A hajnal arcvize^*

Talapa Ilona zöldhajnalban érkezik, s merthogy lábujjhegyen, mindent lever és fölborít. Ahogy kizár, a kulcsait mindahányszor beleejti a májaslavórba. Bocsánat, mondja, ezzel ébreszt. Ő itt valami családtag, távoli unokahúg, nem is tudja pontosan. Letolja a farmerszoknyát, köpenyt húz, és még a forróság előtt föllocsolja a placcot. Én itt lakom a feketemosogatóban egy súlyos és vékony szivacson, alkalmazott vagyok, amolyan kisegítő a híres, európailag is jegyzett badacsonyi pecsenyesoron. Ha már itt lakom négerben, akkor őrizzem is éjjel a boltot, így állapodtunk meg, bár őt, a Rimanóczit, ha ezt a Köjál megtudja, úgy bezárják, mint a Todor Zsivkovot, pontosan, aranyapám, ahogy ezt minden záráskor, mélyen a szemembe nézve el is mondja.

Ha kell, megsütjük zsírban a teknősbékát is.

Ilyenkor még bőre van a hajnalnak, tartása és fodrai, nem sokáig, kánikula van, hamar melegszik, szabályosan sercegni kezd, egy húsos délibáb, gőzzé lesz, káprázattá, beissza az olaj, ahogy mindent, s marad a forró, húros levegő. Bocsánat, mondja tehát Talapa Ilona, és hogy mit álmodtam, és kérek-e konyakot. Kifejezetten csúnya lány, lófarkat hord, mint a pingvinek, sokáig énekesnő akart volna lenni, operai vagy könnyebb, fiatalabb korában mellnövesztőkkel álmodott, és verset írt Szécsi Pálhoz, első körömcipőjén lepke volt kialakítva fekete szkájból. És szakad róla a smink. Ez a természete, tán föl se ken semmit, kiszáll a piros Wartburgjából, és folyik róla, estélauder tortakrém.

Sellő voltál, azt álmodtam, pontosabban táncosnő, veszekedtél egy vasutassal, hogy engedjen vissza a tartálykocsiba. „Circus Aqua Trieste”, ez volt ráírva.

És visszaengedett? Vissza, mondom, ne félj. Nem félek, mondja, és nézi magát a kicsi tükörben, ingatja a fejét. A sellőknek nem csúszkál az arcuk, mondja. Tettem már rá fixírt, minden szart, mutattam bőrorvosnak, ne kenjem, mondta, de hát ha nem is kenem! Ha fekszem, talán nem, de ha állok, csúszik le az arcom a kivágásomba. Mint a gleccser. Mint a meleg fagylalt.

Na de csak van alatta valami, mondom. Van hát, hajszálra megint az arcom, úgyhogy, tulajdonképpen – és legyint. És hogy akarok-e még egy szippantást, addig igyunk, amíg nem jön a Rimanóczi! Újra meghúzzuk az üveget, azaz megszívjuk a nikkel-csőrön át, kel a nap, zengve, kiborotválkozva, a hajnal arcvize. Ha szólok, mondja, nyisd meg a schlaugot!

Figyelj, kel a nap, kiabál be pár perc múlva. Nem fürdöl velem? Nem, mondom, hozd ide inkább a Balatont, ott a neylonbőrönd a kishűtőn. Egyszer meséltem neki a kofferuszodát, hogy az ember viszi magával, bárhol kinyitja, metrón, vonaton, s úszik egyet. Minél nagyobb, annál jobb. És a kabinok? Az egy másik bőrönd, mondtam, nevettünk. Azóta játsszuk ezt a neylonbőrönddel. S hogy ne a tetejéről merjen, szólok utána, az csupa hab és nyaranyál. Tudja, ne féljek, majd a nádasból hoz, ott még találni kotyogást is. Addig tegyem föl a kávét.

