A távírdász^*

„A nyéki tekintetes úr azt izeni a Tekintetes úrnak, hogy lelke fölfelé beteg. Továbbá hogy utolsó, megfeszített erejével regényt ír, mit által is küld suo tempore, fény-beszélőn.”

S már húnyt is ki, éppenhogy elfogtam, lejegyeztem. És hiába meresztettem a szemem, hiába kértem „újrát”, hallgatott az a valami. Kell az éles szem ehhez a szolgálathoz, hiszen teli van fénybeszéddel az éjtszaka. Kluttyó békától eszterágig, paraszttól dragonyosig, avagy morkolábtól távírdászig mindnek megvan a magok nyelve, lángja, tükre, gukkervillanása. S ezenképpen megvan a csillagnak, meg a bányagödörnek, s alant a tónak, hol feketén seggelnek a Gazda urak csolnakjai. Reves, pudvás hajtányok tokjukban, az éjben.

Teli szikra-nyüvekkel az Éther, s bizony, kifut a könnyem is a bámuldozásba, oly nagyon studérozom széjjel bogozni, hogy mi volna hivatalos közleny, netán mi szólna személyleg nekem, s mi csak úgy magának, mi volna, ami csak alság, élvsóhaj, párafény, villő piszok. Ha elvélem, Dédi Gergely leveri azt rajtam bikalánccal, s nem eriszt a Frigyes-lányokhoz hetekig. Igen iparkodom magamat e jóban megbecsülni, hiszen el nem feledem, mi voltam én hatodfél esztendőnek előtte. Gatyás, rongyos siheder voltam, szutykos és kéreges, lábom a maga természetes kordovánján kívül cipőt nem ösmert, s csak bújtam a nádast, árva toportyán.

Nimánd Mihálynak hínak, s hogy olvasni tudok az éjtszakában, azt egy cseh üvegesnek köszönhetem, ki híres pálinkánkból igyekeze tükröt jegecíteni, s ki e távírászati fénylövellőt is hasgó vállamon föltalálta. De addig-addig, míg egy rossz órájában belepottyantotta ábrázatját a meleg foncsorba, s jajgattában nekiszaladt a levegőnek e vak csillag és jeles alkimista, s bár röpült egy-két iramodásnyit, csak visszahúzta édes szülője, a föld, hol nagyot csattant, s azonmód széjjelvágta magát háti tükrein és titkos csehkövein. Ilyenképpen önnön találmánya ütötte fényre, akár láthatnám is innét az őrhelyemről, hol boldogult meg pontosan, de nincs merszem odafordulni a masinámmal, s tiltja a Dédi Gergely regulája is, ki utóbb magához vett, kosztot-kvártélyt adott, s rendes nadrágot varratott a görhesemre pukovai posztóból.

Nincs ünnep, tán sose is lesz, csak sűrűen alkalom. S akkor Dédi Gergely nyulat főz, saját kezével. Nagy termeténél csak természete nagyobb, süt az inge, mint a Tejút, a bőre cserlé-barna, haja-bajusza pemétre vágott, s diót lehet törni a homlokán. Az őszi hold szürke világa még túl is neveli termetét, ha a tornácon fölemeli meszelyes kanalát, hosszú árnyéka a kikötő bakator vizéből meringet a nyulakra fövőlét.

S készül a duska. Hamar megvan, déleste állott neki a Tekintetes úr, nem cifrázta, megpukkantotta tarkójoknál, s repítette is ki a szűrkankójukból, hogy nyíttak még, mikor ő már belezett, darabolt. Mire fittyentett a kutyáknak, hogy gyertek culák, vihetitek a pájslit, már rotyogott is a nyúlzsír.

Nem kell, csak jó üst és egy égerfakanál, más készség nem is kell a főzéshöz. Még fűszerszám persze, vereshajma, magyarpaprika, só. Éppenhogy fölhabzik véresen, pirholagosan, máris nyakon kell önteni a keseborral, de bőven, aztán csak állni a tűz fölött, mint a fekete tölgyfa, s várni. Elnézni messze, nehéz tekintettel. S addig szorítani az öklöt, míg fehér nem lesz, mint a csont. Még tán föl is zokogni, s inni akkor, inni kétmarokra a favederből. Csurogj bor, dögölj meg, világ! Meglestem nemegyszer, ott töltöm föl mindég a masinámat a tornácon elegy cetolajjal s gyúpálinkával.

A fölsőházban, mely egyre inkább csak múlatóház, nyoszolyatoronnyal s hánytószobával, gyűlnek a Gazda urak. Ugyanazok és ugyanarra. A mulatság az rendesen, mint a paprikás a tűz fölött: hamar fölforr, s lobog aztán egyenletesen. Kepesszenek akárhogy, mindmegannyiszor széjjelfőnek benne a Gazda urak, a csontosa és feketője lassan, ifja és zabosa hamarébb, de egyformán kása lesz mindegyik az éj felére, eves-kása nyúlból, haragból, fakó borból és pálinkából. S hajnalra csend és trágya. De az odébb van.

