Ipari vadnyom^*

A golyóstollat sokáig örökírónak hívták, fogalmazás szaga volt, bakelit és iparősz. Folyton göbecseket hagyott maga után, „sárral futni a lábain”, olyannak érezte. Hogy szárad és nem nő be. „A feljegyzések tanúsága szerint” kilenc éve kezdődött a Tinten pen-korszak, kétezer oldalt, mindjárt kétezret irányzott elő, hogy majd komoly kézzel, gondos betűkkel: formálás. Monumentálisan eltűnni, ez foglalkoztatta, s az írás mint az eltűnés nyoma.

Az a 82-es ősz, belül sündisznó, kívül gesztenye. Az a valaki, írta akkor, aki napra-nap idecövekel, holnap, lehet, egy ingben nekiindulna a határnak. Kipukkan a hold, írta, nincsen az orcáján kifejezés, kréta és pitralon, s hogy „Edelényi bácsi, anyukám üzeni, köszöni szépen a szép frizurát, de ide se küldi többet a gyerekeit, soha többet.” És hogy hány békacomb egy lóerő? Például az a 82-es ősz, ahogy rászárad, mint a szeretet.

Akkor is: mintha sose akarna megvirradni. Feje lágya benőni. Strabancol egy zörgő, tán esküvői csokorral, mindennek odaveri, beleakad vele mindenbe. Vár és vár, s ha kérded, mire, odasóz vele az ablakra. De nem kérded, mert utóvégre reggel lesz mégis, állva úszik az égben az ősz, egy Rakéta-porszívó vattakabátja, ami megmarad. S hogy ez az ősz aztán elviszi a maradék leveleket is. Kopasz leszünk és allé, jöhet a hó, fenyők gyantája, vegyünk egy hegedűt. Egy másik év.

A légy, mint a karórájába gyömöszölt idő. „Légy masiniszta, Dódi!” Előeste van akkor, a születésnapjáé, várja az éjfélt, hogy mikor kattan a számlap, a nullát, amin át látni előre és látni visszafelé. Pohár szódában jár a buborék, pakk, pakk, mondja a légy, dolgozik szünetlenül. Ül, nézi a csuklóját, várja a nullát.

„Írok”, így kezdődik ama kézirat.

Sose készült el, mégis meglett, megíródott tejjel, azóta csak másolni kell, új és új gyertyát gyújtani mögéje, s javítgatni, dolgozni a savón. Ha leég, ha pukkan a láng, elzörög hosszan a gyufával, vonatkefelevonat.

Tapossak áramot, kérdezi még szelíden évekig, és üldögél a sötétben, de a tej az dolgozik, fehér ágbog és papírkaramell. Tejvisszér kis trombusokkal, aztán egyszer csak: „kék a pohár, mely csillagot izzad”.

Elindul a buborék a fenékről, lópolipocskám, felszínre tör, pakk, pakk, pakk, „a pillantása a halála”. A másikat, a némafekete órát három évre rá kapja Bécsből. Ír tehát és kibámul az ablakon, egy elzuhogó, kései autóbuszra. Fölszegett fejű üvegdelfin, írja, forró vízistrucc az érintőúton. Egy emberi vitrin, édesem, egy dadogó emberi vitrin a városszélen, elkenődő babafejekkel, tésztakézzel. Befékez, csikorog a kanyarban, úgy lehet, felszáll, laposan és egrigyulán. Azok a térdig kopott, síró fékpofák.

Hány gépszalag ér egy örökírót?

Kilenc év van abban a tinta- és tevehold időszelvényben, amire akkor rálát, nézzen bárhonnan és bármire. Monumentális térzselé, minden balról jobbra áll vonulni, keresztül a Város mikrolobogó tűpárnáján, majd a laktanya ernyedt kantinfényein, majd. S hét évre rá és három hétre rá felköltözik az égre gyertyaszálon a Köztemető, rózsás, vonatfekete gyászuszoda. Mindenszentek.

Vérköd, mondja egy asszony abban a fineliner történetben, de úgy higgye el, vérködvér, s hadonászva magyarázza a gyertyaláng fölött, hogy hát olyasfajta, mint mikor föloldanak savban egy tolult, erős borbélyt, készülődik, kipakolja az eszcájgját, pamatját és beretváját, mindent, és akkor egyszer csak elmaratják nyomtalanul, ha érti. S hogy tulajdonképpen nem kell félni, az a szűnetlen nyiszorgás csak a csillék a magosban, át van ez a völgy drótozva fejtől lábig.

S hogy hát a Dódi-völgy.

