Nyúlbunda^*

Józsika, Józsika, nyiss ki!

Kettőt jobbra, egyet balra, toporog az öregasszony a böllérzöld vasajtó előtt, palackozott, olcsó italok utcán át, gyors, gyors, lassú, morogja, nyiss ki, nyiss ki, Józsi! Egy hörcsög felemelt, puskaporos arca. Apránként és lukacsosan puffadt, nem kövér. Egy gőgös, májfunkciós arc, kicsi, szabályszerűen barna szemek, fényük élénk, víznek, hályognak semmi nyoma. Sárgásszürke haj, szőrmekabát övvel, magábanmintás, mustárdrapp asszonynadrág, rózsaszín hótaposó csizma, cseh-szlovák. Forog, toporog, nézi, hogy nézem-e, bele-belerúg az ajtóba, gyors, gyors, lassú, nyissad ki, te betétes sátán! Várjuk a nyitást.

Ez egy nyúlbunda, de úgy higgye el, originále nyúl. Vastag, meleg, nem szőrehull. Hanem csak vigyázzon jól arra a táskás nézésére! Mer sokat elképzelem én, hogy verekszek. Hogy kiesik belőlem a jóság, mint a protkóm, és annyi. Akkor jaj van, nem jómodor. Hogy csak kiabálok éjjel, anyika, anyika, úgy suhogtatom, mint egy fűrészt, és az istennek se tudom visszagyömöszölni. Mész vissza, mész vissza, de akkor hálisten fölébredek a saját ágyamban. Hogy verekednem kell, arra. Odavágni. Rúgni. Kitépni a baba haját. De mégis, egy idős, gyönge személy, hogy néz az ki? Nyúlbundában pláne. Nem jól mondom? Na ugye. Rendes asszony nem verekszik. Jóreggelt, mondja. Nem balhézol, Elvira. Lemész a Józsikához szépen. Ha húsz perc nyolc előtt, hát húsz perc. Várok. Levegőzök. Szabad, nem?

Azt viszont nagyon is érzem, hogy gonoszodok. Mint a savanyú tüdő. Nyelek én, nem akarok én, de ha jön, bele a számba, az izémbe, mit csináljak? Lefutok ide. Megvan rá a költségem. Ki van számítva, ez a két dekás konyak, ez olcsóbb, mint a gáz. Ez a Tours. És prímául lebontja a zsiradékot. Hát ha egyszer szeretem! Sokat eszek zsírt, mint az eszkimók, kanállal, porcukorral. Na és?

Nézi a szatyromat, mi? Mind azt nézi. De magában is ott a hörcsög, ne hazudjon! Hogy gyerünk, gyamesz csak befele mindent, szerezni, tömni be, lekukázni a kurvaéletet is. Ugye, hogy ott van? Na lássa. Hogy elfordulni ájtatosan, de azér bele-beleturkálni, mi van ott belül? Minden jó valamire. Azt én tudom, hogy jó.

De ez a méltóságom, ez az, ami főleg gonoszít. A szégyenem, attól tudok a legjobban bőszülni. Mit fordul el, ájtatos manó? Harapok? Szagom van? Maga is rá foghat még szokni a kukázásra, hallja? Megmondom én magának, úgy ahogy van, nem ám a szükség a legnagyobb úr, de nem ám! Annak kezicsókolom. Az meg lett szokva. Az csak, mint a levegő vagy a farkaskutya. Mint a számlás ember. Hanem a kényszer, az. Hogy belenyúlni, fötörni nyakig. Hogy mi van abban, ami már senkié se.

Előszörre én is úgy néztem, mint maga. Sunyin. Irulpirulva. Mint egy vőlegénygatyát. Nem nyúlsz bele, Elvira! Még mit nem! Az a sok büdös fertőzésveszély. Az nem a te higéniádnak való. Elmész innét haza szépen, megfőzöl, besötétedsz. Nem vagy te az ilyenre rászorulva. Fejted a rejtvényt. Sírsz, nevetsz. Elénekelgetsz. Rugdalod a lavórt, ha úgy fordul. A szép kis lakásodba, ami van neked.

Pont így néztem a kukákra, hogy hát szűzanyám, el ne eresszél. Volt tartás, ne féljen, meg büszkeség. Fintorgásom. Hanem nem jön akkor egy bajszos, erős fiatalember? De jön. Nem trógeron ám vagy hátrányosan, hanem mint egy hegedűtanár. Még hasa is van, választékja. És az csak úgy belekotor nekem, óne zsenánt a szemem láttára. Pont hétfő reggel. Fölözi le nekem. Hát azt meg tudnám fujtani. Kitépni a tüdejét a bajuszosának.

Hát most akkor mi lesz? Mert én abba bele nem nyúlok! Nem kell a más kukája. De csak önt el a pulykaméreg, hogy a szívem kireped, annyira. És csak nem bírom a méltóságomat visszatartani. Pfuj, mondom, pfuj. Ilyen egy derék fiatalember, oszt mit csinál? Az meg elsápad, dadog, mér, mi maga? Házmester? És ha az, kiabálom, és ha az? Na, táguljon, mert előhívom a páromat, aki éjszakás a Minisztériumban, meg a Wolfit. A rossebb az ilyen trógerokba nekem. Érti?

De az ötletet azt ő adta. Hogy hát én a házmester vagyok-e. Azóta csak megyek, viszem a söprűmet, ahol megtetszik, megállok, söprögetek és belekotrok. Házmesternek kötelessége belenézni, nem? A hivatalos személynek egyenesen muszáj. Ha meg kijön egy olyan cicanadrágos, prosztó asszony, vagy kikiabál, hogy mit csinál maga ottan, akkor tudom, hogy az a házmester. És akkor elfutok. Jól van már, nem kell hívni senkit. Se embert, se a Wolfit. Szopjál le, krétaképű, nem igaz?

