Gille-muszterek^*

(E-nek)

 

Árvaszúnyogok függönye mögött kormos, szemcsés a hajnal.

Úgy képzeld el, mint valami holdszítta vágatrendszert, ikrás novellamakettet, amin átgyalogolt az éjszaka, és sápadt kockatesteket hagyott maga után, ravaszul vagy kénytelenül félbemaradt szurdikokat, konkáv tereptárgyakat vízből, darából és neonfényből. Lehet filmgyári díszlet, nem látni tisztán. Úgy nézd, mint különös öntvényt, preformát, homályos, töredékes észleletet a terepről, lavórnyi terünkről. Járd körül, kocogtasd le róla a homokot.

S légy velünk türelmes, akár a tenger.

Gondold el, ahogy csigalassan, hidegen világosodik. Martpiros, beretvapiros timsó. Erős, lőpordrapp szűrőkön át használd a fényt, magad vegyél sötét szemüveget, légkörünk nem véd már semmitől. S még így is, ha leforgatod, csak tető alatt. Vedd például az elhagyott Keleti pályaudvart, azt rendszeresen takarítjuk, a síneket, mintha járnának még a vonatok, ne teljen föl idő előtt. De legjobb, ha felépítteted fóliából, olyan legyen, mint a muslincazászló, raszter és hályog.

Az idő legyen az ébredés utáni tíz perc, félóra. A zöldhajnal, mikor a nyelv először jár körbe házában, s forgatja meg verbál az álom fürge és nehéz anyagát. Igen, az első szemlézés ideje ez, hogy hová is nem térek soha vissza, holott minden, haza és terep és város, ez a higanyszabadság: én vagyok. Zárt térben a fürge, nehéz csöppöcskék ahogy szétgurulnak. S ilyesmi a történet is, első bejárás. Kiskanállal vizet húzni, szomjúság nélkül, szárazon.

Mi az, zöld istállóban fekete lovak piros szénát esznek?

A hely, ahol megébredünk lidércesen, drabálisan valódi, mindössze a távoli, hézagtalan és éles körperem, a „hegyek”, csupán ez emlékeztet a komor tényre, hogy a hely terepasztal. Mindazonáltal odakint enyhén fúj a szél. Egy gondunk van, a homok, ebből van a légkörünk, a felhők, a harmat, az eső. Homokot süt a nap, homokot a hold. Tompán, menetelesen áll a külső városrészek, a hajdani üveggyárak felett, de ott amúgy sem lakik már se gép, se ember. Pumpáló, meleg szívére zsugorodott a város, arányosan lett kisebb, s hogy mégsem zsúfoltabb, mint egyébkor, az sok mindennek köszönhető.

A Keleti, a Déli s Kelenföldi pályaudvarok, ahogy az egykori Élmunkás-piac, és sorolhatnám, mind itt vannak a Vörösmarty téren. Nem, nem „betörtek”, avagy beköltöztek, hanem itt vannak, ide húzódtak össze, élettelien és arányosan. Eleven élet, zöld, piros, fekete, ki tagadná? S ki tagadná persze, hogy telítődünk magunk is, zsugorodunk és nehezedik a csontunk. Hogy nem állunk az idővel fordított arányban.

Hamarosan ősz van, s itt a homok az ősz. Besöpör, befúj, beszökik, de sem nem gyors, sem nem elviselhetetlen. Anyagi légmozgás, úgyszólván természeti jelenség, kijön vele az ember. Nem mondom, szomorú tőle, de addig vidám, amíg szomorú. Annyi, hogy takarítjuk folyamatosan, erre szolgálnak a marógépek s elevátorok a Martinelli téren. Meg söprünk persze kézikombájnnal reggel, este. Nem tudni mitől, tán a hajdani altalaj teszi, de van, ahol hosszabb időre megáll, megköt és megnyugszik, s akkor az jó. Dobrudzsáereink csodákat tesznek vele. Ha nem lennének, még ennyi zöldáru se volna. Illetve ez az egy se. És ehetnénk a szalicilt.

