Zsírvasárnap*

Mint valami napszürke dunyhát, léghabot, úgy pofozgatja a szél a Duna felől az ólmot, a benzint, ezt az egész lomha, koratavaszi közeget, amit levegőnek hív az ember, s él vele, persze, ahogy lehet. Beszívja, átlát rajta és kapkod érte. Sétaidő van, vasárnap. Hosszú sor áll a fehér sátor előtt, akárha banánért, azért a fagyott, fekete banánért vagy emdéef-sonkáért húsvét táján. Lóveronaiért – észre se venni, hogy kicsit édesebb. Egy hosszú, laza sor, kivált a vége foszladozó, úgy álldogál ott mindenki, mintha épp csak, mintha véletlenül. Épp beáll, mit lehet tudni, ingyen van, ennyit megér, ennyi törődést megér.

– Csak nem ez az?

– Dehogynem ez az.

– Ne csináld mán, hogy ide be akarsz állni! – mondja a férfi és megáll. Zsebben a keze, nem néz sehová. Téblábolnak hát a sor vége körül, lestrapáltak, túlsúlyosak, ahogy az itt szokás, koraközépkorú pár. Mindkettőn farmerruha, talpig Isztambul.

– Mér? – fordul vissza a nő, tulajdonképpen már a sorból. – Nem azér jöttünk, hogy megnézzük?

– Hát jól van, megnéztük, húzzunk! – De azért a férfi is közelebb lép, nem kell itt hangoskodni, na. Nézi a nő homlokát, ácsorognak, véletlenül éppen ott, ahol a sor van, de semmi több. Egy abbamaradt séta.

– Joci, ne izélj, kibírjuk azt a fél órát!

– Kibírni ki, de ha egyszer nincs kedvem, mit csináljak.

– Álljál be, azt. Megígérted.

A férfi hallgat, rágja a szája szélét, húzkodja a szemöldökét, hogy csak nőkkel ne kezdjen az ember, de nincs aki visszanézzen, itt nem néz senki senkire, csak áll és reménykedik.

– Jól van, én akkor is kivárom – mondja a nő.

– Hát várjad. Mondtam, hogy ne várjad? – Áll a Joci oldalt, dacos és szerencsétlen, érzi, sokkal föltűnőbb ez a kilógás, mintha fogná és beállna, ne is látsszon. Meg az asszony is hangosabb, mint kéne vagy illene, mindenki hallja, hogy hát nem-e azt beszélték meg, hogy törődnek az egészséggel, úgyhogy kénytelen közelébb húzódni, nem tartozik ez másra, az egészség. – Okés, okés, csak hallgassál már! – Hát hallgatnak. Isztambulné belekarol az urába, csak nem fél a férfi egy tűszúrástól, mondja, és ad egy puszit a dzseki gallérjára. De az csak bámul komoran.

– Milyen tűszúrás? Nem azt írták, hogy van egy gép, és az kiadja?

– Ki hát, de egy csöpp vér csak kell.

– Francnak kell. – A Joci egy kicsit kifele fordul, a város fele, a séta fele, bizonytalanul kotorászik a zsebében.

– Most meg minek gyújtol rá?

– Mit minek? Jólesik, annak. – Behorpad a frissen borotvált arc, s fújja a füstöt a föld felé. Tenyerébe fordítja a cigarettát, dugja el, ahogy tudja, rajzolgat a betonra a Lehel téri sportcipővel.

– Legalább itt a sorban kibírhatnád, hogy nem.

– Nem, anyukám, én nem állok sorban. Te állsz sorban, én csak várlak, amíg el nem megyek és iszok egy sört.

– Hát akkor hol állsz? Akkor mondjad meg, hogy hol állsz, ha nem a sorban?

A férfi nagyot fúj, na jó, gondolja, ebből most már őneki elég, s megfordul, emeli a lábát, mint a filmeken. Ne már a farok csóválja a kutyát! S marad is úgy, megfordulva, lépve is, nem is. – Nézzed e – mondja a nő –, ott elöl adnak prospektust, hozzál már egyet inkább! – A Joci erre befejezi a dacos mozdulatát, s mint aki véletlenül arra kószál, s épp megnézi, mi az ábra, szerez egy tájékoztatót. Na bumm, hoz egyet, mi van abban. Bepillant közben a sátorajtón, riadalom és bosszúság az arcán, azt hiszi, fölény. S megy vissza az asszonyhoz.

– Na nesze, itt van.

Lassan halad a sor, Isztambulék araszolnak, az Ili olvasgatja a prospektust, a Joci meg nézi, addig se kell másfelé. – Tessék – bök rá a papírra az asszony –, ide van írva. „A koleszterin értéke mellett az infarktus elméleti kockázatát is megadja.” Nem jobb, ha tudod, mi az ábra? Hogy kapol-e infarktust?

– Nem – morogja a férfi. – Maradjál már, Ili, magadnak! – Az asszony megint belékarol.

– Figyelj már, de komolyan, ha úgyis itt ácsorogsz, nem mindegy, ha megnézeted te is? Nem én szokom mondani, hogy itt szorít, meg ott szorít. Meg hogy mindjárt infarktust kapok.

– Jól van, na. Beállok, be vagyok állva. – A Joci elpöcköli a csikket, zsebredugja a kezét. – Tessék. Jobb most?

– Jobb. – Az Ili hallgat, vonogatja a fehér retikült, levesz a férfi hajáról valami szöszt.

– Mond az ember mindent, attól még nem beteg.

