Waldtrockenkammeri átiratok^*

Ez délután volt, a délutánoknak azzal a markáns ismétlődésével, ami már nem is emberi, istenem, egy délután! mit is lehet várni tőle? nem igaz? – ahogy mondaná valaki. Mondaná, és sokáig bámulna csak maga elé a szürkülő, elhasznált levegőbe, szellős ligetek hiábavalóságával az ujjaiban.

Kérlek, ne nézz rám, mondaná, látsz engem úgy is. S hogy magad is tapasztalhattad, bőnyeg vagyok, egy testi bőnyeg, hézagtalan, derengő faggyú, báj és sikk nélkül való. Gyári hájfagylalt, beszédes férc, úgyszólván konfekció. Gőgös, szomorú tucatáru, mit bevallanom, így igaz, önimádat és exhibíció, továbbá éppoly ésszerűtlen, tudom, mint amennyire viszolyogtató, s ha megteszem e mélységes fotelban, előtted, noha magamnak, hát legalább ne nézz engem, mondanám, s hiába. Tekinteted szívszorító, ügyetlen álca, éppen iparkodásod az értetlenségre, épp ez árulkodik, hogy nagyon is értesz, tudod jól, viseljen meg mindkettőnket bármennyire is, rám kell nézned, szemrehányóan és szeretettel, ha nem tennéd, még jobban fájna – s talán akkor csak igazán.

Halvány, de biztos jel: egyre hosszabban rezdülök meg, ha fölmerül, hogy élnem kéne a lehetőséggel, s bár igazán nem tudhatom, mikor van akkor, és számítani is csak úgy általában számítok rá, talán mégis ideje lenne magamat annak rendje és módja szerint előjegyeztetnem. Persze, semmi irreverzibilis gesztus, semmi elkötelezettség, dehogy. Egy tárgyilagos, amolyan tapogatódzó levélke csupán, személyes hangú átirat, Tisztelt Uram, bámulatos eredményei hallatán, satöbbi, s noha a személyes megkeresésre egyelőre nincs mód, s bár számos aggályaim vannak majdani esélyeimet illetően, magam és családom megnyugtatására engedje megtudakolnom, hogyan válhatnék, illetve nem válhatnék-e az Ön nagyságos keze alatt, vagyis által? így valahogy, s hogy, mittudomén, kérésem megismételve maradok ez és ez, aláírás. Lakcím és dátum esetünkben fölöslegesek.

Egy sima, a legkevésbé tolakodó hangnem és fekvés. Ön tudhatja jól, nagyra nem vágyom, hogy, például – s bocsásson is meg a szóért –, „zongora”, nos, azt ki sem merem mondani, s hogy másrészt ütősnek, avagy fúvósnak se aspirálok, azt ne gőgnek szíveskedjék betudni, nem az, nyomatékkal nem az, egyszerűen és sokkal inkább bizonyos körülmények, egynémely alkati kondícióim vélelme, belátás.

És dehogyis billentyűs, dehogyis! Semmilyen zenetesttani törvényszerűség nem enged erre képessé lennem, s az úgyszólván zsigeri tisztelet sem, mit emez instrumentáció iránt gyermekkoromtól szakadatlan érzek. Természetesen Ön dönt, Professzor Úr, s az Ön zsenije bármire képes, mégis, alig hihetem, hogy orvosolni tudná a fedőlap, a, mondhatom, állati szorgalommal kikonstruált fedelem nyomasztó súlyát, mely a kisméretű, némi túlzással: gyerekzongorai hangszekrényt olykor valóban fulladással, teljes elnémulással fenyegeti. S ha Ön e kényelmetlen, bár nagyon is hozzám tartozó fedelet egy isteni mozdulattal, teszem fel, lecserélné, hát úgy alighanem egyensúlyom billenne meg javíthatatlanul – s beláthatatlan, hogy a spinét könnyűsége vagy az úgynevezett villanyzongora masszív katatóniája irányába.

Vagyis csak fáradna Ön, s mindhiába. Végeztem ez irányú műveleteket magam is, megítélhetem. És ugyan már, Professzor Úr, ugyan már! Hallhatta elégszer, hol mosolyogva, hol kicsi fintorral, hogy bennem genetikusan elgörbül a hang, hogy a klimpírozás, mit rend és arány és mesterség nevében mívelnek belsőm kis kalapácsai – és kérlek, ne gondolj most csupán a szívemre –, nos, hogy e hangzás, de jobb, ha pániknak mondom, préseletnek, túlontúl ide van zárva, belém, hogyan is vihetném odaátra?