Az asztmám miatt én állva alszom, nem mélyen, de nyugodtan. Hamar fölébredek, s ahogy kikotrom magam, sokáig hallgatom a morgást, színét, tempóját, egyéb paramétereit, próbálok következtetni belőle, hol lesz ma omlás, átfolyás, mintha nem lenne mindegy. Elrágom a vízpasztillámat, levegőzöm. Sima és néma a Haris-köz, nem történt semmi rendkívüli változás, s a befúvás is, csak mint máskor.

Zörög egy termosz, Sülysápi beöltözve halad a klinika irányába. S-től Z-ig ma van a vércserenap.

Ez a szűnetlen morgás a hajdani „metro”-alagutakból jön, ha nem lejjebbről. Mintha alattunk volna a gépház. De rengés, istennek legyen hála, viszonylag ritkán észlelhető. Összekapaszkodunk olyankor, öregebbek, s hullámzunk longitudo, „Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára”, és rezegtetjük a hangunk a membránon át, hát istenem. Vagy „Seeej, megakadt a Balaton vizében”. Elöl ül a masiniszta, hátul meg a krumplifejű Gille Arnold. Kicsit gonoszkodunk, nem mondom, hisz tudjuk előre, mi történik ilyenkor. Hisztizni fog, sírni, ezt a krumplifejűzést nagyon nem szereti. Ne sírj, Arnoldka, ülhetsz elöl, ha akarod.

Kistestű, illetve magánérdekű jármű alig van, az is leginkább hosszában elfűrészelt Moszkvics. Néha egy-egy Volga, Robur. S mind csak úgy, a maga pucérságában, járműszekrény, ponyva, meg ami föltétlenül kell, ülések, hamutartó, köpettál, tévé. Oxigénpalack. Egy lánctalpon ennyi fér el, kettőt, nagy néha hármat kötnek egymás után, ennél többet még az erősebb tevelovak sem képesek elhúzni. Gyapjas, fekete jószágok, hazai tenyésztés, rúdlábúak, baltafejűek, nem szépek, de bájosak. Szám van a homlokukon, 4-es, 6-os. Ülünk rajtuk vasárnaponként, bemondjuk, hogy Margit-híd, vagy Blaha Lujza tér, Üllői út, rágcsáljuk a kóla-tablettát, nézzük a CNN-t, és furikázunk a hajdani költő mellszobra körül.

Ez a Gille, ez ott volt garázsmester, a MOSTRANS-nál, de ki kellett dobnunk, vízzel fürdette a tevelovakat, agyondelejezte őket, sugdosott a fülükbe, némelyik, szegény, nekiszaladt a volt Szabadság térnek, s ott is veszett, a tetőn. De álmodik velük azóta is, sokszor hallom, cibálja a púpjukat, sír és kiabál, csip-csipcsóka, vakvarjúcska, mint egy gyerek.

Képzelj majd el egy duplavé-formájú hústűt, amolyan hajdani pecsenyevillát egy fél gumilabdával a tetején. S hogy ezt belehelyezed egy ernyedt, lebernyeges fejbőrzsákba, ferdén, aszerint, hogy felnéz rád, vagy csak – ahogyan leginkább szokott – maga elé. Az rossz, ha a szemedbe néz. A W keskenye az állkapocs. Erőszakos, kékre borotvált, s ha nevet is, mint a collstok. Átellenben pedig a koponya a gyér hajzattal. A test amúgy riadtan, kiismerhetetlenül hájas, ahogy valahol Európában egy kis aszódi zsebtolvajt s egy rinocéroszt össze lehet buherálni. Ahogy egy ember saját magán lötyögni képes. Ő a Gille Arnold. Nem azért mondom, mi se vagyunk szebbek, régiek.

