A fürdőző leány^*

Aranyka vérdobbanó szívében bezsírozottan forgatta meg kulycsát a settenkedő szerelem. Elefántcsont kebele úgy pihegett föl-alá a holdas sejemháj alatt, mint egy égi test. Midőn a „paplany” baldachinja alatt kissé felocsútt a nagy settenkedésre, más még az igazak álmának hódolt alván. Csak az egy Aranyka nem!!!

Hát igen. A veres kockás abroszon, bizonyos Mantin Lajos Tasziló előtt legyalázott, összehuttyant papírlapok hevernek, szám szerint hetedfél tucat, szomorú stószban. Mind vérrel írva, lélekkel, tiszta férfiúsággal. Odébb két fullasztóan rózsaszín csomag, s az öreg gróf szivar-ládikója kéregpapírban, pakknak. Meg a krigli sör, meg a leszedetlen, félbehagyott tányér, a savanyú, az egész étkezés utáni kacabajka.

S a hunyász, üres ökle.

1912-ben Pávabányán rekkenően meleg a nyár, s kivált megszorul idelent a völgyben, hol még a rézhuták, s az Indóház füstje is reásegít, hogy az este sem hoz, csak ibolyasötétet enyhület helyett. Hanem fent, körben-karéjban ott párállanak a híres fürdők, kénesek, sósak, s mindegyre lehallszik a hegyekbül az úri osztály cselengélő lavinája, mert Fürdőn, írja később a házitanító, fürdőn az emberi közönség közelébb van az éghöz, mintsem a földhöz, azon okból, hogy közelébb vagyon egymáshoz bőrrel és pórussal, mik szinte szíjják a szerelmet, mint a nadály vagy a csillagok. Das ewig Weibliche zieht uns hinan.

A restiben múlatja idejét ez a szomorú ember, a Hansli-nál, kerthelyiségben, vászonernyők s muskátlik alatt, várván az impertinens Pferdmann-t, a hucul fuvarost, ki fölviszi Ursulafürdőre, vissza gr. Hayagosékhoz, hol a tanító szolgál és szenved. Szelet papírt húz elő a zsebéből, s alig simítja ki, azonmód gyűri gombóccá, hogy a körme is beleveresedik. Aranka reggel táncol szeretőinek ellenző alatt. A fürdőkádban ül és locsogja a vizet. Nem hallja, hogy locsog a víz? Így izgatja őket. De efféle illetlenség nem való papirosra, noha tényigaz.

Aki gyereklányba szeret, elsorvad, mint a hold.

Sötét tekintetét hol az árva tehénpörköltre veti, mely hideg már s meredt, hol az elcseszovált paksamétájára. S még az a bőregér is a szószban, még az is azzal felel néki: hiába, semmivaló vagy, kamerád! És hagyjuk a volnákat! Éj-napot utazott tour, éj-napot retour, kupéban hált, szárazkoszton törődött – negyed óráért! Annyavalagát az ilyennek, s majd a fülét veszi a kriglinek, úgy szorítja.

Ténta s porszagú volt az a magosemeleti kalicka, száraz, bandzsa kisasszony cicélte az írógépet, s naná, hogy oda-odapillantott őrájuk. Hát hogyan lehetne akkor ez előtt a flór-keksz előtt? Pláne hogyan A fürdőző leányról! De mit tehetett, tűrte. Rakta egyik lábát a másikra, s halkan, hadarva beszélt abban a Redakcióban.

Hogy ha ezáltal, kérem klapposabb, s goutírozni tetszik, úgy ne „kulcsát”, hanem kését forgassa meg a szerelem, második oldal, fönt. Meg ha a szerkesztő úr őtet megtisztelné, hogy hol volna kissé elhibázva úgy compositió, mint tematika. A lelki rész, legalább meri reményleni, az gilt, mert ő pontosan az ártatlanság percét tűzte az ábrázolása hegyére, amint a habokból kiemelkedik a rózsás lányboka, vagy a harmatból, pont azt a pillanatot. S hogy ő, alássan, tiszta életű egyén, mit hőseitől is megkövetel, tetszett látni, A montenegrói vésnökben is, nemhogy elbukna Dezső a Klotildné ármányától, nem, hanem berohan a kápolnába, hol keserves sóhajjal kiveti a szívéből az ördög nyergét, a rosszéletű Ferike kasszírnőt, ki cédulákat csúsztat be néki éjtszaka orcalobogtató felvetésekkel, ha ezt inkább tetszett olvasni…

A neve? A neve az Dezső. Szentakaratjay…

Ja úgy, hogy a saját neve!? Igen, igen. Mantin Lajos Tasziló, Ursulafürdő, Auguszta-főhercegnő sétány, Royal Litton penzió, Hayagos grófék, utolsó posta Pávabánya. S hogy postán küldötte ő el ezt is, meg A fürdőző leányt is főleg, tavasz derekán, itt a blanketta svarcaufveisz.

