Kis brutáliák^*

Szeretek, vagy nem szeretek, az mindegy, ha le kell menni. És ha nyírok, hát nyírok. De mondjuk szeretek. Lemegyek, gondolok mindenfélét. Azt viszont nem tudom, mért az jut eszembe elsőre mindig, hogy nutriakolbász. Tényleg nem tudom. Meg mért az, hogy háromszor is piros a vágóhídi hajnal. Lehet, hogy pont a cseppkő miatt, foghatja látni, tisztára Aggtelek, szóval, hogy valahogyan a szennyvíz-e az oka, fene tudja. Aztán lehet hogy a múltam, az ilyen szavaknak. Vagy éppen a még csúnyábbaknak.

De őneki, annak a nagy, erős asszonynak ott fönt, annak azért nem így udvarolok. Annak szebben mondom, megválogatva. Nézem, amíg a nyakam belefájdul, szépen kirajzolódik a hosszú szoknyája, fölfújja neki a blúzát az este, ott áll, meg se rezdül. El-elmondom neki az életemet. Megmondva az őszintét, ilyen reménytelen-szerelmes-féle vagyok bele. Egyoldalú viszonyú. Eléggé ismert asszony máskülönben, kimondott nevezetesség.

Szóval lejöhet velem szénért, ha akar. Mindig ilyenkor megyek le, késő délután, mikor fenőkék az ég, mint akin átmegy a gőzborotva, ha például egy makacsabb fejhúson átmegy, olyanformán. Veszem a baltát, a vödört, a szívlapátot, mittudomén. Nem épp a szennyvíz miatt megyek, ha érti, csak azon át. Azon át vezet az út a szénhöz. Vagyis hogy a pincébe. Lejöhet, úgyse látott még fecskepatkányt. Persze, csak ha nem derogál a szag.

Azt úgy higgye el, nekem régóta nem testem az élet egyáltalán, hanem legföljebb a ruházatom, cérnapulóver, lánckesztyű, kötöttkabát. Emlékeimben azbesztkötény, semmi más. Teszem azt, pilótasapka. Mondjuk, mielőtt meghalok, szeretném látni a tengert és a nyugati életformát. Eredetiben hamburgerozni, az volna jó esetleg, meg egy kevés diznilandi társasút. Kezet fogni a Donald kacsával, mint a Grósz Károly, ilyesmi.

Ami jó volt, az jó volt. Például egyszer-kétszer veszélyesen élni. Hattyút sütni Kelet-Leipzigben, anno. Kifogtuk drótos virslivel, aztán rá a tűzre egyenest. Az a nagy, erős állat pattogott, sírt, mint a vatta. Csak úgy jött ránk mindenfelől a policáj, de még a fákról is, az égből is, jött, mint az égő szögek, ha érti. Nem témáztak el a brúderzafttal, az biztos. Vagy egy komplett tűzharc Záhonyban szovjet vasutasokkal. Kísértük ki az uránt, ilyen gyári őrszolgálat-féle, aztán hamar megvolt a félreértés, köd is, hajnal is, látott a haver valami kutyát, durr bele a csúzlival, azok meg vissza, a szovjet vasutasok. Épp halott nem volt, meg kézigránát, tisztára mint a moziban. A haver egyfelől részeg volt, másfelől kiadta a tűzparancsot. Lőttetek volna le inkább, azt mondta sírva, mielőtt elvitte a kommandó.

Mondom itten össze-vissza, mi?

Első feleségnek ott volt a Hédi, ezt ennek a fönti asszonynak is bevallottam. Nem volt szép, olyan kemény nevetése volt, mint az amalgám. És hozzá a térdig érő, rigófekete haja. Bitang és erős, mint a mozdonyok, ha azt csak kicsit megmozgatta, úgy suhogott, mint ötven telén a bőrkabátom. Konyhalány volt a Serneválnál, kalanderes főzőedénymosogató. Annak aztán nem kellett az asszonyszatyor, vagy a mindenféle titokzseb a kabát alá. Az csak ebben a hajában hozott haza minden szajrét, a különféle illatokat. Eleinte megálltunk összeborulva a konyhaasztal fölött, nem beszéltünk, nem terítettünk kettőre. Csak belefúrtam, a fejem a nyaka gödrébe és vacsoráztam. Neki ott volt a kislábos, benn a hajában.

