A vadászó Diána^*

A vadász, a galamb és a Jóisten, azok bizony összetartozó ábrázolatok énbennem, s persze mind fölött a szív, azok a dundi, pelenkaöltésű szívek, mik hol vígan, hol szomorúan eveztek a zsírszag és szegényszag – az élet – tengerén gyerekkorom homályos konyháiban. S bár nem rajtuk múlott, hogy – nevük ellenére – soha egyetlen falat meg nem védtek e mállatag és salétromos tájon, kikoptak lassan, elfoglalta helyüket a csempe és az olajláb.

Hanem mesélnek egy asszonyról, ki még most is, ezredfordulónk árnyékában is ebben utazik, vadászban, galambban és Jóistenben. Nézzük hát, milyen a Csók Adorjánné falvédője?

Egy borús, ólomszóda napon, mikor minden cigányút és lapos pillantás, akkor keresem föl a jóhírű teremtést. Bányásznegyed szélén lakik, s földszinten erősen, ahonnét meddőhányóra s vastelepre látni, hol szivas kutyák marakszanak vérig-rogyásig a rozsdás elevátorok alatt. S még a nap is a tükörgyárból süt át, időnként.

A kapuban cirkalmagos tábla, hogy „Csók Adorján kézimunka-előnyomó, csak gyűjtőknek”, de az asszony nyit ajtót, nagysokára. Homályos szemüvegét rám emeli a tréningruha fölött, s mikor mondom, mi járatban, hát kis híján kidob. Hogy ő nem egyéb, mint az ura szegény, elfaragott ceruzája, Csók Adorján meg üzleti úton.

Tán az apátia az, amiért mégis beenged. Hogy mindegy az már, ha az élet is mindegy. Lakókonyhája rendes és sötét, egyszerű asztalán milliméterpapír, rajzszerszámok, a kredencen hajasbaba, birsalma, kitömött mókus. Épp a konyharuhát főzi ki, attól a szag, mondja. Dianával kínál, olyanformán, hogy kristálycukorra csepegteti evőkanálban, s nyújtja. Ha nem, nem, őt már csak ez tartja életben, valamint a muszáj.

Megjegyzésemre, hogy ezek szerint rosszkor jöttem, csak legyint.

– Azt hiszi maga, hogy egy szegény kézimunka-előrajzolónak dalból van a szíve s virágból, ugye? Hogy abban mindig lakodalom van és fasírt. Hogy csak fölkel reggel és tearózsa fakad a lehelletéből. Hát egy gyameszt, uram, egy nagy büdös gyameszt – mondja riportalanyném, és lecsapja a kanalat a mókus mellé, hogy beleroppan a szürke zománc, s táncba kezdenek a vitrin karlsbadi poharai.

– De hát mégis, asszonyság, ha baját párna mögé gyűrve elméláz nyári délután, s lelke pagonyának aranyporát papírra teszi, hát csak öröm mégis az a szívnek, béke és nyugovás.

Hogy az meglehet, de ha Csók Adorján haza talál jönni, hát el nem visszük nadrágolás nélkül, s szárazon. Néki penzuma van, ő el nem trafikálhat mindenfélékkel s óraszám. De látom, forr és dagad a szó e nagy, pősze testben, s dobja is le a födőt, mint nehéz konyharuhái a tűzhelyen. S hányja be közben a dianás cukrot, fűtő táplálja így lokomotívját.

Hogy annak a sarlatánnak csak a bumfordi a megfelelő, mentül amatőrebb, antul jobb, holott ő inkább másolna finom magazinokból, Élet és Tudományokból, nem beszélve, hogy fejből is kecsesebb a gondolatja, mint ami a megrendelés, úgy higgyem el. És hogy tudom-e, hogy ki fog lukadni az ózonlyuk, méghozzá Európa közepén, ami, magyar tudósok kimutatták, Vác és Sződliget között van pontosan, de ő ezt már akkor megmondhatta volna, süldő leány korában, mert ő látta, hogy egy darabon ott felhő se, és sohase, és ő egész föllátott, nem mondaná így, de a Mária szoknyája alá, és hét sebe lett őneki attól, jóddal kellett kenegetni, s tán onnan van minden, az ózonpajzstól, szívnagyobbodás és vesemedence, ki tudja aztat?

