Egy szép mondat születése^*

„Olly nagy volt a hőség, hogy előbb pangásom, majd hasi ájulásom támadt, s hogy ozsonna-tájt enyhület jött suhamó víz képiben, hát az már-már életem menti, noha megsirat.”

K. E., egy esettgrau kisasszony, holtáig egyedül él és gépírásból. De a vágyai szépen szürkék, kedveli a török fagylaltot, a halk cigányzenét, otthonában idő és pézsmaillat keveredik, s lesz egyre nehezebb. Nem tartozik az élet napos oldalához tartozókhoz, mondogatja tárgyilagosan, s kicsiny, savas mosolyát úgy rejti ilyenkor a tenyere mögé, mint ki fogat tisztít, szolíd kifőzdében, szombati ebéd után.

Mikor a várpalota lázbeteg fényei megadják magukat a villanyok modern csillagainak, nagyokat lélegez és nézi az esőt, e tárgyatlan motozást és surrogást. Az esőből a legkönnyebb kiindulni, tán mert síkos, tán mert fényes, ilyenkor a legnyomorultabb esettgrau is fényes. Gyöngyház. Mert csak érzet, homályos mosodamámor, mely fölpuhít. Mert a nyíltszíni sírás szemérmetlen nyugalma benne, az üveghámé az orr hegyén, a telt és üres csöppé.

„Egyszerűen, mert lágy, fiam, azért. Szálára mos mindent, lebegősre sikál, hogy el lehet tőle álltodban röpülni. ”

K. E. pedikűrlavórt készít esővízből és karlsbadi sóból, gyűdi fiolából. Szombat délután kiáztatja és ölbe veszi a lábát. Tollkéssel vakargatja a kérget a sarkain, dédelgeti hosszan, hogy még este is, mindennek utána is, mintha szárnya volna a posztócipőben. Ha járkál a zsúfolt, homályos szobában, kicsikét mint aki a szőnyeg fölött. Ha rendezget és szöszmötöl, kanalat pucol, zaccot ad a fikusznak. Talán ez a finom, ezüstfekete motozás, e közömbös, alázatos foglalatosság fűvel, fával.

Ez a monokronosz.

Kalapok bújtak elő a Fonál-ligetben, duzzadt szájak és ujjak. Tíz ujj, ahogy ezer ujjacskát csinál, babányi őzkörmöt, lila tulkot, repecset. Annyi az ujjam, mint a tengernek, gondolja az esettgrau kisasszony, s hallgatja az esőt a párkányon, a redőnyön. Mint az írógép kopogása. Ahogy két kezét vastag, barhent lábai közt összeszorítja, maga ezer év. Leandert nevel kuktában, hordozza a nyelénél ide-oda, ne nőj meg, ne nőj meg, szentem, mondogatja, nincs már rád nagyobb edényem.

Apikáék a tükörbe tűzve Herkulesfürdőn, az egész vidám férfi-kompánia mandolinnal s köcsögkalapban. Erőszakos, kék állkapcsok, domború hasak, cseppnyi lordózis, durumb fürdőnadrágok.

Ha az esőn hajózol száliránt, úgy messze jutsz. Függélyes, tágas folyó, tenyérnyi hamukat sodor a szél a forrásvidéken, gombászkosár és mézesőkabát. Dagad az égi sár, huzakodik mentőautó-gumival, kislánytornacipővel.

Egyszóval K. E. szereti az esőt, ha meg is siratja mindahányszor.

Egy nyári szombat, pancsolókád, kék torpedó a nyáripince oldalánál. A mama és Varánus Jenő pingpongoznak a lugasban, Kelenföldinét szinte rányomják már a sűrűsödő viharfelhők az asztalra, de csak pörget, csak üti fonákkal, kacag és édesen kancsalít vízizgalmában. Hagyjuk, Mariska, abba, itt a rossz idő, ő, ő, ő, beragad, jobbról a harmadik karocska beragad, az ő. Ugyan, hát hajat mosunk, Raktárosbáró úr, s elröpülünk állva. És játszanak, míg csak bele nem veri az ágyásba a kaucsuklabdát a zivatar. S még akkor is, törülközni menet is kuncognak, hajbókolnak az ütővel.

Talán mert az eső fogja a hangot, egykedvűen belekottázza a földbe, ki-ki értse, ahogy. Sírás, nevetés, kutyaszar a fizetés. Beissza a föld. S talán mert az esőnek nincs mondandója, nincs tanulsága. Menete van, iránya, ami esés, ugyanaz a folyó. Elfordítja kilencven fokkal, és belelép akárhányszor.