Jószerivel ez hiányzik egyedül, a csiklándó, császárhúsos melege. Később lett egy babája, rendőr foglalkozású. Hát jó, mert én vertem. Mármint ha az ütlegelés verés. Hát verés, mondja meg őszintén, aranyos, magának az odasózás verés, ezt megkérdeztem attól az odafönti asszonytól is, persze, hiába, csak hallgatott, nézett el Záhony felé. Húsz év elmúltával azt mondta egyszer ez a Hédi, hogy játsszunk gólyást. Mi az anyádvalagát gólyást? Nőjön csőröm? Egyek békát? Álljak tán féllábra, he? Nem, azt mondja tiszta libabőrösen, nem, hanem költözz el! És már nyomult is be neki az a privátim rendőre a nyitott kézifegyverrel. Szóval vele dobatott ki. Oké, oké, adják rátok sírva a fehér inget! És lakkbőrönd és távozás.

Jártam ágyra, munkásszállóra, mikor hogy. Ez a szoba-konyha egy öregasszonytól maradt, aki ágyban dohányzott, pontosan, mint az újsághírek. Csak jól vigyázzon a lépcsőre, volt itt már agyalapi törés is.

Szóval, hogy a Hédi. Meg a gólyás törzsőrmestere. De sokat álmodok vele, hogy mint a gyöngyverejték, fut a Szabó Ervin Könyvtár előtt. Legnagyobrészt nadrágszoknyákat hordott, ugye, a meneküléséhez. Hogy veszekedés esetén könnyebben ki tudjon lépni az ablakon. Sokat voltunk kiborulva, az igaz. Azt mondta mindig, hogy pisztrángmérgezésben akarna meghalni, egy gyors, ezüst halálban, mikor csobognak a hegyi patakok, és harapni lehet a fenyőfát. Volt ilyen nagy fényképünk a falra ragasztva, nyilván ettől jött neki. Ha már muszáj meghalni, legalább nem a vasalótól. Mert egyszer belevasaltam szegénynek az arcába, ami nem volt szép. Legalább ne az arcra menjél, ezt kiabálta sokszor. Nem volt szép. Régen volt, talán igaz se volt.

Megmondom, az is sokat jut eszembe, hogy fejhús. Olyanformán, hogy ez a fejhús egy piros pilótasapka, amivel fogom és elröpülök. Meg például a lólángolt. Nem vette még észre, hogy a szavakon úgyszólván el lehet gondolkodni? Na, nézheti most már, amennyit az elemlámpa enged, megláthatja, milyen egy Práter utcai cseppkőbarlang. Bányám, testmozgásom és vágóhidam. Ott van a szén a vastag, pirosszar szennyvíz alatt, az endéká brikett, mint a borostyán. Baltával lapátolok, ennyi a különbség, meg talán a szag.

De tisztább, mint a fönti levegő, úgy higgye el. Nem mintha túl sokat témáznák az egészségen. Beszívom, és megvan, akármilyen. A jéghús viszont szép, megigézi az embert. Voltam hűtőkocsikísérő, tapasztalatból tudom. Jól elszórakoztunk ottan, be-bezártuk egymást kicseszésből. Egyszer pont engem. Dörömböltem, nevettünk. Nem erisztetek ki? Na jól van, várjatok csak. Volt nálam egy Népszabadság, gyufa, meggyújtottam, melegedtem a sertések között. Lángot fogott a faggyas sapkám, meg a kötény, hánytam le, de későn, úgyhogy majdnem komoly baj lett, de csak kidobtak. Ha mondjuk Népsportot veszek reggel, semmi baj sincs. Így meg kidobtak. Ne üljön le, mert elalszik, aztán megfagy, fogja inkább a lámpát! Most pont olyanok vagyunk mint az Ammundsen, mi?