Ilyentájt ő van még ébren, hallom a mocorgását. A hajnalunk hűvös prizmában lepi meg az árut a sprőd ponyva alatt, megannyi fürge testű, csíkos akna, szuszmákoló berber vadmalac. A boltunk, mint itt már az összes, utcafrontú, az omlásoktól is, amúgy is folyamatosan töltődnek föl az udvarok, nem fér be a passzázsba a dörzskombájn. Az üveg rég tilos és veszélyes, hát mindenki csak berácsozta a maga kirakatát, hogy mégis legyen kirakat még, szokásból, rendből. S kiírtuk, hogy Zöldség-gyümölcs, holott nem árulunk már semmi mást. Nem terem a répa, mondjuk, kisaranyos, és kacsintunk a maszk alól a nővérekre.

Nagypapánk látott szőlőt, paradicsomot, belevakult.

Ébren van, igen. Törökülésben kuporog, faragja az ikrás, príma anyagot, közel a szezonvég, még pár nap, s oda a konzisztencia. Nem szólok, elnézem neki. Félbevágja, tartja az ölében. Jár a fűrészlap városszerte, kese és neonpiros épületeket vagdos ki, ékeket, hasábokat, szúrós, fekete lőrések azokon, azt mondja, mint a Schwarzenegger könnye. De hát a Schwarzenegger sohasem sírt, Arnoldka! De sírt, mondja, titokban sírt, belefúrta a fejét és sírt, tetszik látni, itt és itt. És mutatja, ha az ember megkérdezi. Ül a ponyva alatt és építkezik lefelé. Csak a perem adott, a többi tőle függ. Lépcsőaknát nyit a hágón, emitt a nagyposta, amott a vámházcsarnok, Népstadion karéja, Mátyás-templom, s lent, a vadmalac farkincájánál, zöld erdő mélyén az aszódi út. Hidat sosem csinál, nem hiszi el, hogy volt itt egy folyó, a Duna, ahol ezen a nyáron a földek voltak, arrafelé. Farigcsál egy darabig, aztán, tudom jól, megunja és nekiront, szabályosan dühbe gurul, vágja, szeleteli össze a házakat, nesztek, nesztek, amíg csak az ikrás moslék marad, és a muslincák, mint valami halotti sál az arca előtt. Végül megeszi kanállal, köpködi a hegyes könnyeket.

Szarharapó, Drakula néni, rikkantja a borozó felé. Ilyentájt érkezik a viharlámpás Nyakacskáné, kerekes kosárban húzza maga után a glicerint, nem nagyon törődik a Gillével, kilapátolja az ajtaját. Jól van, Arnoldka, jól van, csak nyughassál. És hogy: nem tudsz köszönni? De tudok. Haló. Na ugye. Az asszony lassan, káromkodva berámol, úgy mozog, mint valami holdkomp, jól ismerjük ezt, messziről látni, ki melyik hetében van, de kivételezni nincs értelme. Dalolnak a flaskák, mint a xilofon. Mint szélben a hárfa.

A Vigadóban van a klinika.

Gyerek vagy, Gille? Nem vagyok gyerek, mondja és vicsorog. Harmincegy éves vagyok és nyugdíjas. Még az is lehet, senki nem tudja honnan jött, egyszer csak itt volt, hüppögött és világított. Szentmihályról, ezt állította. Nem szólok, holott rajtakapom nemegyszer, hogy pazarolja az árut, hogy egyikét-másikát megnyitja fartájon, kikaparja a kanalával és lukaszt rá szemeket, szájat, orrot. Gyertyát gyújt a zöld istállóban, s kiteszi este a volt MacDonald elé a járdára, néha többet is. Lámpocskü szellema, aztán elbújik a homokban, s ott kuncog, mint a kismalac, messziről hallani. De nem „ijed” meg senki, csak a vízhordó apácák, könyörületből. S akkor hálás, leporolja magát és röhög, én vagyok csak, Máter Juliska, nem a halál. Úgy tud röhögni, mint a rókák.

