Bordacsont a kuvaszoknak^*

A légkör zsíros szövetét még át-átverte a Kaszahúgy, az édes Haza bambán aludt még, s tán csöppöt, ha mocorgott, de minékünk már megvolt a kis, rutiniere búcsúztató.

Az ezredzenakar eljátszotta a Rákóczi-indulót, csörgött a léptünk a murván, döngette térdünk az azbesztkötényt. Volt vigyázzmenet, balranézz, és Obeliszknek tisztelegj, gruá, gruá, gruá. Apró öklét a kékacél tavaszba lökte az eozinpartizán. Volt völgyvidék és hegygerinc. Amúr. Törelőre. Kaptunk bádoglapocskát, kerek beretvaszappant, táblalekvárt. Gyönge gyomorra két ampulla Diánát. Sokan voltunk, szalutánsok.

Nézőpontom a feketemosogatóban lakik egy katonában.

Sokan voltunk, de eltelvén a nap, s attól fogva, hogy Kötöny Munkacim fölmálházik, s lelép a hátsó lépcsőn, bele a sötétbe, a sárba, már mint az Armstrong, olyan egyedül.

Bodyzik a lapály. E buta és keserves mondattal kezdődött minden, még februárban. Hogy Janicsányi szakaszvezető maga hallotta meg, vagy beárulták neki, nem tudhatni, csak az eredményt, hogy Kötöny szalutáns tizenhat napja a konyha keretében teljesít szolgálatot, s nadrágja két hete megáll a lábán.

S hogy már kalanderszivacs a szíve is.

A Bag, Tura s Aszód községekből való jóeszű szakaszvezető pávagatyában állt a tükör előtt és táncoltatta a hasát. Állt a stokedlin, ernyesztett és feszített, nyomogatta, beszélt hozzá. Szinte bőr se volt azon, csak az eleven izmok, egy frissen nyúzott, fürge bárány, fürösztötte a ragyás tükörben. Ők meg, szalutánsok, húzták a követ. Gyertek, bodyzik a lapály, ennyit és nem többet sziszegett Kötöny Munkacim a felmosó-elvtársainak, kik odacsúsztak erre mind a mosdóhelyiség ajtajába, felemelt fővel, négykézláb. S folyott a néma röhögésük, mint a kutyanyál. Ennyi történt, egy szóval, egy mozdulattal se több. Másnap Janicsányi szakaszvezető megkérdezte, hogy bélférgileg rendben-e van a honvéd. S hogy mit csinálsz a tavasszal, faszkalapikám?

Ha harmadszor van borsos tokány, akkor több mint két hete.

Kinyitja a feketemosogató ajtaját, az ölmeleg konyhagőzt felkapja a lófra, egyfogatú szél, hordja-viszi a fák közt, felaggatja és letépi, akárha vattacukrot, elhányt kombinét, madártejet a kövér verebeknek. Leakasztja magáról a viaszkosbőrkötényt, nekitámasztja a tűzbiztonsági hordónak. Állnak horpadtan, a honvéd meg a héja. Erős, faggyas kötény, századok emlékezete benne, fekete reggeliké, szőke vacsoráké. Pattnis zsebében gyűrű, karóra, s a bordacsont a kuvaszoknak. Kávéban kell puhára főzni, ez a szabály. Ma Kötöny honvéd viszi le a moslékot a lapályra.

Már az ebéd óta készítgették fölfelé. Bedörzsölték hasaszalonnával, pácsóval. Rágattak véle fokhagymát, rúdvaníliát. S hogy guggoljál százat, édes. Kérdezték, szükség lesz-e a kézi irrigátorra a katonának, de nem. Titokban vitt neki valamelyikünk Dedalont. Szombat van, s szombaton nem küldhetünk akárkit. Megértél, kamerád, szuszogta a fülébe Janicsányi szakaszvezető, úgy higgyed el, megértél, mint fácánkakas a budiajtón, csak még igazítsad ki tarkóban a hajad menetelét, és szőrteleníts erősen.

Jelentem, szakállmérgezés-papírom van.

De a tökeszőrödről nincs papír, kukkolókám, s az is meglett a húselőkészítőben, a csülökborotvával. Egy a tízhez fogadtuk Sport-szeletbe, hogy nem jön vissza. Onnét eddig csak egy jött vissza, fehér hajjal, barnavéresen térdig, homlokig. Akit aztán viszont le is szereltek. Remény mindig van.