Az elég jó volt, veszélyesen élni.

Ne féljen, nem volt ez ilyen szép ám, meg ilyen ragyogó. Ez szaglott és folyott, csak amióta a cukrászatot bezárták, azóta ilyen. Azóta tél a tél. Volt itt egy komplett édesüzem. És az prímául megmelegítette az udvart. De komolyan, mint valami hőközpont. Bevette a meleget a kátránypapír, és lökte ki feszt. Aztán egy éjszaka odasült nekik hat tonna krémes, és akkor bezárták. Jobbanmondva lefojtották amblokk az egészet, pontosan mint a Csernobilt, nem volt mit csinálni, várni kelletett, míg magától kihűl. De akkor legalább egy életre megcukrászdáztunk.

Csak ücsörögtünk kinn a gangon, szipogtattuk azt az édes, fullasztó égést, a klozettnak is karamellaszaga volt, ha érti, és a macskák úgy járkáltak ott, mint a minyonok. Bizony, négy teljes napig, hogy ne balhézzunk. Ittuk a vegyes-gyümölcsöt, meg az almabort, kiettük a sok hamburgerből a fasírtokat, kifejezetten szalonnát sütöttünk ott, uram, de még föntről, a másodikról is lehetett, kidugta az ember a nyársat a rácson, máris sercegett, olyan bitang hőséget adott a krémes parázsa. Ha bármi elfogyott, vagy kívánság volt, azt a Rigó rögtön meghozatta, ez a részlegvezető vagy mi, csak hogy ne jelentsük az esetet, mert hogy akkor őtet felakasztják vagy megbüntetik, hát nem is jelentettük, izzadt és sírt az a nagy, kövér ember a hálától. Megmondtuk neki, ha elmegy bevásárolni, hát nyugodtan ránk is zárhatja a kaput, vele vagyunk, nem jelentjük. A Rigó úr majdnem jobb nekünk, mint a Kádár. Majd bolond leszünk! Ha egyszer úgy éltünk ott, mint a szotüdülők, kaja, pija, lemezjátszó, mert azt is hozott, mindent, amit akartunk.

December volt, egy héttel karácsony előtt, de mink csak egy ingben, atlétában, sütött a hold, mint az angyalok laticellje, még táncoltunk is, énekeltünk. Nem émelygett ott senki, uram, legföljebb a majonéztől, csak nevettünk szakadatlan, az ám azért látvány, ha leég hat tonna krémes, abban csakcsupán a nyers tojás egy Skoda-kombi ára. De egyszer minden elalszik.

Azóta télen tél van, ez a rendje és passz. Hordja az ember a szenet, vagy megfagy, kinek hogy. Hanem azt láthatja, hogy mennyi baltatéma és cirkuszolás van itt egy vödör szénért. De hát az ember nem angyal, hogy örökké csak krémessel fűtsön, nem igaz?

Ha megvárja, amíg levödrözök, kikísérem a kapuig. Nem fáradság, ahogy este lesz, sokszor kimegyek magamtól is. Fogom a kisrádiót, és úgy. Ne nevessen, kimegyek, álldigálok, eludvarolok. Nézem azt a nagy, erős asszonyt ott a Citadellán. Ahogyan az áll, sudáran, elérhetetlenül, és tartja a baromi pálmakalászt. Most ugye már a ruszkijai sincsenek alatta, csak riszál egyedül a teli, fekete égben, beszélek hozzá mindenfélét, nézem a Krónikáig, és várom, hogy szájbaverjen a hó. Ezen bírok a legjobban mosolyogni, ha fölkavarodik a szél a játszótéren, és hozzám vág egy kislábos havat.