barátom, Popper Leó szavával mondva, hogy egy szép mondat születése egyben egy szép igazság halála is?”

Tejbeda Éva

Hogy kicsit ólom, kicsit homokkő.

Először csak azt érezte, hogy nehéz a keze. Nyilván ráfeküdt, és a fejétől. Hogy nehéz, mint halnak tejben úszni, mézben. Se nem zuhant, se nem kergették, lidércnyomásról tehát szó sem volt, s alighanem hajnal is lehetett már, hűvös és takaros, mikor félébredtében parthoz koccan a tejes Duna, kifut a kavicsra, majd visszaiszkol, visszaalszik. Ekkor valami ritkás pagonyban, nyilván az álom ártéri bokrai közül súgtak neki valamit. Nem emlékszik pontosan, olyasmit, hogy lábára lehajtja tehén, persze, nem lehetetlen, hogy mindezt most találja ki, és a rossz emlékezetével csak takaródzik.

Kérem, vonta meg Freud sértetten a vállát, amit Ön az álmaként kitalál, éppoly jellemző, mint amit valójában álmodott, sőt, ez a kitalálás, ez az álma. Na, pláne, morogta az író.

Az író az utcán hevert. Egész pontosan a Duna-korzón. Boglyányi ködök álldogáltak ottan, álmatagok, mint a tejdropsz, és sodródtak le a Vigadó felé, nagy, angyali szénásszekerek. E szellős hajnalból minden átmenet nélkül – hogy ideje sem volt fölállni, rendbeszedni magát – szombat délután lett, épp mikor e napszak zsongással és kanárizenével kitömve estébe hajlik, esté Lauder, mint egy főpincér, és kiadja minden melegét. Zsibbadt a keze a fejétől. Nézte a nyakában lógó kartontáblácskát. „eszembe nemjutás miatt zárva. kiírtam magam.” Csupa kisbetű, nemecsek ernő, és hogy köszöni szépen.

Ugyanakkor nézte magát kívülről. Ezt a pár ripacs és tejfonat bekezdést. Méghogy az utcán hevert!? Ott rögtön, a saját álmában megmondta magának, hogy nem merne. Nem ám! Legföljebb egy teraszon, valami székben. Heverőszékben, ahogy Kosztolányi hívta a nyugágyat, tán mert a sír, az a nyugágy. Hanem heverőszék az jöhet, Budapest – hisz ez volt a hely – amúgyis fürdőváros, és fürödtek is épp az áttetsző, meleg Dunában, villantak a málnapiros fürdőnadrágok föl a Margitszigetig, a tölgyek aláig. Rendes termálvíz folyott ottan, az csinálhatta a hajnali ködöt, gondolta az álomban délután, s hogy balneológusok szénaillata, de ezzel nem tudott leszámolni.

Szóval csak úgy heverni nem, épp mert, úgy emlékszik, veszélyesen jó volna, azért nem. Legföljebb ülni valami teraszon egy kétségbeesett munkaséta végeztével egy ital mellett, és leírni, hogy na, ezt se írta még le soha, hogy „egy ital”, pedig milyen laza ez így, édes lazám, mint egy tévépink selyemöltöny, csúszós és elegáns, nem sör, nem fröccs, vodka, avagy almalé, hanem valami szellős és homályos színesség és könnyűség, pont az, amire a pincérnő húnyt szemmel mondja: Alpesi Opál. Két cent körömlakk, három cent jégkása, Shlush Pupi ízlés szerint, csipet Guyáwa, szájában citrom. Budagyöngyével díszítjük és el tetszik vihetni a napernyőt. És ez a neve, Alpesi Opál.

Az író biccentett, elmorogta a saját nevét, aztán csak ültek ott, ő meg Tejbeda Éva. Mert ez a poén az álomban, a rossz kis, sovánka poen, hogy az író az utcán hevert, mikor jött, bocsánat, a Téma, lehajolt érte, az íróért, hogy meghívhatja-e egy italra, és hogy ő a Tejbeda Éva. Az író egyszerre bólintott és vonta meg a vállát, képzelhetni a blazírtan nevetséges mozdulatot, mint aki legyet fog a nyakával. Aztán csak ültek a teraszon, csak folyt, csak bámulták a vizet, a víz tova húsát, ahogy Tejbeda Éva megjegyezte.

– Csak görcsöl, csak betonúszik, ahelyett hogy nézné a víz tova husát. Vagy nem?

– Nem. Illetőleg deigen – mondta az író, és lehajtotta a levélnehezék fejét. Ültek a fehér, öntöttvas nádszékeken, martinászbambusz, mondta később az író, hogy mondjon valami egynyárit és fanyarat. Kipiszkálta a csöpp napernyőt a jégkásából, hogy ne szúrja a szemét, és hozzáférjen a szájával. Kanállal tudott inni gyerekkora óta, de egy ernyő azért más.

– Nincsen kas? – Halkan, szinte súgva kérdezte ezt Tejbeda Éva.

– Nincs. – Az író rázta a fejét, kavargatta az ernyőnyéllel a zöld dagonyát. – Rég nincs. Pedig oly jól indult ez a munkaséta. Már maga a szó. Maga kimondta valaha is, hogy munkaséta? Mert az rendben, hogy munkaköpeny, munkakényszer, mittudomén, Munkačevo, de hogy munkaséta?

Továbbra is nehéz volt a keze, ezért csak lassan, csóválva gesztikulált, úgy mesélte, hogy elindult, hogy valami majdcsak lesz közben, valamit kigondol, holmi magot, legalább, hogy úgy mondja, ami köré – de hiszen érti. Hogy például felütésképpen alkalmaz egy érzékeny tájleírást, nem szén, nem réz és nem olaj, semmi földmélyi és bányászati, éppencsak fölrak bizonyos színeket. Lopakodó, fakócska kötény-kékek, aztán a dinnyeszezon neonpirosai, némi késezüst, de egy kanál meleg, egynyári tükre is megteszi, érett, napfürdőző falak és ablakok macskával, muskátlival, s azokkal a kiszítt vászonrolókkal, mik irigy és salétrom zászlók, hogy eliromlik az élet, dehát maga azt jól tudja, maga onnét van, majd még kapualjak idült barnái és feketéi, egy lépcső puha márványa, reve és rózsaszínje.

– S ekkor, barátom, nemdebár leszáll az est. Mint a füst, de hogy ez ne legyen elég, mint egy eltévedt benzinangyal. Ugye? – Tejbeda Éva szörcsögött a szívószállal, hegyesen, gonoszul beszélt most. – Ugye? Noha a nap még mint valami aranytű reszket a levegőben. Stimt? És a heverőszék nyúlt árnyékán csokorra kötjük a kezünk. De ezt még kidolgozni. Nemdebár?

– Valahogy így – bólintott az író kedvetlenül. – Ilyesformán.

– És azután? Jó, beesteledik. És?

– Azután sehogyan – dünnyögte az író. – Nincs tovább. Kiírtam.

Azután lötybölte csak a jégkását a martinászkezével, bámulta a hegyek tűpárnáját odatúl, a kettes villamos drabális, hosszú piskótáját idetúl, amint lebukik a Lánchíd alá, mint a nap, isten áldja a képzavart, és hosszú, sárga fények rezegnek a Dunán, fakó vízilángok. Flambírozzák a tovahúst, gondolta az író.

– Nem akarna valami bölcsességet idelopni a végére – kérdezte Tejbeda Éva. – Hogy, teszem azt, szúrt a szépség. Hogy a boldogság tán nem egyéb, mint a szenvedés hiánya, ilyesmit.

– Bánomisén – morogta az író. – Bánomisén!?

Hétfő reggelre kelve talált egy füst- és tollszagú kéziratot az asztalán, ezt. De ahogy Önök sem, úgyő sem deríti ki már soha, hogy ki is ez a Tejbeda Éva.

Nyelvhús, Balatonszelvény

Elromlik a helikopter rádiója, s valami egész különös, gyönyörű és ismerős vakszöveg tölti be akkor az egeket és a földeket, nyelv- és üveghús, s mindez, bizonyisten, gyerekhangon, csengő barack és szóló szőlő valahonnan az első nyárból, úgy értem, a legeslegelsőből, mikor meggyúratott ez a vidék itt alattam, mikor formát kapott és lelket, vagyis elneveztetett.

„Lázisikátor bársonyos, vilonya őskü isztimér, bálványos lulla barnag öcs, s csikvánda sóly, jásd, hánta ez, hántával ez dudar.” Ezt hallom épp a rádióból, illetve az Étherből valahonnan. Akkora helikopter vagyok, mint a mustármag, taposom a pedált a Somogyi Győző térképszelvénye fölött, nézek ki a kabin ablakán. Hurkok, satírok, pontocskák, anyám sárkánymintás pongyolája Szilsárkánytól Bábonmegyerig, Ászártól Fonyódig, fekete-fehérben. Röpködök ott, s ha hallom, hát el is képzelem az úristent, ahogyan hosszan nézegette a szúnyogcsípéses, dinnyemintás köldökét és megmintázta róla ezt a tájat.

Amaz első nyár legmelegebb napján, bizony, elgörbültek a hőmérők, de semmi ez egy kreatív óvodásnak. Lélek sem járt a déli parton, csupán ő, meg az angyalok, egy csapat szolgálati vattacukor. Ez az úristen eléggé nagy termetű volt, s dudácskán kövér, pedig még kiscsoportos. Üldögélt magában, az angyalok az árnyékból lesték, szuszogtatta a hasán a pihés homokot s ha elbámult a túlpart felé, csak a príma anyagot látta, semmi mást. Egyben ezt az egész édeni homokozót. Már szúrt a szépség, már ki akart repedni, s még nem volt neve.

Kezdetben, tízórai táján, volt a rajzlap. Lődörgicsélt fölötte, fűzfői papír, az árkai, a drapp szurdikjai fölött, de rendre az történt a ceruzával, amit az akart, a húszfilléres rajzlap, ahogy akkoriban nevezték. Bizony, vezette az isten kezét ez a táj itt alattam, s kettőn állt a teremtés, ahogy azóta is. Pedig jól fogta a ceruzát, ügyesen. Ó, azok a kitörős, fasuta ceruzák! El is használt egy puttonnyal, nem győztek az angyalok hegyezni. Légyfogta, tűsarkú dél lett lassan, s a csönd mint árvalány. Moccanatlanul állt a meleg, e szúrós napcement és halkan érett a paradicsom. Olykor kirepedt valami a távolban, s látta is, hallotta is az úristen a lágy buggyanást a homokon. Hogyan, hogyan nem, egyszercsak megszólalt a szája: „iharkút, ganna écs romand, szépalma gic, tündérmajor.” Picit meg is lepődött, de az angyalok nevetgéltek vigánt. Tisztára nyelvhús, mondotta a fényes tekintetük. Erre az úristen cuppantott és kidugta.

Hanem elunta ezt a síkban való okoskodást, hamar, el a rajzlapot. A fecskéje rajta volt, egész nyáron fecskében járt az isten, csak a kék dorkót kellett lerúgni, a magasszárú cseh-szlovákot, s irány a Balaton, vagyishát a kisvíz. Ebédig sarazok egy kicsikét, gondolta, s hogy porva zirc nem akali. Azaz, hogy ezennel fölhagy a tagolt beszéddel. Tapicskolt, elkent, fölpocózott, csurgatott. Nem kellett oda se kisvödör, se kislapát. Guggolt a hajójáratban, csupa barnag volt a keze és vászoly, az a hurkapink keze, és csak gyámbászta elő a hegyeket, egyiket a másik után. Badacsony, kiabálta, s térdem gulácsa. Mikor a visszhang, e riadó leány válaszolt, a szája is tátva maradt. „Tagyon csicsó, tagyon csicsó”, kiabálta az úristen, s csak úgy zengett akkor ez a gyönyörű vidék itt alattam. Zengett a névadástól. Mert ami el van nevezve, az van és kabhegy. Legyen meg a te akarattya!

Csatkázott és tenyózott az úristen, szórta az ábécét kétmarokkal. Gurgulázott a sárral, mi nyelv és lélek. Csurom szápár lettek az angyalok, lulla és ecseny, ahogy jegyezték gondosan az ő beszédét, s futottak szerte a kis céulákkal. Ahová egyet is kitűztek, ott füst szállt fel, gólya, kapálógép, villanydaráló. Tollas lábuk nyomán dülöngék és kunkorok, titkos ákomok rajzolódtak ki a völgyekben, s ez volt a paradicsomi zsinórírás, holott ez az óvodás se írni nem tudott még, se olvasni. De tudta azt az isteni halandzsát, amit aztán soha később. Az úristen.

„Talián! Dörögd zalahaláp: magyarpolány vigánt kapolcs, baláca, nyim, hegyesd diszel nagyesztergár padragkutad, s halimba ajkadrendekén se band, ha nagytevel pula!” Az angyalok sikítoztak a gyönyörűségtől, hát folytatta. „Tomajd a bőség kosarából adásztevel és nem szepezd, tomajd nemeshany mencshelyén nem zsörk a csót s pápanyögér, s nem szerecseny kajarpecol a várkesző torvaj fokán, henyére gyűl a Szentkirály, s iszkáznak nemzet noszlopi. Salföldiekkel játszó berhida, nána, hogy cseszneked nyirád, s káll a világ bús dörgicse, Lőrin, te, dabrony, nyalka kúp, s ti mind, ti lelkes szentbékk állatok!” Azok akkor köréje gyűltek és hallgatták. A lókút, a bakonysárkány, a szépalma és a többi mind.

S hódoltak őnéki ilyen beszéddel: „Nemes Görzsöny! Tapolcafő! Kisbér nekünk adásztevel. Belé ne törjön vanyolád, kéttornyúlak koromlani nehogy nyögér, nehogy vaszar, haláp a tét, ászár, ete, s rábacsanak mindannyian.” Mire az úristen imígyen válaszolt: „Dudar nem homokbödöge!” S látván tanácstalanságukat, hozzáfűzte: „Lovászpatona nem kisörs, ugod paloznak kereki, sokorónk alsószalmavár, s örvényes minden szabadi. Szárszónak is farkasgyepű; gyulafi rátót s vág a tés.”

Ennek utána fölzendült az angyali kórus, mint a visszhang, ezen igyekvő és simulékony bocitehénke aláhúzott és fölerősített: „Vid nagyveleg, ha aliga, szólád, de eplény hány daka? Rábasebes és vére hull, Herend litér? Szólád litér? S lell-e a sáska pálkövén békás-diós bábonmegyert? Koromla sur, csesznek dolasd, döbrönte ganna miske béb, s óbudavár borszörcsökén tenyó, kisdem, nagyalasony.” Ezen egy picikét azért elgondolkodott az úristen, babrálgatott még egy kicsit a félszigettel, Tichon és Szántód között kikaparta a hajójáratot, aztán fölállt. Egészen elmacskásodott a lába. Na, mely nyelv merne versenyezni véled, kérdezte szemmel az angyaloktól. Ó, egyetlenegy sem, intettek vissza az angyalok, egyetlenegy sem, és apró tapsuk úgy ropogott, mint a cukornád.

„Kajarpec néktek s gyömöre”, mondotta az úristen kilábalván a partra. Sáros volt, mint egy kismalac. S bár az igazat megvallva tetszett neki ez a táj itt alattam, azért igyekezett szigorú képet vágni, mert azért a teremtés óvodáskorban sem csicsó, vagy vilonya.

Kis levitáció

Nem kezdhettem, nem is végezhetem hát oly hirtelen, hogy kissé meg ne billenjek, mint a búgócsiga, kissé extatikus és rapszodikus ne legyek majd, széttartó és fegyelmezetlen, mielőtt eldől ez a szöveg, visszanyugszik és laza képzavarral földet ér.

Csuromegy fáradt vagyok, tágas és összepréselt, zúg a fejem, száz órányi magnószalag lebeg és surrog benne, száz órányi fényes hang, beszéd, csönd és gubanc, anélkül, hogy akár egyetlen mondatot is rekonstruálni tudnék, visszaadni. Még ízben, illatban és mozdulatban megidézni is alig, s ha igen, akkor is jószerivel csak magamnak, szem, száj, arc, kéz, lámpa, sötétség, nyelv. Nyelv, lucidus, zúzott dara, s ha történet, hát csak önmagáé, az eltelt, és megengedem, mesterségesen fölpörgetett időé, száz órányi zizegő, bonyolultan egybehangzó magnószalagé.

Egy hete nem klavíroztam ezen a gépen (ujjé?), ráadásul a bal mutató sebes is, ráültem székestül e maratoni héten, puff, rá erre az ujjamra, s most, ha félreütök, ha nem, fáj. És félreütök. Aztán maga a gép is! Fáradt és furcsa maga a gép is, nem hajlandó hosszú ő-ket produkálni, nem mondok, én sem mondok hát konkrétan ő-ket, ha é-ket se ütne (egyelőre üt), azt se mondanám: én, csak hogy en, en, en, ilyennnformán milyen rengeteg „n” egy flekk ilyenkor. Nem voltam itthon egy hete, s otthon mégis, egy régtől ismerős külső-belső tájban és helyen, s ha ezt itt csupán magamnak írnám, hát tényleg csak titokzatos n-eket írnék, ám leadás előtti délután van, munka van, meleg és testfilm lebegés, így mégis köréjük csoportosítom az ábécét, különféle betűket e megnyugtató és sugárzó n-ek köré, kik mindennek ellenére zieht uns hinan. És viszont.

Ama lucidus egy hétben s külső-belső tájban minden ismerősen sűrűbb, többesszámúbb és személyesebb, minden drámább és komikusabb, szerepebb és természetesebb, minden nagyobb és kisebb, a csillagok ma, mondjátok, miért nagyobbak, szóval dichtung, maskara, vetkezés, gyomorremegés, játék, sírás, ezüstpapírgombóc. Pro forma nem szakmázás, noha mégis az, hisz pro forma van, s mert abban a tájban minden az, és semmi sem az. Arról szól az az egy hét, kis levitáció, ahogyan talán élni kéne, bár nem lehet, és ahogyan mégsem kellene, holott, lám, lehet, csak éppen bírni nehezen, kibírni és feldolgozni nehezen. Vagy élek, vagy írok? Baromság? Ami ott, abban a hétben és tájban történik, az nem külön, pláne nem program szerint „irodalom”, hanem mindezzel, a levéssel együtt az: mesterség, tét és testmeleg, noha nem akol.

Ott, abban a külső-belső tájban, mágneses térben mondatok, közmagánbeszédek lebegnek, kályhaezüst, árvaszúnyog és vasreszelék, s különféle, tényleg különféle én-ek, gerjesztők és gerjesztettek. Jól tudom, nem, éppen nem szóból és mondatból vannak és vagyunk azon a helyen, de utólag – és mi nem utólag lesz? – minden csupán nyelvben és nyelv által mondható, utólag a mondhatatlan is csak úgy, az arcbeszéd, a testmeleg is csak nyelv által, s csak nyelvben, hogy szájsarok, kézpont, félmosoly, satöbbi. Avagy volna még – meggondolandó – a hallgatás. Betűzzem? Há, mint hajolaj, a, mint almalé, látszat, lávapálinka, gödör, arcvíz, tata, árkádia, satöbbi. És akkor ez megint nyelv, noha nem rekonstrukciója semminek.

Ott, abban a külső-belső tájban rét, harmat, tótükör, kecske, pacal, póniló, vízitraktor, zöldhajnal, de főleg kivilágított éjszakák és csillagos, szabad tér, kicsit cirkusz, kicsit esztrád, előadás utáni előadás, és rengeteg, tán fölösleges, tán elpazarolt sugárzás, s mégis ez, ez az ewigweibliche mozgat kint-bent mindent, ez adható és kapható és félreérthető, ez maga az erőtér, melyben és mely által számtalan helyi értékű mondat zizeg, tapad, konstellál, talál avagy lepattan.

Ennyi, ami mondható, holott több történt mondatnál, mondatoknál, lucidus törmeléknél, és nyelv által történt, s ott is maradt levitante a kivilágított porond fölött, mint okosság, közhely, giccs, patent, ami ugyanakkor hold és szív és csillag, mert mindent lehet, de nem szabad mindent, lévén nagyon nem mindegy, hogy hogyan, igen, az a bizonyos modus, noha – az élet? az irodalom? – többről szól, ha van ugyan több, de ennyi mondható.

Ott tehát, abban a külső-belső térben, amire ráismersz, hisz régtől fogva ismerős, szóval ott, mint megannyi ezüstnyár, immár magnószalagból van a kupola, pimf és okos, matt és fényes fonadékból. Megányi kisebb-nagyobb el-, át- és félreértés, kivédhetetlen magány állt össze dialógussá, megannyi szakmázás létezés-mesterséggé és viszont. Ott, azokon a kivilágított augusztusi éjszakákon nem egy fröccsöspohár és nem egy posztmodern, nem egy olvasat és nem egy ajakfény állt össze szeretetszaunává – még ha, tudjuk jól, mindegyik mást akar is, és ez így van jól –, összeállt testmeleggé mért ne mondjam, hogy szeretetté, barátsággá, megengedéssé, szóval, végül és valahogy összeveckelődött nem egyet-, de megértéssé, s ez utóbbi, jajámbizony: ügy (ha úgy tetszik, magyar és nemzeti, és így és csak így tetszik, ha közellét és érintés, de nem dörgölődzés, rakk és ditirambó), egész egyszerűen valami önkéntes és természetes meleg, s mért ne mondjam, hogy „nagy-nagy tűz”, aminthogy azt is mért ne, hogy ami abban a külső-belső ismerős tájban sugárzásból és sokszemű beszédből kis levitációvá összeállt, s most itt zúg, morzsál és zizeg a fejemben, hogy az bizony eléggé segít élni és eléggé lendkerék az őszre, isten áldja a képzavart, mért ne?

Vadhuss

„Elment a hangom a Schöllertől, úgyhogy lassan mondom, meg azért is, hogy megértsél, és veled ne legyen itt témázás, mert ha nincs rend, bizalom és tisztelet, akkor az nem szórakozás, hanem, bocsánat, szar, ez az elvem, a rendbizalom, én is rendes, te is rendes, és akkor van videó, külön jég, minden, én meg is mondom, ha rendetlenül szórakozik, akkor jön a kis probléma, vagy a számlával, ha eltérő vélemény van, most nem az, hogy verekszeni vagy más ilyen brutál-témázás, érted, ha az a fölvetése, hogy két fröccs volt, nekem meg az, hogy nyolc volt, akkor az nem tíz, nem ám nyolc meg kettő, ilyen csúnya munkát nem csinálunk, hanem akkor az hat fröccs és meg vagyunk egyezve, és nincs tovább témázás remélhetőleg, Dodi, ne morogj! érted, én föl is írhatnám, hogy ez volt, meg az volt, vagy fölírná benn a Vali tételesen, de akkor meg az hogy veszi ki a bizalmat, ha én eleve azt gondolom, hogy kis probléma lesz? épp elég, ha rendeléskor az adatokat fölírom, sajnos sokféle ember van, szórakozik és elfelejti az uborkát, jól van, emberek vagyunk, de hogy az italt se okésan mondja be? érted, rántottbécsi, iksz kenyér, satöbbi, hopplá, mondom, és a cola-vörösborok ingyenes meg az unicum? mert az nem két forint, és akkor megbeszéljük, passz, mert én jó megjegyző vagyok, minek árlap? érted, dinamikus árképzés és bizalom, meg engedmény, ez az elvem, mittudomén, ha rendesnek néz ki vagy nagy társaság, előre megmondom, ceh egybeszámol, tíz százalék kedvezmény, plusz tíz a zenés felár, az pont annyi, és nincs probléma, de hogy folyton mozog és széjjelül és letagadja a rizsköretet, az csúnya munka, az nem megy, érted, hogy én töröm magamat, próbálok, mittudomén olcsóan vadárut szerezni, holnap is az lesz, őzike, az ott a kis piros szalaggal, az a kövér, és akkor kapom csak a lepofázást, hogy máma mér’ ennyi, ha tegnap annyi, meg hogy mér’ Dréher a Borsodi, érted, szemüveges, fehér, és mégis, mégcsak nem is részeg, csak okoskodik, csak veri ki a nyálát nekem, mer’ a részeg az csak higiénikusan problémás, most ezt nem fejtem ki, amíg a kis hölgy eszik, érted, a részeg az fizet, rátolom az asztalt a nyakára és fizet, másnap még meg is köszöni, szórakozott, berúgott, jól van, nem téma, nehezen nyel, hát jól van, bele is eshetett volna a Víztárolóba, nem igaz? de, mondja, na ugye! és visszakapja szépen a személyijét, érted, de ha bejön egy ilyen házaspár, rendesen, joggingba, szemöldökceruzába, mittudomén, érted, és olaszrizling, rántott máj, minden, aztán, hogy izé, otthon maradt a tárca az üdülőben, most csak példáulnak mondom, hogy üdülő, jó, semmi baj, holnap be tetszenek hozni és nem lesz témázás, de nem ám, nem bizony, három napra rá látom, sétálnak, fagyiznak, na várjál, kicsatolom a kutyát, az még a villanydúcról is leszedi, nem hogy harap vagy külsérelem, de elfogja a verőeret, érted, közbiztonsági, futok utánuk, a dodzsemnál a Dodi lerántja, mondom, háromszáztizennégy forint, na van mindjárt tárca is, pénz is, csak vigyem arrébb a kutyát, érted, na de mit kell ilyenkor mondani, mondom, ha civilizáció van? nem hogy elnézés vagy pardon? de, mondja a faszi, elnézést, és hányik ijedtében, okés, mondom, nem történt semmi, itt van, tessék ellenőrizni a vendégnek, volt egy brassói, egy máj, egy satöbbi, jaj, hogy ők aztat rögtön másnap kifizették annak a kontyos asszonynak, ez a Vali, hát jó, mondom, nem tudják bizonyítani, de van a világon bizalom is, el lehet távozni, további jó üdülést, máskor ne hagyják otthon a tárcát, mer abból csak témázás fog lenni, gyere Dodi, és kész, érted, ez most nem biztos, hogy egy jó példa volt, dehát mi a jó példa? jó példával elöljárni, na, az, ami előremutat, és nekünk ez kell, jövő kell, de azért sok kifejezetten elfut, még jó, ha babakocsival, mert akkor utolérjük, de van, hogy például taxival megyek utána Bicskéig a Dodival, mi pénz az? de az az elvem, hogy jobb előre utánaszaladni, mint leszarni a korrektságot, bocsánat, mert az az alapja, másképp tiszta bukta, Dodi, hozod vissza rögtön a hölgy cipőjét? érted, én már gondoltam szögesdrótra, aztat majd nem ugrálná át az ilyen, ha fizet, mehet, ha nem, akkor elbeszélgetünk, mint teveled is, na de hogy veszi az ki magát, a szögesdrót? hát tiszta láger? megen’ az, amibe negyven évig senyvedtünk? jobb, ha szólok a srácoknak, láttad, ezek a terepszínű kugligyerekek, ki-kijárnak szabad időben, hogy rend legyen és tisztelet, érted, nem a rugdosás, de van ez a puha polgári gumibot, azok akkor huss, és van miheztartás, ha vitat és nem fizet, azért kérem el a személyit is, főleg ha ilyen gyanús vagy újmagyar, érted, ehet-ihat, benn a Bea kiírja a nevét-lakcímét, ha meg nincs okmány, lehet azt bemondásra is, én tutira kiszúrom, melyik az álnév, a Szabó László, például, vagy a Kovács, Kovács? na ne mondd, és csatolom is a Dodit, érted, de ha ez nem áll fönn, akkor semmi témázás, ha befejezte a szórakozás-tevékenységet és fizet, visszakapja, ha van név-lakcím, van hova utána menni, csöngetünk, volt hat nagyfröccs, vagy egy kis probléma lesz, éretlen palánták ezek a nép, kell a karó a bizalom mellé, mert ez a fő, a bizalom, érted, jön egy néni, hogy kell kétszáz forint inzulinra? tessék, Sózó Pityu, ez én vagyok, adja is zsebből, ha nem hozza meg, nem hozza meg, legföljebb szólok a kollégáknak, hogy azt a ballonost ne szolgálják ki, satöbbi, ez a szolidaritás, most akarok egy kamerát, és akit mutatok, azt a Vali lekamerázza frankón, és kész, és akkor nincs vita, nincs visszabeszéd-témázás, lejátsszuk, tessék, ott a tartár a tévén, kisapám, hoppá! érted, én nem nézem, hogy endékás külsejű, vagy mi, bár arabot nem, csak ha itt vannak a srácok, akkor kettő megfogja, megvárja, míg fogyaszt, mittudomén, gombafejek, tartár, rizsköret és satöbbi, okés, egyen és fizessen és mehet utána nyugodtan, nincs probléma és üldözés, vagy ha azt látom, hogy témázós a téma, megmondom, hogy nix asztal, de hogy akkor az ott mi? az, mondom, szabócsalád, verstészt du, na tessék továbbmenni ázsiába, vagy hová valók, érted, most nem ez vagy az, fajilag mindenki ember, fifti-fifti, mint te vagy én, emberileg ember, ha szófogadó, csak nem mindenkinek egyformán van asztal, ha gyanús egyénű vagy például copfos, no most akkor, ha ilyen jól eldumáltunk, szomorú volnák, ha témázás volna számlailag teveled is, hány fröccsöt is vallol be? hatot? naná, hogy hat volt, én jó megjegyző vagyok, meg ugye a négy unicum tegnap a szőke pinabarbieval, csak tegnap még nem volt szakállad, hoppá, na látod, azok ottan a srácok, az a dobbermann a Dodi apukája, nescafés vért sütnek neki, attól ilyen nyugtalan.”