Hogy a lényegem? Ó, nem, Uram, túl egyszerű volna ez így. S hogy mi hát akkor a segítség? A csönd, Professzor Úr. Állíthatom, hogy a csönd, illetve a teljes és szisztematikus „kirámolás”, de csontig, kérem, rezonátorig, hogy ami marad, ha marad, az tényleg megmaradjon. Az tehát a segítség, amiért ezen iratban Önhöz tisztelettel folyamodom.

Itt sietek leszögezni, sem gyakorlott hangversenyjáró, sem úgynevezett zeneértő nem vagyok, az Ön professziójában meg különösen szembeszökő a járatlanságom, roppant kezét és eszközeit tisztelgő, egyszersmind gyarló félelemmel figyelem, mely érzés, egyre hosszabban és hosszabban rezdülvén meg, hovatovább a hatalmába kerít, felszívódik bennem, magammá lesz, ha szabad így fogalmaznom, és számíthatok rá, arra ébredek egy reggel, hogy nyugalommá lett, megengedésből jóformán odaadássá. S arra, hogy in fabula megjött, bocsásson meg, a farkas.

Ezzel együtt s már csak ezért sem tülekszem, s ha általános jóindulatát kockára tenni mégis kénytelen vagyok, mikor – jóllehet idő előtt – a terveibe ártom magam, nos, ez legföljebb szublimált kétségbeesés, másként szólva: elhivatottság, tehát semmiképpen nem sürgetés, talmi ügybuzgalom, netán stréberbernátkodás. Ez utóbbi, felmérheti Ön egy szempillantás alatt, enyhén szólva nem érdekem, hisz ha ama dolog most, netán a közeljövőben esnék meg, hát úgy – említett kondícióim, vagyis pillanatnyi éretlenségem okán – sem az alapműtétnek, sem a követő precíz és hosszadalmas eljárás-sornak nem lehetne értelme a priori, s akkor, természetesen, lehetősége sem.

Megborzongasz, magam is veled, mit tagadjam, noha a távoli, s éppen hogy nem siettetett jövőről beszélek, annál is inkább, mert jól tudod, mi és mi módon történnék, ha most vagy mostanában: amúgy csatakosan átnyomnának egy gépen, s lambéria lennék, szegélyléc, mint oly sokan. Úgy veszítenél el, hogy meg se nyersz. Jobb volna? Hogy volna az jobb?!

Tehát majd, Professzor Úr, majd és majd! S hogy a feltevésemben kétségtelenül ott rejtező gőgnek élét vegyem, szabadjon Önt biztosítanom, tudom a dolgom. Tudom, teljes terjedelemben tudom, hogy lábon kell megérni, lábon! S nem félbe-szerbe. Szél és lassú esők, természet, napfény, klorofil, a rostok titokzatos gyászmunkája, az évek tökéletes és könyörtelen gyűrűi, míg minden öröm, minden fájdalom a kellő sűrűségben és finomságban beépül. És számítok rá, hogy még akkor is, ott is, mennyi buktató, apró csapda, legyen elég itt csupán a szakszerű, a tökéletes száradásra utalnom. S még mindezek után is, a legvégén is – hát a millióból egy, ahogy mondani szokták. Nos, mindezzel, a kellő szkepszist sem nélkülözve, tisztában vagyok, és nem kérek kivételezést, ellenben szigort, szigort! Azt mindenki mondhatja, hogy „törekszik, érik gondosan”. Nem megkülönböztetést, csupán a figyelmét kérem tehát, Professzor Úr, dönteni egyedül Ön dönt.

Elkomorodtál.

Megértelek, hazudni nem tudsz, s bár bíznod még igen, hinni már nincs elég szerelem a szívedben. Igen, megszürkültem, elkoptam, ovális csapágy, s felettébb kétséges, hogy kifogok-e az időn, ha – mint késő-siető állóóránk – azt balgamód „csinálni” szándékozom. Tudnod kell, hogy a látványom, mit e késő délután eléd tár, hogy e felpuhult szövetállomány, aki vagyok, nos, ez engem is hosszas, keserves töprengésre késztet, és nem először. Sokadik nehéz délutánom ez a mostani, lemondtam tervemről jónéhányszor, elhiheted, de szabadulni tőle mégse tudván, csak sáfárjává kellett válnom szűkös lehetőségeimnek. Ültem a tükör és szegényes vázlataim előtt, méricskéltem, kételkedtem és betudtam, megvilágosodtam s elborultam – végül bizonyos adekvációk figyelmem el nem kerülhették.