Különben tiszta és rendezett. Az öltözet alatt úgynevezett jogging-molinót hord, mint mindannyian, s térdigfűzős gyíkbőrcipőt. Nem mondhatni, hogy elhagyná magát, ellenkezőleg, harmadnaponta villanyberetválkozik, amint meghallja a szirénát, megáll és veszi elő a készülékét. Meséli, hogy tud egy titkos helyet, mélyen, azt mondja, mélyen titkosat, onnan szerzi be a battériát, el nem árulná senkinek, honnan. A kúpok, mondogatja, a pindurka amerikai kúpok, Evribadi, ettem is, a gépeimbe tettem is.

Áramunk alig van, ha fúj a szél, hamar betemeti a szélgépeket, ha aztán meg véletlenül nem fúj, rögtön kiássuk, de ha nem fúj, honnan lenne áram. Így tényleg ez marad, a battéria borotvához, videóhoz, szerzi be ki-ki, ahogy tudja.

Minden kommandós-filmet megnéz, hadarva meséli este a vaságyon a tartalmukat, néha csak úgy magának. Cuppog az izgalomtól, repked a nyála, a kréta keze, himbál a nyakában a halinalámpa, és sorolja, sorolja, mint a kölcsönzősünk sorolta hajdan, a Fonyódy, míg be nem feküdt.

A-tól F-ig már mindenki befeküdt, nem szólok hát neki, mondjad csak Gille, és hallgatom a sötétben, hogy New York utolsó éjszakája, hogy Robotok a Metropoliszban, meg A nebraski zsaru, a Harc az ausztráltestek ellen s ki tudja mit még, van kazettánk, egy életre elég. Rongyosra nézte a Schwarzenegger-összest, néha rájön a roham, akkor kireszelt ásóval elmegy gyíkra vadászni, tratambumm, kiabálja, tratambumm, zeng tőle az egész Párizsi-udvar. Persze megkergetik, egyre több a gyík, és egyre nagyobbak, akkor szalad haza, majd meghal a félelemtől, kezét véres out-putjára szorítja, mint az Ezüstjodid ember Percy Szabo-val. Nagy a szád, Gille, de nem igen bántjuk most már.

Farigcsál néha magának piros Barbie-t, jó csöcsöset, fújja, melegítgeti. Roll Paradiso, jöjj aranyom! Te édes, csíkos baby doll. És siklik a nyöszörgő holdkomp a ponyva éj alatt, hallom, hogy itt vércse, itt vércse, csalogány jelentkezz, gamma-béta űrrandevú. Szegény. Azért tart tőle kicsit mindenki, alapjában nem szeretjük.

Babáztál, Gille, látom, megint babáztál, vigyorog hajnalban Muhmed a síkos, sápadt roncsok fölött. Mit nem mondsz, Nebraskikám, mit nem mondsz, mondja a Gille. Ezt a Muhmedet respektálja, ezt az erős négert, a másik emberemet, aki csak a többedik populációban menekült be Angyalföldről, tán még ő itt a legmunkabíróbb, nehéz roborálókat szedett sokáig, lehet, hogy még külön vére is van leszedve, eldugva valahol. Tejbarátom, párductestőröm, fűzd be a cipőmet inkább, és nyújtja neki Arnoldka a vékonyodó, macskás lábát, sokszor hallom, ahogy szerelkeznek, toporognak hajnalban a sötét Váci utcán.

Fűzd be a cipőm, Muhmed, s adjál síkport!

Kocog a Gille foga a szégyenlős nevetéstől, rázzák ki a kesztyűikből a pókokat, és pislogatnak a keleti perem felé, fölrobban-e végre valamelyik üveggyár, s akkor lehet kávézni menni a világosban, tisztálkodni. Néha negyedórán át is hullanak az éles, fürge sziporkák, s olyankor majdnem szép a hazánk, e felvirradó a lankás, porózus hegyoldalakkal, a metszőrózsaszín éggel, amit beszívunk lassan, mint valami halálos melltartó illatát.

