Vandár Ernő, aranyom^*

Talán egy nájlonbőröndnyi fénykép, talán egy akvárium. Semmi sincs a végleges helyén, csak a borúraderűs lemondás, hogy igen, hogy hát akkor a dolgoknak ez a helyük. Ez a helyzavar. A kortársnak, ki érintett még és elfogult, neki életünk vasédes káosza, a kései érdeklődőnek pedig, ki rálát majd és kiteríti majd, idő-tapéta csak, legjobb esetben bogárgyűjtemény.

Ha még kíváncsi lesz rá.

Nincs egy nézet, mondja az utazó, bizonyos Barthos, tiéd se egy. Csak a nézegetés van, s hogy te magad vagy valamilyen. Pontosan, a sétáló szem van, s persze a szem füle, hangok, járdák, beállítások, arcok. Szagok, fények, karéj kenyér, főtt kukorica kék fazékban, egy üres kabát, bűnbak saláták, keramit, tűzoltószertár, otthonka, gyógyfürdő. Egy széles, földszintes, akácfákkal szegett utca kocsmával alumíniumból és műanyagból, egy fagylaltozó BISTRO-felirattal. Égőpiros ajtód, slingelt függönyöd. Adélka tisztára ínhüvelygyulladást kapott a fagylaltoskanáltól, egyedül van a pultnál február elejétől, s nem álmodik mást hetek óta, mint hogy vanília-puncs, vanília-puncs, és hogy nyakig visszeres.

Bizony, Vandár Ernő, aranyom.

A fotó, de még egy szál vékonyka fénykép is, telt, néma, hozzáférhetetlen. Csúszkál a vékony, fényes rétegen a fény, sétál a szem. Mint üvegen a légy, előtte ott a tág világ, látom és nem birtokolhatom, van és hozzáférhetetlen. S ha volna is mozdulat kiborítani és fölhasítani, gondolja Barthos úr, és zuhogna rád a látvány ebből az elpattant akváriumból, hát állnál csak, s nem a történetben, csupán annak vizes, zöld, arany és kavics romjain. Ami odatúl élet, üveghús és sejtelem, az itt csak nyálka lenne, egy elvetemedett paszpartúra négyzetében a leeresztett, zavaros csend. S csak a feltört kaleidoszkóp büdös kristályait tologatná szégyenkező kezed az asztalon.

De nincs, és jó hogy nincs ilyen mozdulat, csak közelítés van, feltételezés, fedés, kitakarás. Hogy leveszed a képről a magad nézetét. Távolság, mely áthidalhatatlan, s mert változtatható, mintha önkéntes lenne. Tapintat, mely perverz kíváncsiság. Akit a képen látsz, akit sétáló szemed hazavisz, az nincs a képen. S akit utólag kitalálsz, nem az, akiről a fénykép készült. A nézeted mindenképp de-formáció. Aki elképzel, illetve kiegészít, az elrajzol. Mégsem törheti rá az akváriumra az üveget. Mert más az akváriumtörés engesztelhetetlen vágya és más az akváriumtörés.

Égőpiros ajtód, slingelt függönyöd.

Ebéd utáni csönd egy kisvárosban, mikor hirtelen csönd támad, illetve csak a verebek diskurálnak, s egy betonkeverő harákol messziről, a városszélről, azt mondják a helybéliek, hogy a föld alól, nem tudni, ki csinálja, de évtizedek óta. Elvetődni ilyenkor egy fényképész műterme elé nem csoda, váratlan mégis. Háta mögött az utca, amint azt az üvegen látja Barthos úr, kicsi térré öblösödik, s a kirakat portréi belesimulnak a túloldal görbén és összevissza tükrözött ablakaiba. Kleiderné, Gyöngyvarróné, Hajagosné, nem sorolja, véletlen kollekció.