Ha Ön most, megengedem, kis csalással, hunyorítani kegyeskedik, reményeim szerint felfedezhet, no jó, derengeni láthat „bennem” egy úgynevezett rezonátort. Közepeset, kiérleletlent, szivacsosat – de mégis. Egy mégoly halvány lehetőséget, Professzor Úr. S ez pillanatnyilag elég. Elég, hogy gyarló számításaimat, persze, nem segítség-, inkább szándékom komolyságának bizonyítékaképpen, Ön elé tárjam. Tehát, mint laikus, úgy vélem, hogy az „alsó nyereg” megfelelő, illetve meg fog majd felelhetni, amint Ön – a kellő időben – annullálja a bennfoglalt lágy részeket, valamint alsó végtagjaim. Átható pillantása, mely a csúszómászó iszapban is meglátja a tengerzúgást, bizonnyal fel képes mérni – természetesen approximatíve – úgy a medence, mint a szóban forgó csípő paramétereit. Ha játékos kedvében lesz, nézze csak meg, a jobb „lapát” akár álltartónak is kiképezhető, de pardon, ez nem az én kompetenciám, felejtse el! A törzzsel, kérem, gondja nem lehet, zsiger és zsiger, bármelyik lurkó asszisztense játszva kirámolja Önnek – hentesmunka, már megbocsásson.

Higgye el, nemcsak érzem, értem is komoly tekintetét, Ön most a bordaszekrényen töprenkedik, a rengeteg apró igazításon, hogy teszem azt, a lengőkhöz botorság, veszélyes botorság volna ragaszkodnia – biztosíthatom, e téren teljes közöttünk az egyetértés. S majd minden téren. Eszembe sincs tagadni, ha netán kiválaszt is, lesz, azaz volna velem tennivaló bőven. Sorolhatnám, olvastam bizonyos munkákat, és ismerem magam, de Isten mentsen, hogy beleszóljak, Professzor Úr, s ha így lenne is, szíveskedjék azt lelkesültségemnek, erős iparkodásomnak fölróni, valamint e nehézkes kifejezésnek, ami Önt, illetve Önhöz legfennebb glissando képes jó órájában is közelíteni. Tudom, tudom, érjek meg, ez a dolgom. Egy alázati partner, semmi egyéb, egy zenebiológiai projekt, egy zenesebészeti átirat hangozzék, de ne beszéljen a zenéről.

Hallgass meg, kezdetben, eltekintve persze a visszavonhatatlan tény frisseségétől, úgyszólván semmi nehézségem nem lesz, tapasztalhattad, hogy zsigerileg mennyire könnyű belőlem kiszedni mindent: belek, vékony és vastag, máj, lép, gyomor, epe és hasnyál, genitáliák stb., nem mondom végig, egyformák vagyunk. Igen, észrevettem, hogy belesápadsz, nekem sem könnyű folyton azzal szembesülni, mennyire az elején tartok annak, amiről nem tudom, hol van, távol-e, vagy itt, máris itt, a hátamban, a székem alatt, de hát gondold csak el, mit veszíthetek? Ezt a lágytömött, homályos zsákot, amit óvok és rongálok, öltöztetek és dajkálok szakadatlan, mint szürkehályogját a szem? Ezt a monoton, megengedem, csodálatos perisztaltikát? Mert mi ez a nyirkos, szappanos összhangzat ahhoz? Macskazene, teknőmuzsika, semmi egyéb! Mit veszíthetek? Netán a lábom? Nevetnem kell. Ugyan, hiszen te folyvást hordozol majd a szíveden, gyönyörű zenészem, turnéról turnéra: hallok, hallék, szálák, dísztermek, centerek, bronzkristály Akadémiák, megcsillan hajadon a hennafény, s megcsillan, majd úgy igyekszem, vetett fényem – a ritka és hétpecsétes Cremonese. Hát épp a lábam?

Épp. Megint a vesémbe látsz, nem nehéz.

Haha! Nevet a Professzor Úr, nevet, megengedi hát, persze a vicc kedvéért, hogy egy morbid ajánlatommal előhozakodjam. Nem, nem, változatlanul állítom, hogy zongora nem, hanem mond az Önnek valamit, hogy zongoraláb? Tréfálok, de tegyük föl, hogy tőből, ismétlem tőből annullírozott lábaim ott állanak majd az Ön műtermében, hol semmi sem veszendő, sötét nadrág, illő zokni s cipők, természetesen. Hogy ott állnak, a sarokban. S Ön mondjuk, rájuk néz. Tűnődve rájuk pillant. Na bumm, mondja, már elnézést kérek. Hogy kicsiny preparációval, egészen csekély ráfordítással nem hordoznának-e el, legalább odáig és egyszer, valamely arra érdemes hangszekrényt? Ki tudhatja azt előre? Igen, le kell sütnöm a szemem, magam sem pianínóra gondolok, Professzor Úr.