A gomb kabátja

Érdekelne, hogy mi lesz a Szépirodalmi Könyvkiadóval. Merthogy mindenféle hírlik. Az például, hogy komoly vevő volna rá, egy tengerentúli magyar könyvkiadó. Bár, hogy egészen őszinte legyek, maga a kiadó, a hajdani Szépirodalmi kevéssé érdekel, nagy kiadó volt, fontos kiadó, főhajtással tartozik neki a magyar irodalom és tisztelettel. Igazán tiszteletreméltó hivatását, úgy tűnik, betöltötte, oly sokat emlegetett „szellemi tőkéjének”, hogy úgy mondjam, régi dicsőségének letéteményesei, szerzők és szerkesztők jórészt elhagyták, nem önszántukból és nem örömmel.

Sajnálom, mint minden megszűnő intézményét a szakmámnak, de szerencsére szerepét átvették azok az utóbbi pár évben kialakult kiskiadók, akik rossz körülmények között is eredményesen, gyorsan adnak ki jó irodalmat, mai magyart és klasszikust egyaránt. Elég megnézni az idei könyvheti listát. Szóval van a patinás név, a Szépirodalmi, kár lenne, ha eltűnne, van azután néhány alkalmazott, van a tetemes adósság, a csőd és a csődbiztos. S van még valami: az Írók Boltja.

És ez az, a bolt, ami jobban érdekel, merthogy egyetlenegy van belőle, merthogy intézmény és szellemi kávéház a hajdani Japán helyén, mert egy hely, ahol még valóban vagyunk és lehetünk, informálisan és formálisan, teával és programokkal. De ami a legfontosabb: a folyóiratainkkal és a könyveinkkel. Mai magyar írók által írt könyvekkel. S nem azért érdekel ez a bolt, mert nyolcadmagammal, egyébként igen előkelő és megtisztelő társaságban, tavasz óta „szellemi védnöke” vagyok, hanem azért, mert arányos részben felelősnek érzem magam a mesterségemért, a mesterségem működő és jól működő intézményeiért, amíg vannak egyáltalán. Bár szívesen tenném, nem sorolom fel védnöktársaim nevét, hiszen azt gondolom, hogy ennek a boltnak, az írók boltjának valójában több százan vagyunk és leszünk szellemi védnökei.

S félek, hogy ezen az őszön, mire majd tényleg elkél a kabát, ezt a gazdaságilag szolídan nyereséges, kulturálisan pedig ezidőszerint pótolhatatlan irodalmi centrumot akarva-akaratlanul magával rántja a csődbe ment és biankóvá soványodott Szépirodalmi Könyvkiadó. Ugyanis a boltot működtető Parnasszus Kft-ben e kiadónak meghatározó, nyolcvanvalahány százalékos tulajdonrésze van. Kapta ő ezt az ÁKV-től, 91-ben, egyik zseb a másiktól, állami az államitól. Jó kis szó: tulajdonrész. Ahogy most kinéz, a gomb tulajdonrésze a kabátban.

Tavasszal, mikor a Szépirodalmi csődje nyilvánvalóvá vált, néhány a fenti kiskiadók közül, valamint néhány folyóirat és a boltot működtető könyves szakemberek ajánlatot tettek a minisztériumnak, hogy ők netán megvennék a kiadó tulajdonrészét, s lennének közösen sok kistulajdonos, hisz maguk is értékőrzők és teremtők volnának, s több szem több pluralizmus és garancia. S különben is, miért lenne egy kézben – bárkiében, ha egyben – egy ilyen intézmény? Laza másfél hónap után megérkezett Andrásfalvy miniszter úr válasza, melyben megértését és becsülését fejezte ki a javaslattevők iránt, és közölte, hogy az üggyel korai volna még érdemben foglalkozni, de ha majd nem lesz korai, akkor sem ő foglalkozik majd ezzel, hanem a miniszteri biztos úr.

S jött aztán néhány kelletlen, rossz ízű tárgyalás. Érdemben semmi. Érdemben a nyár jött és a csődeljárás jött. S hírlett mindenféle. Ama tavaszi ajánlat azóta sem évült és avult el, s ha elfelejtődött, nyilván nem szándékkal, s nyilván csupán véletlenül és átmenetileg, hisz arra gondolni sem merek, hogy valahol valakik azt komolytalannak találták, aminthogy arra sem, hogy az ajánlattévőkkel, nevezetesen a Cserépfalvi, a Jelenkor, az Orpheusz, a Park, a Pesti Szalon kiadóval, illetve a folyóiratokkal, úgymint Győri Műhely, Holmi, 2000, Liget, Magyar Lettre, Magyar Napló, Nappali Ház, szóval, hogy velük lett volna a kívánatos pluralizmus és rongyossá hangoztatott értékőrzés jegyében bármi baj. S azt sem föltételezhetem, hogy a kultúrát fölügyelő minisztériumban bárki is pusztán gazdasági meggondolások felől közeledne egy ilyen döntéshez. S nyilván a szakma, az érintett írók és műhelyek megkérdezése is csupán véletlenül, a hosszú nyár miatt késik.

Úgy hírlik, ama tengerentúli kiadót főleg a patinás Szépirodalmi érdekli, de ha már adják vele, ha már egyszer jár vele, hát jó, megveszi a boltot is. Ha már kabátostul adják a gombot, hát legyen. Ezek meg, ezek az itthoni kicsi kiadók, hát igen, főleg kabátot vennének tisztelettel, mert hideg lesz. Gombjuk nekik is van.

De nem akarok ironizálni, miért is tenném, hisz a döntés, függetlenül attól, hogy kié, nyilván meggondolt és felelős lesz, s nyilván a magyar kultúra, a magyar irodalom érdekei szerint születik majd meg, annak tudatában, de szégyellem is leírni, hogy az Írók Boltja nem sörgyár és nem vaskohó.

Reménykedem tehát, abban legalább, hogy fölöslegesen sejtek rosszat, hogy a köd és homály, amit látni vélek, nem köd és nem homály, hanem a döntéshozó munka párája a felelős, néma szájak és homlokok körül. De éppen ezért érdekel egyre jobban, hogy mi lesz a volt Szépirodalmi Könyvkiadóval.

Merthogy mindenféle hírlik.

Halotti beszéd

Itt csapkod az őszi eső, és trágyává gyalázza, mik alatt hűsöltünk és rejtekeztünk, lélegző leveleinket, de Gyékényesi hangtalanul lebeg a maga beüvegezett éjszakájában. Nem mozdul, néha megráng a bőre. Őt már, mint suttogás, hínáron és kátránykéken át, őt már elérik a csillagok. És nincs ebben semmi különös. Nem tudhatjuk, gondol-e valamire, Önre, kedves asszonyom, rátok, Lacika és Teri, Önökre, munkatársai, Cementgyáriak. Nem tudhatják, bár váltig törik a fejüket sík porban és vizes avarban csúszkálva, mindhiába.

Ön, asszonyom, egyszerű asszony létére szakkönyvtárba iratkozik, pszichiátert fontolgat s ügyvédnőt fogad. Órák hosszat méláz némely horgász-boltok kirakata előtt, s gyalog kel át este a Szabadság-hídon. Méláz és nézi a hangtalan kátrányt maga alatt. Gyékényesi pedig lebeg az éjszakában, itt vagy, tudom, mondja Ön, ha hallgatsz, hát hallgatsz, s gyakorta ott, a hídon hull az Ön homlokába a hajnal kesécske, háromágú rongya.

Persze sír, egyszer rohamokban, másszor hosszan, vékonyan, s riadtan tapasztalja, hogy vizesen minden egyszerűbb, hogy jobb az arcának, ha csúszik, s ha nincs már könnye, utánamos flakonból. De még el-eljár emberek közé, s olyankor fölrak száraz krémeket.

Hogy érti az ügyvédnő, hogy „előzmény”, kérdi Ön az Üemkában egy ilyen alkalommal. Mert mi az, hogy előzmény, ha nem igazán követi eset, illetőleg borzalom, csak a csönd követi és a semmi. Bár éppen jeleket mondhat, furcsa, kis szokásokat. Hogy első időben, például, nyomta a víz, nem is fürdött kádban, úgy értve, persze, hogy csak tusolt. Mikor voltak beutalni Aligán, bele se ment a Balatonba. Sörözött, keszeget evett, egy szálka majdnem végzett vele. Hét éve telt el ebben, nem mondja, mondja Ön, hogy boldogok, mert mi is az, de rendesen elvoltak, jöttek a gyerekek, jött a lakás. Ez év tavaszán azt közölte Önnel, hogy fáj a dereka, fürdőjegyet írt az orvos. Nem is tudtam, hogy tud úszni, fürdőgatyája se volt, doktornő, úgy higgye el. Én se tudtam, mondta a férje az első ilyen este Önnek a liftben, én se tudtam, hogy tudok. És járt aztán a Dagályba. Menet Vácra az esett útba, ott volt a Cementnél elszívó-üzemmérnök.

Aztán egy este teleeresztette a kádat. Jólesett neki, doktornő, dehát kinek nem, ez egy teljesen normális dolog, nem? És akkor ezt megszokták, ezt a kádazást. Lassan már nem éltek jól, de ezt is szépen csinálták, egyszerűen elfogyott a meleg vér, mondja Ön, és megrebben a szeme. S hogy ne beszélj, ha mosod a hátam, hogy ezt mondta egyszer Önnek, de kedvesen, csöndesen. Emberbe még több szeretet nem szorult! Továbbá egy nyári napon úgy jött haza Vácról, hogy kint hagyta az autót. És akkor mivel jöttél be? Völgymenettel, mondta, mondja Ön az üemkában, és maga is elcsodálkozik, hogy mire gondol hirtelen. Később, legalábbis, amíg volt neki, már mindig vizes volt a haja. Zöldes és vizes.

Mondta néha, utcán, állatkertben, hogy elég nehezen viszi magát. Terézke, nincs tüdő, mondta. De nem, hogy beteg lett volna, sőt! Meg járt fürdőjegyért rendszeresen, láthatta orvos eleget. Tudja maga, kérdezi Ön, hogy van olyan lap, hogy „Balneológia”? Na, arra fizetett elő, de csalódott, azt mondta, mást várt. Úgyhogy sem nem olvasott, sem nem fütyörészett, csak nézett rezzenetlen. Az biztos, nagyon akart gyöngyházszínű csempét, járt is Romhányban emiatt, feküdt a vízben, mindig hidegben, doktornő, és méregette a falat a szemével. Lefürdették a gyerekeket és utána. De már eléggé türelmetlen volt, kiabált velük szinte, hogy gyorsan, gyorsan fürdeni és ágyba. Dehát ki nem ideges, doktornő, nem? Akkor aztán teleresztette és belecsúszott.

Ha ön benyitott hozzá, akkor csak intett, dobott néha nullás puszit és halványan mosolyogva alámerült. Alá? Alá, doktornő, bólint Ön az Üemká félhomályában. Jól bírta. Nincs tüdő, mondta, és nézett el valahova szürkén, szelíden. Önnek volt, mondja Ön, olyan gyanúja, hogy az egész éjszakákat ott tölti el, hason és loccsanatlan. S szinte egyenesen a kádból ment Vácra vagy hova. Borotválkoznia se kellett a vége felé, nem nőtt neki már, vagy mi.

De timsózni azt szeretett. Zselézni. Egyáltalán, a síkos anyagokat, doktornő, előbb rajtam is, utóbb már csak saját magán, ha tetszik érteni. Csak ne szégyellené, venne pár selyemöltönyt, mondta. S ha szárazon van, azt simogatná. De ezt is olyan szelíden, doktornő. Tetszik tudni, mikor a lassúság gyorsaság, olyan lett, egyszerre lomha és fürge, ólom is és higany is.

Egyszer, mondja Ön, az utolsó időben elbuszozott utána a Dagályhoz, hogy jár-e ide ilyen és ilyen ember. Jár, mondták, egész nap itt van. Egész nap? Igen, mondták, úszik, de egy kicsit sajnos, mert félnek tőle a nyugdíjasok. Akkor az nem ő, mondta Ön, ember őtőle nem fél, doktornő. De azért akkor este megkérdezte, jár-e még Vácra. Járni nem jár, mondta, mondja Ön, mert hosszú szabadságot vett ki. És nem lehetett, már csak profilból lehetett elfogni a tekintetét.

Nem, más nem volt, mondja Ön, és gyöngyözni kezd a homloka. Illetve. Mondott néha furcsákat. Hogy minden akvarista gazember. Vagy hogy verekedett a Feneketlen-tónál, ilyesmiket. Nemsokra rá, mondja Ön, hallotta, hogy fürdőjegyeket rendel telefonon. De egyszer se tárcsáz, doktornő! Tetszik gondolni, hogy már onnan, és fölfelé int Ön az Üemkában, hogy már odaföntről? És hogy van egy előzmény még, ha ez még az egyáltalán, hogy a nyomaveszése előtti este a Lacika megkérdte tőle, hogy apuci, mi az a tátogás a nyakadon, de csak hallgatott, dobta a nullás puszit és ment a kádba.

Reggel meg, hát nem az, hogy ő nem volt, hanem hogy minden ruhája ott maradt a mosógépen, de alsó is, doktornő, cipő is, szegénynek. S akkor, asszonyom, ott az Üemkában elpattan az Ön remegő száján a sírás, s csak tátog, mikor kérdezi, hogy mért, dehát mért pont azzá, doktornő, hát nem inkább repülni akarna halálában az ember?

Például Lapos Elemér

„L. E.-t kinagyítani Mondolatból, pl. tárcának: ipari zsír (ráma)? Szélvédő?!”

„Az Újcsakő a proletárok fegyvere.”

„Hangj.: Ischler, hangok, ház, bemikr. Nevek. Aki lakik felettem (éjjel élnek). Ki? Szinopszis, vázlat (elszáll?), nyerselés, fejből céd.”

Ezeket találom az asztalomon fölírva, vagy ezeket találom találni hétfő este. De facto ősz van, nagy, avartinta csönd, a beletűzött szirénákat meg se hallom, szeleteli a redőny a kelletlen, vizes sötétet. Fölteszem, mert föl kell venni egy fikciót, fölteszem, hogy fekszem az ágyamon, magasan, egész a plafonnál, merő csiriz mese nélkül, s bámulom, amit a redőny néznem enged. Küllőről küllőre haladok, s ha eléggé kitartó vagyok s kellően álmatlan, hangokkal telik meg az a száz emelet, mi fölöttem van e fikcióban: könnyű és nehéz, pöhölyen száll és ólom, ólom.

De hogy ki lakik fölöttem, nem tudom. Mikrofonozd be minden ágyát, szobakonyháját és matracát, minden homoki marmonkannáját és hubertusát, mikrofonozd be a duzzadó májat, az olcsó, barna tüdőt, a szív veckelődéseit, vedd úgy, hogy egy száz emeletes, halmozott helyzetű helyzet, mikrofonozd be a falikutat, a baltanézésű Junosztyot, a halas vázát, a gáz üres szemét, a rózsa az rózsa, és hallgasd nagyon, nagyon hallgass ott lent, ott fönt, és akkor az nyersen és megdolgozatlanul egy hangjáték makettje. Ebben a mikrofonos házban laknak a hőseim, Biankóék, Ujcsakőék, de lesz majd jobb nevük, egyelőre nevek lakják ezt a házat.

Például Lapos Elemér.

Hangzagy, éterhalászat, valami gurgulázva kiválik, majd elmerül, előlép, aztán visszahúzódik a lépcső mögé, avagy kiugrik sikoltozva és vissza nem. Egy-egy égő paplan néha elmegy. Tüzes csóvát húz és lehet karácsonyt kiabálni. Szájak és arcok laknak ott. Egy nagy hangarc, legalább. Bemikrofonozni egy hasáb remegő, ropogó Tüzép-Európát. Magasan fekszem, egész a plafonnál. Alatta. Száz emelet beszédet hallok fölöttem s képzelek fölém. Tömöttet, hézagtalanul olcsót, mint a vérsajt, szárnyalót, mint a libatok.

Szleng nem suhan.

Cigaretta van a szájában, nyomorgatja a teddy-mókust, de lehet, hogy nyuszika, beszél hozzá, pofozza. Nagymamája negyven szál Symphoniát ivott meg egyszer, fölfőzte őket a tejeslábosban és úgy. Például Lapos Elemérnek, ötödik bé, egyből bukásra; számtan-jegyet följavítani; alsó mosása; ágybetét; mamám temetése; karateszakkör.

Tejesdunában alszik, térdig süpped, ha fut az ezüst rendőr elől, sikítozva játszik mentőst, hasamban a nagymama, jaj, hasamban, gyorsan! És veri a bőröndöt a nyúllal, netán mókus, de mindegy olyankor már, ami megtörtént, megtörténik.

Rágógumival telefonál, ha föléri.

Mióta ágybavizelő betegségű lett, le kelletett vennünk a gyúródeszkáról, doktor úr. Az ábécé előtt lelte a májat, három piros zacskókát, mint a mesében s futott, mint a nyúl. Zuzás, szíves csirkemáj, doktor úr. Mikrofonozd be a kisfiút, ki laksz, ha laksz fölöttem és beszél majd hozzád, száz emelet kása és törmelék. Bárhol vágod meg, bárhol.

De mert egyre kevesebb az áram, kell egy Sokol. Egy darabka élet, lélegző bakelit, középhullám. Büszke sólyommadár, gumiszalaggal ráfogva a két lapos elem. És innen a név is, a hajdani, alsótagozatos rendőrviccből. Hová mész, kisfiam? Lapos elemér’. Te kis hülye, hát nem a nevedet kérdeztem! Innen van, vékony, mint a nyúl, hegyes, mint a körömreszelők.

Száz emelet májat resztelnek éjjel, dalol a hagyma.

Nemritkán állatkertbe jár, belóg a lábak alatt, dobálja a majmokat, könnyesre nevet a marha tevén, pofákat vág a tigrisre, sziszeg neki, kitartóan vár, s mikor az állat elordítja magát, vele üvölt. Egyszer készített bogárgyűjteményt, megfogta, pohárkában meghalasztotta, itatósban lepréselte, fölragasztotta s aláírta: „lepkécske”, „pókocska”, „legyecske”. „Sváb.”

A mókust Petinek hívják és nyuszi.

Cumiztatja, dünnyög neki, mesét mond, jó disznóst vagy angyalost, szájában cigaretta, lekaratézlak, mondja neki, lekaratézlak, ha megen’ bent mész ki. Huggyozni. És átöleli. Piszokul csíp a hagyma. „Májat se lopok többet.”

Évzárótól évnyitóig levegőn van, halászik a pirosban a volt Marx-téren a híd alatt, ott szélvédőzik Lapos Elemér, s ha a gecibuzi nem akar mosatni, hát egy-kettőre lekenyi neki zsírral, így telik a nyár. Ősszel megméri majd az iskolaorvos, s nem érti, hogy lehet ilyen nehéz, aki ilyen sovány. Ami.

Elemér, te egynyári ólom, te battéria.

Ősszel már elem se kell, se lapos, se más, csak erősen odaszorítja magához, s a vékony, kéknehéz testétől megszólal a rádió. És ezt a közvetítést, azét a rádióét kéne levenned valami mikrofonnal, ki laksz fölöttem, ki éjjel élsz, ha élsz s némább vagy mint a tinta.

Ágybavizel a jövendőnk, doktor úr.

Ezt mondja a kórházfolyosón az Ischler, ez a kevésnyelvű, hirtelenkezű nevelőapa, ez az egérfejű, keserű ingpulóver. Dehát, doktor úr, higgye el, hogy árvaszúnyog, tisztára árvaszúnyog az a felnőtt is, ki cumisüvegből fröccsöz, teszem azt.

De ez már másik kinagyítás, másik mikrofon.

Fülpályaudvar

Külsőleg mint egy paksaméta szögvas, de belül röpül. Valami olyasmi. Hét, ha jól számolja, hét éjszakát átmenetelt, alvás csak foltokban, mint a köd, mint nyúl a ködben. S a hetedik után már rendesen trappol a szegycsont, ez a kicsi szódásló, s üzemelni kezd a fülében a pályaudvar.

Ül csak maga elé, hallgatódzik, míg teljesen át nem veszi azt a finom, szemcsés remegést a gép, át nem veszi az asztal. Figyeli, ahogy kivilágosodik és kissé elrajzolódik benne minden, s ahogyan pontos és rajzos marad a maga módján. Egyáltalán: maga lesz a mód. Néhány apró tárgyat elmozdít körülötte a kialvatlanság, kemény, kicsike dolgokat, ceruzahegyezőt, tintaradírt, borotvapengét, rajzszöget. Felvérzik a látásomat, gondolja, s hallja, ahogy pirosodik a szeme. És hallja a lábát lenni, messze lent, valami tüll és ólom, síbakancsba bújik, s hogy ma le merne menni fekete pályán, ezt mondja valakinek.

S nem a zörgést hallja, nem a bozót recsegés-ropogását, mi szőr, sziszegés és rémület, hanem a mondatot, hogy versenykutyák vonszolják a tűzoltószertár kerítését, húzzák át a bozóton, s a buszra váró erdőmunkások mesélik, hogy úgy szakad föl, mint a leukoplaszt, s marad akkor az őszi estében a kopasz, vöröses szántás.

Nyugalom, mondja valaki egy peronon, nyugalom, ha nem is rögtön, de bekötözi a beteget a tél, nem kell félni, s mint egy hadseregnyi víg fehér egér, a hó belepi Budapestet, plüss fel nap.

Nem kell azt elképzelni, hangyalom, mondja valaki a metrón selyemsálban, van az és jön az, olyan egy fehér, olyan egy valóságos, harapni lehet, nevetni, sírni és harapni. S mondja ez a valaki, hogy néha elhúzzák alóla a járdát. Nem ki, csak el, és mintha pengő gumiszálon lépkedne akkor. Külsőleg mint egy paksaméta szögvas, jön föl a mozgólépcsőn, nehezen jön föl, de följön, megígéri. S az arcán lámpapúder, lepkebúgás.

A tél sehol ma még. Ma még ősz van, november másodika, Achilles napja, hétfő. Pláne Achilles. Mintha valami akaratlan és ismeretlen, mindenesetre nyers versmakett fölött ülne az ember, érdeklődve hallgatja a remegést, rakosgat, fölhord, anyagozik, beblöfföl, hátralép, megnézi, kihúzza. Tapad a radírsikálta papírra.

Fehér bot, papírvakolás, avarbőrönd.

Tán úgy vagyok, mint a boldog ólom, mondja valaki egy üres, késődélutáni étkezőkocsiban. Felgyújtottad, mondja, bennem a villanyt, az szivárog az ingem nyakából, és megint le merek menni, még félve, még lazátlanul, de le, szervről szervre, zsigerről zsigerre, nézdegélek, rácsodálkozom, pedig ismerem jól, ajaj, azt a pincét, bejárom megint, önsebész, önturista, s még meg is fogom szeretni veled, ki alighanem fölgyújtottad bennem a villanyt, mondja ott valaki, s viszi a vonat az üres étkezőkocsit, sül a hús.

Elég, ha szivárog. Nem akar semmit, csak röpül földközelben és fáj a haja. Röpül a fáradtságtól, hall ezt-azt, fölírja, továbbírja, és ahogy a papír telik, az lesz a „történet”, a maga módja. Minden szóban az az egy legyen, de azért minden szó maga legyen, minden csukló és kötés oda kössön, de azért ragyogjon magában is a réz, a kóc, az árvanikkel. Az egész remegő papírhajótest. Érintésből legyen, fedésből, az legyen, amit körüljár, körbefog, az maga. Ne szorítsa el, ne fogalmazza ki, legye meg.