S hiába. Az a szerkesztő csak szivarazott, nyakazott, s pillogatott idegesen, baglyos hajú denevér, úgy hírlik, „modern” költő, talán még adysta is. El se olvasta A fürdőző leányt, el se! Mit tud ez a táskásfillér, ez a bigyege a zafír hajnalról, melyet át meg átdöfnek a kelő bimbóként sugárkévéje, mit? Ennek mázsás lues a hajnal, el se olvasta, de lepofáz, húrideg költőnékkel casinózik, ő meg – igenis hogy Tasziló, néki ha az isten ilyen nevet adott, volt vele célja, persze, nem az istent híjják Taszilónak –, ő meg zabszemen hált tavasz óta, s forró kanállal sütött bohem-tincset a hajába indulás előtt, faggyúgyertyánál. Ennek?!

Hogy bizonyosan elkeveredett valahun a paksaméta. Hát jó, hát ha nem rémlik, kéri alássan, mert ő teljes éjt-napot fapadosozott evégből saját contóra, ő, ha szabad, esetleg fölolvasná, igenis, kifejezetten fölolvasná!!! Na, ezzel a rossz tónusú ajánlattal aztán egy-két szóból künn találta magát az utcán, azon az édes és büdös Körúton, hóna alatt a mezteleny kéziratával. Ott van e, még most is megvan rajta a setét folt, egy nap után is, A fürdőző leányon.

Hymen, hymen, be’ hatalmas vagy!

A hajnal egy rósás ujját már bédugá az ablakon, ellenben a többi még ökölbeszorítva hevert édesbátyja, az éjtszaka ölében. Több ezer findzsányi csillag szikráza fakón a kastélykert fölött, s fel-felgőzlöttek a kénfördők, e gyógyhatású sárkánygyíkjai a Naturának.

Új sert hoz a fiú, kutya bánja!

Ágy-holmijába már gyengéden beleette magát a tiszta nőiség, mint levendula édes anyja bundája zsebébe törten és illattelten, kis zacskóban tartva gondosan. Ahogy felvonta a két szeme pilláját, Aranykában pesegni kezdett az ártatlanság, melyet csak kristály tiszta patakvíz csillapíthata, mi kastélykertjük végében csobogva található rózsabokrok örvén.

És így szépen tovább, annyavalagát a redakcióknak.

Aranyka ruganyón magára lopta fürdő-kosztűmét, s loppal lesiklott a márványlépcsőn, akárcsak Szent Teréz. S már a két, hímporral párnázott leányboka egymás nyomában szökellt a kert gyöpének pásitján. De jajh, egy roszéletű, svihák Kentaur a rósa-lugas mámor-fedezékéből kileste e tüneményi futást, és vártatva osont a Sandálját megoldó Nimpha után lólábain dobogva.

Ha annak ő csak egyszer is megfoghatná a nyakát, beh szép lenne, te magasságos isten, beh szép! Nem volna ott menekvés, nem volna ott szivarazás meg elkeveredés, hanem csak a gigája. S akkor tessék, még ez is, hogy úgy szorítja, úgy elképzeli, hogy pattan egyet, s a kezében marad a korsó füle. S potyog a méreg, potyog a keserűség bele a kemény habba a Hanslinál.

Aranyka suhanvást széthajtogatva belegázolt az övező sásba, s a térde bársonyát felvérező növény legott pirosra föstötte a hajnal szűzi kosztűmének hasadását. A kis tűnemény alighogy megmerült a tótükör lágyan ringó habi közt, mikor megrezzent a baljós élősövény…

S nagy murván belépett Pferdmann, a hucul fuvaros. Zsíros kalapját éppaligan megbökte, hogy ihol van e, s hogy ne tökerésszen már az úrnak, várgya az öreg gróf a pakli szivart, a kisasszonkák a piperéjüket, antul inkább, mert megfúlnak a lovak a gutától, pattanjék!

Hade nem úgy van az, barátocskám! Brúdered tenéked a faggyas medve, pattant volna föl ordítva ez a házitanító, s pofozta volna le a paksamétájával a hucult, hogy minden patás sofőrbitangnak már csak nem volna lábakapcája egy Mantin Lajos Tasziló, hékám! De hagyjuk a volnákat, fölpattant, az tényigaz, s ment hamun a gazember után a szekérhöz.

S hogy némá, mi a lófüttyöt sütött a frizurájába a tanító úr, kuglófot?