Felöltözöm, várom a húsárurendelést, szöszmötölök. Nem egy vonzó lány a gleccsereivel, a problémás mimikájával, mégis, ahogy jön a sorompónál, répapirosra fürödve, idétlenül lóbálva a neylonbőröndöt, hát az mégis szép valamelyest. És jó, hogy jön, együtt könnyebben vasaljuk ki a szállítókból a nyakahúst.

Jött egyszer, mondja, valami festő, Dobó vagy Egry, nem is tudja, valami Józsi bácsi kissámlival, te, hogy az mit kínlódott velem, üljek neki, azt mondta, de nem hogy az ölébe, vagy valami disznóság, hanem arcmodellt, na, mondom, épp jóhoz tetszett jönni, nekem van ez az arcproblémám, ha nincs fixírje, hozzá se kezdjen, de hogy ez pont így jó, ebben a szakadatlan hullámzásban, eppur si muove, hát épp ez az, mondtam, de hogy engem a szívemig belefürdet a napba, csak engedjem el magamat, meséli az Ili, és lenyalja a szájáról a csöpp nikkelt.

Te, hogy az mit dolgozott velem, szabályosan futott az arcom után, magát csak dinnyetrikóban szabad lefestenem, és kinyitotta a bőröndjét, és fürödtem ott neki a fényben, mint a kiskacsák, aztán beleterítettük a képet a vízbe a mólónál, látja, beetetjük magával a Balatont, mondta, és nevettünk, kérdeztem, miért nem tetszik délben is kijönni pénzt keresni, mikor a tömeg van, ó, kisasszonyka, mondta, nagyon ügyesek ám ott azok a fiúk, és hogy nem élne meg mellettük, a festékspriccelőst nézte legtovább, a csináldmagadot, nézte tátott szájjal, aztán összepakolt.

Mindjárt itt a Rimanóczi, vedd ki a lábad a kishűtőből!

Üvegpohárból isszuk a kávét, kocog a fogunk, böki a szemünket a kanál. Majd pont táncosnő, szólal meg Talapa Ilona. Miért, mondom, van például táncosnő viaszból is, mit akarsz? Pecsenye-fittness és hattyúk tava. De a táncosnő még így is tetszik neki, elpirul és csúszik is már le az arca a kivágásába. Na látod, mondja. Nem látom, mondom, te érzed így. Különben összearcoznád a trikódat, nem? De, mondja, és gyufát keres, meggyújtja a kisebbik gázt. Lehet, hogy csak azt hiszem, sok mindent szokok azt hinni, valahogy ez teljesen belül van, és, tudod mit? Ha nagyokat nyelek, hamarébb lent van, és se szebb nem leszek, se csúnyább. Nem is, mondom.

Na, lőttek a hűvösnek, mondja. Nézzük, ahogy magához tér, éledni és remegni kezd a sütőolaj, s ahogy a nagy gázt is meggyújtom, dől a forróság, kis redőket vet, finom dűnéket a hajnali sivatagban. Nincs mit levetnem, mondja az Ili, újra kinyitja a kishűtőt, és bár tényleg mindjárt jön a Rimanóczi, odaül a szélére. Gyere, mondja, te is ideférsz. Gondoltam, tele kéne rakni a szám jégkockával, mert lehet, hogy a melegtől van ez az arc-dolog. Tudsz síelni?

Szeretek, mondom. Ülünk a májashurkák előtt, a hátunkban szikráznak az Alpok.

Még elromlik, mondom, a hűtő, aztán engem rúgnak ki, kirúgat a Rimanóczi a Köjállal. Ne félj, mondja, be fogjuk csukni, s hogy őnekik, egy előző helyén, Sződligeten egyszer elromlott a Schöllerjük, de szabályosan kigyulladt, és nyílt lánggal égett a jégkrém, a szivárvány minden színében égett, annyit csinált, hogy pukk, és kigyulladt, aztán réselővel kelletett leveretni a csempéről a karamellát.

