Libabőr Puppentalban^*

Úgyszólván lehetetlen összefoglalni, hogy mi történt Puppentalban, e félreeső, pókfészek helyen, melyet útikönyv és turistabusz egyként elkerül, holott ipari múltja van, derék emberek lakják, s evangélikus templomára, szállodájára méltán büszke.

Noha a szállodás első telefonjára kiszálltak a járástól a nyomozók, és szobát, irodát vettek a Diamant második emeletén, hetek alatt sem jutottak semmire. Tisztázták, hogy holttetem nincs; az eltűnés, igaz, főleg elvándorlás formájában, mindennapos; a „sellő” meg, illetőleg víziőz vagy mi az ördög, az nyilván a szegény Kokker doktor beteg agyának szüleménye. Mindazonáltal megtették, ami tőlük tellett, kihallgattak, jegyzőkönyveztek, beidéztek és gyanakodtak, savanyú képpel mártogatták a ködöt, aztán egyszer csak beleuntak, s elmentek a kisbusszal, ahogyan jöttek.

Elegük volt a szállodásné éjszakai sikoltozásából, amit se kispárna, se Franz Mellesh izzadó tenyere le nem tompíthatott, elegük az enyves nyúlhúsból, a folytonos céklalevesből, s elegük az oktalan, ijesztő libabőrből – valami ipari allergia orrfolyással, szederjes ajkakkal, hidegizzadással –, amit maguk is keservesen tapasztaltak meg reggelente.

Errefelé az úgynevezett „pirkadat” nem füttyöget, nem rúgja be a rozsdás, nedves vaskapukat, hanem csak ücsörög félszegen a mennybolt súlyos ponyvája alatt, s várja míg beeresztik a helybéliek. Legfönnebb egy zörgő csokorral végigver az ablakokon, ha rájön. Rohadt kurvákok, mégiscsak én voltam a doktorotok, ordítja, mint azt ketten is vallották némi szabódás után eskü alatt, de a nyomozók csak a vállukat vonogatták. Ha aztán lerakhatja a rettenetes holmiját, az ólombőröndöt, a teleszkópos botjait, ha megihatja a brómos, rumos teáját szőlőcukorral, akkor meg is nyugszik, s kezdődhet a nap, kávéval, zabkásával, mint máshol.

A lassan foszladó éj szivacsa alatt lányok, asszonyok kerekeznek az érintőúton. Zörög a Csepelek lánca, megkoccannak a skutellák, meg a cekkerekben a termosz. Orkánkabátjukat púposra fújja a léghuzat. A Tongyó száraz nyerge fölött kilóg a hold, ez a rossz szagú, egyfogú csillag.

Ahol valaha a gyáribarakkok, s a CMGU lejárata, most süketen terped az üzemi konyha. A szögesdrót is akkorról maradt, kifoltozták, futószálat húztak a gyárikutyáknak, s szódaraktár lett a lapos étkezdéből. Ahogy a kalanderblokkból céklagyár. Senki nem érti, kinek, minek a hat kutya, hacsak nem a Kokker főhadnagy kedvéért, aki nagy pozícióban volt hajdan, hát hadd kutyázzon legalább. Amúgy udvarias kutyák, dolgozó leányt, asszonyt sose molesztálnak, néznek kövéren a tésztaszürke hajnalba, csorog a köd a fekete zubbonyukon.

Hideg minden és kellően túlméretezett.

Valaha élet volt e helyt, nagy élet és vidámság. Kínai tea meleg fénye játszott az őrség-személyzet tekintetében. Ilyenkor, zöldhajnalban már hozta föl a mélylift az első turnust, az első éhes, vicsorgó farkasturnust, rengett a nagybani rántotta, a marmeládé, az emberszag, valaha.

A velorex mélyen a csipkebokrok közt guggol, a több éves pókhálóban, egy rolni odahagyott kátrány, észre se venni. Répabőrből van, ipari kengurucsontból, Csepel kerékpárból és Trabant-gondolatból. A bizonyos orvosnak megállapíthatóan volt velorexe, úgy kapta egy hálás özvegytől, horgászni járt vele a Králi-vízre, de mióta az az eset történt, az istenért bele nem ül többet, s többet van szanatóriumban, mint otthon. Egy pecsenyefőtt sellőt, egy hájas víziőzet fogott ki az Erőmű fölött, a Lamelláknál, ami kifejezetten mosolygott rá, szőrzettelenül, derűsen. Tán még meg is ölelte volna, ha a doktor sikoltozva el nem rohan, de szó szerint világgá, legalábbis úgy beszélik, mert nyom nincs, semmi sincs. Most viszont ott lapul a velorex az alsó behajtónál, a kettes trafó mellett. Lapul és ázik. Az eset után a doktor bátyja, aki nagy pozícióban volt hajdan, visszaköltözött a Tongyó-hegyre, s csak a munkájának él, gyári őr.

A trafó után fölnek kanyarodik a hitvány makadám, tolják az asszonyok a kerékpárt, egy emberként liheg a brigád, de szó nem hallik, se zok-, se másmilyen. Annyit tudni kell, tegnap igen sok Barbie-likőrt megittak, s krampampulit, minekutána kiszedték a Hilda Koch egész rendezetlen szemöldökét. Elmondotta, bekötik a fejét, messziről lesz valakije, ki hamarost érkezik s elviszi.

El innen, asszonybarátnék, csak el!

