Símiliő^*

Mikor e mondat homályos alanya zajt hall a Szaratovból, félhomály van és délután. Hozzávetőleg félhomály, mert nincs pontos szó e fényviszonyra, csak hasonlat, hogy mint kövér, hamuhó lencse szívja meg magát hószaggal és napvilággal, egy esettgrau dunyha az év mélyén. Ücsörög, meresztgeti a szemét, várja, hogy kirepedjen végre az ég, s hullni kezdjen az első magyarországi hó.

„…ej, Dunna, Dunnám, koflach vadludam.”

Valami zajt hall tehát a résnyire nyitott ajtó mögül, remek, mérmíves bakancsok duhogását fenyőpallón, lépcsőn, s lépcső alatt egynémely tárolószobában. Aztán fagyott harangszót, datolyabuszok szuszogását, gyantás kacajt, és, persze, Amundsen Asbót répaszilánk hangját, ki legjobb pultosemberünk a „Jégtörő”-ben, s ki ezredszer is megkérdi a betérő, vidám kompániától, hogy „egy jegeske sört, mistereim?”, mire e remek sportemberek, legfőként Slush Pupi, egy emberként kiáltják, hogy ugyan már, hát kutyalábbá dermedtünk odakinn, kell a sör a halálnak. Hanem lávapálinkát! Lá-va-pá-lin-kát! S asszonynak, lánynak becherovkát, Jemna-vodkát. Víg jégkása hallszik tehát arról alól, vízizenekristály, ami egy társasútba csak belefér.

Hát hogy ne efelé igyekezne az ember fölállván, odahagyva gépet, másolópapírt, ágyő valóság, penzum és november. Hát hogyne tárna ajtót a világra! Ha a Szaratovét, hát azét. S már dől ki a hars, kék ég bozontos és mezítelen bárányaival, szikrázik a keleti-Alpakka, tucatszám búgnak és csilingelnek a felvonók, jó Tatra-taxik bogarásznak fiatal szovjet tisztekkel a szerpentinekre föl, föl, s kunkorodik a nyájas füst a hósipkás szállodák, valamint motelek kéményeiből.

Dől ki a vollmilch, a tehénöröm, s még a távoli, lángos csillehangyáknak, még nékik is jut egy mosoly, forralt bort pipálnak a fenyvesek, árad a hűtött, légi gyantaszőnyeg, árad Hopok Ruženka ezerjófű lehelete, dalolnak és szétpattannak a jégcsapok a nevetésétől, minek ki tudna ellenállni? S ki a legendásan olcsó kelet-alpakkai bélszíneknek, parféknak, ugyan kicsoda? S ha hullni kezd az árva vajtartó és parizer felett, mert délutánra ott hullni kezd, a sporthó, hát ki ne venné, mint előbbi homályos alanyunk, e bizonyos Anton, mogyoró anorákját, Jambó-sapkáját, lécét és bakancsát, s ki ne lépne be oda, hogy majd mint bicegő, térdszalag-húzódású jegyző, legalább ott legyen, ki az, aki nem? Hisz minden így indul, véletlenül és nehézkesen a félhomályból a napvilág felé, hol tán fölsejlik egy „mondat”, egy helyzetcsonk, egy hócsocsó- és jégkása-történet lila lábafeje, nyakravalója.

Belép hát, magára húzza nagyjából az ajtót, és ott van. Szobát kap, kosztot. Kedvet, mi elmegy utóbb. Hiába tudja, vágyja ugyanis a lélek a suhanás örömét, ha a gyöngeelméjű test alig tanul már, s nehezen. Elég, ha egyszer nem old ki a kötés, reccsen máris a térd, mintha csillagon lovagolna. Attól fogva jegyezget csak, borogat, sántikál postára, boltba. Hát így jártam, mondja, térdemni kaput, Herr Amundsen. Ach ja, ach ja, bólogat a sonkaszőke kocsmáros, és tölti ki a lávapálinkát kérdezetlen. S marad a jegyzőnek a símiliő.