Mikor belép az üvegajtón, a fényképész épp dolgozik, belámpázza a pálmafás sarkot, aztán mint rózsaszín és fekete bábokat igazgatja el a kanapén a szögletes, rosszul szabott apát, a vékonyarcú anyát a kopogós dauer alatt, ki tán fölkent az alkalomra valami rúzst, de púderozni nyilván elfelejtett, s közéjük az egyforma, kenyérbél gyerekeket. Vandár Ernő egykedvű és udvarias. Csak úgy, mintha otthon, mondja, ez a legfontosabb, s hogy engedjék el az arcukat, hagyják a szemüket élni, csillogni, főleg ha külföldre megy, ugye, a sorozat.

Nem nyúzza őket öt percnél tovább, mégis sietve, megkönnyebbülve vonul ki a család, leszegett fejjel, libasorban. S csak az utcán veszik föl a kabátot. Vandár Ernő leoltogatja a lámpákat. Látja, amiről a fénykép szól, már nincs a képen, mondja. Nincs, bólogat Barthos úr, s hogy valóban, a szemek, én mégsem azokban érzem otthon magam, talán inkább abban a tettenért várakozásban, ami rögzíthetetlen. Naná, uram, naná. Magának tudnia kell, hogy a fénykép mindig láthatatlan, bármit is mutat, bárhogyan, soha nem a fényképet látjuk.

Életünk teli viselt ruhával. Molyillat és levendula, elmorzsolt Munkás-cigaretták, zsebek, szürkére mosott tízforintosok. Kleiderné épp a mosogatáshoz készül, mikor megreccsen neki a kombináltszekrény, vagy hát tudja is ő, de be kell menni a lefüggönyözött szobába, kinyitni, és akkor kiborul az egész, az ő egész múltbeli életük családostól, ömlenek ki azok az örökre hajtogatott ruhák, hiába csak ruhák, hiába üresek, mégis. Mégis sírva kell fakadni, meséli a Gyöngyvarrónénak, sírva, édes Nusikám, pedig ott kinn szalad minden, a koszos edény, a vasalás, hát mintha az én egész családom masírozott volna ki onnant, az Árpi ballagási ruhája, azt írta, hazajön Európába, csak szedje össze kicsit magát, a halott uram a nyári kalapjában, aztán az én bogaram, a Janikám első pólyája, meg az apja neki a sildes sapkájában, tudja, a nagyobbik fiam, akit otthagyott a felesége, nem is tudjuk, hol él, kivel van, nem is akarjuk tudni a büdös ribancát, Janika a mienk.

Kleiderné nem érti, mit keres ott neki a nagyszekrényben az a kiszívott katonaing, Rásó Dezső, raktáros az Épszernél, lakik az udvari lakásban, sokat járt be hozzájuk az ő ura halála után, de erről nem beszél, van pletyka úgyis. Meg az öreg Kárász Mihály kék svájcisapkája, ki társbérlőjük volt, aztán egy ilyen szociális házba került, talán meg sincs már, a papika, így mondtuk neki, jött később a fia, a Kárász, egy kibukott pártkáder, fenyegetőzni, hogy kirúgatom magukat, Kleiderék, hogy mi az ő apukáját otthonba dugtuk, így mondta, apukámat, de nem látogatta soha, dehogy. Csak jött néha cirkuszolni, de tisztára alkoholistán, alig győztük lerázni. Egyszer, egy kora tavaszon, ott bukott föl az utcán a Stranczék előtt, elaludt. Azt se tudtuk, él-e. A Janika nagyon sírt, oda akart volna menni a kis jószívével, de nem hagytam, még mit nem, részeg állat, ilyenekkel strabancolt el az anyikád, gyere, egyél Fruttit, aranyom! És így tovább, Nusikám, rámdűlt nekem az egész szekrény, itt volt nekem mind a ruhájukkal, hát ugye, hogy valahogy sírni kelletett, pedig megvannak, jól vannak, mégis sírni, hogy vajon kilógja-e magát ebből a tengernyi hajtogatásból az ember, s hogy mi mindent is kéne, uramisten ebben az életben visszamenőleg kivasalni, ő meg csak dugdossa, rakosgatja, de hát hogyan is lehet visszagyömöszölni, ami egyszer már?