Megoldja nyaknál a zsírzubbonyt. E fényes, háromkilós lenbádog, ha egyszer megszívta magát abalével, tokánnyal, nem ereszt át se vizet, se golyót. S már ételszagot se, prímán védi az inget, az atlétát, tartja a test nyirkos melegét. Meleg pedig kell, bordameleg, ágyékmeleg, ha már saját kályhájának rendeltetett az ember. A Fecske elült, szomorú pénisz, elő se kotorná, ha nem muszáj.

Alkonyatra minden szál cigarettán kiütnek a foltok, hulláé, őzikéé, de ha kiegyengeti, s ha szívja fejehorpadásáig, jó az. Kötöny Munkacim szipákol, kéken üldögél a füst a markában, leng, nem suhan a filter selyemgubója. Nyomogatja a kezdődő szakállbetegséget, világít a jód a borostán, zöld húst eceteztünk napszállatig.

Mértne ráér? A Sárkán várhat.

Elnéz tehát a „szabadba”, kontraposzt. Esteledik, tajt vonulnak a felhők Kecel-Soltvadkert felől, kötelékben és súlyosan, egy Urál-hegység az égen. A nyúlmész, fehér kerítéseken s hadifákon túl terül el a Sicura-mente, e tengersík, szemellát vidék. A hízlalda betonakácait s tevepúpját kivéve, minden tereptárgy s pont kartografizálhatatlan, úgy tűnik el s keletkezik napra nap, mint a tenger szőke karizma, mint a tricepsz és bicepsz élőáruja Janicsányi szakaszvezetőn.

Bodyzik a lapály.

Emitt csöndes békében égnek a szeméttárolók, pusmog a tűz a kesernye gumihulladékkal, csípős a tavasz, foga van a böjti szeleknek. Odább nagyban üzemelnek az apró tanyák, májlúd gágog, húsbárány béget. S főzik a csattos pálinkát, idelátszik a kék kendő a kéményeken. Háziteherautón járnak, gyűjtik a marharépát, szilvát, hullott hadirezet, mikor mit, a kék dorkót a tornaárok partján. Igyekvő nép, homlokán megáll a pohár, s lifttel jár a padlására tápért.

Az a pálinka úgy erjed, mint a haragvó isten, szétdobja még a mélysilókat is, hallani a cifra robbanását nemegyszer, s olyankor az őrség, mint Atomcsapáskor Kecel-Soltvadkert felől, lábtól fekszik a fényjelenség irányába, számlálja a sekundumokat, s a dolgozó népet szolgálván haladéktalan jelenti a villámlás és dörgés közt eltelő időt.

Hát hogyne vadulna be estére a Sárkán, csak beleszippant, s belevadul. Sorakozót rendel a süldőknek, kozmetikaterpeszt vezényel, jár föl-alá, gajdol és kibiztosítja az oldalfegyvert. Ha látogató jön, dreamnikkel turistabusz messze nyugatról megcsodálni nemzeti parkunk, az bizton elhiszi, hogy a szél zúg e vad vidéken, avagy a lódarázskeltető, pedig nem. Hanem a Sárkán énekel a lapályon. Pláne ha időjáráskor megmozdul az agyában a košicei gránátrepesz.

Megszívtam, gondolja Kötöny honvéd, nem több indulattal, mint a döci gyufafej, mikor belebólint a mázsa tejberizsbe. Nagyon megszívtam. De remény mindig van, ha csak, mint a bontókés hegye is, amivel átüti a félfagyott hús bőnyegét, ha több nem is, de van.

Mert átüti a tavasz, aranyom, átüti egyszer tonnás szagunkat, civilzöld, serke pamacsokat veteményez ki a tájra, nincs mese, kinyit a jódkék tüskeszamóca, e parányi holdkomp s védett nevezetesség, ki a piros Barbiecum, napokra se rá izmos kunkaktusz futja be Ládahomokon a rakétalőtér lágy halmait, s a szőke aknazárat, mennek pucolni rajban a fürge utászok, e hegyre kicsalták, robban a természet, mellyel nincs nyelv versenyezendő, s ne is legyen.

S majd, majd, istenem, betölti majd kétes és fontos küldetését a kanadai nyár. Egy hajnalon, midőn éles, fürge sziporkák verik át nehéz álmunkat, s majdnem szép a hazánk, e felvirradó, hullámlani kezd a pöhöly az égből, és szaladnak ki mind, aki csak megmarad, zubbony, gázálarc, vegyvédelmi táska, molinó, s állanak, amúgy hajadonfőtt a Szamuely-allén, vesszősöprűkkel a lábaiknál. Egészen mint az angyalok.