Ül a fenyvesek fölött, szobája medvebőr-meleg. Kártyát küld Tuniszba. Nézi az eget, ahogy havas táj pillázik havas tájra bogáran. Kibiceg a tornácra, nézdegél, felvonóbérlet-szaga van az időnek. Felvonóbérlet-szaga van a szájadnak, Ruženka, mondatja majd a búcsúéjben, s még a likacsok is, azok a lecsipdesett, kerek lukacskák is, mintha az ajkadéi a rúzs alatt, súgatja majd, ne reszkess hát, s ne akarj tudni-látni mindent!

Számolja a havat az ablakából, rendre 1989-ig jut, ott összekeveredik, hogy most kimaradt-e egy pászma a Štrapšovac fölött, avagy nem. Azt gondolja ki, ha minden huszadik pehely után húz egy vonást a füzetébe, az ötven vonásonként négyezer pöhöly. Ha eláll, összesíti és megvan. De többnyire csak érzésből striguláz, ki számol utána, hogy mennyiből áll ki egy testes látványi havazás?

Kiadom könyvben. „Tollvonások, Winter-Verlag, Koflach, 1989, 470 p.”

Tündöklik a téli végtelenség a szilvaszínű városka, Koflach-Dolina felett. Besztercei kékre beretvált, illetve verestéglás, mint csupasz kezünk reszelőse a Štrapšovac déli lábánál. Bölcsen mondják, hogy a hó hull, az eső meg esik, melyre, hiába a sporttél, számítani kell, hogy váratlanul esni kezd, s lezúdul a rézsükön csörögve, akárha ólomkanalak, s akkor derékvastag patakok fakadnak föl kövesúton, Shop-magazin oldalában, gyakorlatilag bárhol, s már iramodnak is le a völgybe. Mi, kuglik, hamar megtanulunk elugrálni, s nincs baj.

Sok a váratlanság, furcsaság. Hogy például gránitemlékművek támadnak egyik pillanatról a másikra, csúcsukon vastüsökkel, obeliszkek a hallban, a lépcsőfordulóban, s olykor a tenyérben is, kézfogáskor. Kicsi a város, minden egy helyen. A kocsmák, kafeteriák, „bar”-ok végeiben rendre látható egy titokzatos apszis, egy bordó kulissza, amely mögött kis emelvény, félkörű színpad. Híres esztrádvidék ez, s gumiból-kokszból a harmonikás.

Járási székhely, sí- és szénparadicsom. Idelátogatók, helybéliek, írja a füzetke is, jó, ha völgylábbal járnak, aki lecsúszik, azt elnyeli a központi lefolyó, nem győzik búcsúztatni habbal, rövid beszéddel. Ezért, hogy a lejtő alján, a Főtéren állandóan szolgálatban a tűzoltózenekar, tüzes botjával krampuszként ugrándozik a tamburmajor, hol ezt, hol azt a hangszert siet kiolvasztani, s tör elő akkor spéttel, nagyot bődülve a dallam: „Im Falle des Feuers ausschalten.”

Hálás taps a jutalma mindahányszor, tapsolnak csillesoron és lanovkán, a fennsík tömött parkolóiban, hová ontják a buszok a szervezetteket messzi földről és szakadatlan, belük, tarka poggyászuk lóg és dagad, de megérkeznek, hóekézve, szuszogva, ragacsos, mézgás kelet-alpakkai datolyák, és ez jó.

Kőhajításnyira a történelmi Főtértől, s mégis zöldben-hegyoldalban a szálló, a Dalila King Size, hol száll és időz a víg kompánia, melynek origója, lelke Slush Pupi, e „fehér szarvas”, e kilencven kiló fehérje, férfi-mag, A-E vitamin és parizer. Amint az est, e korai, leszáll, lecsatolnak félbe-szerbe, s mennek haza a szürkületben, mint a kágyilló. Mire kiürülnek a pályák, s csak a koksz lángol a peremvonatokon, ipari arannyal szegve a fenyők koronáját, addigra nagyon is benépesül a Dalila. S be a hozzáragasztott lapos-csinos munkásszállás is, mellyel e Restaurácija s Hotel közös kiszolgálóhelyiségeket bír, konyhát, hőközpontot, kávébárt, tekepályát, s disco-t, természetesen.

Szép pillanata ez az estnek, dübög, duhog ilyenkor az egész szilvaszín, föllampionozott város, Koflach-Dolina, reng az örökálló, mérmű bakancsoktól, némelyik árából kisborjút vehetnél, s ez a duhogás maga a sport-tél, ez átjár lépcsőt, fenyőpallót, tárolózugot, míg csak mindenik számozott szekrénykéjét meg nem leli, s szárad ott harmadik kakasszóig.