Szomjas, mondták apikáék Herkulesfürdőn, Ferike kisztihand, szomjas a menyhal!

Az eső úgy surrog gummérozottan, mintha be akarná csíkozni a világot Toldi-kerékpárral, és nehezen viseli el a papirost. Varánus Jenő kint hagyta a cementes zsákokat az udvaron, Gödön, elég volt négy nap Medárd, s már szobor voltak, meztelen szobor. A Raktárosbáró hátralökte a viharkabát csuklyáját, kikapta a pantallójából a csíptetőt, és ingatta a fejét bosszúsan. Beadott, Mariska, mondta, beadott ez a mocsadék idő a fürdőszobának. Szóval, letolták, kiskezicsókolom a kombinéjüket, s úgy múlottak ki, állva. A cementbucik, mondta Varánus Jenő, a kis büdös, ötvenkilós cementbucik, és nevetett. Majd meg tetszik látni szombaton.

Húsz évvel később ugyanez a pakfonezüst nevetése Canberrából, ahol a fürdővíz ellenirányban távozik a lefolyón.

Talán mert az eső tud valami meleg cirókát a kitámasztott redőnnyel. Finoman bánik véle, úriember, hiába raktáros Sztálinvárosban. Hunyja csak le a szemét, Mariskám, mondja az eső, és mossa, mossa fás, legyezős kacagással.

Mint vízben a síkos csecsemő, mint síkos csecsemőben a víz.

Talán mert a kerti kádban előhívja azokat a néma, lassú filmeket, nincs tekintete, de egész testével néz és hallgat. Kimossa őket a délutánból, vizeshordó, aszparágusz, pingponglabda. Gombászkosár. És úgy mossa a hajat, mint az angyalok, semmi dauergörcs és csavaróhalál, hát hogyne volt volna muszáj elszállni akkor, hogy nem maradt más, mint az összeszorított elefántláb, mint amaz zsákok, Medárdkor, Gödön.

K. E. tejdropszot eszeget a gyöngyhomályban, és a mondat, aminek nekifut megannyiszor és hiába, az a szép mondat nem tűri a papirost. Ha magának ír, hát a hengerre ír, a fényes és kezes gumihengerre évek óta, ne látsszon, ami múlik. S ne, ami születik. Címzettjét és tartalmát földi fül ne ösmerje, írja, morse-ját földi fül ki ne bogozza. Ujjaim regénye, írja, egy megélt élet gimnasztikája, alcím.

Olykor ő betűket csinál egész nap, míg végképp be nem ragad, s akkor ül, nézi jobbról a harmadik karocskát, sokszor úgy hagyja reggelig, a hengeren, s úgy is ébred föl, ráborulva a regényre, ő, ő, ő – szájából a klaviatúrára csúszva a tejdropsz, de ennek nincs kitüntetett jelentősége.

Hanem ezer pingponglabda nőtt Fonál-ligeten. Talán mert az eső igen szereti a lopvanőszőket, kiknek legjobb tápja s legbolondabb húzóereje. S tán mert nem tesz kivételt, egy halálos demokrata.

A mama pirosbabos ruhában, ezüsttel terít, a raktáros szájharmonikája gyöngyház és mogyoró, apikáék Herkulesfürdőn. S mert az esőnek oka van és nem célja, sárról, galócáról nem tehet. Hogy Varánus Jenőt meg lehetett menteni, azt a hangszalag is bizonyítja, magyarázkodása, nevetése, kis akcentusa, s hogy szeretné látni, lett-e olyan szép ő is, mint boldogult Mariska volt. A raktárosbárót meg lehetett menteni.

De a mama elment. Tán mert az eső túl nagy, feneketlen nagy sarat csinált, s a mentőautó hörgött és beleragadt, de hát nem bántja ő, K. E., az esőt, dehogy, mindenesetre későn volt már a mamának a kórház. Angyalt csinált belőle az eső. Így van, s ha olykor fáj a haja a távolságtól, hát jó az is, az a húzós libabőr, noha megsirat.

„De vajjon, Kedves Varánus, ha, mint állítólag kórházi ágyán mondotta, ha annyit se feketedett meg az ezüstkanál, mint az angyalok tekintete, vajjon akkor a gyereklányt, aki voltam, mi más, mint a sívó szerelemféltés és irigység parancsolta el a gombapaprikástól? Vagy úgy volna az, barátom, Popper Leó szavával mondva, hogy egy szép mondat születése egyben egy szép igazság halála is?”