Nem vesztek semmit. Ami nekem kell, az megvan. Még mit nem képzel! Alapdolgokat el se viszek, kenyeret vagy Rámát. Ki van zárva. Van két nagy zsebem a bunda alatt, orkánból, hogy ne koszoljam össze magam, de azt hiszi telirakom? Nem rakom teli. Legtöbbször csak megtekintem, ki mit szemetel. Igényből, nem a szükségemből, ne gondolja. Én tudok hálni, tisztálkodni. Tévém volt. Prímául megvan a táplálkozásom.

Csak gyorsnak kell tudni lenni, és akkor megvan. Például vegye a Nyugati-ábécét. Oda bemegyek, rakok a kosárba két kiflit, sétálok és dühösödök. Aztán egyszer csak hopp, a Casino-tojásokhoz. Annyi, hogy fürgének kell tudni lenni. Körülnézni és gyorsnak. Le a doboztetőt és két hammra le is nyomom. Csak már a szájamban legyen, és jöhet nekem az isten is. Vagy dettó, a sonkás rolád. Érti, akkor már jöhet. Mert mit mond? Mit tud mondani, há? Lenyelem és kikérem magamnak. Érti, hogy nyúlbunda? Az nem mackófölső! Ordítozok, bőgök, törülöm a szemem a zsebkendőmmel, meg persze mindjárt a számat is. Azt kell mondani, hogy mélységesen föl vagyok háborodva.

De hát itt a doboz, néni, mondja a kislány. Doboz? Milyen doboz? Milyen boltvezető? De meg tudnám gyilkolni, belefojtani a tejek közé szegényt. Ebből gondolom, lássa, hogy gonoszodok. És ez úgy áll bennem, mint a sárgája, szárazon. Hát egy kicsit cibál, meg lököd a kontyos asszony, aztán csak elenged, mit csináljon?

Naná, mert viszont bolti lopást, azt nem. Dohányt és italárut se, semmit. Nekem még mindig meg lehetett nézni az orkánzsebemet a pénztárnál. Hogy a bundám alatt? Hát mélységesen föl vagyok háborodva. Hát tessék, és gombolom is ki, parancsoljál, anyukám! Na, hol lop a Napotschkáné? Hol? Csak úgy sütik le a szemüket a kis patyolatribancok. Legföljebb van, hogy azután nem engednek be. Jól van, akkor rugdalom kicsikét a kirakatot, köpködök, nyújtom rájuk a nyelvemet, és szégyelljük magunkat. Van bolt elég, de ez nem a színtiszta rászorulás, úgy higgye el.

Még az nem sikerült csak, hogy szerezzek egy olyan narancssárga mellényt. Tudja, egy olyan hivatalos utcaseprőkardigánt. Abban pedig ellennék. Járnék, körzetem volna, belekutatnék, akár az egészet is kirámolnám, a házmesternék meg kinyalhatnák. Ha köztisztasági, akkor minden lenne. Társaság. Nevetés. Citromos tea termoszból. De azok nagyon egy bunkók. Tisztára maffiák. Éppen csak köszönök, és már jönnek négyen a nagy pofájukkal. Most akkor verekedjek? Biztos azt kéne, az egyiknek a csuma fejét beszorítani a liftajtóba. Na, most gyere a lapáttal! És leszerezni a világítós pulóverét. Most ciccegjél trágárul, gecibuzi! De meg tudnám gyilkolni, ebből érzem.

Majd meg fogja látni, a legtöbbje már nem is vödrözik, hanem hozza le nejlonzacskóban. Csupa takaros kis szemétbabák, belehajintja és jól van, viszontlátásra. Én meg csak kiemelem, semmi mocsok, semmi kávézaccos rizsa, és sétálok tovább, jónapot. A sarkon leülök a kerítésre, kinyitom, ez kell, ez nem kell, ez meg, jé, Suhajda Jajda.

Ha kijön valami asszony és firtat, azt mondom, a macskáknak lesz, a galamboknak. De nemigen kérdezik, ülök ott, napozok, átmennek a túloldalra. Most már nem is vörösödök. Ahogy a szemérem kopik, úgy nem. Vörösödjön a többi. De ebből gondolom, főleg, hogy gonoszodok, hogy nem vörösödök. Ami meg nem kell, mert lássa, nyúlbunda, szinte semmi nem kell, azt meg visszamegyek és beleburítom, alómars. Meg nem is mondaná senki. Peckes áll, ringó, púderos valag, táncos láb, piha te. Egyet jobbra, kettőt balra. Nekem is lehet saját, babás szemetem. Mint egy boltvezetőné, nem?

Na végre, hogy nyitol már, Józsika. Hát nem szép az, egy idős, gyönge személyt itten toporogtatni, meg ez a kollega is mióta vár itt, ugye? Igen, bólintok, és engedném előre az öregasszonyt, de nem mozdul. Hogy hát neki szigorúan csak utcán át szabad, úgy se mindig, a nézeteltérésük óta tulajdonképpen el van innent tiltva, persze azért idejön, megmutatja, hogy ide van jőve, tessék, gyors, gyors, lassú, tesz egypár tánclépést, azt szabad, nem? Valaki úgyis kihoz neki előbb-utóbb egy kétdekásat, tőlem se akarja ingyért, vagy ahogy gondolom, mindegy, neki úgyse szüksége van erre az egész szarra, hanem igénye, és ő a szegényt kifejezetten lenézi, gyors, lassú, gyors, aki zaklat vagy kéreget. És például féllábbal visszaél.