Megért. Látom a szemüvegén, megértett engem, s ettől megnyugszom, holott rettegnem kéne, hogy csekély hitelemmel játszom, mikor – ha csak egy tréfás intermezzo erejéig is – átiratom belső rendjét megbontva épp azt a homályló egészet kockáztatom, amit mindennél jobban óhajtok. De tudja Ön, milyen roppant megalázó, mikor elhagyja, hogy úgy mondjam, a jelöltet a hang, az erő, a grácia, minden, ami előbb még hozzátartozott? Tudja ezt Ön? És csönd lesz és szervíz-világítás, kérem, a reflektorok után, és taszigálja csak az asszisztencia, igenis taszigálja, akár valamely szélütött ruhásszekrényt, Ön ebbe, megbocsásson, még nem lát bele, mosdatják, cibálva fésülik, úgy tüntetik el az előbb még taps és virág övezte pódiumról, mint egy – de ki se mondom. Hát ehhez képest méltóztassék ideám „abszurditását” mérlegre tenni! Kérem, mi koncert után levonulnánk magunk, és merem állítani: méltósággal. S hogy folytassam, ha már a jókedvével így felbátorítani kegyeskedett, az ember meneti lény, Professzor Úr! Nem jóval természetesebb-e egy menetkoncert? Ha az a bizonyos „társadalmi” esemény egy menetkoncert.

Istenem, úgy könnyezel, mintha nem a lábaim nyomán sétálnál utánunk szívesebben magad is, ezüst retikül, illő kalap, és zene, zene, zene, nem az a süketen csikorgó lapátkavics. És vonulnánk, Liszt Ferenc tér, Oktogon, Margit-híd, hiszen érti, látom, hogy érti, fekete, lenyalt hajú fiúcska az élen, olykor visszafordul, röptében lapoz a kottán, s Ön, Professzor Úr, menetiránynak háttal, ugyan nem rajtam, dehogy, de felettem játszik, s ha megérkeztünk – ne sírj, magam sem végtelen menetre gondolok –, azok a haszontalan lábak a tisztelet, netán a megszokás virágait is összeszednék, a taps és „bravó” közepette behajigált balettcelofánokat, melyek Önnek szólnak, persze, de hozzám érnek, hogy úgy mondjam, földet legközelébb. S hogy féllábon? Hogyne tudnék, Tisztelt Uram – féllábon állva éltem, ha szóválasztásom e ponton kissé frivol is, s a dolog puha szakszerűségéhez képest csöppet sem helyénvaló. Azt, hogy a pedálhoz nem nyúlok, tán mondanom sem kell, ugye nem, utaltam már rá, a hangok birodalma másé, Professzor Úr! És lássa be, téved, ha azt hiszi, hogy – noha kétségkívül van rá hajlamom – előbb az ajtón magamat önként kizárva, most az ablakon kívánok, amolyan „ládába zárt hárfa”-ként visszanyomakodni. Nem és nem! Ezt akár ki is kérhetném magamnak, ha nem sűrű bocsánatát kéne kérnem, ezennel a zárójel bezárva, vicc volt, igen, vagy vegye úgy: glossza, „nagion faju fejem”, barbár fioritúra.

Tán rossz vicc. Titkon azt vártam, elneveted magad, fátyol alól és önkéntelen, s hogy nem, az sem esik rosszul. Szereteted jele, ahogy az Ő halk nevetése is az volt. Biztosan az volt. Ő megérti, hogy e túlzás és szertelenség dacára is komolyan ajánlkozom föl a zene oltárján, forgács és gyanta illatú műhelypadján, ha úgy tetszik.

Remélem legalábbis, hogy nem értett félre a Professzor Úr. Fájna. Tán elviselném, de fájna. Hiszen Önnek tudnia kell, hogy számomra a legkisebb vonós komoly alternatívával nem bír, hisz kizárólag ezen objektumban látszik titkolt becsvágyam és az anatómiai realitás keresztezést nyerhetni. Még a gordonka sem, Uram, ahhoz is panaszosabb életek kívántatnak, sötétebb selymek és unteregók. De olykor a legkisebb a legnagyobb, hogy is ne? Nem kell Önnek mondanom, hogy egy jól tartott hegedű hosszú évszázadokig elél, kacag és sír és pizzicato, bizony, kifog az időn, hallható, miáltal halhatatlan, bocsánat.