A hajfájás, az a gyerekkor. Körben a gangokon vaktatáskás árnyékokat süt a hold, a májbarna, téli hold. Porcelán mosajognak az árnyékok, marionett-kollekció egy avarbőröndben. Csattja, fogantyúja hűvös és hatalmas, egy vulkánfíber este. Nézik a bábok az eget, vagyis azt, ami egy mutatványos-ügynök bőröndjéből égnek látszik s azt mondják: hermesszóda s azt, hogy kanálezüst-borotvakrém. Finom hajszálak bújnak a fákon, fésűzsinórok, s a varjak, mint a kártya. A hajhúzás és a hajfájás egész más. A hajfájás legbelül van, a fogvacogtató öröm, az fáj haj képében, talán az. Nénike víg gumipúpja, mi gyógy, noha tréfás, skandálja az ügynök, s előhúz valami szívortopediumi gumilabdát. Hegedűalakú hadnagy, kiabálja, s hogy gyerekamatőrruha. Bőröndszínpad egy téli gangon.

Nyomja a szegycsontot fél marék ötforintosom, morogja ott valaki, mintha mellékszerepet, egyetlen mondatot egy színdarabból. S hogy akkor viszont a szíve egy tárca volna, ez a sor meg egy ócskácska sláger volna, mely gyógy, noha térfás.

Ma valami sima, puha szépet akart volna írni, ma aztán igazán. Vagy nem is „szép”-et, hiszen mi is az? Talán csak hogy ég a villany, és ennek néhány származékai.

Fülében mozdonyvezetők zongoráznak.

Hét éjszaka után szótárgyak tolatnak, menetelnek egy lassan kiüresedő pályaudvaron. Olykor egy-egy csinosabb szerelvény is összeáll homályos célú mondatokból, nem éppen nemzetközi gyors, legföljebb sebesvonat. Sebbenzin, súgja valaki, meg kell mondjam, több vagon sebbenzin húzott el a gyomrom alatt, hogy beleremegett az egész pályatest. És meg kell mondjam, idővel egyre kevesebb vonat járt be, és egyre több haladt ki onnan, s ha állt, ha egyáltalán állt még valaki a vasúti hídon, hát szorongva és tehetetlenül figyelte, hogy ürülnek ki a fényes, tiszta sínek, hogyan lesznek nyomnak is nyoma, s hogy a szöveg terében lassan nem marad más, mint a reflektorokkal bújócskázó, púpos labdaköd. S a remegés, ahogyan remeg az egész finoman, görcsösen és lazátlanul.

Buda, halaksejtelem

A Dagályt hivatalosan „Szabadság gyógy- és strandfürdőnek” nevezik, de soha senki nem hívta így. A neveknek megvan a saját akaratuk. Egyébként Gyékényesi néha visszajön.

Legjobbak a téli hajnalok, amikor ott, a vízben ér a reggel. Nem, nem is a reggel, csak a reggel alaksejtelme. Az alacsony, lefokozott tábornok halkan és zárkózottan gyalogol a rakpartok között. Megrántja a vállát. Belerúg a hídlábba. A parlament előtt elfordítja a fejét. És leszegi egy pihenőnap hajnalán. Ez a Duna folyik el a Dagály alatt.

Mér’ én fürdősapkázzak az isten helyett is, morogja a Mihály kabinos, de mégis előkotor egy kinyúlt, teasárga gumisapkát Gyékényesinek, ki társadalmi értelemben hallá vált szeptember elején, ha néha hajnalban megjelenik.

Némely alaksejtelemről szeretnék írni itt, jó szó, Arany kifejezése egész más összefüggésben, Réz Pál emlegeti múlt éjszaka, miközben vodkát iszunk, mikrofonba beszélünk s nézzük a várost az ablakából. A várost az említett folyó fölött. Épp a Margit-hídra látni és a szigetre, lásd Arany. Följebb a Rózsadomb.

A vízben gondolok erre, mikor a reggel még csak sejtelem, tejes tinta, gomoly és erőlködés. Még a víznek van leginkább alakja, s a reflektoroknak a sarkokon. Fluoreszkálnak a ködben, műszál és selyemfű a testük, hangyal-fészkek az elkerített Duna-parton. Még a víznek s tán a szónak van leginkább alakja: medence. Jó úszni. Jó nézni a vízimotorosszemüvegben magam elé, nyugtázni, hogy van tüdőm, maroknyi fényes buborék. Minden tempóval elharapok egy lázmérőt, ezt gondolom ott.

Lent, a medence alján csönd van és galaktikus sötét. A levelek, miket a parkból sodor a vízre a szél, sokáig és szívósan lebegnek a felszínen, rátapadnak, szabályosan rákapaszkodnak a kezemre, épp azt nem mondják: segítség. Éjfél és hajnali három között költöznek alá, előbb nyilván szégyellenék. S fölvesznek ott lent mindenféle alakzatot. Főleg bölcs és valószerűtlen halakét, kik nem moccannak napokig, legföljebb odacsúsznak a rozsdás lefolyókhoz vashydrocarbonátért. S belesúgni pár szót, mert üzenni kell és lehet.

Később a gyógypárából, a strandi fák reszelős gabalyából föltolja gyér fejét a nap. Lassan a víz kikékül, mint a lanyha, téli reggel a Trieszti öbölben. „Élek”, gondolom minden fordulónál. Gyékényesi pállott sapkáján klott-betűkkel áll a következő: „…női és szívgyógyfürdő Buda…”. A pest és az évszám vissza van hajtva az öreglyuk fölött. Már ha Gyékényesi egyáltalán megjelenik ezen a novemberi korareggelen.

Az első őszi és a két első téli hónap ügyesen és nyilvánvalóan rejti az „ember” szót. Szeptnovdec, s aztán a szó, ami volnánk, ami szeretnénk. Tán mert egyre inkább a tél búvik meg az emberben, s az, hogy előbb-utóbb beüvegezik, rászögezik a koordinátáit. De mért épp azt, hogy tólig, mért nem, hogy szerette a parmezánsajtot, a villamosok sárgáját s a búvó hangyalbőrt a nők álla alatt? S van még az angol remember, ami azért magyar szónak is elég pontos. Meg a lemberjack, persze, úgyhogy nem kell annyira oda lenni. Jó úszni, ezernél reggel lesz, felkönyököl a nap a Váci úton.

„Mi kétezerben nem élünk, szegénykém” – mutatja Réz Pali tegnap éjjel a Jékely-sort, mikor alaksejtelemről s versindításról beszélünk, s hogy épp ez milyen pazar versindítás. S hogy persze, a „szegénykém” csinálja meg a sort, a bulvárócska szegénykém, s tán a „nem élünk”-ben bujkáló remélünk – csupa alpári kellék, masztix és szívpúder, viszont a kétezer, a triplanullás, büszke 2000 elég súlyosan közel van, úgyhogy gyönyörű, úgyhogy endecasillabo, de azért jóslat ne legyen, ha lehetne.

Én nyolc év múlva élnék még, szegénykém, feleltem magamban a Jékely-kötetnek, miközben kint, a Duna és a tűpárna-város fölött leesett az első hanyag és laza hó, akár ha egy vizes zakóból hullanak apró, vizes cédulák. De azért hó az mégis, meg lehet nézni az esését, nagyúri zakó. Víz hozta, víz is vitte el. Ő ugyan nem is látta, mondta a taxis hajnalban. S most már nem látom én se, a vízgyógyintézet parkjában nyoma sincs, vígan, kékesen meredeznek a félkopasz bokrok, megannyi tüskés Jékely-bajusz. Ezernél reggel lesz, mért ne úsznék hát el kétezerig Gyékényesi oldalvizén, aki néha és aki hallá.

Hm. Avagy: „Tyű, az anyja krausz.”

Némely alaksejtelem jár a fejemben, tehát hasznos pontatlanság, ember, remember, december, s hogy mi lehet a közhelyből, ha kigyullad, ha szegénykém. S akkor eszembe jut (Now just remember!), hogy ma muszáj megírnom ezt a tárcát. Meg eszembe jut Ottlik. Hogy éjjel idéztem volna Ottlik egyik nagy mondatát az Iskolából, persze csak alaksejtelemként jutott eszembe, olyasmit dadoghattam tehát, hogy „tudod, amiben annyira szeret menetgyakorlatozni.” Agyam mint a pengés malac. Tudta mire gondolok, de azért megígértem, mára megkeresem.

Fél egy tájban, tán még a nyomtalan hóesés alatt, Réz Pali Ottlik haláláról kezdett beszélni, egyáltalán: Ottlikról. Hogy még ’84 nyarán azt mondta Réznek: a halottak, a kedvesek nem halnak meg, csak nem tudjuk, milyen alakban élnek tovább és hogyan lehet közlekedni velük. A legvalószínűbb, magyarázta Ottlik, hogy valami galaktikában élnek, esetleg galaktika-szerűen, egyszer majd odakerülünk mi is, és közlekedünk velük. Ezt mesélte Réz Pali, aztán már csak hallgattunk, túl sok lett a halál a történetekben, az alaksejtelem, ha szépen és természetesen is.

Az a bizonyos Iskola-mondat pedig így hangzik: „Ma már tudom, hogy a művészet sajnos nem kávéház, hanem akkor már inkább hasonlít egy keddi vagy szombati menetgyakorlatra, ami igazán keserves és homályos célú mesterség volt, mégis, ha keresztülvonultunk a városka utcáin, örömünket leltük benne, hogy valami fegyelmezett és egyben hetyke dolgot mutassunk a civileknek, bárha belegebedünk is.”

Szóval necessze. Úszni jó. Írni jó. Élni jó, hangyalom. A dagályt meg nem jó elnevezni szabadságnak.

Kis brutáliák

Tudja, nem tudom, mért az jut eszembe elsőre mindig, hogy nutriakolbász. Tényleg nem tudom. Meg mért az, hogy háromszor is piros a vágóhídi hajnal. Talán a cseppkövünk, vagyishát a szennyvíz miatt. A múltam végett? De annak a nagy, erős asszonynak ott fönt, annak nem így udvarolok. Annak szebben mondom és válogatva. El-elmondom neki az életemet. Ilyen reménytelen-szerelmes-féle vagyok bele. Egyoldalú viszonyú.

Elég ismert asszony máskülönben, rálátni mindenhonnan. Lejöhet velem szénért, ha akar. Mindig ilyenkor megyek le, délután, mikor fenőkék az ég, mint akin átmegy a gőzborotva, ha például egy makacsabb fejhúson átmegy, olyanformán. Veszem a baltát, a vedert, a szívlapátot, mittudomén. Nem épp a szennyvíz miatt megyek, ha érti, csak azon át. Azon át vezet az út a szénhöz. Vagyishogy a pincébe. Lejöhet, úgyse látott még fecskepatkányt.

Úgy higgye el, nekem régóta nem testem az élet egyáltalán, hanem legföljebb a ruházatom, sapka, cérnapulóver, lánckesztyű, kötöttkabát. Emlékeimben azbesztkötény. Mielőtt meghalok, szeretném látni a tengert és a nyugati életformát. Eredetiben hamburgerozni, az volna jó, és egy kevés diznilandi társasút. Egyszer-kétszer jó volt veszélyesen élni. Hattyút sütni Kelet-Leipzigben, anno. Kifogtuk drótos virslivel és rá a tűzre, egyenest. Pattogott, sírt mint a vatta. Csak úgy jöttek ránk a rendőrök, jöttek mint az égő szögek, ha érti. Nem témáztak a bruderzafttal, a biztos.

Első feleségnek ott volt a Hédi, ezt ennek az asszonynak is bevallottam. Nem volt szép, de olyan kemény nevetése volt, mint az amalgám. És hozzá térdig érő fekete haja. Bitang és erős, mint a mozdonyok, mint ötven telén a bőrkabátom. Konyhalány volt a Serneválnál, kalanderes főzőedénymosogató. Annak aztán nem kellett asszonyszatyor, vagy mindenféle titokzseb a kabát alá. Az csak ebben a hajában hozott haza minden szajrét, a különféle illatokat. Álltunk összeborulva a konyhaasztal fölött, nem beszéltünk, nem terítettünk kettőre. Csak belefúrtam a fejem, és vacsoráztam. Jószerivel a haja hiányzik egyedül, ez a drótozott, fekete meleg. Később lett egy babája, rendőr foglalkozású. Hát jó, mert én vertem. Ha az ütlegelés verés. Hát verés, mondja, aranyos, magának az odasózás verés, kérdeztem egy tiszta, szép estén attól az asszonytól odafönt, persze hiába.

Húsz év elteltével azt mondta a Hédi, hogy játsszunk gólyást. Mi az anyádvalagát gólyást? Nőjön csőröm? Egyek békát? Költsek? Álljak tán féllábra, he? Nem, azt mondja. Költözz el! És már nyomult is be neki az a privátim rendőre, azzal dobatott ki. Oké, oké, adják rátok sírva a fehér inget. És lakkbőrönd és távozás.

Sokat álmodom, hogy mint a gyöngyverejték, fut a Szabó Ervin könyvtár előtt. Úgy volt az, hogy nadrágszoknyákat hordott a meneküléshöz. Hogy könnyebben ki tudjon lépni az ablakon. Megmondta, hogy pisztrángmérgezésben akarna meghalni. Egy gyors, ezüst halálban, mikor csobognak a hegyi patakok, és harapni lehet a fenyőfát. És nem is a vasalótól. Mert egyszer belevasaltam az arcába egy olyan hajót. Nem volt szép. Legalább ne arcra menjél, ezt kiabálta sokszor. Nem volt szép.

Megmondom, az is sokat jut eszembe, hogy fejhús. Olyanformán, hogy a fejhús piros pilótasapka, amivel elröpülök. Meg a lólángolt. Nem vette még észre, hogy a szavakon úgyszólván el lehet gondolkodni? Ha lejön velem, meglátja milyen egy Práter utcai cseppkőbarlang. Bányám, testmozgásom és vágóhidam, vastag, pirosszar szennyvíz alatt a szén.

Tisztább, mint a fönti levegő, úgy higgye el. Nem mintha túl sokat témáznák az egészségen, gondolhatja. Beszívom és megvan, akármilyen. De azért az a jéghús ott lenn megigéző. Voltam hűtőkocsikísérő, tapasztalatból tudom. Jól elszórakoztunk ottan, be-bezártuk egymást kicseszésből. Egyszer pont engem. Nem eresztetek ki? Jól van, várjatok csak. Volt nálam egy Népszabadság, gyufa, meggyújtottam, melegedtem a sertések között. Lángot fogott a faggyas sapkám, úgyhogy majdnem komoly baj lett, de csak kidobtak. Ha Népsportot veszek reggel, semmi baj. Így meg kidobtak. Vigyázzon, csúszik a lépcső. Na, olyanok vagyunk most, mint az Ammundsen, mi? Az elég jó volt, veszélyesen élni.

Nem volt ez ilyen szép ám, meg ilyen ragyogó. Ez szaglott és folyott, csak amióta a cukrászatot bezárták, azóta ilyen. Azóta tél a tél. Volt itt egy komplett édesüzem. És az tisztára megmelegítette az udvart. Az a cukorfekete kátránypapír. Aztán egy éjszaka odasült nekik hat tonna krémes, és akkor bezárták. Vagyis lefojtották amblok az egészet, pontosan mint a Csernobilt, nem volt mit csinálni, várni kelletett, míg kihűl. De akkor legalább egy életre megcukrászdáztunk.

Csak ültünk kint a gangon, szipogtattuk azt az édes, fullasztó égést, a klozettnak is karamellszaga volt, ha érti, és a macskák úgy járkáltak ott, mint a minyonok. Négy napig vegyes-gyümölcsöt ittunk, meg almabort, ettük a fasírtokat, szalonnát sütöttünk, de még föntről, a másodikról is, olyan hőséget adott a krémes parázsa. Ha valami elfogyott, vagy kívánság volt, azt a Rigó rögtön meghozta, csak hogy ne jelentsük az esetet, mert akkor őtet fölakasztják vagy megbüntetik, hát nem is jelentettük, izzadt és sírt az a nagy, kövér ember a hálától. Megmondtuk neki, ha elmegy anyagért, nyugodtan ránk zárhatja a kaput, vele vagyunk, nem jelentjük. Majd bolond leszünk! Ha egyszer úgy éltünk ott, mint a szotüdülők, kaja, pia, lemezjátszó, mert azt is hozott. December volt, de mink csak egy ingben, atlétában, sütött a hold, mint az angyalok laticellje. Nem émelygett ott senki, uram, csak nevettünk, az ám azért látvány, ha leég hat tonna krémes, abban csakcsupán a nyers tojás egy skoda-kombi ára. De egyszer minden elalszik.

Azóta télen tél van, ez a rendje és passz. Látja, mennyi baltatéma és cirkuszolás van egy vödör szénért? Dehát az ember nem angyal, hogy örökké csak krémessel fűtsön, nemigaz? Ha megvárja, amíg levödrözök, kikísérem a kapuig. Nem fáradtság, ahogy este lesz, ki szokok menni egyedül is. Ne nevessen ki, kimegyek és eludvarolok. Nézem azt az elérhetetlen asszonyt ott a Citadellán. Most, hogy elvitték a testőreit, azóta pláne. Ahogyan az áll, sugáran, és pálmakalász van a kezében. Ott riszál a teli, fekete égben, őt nézem Híradóig és várom, hogy szájbaverjen a hó. Ezen bírok a legjobban mosolyogni, ha fölkavarodik a szél a játszótéren, és hozzámvág egy kislábos havat.

Angyal és vonóhorog

Lehet-e sárban szánkózni, hónak se híre, se hamva, van is tél, nincs is, legalább reggel ki kéne látni valahová, ellátni estig. Nem tovább, de estig. Megállok vasárnap éjjel a hígan kivilágított konyhában, a talpamra süt a kő, s akkor valahogy eszembe juttatom a karácsonyt, és arról ezt a tárcát. Ettől ideges leszek, feszült és rohanós, idő, idő kéne, semmi más, az időt kéne összekaparni. Én, kérem, időt kérek karácsonyra, felfújható gumiidőt, három fokozat, pneumatika, Tempora-shop, utánvéttel.

Amorf, szürke hegedű a december, messze még az angyal a vonóval. Ócska egy kép, morogja a vakond, kibontatlan, hétfő reggeli. Lomháznak a mondatok, a vakond letúrja magát az ágyról, belekapaszkodik a redőnybe, beereszti a kinti sötétet is, felüti a rádiót, hideg földmorzsa az orrán, hazarög, odabotorkál az írógéphez, és akkor jön ez, ez, hogy vonóhorog, ki tudja honnan? Az angyalból meg csak rosszul értett illatok, bizonytalan gyanta és fénypor a szemsarokban. Az a mosati, bamba fénypor.

Nem tudok, alig tudok ráhangolódni, holott közeledik az ünnep, valóban a legnagyobb, merthogy a legcivilebb, merthogy a szereteté. S tán ez volna a legnehezebb, egy velőszürke hétfő reggel cvideréből és tompájából fakasztani ki azt a bizonyos szeretetet. Meglátni abban, ami van. Mivel eléggé hétfőreggel vagyunk mindahányan. Citromból narancslevet facsarni, hogy az lehetőleg mégse legyen hazugság. Valami narancsfélét csinálni ebből a reggelből. Én már nagyon szeretem, ha karácsonykor süt a nap.

Legtöbbször ötéves szeretnék lenni. Végigunatkozni egy délutánt. Nézni egy konok, téli hangyát, ahogy életre-halálra megmássza a mákdarálót. Ötévesnek lenni jó. Havat enni az ablak párkányáról, jégcsapot, sültalmát szagolni, odabújni. Gondolni a Jézuskára érdeklődve és homályosan. Jókedvűen félni ettől-attól. Farkastól, kismalactól, forró víztől. Hogy a libák sziszegnek, mint a gáz. Félni olyan szavaktól, mint csípőfogó. Franciakulcs. Vagy éppen vonóhorog. És a szeretetről azt hinni, van, mint a levegő, mint a kék ég, van, és nem fogy el. Végtelen, magától értetődő, mint az anyám pongyolája.

Bár gondolni alighanem most se gondolok mást, ez a bizonyos dolog önkéntelenül és zsigerből termelődik. S az akkor csak van. Van belül. Eredetileg erre vagyunk kitalálva. Csakhogy tudom már, ennyit tudok róla körülbelül, hogy nagyon meg kell dolgozni érte. Hogy a szeretet az munka. A munka viszont nem robot.

Azért ezt a passzust most a legszívesebben kihúznám. Hetek, hónapok óta rohangászok megíratlan leveleim, elkésett telefonjaim, elhalasztott gesztusaim fölött, mellett, alatt, s csak romlik a lelkiismeretem, mint egy csinos, kétséges és romlandó karácsonyi pakk.

Miért nincs idő, ha van?

Másrészt fura anyag is ez, ez a szeretet. Terem, termelődik, rendre átüt a bőrön, aztán kicsapódik valahogy, száradni kezd, hámlik és pereg. Granulátum. Be lehet söpörni kis dobozokba. Átadni. Átajándékozni. Arcot mosni a gyertyafényben. Karácsonykor könnyű szeretni, de mi van azokkal a sokszáz hétfőreggelekkel?

Amikor jobbára szorongok, fázom, fázunk. Magánügy, dehát minden az, fogynak a tartalékaim, észrevétlen, kimutathatatlan de folytonos lappadás, csak ez a lendületes tehetetlenség, ez van évek óta. Ez a mintha-érzet. Mintha minden volna és menne. S talán megy is. Megy is el. Vajon tudom-e hová? Az ötéves, az nem tud előre semmit. Az megáll, körülnéz, szemügyre vesz, megfigyel. A hangya is a világ, a mákdaráló is a világ, a hóesés is. Egy-egy világ. Napi egy órán át ötévesnek kéne lenni. Bámulni. Nem csinálni semmit. Nézni a mindent.

Bámulok magam elé, próbálom elképzelni a karácsonyt, azt az estét ebben a homályos hétfő reggelben. Mert az az este lesz és meglesz. Mert néha azért sikerül lenni. Mert néha minden megvan. Tán mert külön-külön azért mégis jobbak vagyunk, mint együtt. S az akkor már valami közös magánügy. Valami jó és normális közös. Nem egyet-, de legalább értés. Legalább meg-. S az már majdnem elég. Az már majdnem szeretet.

Tíz nappal írom ezt karácsony előtt, teli a város fenyőfával, gyanta, ujjatlan kesztyűk, nagy csomagok. Ezer fölösleges nyakkendő és pizsama. Hosszú cédulák. Tíz nap tülekedés jön, fogcsikorítás, s aztán a fa alatt majd mégis béke. Talán nem is kéne más, mint ez a béke-féle. Talán csak normálisnak kéne lenni. Hígan és kedvetlenül ég ez a hétfő reggeli lámpa, lomháznak a mondatok, hosszú és ráérős leveleket kéne írnom, ehelyett is.

Hideg van, de minden nem fagy el. Mindent nem lehet szétgyűlölni. Mindent csak szétlőni lehet. Ez a világ haddal tele, mégsem abba halunk bele, Urak, Asszonyságok, írta volt Balázs Béla. Ezt a „mégsem”-et piszkálgatom, elég sovány és elég civil vigasz ahhoz, hogy ideírjam. Mégsem abba. Jó-e, ha csupán ennyi mondható?

Kis, hétfő reggeli optimizmus.

Jön majd az az este. Talán hó is fog esni, valami szép és megejtő fedőfehér. Vegyük egymást külön-külön szemügyre, nézzük el hosszan. Jobbak vagyunk, mint mi! Legyünk csöndben kicsit, hagyjuk, hogy elszálljon fölöttünk az angyal, és az a gyantás, egyszerű csönd akkor éppen nem a hallgatást fogja jelenteni.

A Teofil-féle gyanta

Egy lábos hó lóg a fenyvesek fölött, nem esik le, alig mozdul, csak lóg a kis, piszkosrózsaszín égen, hol délután kék gázok látszódnak fényleni, aztán az se, semmi se, és lehull a sötét mint a balta, mint egy rongybalta báván és puhán. Fenyveseket látni szabadság, karácsonyfákat látni kötelesség, nem látni semmit: tárcakezdet.

Ez itt, amikor írom, rojtos, szakadozott, sáros évvég. Az ott, mikor megjelenik, friss, ropogós évkezdet, ropogós hó, bankjegy, paplanhuzat. Alighanem ma van az év mélye, mikor fejtől lábig este van, egy önmagába bugyolált, tömzsi, hangyamoly vasárnap. Gyantázkodom, érintgetem a papírt, szólhatna egyszer mindez róla is, a papírról, tartalma: papír, csomagolása: papír. Gyorsan romlik.

Mondjuk, elindítok ezen a papíron egy pár sócipőt, nyomokat hagy a vékony grízhavon, a havon, ami megjön hamarosan, billen, legyint és ráhasal a szélre. Négy flekk sorséta, mérsékelten vízálló bakancs. A bővecske szára fölött beharap a hideg, be majd a hó. Mert be se fűzi, csak jár egyet a gyantacsonkok között, inkább húzgálja a rojtos, szakadozott fűzőket, de öt percért le nem hajol. Lett hát egy pár bakancsom, elég beleléptetni valami embert, menetni vele föl-alá, toporogtatni az alsó kerítésnél, és akkor az már-már alakrajz, kicsi, zöld hidegtű.

Reggel még azt gondoltam, belefúrom magamat az aranyvasárnapba, onnan hozok haza anyagot, girland, olajhomály, Budapest, dühöngés és pulza fény, alkalmi parkok fenyőből, Rétsági úr toporog a narancsélénk svejci síruhájában, Ballantines-t iszik műanyag flakonból, énekel a Kadlott Karcsival, ilyesmik. Gondoltam, sodródom majd csomagok nélkül, zsebredugott kézzel hideg kis mondatok között, Ronaldka, fogd a bundám, mert baromira elkeveredöl, ilyesmik, járkálok egy darabig, aztán délután megírom, hogy a város ideges, lüktető ezmegaz, közben valami majdcsak bemozdul, ahogy illik, kis alkalmi eztörtént. De nem, mert itthon mégis, fázósan és lustán bizonyos fokig, semmi arany, csak vasárnap, lábos, rongybalta, tárcakezdet.

