Halotti beszéd^*

Itt csapkod az őszi eső, és trágyává gyalázza, mik alatt hűsöltünk és rejtekeztünk, lélegző leveleinket, de Gyékényesi hangtalanul lebeg a maga beüvegezett éjszakájában. Nem mozdul, néha megráng a bőre. Őt már, mint suttogás, hínáron és kátránykéken át, őt már elérik a csillagok. És nincs ebben semmi különös.

Nem tudhatjuk, gondol-e valamire, Önre, kedves asszonyom, rátok, Lacika és Teri, Önökre, munkatársai, Cementgyáriak. Nem tudhatják, bár váltig törik a fejüket sík porban és vizes avarban csúszkálva, mindhiába.

Ön, asszonyom, egyszerű asszony létére szakkönyvtárba iratkozik, pszichiátert fontolgat, s ügyvédnőt fogad. Jár-kel beesett szemmel, órák hosszat méláz némely horgászboltok tarka kirakata előtt, s gyalog kel át este a Szabadság-hídon. Viszik, majd cserbenhagyják a lábai, s csak nézi akkor a hangtalan, tovasiető kátrányt maga alatt.

Gyékényesi pedig lebeg az éjszakában, itt vagy, tudom, mondja Ön, ha hallgatsz, hát hallgatsz, s gyakorta ott, a hídon hull az Ön homlokába a hajnal kesécske, háromágú rongya.

Persze, sír, mint minden ember, egyszer rohamokban, ökrendezve és hevesen, másszor hosszan, vékonyan, akár a konyhacsap, s riadtan tapasztalja, hogy vizesen minden puhább és egyszerűbb, hogy jobb az arcának, ha csúszik, s ha nincs már könnye, utánamos flakonból. De még el-eljár emberek közé, s olyankor fölrak száraz krémeket.

Hogy érti az ügyvédnő, hogy „előzmény”, kérdi Ön egy ilyen alkalommal az Üemkában, mert mi is az, hogy előzmény, ha nincs utána, ügyvédnő, ha nem kifejezetten követi eset, illetőleg borzalom, csak ez a csönd követi és a semmi. Bár éppen jeleket mondhat, apró szokásokat, néhány furcsát is, igen.

Hogy az első időben, például, szabályosan nyomta a víz, nem is fürdött kádban, úgy értve, persze, hogy csak tusolt rendszeresen. Mikor voltak beutalni Aligán, bele se ment a Balatonba, de még a lábát se, semmit, noha főszezon, sétálgatott Önnel, sörözött, keszeget evett, egy szálka, sose felejti el, majdnem végzett vele.

Hét éve telt el ebben, nem mondja, mondja Ön, hogy boldogok, mert hát mi is az, de rendesen elvoltak, jöttek a gyerekek, jött a lakás.

Ez év április nyolcadikán azt közölte Önnel, hogy fáj a dereka, s hogy fürdőjegyet írt fel az üzemorvos. Nem is tudtam, hogy tud úszni, fürdőgatyája se volt, doktornő, úgy higgye el. Én se tudtam, mondta a férje az első fürdőjegyes este Önnek a liftajtóban, én se tudtam, hogy tudok. És járt aztán a Dagályba. Menet Vácra az esett útba, ott volt a Cementnél elszívó-üzemmérnök.

Azután pár napra rá, egy szombaton fogta és telieresztette a kádat. Jólesett neki, doktornő, de hát kinek nem, ez egy teljesen normális, mindennapi dolog, nem? És akkor ezt megszokták, ezt a kádazást. Lassan már nem éltek jól, de ezt is szépen csinálták, egyszerűen elfogyott a meleg vér, mondja Ön, és megrebben a szeme. S hogy legyél szíves, ne beszélj, mosd meg a hátam és hagyjál, hogy ezt mondta egy ízben Önnek, de kedvesen, csöndesen. Úgy hiszi, emberbe még több szeretet nem szorult.

Továbbá egy meleg nyári napon úgy jött haza Vácról, hogy kint hagyta a Wartburgot. És akkor mivel jöttél be? Völgymenettel, mondta, mondja Ön az Üemkában, és kérnie kell egy cigarettát. Ez aztán így ment fokozatosan, nem is nagyon tud róla beszámolni. Teltek a napok, egyszer például a Lacikának ajándékozta az esernyőjét. Később már, legalábbis amíg volt neki, mindig vizes volt a haja. Zöldes és vizes.