Zavarodottságomat rejti e szóvicc, Professzor Úr. Nézze el, hogy az alázat vékony kérge alatt teli vagyok kusza és kétséges áramokkal, viszont törekszem, addig is, előre is – élek, hogy ismét ígyen fejezzem ki magamat, s remélem, bocsánatos tautológia, ha ezt immár készülődésnek bátorkodom nevezni. De igaza van, igen, le kell a fejem hajtanom. Hogy eme érlelési időt, a lábon érését oly makacsul s tán erőszakosan kitolni igyekszem, az nem csupán Önt egyébként jogosan illető odaadás, sajnos. Hanem, kimondom, sunyi önzés és elmúlhatatlan félelem részint a procedúrától, részint annak rám nézve oly kétséges végeredményétől. Mert hajópadló itt is lehettem, Professzor Úr!

Hogy mondod? Lehet, hogy elrontottam, de nem tudom elölről kezdeni. S ilyenkor, ha alkonyodik, mintha túl lennék a nehezén. Ilyenkor megnyílik bennem néha andantino ama üreg, s már-már hallani vélek valamit. Ó, nem azt! Semmiképp nem gondolhatom, hogy ez már az lenne, mégis, valami néma hangzást, ahogy a fáradtság, s olykor a fájdalom lerakódván helyet keres és talál a rostok mélyein – talán önkéntelen hangolásnak is nevezhetem. Csak a szemed látom most, úszó, mély bogarával a szemed, benne nyirkos, lompos alakom kicsi mását – s mintha már rajtam tartanád az álladat. Ilyenkor könnyű bevallanom, hogy szép szeretnék lenni. Ó, nem primadonna avagy „egyedüli példány”, dehogy, tán csak valami „jobb”, ami még egyszerű plasztikával megoldható, technikával és szívvel. Nos igen, a szív az in concreto kiesik, ahogy ki a tüdő, úgy mondják „szárnyas”, holott pacal!

Pacal, Professzor Úr. És mégis, anélkül, hogy bármire kapacitálnám Önt, meg kell jegyeznem, hogy a lélegzés, úgy értem, hogy ez a fajta, pneumatikus rendszerű oxigéncsere, hát ez, legalábbis kezdetben, hiányozni fog. De minthogy ez az Ön legfőbb titka, szemernyi kétségem sincs, hogy mindkettőnk örömére fogja megoldani, ezt és mindazt, amit itt megoldani erőm és érkezésem nem lehetett. Hogy drága idejét ne raboljam, s szűken vett tárgyunkra térjek ismét, ha szükséges, ezennel igazolhatom, hogy bordatörésem tudomásom szerint nem volt, s az alkalmi, rutiniere átvilágítások sem mutattak ki számottevő hangzószekrényi deformációt, mint ezt fejed odahajtván magad is megerősítheted. Eltekintve természetesen a síp és dörzspapír típusú zörejektől – igen, olykor mintha már dolgozna bennem Ön –, s el a dobogástól, a zsigerek szorgos és rendetlen zajától. Persze, mindez, és így van jól, még az asszisztencián, ante portas kilapátolandó.

Megrebbent a szemed, s benne én, nem mondom, van okunk rá, valóban ez a dolog legrondábbja, vér, könny, utánajárás, papírok, bizonylatok, már-már elbátortalanodom magam is, noha ezrével történik meg, úgyszólván hivatali rutin – az ember kint vár, legalább nem hallja azt az iszonyú fűrészt, meg a hersegést és cuppogást, inak és szövetek és zsírpárnák alpári szecesszióját. Azt nem hallja már, nemde, Professzor Úr?

Hogy csitt és elég, és mire mindez, ugye? Elnézem körmöd holdkészletét, s tudom, hallgatnom kéne kedves kérlelésedre, abba kéne most hagynom, még mielőtt szereteted szánalommá lappadna irányomban, ne adj isten, akaratlan viszolygássá, mielőtt feloltanád a villanyt, s levennéd rólam a kezed, tán nem véglegesen, de reménytelenül és szomorúan. Igen, ez nagyon fog hiányozni, az ujjaid a bőrömön.

S hogy szorítsd, végig szorítsd a karom.

Látom, szomorú a Professzor Úr is. Elege van e hezitálásból, visszakozásnak tűnhető kétségeimből, lapos fecsegésemből, mi hiába volt sokkal inkább egy oktalan gyermek bizalma, mint bizalmaskodás valamely haszon, illetve kivételezettség reményében, hiába volt, ha sok volt, s így félreérthető. Bánom, de nem csodálom. És nehéz lesz a szívem, ha arra gondolok, hogy alantiakkal sem deríthetem föl komorságát, s hogy e ponton esetleges érdeklődése, talán kitüntető figyelme irányomban amolyan általános jóindulattá vékonyodik, amit senkitől, így tőlem sem tagadhat és tagad meg a Professzor Úr, ám Előjegyző-füzetét, mint oly sokunk előtt, előttem is bezárja egyszer és mindenkorra. S akkor ismét egyvonal az ég.