December huszadika, dél van, Teofil napja, akit isten szeret. Bár ezt az én emberem momentán nem nagyon érzi, hosszú, kedélytelen és répapiros, belelép a két bakancsába, de be se fűzi, Törökbálint, Fecske utca 7/b. Míg a lavór megmelegszik a gázon, lejárja nekem a kertet. Sétáljon csak, mondom, sétáljon össze nekem négy flekket, addig meghozom a zselés szalont az ábécéből. „Meg egy vajat.” Hétszáz méter príma fenyőjét vitte el neki tegnap a nagybani árus, mint egy páva, úgy járt föl-alá a kertben a motorosfűrész, hordták a platóra a friss, zöld halottakat, egész délután, szép nap volt, vágás napja, szép szombat.

Egyetlenegy ilyen nap van egy évben, nem lehet megszokni. Ha majd kilép a konyhaajtón, a friss, riadt gyertyacsonkokra lát, az üres, leborotvált kertre. Karácsonyfatarló. Hülye egy látvány, ezt gondolja, nem hogy szomorú, de hülye. Mint egy kiradírozott üdvözlőlap. Mint a Mari hónalja nyáron. Az alsó kerítésnél, pont az utcafronton egy fa megmaradt, a Szemjonova, szegény. „Hát őtet mért nem viszi el a Rétsági úr?” De nem vitte el, persze, hogy nem.

Az égen ott pipál a hószag, lazac, malacbőr és szaloncukor, azt viszek neki az ábécéből, meg egy vajat. Amerre csak ellát, disznót vágnak a hűtőládák, egyszerű ez és iparszerű, három Gorenje rárohan az ólra, s már kapja is szét az élőárut, nem rítus, szükséglet és technológia. Tán csak a füstnek van egy kevés hangulata. Annak, ahogy távoli, szürke karácsonyfák emelkednek az udvarok fölé, ernyedt fátylak zsaludeszkából, zsírszagból és koromból. Hát, szerbusztok fenyők. Szúr a háta. A legtöbb disznóval gyantát nyeletnek, hogy ne sikítozza széjjel nekik a hajnalt, és nem is.

Délutánra hazaígérte magát az egyetemista lánya, nem bánja, kicsit idegen neki, idegenebb mint a vízszámlás, az az igazság. Mint az őzek, olyan. Vad és moziszagú. „Mért nem akarsz te itt kint lakni, Mari? Itt kint az apáddal.” „Mert két éve vagy az apám, azért. Még mindig rossz a boyler?” Kis beképzelt franc, gondolja majd, de nem mond semmit. Meg igaza is van a Marinak. Kilép, ácsorog a verandán, én már a pénztárnál állok az ábécében, csak marcipános volt. „Az mindegy. Ennek az mindegy.”

Kék pufajka a pizsama fölött, bámulja az üres kertet. Akkor a Szemjonova, szegény, feléje fordul, de komolyan, mintha odafordulna és nézne. „Te vagy a legcsúnyább fenyőfa életemben.” Az lesüti a szemét, nevetgél. Tudja, hogy a Teofil földíszíti. Ha tavaly is, az idén is. „Nahát. Olyan vagy mint egy zsiráf. Lomha, görbe és kopaszodó. Nahát.” Kibogozza lassan a villanydrótot, belecsavarja az égőket, azzal telik majd a délután. És fölfűzi a a szaloncukrot is rézhuzalra, tartson. Végül teaszalonnát vagdos a madarak végett, kik a szaloncukrot is szeretik, bár hogy a marcipános ízlik-e, amit hozok, nem tudni.

De most még dél van, szűken, fukarul világos dél, megy egy kört a puszta karácsonyfaföldön. Átnéz a szomszédba. „Ki disznót öl, kérem, ki fenyőfát.” Az jut eszébe, hogy gyantatöpörtyű. S hogy tíz dekás adagokban kiszerelni, szétküldeni a szimfonikus zenekaroknak Tokiótól New Yorkig. „High Quality. Már Béla Bartók is a mi gyantákkal komponált.”

Mikor a Mari a volt Osztyapenkónál buszra száll, Teofil akkor teszi fel a világítást a szegény Szemjonovára. Kicipeli a hosszabítót, bedugja a drótot a konnektorba, a szaloncukrot már a sárga bogyófénynél tekeri rá, s annál aggatja a kis szalonnákat. Szegényes, de csillog valahogy. Ha már jön a lánya. Aki végig áll a hátsó üvegre nyomva és fintorog, az idén megint pizsamát hoz, mert mit is? Ez az ő apja egy zárt, titkos és ismeretlen ember, de pizsamát ötven fölött mindenki hord.

Egy téli nap

Az évszakhoz képest melegszik az idő, egyszer majd ennek a télnek is vége lesz, de a krumpli megfagyott. Kicsi, kék aknákat eszünk tavasszal. Továbbá pirinyót be lesz verve a száj, a sok nagy egérpofa.

Hajnal felé macskával álmodom.

Az enyhe émelygés, amiben tagadhatatlanul van valami édes, mint a fagyott krumpliban, nos, ez az érzés idővel megszokható, volt mínusz eddig is, más se volt, mire hát akkor a finnya s a folytonos nyavalyg? Édes és ragadós, összegyűlik a gyomorban, a szájban, ha lenne értelme nagyobb szavakat használni, bízvást félelemnek is nevezhetném. Mire ideje volna, nincs értelme, mire értelme volna, nem lesz rá idő. Édesedik az egérhús, jön föl a vércukor, s átjár mint a téli nap, e szomorú savó.

Édes hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!

A macska nem rossz ember. Talán lobbanékonyabb a kelleténél, guvadósabb, esetleg szilaj. Dehát ekkorára nőtt, mit csináljon? Ő már nem is szereti ezt a nagy formátumát, csak működik benne egy nagy szolgálati pumpa, ami csak növeli és növeli őtet, hogy már minden nyikhaj szürkegér céltáblája lesz, a senkis rákfenéké a nemzettestén, kik rágják nyüvekként a kibontakozás dugóját.

Mit csináljon, ha ekkora?

Hiszen helyettem, helyettünk is macska ő, helyettem is a helyén van várta, helyettem, aki, hát, nem azért mondja ő, hogy ez baj volna, bár baj, szóval, hogy helyettem, aki azért mégiscsak egér vagyok, no jó, legalábbis egérérzelmű, betolakodottságú és megtévesztettségű macska. Rágcsáloid és kicsi. Hát akkor ő most mit csináljon? Menjen nekem össze? Cincogjon telavivul? Bitangul? És hogy ne farizeáljam, hogy elférünk e bő házban, mert az annyi, hogy én elférünk, ő meg majd biztos nem. A macska.

Nemárhé!

Úgyhogy én, vagyhát nem épp személy szerint én, hanem aki egér ezt magára veszi ingileg, szóval ne mételyezzek én a fondor hangulatgyengítéssel, mert ha odasóz, akkor baj lesz, s ha baj lesz: muszájn odacsapjon. Ő senki nem bántunk, de akar négy olyan évet, amikor macskának macska lesz az ellenzéke. És én, nem úgy értve, hogy per te, de, mondjuk, ha én rendes macska vagyok, akkor én se akarhatok mást, ha meg nem, akkor ne szóljak ebbe bele, örüljek, hogy luk van a sz…men és ez lehet nekem is az anyanyelvem, a hazám, s hogy ő ennek ellenére se bánt.

Holott.

A macska nem rossz ember, csak üldözöm. Ott dorombol magasan fölöttem, akarja nagyon a jót, de már ne haragudjak, nem tudja nem azt hinni, hogy én nem azt hiszem, hogy őneki nincsen helye az alatt a nap alatt, amit én furton és agyafurt eltakarok előle, ezért fagy meg a krumpli, s ha látja, hogy én az ő hatalma és formátuma árnyékában, az általam is belévetett népakarat ellenére, például, már bocsánat, nyirkosodok, hát joggal kell azt hinnie, hogy ő üldözve van és kisebbségben van a sok ellene hangolt egér között a gáton, pláne roskadozó vállán a rögvalóság keresztjével megkoszorúzva tövisig. Mikor amúgy is tele van az út az akadályommal, minek még ez is?

Ez a civilizációs degenerálódás.

S mi az hogy neki farkasmosolya volna, s ha az volna se csoda, mikor ezek láttán még a bárányban is fölmegy a pumpa, s én, már úgy értve, hogy általában én, ne higgyem, hogy ő nem tudja, hogy én azt gondolom, hogy ő bizony ki-kimenne a béketűrésből, ha nem kötné jog és jómodor, s hogy oda is csapna tényleg, nem bosszú vagy ilyesmi végett, bár azonközben hullana a forgács, hajjaj, de hullana.

S nemá, hogy én itt ettől szaladni vagy ideges lenni kezdjek, mert azt ő, értsem meg, nem bírja, s valami olyat tesz, amit meg kéne bánnia s abból megint csak baj lesz, úgyhogy azonnal maradjak nyugton, demokrácia van, ne akarjam fölrúgni.

S ejnye már, micsoda álság-nyikhajság, hogy én, mint nyilván nemzetközi összeesküvés – megengedi: önkéntelen és megtévesztett – szekértolonca, félek, amikor erre egyesegyedül neki van oka és joga, neki és nekünk, persze, az ő nekünk-je nem pont én vagyok, hanem az egész nép, amit majd megmond, hogy ki volna a nép, nem az, hogy név szerint vagy listázás, de hogy ki mégis, pontosan.

Meg hogy ki nem.

Mert azt lehet látni, hogy ki a mi, részben aki tapsol, részben aki nem tapsol, mert ellene van hangolva és félelmében nem meri őt követni az útján. És akkor én ne jöjjek neki a vércukorral, amit nyilván, ha önkéntelenül is, kívülről pénzelnek, mármint talán nem magát az efektív vércukrot pénzelik zsírosan és busásan, ami megkeseríti a nemzet tavát, hanem az egért pénzelik, akibe ez aztán provokatíve felmegy és akkor édes lesz a hús, mitől, jól tudom, ő, a macska, nem áll jót magáért genetikusan.

Hát hogy jövök én őt olyan helyzetbe hozni, hogy azt tegye, netán antidemokratikusan, amit legbelül szeretne? Vérzsigerileg. Mi?

Hát mit csináljon? Őneki is joga van a szabad véleménynyilvánításhoz, és látomlátom, hogy ő már itten kiabál, mért akarom én ezt, hát kihallatszik, amiből nekünk együtt lesz bajunk, hát ezt akarom én? Ezt? Ezt! Mi? És akkor már üvölt ebben az álomban ez a szegény macska, és futunk egymás elől és lihegünk. Ki tudja, lehet, hogy csak meg akar simogatni. Csattog, kopog a körmünk a padlón, ahol vagyunk. Uramisten, mondogatom, uramisten, micsoda karom!

És akkor, remélem még az utolérés előtt, fölébredek, és arra gondolok, hogy ezt, hogy karom, ezt a korrektúrában külön is meg kell nézni.

Sic!

Nemzeti Éter

Hiába nem eszik olyan forrón, ha ég a szám.

Sziszegek, személyes, elfogult és érintett vagyok, elég kicsi arányban képviselem tehát a nép, a nemzet, a magyarság objektív érdekeit; továbbá nem vagyok, nem tudok vagyni tíz, mi több tizenötmillió ember-, nyelv-, sors- és honfitársam szószólója, sámán, nemzeti főadó, közszolgálat. Nézőpontom körülbelül az, hogy nem hiszek a szememnek, míg ülök rosszkedvűen, kétségbeesetten a tárgyam fölött, mi gombóc a torkomban. Meghagyom ezt a képzavart, s hogy fokozzam is: ez a gombóc a kályha, ahonnan el tudok indulni a lépcsőház felé.

A Mindenes és a 168 óra között éppen megszólal a Kossuth-rádió szignálja, tudom a szövegét is, nem írom ide, pedig van benne most valami szomorú és csúfondáros, s kezdhetném éppen ezzel is. Hogy mi éljen. Január 23dika van, szombat délután, kinn véraláfutnak a felhők, tolakodóan, ellentmondást nem tűrően fúj a pretavaszi szél, cibálja a fák fülét, lásd képzavar, mit állnak itt az útba’, nem látni tőlük az erdőt.

Kicsivel később azt hallom (nyilván összefüggéseiből kiragadva, meghamisítva és satöbbizve), hogy az ismét és joggal pártelnöknek választott miniszterelnök azt üzeni a magyar médiának, hogy ne ültessenek ki minden éjjel néhány bánatos képű, értelmiséginek nevezett mikiegeret (sic!) a nép elé, amely nép akkor már szerencsére alszik a munka végett. Én, ha az érintett nép lennék en bloc, ezen az üzeneten nem nagyon gondolkodnék, hisz teljes és hamisítatlan kontextusában aligha ezt jelenti, csak így, elszázhatvannyolcórázva jelenti ezt, s ha mégis, hát sürgősen le kell váltani – a rádiót. Ez történik, egyébként. Nem a tűz csinálja a pánikot, hanem a sziréna.

Mindazonáltal ülök kétségbeesetten, és csak nől a torkomban a gombóc. És ilyenkor többnyire megnémulok, sötét lesz az arcom, magánügy, s csak tátogok, vagy hülyeségeket beszélek. Mondandómat legföljebb majd a lépcsőházban tudom rendszerezni, aki pedig nem beszél tisztán és világosan, az gondolkodni sem így gondolkodik, s ha félek, márpedig félek, hát ettől is, ettől az elképedt állapotomtól, bénaságomtól és tehetetlenségemtől is félek. Ezért sem tudok első indulatból megszólalni, holott választott és kényszerű tárgyamról úgy és csak úgy kellett és lehetett volna, tétovázás és mérlegelés nélkül; nem pedig így, post festa és umusz.

Bamba képet vágok tehát, hallgatok itt a papír fölött, s legalább a gombóccal a torkomban, azzal próbálok valamit kezdeni. Hogy ne hányjam el magam. S ha megírom, mert kötelességem, civil kötelességem sokadikként is megírni, hát akkor se nyugszom meg, legföljebb kicsivel jobban tudom, mi ér a torkomig. Mire ez a tárca február elején megjelenik, addigra minden lényegeset elmondtak és elmondanak tárgyamról, mely tárgyon ez aligha fog segíteni.

Azon, hogy az uralkodó rezsim hosszas és fogcsikorgató babaruházás (demokrácia) után, 1993 első hónapjaiban annektálja a magyar rádiót.

Nem fog vér hullani, ó, nem. S nem fognak fejek sem. Legföljebb meghajolni vagy elfordulni. Nem lesz ott csepp kirúgás, elbocsátás, pártállami csúnyaság. Ellenben egység lesz, melyben a nyugodt erő. Átstrukturálás lesz. Korszerűsítés előre, vissza. Csupán mások kerülnek helyzetbe, nem egyesek. Másoknak lesz műsoruk, nem egyeseknek. S megmondják fönt, ki egyes, ki más. Nemzeti főadó lesz. Nemzeti éter. Közszolgálat. Nem ezé a közé, hanem azé. Szemük közé, nyakuk közé. S végre visszakapja méltó helyét a Szabó-család. A Miska bácsi levelesládája. Ismét hosszabb lesz a vízállásjelentés. A Duna Štupidónál árad, máshol apad. Meg lesz mondva, hogy Ki nyer ma. S nem „politikacsinálás” lesz ottan, hanem kiszolgálás. Hajtsák végre a pluralizmust, ahogy az való. Nem cincognak éjjelente a nevezett Mikiegerek. Aczél György meg elismerően csettintget a sírjában, ügyes, morogja, igazán ügyes. S akkor aztán vissza lehet támasztani a söprűt a sarokba. Szovjet megszállók kiűzve, Gombár és – amonnan a Szabadság térről – Hankiss kiűzve. Ezidáig a két legnagyobb fegyvertény, mondja az egyik miniszter. A többi, látjuk majd, már megy magától. Ki erre, ki arra.

Ki veszít ma? Mi? Ki? Dadogok csak, keltem a pánikot itten, holott az új vezető személyes utasítására a főrendész beengedheti a lemondott elnököt a rádió épületébe. S ez egy jó, toleráns jel. Lehet számítani.

Január 23dikán, szombaton ennyi mondható, már és még. S annyi, hogy volt egyszer egy rádió. Nem a rádió volt az, hiszen ahogy kevéssé van anép, anemzet, asatöbbi, úgy arádió se nagyon van, hanem emberek voltvannak ott, szuverén avagy szuterén gondolkodók, kicsik és nagyok, tehetségesek és tehetségtelenek, csapatok voltak és vonzalmak, szerkesztőségek. Munka. Egyszóval, mint egy normális hely, olyan volt. Arcok voltak ott, markáns hangok és figurák, viták és ellentétek. Ilyen egy szétesett hely volt az. Szétesett azokra, akik megszállottan csinálták és megszólaltak benne. Akik azt hitték, hogy amit külön-külön gondolnak, mondanak, pláne kérdeznek, az együtt valahogy mégis közszolgálat. Azt tartották ugyanis, hogy sokféle köz van. Hogy a köz szintúgy egyénekből áll, épeszű állampolgárokból, akik így-úgy, de gondolkodnak, s képesek választani, ha parlamentet, akkor talán műsort és adót is, sőt, képesek a csendet is választani. A rádión ugyanis van gomb. Nem egy, amire most rá van téve a kéz, hanem annyi, ahány készülék van e hazában. És ezt a rádiót lehetett hallgatni, de nem volt kötelező.

Nem, most se lesz az, csak lehet-e majd?

S végül, nem mellesleg, de nagyon személyesen, volt egy irodalmi főszerkesztőség, az élő irodalom egyik legfontosabb műhelye. Nem volt mindenható és nem volt hibátlan, csupán normális hely volt. Ember- és irodalomszabású. Velük, közöttük én otthon és jól éreztem magam. Illő, hogy megköszönjem nekik az elmúlt két évet, a levegőt, a munkát, a közeget. Nevük és címük a szívemben.

Hátul az udvarban

Hátul az udvarban bála szezon, kilós fazonár, pszt!

Ez volt kiírva a vaskapura a Fricinél, legalábbis Aranka így emlékezik, mikor betolja az olasz pacallevest a mikrohullámúba, s nézi az Expresszet az asztalra könyökölve, hogy megjelent-e, hogy Second Handomba jól rátermett eladót keresek, nyelvtudásút, hogy megjelent-e ma az ő hirdetése, az Arankáé, korombéli asszony joggingban, s nem zizeg a bizsutól, ámbár telne, hálisten platinára is, s nemcsak fogban.

Legutóbb két éve, Riminibe menet is vitt neki be virágot, a szegény keresztmamának, kálát zölddel, a Frici kint dudált az Audiban, hogy jöjjön már, persze csak halkat, rövidet, mégis temető. „Használt, válogatott amerikai ruha 45 kg-os, eredeti, bontatlan csomagban”, erről jön neki az eszébe a keresztmama, az Expresszről a konyhaasztalon, s erről a bála, istenem, minden este bála, hátul az udvarban, anno. Anno Ibusárt vagy -sárott, hogy még magában se nevezze meg azt a helységet.

Mindazonáltal szép, ikrás idők, karcsú, kövér szelek és ifjúság, s ahogy most Aranka visszaréved plébek, most is melege lesz a nehezedő koszorúerekben, üröme és öröme. S megáll a szájában a kiwi. Titkos is volt a bálabontás meg nem is, amolyan szocialista petting vagy kapitalista anno, mikor a keresztmamát belegyűrték a konténerbe tülekedés során. Hiába volt asszisztens, hazajött az operaházi takarítónőségből és asszisztens lett a keresztmama, de hiába, ugyanúgy furakodott, mint mindenki, szovjet katonatisztnék, téesz-irodisták, mindegy volt. Nem volt egy pillealkat, mégis beledögönyözték abba a nagy vasládába, nem volt mese, murrogattak és fujtattak az asszonyok, a keresztmama túlhajolt, megbillent és annyi. Aranka éppen Sárbogárdon esti gyors-gépírón, szép hajdan.

Előszörre tán nem is bánta a keresztmama, annyira a mélybe, a titkos és meleg mélybe még senki nem jutott, habzsolta, ölelte a sűrűjét, hat-hét köbméter is volt az, géprongy, így hívták hivatalosan: géprongy, a Vagongyárnak Belgiumból.

Az első kosztümkabátot K. János védőgázas lemezhegesztő vitte haza, miután, eléggé sajnos, beletörölte az emulziós kezét, így terjedt el, hogy a Vagongyárban legújabb párizsi divatba törülik a kezüket az emberek, vagy belgába, de az anno Ibusárott eléggé mindegy volt. K. Jánosné kipucolta az úgynevezett blézerből az ura kezenyomát, s így tett a többi asszony is, seb- és tisztasági benzin reszketett estelente az Üzbég-Magyar Barátság lakótelep felett, fehér nadrágkosztümöt keress ballagáshoz, sziszegték az asszonyok tavaszutón, zsorzsettot, s szelték a kenyeret hajnalban, míg az emberük borotválkozott, meg hogy a Cselesztánénak bébidollt turkált az ura, mert szereti, azért, s ezen halkan elveszekedtek a Barbon-arcú, szögvastekintetű férfiakkal. Brüsszel vagy Párizs gyúlékonyan száradt a tavaszi szelekben. Nem beszélve a kislángi cipészről, gondolja Aranka, azokról a gyárihibás, de telitalpú divatárukról a zsúfolt kislángi pincelépcsőn. Járt át a krém autón.

Akkor az áfészes Frici csak beleszimatolt a levegőbe, máris tudta a jövőt. Átlopatta a bálákat a Vagongyár csipisz kerítésén, hazahúzta kézikocsin, s onnantól megmozdultak a dermedt, ibusári éjszakák, hátul az udvarban kárbidlámpánál európázkodtak ki az asszonyok, s vitték haza az édes terhet Toldi-biciglin, ezen a kerékpáripar muraközijén, rítt a nyereg, hasuk meleg volt, mint a rúzs. Akárha bál után.

Sok volt a tumultus, nem ritka az ötkapcsos fejsérülés. Néha át kelletett hívni a Kokker gyári őrt, az csinált rendet. Hogy belelőtt a plafonba evégett, olyan is előfordult. Ilyen tekintetben nem volt unicum, hogy a keresztmamát, ki hiába volt megbecsült asszisztensnő s Pávakör-tag, őszintén megmondva, belelökték, bele Párizs gyomrába, mint súgta, már infúzión.

Mesélték, hogy a szódás felesége egyszer, ugyanígy, háromnegyedes nercet fogott, nem mondja, molyhibásat, de nercet, menekült vele a mázsához, sikítozott, hogy ő szíves asszony, ne bántsák, hát csak bele-belebokszoltak, szívesanyádat, azt, s akkor a szódással kétszer elvoltak színházba, megyeszékhelyt. De a szőrmeáru ritkaság volt, a belgák adtak rá s komolyan vették, hogy mi szívja a vagonolajat s mi nem, a bőráru nem, a bundaféle nem. De flanell sok volt. Meg jersey.

Az áfészes Frici csak szívta a cigarettáját, s rimánkodott, hogy nemá’ megbolonduljanak menyecskék! de hiába, csak forrt és sistergett az a két pingpongasztalnyi, mell alá érő vasláda, forrt, mint a karbid. Az égen, a fészer likacsos egén roszogtak a márciusi csillagok, megannyi tűreszelő, brilliáns, beszakadt köröm. Hát hol jártunk volna, hát a kispárizsban, morogták az asszonyok hazakeveredve, s úgy is érezték magukat, kokottan, lábujjhegyen. Mint aki púdert és naftalint vacsorált. Az esküvőnk óta nem volt ilyen jóm, gondolták.

Aranka hámozza a második kiwit fitneszileg, és jól emlékezik, hogy egy szerdán volt, mikor a keresztmama nem jött haza. Várták, éjfél, fél egy, de semmi. Utána kellett menni, zörgetni a sötét, kihalt vaskapun, a Frici nagyon rendes volt, hátrament vele a fészerbe, megsimogatta a derekát, hogy ő nem tudja, de túrjon bele az Aranka, és akkor ő ott a karbidlámpánál belehajolt és beleakadt hamarosan a keresztmama műkontyába, mahagóni volt, mindenki olyat hordott, de ő volt az, a Jolika keresztmama, egy kombinéban, hason. Komplett nagyestélyit szorított magához, lüsztert vagy lamét, valami csillogót, úgy feszítették le róla a kezét ájultában, gyűrött, de újszerű állapotú negyestélyit, amit aztán rá is adtak.

Odatámasztották a falhoz, és pofozgatták, szólongatták a hűvös éjszakában. A Frici egész fehér volt, vacogott, egy fillért se fogadok el a ruháért, Aranka édes, mondta, és kihozott a konyhából egy csésze császárkörtét. Csak hogy ne legyen baj. Az úton hazafelé a keresztmama szédelgett, hányt nagyon, de hogy a lépe megrepedt volna, azt nem látták külsőleg, csak az orvos mondta exitkor.

Ennélfogva bezárt a kispárizs, nemsokára a Vagongyár is, megállt a falu a korszerűségben. Mikor a Frici felfüggesztettje elmúlt, kivette az ipart. Aranka mindent neki köszönhet, a Riminit, a Second Hand-et, a Budapestet, mert feljöttek 15 éve, hisz a nap is feljön, a hold is, és egy darab van az életből, aranyom, hiába február, s akkor van dél, ha csönget a Frici pacalja a mikrohullámúban.

Inak cukra

Első színházi élményemkor én vagyok a legkövérebb magyar iskolás. Mostanában gyakran álmodom vele, ezzel a kisgyerekkel, s nemegyszer ébredek föl izzadtan, verejtékben úszva. Viszont az emlékből anyag lesz lassan, valódi szag, íz, és sírhatnék, igaziból fájó nyak és lábujjhegyek.

És anyaggá válik ama kis megalázottság is, lötyögős, keszeg és fényes posztóüleppé – s annak a szegény vasutasnak a szája jelenik meg, valahányszor azt álmodom, hogy föl akar falni egy homályos, rivaldás, aranyfekete száj. De ez már menthetetlenül fikció. Ami tény, hogy első színházi élményemkor nem látok semmit, csak ha negyedóránként fölemelnek egy kezet, azt. A többit kitalálom magamtól, hisz tulajdonképpen ott vagyok, nagyon közel, egészen a villámló lábikráknál. S mi volna más a színház, mint ez, erős és vaskos képzelet, tele fájással és ínnal. Semmi sem úgy van, igaz tud lenni mégis.

Nevezett iskolásomnak mindazonáltal ez a legférfiasabb korszaka, 10-11 évesen. Fényes és kerek töltényhüvely a világ, nem akarom lemosni a pállott kesztyűszagot a kezemről, és Liston törődött fényképét hordozom a tornazsákban. A csont miatt, csak hogy teljesen puha legyen és porcogós, úgyis be kell majd törni az én orromat is, mondom akkortájt az édesanyámnak, aki erre sírni kezd, de szerencsére elköltözünk. Sok verset írok, főleg Petőfiről, Leninről és a kurucokról. Mindben tavasz van, népek tavasza. S alighanem tavasz van ebben a kicsapódó emlékben is, vasárnap, matinéidő, mackónadrágok kora.