S lerúgják, hogyne, bányászok, helybéliek is a magukét.

Majd már a jó zuhanyokon a sor, szpréken és lengyel-rúzsokon, s még föl sem ocsúdik Amundsen Asbót, még oda se kormol a pirítós, föl se forr a hagymaleves, már jönnek is e fáradt drágák, roborognak le a hallba, Subotica márvány-jeans, cicanadrág, selyempoló, ki hogy. S mind csinos. Vihánc kisbolygók, fiúk, lányok amaz Vitaminbomba körül, szájában Camel.

Illetve ballagnak át az üzemi udvaron műszak után, előfizetéseset vacsorálni, de éppúgy villog a körmük, a szemeik fehérje, s éppúgy harapnak. Fiatalok. S éppúgy vágyják a Roll Paradiso-t.

Fölfelé megy kompániában a gyöngy, közepében Slush Pupi. Kicsi fejében izmos, megkímélt az agy, lomha szeme viszont csillog, mint a varánusoké. Dupla bélszínt, dupla sört, aranyalmáim! Cidáznak az Amundsen-poharak, csilingel az eszcájg. Gleccser zúdul így le tavasszal, harangozván és örömére, ahogy e dúsan stukkózott, alacsonyka étterem teszi. S hol a leves már, hol a kérges-borágas bélszín? Hát hol? Hát a gyomrukban semmi perc alatt. S fújnak bele parféba, vaníliakrémbe a szakadatlan vihogástól.

Hopok Ruženka vélök nevet, nem állja meg, hogy ne, s belepirul, ha amott, az L rövidebb, s dísztelenebb szárában rázendítnek a „Zakaz fajcit”-ra, de végtére ez se baj, ez az ormótlan, reszelős koksz-folklór, ha mást nem, lehet pukkadozni rajt, összekacsintani véle, testnyelv, s ha muszáj: tört angol, tört német, tört orosz. Nincs még kilenc, s már vágni lehet a füstöt. Dalol a King Size Bratislava s filtrom. S még a helybéliek csak most szállingóznak, ruženkázni, de legfőként a csocsóra.

Így telnek az esték a friss, erős napok után, legkivált a péntek-szombatokéi, hisz kit nem fog meg a levegő, a Štrapšovácé? Üvegből fogy a Koflach-keserű, ládából a sör, s döng az asztali futball végellátig. A közös használatú hallban vaksz-, viheder- és gyapjúszag terjeng, meleg hó szaga s vacsoráké évekre visszamenően. No hát ott van, nappal bordó függönyökkel takarva, kis emelvényen a csocsófoci. Főhelyen, nem vitás. S itt múlatják disco közben és után turisták, helybéliek egymás idejét.

Nagy, orbitális menetek ezek, elébb még csak kezek játéka, s nyelveké, ügyességé, de idővel úgy feszülnek össze kupaccá, mint a rögbijátékosok, s már az asztal is csak zavar, löködik hát arrébb, s dulakodnak össze részegen hotel-lakók, szálló-lakók s koflach-dolinaiak. Csak becsocsózni, minél hamarább, kit érdekel, hogy holnap majd Calciumus, szemek árka és vöröse, kit érdekel? S még késői álmunkban is, mikor a szilajabbját elvitte a feketerendőr, s a gondnok is átjött már a vízkőkalapáccsal, még akkor is törnek a hallban az üvegek, őrölve, karcogva csúszik e gleccser a hajnal felé, s csak ott lesz csönd, a reggel mélyén, zaj és jókedv ott akad csak el. S pörögnek magukban a bábocskák a rúdon, a szétrángatott tarka-piros kis hapsik, Matrjoska-esztrád, pásszoljál, kamerád, bozsemoj!