Hadtápzsíron jól fog a toll.

De most, de addig csak a füst maroknyi kékje, tétova kendő a csuklója körül, s csak a basedowos Manyi kismamacipője, ahogy alkonyi szolgálatba indul biciklin, tevekabátja imbolyog Petőfi utcán, Petőfi téren, indul a Szarvas-presszóba a messzi Manyi.

Messzi és elképzelhetetlen, mint a város, hol Lenin vagy ki született, mely most, hogy Kötöny Munkacim elnyomja cigarettáját egy fél kenyérben, kigyújtja lámpácskáit, e földszintes fénymiriádokat, s mint lapos, eleven állat megvackol magának éjszakára a Sicura mentén. S ragyog az ég alján, akár kitüntetett ezredkiszklub, hol szőke kólát szürcsöl fiú-lány, s hatosvasból a műbőrpuffok, fegyveracélból a jókedv.

Nézi Munkacim az úgynevezett horizont bokaráncát, ahogy mélyül és sötétedik a biciklilánc olajától. S mintha vattacsomócska simogatná szeme sarkát, érzi, hogy fehér foltok, cinda suták iramlanak át a gyakorlóaknazáron. A basedowos Manyi lassít, lecsusszan a nyeregből, betolja a Csepelt a Tanácsra. Erős lába szárán villan a presszó neonja.

Nézd, bazmeg, őzikék!

Kötöny honvéd mélyet sóhajt, és visszagombolja a zsírzubbonyt. Benyálazza a gombjait, fényesíti a jódos ujjaival. Bakancsot pucol a vádliján, mint a gólya. Megnézi, rendben vannak-e a papírjai, ott még mindenkire rájött, bár személyesen alig is jött vissza valaki. Sunny törzszászlós azt mondja, hazugság, megszöktek a szarfaszúak, meg azok manyikúrni, s bólogat tátott szájjal, szolgálaton kívül még a nyálát se nyeli le.

Pedig a bediszponált melegkolbászban többször találtunk gyűrűt, kisnoteszt, zúzott Eü-könyvet. Találtunk, nem találtunk, a békének menni kell. Beáll az azbesztköténybe, megköti hátul. Gondosan lezárja a háti őrputtonyt, a diána gyorsan párolog, s belebújik a hevederbe. Fölcsatolja a lánckesztyűt, rádrótozza a téli sapkát a fejére. Egész testében esteledik, és ez itt nem vicc, Munkacim tudja jól.

Elnéz szemellátnak, tíz fokkal dél-keletre. Túl az égő tárolókon, s innen a tanyákon, hol sejthetőleg hurkot vet a Sicura üres medre, két sor reflektor csóválja a semmit. Vértesthangárból, sörteüzemből, legénylakásokból és a trágyaraktárból áll a hizlalda. Hosszú, fekete púp az ég alatt, beleásva, belebetonozva a földbe, csak a lokátor tekergeti kint a nyakát. Cöccög, füttyöget és szaggatja az álcahálót, ha bevadul.

A hizlalda szolgálatvezetője 1968 szeptembere óta részeg. Kiskosztümben járatja az élősúlyt s fekete bugyiban, azt beszélik, táncmulatságot táncmulatság követ, s lőnek lampionra, májra. Csőpostán küldeti a töltelékárut a helyőrségbe, ráköti a kompresszort a darálókra, s nyomatja. Itt bent két civil asszony tartja a belet, mint a postáskisasszonyok.

Mindent iszik, az egy cseh sört nem.

S van még egy enyhe lankán a sertéstemető. Ott van a legsötétebb, de ha föllobban, ha neve napján, állami ünnepeken kis trotilokat gyullogatnak a legényei, hát földigiliszták ezrei tekeregnek az éjszakában.

És van a kuvaszok futóárka.

Megtapogatja a Magyar Ifjúságba göngyölt bordacsontot, és Kötöny honvéd egy egészen kis lépéssel lelép a lépcsőn. Szeppentek vagyunk és ünnepélyesek, teleszkópon nézzük a burgonyahántolóból, egyébként sötét és csöndes a feketemosogató. Éppen hogy látni még, mintha szürke harisnyán.

A sűrűsödő sárban, a kenyérszárító kamrák előtt magaslik a kordé. Minden szöglete, eresztéke sápadt csurgás, csécsi faggyú, felesborsó és levesemlék. Úgy guggolnak rajta a kalanderek, mint a kantinosszüzek, telten és gyámoltalanul. Nehéz verítéküket kedvére bőrözi a szél, be vannak ijedve, ami nem csoda, holott fölkészítve, kirafinálva az útra. Három darab mázsás kalander, frankfurti leves, borsostokány törtkrumplival, s szilvabefőttös tejberizs.