Mondta néha, utcán, állatkertben, hogy eléggé nehezen viszi magát. Terézke, nincs tüdő, mondta. De nem, hogy beteg lett volna, sőt! Meg ugye járt a fürdőjegyéért rendszeresen, láthatta orvos eleget. Tudja maga, kérdezi Ön, hogy van olyan lap, hogy „Balneológia”? Na, arra fizetett elő, de csalódott, azt mondta, mást várt. Úgyhogy sem nem olvasott, sem nem fütyörészett, csak nézett rezzenetlen. Az biztos, nagyon akart gyöngyházszínű csempét, járt is Romhányban emiatt, de pont az a szín vagy árnyalat sose volt. Nem panaszkodott ezért, voltaképpen nem panaszkodott ő semmiért se, de Ön látta, hogy rágja magát. Mozog a szája és nem beszél, hát mi más az?

Csak feküdt a vizében, mindig hidegben, doktornő, és méregette a falat a szemével. Lemosdatták a gyerekeket és utána. De eléggé türelmetlen volt, kiabált velük szinte, hogy gyorsan, gyorsan fürdeni és ágyba. De hát ki nem ideges, doktornő, nem igaz? Akkor aztán gyorsan teleeresztette és belecsúszott. Ha Ön lefekvés előtt benyitott hozzá, akkor csak intett, dobott nagy néha nullás puszit, és halványan mosolyogva alámerült.

Alá?

Alá, doktornő, bólint Ön az Üemká félhomályában. Jól bírta. Nincs tüdő, mondta, és nézett el valahova szürkén, szelíden. Önnek volt, mondja Ön, olyan gyanúja, hogy az egész éjszakákat ott tölti el, hason és loccsanatlan. S hogy szinte egyenesen a kádból megy Vácra vagy hova. Borotválkoznia se kellett a vége felé, nem nőtt neki már vagy mi.

De timsózni azt szeretett. Zselézni. Egyáltalán, a síkos anyagokat, doktornő. Eleinte énrajtam is, ha tetszik érteni, utóbb már csak saját magán. Vett magának a Lehelen ilyen kínai selyeminget, s hogy jó lenne egy selyemöltöny, csak ne szégyellené. Aztán meg kellett hogy vegyük, s ha szárazon volt, azt simogatta. De ezt is olyan szelíden, nem tolakodóan, doktornő. S hogy igen, ezek szerint megváltozott, ha el tetszik tudni képzelni, amikor a lassúság egyben gyorsaság, olyan lett, egyszerre lomha és fürge, ólom is és higany is.

Étkezni is külön étkeztek, mondja Ön elpirulva, ő csak zsömléket, háztartási kekszet, s vitte be a fürdőbe magával.

Egyszer, már az utolsó időben Ön elbuszozott utána a Dagályhoz, hogy jár-e ide ilyen és ilyen ember. Jár, mondták, egész nap itt van. Egész nap? Igen, mondták, úszik, de egy kicsit sajnos, mert félnek tőle a nyugdíjasok. Akkor az nem ő, mondta Ön, ember őtőle nem fél, doktornő. De azért akkor este megkérdezte, hogy jár-e még Vácra. Járni nem jár, mondta erre ő, épp akarta is mondani, hogy táppénzes szabadságra küldték, de anyagilag ne féljen Ön, Önöknek el lesz rendezve minden. Hogyhogy minden? Úgy, hogy minden, Terézke. És nem lehetett, már csak profilból lehetett elfogni a tekintetét.

Nem, más nem volt, mondja Ön, és gyöngyözni kezd a homloka. Illetve. Mondott néha furcsákat. Hogy minden akvarista szemét gazember. Vagy hogy verekedett a Feneketlen tónál, ilyesmiket. Nem sokra rá, mondja Ön, meghallotta, hogy fürdőjegyeket rendel telefonon. De egyszer se tárcsáz, doktornő, nullát se, semmit! Tetszik gondolni, hogy már onnan, és fölfelé int Ön az Üemkában, hogy már odaföntről?

És hogy van egy előzmény még, ha ez az még egyáltalán, hogy a nyomaveszése, vagyis hogy az eset előtti este a Terike megkérdezte tőle, hogy apuci, mér nő teneked a nyakadra topoltyú, álltak az előszobában négyen, valahogy majdnem sírtak, de az Ön ura csak mosolygott, hallgatott, dobott egy nullás puszit, és ment a kádba.

Reggel meg, hát nem az, hogy ő nem volt, hanem hogy minden egyes ruhája ott maradt a mosógépen, de alsó is, doktornő, cipő is, szegénynek. S akkor, asszonyom, ott az Üemkában elpattan az Ön remegő száján a sírás, s csak tátog, mikor kérdezi, hogy mért, de hát mért pont azzá, doktornő, hát nem inkább repülni akarna halálában az ember?