Dunnák alján, hallgatag dunnák alján, hová már a pályák fehér téglateste se világít, kigombolt patak csörög bozót alatt. Csörög, bár hártyás, szürke bádog a széle, kanyarog, mint valaki elhányt nyakravalója, selyemsálja, ej. Éjjel, egy hosszú, téli éjjel belévertek a jégbe egy legényt. Nem nyugodott, váltig emelgette a csocsófocit, lejtsen. Ej, Pavlik, nem lejt-e itt már úgyis minden, s vigyázz, megjárod, de az csak nyektette, emelgette, s nevetett, hogy ő aztán nem. Hát elkapták hazamenet, s belecsánkázták a jégbe. Tavasszal, ha előkerül. Addig csak kanyarog az aljban a vizes sálja, mintha maga a Štrapšovác nem erisztené, ágazik orra szalagja a patakon, befagy, fölenged és befagy, de hát ez a koflachi tél, parázs, fehér érzelmek kirakata.

Le van fektetve jegyzőkönyvben, hogy mit óbégatott, mikor a kollégái kirúgták a völgylábát. Olyasmit, persze, koflachul jobban hangzik, hogy „oj, oj, oj, te szájjbogár, harmatrúzsom, vadludam”. Meg valamit még a nyaki belecsókolásról. De többet nem hallott Amundsen Asbót, legjobb pultosemberünk, s tüsköt, pláne csákányt nem látott.

Hogy a Ruženka miatt, azt senki be nem bizonyíthatná, marad hát az elkövetés indokának a csocsó. Mert csak az az első számú szerelem a Dalilában. Ahogy azt tekergetik és suppogatják, ahogy azért odaadnak mindent. Majdnem mint a Ruženkáért, meg kell adni, majdnem, minél elérhetetlenebb, annál inkább.

De az csak a Slush Pupira hajtott, a parizeres magyarra, azt kereste a szemével, s akaszkodott rá tánckor, ha az még tánc volt egyáltalán, nem rifek és fölkínálkozás. Az meg, yesterday, bevonszolta, beölelte magával a holdjárta tárolóba a lépcső alá, hol mint urnatartókban feküdtek a súlyos, színes bakancsok, s láttak, amit láttak, negyed óra ha volt.

Kint meg álltak a helybéliek görbén, néztek sötéten, mint a csákány, s nagy lett a csönd, ahogy a fehér szarvas kivörösödve, mi több, egymagában visszatért. Hát jártam egyet, na, hát guljájem egyet, csezmeg, a holdban. Luften, kamerád, le-ve-gőz-ni, nyeponyemáj? Hitték is, nem is. S játszottak tovább, mit is tehettek volna, szemtől szembe, mit? Ruženka, mint ki dolgán volt, s amiatt tűnt el, nem is másért, különben is, kinek mi köze hozzá, Ruženka utóbb kijött a toalettből, rázogatta, szárítgatta a kezét, piros volt az arca, pillája nehéz, egy lastexnadrágos őszibarack.

Áruló Ruženka, csak szép ne volna ennyire! Mert ahogy az himbálózott a zenére, de minden kis íze, belső hajlata, ahogyan sört kéretett a csengő hangján, hát meg kellett attól olvadni, s bolondulni. Ahogy felült az asztalra, ahogy térde közé fogta az üveget, ahogy cigizett kislányosan, édes jó istenem!

Óvónő lesz, úgy tudták, óvónő.

Nézték a lányt a bányászfiatalok, és nézték a magyart. Sütött a szemük, vájvégen elkapnánk, amerikai cincér, ne féljél! De itt? S gyűlt bennük föl a jég, a csánk, a vastüsök. Hozzá még a Slush Pupi mindent elnyert a csocsófocin, párosban, egyesben, mindegy volt az, ha volt áram, ha nem. Vágta a gólokat, dobálta be a buci koronát, bongott, csilingelt az egész szerkezet, jöhetett ott gondnok, fekete rendőr, még ő szólt rá a kakaskodókra, hogy nyema rugby, fasikám. De mindent vitt, egy testi herceg. Így aztán az emelgetős csávót kapták el hazafelé, tán pont Pavlik nevűt, tavasszal derül arra fény, ha. Elkapták yesterday.

Anton, a sánta jegyző, volt néhányszor kapus, du bist Jasin, mondották neki, hát mi más, ha már futni nem. Ott toporgott közöttük, nézett és sziszegett, de jobbára csak a szobájában, borókateával, savas-cinkes borogatással. S hamar eljött az utolsó nap, a búcsúéjé. Mire viszont érdemes kimozdulni, tudta jól. Merthogy búcsúkarnevál van a bébipályán, s mint a bolondok. Maskarádé az egész kompániának, plusz a Ruženka, a tiszteletbeli. S ilyenkor minden síléc, minden.