Munkacim búvárléptekkel körbejárja, s kiékeli a dromedárokat kenyérrel, míg moccanni se tudnak, de minden sarkot, zsíros redőt és intim hajlatot. Megrázogatja, leellenőrzi, próbaképpen bele-belerúg. Muszáj, hogy kitartson, a lapályon mérges kátyúk bújnak, ládapocsolyák, véres csúszások. Két zsák ábécétésztát pakol még fel, és a postát. Az iktatókönyvet beleszúrja a rizsbe. Fáradt, tűbe fűzött árnyék a mellén a géppisztolya.

Tudjuk, hogy mikor eltűnik a szemünk elől, a tranzitólhoz megy, hátra az olajoshordók mögé. Sunny törzszászlós vigyorogva kérdezte még délután, hogy az Ártány őrvezető megfelel-e az elvtársnak. Meg, mondta, az ugyan genetikusan harap, de nem rángat, s alig van kilötybölés. Ha egészen hátulról szúrkodja, boldogul.

Kilakatolja a rácsot a mélyülő sötétben, s vet neki szárított zúzát, bigászos mogyorót. Ártány őrvezető álmosan, összefüggéstelenül röfög, s ez jó jel, van remény, hogy elfogadja a hurokhevedert, szájába a hakamort. Munkacim föláll a vályúra, s lehúzza róla a védőponyvát. Kucogva, beszélgetve vezeti ki, végig a rámpán, s le a kordéig. Mikor rákapcsolja a gumihámot, hátraugrik, de semmi ellenállás, vinnyog csak, ahogy az elmés lemezrugó s vérkaucsuk megszorítja. Jobb volt annó a lovakkal, azokkal a boglyas, ferde lovacskákkal, de egy se jött vissza, mind „lábatört”, s a púpos legények lólángolttal sefteltek Akasztón hetekig. Ez meg eleve marad.

Remeg a nagy, sáros test a kordé előtt, lereszelt, égett agyarát harapdálja, és csöndesen káromkodik. Az este, lám, a lomha márciusi este még e vad párát is megszeppenti, mint egy hűvös, tiszta női kéz, lenyom, vezet, és megbékít a sorssal.

Csak nem fog sírni?!

Megnyikordul a kordé, araszolnak, legalább az elején meg ne lóduljon a leves, hisz mindig az a legkényesebb. Húzzák, tolják, mint roppant szekeret, elöl Ártány őrvezető a szolgálati jeggyel, hátul Kötöny Munkacim, a Munka Vörös Vándorzászlajával kitüntetett Eötvös Lóránd Tudományegyetem nullaéves, görög-latin szakos hallgatója.

Az Élel-kapunál hőköt mond, benyomja féknek a géppisztolycsövet a küllők közé, s kirugdalja a rézsútbakokat. Megemeli, s húzkodja szét a drótszárnyakat a sáron. Mint egy nyitott könyv, gondolja, egy szaros, kinyitott könyv, az ember bele se olvas, máris vissza kell adni. Be majd az őrség csukja, másnap, mikor fölveszik a jegyzőkönyvet, s unottan végigtávcsöveznek a lapályon, hol egy lélek se, persze. A család csőpostán kapja meg a személyes holmit.

Janicsányi szakaszvezető cérnakesztyűben porciózza az indiánert a tiszti étkezdén.

Ahogy kicsapja a sarat a géppisztolyból, s megigazítja a rizsás kalandert, visszanéz. A távoli, iromba épületet körbenyalogatják az őrlámpák, pezseg a salétrom, lejjebb szilvasötétek, fent, mint egy karácsonyest, fénylenek az ablakok. Meleg és hatalmas most a kaszárnya, akár a Ritz Szálló nizzai képeslapokon. S mintha nőne, mintha ráhúztak volna pár sötét emeletet, s majd még minden este párat. Ami túlél, növekszik.

Megvakargatja a jódos arcát, aztán hosszan a füle tövét, ahol a drót vág, és ezen a békevert mozdulaton nem lehet nem mosolyogni. Nincs mese, indulni kell, Kucu pajtás. Végezetül nyakába akasztja a halinalámpát, ez a szabály, noha égetni rég tilos és hiába. A hízlalda felé nem út vezet, hanem ösztön.

Vezess, egyfogú csillag!