Miután akkor éjjel eldönti, hogy aznap van, föláll és kimegy a lakótelepi konyhába a hűtőszekrényhez, vodkát iszik. A nyelve kráterein és bimbain kilenc évnyi szilánk és üvegmarat, príma anyag, talán sejti már. „Kétezer oldal tejfonat”, írja. Vízkő és szénsav az ujja hegyén, wertheimkalapács.

Van az arcodban valami. Egy vasaló.

Egy nehéz kép merül fel akkor, táj van benne, vágás és holdfény, távoli konyhaszag, hogy a fogán érzi a lavórbádogot, olyan, a horganyt vagy bonyhádi zománcot, szidolban áll a bamba hold, bever az ajtó üvegén, hol a negyedgömb falikút mosolyog, mint a kismamák.

Lágy bim-bain.

Az ember átveckelődik a peremen, botorkál az oldalban lefelé, egyre kevésbé lép bárhová, s jó ha a ködig eljut: eszi a borbélysav az aljat. Száll a hamisch, trampli harangszó a völgy fölött. Pattog és humákol a lambéria, elég majd annyi, hogy meglöki a könyökével, s bemozdul az egész, a hattyúk, a törperepülő. Zörgeti a szél a bádogot, odasóz neki a csokorral. Megy le az ember a makadámon. S csinál majd egy asszonyt.

Novellapróbatér.

Egy aládúcolt, örökre befékezett autóbuszban, írja, s hogy fentről, mint agyonhasznált trencskó-kabát vizes téglácskái a telkek. Zártkert, bányászveteményes, a ponyvatartó bordákon fölkopaszodott, vörhenyeges lugas, csörög a szőlő fülbevalója, s lábán a csau antilopszandál.

Tengelyen hoztuk ki anno, mondja az asszony, de csak a kasztni kellett, a kasztni bódénak. Tíz év verítéke és iparkodása benne, tízé, úgy higgye el, bedeszkázni, fösteni, csinosítani szakadatlan. Első este, mikor elment a traktor, s az én uram megácsolt a busznak végleg, kiütötte a kerekeket baltával, nagyot rikkantott, emlékszek jól, hajdete, Pudvás, hej te, Fekete, s legurította az Aljba mind a négyet. Ott eszi a kősav azóta is a Beretvásban. Van vele munka, volt.

Kér bele cukrot?

Omlós és savanyú, eltelik nehéz nedvességgel a völgy, ahogy leereszkedik az este, híg szurok, ködesőkabát, borosta és savó. Surrog a magasban egy kerékpár, látni olykor egy darabot a kerekéből. Sáros Csepel-gumi, amint kibújik, el is alszik.

Hogy ők a sofőr helyén kialakítottak egy alkalmas, rácsos leválasztást, amolyan „camping” vagy teakonyha, kétlapos rezsó, tapétaszekrény, barkácspolc, Új Tükör-naptár. De maga a palack, az például elbújtatva a motorban. Ég a gáz, nagy púpokat rak az asszonyra az árnyék, s veszi is vissza, talán ha negyvenhét éves. De az ősznek, a koromnak, a hitvány, nyirkos baltáknak együtt van valami erős fémszaga, jobbára az világít. Meg a laktanya agácáin túl a város.

Por van, ha megfelel.

S hogy ne riadozzék, nem menyét avagy féreg, csak valahol közéfú a francos szél a vaslemeznek, tömtük, megkezeltük üveggyapottal, hiába. Úgy rí néha, mint a tücskök. Ha azt hallaná, ahogy nyáron a tücskökkel cicerélnek a sünik, ültünk kinn, füleltünk, szellőzködtünk. Rábagóztunk, megkerestük a Szokolban a Petőfit, két sörösüveg meggybor is elment, elszopogattuk. Ha azt még hallaná! Szerzett valahonnant egy pótkocsi szegélylécet, pargettásoknál talán, abból rakta be lambériával, de közémegy.

Megfullad magában a gyertya. Lecsorog az oldalán, és szétterül a meleg gyökérzet, mígnem egy viaszfonat az egész, s elfogy a törzs. Ágaskodik, nagyot köp a láng. Ami derengés a mustárospohárban megmarad, épp elég a kiskanalat megtalálni. És a porcukrot.

Legjobban hátul a matracoknál zörget a szél, meg ott, ahol maga ül, mondja, s hogy tudja isten mért pont a műtrágyákban, ha még jó az a pétisó valamire, a ládában, más nincs is ott, megnézheti, pár Honvéd kórházi kanna tartaléknak. Ládánk és asztalunk dettó ugyanaz a hely miatt, és viplán, savanyúan mosolyog.

A ládaasztalon terítő, jelenettel.