Ragyog a Csiky Gergely Színház a napsütésben.

Az iskolások kivételesen megtekinthetik a gyúrást. Tornasorban megyünk Sóhay főhadnagy után egy folyosón, ami már nincs aranyból. Félhomály van, de a fal belülről világít, nagyjából mint a karamella, úgy. Inak cukra, lábikráké. Mikor a balettszag kővé válik és fluoreszkál. Már messziről halljuk azt a szívszorító, finom duhogást. A mieinké a női öltöző.

Megilletődve ácsorgunk a kabátjainkkal, nyolc hátrafésült szódásüveg. Apuskám, fehér kesztyűk, súgjuk egymásnak, tisztára klafák, és ragyog a szemünk. Vibrál a női öltöző, a kerek ablakot megüli a pára, ezüstös testhomályon süt át a nap. Lebegyinoje ozero. A széparcú Suhajda kikotor egy tüllszoknyát valamelyik tükör alól, abban jár föl-alá. Két befáslizott öklét a trikójába dugja, pipiskedik. Nevet a keret, gőzölögnek, csapkodják a fenekét combgumival. Titi a Hopp Juliskát énekli, s ahogy mérlegállást csinál, kint van mindene. A sérült Jancsi Pál elcsánkázza, s tréfás enyelgésbe fogna bele, de Sóhay főhadnagy megálljt int. Határozottan kéri a lepkesúlyú elvtársat, hogy majd a jelenése után legyen ilyen vidámmajom, s a többi elvtársakat is, hogy tartsák be a kultúra normáit s a hely szellemét. Aki pedig azt a szót rákúrta rúzzsal a tükörre, az sürgősen dörgölje le, mert baj lesz. Elég erős szó, tudunk olvasni, bár csak egyikünk jótanuló. Ez színház, nem istálló. Egyebekben pedig szép helytállást kíván s sikert, mely hazai pályán kötelező.

A gyúrás, amit időhiány miatt csak félig tekinthetünk meg, elég érdekes és gusztustalan. Béla bácsi ráengedi a gőzt, meglazítja, majd szabályosan szétszedi Ciha II-t. Túrja szét a veres húsokat és inakat. A feje meg, a B-válogatott Ciha II feje addig oldalra van pakolva, mint a disznóé, és mókásan jajgat. Behúzott nyakkal, hátrafelé megyünk ki a kórista-öltözőből.

A lábmunkát, mindig csak a lábmunkát figyukázzátok, kisapáim, az mindennek az alapja, mondja Sóhay főhadnagy a foajéban, és ránk kacsint. Nyolc kis papplaci, elvtársnő, úgy tessék őket a helyükre vezetni! Az idős asszonynak, aki átveszi az iskolásokat, citromfeje van. Ellenségesen néz, látni rajta, hogy mit gondol, kis vadállatok, ezt, de nem szól semmit. Meggyújtja az elemlámpáját, piros kontyát a szőnyegre szegezi és levisz minket egy kanyargós, sötét alagútba. Szorosan megyünk, kicsit félünk. Halkan, majd egyre erősebben, mintha a hurrát hallanám a Berlin elestéből, úgy morajlik alattunk és fölöttünk valami. Ez akkor is színház, katonagyerek se csoszog – ennyit azért mond a klottegyenruhás asszony. Aztán kinyit egy rejtekajtót.

Nem adnám semmiért, első színházi élményemkor erős, mandulakivevős fényeket látok, táncol benne a por, és rengeteg aranyat. Látom a kupolát, a tömött erkélyeket, az egész dupla, tripla lélegző karéjt fölöttem. Homályos aranyfogakkal fújtat a szája, kiköp és beszippant. A feljutás a tét. Morajlik, forr a színház, egy tartálykocsi fölzavart sör, egy tartály oroszlán; Gorkij viharmadara zúghat így, vagy ha zúg szép tengerünk, a Bajkál.

Tömve a zenekari árok, rendőrök, vasutasok, bőrkabátos civilek. Mi, iskolások, fölállhatunk a padokra leghátul, van, akin ez segít, van, akin nem. A legkövérebb magyar iskolás elég kicsi. Fúvószene veszi kezdetét. Vastaps és hajrázás keretében megy fel a függöny, súlyos és hajlékony, mint a meggylekvár. Nem látom a színpadot.

Lajos, tényleg kék a kéksarok, kérdezem jóval később a Nyikust. Mi? Nem kék, drapp, mondja, és vörös arccal, kifehérült ököllel ordít tovább. Egy fejjel magasabb nálam, ami pont elég. Minden por, vér, ordítás és verejték, minden nyögés és sóhaj itt folyik alá, ácsorgok ebben a lefolyóban, s csak akkor kapok levegőt, ha ordítok én is. Hát ordítok, azt, hogy „bal, Titi, bal”, meg azt, hogy „Ciha, puha vagy”. Együtt a tömeggel, száj a szájukból, vér a vérükből. Varázsos dolog a színház. Akkor hátrafordul egy vasutas és rámvigyorog, hogy mit ordétozol, kisöcsi, ’iszen csak a valagamat látod. Ellhallgatok, dühös, otromba sírhatnékom támad. Hiába népek tavasza. S hiába látok föl a címerig.

A Nyikus meg azért bőg és azért káromkodik félhangosan, mert ez a vasutas erőszakkal elveszi tőle a Suhajda Sándor fogvédőjét, amely egyenesen ide röpül le, a zenekari árokba. Egyszerűen kitépi a kezéből és zsebre rakja. Látom az egészet, ott dudorodik a farzsebje az orrom előtt. A fésű meg a Titi fogvédője, akit sajnos a salgótarjáni Rajcsúr Mihály padlóra küld. Tenyeres, kiabálok magamban, tenyeres! Még percek múlva is alig akarunk lecsillapodni.

A többi fiúk, azok hozták, amit kell, mondja a végén a Sóhay főhadnagy a büfében. És ez a fontos, a numerikus eredmény. Állunk körülötte, isszuk a kismálnát. Jó is, meg nem is, legférfiasabb korszakunk. Másodosztályú felnőtt csapatbajnokság, Kaposvári Dózsa – Salgótarjáni Bányász 12 : 8.

Vaskúti anzix

Sárga Wartburg bújócskázik a felhők között. Amúgy csönd van, olyan, hogy a katicabogár szívét meghallanám. Olajba mártott csőrrel jön a tavasz.

A vaskúti Krumpl Ányika sváb népviseletben táncol a futbalpályán. Aki csípőre tett kézzel pörgeti, az tán a vőlegénye, nagyorrú fiú rozmaringos kalapban. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy valamilyen Elemér. A duruckos gyepből ítélve augusztus van, elkelne a fűnek a locsolás. De a hangulat húsvéti, ropogós, és kimosakodott. Ha az árát nézem, 3,50, akkor bőven a hetvenes évek. Baskut, narodnaja ogyezsda svabov. Ha a cakkozott szélét. Pörög a lila-fekete szoknya, cikkan a fényes kötény, a gyöngyös párta alatt napsütötte babaarc. Bérelszámoló az Áfésznál. Ötszázhetvenen lesznek a lakodalmon. Megvan a házhely, két gyerekük lesz, Lavotta és Elemér. Föntről vannak levéve, alighanem a tribünről. S föntről látom meg őket én is, a konyhakövön, hajnali négykor.

A hajnali négy február végén elég zárvány időpont. Amúgy csönd van, de például szól a nyitnikék, a kikelet titkos zsanérja. A szemem piros, mint a nyulaké, határeset, de négykor még érdemes lefeküdni. A bejárati ajtó csúnyán nyikorog, hónapok óta meg kéne kennem. Kenni, olajozni, csinálni, üzemeltetni kéne az életemet, mióta nyikorog már? Így viszont jól hallom magamat, minden nyitásnál világosan hallom, hogy jövök haza. A szárnya újságokat söpör el, sápadtprocc meghívókat, néhány prospektust. Az ifjú pár a duruckos gyöppel beszánkázik a mosogatóig. Felkapcsolom a villanyt, a tégelylé ilyen híg és szomorú a Krumpl fagylaltoséknál, a templommal átellenben. Ányika szombat-vasárnap, persze, besegít, kicsit vágja a pofákat, de besegít, lazemké, anyuka, lazemké, morogja, de nincs mit tenni. Nyilván lass mich gehen, és kiönti hátul az udvarban. Vanília, pisztácia, puncs, mindegy az a földnek.

Rohadt csapok! Főleg a forró, ez a betegesen forró víz eszi el a tömítést, meg kéne bőröztetni, hetek óta folyik, hörög, magyaráz nekem mindefélét. Sziszeg, mintha libát tartanék a falban. A fejemben. Teszek alá szivacsot, próbálom levezetni a csöpögést vilédával, viléda és a hattyú, de többnyire ők nyernek, a csapok.

Csöpög. Tényleg csöpög. Na és? Kié nem?

De hajnali négykor minden zaj, mozdulat és cédula kap valami titokzatos többletet, plusz jelentést. Mindig kuporoghat valaki a fürdőszobában, mindig jöhet egy levél, mi több, távirat odaföntről, az égből vagy a föld alól. Üzenet, ami csak reggelre kapja meg a lappadt, savanyú kis magyarázatát. Bár ezt a vaskúti képeslapot, melyet kabátban, a mosogatónak dőlve olvasok el, ezt reggelre se és napok múlva se fogom érteni.

Állok ott, hátamban a füstölgő, hadaró nikkelcsőrrel, és azt olvasom, hogy csináltassam meg azt a rohadt csapot, mert már mindenki arról beszél. Vagy még. Még mindenki arról. Szabályos, felbélyegzett képeslap, postán át. Az írás ismerős, az aláírás ismerős, baráti üzenet a csöpögő vaskútról, hajnali zárvány, novellába való. Mindenkit figyel valaki. Lát és tud rólam mindent. A veríték talán túlzás, de furcsa, hideg érzésem támad ott a konyhában.

Kaphatnék száz ilyet naponta. Lenne apropó, ha van, aki figyel, bőven lenne. Barátom, kinek a nevét nem tudom kiolvasni – s ha igen? mi van, ha igen? – figyelmeztet, ahogy mondani szokták, egy apróbb mulasztásomra. Képeslapot ír e tárgyban. De apró-e, ha már „mindenki arról beszél”. Postán át megfogja a vállam, mögém lép és megfogja, figyelj, öreg, kínos, de meg kell mondanom. Onnan is hallani. Szóval csinálj már valamit, öreg. Vagy még?

Jó leszek, mondom. De mért vizes kabáton át az ingem?

Kimegyek, hallgatózom a lépcsőházban, hogy ajtón át hallom-e, de nem. Még szipogást se, semmit. „Ne szívd az orrod”, ezt is írhatta volna. Mert hát ki nem? Ki soha nem? Ki mondhatja el, hogy minden rendben van körülötte? Mikor nem marad el semmi? Ki mondhatja el, hogy megírva, megválaszolva, hogy letudva minden? Soha semmi nincs letudva, Vaskúti úr! Aki nem csöpög, nem él. Mi hallatszik ki belőlem, uramisten? Állok az ajtón kívül a folyosói csöndben, rajtakapva és bőrözetlen.

Ma ontják?

Jó leszek, motyogja az ember hajnali négykor, ha reccsen a szekrény, ha nyílik a hűtő ajtaja, vagy ha biciklis köszörűst lát az íróasztalán. S reggel megnézi az ollót, élesebb-e? Megírom. Annyi legalább, hogy megírom, gondolja az ember, s mosolyog, mint a talpbőr. Jó és fontos képeslap, megírom a vaskúti Krumpl Ányikát és Elemért, hátán az üzenettel. Amiről más beszél, arról én hallgatok, mondja bizonyos Jochum Bodor Ádám egy novellájában. Vagy épp ez, tán épp ez a megfejtés, hogy nem kell mindig mindent megírni. Hogy folyni nem. Hogy csinálj már valamit azzal a rohadt csappal. Hogy bőrözd meg a mondataidat. Hallgass. Hordd ki az életedet, te garzon, egytálcás mosogató. Jó leszek, motyogja az ember Krumpl Ányikának, vizes az inge, áll a csap a hátában, hajnali négykor helybenfutástól is lobog a haja.

Itt járt, ő, én, te, valaki itt járt, volt nála egy felbélyegzett vaskúti képeslap, mondjuk, 1974-ből, körülnézett, komoran csóválta a fejét, aztán megírta a szekrényajtón, s lerakta a kőre a posta közé, majd kisurrant a levélrésen. Jókor jött, mindig jókor jön. Azért óvatosan nyitok be a szobába. Akaratlanul is fluoreszkáló, kénszagú cédulát keresek, köszörűst az íróasztalon. Hajnali négykor minden lehet, vagy ötkor már, most. De nincsen semmi, Krumpl Ányika tipeg a gyöpön. Jön a Húsvét. Olajba mártott csőrrel jön a tavasz. Novellásodik, vizesedik, világosodik. Szakad föl a reggel, henye tépőzár egy Tisza-cipőn. Vaskúton nyitják a tejbegyűjtőt. Itt színüresek a gangok, tiszta, sötétre mosott horgany, üldögélek egy kanna belsejében. Nem vagyok egyedül, mégis. Soha, még akkor, a legvégén se lesz letudva semmi.

Egyszer majd Babrinyák vízszerelő két pattanásos angyalát Wartburgba pakolja és eljön hozzám. Kénszalagot hoz a hermonikatáskájában. Szipognak a szerelvények, uram, igen, ez a helyes kifejezés, szipognak. Lavotta és Elemér szelíden bólogat majd a kád szélén ülve, és adogatja a kócot. Wolframszőkék, uram, ne fáradjon a villannyal! Ugranak, ha falat kell bontani, de nem kell. Hajnal lesz és csöndrendelet. És a szipogás csupán tüneti.

Hernyóselyem és vakcina

Hetek óta van belül egy szavam, talán még nem is szó az, csupán valami finom, puha képzet, forgatom, fölírom és kihúzom, hagyom gubózkodni, lenni és meglenni, nem kezdek vele semmit. Mintha egy vastag, hivatalos dosszié vignettája volna, egy érett, szennyesszürke iratgyűjtőé, mely egy nyugat-német illetőségű amatőrfilm-tekercset tartalmaz valamint egy jegyzőkönyv lila másolatát, s ezen van rajta vignettaként ez az én egyszerű, száraz és síkos szavam: selyemgyár.

Kuna Józsefné és Straubinger Ferencné a jegyzőkönyv tanúsága szerint „szabotázst” nem gondoltak fennforogni, továbbá fájlalták, de nem nehezményezték az azonnali elbocsátást, és maradandóan megtanulták, hogy a dolgozó osztályok egyes tréfája az ellenség kezén egyenesen tragédiába is torkollhat.

Kamasz módra birkózik az idő, festetlen zászlókkal tömi ki a lelkünk, nyers tavasszal. A köd az időjárás hernyóselyme. Beláthatja ezt akárki, ha kinéz az ablakán, és fényes semmibe akad a szeme. Ha elmerül abban, belátja. Olyan az idő, mint valami eljövendő limonádé, tudhatni, hogy ott van, ott guggol mögötte a nap, e citrom parányi húsa, ott vár és ott mosolyog diadalmasan.

A selyemgyári harmonikazenekart teherautón hordozták megyeszerte. Vitték az eperúton, nőttek és tapsoltak a fák. Aki nem tartott otthon hernyót, az semmibe se számított. Ha párat is, ha képletesen is, de illett. Értékesebb volt, mint az arany. Az a barna-fehér csodaféreg.

Játszik és integet a platón a zenekar, nagyokat reccsen a hangszóró, lehet íratni hernyót, hozzá okos kis füzettel, tartása és gondozása. Bandy Sándor tenorját viszi a kócos, laposhomlokú szél a templom előtt, tölcsért csavar belőle, csákót: „Mi nem kombinénak és nyakkendőnek termelünk, a cifraság nem kenyerünk, gyerünk, gyerünk, gyerünk!” S viszi rá a szél a kórus válaszát, pukkad a vidámság, mint a vitorla: „Jer’ hát hernyó, jer’ hát selyem, ebből lesz a hernyóselyem, restségeddel meg ne gátold, fellobogózzuk a béketábort, sej!!”

Úszik a Gödör-vendéglő a fényes, nyers ködön vasárnap délelőtt. Sóskifli az asztalon, kukoricabor. A pisszoár mögött szakad a part, s lenn, a frissen ruházkodó bokrok alatt csillan az okos, zöld víz. Bevárják egymást az udvaron, két fiatal férfi. Épp elsőt dudál a selyemgyár.

– Te megruháztad?

– Mér? Te meg?

– Én nem.

– Na, én se, az anyjuk vihovári szentségit.

Rázkódnak, sápadtan nevetnek, mint az akácfa. Tudja a fekete rendőr is, tudja jól, hogy min, de nem szól, megböki a sapkáját és elmegy hátra. Selyami lobogónkat.

– Hová lesz a szúrás helye, elvtársnő?

De a nagymellű, kontyos barisnya csak hallgat és siet át a csarnokon a penge szájával, mintha rajta múlana a béketábor. Fényes, zárt vastepsit tart a karján s viszi be az irodába. Elterjedt, hogy van valami lehetséges betegség, vakság vagy rosszullátás a selyemportól, persze, ki tudja, tapasztalni egyik assszony se tapasztalt semmit a könnyezésen kívül, viszont a műszakváltásra kiszállt az oltóbrigád.

Délelőttös, délutános mind ott toporgott a nagyszövőben, beterelve. S elég idegesen, hogyhát hova lesz a szúrás helye? Mert ki szereti az ilyesmit? Azok meg, két mentőautónyi doktor meg szanitéc a meós-irodában, bezárkózva, csörömpölve. „Vakcinát fogunk kapni, úgy higgyétek el.” S ez aztán hamar elterjed, százvalahány asszony suttogja körbe, hogy vakcina. S mind beleborzong, egyenesen belevörösödik a szégyenbe. S próbálkoznak ezzel-azzal. Hogy például az időseknek is kell-e? Kell, mindenkinek kell. De hogy, például, aki még lány, annak is? Annak is, nincs mentség s kibúvó.

Akár egy oktatófilmen, párosával engedik be a dolgozókat, vagyishát az asszonyokat a kicsi irodába. Legelsőnek Kuna Józsefnét és Straubinger Ferencnét, édes testvéreket, két vihogós, vékony fiatalasszonyt. Medvetekintetű, idős ember a tisztiorvos, feltűreti a köpeny ujját, egyéb vagy intim vetkezésre nincs szükség, benzinezés, aztán szúrás, mint a bolhacsípés, annyi, kis vatta, tartsa rajta csöppött, aranyom, és mehetnek is.

„Nem kaptunk mink, Bandy elvtárs, senkitől se megbizatást, csak hirtelen nagyon megkönnyebbültünk, és azért.”

Azért támad Kuna Józsefnének tréfás ötlete. Bevárja az ajtóban Straubinger Ferencnét, és azt súgja neki, hogy amikor kimennek, csináljon úgy, mint aki menten el akarna ájulni, valamint szorítsa a két szemére mindkettejük vattáját a pötty vérrel kifelé. Kint pedig, megbeszélésük értelmében, Kuna Józsefné sopánkodni és fojtottan jajgatni kezd, és a jegyzőkönyv tanúsága szerint azt mondja a kint várakozó dolgozóknak, hogy asszonyok, asszonyok, menjenek innen, ez a szegény Bözsi mind a két szemébe kapott egyet. Méghozzá vakcinát, láthatják, hogy vakcinát. Straubinger Ferencné meg ezalatt tréfásan támolyog és rogyadozik ott. S majd’ megpukkad, majd’ bepisil a belső nevetéstől.

A két testvér később arra hivatkozik, hogy mire elárulták volna, hogy tréfa az egész, sőt, hogy egy csöppöt se kell félni, Bandy eltárs, addigra már üres is volt a nagyszövő. Még a rendészek sem tudták ott tartani a megtévesztett dolgozókat, tolongott ki mindenki, s menekült, amerre látott. Egyébként elsőnek a zenekar, a híres harmonikazenekar. Igaz, ami igaz, egyes brigádvezetők sem álltak a helyzet magaslatán, valamint sztahanovistánéink egyike-másika is megtévedt az ellenséges propaganda hatására. S ki itt bújt el, ki ott. Ágy alatt, nyúlólban, pincelépcsőn. S csak akkor jöttek elő nagy nehezen, mikor a két dühös mentőautó s egy pobjeda elkanyarodott a Schumacher-keresztnél a megyeszékhely felé. Ahol jelentették a szabotázst.

Édes és rugékony a tavaszi köd, s ha meg is köhögtet, bársonyát és illatát nem lehet hasonlítani. Olyan, de nem lehet. Leginkább tán moziselyem, ügyetlen kis filmkockák azon, mákos a napfény, fekete karikák pattannak az eperfákon; ferde templomtorony, vidám, klerikálisan integető plébános demizsonnal; szivattyúház-objektum; rendőrsapka egy ladikdeszkán; Straubinger Ferencné gríznevetése fülessapkában, míg Kuna Józsefné biciklijével kunsztozik; egyik fiatal pár kergeti a másikát, bukfencezik és beleinteget, majd nyúlvadászat, s nem a nyúl, de a szántás ugrál a nyúl alatt. S valaki megfeni kését egy lépcsőn. Alighanem női kéz, lágy, fehér, anyás.

Copyright

Kérem, engedjék meg, hogy vázlatosan és dadogvást elmondjam egy, csak részben és másodsorban „írói” ötletemet, tervemet, rögeszmémet arról, miként szabadulok meg végre egy káros és már örömöt nem, csak bűntudatot termelő.

Kérem, ne, Hölgyem, Uram, ne akadjon fönn előbbi mondatomon, mely bennszakadt! Majd ott, abban a szükségképp terjedelmes álműben, melyről itt beszélendő vagyok, ott majd megérti a kezem privát rándulását, mint folytatást, a majdani „műből”, aminek e kapkodó nyúlfikarc még csak glosszája sem, még csak dossziéfedele sem – noha annak magam állította fő játékszabályát megtartja maradéktalan. Sajnos és hál’ isten, hol így, hol úgy.

Továbbá kérem Önt, Önöket, hogy sem titkot, sem csodát ne várjanak e négy flekktől, persze a többitől se, semmitől se, de ettől végképp ne. Igazán röstellem, de kénytelen vagyok utalni rá, hogy ezeregy okból kiszaladt alólam az idő, s ez az egy, rövid és átlátszó hétfő estém van elkészíteni, igen ez a helyes kifejezés, elkészíteni ezt. S ha előbbiek indoklásául egy privát utalást megengedhetek, nos, úgy be kell vallanom, ez itt az első írásmű, egyáltalán: a szó legtágabb értelmében vett iromány 17 éves korom óta, amit anélkül írtam, hogy.

Amit anélkül írok.

Aki ismeri az itt, a harmadik bekezdés táján újfent megránduló bal avagy jobb kezet, amint – még ujjaiban a mondattal – lefut a klaviatúráról, s ezt szinte észre sem veszi, nos, az pontosan tudja, miről beszélek, anélkül, hogy itt megnevezném. S tán a majdani iromány is így tesz, nem nevezi néven, csak leírja. És át- és szét- és körbe-, nem tudom még.

Egyébiránt itt és most édesmindegy, hogy megnevezem-e avagy nem, tán ama terjedelmes és bizonnyal keserves „műnek” e probléma lehet sarokpontja, itt csupán fogás, sunyi homály, bepróbálás. A tény, hogy e sorok csupán holmi előkészületet, legföljebb a copyright bejelentését szolgálják, nos, ez föl is menthetne, nem kéne már itt, hogy úgy mondjam, szenvednem, mégsem árt kipróbálni, milyen is lesz az majd élesben, milyen lesz, ha a mostaninál ezerszer jobban tenni szeretném, s épp mert tárgyam, valamint a készülő szöveg nem engedi, nem tehetem. Az, kérem, rossz lesz. Rossz. Jó. Jó levegős.

Persze, cselekvés-e az egyáltalán? Nem inkább történés az, mikor az emberrel megtörténik a lélegzete? Ugyanis az a mű, bizonyos szűrők ki- és beiktatásával a levegőről szólna. (Copyright.) Amit veszek, veszek, veszek, de nem részletezem. Helyette inkább azt jegyezném meg, hogy ha most, sajnos hamarosan, aludni térek, s ha reggel fölkelek, hát akkor a széthajigált tavaszi napnak, annak a friss, ózongazdag reggelnek elmondhatom, hogy immár teljes harminc óra telt el azóta, hogy.

S e ponton feltétlenül bocsánatukat kell kérnem titkolódzásomért, bár aki ismeri a kéz föntebb említett s még majd milliószor említendő pavloviánus rándulását gépelés közben, nos, az úgyis tudja, mit titkolok ily átlátszó és gyerekes módon. Igen, tán babonából nem nevezem meg, hisz egyébként kifejezett érdekem nem hagyni kétséget afelől, hogy miben áll és mifajta ez a „sajnálatos szenvedély”, tehát, hogy melyik az emberi szenvedélyek közül, függetlenül attól, hogy e tervezett mű azért, reményeim szerint, metafora volna, ha fogalmazhatok így, egy praktikus metafora, részint kálváriajárás, részint szecesszió „a” függőségből, s hogy mi még, hogy például a szabadság nehézsége és akarása, illetve más univerzáliák és satöbbik, nos, az majd kiderül. Úgy értem, hogy mi célból vonulok ki, az „derül ki” majd, hogy mi okból, azt tudom.

Aki pedig e motorikus, bűntudatos, s bizony, csak kielégíthetetlenségében elkülöníthető és tanulmányozható rándulást – jószerencséjére – nem ismeri, nos, annak elegendő ujjam sárga zászlaját fölmutatni, hogy bosszúsan, nevetve és fejcsóválva így szóljon: ejnye, kérem, hát minek az a nagy és körülményes fenék, miért nem mondja meg kardkikard és férfimód, hogy úgy döntött, mától, március 29-étől, stb.