Nyolc órakor a volt Gerbaud-ban begyújtják a kemencét, odagyűlünk szinte mind, állunk, nézzük egymást, csak a Gille, szegény, ő rikácsol, hogy hideg a gyomrom, Laurenz bácsi, kihűlt az éjjel, alighanem beleállt a hold, érzem, tisztára krétás és porlik, brrr, rázza a fejét a Gille, hát istenem, ősz van, ősz mint mindig énnekem, hideg a puszinyuszija a csajnak, adjon egy flakonkávét punccsal!

Mintha lenne más, mint ez a repszesz, ezt nevezzük puncsnak, engedélyezett ételfestékkel színezve. Csak ne legénykedjél, mondja Sülysápi, a büfés, és kitölti Gille Arnold adagját a szűrőfedélbe. Ez a büfés jólelkű, fakóveres ember, megint látni egy kevés fényt a szemében, jobban van a vércserétől. Talált valami papírraktárat kint az Oktogonon, ott bányászott egész nyáron lapáttal, kötéllel és nem kis bátorsággal. Most elfűti a penészes könyveket, van meleg és forgalom. Már csak a klinikának jár a gáz, s ez rendjén is van így.

Na, hozz egy vödör gázt, Gille! Ne fizess, szokta neki mondani, csak hozz egy vödör városi gázt! A Gille ilyenkor nem mozdul, pislog, kihúzza a hosszú nyelvét a puncsból, tudja már mit kell erre felelnie, „naffing”, ezt kell, és akkor nevetünk. Imbolyog a légszűrő a tarkóra tolt gázálarcokon. Néha körbeadjuk a csutorát, melegszik a vér.

Gille mintegy ezernégyszáz milliméter hosszú, s amilyen ártalmatlan, olyan agresszív. Murénában születtem, Piranha-járás, inkubátor, ulánbátor, mondja, és vicsorgó fogakkal nevet, pirosodik a szeme. Gyorsan, és olykor minden ok nélkül dühbe jön, sokkal inkább, mint bármelyikünk, s nagyon hamar sír, hamar toporzékol. Nekünk ront, aztán, mielőtt kárt tenne bárkiben is, rémülten visszaugrik, ha nincs nála az ásó, nem kell félni. Csak ha rohamot kap, akkor viszont úgy kell eloltani, mint a tüzet. Te hülye krumpliakna, mondják a szolgálatosok, és spriccelik, fújatják rá a homokot, ha sajnáljuk is egymást, ez a rend.

Amint észre tér és kiássa magát, napokra elbujdosik. Fönt kommandózik a Felszab’ téren, hallani a sikoltozását, ahogy dübörög és csúszkál a tetőkön, rugdossa a lajtpréseket. Mikor előjön, alig vonszolja magát, csöndes és fehér. Nem szól senkihez, aztán, egy alkalmas pillanatban félrehívja a „haragosát”. Például, hogy gyöjjön már, Sülysápikám, kamonplíz, mutatok valamit.

S akkor behívja ezt a bárkit a Luxus Áruház földszintjére, ahová anno az avart gyűjtötték a dohánygyáriak. Behívja az üres osztályozóba, méregeti. Hát akkor mutassad, Arnoldka, mondjuk neki, s tudjuk jól, mi jön. Az jön, hogy egyszer csak hátraugrik, szétcsapja a szerelvényét, egész fehér a fejbőre, mint az üveggyapot. És suttog, hogy nem mutatok ám semmit, dafke szem, hanem ki az aknafejű? Kicsoda? És hogy megöllek, hogy például medöllek, Szülyszápikám, mint egy masztodont, szem előbb, szem készőbb, tíz hosszú hónap múlva medöllek, írd össze az adódat. Pont úgy selypít, mint Percy Szabo a Srí Lanka-i kobra II-ben és már szalad is el, csattog a termosz az oldalán. A büfés csak legyint, jól van, Arnoldka, ha tíz hónap, az nagyon fain. Ilyen ígérete mindőnknek van, tán az egy Muhmedet kivéve. De ez még mindig nem a jel.