Mégis, vállalva, hogy eztán, ha hall is, meg nem hallgat, engedje meg, épp elkészületlenségem, nyirkos őszinteségem példájaként engedje meg, hogy eszébe juttassam a kezemet. A két kezemet, Professzor Úr. Én – hisz jól tudja Ön, mi az – legelsőbben is a kezem voltam foglalkozásom szerint, olyasmi voltam, mint ha egy órást és egy szenesembert szimbionálnak, legyen hát bármennyire is oktalanság, s merítse ki az Ön maradék szimpátiáját (s az én minden bátorságomat), kérnem, határozottan kérnem kell Önt, legyen akkor is, ott is kezem. Vagyis maradhassanak meg, elismerem, minden zeneaviatikai törvénynek ellentmondva, azután is. Elég sok mindenre hajlandó vagyok, Professzor Úr, ha külön fájdalommal jár, hiszen ismer, annál inkább, bánom is én, süllyessze be, alakítsa idomra, formázza át belátása és képzelete szerint, csak legyen, kérem, legyen!

Csalódtál, te is csalódtál most, nem tagadhatod. Ott a gyanú, s nyomában a szánalom a szemedben, hogy túl majd mindenen, túl a keserű, néma éveken, amikbe egy hegedű minimo calculo kerül, s hogy mindazon túl, amivel ez kétségkívül jár és járna, amivel járnék – nos, hogy akkor holmi bohócként, utcai zenemasinisztaként végül is magam akarnék magammal hegedülni. Nem így van, kedvesem. Azaz nem így lesz – hisz rád foghatnám-é, ha a saját fejemben is meg nem fordult volna a gondolat –, addigra nem így. Higgy nekem, vagy higgy az időnek, hogy valóban mindent megold és magjára szárít, hidd el, addigra elmúlik a kísértés, kivész, illetve beépül moccanatlan.

Nem tagadhatom persze, hogy gyerekesen félek e tekintetben, s nem tudom, mitől jobban, az esetleges, s épp e „szárnyas” végtagok okozta koncertezhetési alkalmatlanságtól – s hogy ekképpen, mint formalin-aspiráns szörnyszülöttet, édes gyermekei közül el kell bocsátania –, hogy ettől-e jobban, vagy attól, hogy nem lesz kezem. Hogy a tokban nem lesz, abban a tán bársonyos, mégis rám csukott sötétben, Professzor Úr.

Haragszik Ön, hadd ne magyarázkodjam tovább! De értsen meg, nekem remegni kell a kéz ott, Uram, én azzal kárt nem teszek közös művünkben, ha nevezhetem így, azzal semmit meg nem mozdítok, át nem hangolok. És csakis a tokban, szabadjon nyomatékkal, csakis ott, hiszen ha majd – istenem, hallok és hallék, lemezfelvétel Los Angelesben –, ha majd megszólalnak rajtam, hát én a legboldogabb örömmel és sírós büszkeséggel szorítom le azokat, mintha nem is lettek volna, csak legyenek, ismét és glissando kell kérnem Önt, legyen kezem!

Ne gyújts villanyt, akkor se, ha alábbiakban már csak egy gombóccá gyűrt, sarokba hajított átiratot fogalmazgatok de profundis! Ne, kérlek, messze vagyok még, és tán most a legmeztelenebb. De ezen a ponton, a száradás kényes etapjánál félbe nem hagyhatom. Mert ez, egyedül ez nem művelet és nem „beavatkozás”, ez maga az idő, tágítani avagy zsugorítani Ő tudja csupán, tán még a képzelet, mely e tárgyban szintúgy iparkodik – de hát hol lesz az már, a képzelet hol lesz már akkor?

Hogy e trockírozás miként zajlik majd le, őszintén szólva nem tudom. A technika mai állása szerint van okom feltételezni, hogy különféle mechanikák révén. S kétségem nincs, hogy az Ön Klinikája kellőképp fel van szerelve speciális, nagy hatékonyságú szimulátorokkal, szárítókamrákkal, melyeknek nedv és idő csak feladat, köbméter és kapacitás. Csakhogy én keserves tapasztalatból tudom, Professzor Úr, hogy milyen a hamari munka, milyenek az úgynevezett könnyű megoldások – amiknek sajnálatosan jó szakértője vagyok –, és hogy milyen, már bocsánat, a tucatáru, a nagyipari „minőség”. Márpedig, hogy ezúttal a pimaszság határát is súroljam, amolyan futószalagi hegedű, Tisztelt Uram, hát az nem szeretnék lenni. Ellenben, ha nem csupán az Önnek bizonyára legkedvesebb mestersebészet bír kihelyezett ligettel, vidéki zártkerttel, illetve ha oda az Ön hallgatólagos beleegyezésével gratis bekerülhetnék, hát kimondhatatlanul boldog és hálás lennék.