Az ügyetlen cédrusfa, mint valami keresztrejtvény uralja az erdei tisztást. Elöl két nagytestű szarvasbika, akárha műtősfiúk bolondoznának, hátrébb, a csalit közül kikandikálva szelíd ünők, az ágakon bagoly, sas, négyzetes kakukk. Necces, szomorú táj kávépatakkal, viaszpiszkok, pohárnyom, szürke vadnyom. S a légy, a kékmák, tömzsi légy, ki, mikor lebukván a hosszú s korai éj, végigvonszolta magát a sárló paták alatt, és pakk, hanyatt fordult. Kapált szegény párat a lábaival, és úgy maradt. Teteme ölébe tett kézzel nyugszik a horgolt terítőn.

Hurkakonzerv. Kér?

Az asszony kislángra veszi a gázt, a kék munkaköpeny alatt kötött kosztümöt visel, fehér blúzt, antilopcipőt. Máskülönben, ha nem évforduló van, mindig fölhúzza a gumicsizmát, kintre pláne, több pár is akad, mondja, nem valami elegánt, de sokat van sár, rohadt szilva – ne kenyődjék szét idebenn. Hármat koppan a kése a deszkán, plusz a sercli.

Szerdai kenyér.

Harangoznak, fönt van a végállomásnál a templom. Színesfémeket, amolyan hulladékrezet s talán ónt hajigálnak le ide az emberek, rá a savóra. Nyitja a konzervosdobozt alul-felül, és nyomja ki a hurkát, zsíros, meztelen kézigránát az asztalon. Dobálnak azok mindenfélét, mondja, és lenyalja az ujját, darálót, cekászt, vasalót. A roncsautójuk héját, belét. Ott leglent, tudja, ahová az uram gurétotta a kerekeket, ott a semmise van és a senkise jár. Csak a lepucér köd, az esz föl szabadjára mindent. Így van ez, lássa, körben mint egy ékszerdoboz, szép kis természet, meg hobbikert, a mélyben pedig mindig a szemétbánya. Naná, hogy mindenki körbekerül, de még így is csak egy szofiannára van a bolt.

Összeakaszkodnak a szarvasok, túrja patájuk a neccet, orruk likában kis trombiták a páragőz. Mikor keresztmamája horgolta, két délután tartott csak a fújtatás. Dobálnak hát, mindig dobálnak sötétedés után, s ha valami nagyobb rezet, süket borbély a tányérját, akkor hajszálnyit világos lesz, épp egy reflektornyi világos, távoli autóé, Panni robogóé. De még sokáig csörömpöl a bozót.

Hallja? Ezek az aksik, ahogy habzanak. Lát még?

Amennyit kell.

Ha akar villanyt, taposhat magának. Hátul van a bicigli a véce mellett, megismeri a fehér bakokról.

Minek? Mire az ember beér, elalszik.

Elni el, csak mondom azért. Mert az uram mindig hajtotta egy sort, így evés előtt. Még a legutolján is, fogta a vattakabátot, ment ki, és csinálta.

Aztán?

Aztán megszakította magát belül, mondja. Ott ült a kannán, pont ahol maga. Mosta a lábát, tudja, ahogy a faggyas, reszelős talpukat dörgölik össze, egyiket a másikával. Jó meleg, lábsós víz. Egyszer csak úgy maradt. De én mondom magának, mint a szobrok. Mint egy tejeskána, szegény. A szája, az vérezett egyedül. Itt még csak hívni se tudtam hirtelen senkit, vagy kiabálni. El se dűlt. Egyik oldalán a lapátok, másikán meg a nagyláda. Ahogy most maga. Leült, és ott maradt a vize fölött feltűrt mackóban, egyik a másikán. Úgy futottam le a Hajdineck postásékig, hogy már mindegy volt. Kiabáltam, jajongattam, tisztára hiába. Ani, már tyúkszemes a szívem is, azt mondta.

Öntsön bele pálinkát, ha akar. Mint az atom, meggy és gyári mozsola.

Orosz tea, vizet forralt lábasban, beleszórta, leszűrte. Füstöl a bódék eternitnyakán, a házak tetején a pöfe kéményekből, világít végig a völgyön, a karéjon, el kilométerhosszat a szabadidő-övezeten, föl a gerincen, s azon is át, le az Elmeintézetig. Szagolják, nézik a szarvasok. Megáll a lávapálinka a teában s úgy oszlódik széjjel, mint a jégcsap. Fűtenek, ki így, ki úgy.

Öt éve volt ilyen köd, vagy hat. Akkor napokra megállt, mondja, szabályszerűen benyomta nekünk a motorházat, be a hűtőt, akkora köd. Mondhattam én, hogy vaddisznó volt vagy egy nagyobb őzike, csak legyintett a Dódi, ez nem állat volt, ne magyarázz! S hogy az isten se elég ezt az időt kiglettelni.