Különben is a Muhmed az mindenben kivétel. Muhmed, nebraski velem, mondja számtalanszor, elintézek neked egy pakli külön ceruzaelemet, csak fűzzed be a cipőmet. Persze, ezt bárki megteszi neki, ennyit tényleg segítünk egymáson, nagyok a hasak és egyre kurtábbak a kezeink, hiába hát az atletikusan hosszú ujjak, le kell guggolnunk egymás elé. Kérnie se kell, befűzi szívesen bármelyikünk.

A jel az komolyabb dolog, azt mintha küldené valaki a Gillén keresztül. Az igazi ceremónia, s jó okunk van nem nevetni rajta. Nem is igazán tudni, hogy gyűlöletből van, vagy éppenséggel ragaszkodásból. Úgy kezdődik, hogy minden ok vagy harag nélkül napokig nézi az illetőt, de a gumiruhája is megolvad annak, annyira. S jön egyre közelebb, lassan, észrevétlenül, s mintha konnektor volna a lábában, mintha a gépházzal volna öszeköttetésben alattunk, csak a vékony kuncogását hallani, azt a motoros zúgást, gerjedést, ami árad a belsejéből.

Végül megáll az emberének a tarkója mögött, nem segít rács és nevetés, nem segít a futás sem. Ott áll, amíg át nem üti mindkettejüket az ecetes, fehér verejték. S akkor ugrik elébe, de már olyan feszült, olyan sűrű, mint a gömbvillám. Belerúgnál, de elhagynak az inaid, csak izzadsz és vigyorogsz. Ahállahá. Akkor a mutató és középső ujjából vé betűt formál, csontos, fehér szimplavét, s mint valami szarvat, odaböki az illető homlokához. És azt sziszegi, „haláltanár”. A szűrődobon át, ha leforgatod majd, ne felejtsd el, hogy a gázálarc dobján át ez még félelmetesebben hangzik, tudom, mit beszélek, voayláhajnaár, valahogy így. De ilyen megjelölése csak párunknak van, talán ha egy tucatnak. A fele már a Vigadóban, a fele kint. Fura egy jel, szentigaz.

S ilyenkor, mert tényleg érezni a villanyütést, álomét, nem álomét, mindegy, ilyenkor muszáj, hogy felkönyököljön az ember. Hogy nézze a fekete csillagokat, hallgassa az ideges morgást odalent. Árvaszúnyogok függönye mögött a fény kormos, szemcsés. Cikáznak a rémült tevelovak, a metróvágatokban megfordulnak a mágnesek. És nagyon nyomja a halinalámpa a szegycsontot.

Aztán, pár perc után könnyebb, megszólal a sziréna, megmarkolod a csutorát, tudod már, hol vagy. Piros szénát nem köhögök, nem köhögök, nem köhögök, suttogja a Gille a zöld istállóban. Görbén, sápadtan, mint a fűrészlap kotor be a ponyva alá a reggel. Ide hallom a szipákolását, ahogy zörögve öltözködik a takaró alatt. Aztán kimászik, s megkocogtatja az árut darabról darabra, az egész prizmát, hogy melyik jó még, s melyik nem bírta ki az éjszakát.

Egyre több a döglött. Senki se bántja, aztán egyszer csak nyikkan egyet, eltátja a torkát és megmered. De a fecskepatkányok is jeleznek napok óta, felgyorsult a légkör, hát istenem, még pár tűrhető nap, aztán megérkeznek a lajtprés-autók, és leveszik víznek az utolsó szederjes dinnyét is, voayláhajnaár.