Vagyis kérnem kell a Professzor Urat, szabadjon azon szellős, tradicionális „pajták” egyikét, netán egy eldugott szegletet valamelyikükben igénybe veendenem. Édes jó istenem, egy tágas zene-kézműipari szárítókamra, hol, bár erdő nem egy van, egy a szél. Hol nyaraim telnének, teleim, s a gordon őszök, juhar tavaszok, hol járna csak át és át a napsütés, a hamisítatlan falusi levegő. S ha olykor – gyarló aspiránsa Önnek – eszembe jutna, hogy „ember” voltam én is, emlős-tüdős, hát ezt is jól, mi több, kérném tisztelettel, hasznosan szublimálnám. S ha volna is, csipetnyi nosztalgiámat, e könnyű fűszert, duendét elmúlt korokból – mire odajutnánk, tán Ön sem bánná. Így múlnának az évek, ki tudja, hány? s én készakarva mondanám, hogy „évek”, holott az efféle diakron gondolkodáson magam is csak mosolyognék. Igen, telnének majd számolatlanul, mígnem egy napos, szeles hétvégén kikocsizna Ön Waldtrockenkammerbe.

Látom, ahogy közeledik a ligeti úton a Professzor Úr, puha lábbeli, drapp pantalló, régi szabású porköpeny, esernyő, noha hétágra süt a nap, de ezt, megengedem: ezt az egyet Ön sem tudhatja. Rövid szivar a Kammermeisternek, Mozart-kugel az unokáknak, na hogy is híjják őket, barátom, hogy is? ilyen nyájas lenne, így remélem, a Professzor Úr. Szinte látom, körbesétál, meg-megáll, én meg csak fekszem ott éretten, mozdulatlan – hogy a méhek zümmögnek-e vagy a bőröm emléke, az izomzaté, mely hajdan mégis kiadott engem, hát azt egyikünk se kutatná. Megvizitel a Professzor Úr, megkopogtat, méricskél, jegyezget is talán, s ez jó jel, úgy kell majd értékelnem. Uram, minden nedv elhagyott, száraz vagyok, mint – de nem lesz rá hasonlatom. Soha többé. Akkor Ön bólogatna, meg lenne elégedve, kiemelne, és – engedje meg – nem is akárkik közül, belegöngyölne a köpenyébe, vinne a hintójához. És én búcsúznék, ennek meg kellett lenni, barátném, barátaim.

Ne sírj, hosszú évek múltán lesz így, ha így lesz, jóval utána annak, mikor, jobb szó híján, elveszítesz. Mikorra már az emlékem is derű csupán, várakozás, s hidd el, félelem nélkül bólintasz majd, ha egy napos, szeles hétvégén megreccsen asztalod valamely fiókja. Ha így lesz. Mert még ez se, ez a kellemes és diadalmas se az a pillanat. Töménytelen dolgunk van még azután is a Professzor Úrral, hogy pontos legyek, azután kezdődik az érdemi munka, a roppant kényes és elmélyült megépítkezésé, a gondosan előnevelt, napszítt anyagból, ami leszek volt talán.

Úgy remélem, már másnap, netán harmadnapon munkába vesz Ön, a gerincet, anélkül persze, hogy beleszólnék, föloperálja nyaknak, meg lehet nézni, repedetlen, noha hajlott, úgynevezett ülőmunkás-gerinc, de az apró egalizálás hogy is okozhatna problémát a Professzor Úr arany kezeinek, ahogy semmiből sem áll lecsiszolni bizonytalan eredetű derékfájásaimat az alsó nyereg tájáról, talán csak egy kezdődő lordózis a pocak miatt. Így mondjátok még? Pocak? Folytathatnám, ha képzeletem felérne ama szakszerűséghez, ezer fortélyhoz és fogáshoz, amihez nem ér fel. Legyen elég, hogy telnek majd a szorgos, minucióz napok, hetek, talán hónapok, nem fogom siettetni, hogy is tehetném, míg egy komoly, s bizonnyal aranyfényes délutánon belém helyeztetik a lélek, az a darabka, ami minden és semmi. Természetesen, ez az, amit végképp Önre bízok, Professzor Úr. Igazán lekötelezne, ha, úgymond, a „saját” anyagomat részesítené előnyben – micsoda megtiszteltetés –, noha ilyen roppant kényes és isteni funkció betöltése, ki tudja, meg is haladhatja erőmet. Ezen óhajom tehát kérésként megismételni nem akarom és merészelhetem, hisz, immár a „felhangzás kapujában”, az Ön megelégedését még csak-csak, de a művelet sikerét, tán van jogom mondani, hogy közös művünkét, semmi módon nem kockáztathatom.