Hozzá még dajnákat is cepeltetnek ki Fehérvárról lámpás fogaton, a Frigyes fényképész dülledt, birkaszemű luvnyájait, gyapjokért. Az ilyen szerzet még a fennvaló ruhájában is pucérnak tetszik, s buggyantja is ki az első fittyre, amije csak van. Épp elébük veti az ember, hogy uccu, s már reped is a tapasztalt selem. Hamarost a Gazda úr is mind födözetlen, épp csak a fringiájok el nem hányják, gyamesz a tánc, gyamesz a nóta.

Előkerül egy mozsárágyú és egy cimbalom.

Magam a zárt rönkfolyosón közlekedem, le az alsóházba, s vissza, szükség szerint. S futva, ez a regula. Már ott lihegek az őrhelyen, mikor a léptem még bőven duhog a cölöpök között. Ezek a hangot se engedik megdögleni, ordítja ilyenkor Dédi Gergely, s utánam vágja a bögréjét. Csoda-e, ha félek?

Hegybirtokunk elődi a vidéken, s aligha nem tekintélye okán van magosabban a többinél. Térképésznek, csillagásznak az ilyen locus aranyat ér, ellátni egész a nyéki dombokig, belátni pórházba, udvarházba, hol tátott szájjal alszik, s nyoszolyától temetőig le van vetkezve az emberiség, rózsa és hullafekete, mint hatnapos nyúl a himbán.

Forró és ütődött ez az ’55-ös ősz.

Körbe fordulok, regula szerint leadom a jeleimet, nyugtázom a választ, s leülök a lesre. Figyelek, várok. Elnézem az apró, tiltott sütőkohókat a horhosokban, s a morkolábokat, melyek veresben és koromban szorgoskodnak körülöttük, üstökbe törik, reszelik a hold magyar ezüstjét. Mi reggelre kiforr, és táblákba mered. Százak és százak óta táblás pálinkájáról híres ez a vidék, de nevezik lávapálinkának is, amint erről Dédi Gergely még az elején kiokosított.

Szolgálatom a várakozás, s hogy meresszem a szemem, fülem akár ne is volna. Lustos, bársonybútt sikkantásokat sodor az alszél a múlatóház felől, a Gazda urak, jól tudom, karddal, nyállal, konya bajusszal furkásznak a Frigyes lányok micsodájiban, dessertnek falják a selemharisnyát a zsíros nyúl után. S nőszik a fennvalót, valamint házát, az eget, e siralmatost és bakacsint.

Dörmeheősz alambu csorgan.

Fölállok néha, támasztom ennek-annak, mégis húzza a vállam a szegény cseh találmánya, a cetolajos távíróm. Szelepes tartály van a hátamra szerkesztve sárgarézből, honnét páros cső nyúlik a fejem fölé, magasra, hogy lássék, s hajam meg ne gyúljon. A vékonyabbjában kukla mécses ég szűnetlen, csak mint egy pöki gyertyaláng, akkora, az öregebbikből meg, ha lenyomom a kart az oldalamnál, kipriccöl a gyúnafta, s akkor föllobban maga az üzenetiláng, hosszabban, kurtábban a kezem akaratja, illeve a táti nyelv szerint, mit e vidéken használunk. Ami reá viszontüzenet, azt szemmel fogom, s jegyzem le nyomban a nótakönyvbe.

Hát így. Félre nem nézhetek, szemet nem hunyhatok, hiszen minden áldott reggel tartozom ott állani e salabakterrel Dédi Gergely ágyánál, s jelenteni pontosan, amint megébred. Nem úgy, ha valami rendkívülit észlelek s veszek föl! Akkor bejárásom van alvóházába bármi órán, múlasson ott bárkivel. Ez a távírász-regula.

Úgy sejtem, ezen az éjtszakán is megfogok valamit, ami nem várhat. Még épp innét a hajnalon rövid, páros csillárra leszek figyelmes a nyéki dombok felől, de mintha tényleg egy beteg lélek szemevillanására fölfelé, s hunytával, ha félek is, inalok a felsőházba. Hol üszkösödik a mulatság, sziszeg és nedvedzik a kedély lepisált, szomorú parazsa. A Gazda urakat már egész az ájulásig bántá a kacajdüh, túl vannak jóval hazán és bukott revolutión, s csórébbak az utolsó kágyillónál. Ínyen és vatrantyún át sérves szívökig látni, hol nem ketyeg más, mint a haladékony idő.

Szalutálok, s mondom légszakadva, hogy mit izent Vörösmarty Mihály. De az én gazdám csak hallgat, bámulja a sáros pallót, s lógatja be fejét, pompás vállait a térde közé. Mondom hát újra, s csak állok ott vigyázzba, afölött a hatalmas, roncs ember fölött. Hallja-e, Tekintetes úr? Dédi Gergely nagysokára felpillant a békaguggból, szalutál nekem, s bár int, hogy el, paraszt, el, én látom a szemén, a lilabogos, batyuba gyűrt szemén, hogy a bikaláncot, azt legalább holnap elkerülhetem.