Ez szép, mondom. Ez szép, kérdezi, fenét szép, rá akarták verni az egészet, hogy az ő kézi infralámpája csinálta a rövidzárlatot, alig lehetett kimagyarázni, hogy ne az apjának kelljen kifizetni a rokkantnyugdíjából a francos Schöllerjüket. Előrehajol, piszkálgatja a tornacipőjét, olyan, mint egy balettcipő, mondja, csak nincsen benne ólom. Meg, persze, balettáncos sincs benne, és nevet, olyan a lábom, mint egy lazacé, mondja, a depilálástól.

Még kislánynak volt lenni a legjobb, mondja, s hogy meséljen-e a tengerről, ahol tízezer fehér puli rohamozza a partot hajnalonta, s bukik föl morgolódva a homokon, és megint és megint, és hogy ott volt a Paolo, trieszti olasz bácskai apukával, kézzel-lábbal, de megértettük egymást, nehéz veled, Ilonka, puszilkodnom, mondta, ha így csúszkálsz. Olyan, mintha egyszerre mind a kilenc unokatestvéreddel csókolóznék. Szerettem tüllben járni.

Ez is szép, mondom, szeretem, ha ilyeneket mesélsz, de lassan vegyük ki a pommes frittes-t a mélyhűtőből, ha már az a mániája a Rimanóczinak, hogy nem lehet egészen fagyos. Persze, mondja, persze, de azt tudom-e, hogy kisebbfajta kastélyuk volt Rimini alatt? Naná, hogy tudom, bólogatok, naná, Újpest, Gyár utca hét. Na és? vonja meg a vállát, azután, hogy eljött az úttörővasúttól kedves édesapám, játékkaszinóba fogott, kisebb panzióba. Már kora reggel ott álltam napernyőinknél, strandunk is volt természetesen, kicsi és takaros, csattogtam a nyugágyakkal, mint egy csalogány, egy kasztanyetta, és Roll Paradiso. Tartsd rendesen a fogszabályzód és járj fehérben, mondotta kedves édesapám, levágta neki a karját a csillebérci kispajtásvonat, gyakran mesélte, hogy sűrű, viharos éjszakán kelt át az Atlanti-óceánon, hol hajótörést szenvedett, és a habokban hánykolódott napokig, s csak egy villámló fájdalmat érzett a fenevad folyamányaképpen, ahogy elborította őtet a vére, de utolsó erejével még kivonszolta magát Ceylon fűszerillatú szigetére, kivonszoltam, Ilike, pontosan így mesélte, és ha végigment a plázson, és kokko, kokko, kiabálta a nagy, fehér kosarával, hát borzongó tisztelettel néztek utána a nemzetközi fürdőzők, cápabaleset, suttogták, sicuramente, cápabaleset, azaz „bizonyára”. Úttörővasúti tolatóból elég szép karrier, nem?

De, mondom, csak inkább feszegessük széjjel a halakat, az is ad valami hideget. Istenem, csak ne utálnám annyira, sóhajtja az Ili, és föláll, becsukja a kishűtőt. Hát, tényleg egy ronda munka, húsz kiló hek egy táblában, herseg, csúszik, az istennek se jön szét, csak forró vízzel. Ha meg akartok gyilkolni, akkor, de csak akkor erisszétek rája a forró vizet, szokta mondani a Rimanóczi, mert akkor az olyan lesz, mint a selyembugyi, picinyeim, lötty és tongyó, hát csak ütjük-verjük a jégcsákánnyal, kicsit megforrósítjuk, az nem melegvíz, és úgy. Döng a húselőkészítő, alig halljuk meg a Rimanóczi Audiját.

Fussatok, svábbogárkáim, ordítja, egy energikus sakál, és lecsapja magát a mosogatógép mellé, tele a pálmafás-négeres nadrágja vállalkozóval, félelemmel és arannyal. S jár a szeme máris föl-alá, két cinbajszos egérgolyó, a gazda szeme. Köjál, Köjál, ezt sírja, suttogja, üvölti, valahányszor valami nem úgy megy, ahogy kéne, vagyis mindig. Negyvenhárom ugyanilyen üzlete van a Balaton partján, ha már nem bírja a folytonos aggódást, hát beviteti magát a strandos Paolóval a hajójáratig. Ott aztán föláll, törli a nyaka húsát a zsebkendőjével és ordít, Köjál, a koszos körmötöket, jön a Köjál, és akkor azt Keszthelytől Fűzfőig mindenhol meghallják, és kiveszik a lábukat a kishűtőből, egyszerre kattan a negyvenhárom Szaratov.