Pardon, pardon, Hölgyeim és Uraim. Kénytelen vagyok pironkodva bár, de pontosítani Önöket: nem döntöttem úgy. Úgy fogok dönteni, hogy úgy döntök, satöbbi, és ennek keserves dokumentációját mesterségem szerint közre is bocsátom, de még nem döntöttem úgy. S ha félő is, hogy ezek után Önök nem vesznek komolyan, akkor sem mondhatok mást, mint hogy egyelőre üzekedem a gondolattal, ha úgy tetszik, játszom az irreverzibilissel, s bizony a majdani művet mint művet tervezgetem egyelőre, noha annak e halogatott „végleges” elhatározás alfája és omegája, hiszen (túl a magánrinyán s önterápián) „több”, illetve mű csak aszerint és annak arányában lehet, ahogy és amennyi idő alatt valóban szabadulni tudok attól, mi tárgyam lesz, s hosszantartó állapotom.

S elárulhatom, e mustra sem egyéb, mint hogy bírom-e anélkül. Bírok-e írni anélkül, hogy. Igen, kérem, bírok, bírok, bírok, s alighanem ott, „a műben” lesz majd nap, mikor ezt a bírok-ot írom le tízezerszer, mert mindegy lesz, hogy mit, csak nélküle legyen, csak kibírjam, hogy írok és nélküle. Gépelek majd megállás nélkül, kezem a gépről le se vehetem, kivéve persze az alvás és a tisztálkodás rövid időszakait, az a biztos, ha foglalt a kéz, ha lekötve mindkettő, az írógép, mint bokszkesztyű, gipsz, kaloda, kényszerzubbony, ha tetszik érteni. S ha úgy telik majd a munkanapom, hogy a papíron estére kelve csak nyafi lesz, önsajnálat és nyüszítés, viszont megállom, nos akkor az a nap már megérte.

Az ötlet egyszerű, hogy ne mondjam banális. Az ember (rutint, penzumot és kurvaságot félretéve, persze) valójában csak arról tud írni, ami mélyen és személyesen izgatja. Ha tehát majd végleg megvonom magamtól, ez lesz a mély, a személyes, a gondolás. S ha elterelni botorság, márpedig az, nincs más, mint szembenézni. Hiányában írni meg, s nem a hiányát csupán, ó, nem. Hanem hogy mi volt. Hogy micsoda. A természetét. A „kultúrtörténetét”, ha mondható ez így.

Hogy összefoglaljam, két egyszerű szabályt kell csupán betartanom. Egyrészt, hogy éjjel-nappal azt tegyem, amit a hiányában – elvben és megfigyelések szerint – nem vagy alig tehetnék, vagyis, mint utaltam rá, dolgozzam; másrészt, hogy mindeközben ne tegyem azt, amiről mániákusan és mazochisztikusan írok és gondolkozom. Ennyi az egész. Megírom azt a három hónapot. Azt mondják, három. Amíg ki nem cserélődöm, míg fehér nem leszek, habos, könnyű, kék. Míg köhögésem emlék nem lesz, súgó, boldog selyem.

Ennyit tudok róla most, illetve valahogy így képzelem, Hölgyeim és Uraim, a termékeny szabadulást egy alapvetően káros és mára csupán csak frusztrációt termelő.

Egy galambéla-kávé

Inotai majd.

S majd halkan elcsillognak a csillagok. Majd alant a Szív, hol keservesen nénózik egy Opel Astra. Maga a bánat. Köréje gyűlnek szelíden. Galamb lenni jó, rózsa begye, cementpihe hasa, hajagos csőre. Halkan totyognak körülötte, szánják. „Sír a nagy állat.”

Fölkapja zöld cukrászdát a szél. Lórongyok a sápadt hajnal felett, zebraálom. Elcsillognak, mint a tűreszelő. A rozsda halk, és folyton dolgozik.

„Kééék frdőköpenyében ááállt, szelte a homááályt.”

Inotai. Vizet vesz a negyedgömb falikútról, hosszan szuszognak. Motoz a csőkonyhában, még homállyal teli. Akvárium a víz fenekén. Aktatáskában a szeme, pont a disznófejű Velúr. Hol vagy Kis Akna, hol vagy? Megleli, megfogja a csőrénél, lecsavarja az alumíniumsisakot. A fautánzó linóleum s az aljbeton között készül a reggel. S bár nincs még magánál, lenni jó.

„Esküszöm, Galamb Béla. Vagy pont olyan. A zebrán.”

Tizennégy évesen már jelentős bajusza volt, az a puhafajta, kolbászos, selyemlágy. Lángolt a kék homloka, mint a gálic, s a zöld kardigánja mérges lobogó. Nem bírta a gimnáziumot, nótaénekes. Elegánsan bukni meg hatból. Az éneknégyes dacára. Bár doktor Uzsba megengedi, hogy ne cirill betűkkel írja a leckét. S még a pattanása is szamócányi.

„Dalos ajkú kismadárka, száááj az apám fejfájára.”

Hány köbcenti tojáslikőr fér egy ifivezetőbe?

Inotai majd nyúlott, kék fürdőköpenyében áll, apró pohárral, szeméből kiáll a kanál. Jobbja alatt ciripel majd a korlát. Alant a zebrán egy kazal aranyeső között cigerettázik a szél. Esettgrau, szálkás férfi s a hozzá illő nejloning, az a pürépiros, a pikényakkendővel. Fájós, éjjeli rádió a szeme, szárazlámpa. Repedt csőrében macska ül. Alpakkazakó Halimbáról, locsolóvers. Leginkább átölelné a Szekfű utcát.

Húsvét hétfőn egy karbantartó lakatos.

Galamb lenni. Mindig három ujjal boka fölött a magában nyomott nadrág, az a lengő trapéz. „Mamám szombatonként hiába leereszti, nem győz lépést tartani bokám után. Növekszök, mint a bab.” Jelentős bajsza volt, húsos bőrrel bevont, nagy tagjait a vakvéletlen koordinálta. Szabadidőben nyulat tenyésztett. „Apám, hasig állni meleg nyúlban, s hiába hull a hó.”

Inotai ólombúváran álldogál. Gyufa után kotorászik, kormos, nyeles csillagok, egy skatulya selymes vakláng. Köréje gyűlnek szelíden. Hideg talpát süti a holdkő. Mi az, amit egyszer földob az ember, aztán sose lát többé?

Gáz Rózsa.

Énekóra, első bé. Üdv rád és házad népére, három négy. A Galamb hallgat sötéten. Bajszát szünetben gyufázza. Hát akkor mit tudsz, Béla? Előlép, olajban a szeme, föl-le jár nyakán a hegyes lift, sír a száraz fa a képzeletében. „Nótáskedvű volt az apám, átmulatott sok éjszakán, az lett a sok nóta vége, kivitték a temetőbe.” Leégeti a falat a röhögés.

Tárkonyban Csikós Ildikó.

Inotai a tenyerébe ütögeti a zaccpogácsát, egy száraz érzés. Merülni. Talán merülni, lemenni oda, hová kefe nem, emberi kéz nem, hol lankadatlan nől a vízkő. Lerakódni, mint a guanó. A Keleti égen bútorozott napcement a hajnal, odabillen a város. „Nyíregyháza kicsi táján napkeltibe’ sül a bárány.”

Pont mint a Galamb Béla, ott a zebrán. Félévkor kimarad, idővel katonaság, ideggyengeség, ezredkultúr, Lenti. Majd nótaénekes, járási Ki Mit Tud, dicsérő oklevél. Néha fellép, klubdélután a Gázgyárban, Tesla-magnón a zenei alap. Könnyű sikerek, kalbászos szendvics, üdítő, Népművelő Rózsi. Szerenád a pedagógusszállón, olajban a szemük, aztán mégse. Az eljegyzésük délelőttjén hagyja ott, összakarmolja, rúzzsal, száraz ciklámenrúzzsal köpdösi. „Hiába dugod el a szemüvegem, pislogva, egy bugyiba’ is elmegyek.”

Hosszan, üresen ég a gáz. Inotai vacakol, két ujjal kotorász a porban, keresi a kiskanalat. „Púposra, hátha.” Rózsika hatkerületbe költözik, csak minél messzebb! Galamb Bélának házrész Cegléden, beviszi a vizet, a gázt. Hanem egy karbantartó lakatos egyedül? „Munkatársaimnak szórakoztatásukra énekelek.”

Alant a Szívben vinnyog az Opel Astra. Egy férfi aranyesőben a zebrán. Szél kapja föl a galambok zöld cukrászdáját. Bicegés: elcsillognak a csillagok.

Húsvét hétfő, évre év, millió zöld csücsök. Mennyi izgága zsebkendő akármely kicsi fában! Sodorva, bújva. Nyitva van az aranykapu. Kocsival locsol, már előtte nap odaadja a büntetést a körzeti megbízottnak. „Itt a pénz, Feri, mert ma még józan vagy, azért.” Az élő fa is unokatestvér. Galamb Béla robog a szálkásra sepert Damjanich utcán. Wartburg Andrea. Intim-spray a szíve fölött, ezer kacsintás.

Locsolóversverseny.

Az az esettgrau férfi, aki pont olyan, dünnyög a zebrán. Kiéjszakázott zakója sárga virágpor, fehér sáljával veszekszik. Inotai könyököl majd az erkélyen az apró pohárral és nézi. A rozsda halk és folyton dolgozik.

Lenni jó, Galamb?

Átellenben a harmadikon ablakot nyit egy kreol, fókavállú nő. Kifordult, ezüst rádió a szeme, mint akit összeharapdáltak fogszabályzóval. „Haló, maga ott lent, üssön mán rá, légyszi’, nem tudok ilyen hajcsavarva lemenni. Piszok érzékeny, már pardon, de egy galambszartól is begerjed.” A férfi a zebrán előszörre nem is érti. „Arra a pirosra?” „Arra hát, az Opel Astrára.”

Galamb Béla az első béből odalép és gyöngéden, nyitott tenyérrel rácsap, rásimít egy pofont a piros autó tetejére. Néma csönd lesz. Maga a bánat. „Na, várjon, ledobok egy ötvenest sztaniolban.” Térül-fordul, aztán ahogy kihajol az ezüstpapírral, majdnem leejti a szemüvegét.

Gáz Rózsa.

Hörög a csőkonyhában a kávéfőző. Inotai majd nyúlott kék köpenyben egy Szív utcai erkélyen. Majd Húsvét hétfő van. S majd halkan elcsillognak a csillagok.

„Ha Egberts is imádlak én.”

Bonita Bananas

Egész teste finoman, szakadatlanul, tetten nem érhetően remegett. Fa, vas, réz, kóc, barna bőrönd, sípzsinór, göngyöleg. Testem. Producto de Ecuador. Nekiszaladok majd, mint a struccok, lapos kifutó a tatfedélzeten, alant a hab, a fönti gesztenyék.

Ikrásodás?

Majd megállok a sötét lámpa alatt, önspeditőr, teátrálisan éjfél lesz talán, mint a tojást, beszeleteli a holdat a redőny, tán zsebek nyílnak a bőrömön, minden pórusom zseb, láda, fiók, mindenem hullámpapír. Bizonyára a makacs, kicsi tárgyakat szedem le legelőször, mik körbenőttek, körbenőtték a bordáit, a palánkjait, kagylóréteg a hajó oldalán. Bontom a színpadomat, egymásra borítok két asztalt, az írót és az ebédlőt, közéjük fér az életem. Holnap megint megbontok egy lakást, Bonita Bananas.

A búcsú munka, ha nem én, a mirigyeim.

Holott, lám, firkálnék inkább. Banánillat a csillagos, nyári éjszakában, holmi takarékos dohányzás, kis fikciók, írógéprajzok messzi és unalmas hajóútról, májusi nyárról, ilyesmik. Firkálnék bármiről, mi laza, könnyű, tiszta és levegős, csecsfelhőkről és sirályokról, „kik fehér gumitéglaként csapnak le dallamos kacagásunkra, a kacagásunkba csomagolt mandulássüteményre.” A szám ízéből dolgozom, szájig érő, homályos reminiszcenciákból. A májusi nyár, a májusok mindenek ellenére jók, májusban, úgy-ahogy, de vagyok. Vagyok. „Zölden zsúrnak a gesztenyék.”

Noha nem úszhatom meg szárazon.

„Megsüti a nap, ez a fiatalka nap, ki máris tudja barnáit is, titkos szürkéit is a nyárnak. Matt és derűs hátán a drapp kabát, hunyorog a gesztenyékre. Egész pontosan: drapp zakó, az a melegre szítt, állaza és növényien rugalmas.”

Ilyesmik.

„Majd száraz indigóban hempereg, élhet bárhogy, folyton másolja magát. Vászoncipője eszi a nápolyit az allén le-fel. Puha, kavicsos járatok a tenger alatt. Egy apró kioszk, fűrészelő zenészek, sportkocsik. Apró, piros darázshalak úsznak ki-be a trombitákon. Odébb egy völgynyi tintás, illatos kuvasz: orgonák.”

Nem víz alatt és mégsem szárazon.

Idén is megint május elsején tört rám, hogy nem úszhatom meg. Ami volt, szívedhez nő, ha vadhús, ha nem. A búcsú akaratomtól független, nem tudhatom elspórolni, s nem intézhető el egyenes mondatokkal. A mondatok csak jobb híján s a csönd helyett. Azután beesteledik utolsóformán, „horpad, titkos szürkéit tudja már.”

A kérgét rágom, mint apró nyulak.

Délután vendégségben a Budakeszi úton, ott, ahol Ságvári járt, lávakő, kerthelyiség, ötvennyolcas villamos, majd áttetsző és kidolgozott konyakot iszom, s nézem egy ablakból a tengert. A gyertyákat a lusta zöldben. Mennyi tajték és mennyi száj, a gesztenyék példaszerűen levegőznek. Jó lenne matt és derűs.

„Más utazó fogkeféjét is nyúzton cipeli, néki hajóbőröndjei se fájnak. Szemünk alá kis híján vihart kapunk, bolondot és bocsánatkérőt, vacsorára hajónk lerázza. S könnyű, fahéjszerű szél vonul át a szalonon. Poggyásza lázmérő és luftballon. Fogják, uraim? Ohó! Merő bélszínből lenni, semmi ín, csont, indiszkrét fájdalom, s ha vér, hát színpad a vér is, vadászmosoly. Állani kontraposzt a fehér hajókémény alatt, zizgő kameráján megcsillanni az alkonyatnak, üveglángost vetni a sirályok elé, falatnyi sálat, mely szárazon lobog. Tarkóban homlokig, mi rózsagyökér, s panamakalapban örökké.”

Nézni a tengert. Sárga hajóbőröndök alant a remízben. Csengetni egy picit. Fogják, uraim! Nem csomagolni és nem cipelni semmit.

Nem én, a mirigyeim.

Holnap megint megbontok egy lakást. Hogy ez, a megbontás, micsoda is, nehéz megmondanom. Alighanem egy értelmetlen, ám irrereverzibilis mozdulat, valami, amivel fölsértem és megrepesztem a burkát. Az egyszerűség kedvéért buroknak nevezem el ezt a merőben anyagszerű, holott megfoghatatlan bevonatot, ami mindenekelőtt időből áll. Eltelt időmből, belakottságból, emlékből, de ez messze vezetne, ahogyan az „otthon” is, jobb hát, ha munkahelyet mondok álságosan és szikáran és munkatárgyakat, tárgyak halmazát, fogható, dobozolható, törhető és törölhető tárgyakét, melyeket átjár és bébarnít az idő. Amint megrepesztem, világos lesz és süketség. Az életem tere, mely munkahely. És fordítva.

A búcsú munka, kihajózni.

Nem úszhatom meg szárazon, az íze por, nyál, szívcukor. A pillanatban, mikor elhagyom, holnap, tudok-e hideg lenni, szakszerű és praktikus? Székre állok majd, komoly és jelentős mozdulattal kihajtok (szakszó) egy facsavart, de semmi. Kicsavarok egy villanykörtét – réz, kóc, Pécs, pöttyös festék –, a lámpa messze vezet. S messze a pozdorjára ítélt galéria, térdelek a plafon alatt, a fedélközben megszorul a május, szelíden lerángatok egy függönyt, és nem történik semmi.

Az első tárgyakat, angyal, bohóc, kisezüst versenyautó, dobozba helyezem, göngyölegbe, szakszó, Bonita Bananas, producto de Ecuador. „Testem.” Akkor reped meg. Világos, siket kör marad a helyén és levegő. A burok onnantól tényleg szálló por csupán, gumipor, filmpor, kosz, takarítás, vesződség. S lélegzem ott, mint elszánt porszívó.

Lám, firkálnék inkább, pozdorjává minden összeilleszthető.

Úszott majd velünk a hajó a csillagos, nyári éjszakában, velünk, balneológusokkal. Kameráink rátapadnak a holdra, közelről sajt és szahara, mégis. Meleg, fehér kéménynél állunk, messze, a szemhatár helyén Portoviejo porka fényei. Ilyesmik.

A gesztenyékben tinta alszik, papaya lóg a tengeren, dús, érett és hatalmas, betölti a Váci utat, ragyog az Élmunkás-hajóhíd. S odébb a Szív, a fogszabályozótlan erkély. „Darabra mindent elviszek, egésze mégis itt marad.”

De kicsomagolt bőrönd – leszek-e?

Lónyai foszlány

Utolsó pillanatra hagyom, aztán reggel, most, a hajnal első lónyainál átírom. Betűz a nap, jó fehér minden, egy fehér raktár, írom tehát, hogy: immár föntről hallgatom az utcát, még mindig meleg, kólameleg május, nyitott ablakok, az az ernyedt, fodros, este tíz előtti szellőzködés, világít a hentesáru kis és nagyker a szalámispiroska utca sarkán, csíkos napernyője északolaszosan behúzva, ha nekem külön szobám volna, panaszolkodik egy széles asszony alant, hallom a hangján az erős hazait, beszél befelé egy földszinti ablakon, be a zöldek és virágok között, s eteti a nagy, lusta macskákat az autók kerekeinél, ezt írom, kezdem írni este, ahogy van, most aztán van külön szobám, estém, tárt ablakom, borom is van, nem tudnak egész idegennek, ha végig, olykor elhúz egy autó a Körönd felé, nyomában öt másik fölvinnyog, fölcsicsereg, éji hiéna- s madárdal, egy elmegy és a szele öt másik riasztóját kapcsolja be, vadítóan friss és fehér a fal, majd ideszoknak az utca szárnyas, apró és részeges bogarai, noha ez nem egy flórás környék, nem egy kimondottan növényi, ha ki mernék hajolni derékig a pudvás, csipkerozsda erkélyről, akkor balra is, jobbra is fákra látnék, az ember tekeredjen ki a fákért?, a falnál, a falaknál halomban állnak a polcok, mindenem, mindenünk, nem a hangot avagy a témát, de a gépemet és a géppapírt se találom egész délután, tornyokat rakok és bontok le újra, diszperzit, festékszag, selyemfehér, remélem és megígérem magamnak, hogy ez lesz az utolsó költözködős tárca, s próbálok úgy ülni itt, mint aki már mindig itt fog, s csak mosolyog irreverzibilis riadalmán, nem kérdezi, hogy „akkor ez már mindig így lesz?”, így lesz, legalább így legyen, hát asszimilatíve hallgatom odalent az utcát, ahogyan szuszog a szív, szuszog a szívem, mondja egy női hang abból a növényes földszinti ablakból, összefüggéstelen mondatok haladnak, járnak-kelnek az utcán, nem hallok mindent a gépkopogástól, ha írok nem hallom, ha hallgatom nem írok, vágom, kiegészítem s kitalálom hangcéduláim az esti melegben, idehallgasson, hát persze nem akarták, hogy kiderüljön, de ahogyan elhaladtak, csak úgy spriccellett belőlük a trágár beszédstílus, a sárga hajú meg ténylegesen röfögött, de úgy képzelje, röf, röf, szabályosan, menyasszonyöltözékben, ez tetszik, hogy röfögő menyasszony, netán Csécsi Ambipur, mellette a vőlegény lakkban, szmokingban, nyersselyem zokniban, ahogyan a csuklós, fekete limuzin bekanyarodik a Majakovszkij utcából, nem akartam, mondja az asszony dohányhangon, nem akartam hinni a szemeimnek, de egy komplett hajasbaba volt reácelluxozva a motorháztetőre, s tülkölve suhantak el, még táncoltak is valamelyik hátsó ülésen, tán még medence is be volt fölszerelve, nem tudja eztet pontosan, de az biztos, hogy nem akarták, hogy kiderüljön, nem tudom meg, hogy mi ne derüljön ki, szokom a közeget, színét, szagát, hosszú köhögéseit, a puha és kemény neszeket, hátamban körfolyosó, hová tízóraizni jár a hajnal, a hajnal első lónyai, ezt a valamit forgatom és formálgatom pár napja éjjel háromkor budán, amolyan vers-zárvány, vagy mi, mi is az, hogy lónyai, ha nem utca, meg kell-e fejtenem, nyilván valami fontos és világos foszlány egy álomból, s erős véletlen, hogy megmarad, akkor is, azóta is összevissza alszom, mint egy papagáj, az alvás is batyukba, dobozokba, Limuzinék a solymári Kokas-Night-ban tartják a lakodalmat, mit herepörköltje tett híressé, akkora torta van ott rendelve, hogy a közepére fér egy zongoraszék, ott forog rajt éjfélkor Csécsi Ambipur, a nő, aki a röfögést mesélte, becsukja az ablakot, a másik, a külön szobátlan hazaindul, csönd lesz egészen, lónyai foszlány, gondoltam, azt írom meg, azt az üveghomályos, hidegecske, náthagyáros budai hajnalt, de nincs, nincs most fülem visszafelé, csak az utcára hallok, csak az van, a ragyogó hentesportál, várom, hogy jöjjenek még valakik, beszéljenek, Agur, hallom később, Agur, gyere vissza, s ahogy Agur körme kopog a járdán, karcsú és szekrénybarna, írom, ami van, ami vanna, „szemben velünk az ezüsthajú gyöngyvarróné papagájt tart, akkora szürke jószágot, mint egy bakfis-ernyő, mit cselédlányok karján láthatni záporgyanús vasárnapokon, szomorú, szürke tollmamlaszt, melynek nagynéha van egy homályos szava, amit aztán ez a gyöngyvarróné ujjongva följegyez a zsebkönyvébe, hurrikán? azt mondottad, Pityuka, hurrikán? s a gyöngyvarróné ilyenkor boldog, órákig nevet, s kérdezgeti a papagájt, na, Pityuka, hát milyen idő lesz vasárnap, na? hur? hurr?, de nincs válasz, napokig, néha hónapokig nincs, Gyöngyvarróéknál az egész élet egy lapos zsebkönyvbe belefér, addig, hogy Pityukánk 1923 május 17dikén csendesen elment, tizenhárom nehéz szavakat hagyott hátra, úgymint…”, mit írsz, nyit be a kedvesem, ő hozta délelőtt a szalámispiroskát, szavakat, mondom, hogy miket mondhatott 1923-ban egy papagáj, na de tényleg, kérdezi újra, az előbb, mondom, valószínűleg elment itt egy csuklós limuzin, mely huszonhét litert fogyaszt, csíkos napernyője északolaszosan van lehúzva, s azt írom, hogyan röfögött benne a menyasszony, hülyéskedsz, mondja, tényleg mit? s ez a tény-leg, ez jó kérdés, azt írom, hogy holnapra le kell adnom ezt, és azt írom nagyjából, ami van, legföljebb, ami vanna, bólogat, aztán keres magának valami hozzáférhető ágybetétet s lefekszik, én meg becsukom az ablakot, csak a csönd van és a fáradtság, mintha virslivel ütném a gépet, virsli hatásfokkal és pontossággal, Hentesy Lirica, ágyat szereltem egész nap, bújtam alá, fűrészeltem, szögeltem, facsavaroztam, s estére éppúgy nyikorgott, röhögött rajtam a furnér, s itt, hogy furnér, itt foszlik végképp a semmibe ez a tegnap esti szöveg, ez a lámpaoltás előtti muszáj-tréning, most, hogy gépelem át, nézem, hogy mi volt még, volt még, amolyan díszsorként a hajnal első lónyai, s az még, hogy „húzom magamat mint a só”, más nem volt, nincs, kedd van, süt a nap, hogynemondjam betűz, a többi rajtam múlik.

Az Új Keleti Express

Nem robog, de jámboran suhan K. E.-vel a vonat az amerikai éjszakában, miben a hold is kétakkora, mint itt, Budapesten. Álmában Chicagóba tart ez a K. E., az 1926. évi eucharisztikus világkongresszusra, hol csak az ostyát a szentáldozáshoz 3 és fél métermázsa gabonából készítették, s hol külön osztály feladata volt gondoskodni, hogy a 3 nap alatt az alkoholtiltó törvények dacára az 5000 papnak misebora meglegyen.

Egyszer sasszemű gépészünk, harcedzett katonánk kukkant be hozzá, másszor a fehér borbély, kit személyes kedvesség s teljes gyakorlottság jellemez, majd puha lépteivel és mosolyával a színesbőrű pullmann-portás lép elé, ki „képünkön” éppen a papírzacskót adja át, melyet a vonat minden női utasának a rendelkezésére bocsát, hogy kalapját portól és koromtól megvédje. S itt K. E., ha nő, bizonyos hiúsággal hajához nyúl, megigazítandó álmában azt a tollas, kicsi csodát, s ezen elpirul, mit szerencsére nem vesz észre a Szent László telep Sask. magyar plébánosa, ki „egy este hóviharban kocsiját az ottani szokás szerint állva hajtva (a kanadai baxiban nincs ülés) reggelig ment negyven fokos hidegben, hogy egy haldokló öregasszonyt a szentségekkel ellásson.”

Hogy ki volt K. E., nem tudom. Azt se, hogy Ede vagy Emma, hogy cselédlány vagy tisztviselő. Annyi bizonyos csupán, hogy nehézkes és nyomtatott betűivel 1927 után írta be monogramját a könyvbe, melyről itt, pünkösd második éjszakáján beszélendő vagyok. Keményfedelű, csúnya kis jószág, girhes, szegényzöld s tán szegénybarna. Anyaga mint a papírkofferoké, mikben legvégül rendre irrigátort tartanak, egércsapdát, törött karácsonyfadíszt, s helye a speiz mélyes mélye. Múltnak kútja egy ilyen bőrönd – ne mondjuk inkább feneketlennek? Szóval nem egy album, nem. Szerzője egy kedves és névtelen nővér, ki a zárószó szerint úti jegyzeteit Budapesten, 1927 decemberében rendezte sajtó alá.

K. Ede vagy Emma rapszodikus, kevéssé gyakorlott olvasó, az érintettség jele tehát, hogy valamikor, mondjuk 1928-ban ceruzát keres, s eljegyzi magát e kis munkával, K. E., írja a szennycímlapra, úgyszólván a szemérmes Nővér helyett, ki az Unió hitéletét oly feledhetetlenül volt szerencsés megtapasztalhatni.

