Biller^*

Meglátja messziről, s nézi a kopott, télvégi reggel, még körbe is járja krákogva azt a dolgot, amit talál a Vág utcában, vagy hát mindegy, de név szerint a Vág utcában. Nem kabát, nem angyal, nem meteor. Úgy fekszik ott a kormos, tar gyepen, végleg kiiratkozva ebből a világból, leginkább úgy, mintha az elmúlt, tolulásos éjszaka teteme volna, kit nehéz légszomja csalt az ablakhoz, és tovább, és tovább, s mikorra levegőt kapott, mikorra fölszikráztak szájában a csillagok, már zuhant, hullott le ide. Nyúzott, félig elégett városi őz, vattakutya, egy rózsafekete, de facto szerves természetű valami. Viszont csukva ott a Vág utcában minden ablak, nyelv alakú falikoromnak, tűzesetnek semmi nyoma.

Biller, itt mindenesetre Biller s talán Gyula, cirka egy kilogramm hulladékdohányt termel ki nettó a megelőző este során. Szorgos repecsek az ujjai, nem tesz az egész staubokkal sem kivételt, más ember szájatermészetje, megkezdett tüze nem érdekli. Csikk vagy nem csikk, fogja, kimorzsolja. S gyűlik neki a sötétben szürkén, akár a vasforgács, szőkén, mint darált dióbél, halomba gyűlik a dohány. Ha letolja kint a szél a felhőket a holdról, lát, ha nem, tapint és érez. Beszél maga elé, s nem unatkozik.

Nédd e, ültetvény, mondogatja, szép kis ültetvényem. S hogy mért nem gyújt villanyt a Billerné. De az csak hallgat a norvégmintás sapka alatt, vállgödörrel tartja a rúdzseblámpát, úgy fejti a rejtvényt vagy mit, cicceg néha, anyád függőleges tizenhét. Jamaicáról énekelget, valami trombitásról ott.

Kannásbor az van, kannásbor.

Bujkál a messzehordó hold a viaszkosvásznon, a rabszolgák nyomorúságos szállásán nagyban fő a toklé, fő a libagulyás. Biller fölmordul olykor, csiha te, legurulni, s oda-odacsap a korbáccsal. Tíz bütykös, sárga négere iparkodik a szortírozóban, futnak ide-oda, legelőbb lecsippentik az üszköt, majd a csempe bozótkéssel fölhasítják a papirost, kimorzsolják a termést magát, végül ökrendezve hajítják a szutykos filtert is az üszökhöz, a „multit”. Döglött vattapipec!

S hízik a rezgő, fináncnemjárta boglya.

Valaha az asszony is ott ült, szortírozott, még sodorni is hajlandó volt, mindenre, szívták aztán kellemkedve a meztéllábas Marlborót, benyomták nagylábujjal a tévét, volt tánc, jégkorcsolya, Dallas. Volt ott minden. De ez a Billerné egy ideje csak bámul, fekszik az ágyon, s csak basztati a rejtvényt fölhúzott vállal, mint a telefontitkárnők. Biller komolyan fél, hogy egyszer kigyullad a dohányföld azoktól az eszelős szemektől. Le ne vedd, morogja, le ne vegyed a szemüveged, Isaura, legalább amíg be nem bálázom, addig le ne. Anyádat Isaura, mondogatja a Billerné, s hogy te vagy maga a Dzsoki, pont olyan gonosz vagy, bazmeg és bandzsa. Mert a spájz kulcsa Billernél. Össze van rugdosva és szurkálva az ajtó, de nála a kulcs, azzal is alszik.

Trafikot nyitok ősszel.

Egy ideje már ki se villamosoznak a Vágóhídra libatokért. Volt, hogy elcsípték, pont zárás előtt, a leárazást, istenem, az a nagyszemű, dinisárga libatok, mint a kaviár, és alig kell bajmolódni a tollal, leég az magától, ha kisüti az ember, zsírján. De már oda se, amióta külön kannán vannak. Az ágynál is egy, az asztalnál is egy, pityóka, mondják, gyere, pityóka, béleljél ki engem. Mert hideg van, állhatatlan ez az ültetvényi február. Se gáz, se villany.

Hanem jön a tavasz! Bizonyos „Rózsát” előreküldött, az mondta meg a Díjszámlálótól, ne majrézzanak, jön a tavasz. Az sokkal jobb, mint az uerhá. Jön, és szőke kátrányt vet a Margitsziget, kimellesednek a tölgyfák, cöcögnek az őzikék, a teniszezők – persze, hogy jobb. Mire a kanna kiürül, éjfél. S akkorra be is bálázza.

Akkorra egyenletesen, a lámpára bukva szuszog Billerné, halovány tócsa a nyaka alatt. Az ültetvényes a szíve szerint, meg az elem miatt kihúzná onnét a zseblámpát, de fél a cirkusztól, hogy megint beleharap az ujjába ez a nő, aztán majd ordít neki hajnalig, hogy okádok a kezedtől, hát kinek kell az? Meg úgyis kimerül hamar az a Bahamák-alakú fény, hét betű, motyorogja az asszony, s vetődik álmában a falhoz, a strandon.