Na ugye, nyugszik meg a Rimanóczi, na ugye, fostoskáim, rendnek kell lenni, de a strandnál, még ki se eveztek, megint remeg a szája, hogy mi lehet a boltokkal, s már menne is vissza. Ezért vett helikoptert, egy komplett grillboltot adott érte Várpalotán a megilletődött orosznak, azzal csak rárepül a boltjaira, Köjál, üvölti a hangszóróba, Köjál, akkor az Ili kiszalad, lekapja a kendőt, integet vele, lobog a zsíros haja, zuhannál le, kiabálja, zuhannál le, a vendégek tapsolnak, nevetnek, tudja németül is, untenfalldu.

Egyszer, ez még teelőtted volt, meséli az Ili, egyszer annyira nézte, hogy nincs-e a forró olajban valami hiba, hogy a vastag aranylánca, zsupsz, beleesett neki a kolbászok meg oldalasok közé, és ahogy utána kapott, leégette három ujját, szabályosan elállt a levegője a méregtől. Akkor most kiírjam, hogy „bratenfinger”, kérdezte az Ili, mégis, egy unokahúg, jeget adjál, kicsikém, jeget a hülyeség helyett, és szinte sírt ott az a nagy üzletember, a lánca meg sült az olajban, nem volt mit tenni, mint egy eleven varánus, hát tegye be a kezét a kishűtőbe, Jenci bácsi, hogy ő ezt mondta neki, meséli az Ili, és úgy is volt, lógatta oda be a kezét, megmarkolt egy leberwurstot, és csak nézett sötéten egész délelőtt. Akkor mindent Köjál szerint kellett csinálni, élj Köjál szerint, mondta és sziszegett.

Azért a zöld húst mindig lemostuk ecetes szivaccsal, mondja az Ili később, mikor már panírozunk, a tenger sós, napmeleg húsa, mondja, és hullámzik az arca. Bezárkóztunk, a sofőrjét, rokongyerek, kiküldte ciccegni, ha jönne valaki, persze sose jött, mossátok, picinyeim, mondta, mossátok, oda se néz a Jenci bácsi, dörzsöljétek csak szépen a kurva életbe. Ha jön a Köjál, engemet úgyis föl fognak itt a mólón akasztani, pont a föstő szobra előtt, jön két kontyos asszony az önkormányzattól, meg a hóhér, ezt mondta mindig, mondja az Ili, s hogy azok promt föl is veszik a jegyzőkönyvet, tégedet meg, Jenci bácsi, büntetésből fölakasztunk. Uram Jézus, Ferikém, Ferikém, nem lehetne mindazonáltal valamit csinálni? Lehet, Jenci bácsi, csak az nagyon sokba kerül. Hát akkor akasszál, gyerekem, de gyorsan, mert még el kell mennem Kecelre szürkebarátért, meséli az Ili, és megáll a kezében egy szemekék csirkecomb.

Nevetünk, többre nincs idő, nyitjuk ki a spalettákat, mi is, a többiek is, egyszerre az egész európailag híres pecsenyesoron. Veszem a kötényemet és indulok előre az italpulthoz, az Ili meg indul oldalast sütni, ezer arcot elhasznál estig, s ha zárunk, fehér, mint a hold. Jó neked, mondja, te csak odanyomod a homlokod a szódagéphez, és annyi.

Mi annyi, kérdezem.

Hát ez az egész, ez neked csak egy szájkamera. És hogy figyeljek még egy kicsit, ő elárulja, hogy tényleg Újpest, Gyár utca hét. És tényleg nem is volt kisebb kastélyunk Rimini alatt, mondja. Tudom, mondom, de most már van, és ebben maradunk, sicuramente.