S talán a képessége is, a látásra. S hogy szív kell ahhoz, ebben igazam van, szív és szorgalom. Meg tűrni. Mert nem lehet ám akármit! De nem ám, ezen a sötét és perfid világon, hol férj van, áfa, nadrágszíj és lábvizesedés, s apró gonoszság annyi, mint a sörét a rémszarvaska oldalában, ha belépdel a tisztásra, mint csabakirályfi, és büszkén bőg a nagy agancsa alatt, mert az kell ám, nagy agancs az Adorjánnak, hogy a konyhaasztalról lelógjon, akkora, és csak hogy kövér legyen és vastag, hát hogy lehet, kérdi ő tisztelettel, hogyan lehetne elhájasodva egy hattyú? Bizony, van őneki szekatúra folyton meg lepofázás, hogy mi az ott a kecsesen ívelő hidacska alatt, te molyos tehén, Tátracsúcs? mert hogy nem hullám, az fix, és akkor ő radíroz, oda bőg rá egyenesen a sorvezetőre, radíroz és újra rajzol, és láthatom én, hogy egy szegény kézimunka-előrajzolónak sincs mindene kalácsból.

Csók Adorjánné fakanállal gyömöszköli a konyharuháit, és csak mondja, mondja a selyp, kicsi szájával, hogy őneki szabályosan fáj ez az osztályrész, és akkor kijön ide éjjel, vizet merít, süti a talpát a hold, mikor már üres a tévé, akkor, amúgy se tudna aludni az Adorján szuszmákjától, hogy az álmában miket kiabál, hát förtelem, de egyszer úgyis rányomja az ordinári szájára a Gagarinos díszpárnát, és hogy ő, legtöbbször így, a kutyák után szabadon rajzolja meg a szarvaskák tüzekedését, ugye, erdőbe, állatkertbe el nem jut a sorsától, pedig szeretné természet után, meg például tévé után, de hát tilos, őneki az tilos, mert csak bumfordin szabad, mégis, így pótolja a fogyatékot, megfigyeléssel, vagy ha történetesen vadász kell, és nem győzi már a fájós fejéből, hát megkért egyszer egy ilyen polgári őrt, álljon néki alakot nyájas vadászmesterhöz, ki rózsabokorból lesi kandin a menyecskét, és az, igaz borért, rá is állt, és azzal még a pechjére hazajövő ura se mert ujjat húzni, a fegyver miatt, csak morgott, hanem az arcot, azt már az ő esküvői fényképükről kelletett rázsírpapíroznia a vadászra, az uráét, hogy szakadt volna le a pap keze. S hogy most se kér-e az úr dianát.

Most kérek, jobbnak látom, ha kérek, s számban a jókora vendégkanállal bökök a mókus felé, hogy ez a kis jószág is valami modell volna-e?

Az, hogy nyüvesedne meg az is, aki hozta, ő már rég a Dallasból akart volna valami komolyabb szériát, Samantha fürdik fekete tóban, vagy a Dzsoki halála, és effélék, de az Adorján üvöltött, hogy mi a te kacska kezed a filmnyomókéhoz, te pingvin, és hogy pont ez a te bájod, a régiség és a kézi munka, s hogy tessék, itt van ez a mókuska kölcsönbe, tessék áttenni, szőlővel, dióval, mogyoróval, és aláírni, hogy „az én uram olyan szelíd, lehet mint a vajat keni”, és hogy mit két enn? a lógó valagad, az a két enn, gyerünk, különben baj lesz.

Igen, mert akkor nem lesz Népművészet Mestere-ség, mert az Adorján most már csak az ilyen kirafinált gyűjtőknek szállít, hogy „hát Gagarinos-Tyereskovás van-e a főorvos úrnak, mert én tudok egy szegény, egyszerű asszonyt, aki mindmáig ilyeneket csinál”, és kacsingat és gazsulál, és bekasszírozza a megrendelést, ő meg, Csók Adorjánné, rajzolhatja a csárdásozó Gagarint fejből, máma, uram, máma! És hogy tudom-e én, milyen érzés szputnyikot rajzolni egy egész álló téli délután, míg csak bele nem dagad az ember lába a hokkedlibe, hogy úgy kell lefűrészelni, tudom én azt? Nem tudom, meg hogy kis lakáj a nagy Duna mentében, és csupa nefelejcsből a füstöt, hát van erre mintának gyárkémény elég, az már igaz.

S hogy mire vagyok még kíváncsi, mert van egy soron kívüli várkastélya ebédig.

– Én már ezek után semmire, asszonyság – mondom a nyitott ajtóban –, legfeljebb még arra, hogy mért nem láttam egyet se falvédőt a konyhájában?

– Hát azért. Mert beleeszi magát abba minden, én csak tudom, a toros káposzta, a madártej, a hurkaleves. Úgy a könny, mint a Vegeta, az a poharas jugoszláv. A Jóisten se tudja azt onnét kifőzni, nincs akkora fazékja, csak a sírban – mondja Csók Adorjánné, s hogy van szomorúság anélkül is épp elég, hát inkább az olajláb vagy a csempe, s majd meggyúl a levélláda a sósborszeszes leheletétől.