A tartalékgyertya, mint egy megcsavart, piros ácsceruza. Ha egyszer nem volt a boltban, csak ez a szülinapi frinc! Nem fogy, nem folyik, csak leeszi sziszegve a saját piros csavarulatát. Beleeszi magát a keskenységbe.

Azt nézi? Mind azt nézi. Sajna, a tenger habja letörött, amikor kihoztuk, nem lehetett sehogy se visszadrótozni. Bántuk pedig, gondolhatja.

Azt nézi, hogy hova is biciklizte be a Dódi az áramot. Kövér, négerbarna delfin csüng le láncon a hajdani vészcsengő üregéből, bakelithurkákat vet, keblet és tokát. Nagyobb, mint egy szódásüveg. A szeme két tejes opál, két titkos sajtüveg-lencse. Ráharap a villanydrótra, ami többé nem ereszti. S mintha a szájzár tenné, a pajkos, halálos rémület, négy fölemelt farka van, ott ülnek a hattyúk. Papilla, Hildegard, Miriam és Anci, mondja az asszony, és szárazon, köhécselve nevet. Az első három rendes füstüvegből, a negyedik az házi öntés, alumínium, tárva a szárnya, egy AN-2-es repülő.

Tartsa csak alája a gyertyát, ha tetszik. Egyedül ez a szép itt, meg a táj. A nagypapája hozta Schaffhausenből, Muránói emlék, ez a címe. Épp csak a tenger károsodott neki, letörött a motoron, pedig ott volt, körbe végig, a csípeje magasságában. Ha svungban volt az uram, ha jól bemelegítette, még csilingelt is. Ilyen kis harangszálkák jöttek ki a torkán a hőtől. Ezt tudta szegény, meg világítani kicsikét a lefekvéshöz.

Kell még a kanál?

Túl a lambérián hordja-viszi a menyét az üveggyapotot. Oda-odasóz a csokorral. Ha mindenestül föltámad, széles kürtőket nyit a ködben a szél, toronymagas, pobjedányi lukakat. Azt mondja, aki fürge ilyenkor, s a helyismerete révén jó helyre áll, az egyszerre lát le Borbála-telepig és föl a holdig. Mint egy kétkarú periszkóp, pont úgy.

Sajnos, mélytányér. Nemigen vagyok másra berendezkedve.

Ilyen sokáig kint lakik?

Most már nem, mondja, most már csak erre a két napra. Vagyis hogy egyre, a maira.

Épp a maira?

Épp. Tudja, a Dódi miatt. Kibuszozok, kihozom a veder krizantémot, elrendezem, rágondolok. Pont jól jön ki a dátum, az eset meg a Mindenszentek közé. Erre is stimmel, meg arra is, az eltűnése napjára, vagy hogy mondjam. Jöttünk föl kiabálva a Hajdinecknével, még át is vágtunk a Suha-körösztnél, át az akkumulátorokon, csak úgy suhogtak és habzottak, de mint az állatok. Aztán sehol senki. Érti? Nincs tetem. A villany pislog és senki, sehol. A rakétás kabátja se, semmije.

Volt még pár feketeretek, ha kívánja.

Kenyér pereg a horgolt terítőre. Feküsznek ott a szarvasok, murrogatnak, a nehéz téglalap-fejük összeakadva csúnyán. Még a vér kialakítására is ügyelt a keresztmama, oda csöpög, ahol a légy feküdt, a tömzsi légy, szegény, a bögre mellett. Ahol most csak a morzsák. Ha kicsit meggyullad a köd, messze lelátni, egész a kanálig, de van, hogy a benzinkútig is a Suhapataki úton. Ha nem, nem.

Ahogy lejött, a szilvafáknál megláthatta a szárnyakat. Azt nagyon föl akarta csavarozni a két oldalára, vagy hegesztetni, még veszekedtünk is, hogy elhúzza az egész kasztnit, hát hogyan húzná el, ha balról is van egy, meg jobbról is, ne magyarázzál! Azt mondta, olyan lesz föntről, mint egy IL-18-as. Ha kell magának, itt hagyhatom. Minden hóbelevancot.

Van egy örökírója?

Írja fel a nevet, meg a helyrajzi számot, utcanév csak egy van a völgyben, a Tyereskova. Írja csak föl, ha sose jön többet is. Még senki se jött vissza. Könnyen lehet, mondja, hogy ő se jönne. Neki akkor is, hatvankettőben is az orgona tetszett meg, jobban mondva a május. Lehetett volna azután gyarapodni, csehszlovák faház, rendes pincével, betonalappal. De ha a Dódi ragaszkodott ehhez a francos Ikarushoz, magyarán mondva?! Azt mondta, ez még legalább csepp alakú.

Sofőr volt?

Bányaács. De eredetileg órás.