Forró ott a nyár, és forró a homok, kézen fogva vezeti a Billernét a jamaicai trombitás, vakít a fehér foga, zizeg a pálmafás nejlon-nyakkendője. Ő meg, a Billerné egészen kicsike lány még, babázik, bonbont szopogat pöttyös kartonruhában, Jászárokszálláson. Krumplicukrot. S mennek neki a tengernek, mely mint a képeslapok.

De legalább ne nyikorognál!

Biller nem válaszol, hanyatt fordul a lomtalanítási ágyon, és teste idegen gödréből nézi a plafonon a kövér Malter vonulását, hallgatja a parazsat, ahogy tücsköl a két ujja között a háziszivar. Ring az ágy és ring az ég, lassan forog a Föld, jó érezni azt. Kubára gondol, hogy a Dzsoki és a Fidel kerget egy szegény, árva leányt, aki leizzadtan, libabőrösen bemenekül az ő Havanna-illatú trafikjába a Szikra Mozinál, és megmenti, selyempapírba göngyöli, gyere, te csigabiga, eressz és ne sziszegj! Az a két nagy badi meg áll kinn, és rugdalja tehetetlen dühében a buszmegállót. Még kuncog is a Biller. Na, ki a gonosz? S erjed, növekszik a gyomrában a cukros, kannás savanyúság. Ha meleg lesz, az rendszerint annyit jelent: alszik.

Rendszerint. Most viszont valami büdös. Majmok, motyogja, pipec majmok, és szimatol, meg-megrándul az orra félálmában a csípős, gyökérkeserű szagra. Majom, aki a filterjénél gyújtja meg! S mintha gyorsabb lenne valahogy ez a meleg, lopódzkodik a lábán, az ágyékán fölfelé, de nagyon siet. De nagyon sietsz, te! No hiszen, megjött a tavasz, és vele ez a Rózsa, idemenekült neki az ágyruhája alá. Hát gyere akkor, jól van. Csak ne szúrná, ne csavarná a mellét az a valami!

A szíjas, megposztósodott paplan nem lobban be azonnal. Abban előbb, mint a gyomorsav, szétszivárog a lassú égés, sziszeg, és eszi föl a vattát. Biller még nincs is ébren, csak a keze rándul meg az ültetvényen, hé, tűz van, bokszik, csihajda, és szalajtja a niggereket szívlapátért, kanna után. S talán álmodja ezt is, hogy csapkod a korbáccsal. Így csak akkor ugrik föl, mikor meglátja a kövér Malter hátitáskáján a döci, kolbászpiros fényeket, megannyi alattomos lólángoltat a plafonon.

De akkor nyomban felugrik, te, itten valami ég, hallod, és bagyulálja be, ordítva, káromkodva nyalábolja össze a szemérmetlen, nagylavórnyi parazsat, és cibálja, támogatja, el az ágytól, el a spájztól, minél messzebb. S dől a füst orrán-száján. Billerné vékony mézéből ocsúdik, fölül, csak a szája mozog, rémülten szorongatja a lámpát. Mi van? Jézusom, mit csináltál, te állat?! Biller köpköd és könnyezik, egyszerre öleli át és tartja el magától a paplant, s próbálja kinyitni az ablakot. Mintha a tűzzel tangózna, mintha egy vörös és részeg nővel, aki ráborul és rikoltozik a fülébe, hogy gyere, gyere. Gyere el velem! Birkóznak, gyömöszölik egymást, sebesen olvad a vatta, s csak akkor kezd sikítozni és sisteregni, mikor a Vág utcai huzat, e tompa légbalta bevág.

Billerné erre ér oda. Elég, te állat, elég, és üti a fejét a Fülessel, porzik a szikra, hiába már. Hát segítsél inkább, te peepshowa! Próbálja emelni lábtól, s dönteni rá a párkányra. De remeg mindene, és a súlyos, vad teher csak vihog neki, nyaldossa a homlokát, kapaszkodik függönybe, ablakkeresztbe. Jössz? mér nem jössz? sziszegi, s már röptében, de akkor aztán minden ízében be is lobban, trafikosbélés az égből.

Mint egy utolsó, mutogatós kurva, két szárnyát szertecsapja, belebokszol a levegőbe, s hullik alá széles ívben a negyedik emeletről. Még föl is térdel lent a szégyentelen, vörös test, látni ahogy izzik, veri a gyöpöt, fölállna szinte, eltántorogna, aztán csak fúj egy nagyot, oldalt vetődik, és megadja magát. S végtére nem okoz nagyobb kárt, mint holmi csendháborítás, vagy mint a viaszkosvászonba olvadt egy kilogrammnyi hulladékdohány.