K. E. holtáig egyedül él, vágyai szépen szürkék, kedveli a török fagylatot, avagy ha mégis Ede, a spriccert, otthonában idő és pézsmaillat elegyedik és lesz egyre nehezebb. Nem tartozik az élet napos oldalához tartozókhoz, mondogatja tárgyilagosan, s kicsiny, savas mosolyát úgy rejti ilyenkor a tenyere mögé, mint ki fogát tisztítja, szolíd kifőzdében, ebéd után. Nem keresi a könyvet, a kikapcsolódás és szórakozás eme formájától olykor úgy megfájdul a feje, hogy kifejezetten port kell magához vennie, de ha éppen, s mondhatni csoda folytán a kezébe kerül, mint ez, A szolgálattevő család című is, hát telik benne bizonyos kedve. Hiszen megbocsátható az, hogy szívesen olvas távoli tájakról, kalandos sorsú emberekről az ember.

Hát hogyne! Ki ne szeretné és tisztelné a távoli Amerikát, s ki ne vágyná keresztülszelni azt az Északi Nagy Vasút, a Great Northern Railway felülmúlhatatlan vonatán, az Új Keleti Expressen?

Nehéz, kulturális napom volt, reggeltől estig könyveket trógeroltam, létramászásban s szoros betűrendben gyakoroltam magamat, a könyv nyűg volt, súly, por, papír, kemény borító, mely ravaszul csípi be a könyökhajlati bőrt, mire az ember felszisszen, megbillen a létrán, s a nyomban aláhulló kupac fölött sűrűül káromkodik, szidja a könyvek anyját, szegényt. Hát így találkoztam én ma alkonyatkor K. Ede vagy Emma könyvével, mely szinte az égből pottyant a padlómra, s nyílott ki a 88. oldalán a böjti eledelek menüjénél a Great Northern vonatán, miket szakácsunk éppoly kifogástalanul készít, mint a nagyszerű és étvágygerjesztő csirkepitét.

Tán K. E. is így járt, tán egyenest az égből pottyant az éjjeli szekrénykéjére ez a kis munka, mindenesetre ott volt, nyitva volt egy olyan takaros, cirmosra sepert tavaszi estén, mikor a Várpalota lázbeteg fényei épp megadják megukat a villanyok modern csillagainak. Sose láttam korábban, esküszöm, sose, gondoltam, s gondolhatta K. Ede vagy Emma, miután leküzdötte csodálkozással elegyes borzongását, mit a magassággal és a messziséggel való ilyetén találkozás okoz. Egyébként a böjti időszak 1926-ban február 17-től április 4-ig tart.

K. E. hitélete leginkább átlagosnak volt mondható, s az égi jelekkel sem akadt különösebb dolga életében. Kezébe vette e könyvecskét, száraz és kínosan tiszta ujjai nyomát szinte érzem, s visszalapozott az elejére. Úgy tett, mint én ma alkonyatkor a padlón, köztünk hatvanöt év, két vagy több „rendszer”, egy háború. Így ismerkedett meg K. Ede vagy Emma az Új Keleti Express odaadó kis munkáscsapatával, ezzel a csupa mosoly és csupa odaadás személyzettel, kiknek figyelmes és udvarias szolgálata kiérdemelte ezen vonat részére a találó jelzőt: „Nagyszerű, mint az ország, amelyet szolgál.”

S így ismerkedtem én meg K. E.-vel, kiről mit se tudtam és tudok, mindenesetre véle töltöttem el pünkösd második tárcaéjszakáját, azzal, hogy e furcsa, szívszorongatóan és megnyugtatóan érdektelen könyvecskét az ő emlékére végiglapoztam. S ha nyugovóra térve a vízesések festői vidékein robogó, mi több, jámborul suhanó vonatról álmodom, nem pedig polcról, létráról, mulasztott kötelességről, hát akkor ez valamiféle K. E.-emlékálmodás lesz, Chicago felé tartva épp zuhanyfürdőt veszünk a mély és nagyszerű amerikai éjszakában, majd hozatunk a pullmann-portással egy pohár mineral-t, megisszuk, könnyű szóda vagyunk, miriádnyi névtelen buborék, „s bár mindegyik – fejezi be nővérünk dolgozatát – úgy ragyoghatna ott a magyar élet egén, ahogy az a lélek titokzatos belső világában megszületett!”

A távirdász

„Vörösmarty látcsövön izeni a tekintetes úrnak, hogy regényt ír, mit átal is küld suo tempore messzilátón.” Lelke fölfelé beteg. Ez maradt, s mindkét vállamban-karomban a hasgatás, ahogy csak veckelődtem rajtuk hajnalig. Ha fölriadtam, menten visszavont, s ott folytattam, hol félvehagytam. Ez maradt, e „végleges-forma” vázlat. Hogy gatyás, rongyos siheder vagyok, lábom a maga természetes kordovánján kívül cipőt nem ösmer, piszkos és kéreges, Toldi-biciklim odalent a bárkakikötőnél. Reves, pudvás hajtányok tokjukban, az éjben.

Teli fénybeszéddel az éjszaka: békától eszterágig, paraszttól dragonyosig, avagy morkolábtól távirdászig mindnek megvan a magok nyelve, lángja, tükre, gukkervillanása. S ezenképpen megvan a csillagnak, bányagödörnek, s alant a tónak, hol feketén seggelnek a Gazda urak csolnakjai. Tele szikra-nyüvekkel az éther, s nagyon iparkodnám tudni, mi hivatalos közleny, netán mi szól személyleg nekem, mi szól csak úgy magának, s mi az, ami csak alság, élvsóhaj, párafény, villő piszok. Ha elvélem, Dédi Gergely leveri azt rajtam bikalánccal, s nem ereszt a Frigyes-lányokhoz hetekig.

Nimánd Mihálynak hínak, s hogy olvasni tudok az éjszakában, azt egy cseh üvegesnek köszönthetem, ki híres pálinkánkból igyekeze tükröt jegecíteni, s ki e távirati fénylövellőt is hasgó vállamon föltalálta. Legvégre belepottyantotta ábrázatát a meleg foncsorba, s jajgattában nekiszaladt a levegőnek e vak csillag, s bár elébb fölrepült, csak elcsattant az, s azonmód széjjelvágta magát háti tükrein s titkos csehkövein. Ilyképpen önnön találmánya ütötte fényre, akár láthatnám is innét, hol boldogult meg pontosan, de nincs merszem odafordulni a maschinámmal, továbbá Dédi Gergely se engedi, ki utóbb magához vett, nadrágot varratott a görhesemre pukovai posztóból, kosztot adott, biciklit s csattos bőriszákot.

Dédi Gergely akár egy fehér pátriárka, inge süt, a bőre cserlé-barna, haja-bajusza pemétre vágott, s diót lehet törni homlokán. Az őszi hold szürke világa még túl is neveli termetét: ha a tornácon fölemeli meszelyes kanalát, akárha a kikötő bakator vizéből merítene a nyulakra fövőlét. A felsőházban, mely mulatóház nyoszolyatoronnyal s hánytószobával, gyűlnek a Gazda urak, készül a duska.

Dédi Gergely délestétől: nyulat főzött. Nem cifrázta, megpukkantotta tarkójoknál, s repítette ki a szürkankójukból, hogy nyíttak még mikor belezett s darabolt. Nem kell, csak üst és égerfakanál, más készség nem is kell a főzéshöz. Még vereshajma, magyarpaprika, só. Ahogy habzott véresen, pirholagosan, úgy meringette rá a kese bort kanálból, lavorból. Én, a postás és távirdász lestem ottan és borzongtam, töltöttem épp’ a maschinámat elegy cetolajjal s gyúpálinkával.

A mulatság rendesen mint a lobbos paprikás, kepesszenek akárhogy, mindmegannyiszor széjjelfőlnek benne a Gazda urak, a csontosa és feketője lassan, ifja és zabosa hamarébb, de mindenik szaft lesz az éjfélre, eves-kása nyúlból, trágyából, fakó borból és pálinkából. Hozzá még dajnákat cepeltetnek ki Fehérvárról lámpás fogaton, a Frigyes-fényképész dülledt, birkaszemű luvnyájait, gyapjokért. Az öltenyben is mind pucér, uccura reped rajtok a tapasztalt selem. Hamarost a Gazda úr is mind födözetlen, épp csak a fringiájok el nem hányják, úgy nőszik a fennvalót, s házát az eget, e siralmatost és bakacsint.

Előkerül egy mozsárágyú s egy cimbalom.

Magam a zárt rönkfolyosón közlekedem, le az alsóházhoz s vissza, szükség szerint. Már ott ülök a fémlesen, mikor a léptem még bőven duhog a cölöpök között. Ezek a hangot se engedik megdögleni, mondogatja ilyenkor Dédi Gergely, s utánam vágja a bögréjét. Csoda-e, ha félek?

Hegybirtokunk elődi a vidéken, s aligha nem tekintélye okán van magosabban a többinél. Térképésznek, csillagásznak az ilyen locus aranyat ér. Ellátni egész a nyéki dombokig, belátni pórházba, udvarházba, nyoszolyától temetőig le van vetkezve az emberiség, rózsa és hullafekete, mint hatnapos nyúl a himbán.

Forró és ütődött ez az ’55-ös ősz.

Ahogy regula szerint leadom körben a jeleimet, szemre veszem az apró, tiltott sütőkohókat a mélyekben, s a morkolábokat, kik üstökbe törik, reszelik a hold magyar ezüstjét. Mi reggelre kiforr és megmered. Százak és százak óta táblás pálinkájáról híres ez a vidék, mondja Dédi Gergely, de nevezik lávapálinkának is. Ülök, figyelek, hasgat mind’ a karom. Lustos, bársonybútt sikkantásokat hoz az alszél a mulatóház felől, a Gazda urak, jól tudom, karddal, nyállal, konya bajusszal furkásznak a Frigyes-lányok micsodájiban, dessertnek falják a selyemharisnyát a zsíros nyúl után.

Dörmeheősz alambu csorgan.

Így, üldögélvést is húzza a vállam a permetezőből szerkesztett cetolajos távíróm. Páros cső imbolyog a fejem fölött, a vékonyabbjában kukla mécses ég, az öregebbik, ha lenyomom a kart, kipriccöli a gyúnaftát, s akkor föllobban a morseláng, hosszabban, kurtábban, a kezem akaratja, illetve a táti-nyelv szerint, mit e vidéken használunk. Ami reá viszontüzenet, azt szemmel fogom, s jegyzem a nótakönyvbe. Félre nem nézhetek, szemet nem hunyhatok, minden áldott reggel tartozom e salabakterrel Dédi Gergely ágyánál állani, s átadni neki, amint megébred. Nem úgy, ha valami rendkívülit észlelek, s fogok meg: akkor bejárásom van alvóházába bármi órán, mulasson ott bárkivel.

Úgy sejdítem, ezen az éjszakán is fölveszek valamit, ami nem várhat. Rövid, páros csillárra leszek figyelmes a nyéki halmok felöl, mintha egy lélek beteg szemvillanására fölfelé, s hunytával, ha félek is, inalok a felsőházba, hol üszkösödik a mulatság, sziszeg és nedvedzik az indulat. A Gazda urakat már egész az ájulásig bántá a kacajdüh, túl már hazán és bukott revolutión, s csórébbak a kágyillónál, ínyen és vatrantyún át sérves szívökig látni, hol nem ketyeg más, mint a haladékony idő.

Szalutálok s mondom légszakadva: Tekintetes úr, Vörösmarty látcsövön izeni a Tekintetes úrnak, hogy regényt ír, mit átal is küld suo tempore, messzilátón… Tekintetes úr! Dédi Gergely nagysokára fölpislant a békaguggból, szalutál ottan és int nekem, hogy el, paraszt, el, de látom a szemén, a lilabogos, batyuba gyűrt szemén, hogy a bikaláncot, hogy azt legalább holnap elkerülhetem.

Esti kréta Édes Ligetről

Fogok, fogni fog egy közepes rajztömböt, használt krétákat egy nyárszagú, nyurgabarna dobozban, s ki a Ligetbe. S onnantól fogva, amit csak a keze lát, az ideges, parampázó keze. Szállong a matt, színes por. Kis, szálkás bekezdések, idei glen-ek, fecseg-fogalmazás. Legföljebb, hogy: átteni alkalmasint rézbe. S ez, ha fontoskodó és mosolyogtató is, hangulatos.

„A Dózsa György s Ajtósi Dürer megett, barátom, a hajdani »Ökördűlő«, bizony, külön világ. Ki ott belépsz a fák közé, Édes Ligetbe az egykori mocsár helyén, hát feledd el, hogy nem tourista vagy e poros világon s nem utazó. Hol a csordultig telt estvéli nap, akár piros troli csuszamlik a platánok alá. S búvik kutyába, tóba, vonzabronzba. Fakótagok a flóra ezen óriásai, mégis. S ott elfeledd, hogy más is van, mint e blúzlevegőző, lopott és közönséges könnyűség! S hogy bár olyképp zsugorított s kigyártott természet ez, mint Vajdahunyad öszvér vára, azért a láb valódi, a jó tüdő szárnyal s dolgozik, s az alkony: alkony.”

Szelíd, elagott gépemet sétálni viszem a Ligetbe. Nehezen bátorodik föl e zöld szabadban, s ha elfut s megszagol valami kacér és ifjú leptopot hát kocog is vissza hozzám. Kevés van neki hátra, tudja jól. Hol ezt nem üti, hol azt, a legegyszerűbb művelethez is elkél neki a kézi segítség, legszívesebben csak csönget s kószál céltalan. Zárt lábbal, szürke anonymus-kabátban ül egy padon, s nézi az égből, amit kékleni s csillanni enged a fák ragyás tollazata. Minden nyomorult ő-betűnél bocsánatkérően rámnéz, széttárja szemét. S ha elhaladunk a Horváth Jakab ügyvéd úr keskeny és barátságos sírja mellett, „min virág friss lenni meg nem szűnik”, egészen közel húzódik hozzám. Ott ne hagyjam, mondja a mozdulata. „Fuit.” De hogy hagynám ott?! Klottpántlikám, íróvasam, krétásdobozom. S ráérősen lejegyzünk ezt-azt.

Hogy Pósa bácsi bronzcipőjénél úgy remegnek s iparkodnak a szúnyogok, mint valami kitartó, örökre lekötelezett lüszterözvegy. Ül karszékében a hatalmas kisöreg, öléből füzetkönyve lelóg. Bronzszervei, mint az öreg Aranyéi; ugyanaz a köszvény, hátfájás, netán prosztata, ugyanaz a tompa, kérlelhetetlen fájdalom a bronz mögött, harapósság és érzelmesség, hogy meg kell halni. Egyformán. S itt akár el is kanyarodhatni: Pósa Lajos és Arany János, így utólag, diskurálnak a Margit-hídon. A Jászai Mária téren „pirholagosan fésülködik az ablakokban az a nagy, kilobbanó húsfekete asszony, aki alkonyat.” S akkor nagyon szép van. Két öreg kőérc. A többi innen nézve s így utólag mindegy, a többi irodalom.

Lejegyzünk ezt-azt. Hogy Leo-jégkrém végtelen vadszaga úszik az Édes Liget fölött a lomha, égi szavannán, hogy nyit a cirkusz, zár a Zoo.

Hogy szatyor, kutya, teniszütő, madár, troli, pecsa…

Sétáló drapp, ahogy bevág. Vörös lány piros ebével. „Trixi, te geci, hova bánatba csavarogtál el?” Szafarinadrág, a homloktőn folyóka gyöngysor, csilló bosszúság. S persze, a túl erős, megbánt szavak. Este májat ad neki majd, s túrórudit. Nézik a Dallast, ölben öl.

Hogy pakolnak az árusok. Árusné élettársa megjön a furgonnal. Most kell jönni? morog Árusné, de nem szól, csak a lányával üvölt, hogy el ne ejtsd azt a vázát, te teve, a lány persze elejti. Alacsony, nagy mellű kamasz, ki egyszerre álmodik késsel és királyfival. Azonnal idejössz, a kurva anyád! De én nem akartam, anyuka! Akkor Árusné, szegény, lenyomja a lányát a pultra és verni kezdi a fenekét. Gyamesz, gyamesz, gyamesz, ezt kiabálja és veri szárazon. Amíg az élettárs, e párduc, csizmás lábát Árusné keze és a kislány feneke közé nem helyezi, rá a vágásra szelíden. Maradjatok már, baszki, és mosolyog. S akkor ezt az élettársat mindkét nő meg tudná ölni. Spicc és gyűlöletbalett a templomhajónyi platánok alatt, jelenet vérpirosban, kimerevítve, levett hanggal.

Aztán drappal, némi üvegkrétával, visszafogva a thermál-oldal, estefelé. Egy kismondén víziszínház üres folyosói. Hol kihallik a próbatermekből a spinakkerhasú masszőrök hegedűje. A kádszobákban köszvényillat, százados testhomály, elszáradt krémek avasa. Köpenyes asszony, ahogy mélyre hajolva mossa a ragyogó követ. Fád a háta. S hogy köpenye alá puhán benyúl az a kentaur, vörös nap. S hogy akkor meg kell rándulni, ezt gondolja, hozzá kell vágni a vödröt, Édes Piros, hát a gyerekem lehetnél, Trolika, te állat, megmondom, ne félj, anyádnak, ezt képzeli el érintőleg. S hogy a merénylő, ki ínyből van és óvatlanságból, a merénylő száján akkor szivárog a vér, ahogy a veder, az a vohadt vedev fölsértette. S hogy be kell vinni egy üres masszírozóba, ínyét fölszárítani, kis hülyém, te, ne görcsölj! Ez fut rajta át, s az, hogy micsoda marhaság. „De ki csókolja ki a keserűsót egy iksz éves, egyszerű és tisztességes asszony köldökéből?”

Elhallgat túlnan a medence-oldal is. Brókerek és brókernék ejtőznek dobozos sörrel. Fejükön arany úszósapka, ezüst halánték. Fehér, tőzsdei vitorláik megeresztve. Hallgatják egymás állán a szusszanásnyi borostát. Nézik szemben a műrom kerti-fal zöld szakállát, s hogy mint tajvani, ömlesztett nyakkendőtűk csillannak meg abban a gyémánt legyek.

Zsaru-magazinnal csapdossa apró ablakát az állatkert pénztárosa, s mikor észreveszi, hogy a lassan kiskörömnyi krétáimmal, vasárnapi piktor, megörökíteni igyekszem, vörös lesz és hallgatag. Egy mondata sincs. De lángoló fülét majd átlopom a Körönd fáira, mikor a gépem és én föllépcsőzünk a puha, meleg föld alól. Aztán még nagyon sokáig sötétedik.

Egynyári mondatok

A nyár az lágy buggyanás a homokon.

Tükröt sütnek a gangokon, teknősbékát, fújtat és ciceg a júliusi nap a bő olajban. Zsíros zászlóban ácsorog a nyár, lobogtatja, nyeli. Csíkokat húz a szerves, telt szemét. A szomjas, verébmedence fényben gyéren lóg a petúniák vendéghaja, zöld akasztójukon a kék, piros, lila foszladék. Ládák és szárazak. „Paradicsomkórház”, ezt hallom többször is egymás után, holott suttognak, szinte összeakad a szemüvegük a függőfolyosón. Társalognak a petúniák. Orvostól jönnek, hentestől, piacról. Annak a rendje.

Mert azért, Husika, hát az a kórház, hát az magában véve is egy paradicsom volt, egy boldog piknik, hol szökőkútban játszódtak a derék főorvosok, és madártej volt minden meg sodó, hát egy fürdőkórház milyen legyen, egy valóságos Klinika, Dráváné, s hogy villanyos tolókocsival folyott a szép közlekedés, egy Hospital Paradiso, azért az mégis valami, nem esztéká. Hajdan, mondják a petúniák, s legyintenek. Ropog szatyraik apró kereke a műkövön.

Az bizony, paradicsomkórház, az a nyár.

Hogy tehát mi is a nyár, de így, ilyen banálisan, hogy mi a nyár?, azt fogalmazgatom. S becsukom hozzá a szememet hétfő délelőtt a Szív utcában. Talán nem is teknősbéka, hanem akciós zsírszalonna, azok a bolyhos, nyurga táblák, sertésjegek a nyári délelőttben, s végül mind szőkére sül, selyemcukor és kösöntyű, és olvad el a nyelven magától, nem szíjas, nem gumis, paradicsommal, Dráváné, jó kis paprikával.

Nézem a becsukott szememen a karikákat, a higanyos buborékokat. Vizet kellene írni, csak vizet. Valami könnyű, nyári tükröt. Lustát és meddőt. Laza gyomorszájat. Nem törődni, nem dolgozni. Elengedődni a bőrt. Hogy csak a semmi, a semmi, a semmi. Mikor fekszik hanyatt az ember, lábai mint a hínár. Nem szerkeszt, nem épít, nem kerekít. Ahogy esik jól, úgy. Plafonküllőkön lépegetni az ujjaival.

A nyár az bőrérzet, víz és nyurgaság, jégszekrény koccanása, apró hajnali vodkák és mezítlábra felhúzott tornacipő. Frissen vágott sörtefű egy kertben, harmat, fehér vasasztal, vízüvegcserép. Elhagyott, hibátlan víztükör kacsákkal. Homokos fürdőköpeny sprődje a vállon. Karnyújtásnyi túlpart és tengerérzet. Lassú napok gyors telése. Hogy holnap is, holnapután is ma van. S bicikli, zöld veltelini, mályvafagylalt.

Csíkos nyugágy, könyv, vastag és fölösleges regénykönyv a napolaj árulkodó kis szamárfüleivel.

Eötvös Károly fürdőtrikóban a füredi strandon. Bajsza, rózsás kagylóvá görbített talpa, piruló tagjai.

Amikor a szívkórház Badacsonyba hajókirándul, s a boldog pecsenyesoron tetőfokára hág.

Valami szél, ahogy lapozza a nádast, s a messzi, strandi lárma mint a csend szőke kérge. Ahogy szállanak a felhők badacsonyan, kék egükben a csecsfelhők, drágám, szállnak mammatusz.

Ölbe vett kockás füzet, fekete toll, íráskézimunka. A nyár szabadfogalmazás.

Az a nyár, ahogy a partra döng a tó és „nagyítóüveg-húsa alatt ingó terméskövek dagadnak-fogynak, ahogy éleik szöge a híg kristályban megtörik, szűkül vagy tágul: a dirib-darab roncsok együtt emelik hátukat, torz teknősbékák, a vízzel, amely szabályosan fújtatva futja el mohos lapjukat, aztán lecsorog s fél vagy negyed ütemkésés konok játékával kontrázgatja saját lélegzetének nyugodt ritmusát.”

Szemüveg, kívülhordott ing, ezerbő nadrág, hunyorgás, szétlóbált, nyughatalan barna tagok, tán notesz, ceruza. A földvári mólón Szabó Lőrinc, ez a nyár.

A bélellei honvéd úttörőtábor második világháborús gumicsónakjai alatt a keserű gumiszag édes illata.

Szabó Kaola áttört presszósköténye a tihanyi apátság hóna alatt. Párás, kék tálcán vitorla sörnyitóval, számlablokkal. Vörös sün, podravka pivo. A bőröd. Apró, visszakozó mozdulatok rajt, a homok kicsi rákjai, ez a nyár.

Egy túlvilági reggeli. Csurig terített pingpongasztal bémárián, s a kert végében piros üdülőkkel a vasút. Nyárfa, poros nyárfasor a holdig s vissza.

Halsütők a siófoki állomáson, szívdodzsem és butikosnadrág.

Egy ottfelejtett napernyőkalapács.

Hogy lugasuk fakózöldjében pirosra szítt ponyva alatt zöldbableveseznek az angyalok. Titkos combjukon, ikrek, kanálnyéllel vakargatják a szúnyogcsípést. Nyíló recék kereszthálózata. Hoznak a melbából fagyit, de vanília nem. Hogy csupa, csupa málnák. Naptej robban az ég lőtéri csöndjében. Szédül és érik az uborka a pincetetőn.

Az az ájult, édes nyár, az volna. Üvegszájban, nejlonüvegben mézcukor, s korom, gálic, sebbenzin, az nyár.

Hogy Egry József mókusecsetet mos az alkonyatban.

Egy bicikli ezüstje a györöki országúton, mikor filmet izzad a bitumen és surrog, surrog fölötte a kerék nagyon fátyolból és nagyon messziről, az a nyár. Nem küllő, nem nyereg, nem is épp szín, csupán egy hosszú cikkanás a szemben, szúrós fénypor, ami majd bármikor előhívható: ezüstmaszat. S hogy ehhez a biciklihez ki tartozott? Istenem, hát ez, ez a fény, ami mindig hozzátartozik, ez tartozott.

Györök, ahonnan látni a tengert, ez a nyár.

S hogy a szív a legizmosabb élőlény, tizenkét sorban elfér s tízezer évre elég. Jelentéktelen, mégis másod.

Egy teleákolt fürdőző papír.

Csók Adorjánné falvédője

Föladják kérdésben, milyen is volna az én falvédőm. Hát, nem tudom. Alighanem kéziratpapírból volna, sok-sok teleákolt papírból, s minél többől, annál kevésbé védene az valamit is, s csak csupaszabb volna a falam, annál csupaszabb s védtelenebb. Így van ez, ha a fal a papírba költözik, de nem okoskodom.

Hanem milyen a másé?

Milyen Csók Adorjánné falvédője?

Egy borús, ólomszóda napon, mikor minden cigányút és lapos pillantás, akkor keresem föl a jóhírű teremtést. Bányásznegyed szélén lakik, földszinten erősen, honnét meddőhányóra s vastelepre látni, s hol szivas kutyák marakszanak vérig-rogyásig a rozsdás elevátorok alatt. S még a nap is a tükörgyárból süt át, időnként.

A kapuban cirkalmagos tábla, hogy „Csók Adorján kézi-munka előnyomó, csak gyűjtőknek”, de az asszony nyit ajtót nagysokára. Homályos szemüvegét rámemeli a tréningruha fölött, s mikor mondom, mi járatban, hát kis híján kidob. Hogy ő nem egyéb, mint az ura szegény, elfaragott ceruzája, Csók Adorján meg üzleti úton.

Tán az apátia az, amiért mégis beenged. Hogy mindegy az már, ha az élet is mindegy. Lakókonyhája rendes és sötét, egyszerű asztalán milliméterpapír, rajzszerszámok, a kredencen hajasbaba, birsalma, kitömött mókus. Épp a konyharuhát főzi ki, attól a szag, mondja. Dianával kínál, olyanformán, hogy kristálycukorra csöpögteti evőkanálban, s nyújtja. Ha nem, nem, őt már csak ez tartja életben valamint a muszájn.