Jó, hogy sötét van, szégyellem magam, de érintsd meg kérlek az arcom, tapogass végig, és képzeljenek el az ujjaid: nyak, csiga, fogólap, ef-lyuk, a húrok, a hűvös és forró hangszekrény, képzeld el, hogy végre, hogy egyszer, és talán először az életben minden a helyén, arányok, súlyok, konstellációk, minden flottul, feszesen, ad libitum a lakkozás, Cremonese, a legfinomabb esszencia, hisz ezen, épp ezen mivégre spórolna akkor már a Professzor Úr? Ne félj, nyugodtan simogass végig, képzelj el egyben és külön, képzelj el majd, hegedű vagyok, én, ez itt he-ge-dű!

S még akkor is, s tán akkor igazán, félek, Professzor Úr. Mert bár érezhetem – ó, kivételezett, boldog érzés –, hogy megcsillan rajtam az idő, az Ön vetett fénye, de képes leszek-e megszólalhatni az Ön kezében, mint hangszer, mint eleven műgond, Professzor Úr, ami lehetnék volna, s amivé Ön minden kockázat és józan számítás dacára reoperálni szíveskedik. Megszólal-e, de hadd fogalmazzam úgy, fölzeng-e majd a szűnetlen tapasztalás, a rengeteg munka, aminek – nos, aminek előtte vagyok és tán maradok is mindétiglen. Félek hát és reménykedem, egy alázati partner, egy megbízható rezonátor az Ön roppant álla alatt, Professzor Úr, az Ön, ha meg nem sértem, üreges meghosszabbítása. Mert koncertek, hadd bízzam benne, azidőtt is tartatni fognak, lesznek termek, hallok és hallék, melyeket betölt majd, a boldog sírásig betölt majd a zene, amihez, és akkor már bevallhatom, énnekem mindig botfülem volt. Helyesebben és szerényebben szólva: van. Tartok tőle, hogy mindegy, de nézze el csúszkáló nyelvhasználatom, fogalmazni mindig is szűkös készletből, lehet, nem ügyetlenül, de szűkös készletből adatott, ellenben e majdmúltat, e generális múltjövőt, mikorra Ön tán válaszra érdemesít, alighanem sikerül kigyakorolnom.

S ha késő lenne, mint ahogy van, számolok vele. Estére észre tér, fanyar és szabályszerű lesz az ember, nem esik kétségbe, és nem reménykedik. Elhúzza a száját, mosolyog, mint aki megint egyszer túlélt valamit, és felcsavarja a lámpát. Hát ne sírj, mosolyodj el végre te is, játék, játék volt, igazán csak egy tapogatódzó, idő előtti átirat, a Professzor Úr irdatlan, beláthatatlan előjegyzéssel dolgozik, könyvelése mint a csillagok, s van okom gyanakodni, hogy épp az ellenkezőjéről győztem meg annak, amit szándékomul kitűztem. S ki tudja, talán a szándékom is ez volt, s Ő – azonnal átlátván kusza és gyerekes átiratomat – most bólogat csak, talányosan néz és derül, igenis derül e „vargabetűn”, ami által magasságos tervei iránt, hogy úgy mondjam, privátim érdeklődni merészeltem.

De ez se tévessze meg Önt, Professzor Úr, továbbra is tudom a helyem, anyagi áldozatot hozok érte, törekszem, korrigálok erőm szerint, és félek, engesztelhetetlenül félek, hogy az összes szükséges procedúrák után derül ki, hogy nem lesznek volt elégségesek, hogy azzá lettem, de par excellence nem voltam alkalmas hegedűnek, hogy az isten se veszi ki belőlem a falsot, aki voltam, hogy érésem vetemedés, és kár volt a majdan belémhelyezett lélek-ért, s hogy a szigor, amit továbbra is kérek a Professzor Úrtól, egy szép napon beteljesedik rajtam.

Fúr Ön, farag, foglalatoskodik velem, áldozatot kér és kap, ráérő idejével fizet érte, míg végül, istenem, egy ugyanilyen délután fölnéz, mellére ejti a szemüvegét, ef-lyuknak sok, hegedűnek kevés, morogja szellős ligetek hiábavalóságával az ujjaiban. „Mit is lehet várni tőle, nem igaz?” – és odatámaszt tűzre való fái közé a sarokba. És azon, mindezek után, nem bánkódnál, sírnál-e jobban te magad is? már ne haragudj.