– De szokod igenis mondani, hogy nem vagy jól.

– Mondom, mondom, ki a franc van itt jól?

– Okés, de lehet vele törődni, ezek is írják. Izélik a vérnyomást is, hallod? – A Joci bólint, hogy persze, tudja ő, nem hülye ő. A kérdésre, hogy mikor is volt utoljára orvosnál, közli, hogy mintha nem tudná az asszony, hogy hat éve a csempézéskor a körmével. Vagy hét.

– Na ugye. Asszed árt!?

– Csak te ne naugyézzél! Álljál be, méreckedjél, mondtam, hogy megvárlak.

– Az előbb azt mondtad, te is beállsz.

– Azt mondtam, hogy amíg várlak, esetleg megnézetem. Ezt mondtam.

Hallgat az Ili sértetten, remeg egy kicsi ránc az orra tövében. Egyszer majd fölbukik neki a Joci, aztán nézhet, erre gondol, meg hogy többet kéne krémezni, nem nyomni ki a mitesszereket, megpróbálni az asszonytornát, az agy-kontrollt, s hogy vajon visszacsukta-e rendesen a mélyhűtőt. Szorítja a retiküljét, lépegetnek előre.

– És akkor az a gép tényleg megmondja, mi?

– Meg hát – feleli gyorsan az asszony –, legalább a kockázatodat meg, azt írják. Itt van e, a férfiaknak több a rizikófaktor, zsíros evés, dohányzás, minden.

– Ez az egész szar, ez a rizikófaktor – fakad ki a férfi, de többen hátranéznek, erre elhallgat.

– Figyúzd, a velőbe mennyi van! – Nagy papírtáblát lóbál a szél a sátorajtón, azt vizsgálgatja az asszony. – Meg a májba. A tojásba. A rántotta egy időzített szívbomba, azt mondták a rádióba. Meg az oldalas, odanézz! Szalonnát se veszek többet.

– Valamit csak kell tán zabálni, ha az ember dolgozik.

– Almát. Meg répát, szójababot.

– De mostan aztán már tényleg maradjál magadnak a hülyeséggel – sziszegi a férfi és kotorászni kezd a zsebében. Isztambulné hozzásimul, hogy jól van, jól van, ne haragudjon, de hát tényleg kéne az életmódon változtatni, ha semmi disznóság nem derül ki, akkor is. És hogy majd lassan vegye le a Joci a vérnyomáshoz a dzsekijét.

Meg hogy szia, ügyes legyél.

Előbb az Ili, aztán a férfi tűnik el a fehér sátorban. Isztambul József úgy lép be, akár valami butikba, harisnyaboltba, görbén, behúzott hassal, s tán még a próbababának is köszönne, ha volna itt olyan.

Dél van, lompos, ünnepélyes csend, a Bazilikában szól a harang.

Negyedóra se telik el, mikor kijön az asszony. Piros füzetkét gyűröget a kezében, sétál föl-alá, repked a szeme, lesi a sátrat. Nem sokat vár, hisz jön a Joci is hamar, zsebre rak egy kis bilétát, olyan az arca, mint fürdés után, vörös és ünnepélyes. Isztambulné megkérdezi, hogy neki, a férfinak nem adtak-e veszélyességi füzetet.

– Akartak, de mondtam, hogy a feleségem úgyis kap, egy családba elég egy. – Átkarolja az aszonyt, hogy akkor most már induljanak, de aztán állnak csak, néznek maguk elé. Vékony az Ili hangja, mikor megszólal, mosolyog, mint a hideg leves.

– Nekem magas lett.

– Nekem is, a kurva életbe, de hát mondtam én, hogy szorít. Nem mondtam? Azért magas, mert szorít. Mert nagy a kockázatom. – Az Ili belerakja a szives füzetet a retikülbe, nézi az urát.

– Mondták, hogy ne dohányozzál?

– Mondták, naná, mit mondjanak?

– Meg hogy meg kell tartani a zsírszegénységet, azt is mondták?

– Azt is mondták.

– Én meg tök potyára kivettem reggel a karajt a mélyhűtőből.

– Na és ha kivetted – mondja a férfi, szájába vesz egy gyufát, rágja, kiköpködi. Megveregeti az asszony hátát. – Megijedtél, mi?

– Hát meg, naná. Mér, te nem?

– Nem arról van szó, hogy megijedtem vagy nem.

– Hanem miről? – kérdezi az asszony, és hogy nem kéne-e venni leértékelt halolajat, azt írják, kifejezetten jó rá, ilyen kis kapszulákba vagy mibe.

– Eredjél mán, gyógyszer kell erre, körzeti orvos, fel kell keresni, azt mondták. Gyógyszer kell erre, nem ilyen francok – köpi ki a második gyufát a Joci.

– Na látod, hogy megijedtél – mondja az asszony.

– Nem arról van szó – mondja a férfi.

– Hát?

– Erről a szarról, erről az egész szarról. Na, húzzunk el innét! Eszöl egy fagyit?

– Mit tudom én már, lehet hogy az is tele van vele, a fagyi. Minden tele van infarktussal.

– Akkor most mi legyen – kérdezi a Joci.

– Mi lenne – bújik hozzá az asszony, de egészen be a hóna alá.

– Mozogjunk! Legalább mozogjunk, Jóska!

És mozognak, lassan, óvatosan mozogni kezdenek, nehogy direkt ott érje őket a Deák téren a halál, két túlsúlyos, koraöreg galamb a verőfényes, ólomboldog Budapesten.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]