Hát odasántikál, hol csúsznak már a drágák mindenen, szánkón, szívlapáton, diplomatatáskán, a síed, a síed akarok lenni, kiabálják, és suhamlanak le transzban, le a bébilejtőn a borvizes, mocsaras bozótig. Gabalyodik ott ázott gyapjú, military-orkán, bikinifölső, szalmakalap. Bolond nevetésük nippon-szobra a pára, csak vágni, harapni, fölenni az egész jégkristályt, reggel megy a busz. Hozzá még a hó is rázendít, rá odalenn a zenekar, ne, hát bepisilünk, ne, görnyednek a lányok, s parizer-hercegem, vakszolj mint a hold!

Hopok Ruženka forró, mint a puncs. Feszít a kölcsönajándékban, U. S. A. Slush Pupi-anorák, s oly merész, oly messzire siklik le a mélybe, hogy oda nem követi senki élő. Ahol valami megakasztja. Selyemsálba akad a léce a borvíz és bozót alatt. Kié ez sál, kié ez kravátli, kiabálja, de jobb hogy a hangját, jobb hogy ijedelmét elnyeli a föntiek kacagása.

Jobb, mert tudja ő jól, kié az a sál ott a hó alatt. De ne most, jaj, hogy ezt ne ezen az éjszakán. Majd ha jön a sár, a tavasz, akkor. Ki bánja akkor már? Mert a tavasz, bizony az jegyzőkönyv lesz, nem szerelem, az sírás lesz és legalábbis kipofoztatás, többszöri bebuszozás, s bozsemoj, ellenséges bratislavai orvos. Hát ne most, s visszamászik, mint aki nem látott semmit.

Amit lát, annak már úgyis mindegy.

S még vége sincs az éjszakának. Édes nagynénje az, ki vezeti a Hajci-turistaházat, átellenben a Dalilával, a völgy túloldalán, s oda még be kell térni, amúgy hócsimbókosan és bakancsosan. Csontos, koros asszony ez a Hopokova, mint valami nehéz jégmadár konttyal, aranyszemüveggel, de ha felenged, ne tudd meg, isten, derekában tíz nyiladék, száz hóvihar, ezer ördög. S rezeg a magos szatén, ahogy aprózza önfeledten.

A hosszas könyörgésre üzembe helyezi a videót, hát hogyne csapna egekig a hangulat a rönkasztaloknál, cuppan a becherovka, pezseg a borvíz, dolgozik a Koflach-keserű. S kerül madarska Bull Blut, nem egy üveggel, meg kell mondani. Duhog a bakancs, pirreg a váltópapucs, s villámlik a Hopokova dereka. Minek nem táncolol, labdatérdű? Végül még egy koflach-csárdást is engedélyez az asztalon, zakaz lerúgni, különben mindent lehet. Himnuszt, kiabálják, hogy jön az éjfél, mint szilveszterkor. Hát pont himnusz ne volna, aranyalmáim, s kapaszkodnak össze mind, ülve, állva, „Hógyha nékem, hógyha nékem…” S verik vissza a gajdolást a fehér pályák, csak a koksz vonul odafönn pirosan, s nyikorogva, de ki hallja?

„…Száz koronám volna”, dünnyögi rekedten Anton, a labdatérdű jegyző, másnap. Üldögél a Szaratovban és fázik. Üres a Jégtörő. Amundsen Asbót szentségel, csákánnyal feszítgeti le a deret a lámpáról, valaki nyitva hagyta résnyire az ajtót, s most vastagszik, mint egy jegesmedve. Ha volna teneked száz, de nincs, feleli kedvetlenül a legjobb pultosember. És hitel alma. Elment nektek busz. Hét nullakor elment nektek busz.

Bizony, az el, bólogat homályos alanyunk, és húzogatja a kesztyűit lefelé. Datolya a füledbe. Aztán nyitja és csukja a hűtőszekrény ajtaját, könnyű neki, pár lépéssel hazaér. Hol szürkeség van, állott füst és vasárnap, hó még sehol, masszív és ideiglenes minden, mint ahogy az lenni szokott hazaérkezés után. És madzag a húzója.