Megjegyzésemre, hogy ezek szerint rosszkor jöttem, csak legyint.

– Azt hiszi maga, hogy egy szegény kézimunka-előrajzolónak dalból van a szíve s virágból? Hogy abban mindig lakodalom van és fasírt? Hogy csak fölkel reggel és tearózsa fakad a lehelletéből? Hát egy gyameszt, uram, egy büdös gyameszt – mondja riportalanyném, és lecsapja a kanalat a mókus mellé, hogy beleroppan a szürke zománc, s csönget a vitrin.

– Dehát mégis, asszonyság, ha baját párna mögé gyűrve elméláz nyári délután, s lelke pagonyának aranyporát papírra teszi, hát csak öröm az mégis, béke és nyugovás.

Hogy az meglehet, de ha Csók Adorján haza talál jönni, hát el nem visszük nadrágolás nélkül s szárazon. Neki penzuma van, ő el nem trafikálhat mindenkifélékkel s óraszám. De látom, forr és dagad a szó e nagy, pősze testben, s dobja is le a födőt, mint nehéz konyharuhái a tűzhelyen. S hányja be közben a dianás cukrot, fűtő éteti így lokomotívját.

Hogy annak a sarlatánnak csak a bumfordi a jó, mentül amatőrebb, antul jobb, holott ő másolna finom Magazinokból, Élet és Tudományokból, nem beszélve, hogy fejből is kecsesebb a gondolatja, mint ami a megrendelés, úgy higgyem el. S hogy szív kell ahhoz, ebben igazam van, szív és szorgalom. Meg tűrni. Mert nem lehet ám akármit! De nem ám, ezen a sötét és perfid világon, hol férj van, áfa, nadrágszíj és lábvizesedés, s apró gonoszság annyi, mint sörét a szegény szarvaska oldalában, ha belépdel a tisztásra, mint csabakirályfi, és büszkén bőg a nagy agancsa alatt, mert az kell ám, randa, nagy agancs az Adorjánnak, hogy a konyhaasztalról lelógjon, akkora, és csak hogy kövér legyen és vastag, hát hogy legyen, kérdi ő tisztelettel, hogyan legyen elhájasodva egy hattyú, meg a szekatúra folyton és lepofázás, hogy mi az ott a kecsesen ívelő hidacska alatt, te molyos tehén, Tátracsúcs? merthogy nem hullám, az fix, és akkor ő radíroz, oda bőg rá egyenesen a sorvezetőre, radíroz és rajzol, és láthatom én, hogy egy szegény kézimunka-előrajzolónak sincsen minden kalácsból.

Csók Adorjánné fakanállal gyömöszköli konyharuháit, és mondja, mondja a selyp, kicsi szájával, hogy ő kijön ide éjjel, vizet merít, süti a talpát a hold, mikor már üres a tévé, és akkor csak nézdegéli a kutyákat a vastelepen, amúgy se tud aludni az Adorján szuszmákjától, hogy az álmában miket kiabál, hát förtelem, de egyszer úgyis rányomja a szputnyikos subaszőnyeget az ordinári szájára, és hogy ő legtöbbször, így, a kutyák után szabadon rajzolja meg a szarvaskák tüzekedését, ugye, erdőbe, állatkertbe el nem jut a sorsától, pedig szeretné természet után, dehát tilos, őneki az tilos, mert csak bumfordin szabad, mégis így pótolja a fogyatékot, megfigyeléssel, vagy ha történetesen vadász kell és nem győzi már a fájós fejéből, hát megkért egyszer egy ilyen polgári őrt, álljon néki alakot nyájas vadászmesterhöz, ki rózsabokorból lesi kandin a menyecskét, és az, igaz, borért, rá is állt, és azzal még a pechére hazajövő ura se mert ujjat húzni a fegyver miatt, csak morgott, hanem az arcot, azt már az ő esküvői fényképükről kelletett rázsírpapírozni a vadászra, az uráét, hogy szakadt volna le a pap keze, s hogy most se kér-e az úr dianát.

Most kérek, jobbnak látom, s számban a jókora vendégkanállal bökök a mókus felé, hogy ez a kis jószág is valami modell volna-e.

Az, hogy nyivesedne meg, aki hozta, az is, ő már rég a Dallasból akart volna valami komolyabb szériát, Samantha fürdik fekete tóban és efélék, de az Adorján üvöltött, hogy mi a te kacska kezed a filmnyomókéhoz, és hogy pont ez a te bájod, a régiség és a kézi munka, s hogy tessék, itt van e a mókuska, tessék áttenni szőlővel, dióval, mogyoróval és aláírni, hogy „az én uram olyan szelid, lehet mint a vajat keni”, különben baj lesz, nem lesz Népművészet Mestere-ség, mert ez az Adorján már csak ilyen kiraffinált gyűjtőknek szállít, „hát Gagarinos-Tyereskovás van-e a professzor úrnak, mert én tudok egy asszonyt, aki mindmáig ilyet csinál?”, és kacsintgat és gazsulál, és akkor ő, Csók Adorjánné, rajzolhatja a csárdásozó Gagarint fejből, máma, uram, máma, s hogy tudom-e én, hogy milyen szputnyikot rajzolni egy egész téli délután, míg bele nem dagad a lába a hokedlibe, hogy úgy kell lefűrészelni, tudom én azt? nem tudom, meg hogy kis lakáj a nagy Duna mentében és csupa nefelejcsből a füstöt, hát van erre mintának gyárkémény elég, az már igaz.

S hogy mire vagyok még kíváncsi, mert van egy soronkívüli várkastélya ebédig.

– Én már ezekután semmire, asszonyság – mondom az ajtóban –, legfeljebb, hogy mért nem láttam egyet se falvédőt a konyhájában?

– Hát azért. Mert beleeszi magát abba minden, én csak tudom, a toros káposzta, a madártej, a hurkaleves. Úgy a könny, mint a Vegeta, az a poharas jugoszláv. Van szomorúság anélkül is épp elég, inkább az olajláb vagy a csempe – mondja Csók Adorjánné s majd’ meggyúl a levélláda a sósborszeszes lehelletétől.

Az én falvédőm a Vadászó Diána.

Deleatur

Valójában deleatur kezdődik mindegyik, úgy, hogy magam elé húzom a gépet, befűzöm a papírt, üres, süket és hatalmas, aztán ülök előtte bambán, vakaródzom, forgatom a fejem és utálom magam, utálom az irodalmat.

Folytatódni pedig rendre úgy szokott, hogy „vasárnap van”, „hétfő van”, mittudomén mi van, de valami legyen, legyen végre, és mégegyszer valami. Ez a valami általában a semmi, illetve, hogy nem jut az ujjamnak eszébe semmi, úgyhogy gépelhetnék akár boxkesztyűbe is.

Elindulok hát e boxkesztyű irányába, ami többnyire karban, vállban, emberben, ilyenformán névben folytatódik, például Inotai, s ez, az Inotai akkor már egy kiterjedés, egy bőrlufi, Pázmánynál: szarzsák, föl lehet fújni lélekkel, némely mondatokkal, lehet, teszem azt, mondani, hogy Inotai sarmosan verítékezik egy gumimatraccal a szájában, s ez akkor már strandban-balatonban folytatódhat, ami, ugye, nyár, s a nyárról csípőből kell fogalmazni tudni, ama legrosszabb fajta költői rutinból, aminek, mit tagadjam, birtokosa, no jó: bérlője vagyok, e ponton, de tényleg, üvölteni kezd a földszinten egy rádió, hosszú, forró nyár, át kell csupán kölcsönöznöm ezt a slágert arra a strandra, ömlik a Kölcsönzőből, a napolajozó hifijéből, versben itt helyezné az ember hűvös talonba a dió-rádió rímpárt, s innen egy ugrás Inotai meleg, kétségbeesett disznószeme, ahogy el akar pattanni az erőlködéstől, mert Cselesztáné kétszemélyes endéká gumimatracához nincs elég tüdő, főleg behúzott hassal nincs, Apolló-pózban nem lehet gumimatracot fújni, mint amilyen gyámoltalan, villan át Inotai agyán, mikor az enyémen, hogy itt van egy karcolatnyi helyzet, előbbieket dobhatom is ki, deleatur, ne mondhassa a kedvesem megint, hogy neki elege van abból, hogy folyton arról írok, hogy nem tudok miről írni, hát jó, hát tessék, Inotai homorít és képtelen fölfújni a gumimatracot, tartja a szájában, akár egy kutya, a Cselesztánéét, gondolsz-e majd rám, ha eljő az éjjel, hallik a földszinti Kölcsönzőből, de tényleg, és hogy nem szerettél még így senki mást, miközben Cselesztáné lába a matracpumpán, a cső víg ritmusokat pöfög a semmibe, homokkottát a gyér, semmi gazba, s akkor ez groteszk, úgynevezett groteszk, nincs rajta mit ragozni és kibontani, állókép: pöfög a gumipumpa a gondolsz-e majd rám ritmusára a Cselesztáné izmos, lakkszalonnás lábfeje alatt, Inotai meg majd’ megszakad, behúzott hassal, talányosan és lazán mosolyogva, diszkobolosz-pózban, melyik középkorú, eros dohányos bír el egy kétszemélyes gumimatraccal, melyik? az erőst véletlenül írom eros-nak, s ha bennhagynám, valamivel megint megvolnánk, nem is árt, ha a második oldal közepére azért valami megvan, ideje továbbá, hogy felbukkanjon – hm, a boxkesztyűből? – egy úgynevezett „erősebb” mondat, amivel majd fel lehetne ütni az egészet, hogy legyen némi pofája, boxkesztyű és felütés: pimf kis írásvéletlen, aligha lesz a kész írásban használható, s itt mondom el, rezignáltan, hogy ennyit, másfél felkket soha a sedobok során használatlanul és mindenestül ki nem dobtam, vagyis amibe belekényszeredtem, abba vertem bele a saját orromat, azt játszottam meg; kiszórni a táblára egy marék sakkfigurát, ahogy esik, s onnantól már a játék szabályai szerint, abból fejezni be a játszmát, ami van, kihozni döntetlenre akárhogy is, vagy legalább elegánsan kapni mattot, azért a boxkesztyű lehetőleg süljön el, a felvonás végén bejön a „Szobalány: (bejön) Mérnök úr, a Cseleszta Dixi méltóságos úr küldi ezt a fertelmességet és izeni, hogy… hogy lehet pisztollyal is, de az a mérnök úrnak (megbicsaklik a hangja) …régen rossz… (sírni kezd) Inotai: (feláll a sakkasztaltól, levegőért kapkod, megtántorodik)”, ajjaj fekete vonat, elvitted a páromat, énekli a Kölcsönző hifijéből Pór Péter, mikor Inotai megtántorodik, két ujjal befogja a ráncos matracon a Csutorát, és veszi a nagy levegőket, porig ég, csak a füstje marad, a pumpa kicsi füstje a gazban, a harmadik oldal tetején már és még illendő eldönteni, hogy Inotai valóban rosszul legyen-e „a melegtől, Évike”, ennyit ér a szerelem, nem érdekel, egyáltalán nem érdekel ez az Inotai, akinek nincs elég levegője, az ne akarjon kéthetente gumimatracozni, s most, hogy visszaolvasom, a szöveg épülését sok-sok visszaolvasás helyettesíti, szóval visszaolvasva nem értem, ki az a Csutora, nyilván valami bankigazgató a második fölvonásból, vagy jószág-, nos, ilyen ellenszenves és snassz, ha kifogy a szusz, nem marad más, mint egy gutaütött strandi karikatúra a Ludasból 1970-ben, szöveg nélkül, istenem, redundance makabre, ebből a közepes szójátékból a helyén bármi lehetne, a helyén, nem pont itt, úgyhogy legjobb lenne félretennem, ha nem épp azt akarnám illusztrálni kínomban, hogy még deleatur se, s hogy elfáradt, elfáradt, elfáradt ez a sorozat vagy mi, kihívás volt, létezési sport, kéthetente cérnát fűzni a levegőbe akár van varrni valóm, akár nincs, amíg a nap mint hegyes és gonosz aranytű nem reszket a levegőben, hát most nem reszket, kedves Cselesztáné, kedves Tejbeda Éva, most a Szív utcában (ez nem a Szív Ernő-féle utca, sajna, nem) a domboldalon áll egy régi kunyhó, de bizonyisten, ezt játssza a napolajozó, s Inotainak csak a szeme, a rémült szeme látszik a matrac fölött, amikor a zene a pókhálónál megszakad, hát szinte tudja, mi fog következni, igen, egy közlemény fog következni, hogy Cselesztánét sürgősen várja férje a bejáratnál, férje, a sportlövő, mire az asszony halálsápadtan fölpattan s személyi holmiját gondosan összeszedve elrohan a táncos lábain, mert ez már az utolsó oldal, és Inotai úgy néz az elárvult pumpára, mint a fuldokló, most le kéne ülni a francba, gondolja, és akkor is mi volna, ülve és pumpálkodva is mi, gondolja, és lenyeli a sűrű, gumis nyálát, mert hát kinek puskázzon ő ezzel a nyomorult pumpával, avagy minek eressze ki a levegőt a kétharmadánál, minek és kinek, gondolja, és szépen, tempósan, ugyan lassabban mint az isten véled édes Piroskám, de fölfújja a kétszemélyes endéká gumimatracot, és nem holmi tanulságból, nem is dafke, dehogy, hanem mert nincs fölösleges levegője, s ez a dologban a legszomorúbb, s az, hogy elírtam magam elől kínomban a következő, az utolsó, a végre búcsútárcát, Inotai letép a pumpa mellől egy hangaszálat, rágicsálja, köpködi, s nézi az erecs-kék túlpartot, mely este majd újból egy karnyújtásnyira.

Narboia ibocis

Aznap, mikor ez a tárca megjelenik, lesz három éve, hogy ültem egy Balaton-parti kertben s valaminek a címén gondolkodtam, valamién, ami nem volt sehol, illetve ott volt a levegőben, fűben, fában, az írógépemben, benne, ott volt az időben. Nem tudom, tényleg nem tudom, írtam föl kissé frivolan a Mészöly-mondatot, aztán Truffaut segített, meglett a sorozat-cím, s meglett az első tárca. Pár héttel korábban állapodtunk meg az akkori Magyar Naplóval, hogy csinálok nekik valami rendszereset. Ennyit tudtunk: „valami rendszereset”. S hogy négy flekk darabja. Aztán csináltam. Aztán eltelt három év, ideje befejezni.

Most, a búcsú pillanatában, tán épp zavaromat leplezendő se nagyon mondhatok mást, mint hogy nem tudom, tényleg most sem tudom, de mostanra legalább téve van, megíródott hatvanöt tárca, tárca-kiterjedésű dolog, s ülök a hatvanhatodik fölött. Akár bankettolhatnánk, a gépem és én, húznék rá valami jobb inget, pezsgőt bontanánk, megköszönnénk a türelmet, a Naplóét és az Olvasóét, kerülne ropi és sósmogyoró, s míg rágicsálnánk, fecsegnénk ezt-azt a „műhelyről”, ahogy mondani szokták, de hümmgetve csak és szemérmesen, mint órások vagy szenesemberek. És nem írnánk semmit.

Nem írnánk le például azt, hogy itt, a hatvanhatodik elején, először és utoljára meg kell kérnem az olvasót, hogy nézze el, visszamenőleg is, ha ismét olyasmiről beszélek, amihez neki tulajdonképpen semmi köze, ismét arról, amit alighanem legkevésbé szeretetett a sedobokban, szóval nézze el, hogy megint az írásról szól az írás, a tárcáról a tárca, s magamról magam.

Ha van legkevésbé, akkor van jobban is, tehát az olvasó kedvét illető feltételezésem nem nélkülöz bizonyos szerénytelenséget, mely tulajdonságot hiába nem szeretem én az agyammal, ha egyszer ez is téve van, a szerénytelenség, mert mi más, mint beteges magabízás, ha az ember rovatot, sorozatot vállal, már a puszta gesztussal is azt állítván, hogy őneki kétheti rendszerességgel eszébe jut olyasmi – formalom és tartorma –, ami számot tart, illetve tarthat a köz figyelmére? Igen, vethető ellen némi joggal, dehát az írás, emelkedettebben: „a művészet” maga a priori ilyen szerénytelenség és magabízás, kár tehát efölött szenvelegnem, önmagamban fürösztöm, másban megmosom és kész, ez egy ilyen mesterség, s tudvalevő, hogy a legzsigeribb irónia sem csinálhat a nárciszból ibolyát, alighanem a nárbolya a legtöbb, ami elérhető, a narboia ibocis. (lat. bot.)

Volt tehát egyfelől a nárbolya, másfelől a rémület, hatvanhatíziglen. Mert azért más dolog, nagyon más dolog rendszeresen írni és más megírni, készre (?) írni valamit. Sétálni és időre menni valahová nem ugyanaz. A megírás (merthogy le kell adni) ilyen értelemben külső kényszer, mégha van is, bőven van átjárás ama belső, az írás belső kényszere felé, ami igaz, ha nem is úgy, ahogy olykor elképzelik. Igen, az írás belső késztetés, oka van, noha eléggé megmagyarázhatatlan ez az ok. Belém kövesedett életpótlék, kissé romantikusan valami ilyesminek mondható az írás, s mert ez messze vezet, jobb, ha munkának mondom, rendszeres munkának.

Ahogy az ember, egyébként folyamatosan és befejezhetetlenül, felnőttödik, úgy alakul ki valamiféle belső kondíciója, munkamódszere, egy rugalmas, nehezen átlátható rendszer lustaságból és készenlétből, narbolyából és rémületből. Az írás, jó esetben, elsősorban szabadság, s csak azután kötelesség, a megírás épp fordítva. Én ezeken az oldalakon azt csinálhattam, ami jólesett, de jólesnem, aztcsinálnom muszáj volt, elvállaltam magamtól, köteles voltam tehát napra, órára leadni a négy flekket, ha esett, ha fújt.

Persze, mindig vagy esett vagy fújt, mindig hétfő volt már, mint ma is, s holnap, kedden le kellett adni a kész tárcát. Ebből, és csak ebből a szempontból nekem ez a sorozat a végtelen lustaságom elleni külső kényszer volt, stimula, szamárvezető. Alkalom volt, hogy megtanuljak dolgozni, nagyjából úgy és olyan tempóban, ahogy szerintem dolgozni kéne, hogy megtanuljak mondatot s valamelyest történetet írni, megtanuljak epikául, ha prózául nem is igazán, alkalom továbbá, hogy megtanuljam irányítani és szervezni az írásvéletlent. S nem hiszem, tényleg nem hiszem, hogy ezek az írások ne viselnék magukon az alkalmiságot, de ha zömükben elviselik, akkor, azt hiszem, az eredmény felől nézve is megérte.

Érte, nem érte, eltelt három év.

Muszájhat-e szabadni, ez izgatott, s ezért volt az írásról való írás, még akkor is ezért, ha ezen passzusoktól bizonyos rávezető és töltelék-funkciókat meg nem tagadhatok. Míg tárgyra nem találtam, míg a semmiből elő nem bukkant valami, tárgyam nem lehetett más, mint e keresés, tapogatódzás maga. Úgy is mondhatom, meghagytam az állványzatot, hátha összenő az épülettel. S figyeltem, hogyan gabalyodik, szervül, szervetlenül, recseg, ilyesmik. S ilyesmi a hozadék is: neszek, kuszák, kegyelmek.

Ami az „eredményt” illeti, az durván 270 kéziratoldal, elővettem, sorbaraktam, újraolvastam. Ugyanis, eléggé narbolyán, úgy döntöttem, hogy kötetet csinálok a sedobokból. Nem eleve döntöttem el, sőt. Tulajdonképpen csak idén tavasszal.

Korábban, amíg csak gyűltek, gyűltek keservesen – úgy éreztem, egy folyton vékonyodó gumikötéllel gyalogolok –, korábban azt gondoltam, hogy egyszer majd szétszedem ezt az anyagot, s ami belőle akkor fontos lesz „íróilag”, azt megírom, át-, szét- és újra-, könyvnek. Aztán, lassan és nem feltétlen örömmel, rá kellett jönnöm, hogy ezek a tárca kiterjedésű valamik, ezek lényegük szerint szétszedhetetlenek, nem mert olyan jók, hanem mert olyanok. Mert hiába ülnék én és nyüstölném, pucolnám, hol a tégláról derülne ki, hogy habarcs, hol a habarcsról, hogy tégla, s a végén maradna csak a rom, ami különben ígéretes, príma nyersanyag, de a bontási porral épp az időt fújná el belőle a szél, három évemet. Így, ahogy vannak, legalább vannak, porlandóak és törékenyek, tartsa hát össze őket két kötetborító.

(ki nevek a végén)

Ady Endre   Aczél György   Ajtósi Dürer   Alpesi Opál   Andrásfalvy Bertalan   Arany János   Artaud, Antonin   Árusné   Babel, Iszak   Babits Mihály   Babrinyák Lehel   Bach, Johann Sebastian   Balázs Béla   Balogh Zsolt   Bandy Sándor   Bartók Béla   Bezur Györgyi   Biller Isaura   Biller József   Bodor Ádám   Both Benedek   Brodszkij, Joszif   Brummel Etele   Brummer Mihály   Brummer Roland   Brummer Teréz   Carpenter, C. H.   Castro, Fidel   Ciha II.   Csajkovszkij, Pjotr   Csáth Géza   Cseleszta Dixi   Cselesztáné   Csécsi Ambipur   Csikós Ildikó   Csiky Gergely   Csongor Béla   Csongor Béláné   Csongor Csongor   Csorba Győző   Csordás Gábor   Csók Adorján   Csók Adorjánné   Csutora Ignác   Damjanich János   Damoklész Kardia   Dédi Gergely   Délczeg Lajos   Dino, Giuseppe   Ditzig Hugó   Dolmányi Flórián   Dosztojevszkij, Fjodor   Dózsa György   Dráva Józsefné, özv.   Dráva Paula   Duráber Antal   Dücső Csilla   Egry József   Eötvös Károly   Esterházy Péter   Ewing, Jockey   Ewing, Samantha   Édes Piros   Élmunkás Lehel   Fazonár Frigyes   Flaubert, Gustav   Freud, Sigmund   Für Lajos   Gagarin, Jurij   Galamb Béla   Gáz Rózsa   Gerber Vencel   Gombár Csaba   Gorbacsov, Mihail   Gordius   Grokij, Makszim   Gulliver   Gyékényesiné   Gyékényesi Pál   Gyöngyvarró István   Hajagosné   Hayagos János, gr.   Hayagos Aranka   Halász Petár   Hamvas Béla   Hamuhó Ödön   Hankiss Elemér   Hapci   Heidegger, Martin   Hentesy Lirica   Hóf Egérke   Hófné   Hopp Júlia   Horváth Jakab   Ilku Pál   Inotai Lajos   Ipolyi Arnold   Ischler Janka   Ischler József   Ischler Miksa Lukács   Isztambul József   Isztambul Józsefné   Izsó Miklós   Jadwiga, Máter   Jancsi Pál   János Pál, II.   Jászai Mária   Jelcin, Borisz   Jékely Zoltán   Jónás   József Attila   K. Ede vagy Emma   K. János   K. Jánosné   Kabinos Mihály   Kadlott Károly   Kalander Hédi   Kaposváry, B.   Karajan, Herbert von   Kassák Lajos   Katzenstein, dr.   Kádár János   Keés Aranka   Kis Akna   Kiss Zsanett   Klotild Dezsőné   Klumpet Farkasné   Koch, Hilda   Kokker, dr.   Kokker Lajos   Komora Imre   Kövér Malter   Kossuth Lajos   Kosztolányi Dezső   Krumpl Ányika   Kuka   Kuna Józsefné   Lakodalom Lajos   Lapos Elemér   Lauder, S. T.   Lenin Teréz   Lenin, Vlagyimir   Liston, X. B.   Lollo, Angina   Lukács György   Madaras József   Majakovszkij, Vlagyimir   Manti Lajos Tasziló   Matej   Mártírok Margit   Medve Gábor   Mensáros László   Mészöly Miklós   Mitić, Gojko   Monroe, Marilyn   Morgó   Mozart, Wolfgang Amadeus   Nagy Lajos   Nagy Sándor   Naposchka Jánosné   Nemecsek Ernő   Nemulasch   Népművelő Rózsi   Nimánd Mihály   Nyikus Lajos   Ocsirov, Szergej   Osztyapenkó   Ottlik Géza   Örkény István   Öttevényi   Papp László   Parti Eszter   Pázmány Péter   Petőfi Sándor   Petri György   Pferdman, Vladimir   Pilinszky János   Plutarkhosz   Popper Leo   Pór Péter   Pósa Lajos   Puskin, Alekszej   Rajcsúr Mihály   Rásó Desző Bújék   Rétsági Ernő   Réz Pál   Rigó János   Rilke, Rainer Maria   Rothermere, lord   Rózsa Péter   Salieri, Antonio   Ságvári Endre   Sárbogárdi Jolán   Sárbogárdy Aranka   Sárpilisi, dr.   Schumacher, Anton   Schuszter Ferenc   Schuszter Ferencné   Schuszter József   Schuszter Mária   Silov, Alekszej   Slush Pupi   Sóhay Aurél   Somogyi Győző   Sózó István   Sózó Istvánné   Sragyi Aranka   Straubinger Ferencné   Suhajda Jajda   Sunny Melles   Szabó Gerzson   Szabó Kaola   Szabó László   Szabó Lőrinc   Szabóné, Kovács Virág   Szalmás Piroska   Szederkényi Ervin   Szemjonova, Irina   Szende   Szevics Aranka   Szevics Ferencné   Szép Ergya   Szív Ernő   Sztálin, Joszif   Szundi   Szundy Zoltánné   Szűz Mária   Talapa Ilona   Tas Huba   Tas Kumilla   Táncoly Kucu   Tejbeda Éva   Teofil Károly   Teofil Mária   Téri Sándor   Toldi Miklós   Tolsztoj, Lev   Tudor   Truffaut, François   Tyereskáné   Tyereskova, Valentyina   Újpesti Béla   Uzsba, dr.   Varjú   Varánus Jenő   Varsányiné, özv.   Vaskúti Elemér   Vaskúti Lavotta   Venczel Vera   Vidor   Vörösmarty Mihály   Wagner, Richard   Walfänger, Helmut   Walfänger, Karin   Wartburg Andrea   Weöres Sándor   Weverka Júlia   Wolt Beatrix