Erre ittak, amolyan „leánybúcsút”, ölelték, megkoccintották egymást műszak után, fenn járt az ideges kedvük, ahogy az lenni szokott. És hát kiszedték. Előbb csak ott, ahol kormosan összenőtt, aztán szépen, apródján az egészet, mint ha mogyorót eszegetnek oda se nézve, úgy. Mikor Hilda Koch utóbb a toalettben észrevette, csak bámult, mint egy kifőzött hal, egy próbababa. Sikítozott, sírt, pecsenyevillával kergette a tettest, egészen eszement. Spriccelték rá a brómos szódát, fogták volna le, hiába. A gyári őr tett rendet nyitott kézifegyverrel. Belelőtt a plafonba, erre nagy csend lett, s hazakarikáztak az imbolygó árnyak libasorban.

Kokker Lajos szobafülkéjében, mint a vízcsap, zubog a tévé. Az íróasztalon meredezik az éjszakai pótlék, a virsli mint az ebonit, a mustár mint a macskaszar. Fekete, főhadnagyi zubbonya a széken, s ahogy Sunny Mellesh csoportvezető szakácsnő bepillant a porta ablakán, két csizmatalpat észlel a pokróc alól kilógni, erre meg is esküszik a nyomozóknak, de a vörös tarbőrt nem hiszik el neki, hiába jajveszékel s csókolgatja a bibliát. Az asszony, mint kiderül, ezt az észrevételét nem osztja meg munkatársnőivel, csak kocogtatja a remegő kezével az üveget, s fut le a barhent nadrágjába az az undok izzadás. Végül maguk töltik ki a belépőket, s ami nagyon szabályellenes, maguk tolják be biciklijüket a tárolóba.

Odanézzenek, nemá, hogy a szegény Hilda tegnap gyalog ment haza, mondja egy szeplős, nagyfogú lány. Nemá hogy!?

Lompos, apró sörét, esik az eső, dobol a ponyván. Amint a szociális blokkban kigyúl a villany, a velorex leoltott lámpákkal és motorral, csigalassan kicsúszik a bokrok alól, és völgymenetbe fordul.

A bisztrós Klumpetné részletesen elbeszéli a nyomozóknak, hogy ő, s tán egyedül ő látta azt a jövendőbelit leszállni alkonyattájt a magasvasútról. Tyúkmellű, kreol ember, csinos disznóbőrönddel haladott a Fekete Gyémánt felé. Olyasforma, már elnézést a megboldogult arától, mint egy kitömött denevér. Ennek dacára szépen köszönt, s kérdte, a Hotel erre-e. Ach ja, Lenin úton, Szentháromságnál balra. S még azt, hogy porcellán babafejeket ki ád el esetleg errefelé?

„0.30, fürdés, tisztálkodás, hajnyírás, beretv.” Kokker mindent előre följegyezett a naplófőkönyvbe, mi ott van kinyitva azóta is, mellette madzagon a tintaceruza. S van ott még egy kevésbé szabályszerű mondat, ferdén a margón, belenyilazva a rubrikába: „Őzikék a galvanizálóban, Jav. K. L. sk.” S ezt majd hosszan vizsgálják a járási nyomozók.

A szeplős kézilány, bizonyos Sragyi Aranka, ahogy testére húzza szakadt köpenyét, s lenéz a Puppen-völgybe a drótablakon, esküdni merne, hogy egy nagyon nagy egeret, nem tud rá jobb szót, egeret lát haladni a Králi-víz felé. Nem meri mondani, inkább kimegy a toalettre, ökrendezik, egy merő szeder a szája, s ott várja meg, míg elmúlik az allergiás rosszulléte.

A hántolóban veres és sáros minden, neonfénynél pucolja a céklát a brigád, oda-odalesnek az ablakra, vajon zörög-e ma a hajnal? Tessetek dalolni, asszonyok, sziszegi Melleshné, egy kettő, az élet nem áll meg, de hiába. Másnaposak, riadtak, a volt doktorasszisztens, Hilda Koch kerékpárját mindannyian látták a tárolóban. A csoportvezető szakácsné maga kezd bele a „Megjöttek a fehérvári huszárok”-ba, vékony hangja, mint egy lakodalmas kísértet, egyedül kunkorodik föl, s egyedül hull a kőre, aztán dühösen lecsapja a hántolókést, s bemegy az üstökhöz.

Hol tegnap óta nem múlott el a holdfény.

Nagyon is csend van, csak a lezárt hatos üst murrogat. S rég pirosban a mutatója. Lófra a valagába, megen árammal fürdött a Kokker főhadnagy, gondolja, de hogy mitől hátrál kimeredt szemmel a telefonhoz, nem tudhatni.

Azonnal, azonnal, sikítja a kagylóba, és a szállodás nem is kérdez semmit, hívja a járást. S már majd azok nyittatják ki törvényszéki lakatossal az üstöt, a nyomozók, de nem találnak semmit. Habos, nehéz vizet, semmi mást. A szakácsné meg sem várja a mintavételt, komolyan rosszul lesz, a falikúthoz rohan, hol egy csokor száraz krizantémot talál, s rátűzve Sragyi Aranka szemöldökcsipeszét.

Aztán hetek múlnak el a szekatúrával, s mikor elmennek a járási nyomozók, a szállodás úgy rángatja el onnan Sunny Mellesht, nehogy rácsukják a tésztás, vértelen ujjaira a mikrobusz ajtaját.