Mikor kilépnek, Barthos úr megint megáll az apró kirakat előtt. Várja, hogy Vandár Ernő bezárjon, bámulja a gyárihibás üveget a túloldali ablakokkal, az olykor kipúposodó függönyökkel, csak a Gyöngyvarróéké rezzenetlen. Az ezüsthajú Gyöngyvarróné papagájt tart a kezében, szürkét, és akkorát, mint egy gyerekesernyő, mit lenyalt hajú fiúcskák hordoznak a hón alatt záporgyanús vasárnapokon, szomorú, szürke tollmamlaszt, kinek nagynéha van egy homályos szava, amit aztán az asszony ujjongva följegyez a zsebkönyvébe. Hurrikán? Azt mondottad, Pityuka, hogy hurrikán? S a Gyöngyvarróné ilyenkor boldog, órákig nevet, s kérdezgeti a papagájt, na, Pityuka, hát milyen lesz az idő vasárnap? Na? Hur? Hurr? De nincs válasz, néha hónapokig nincs, Gyöngyvarróéknál az egész élet egy lapos zsebkönyvbe belefér, addig, hogy imádott Pityukánk 1979. május 17-én csöndesen elment, tizenhárom nehéz szót hagyván maga után, úgymint rebetli, hurka, borsodó – a többi sajnos el van maszatolva, rádőlt egyszer a körömlakk, de hát úgyis tudja fejből, el se lehetne azt felejteni.

Láttam magát délután, Vandár Ernő, aranyom, a fekete kalapjában, egy idegen emberrel ment az Aranyszarvas felé a fényképészetből, s majd elrepült a kezük, úgy magyaráztak, láttam a buszállomásról, anyámat kísértem ki meg a sógorasszonyát, várták a buszt, szegények, két kövér fekete macska, műbőr táska, kardigán, harisnya, fekete az is, holott huszonnyolc éve özvegyek, befőzött paradicsomot hoztak, ki tudja miért? Csupa piros minden, vérrel álmodom és punccsal, egyedül vagyok a pultnál abban a rohadt marcipánszagban, és csúszok, csúszok. Suhanok? Méghogy suhanok! Nem is tudtam soha korcsolyázni, nagyon kedves a Rásó bácsi, elég nekem a vanília-puncs, meg az ínhüvelyem, úgyhogy tessék csak hazavinni azt a konyakosmeggyet nyugodtan.

Égőpiros ajtóm, slingelt függönyöm, ezt hallom egész nap, ezt bőgetik itt egész nap, a zenegépet, és én akkor csak a maga ajtajára gondolok, holott a mienké a piros, és csak a felvételekre gondolok, amiket csinált, igen, a ruhátlanokra a kanapén, meg a vadrózsák között a romnál, s hogy művészin bánt velem, hogy érdek nélkül tetszettem mint táncosnő magának, pedig hát mi vagyok én? Egy szomorú fagylalt-automata, egy hervadó decsirozi, de maga úgy bánt velem, mint egy hegedűtanár, anyám agyonpofozna, ha tudná, lássa, azt álmodom, hogy fellépek Anconában, a Paradisóban, ahogy maga mesélte, szól az esztrád, a tenger lágyan ringatja – de hát tudja.

Fekszem sokat álmatlanul, és pereg a vakolat, mikor a kőhelikopterek elröpülnek a város felett, és látom, hogy az én arcom van ott a plafonban, a malterban, mosolygásom maszatos lárva, de én csak magát keresem, a maga karikás, sétáló szemét, ahogy szomorúan elbocsátott a hivatása elől, vagyis útjából. Így járunk, ámbár itt volt ez a Marika a kávégépen, ez a kis álszent molett, aki kettőig se számol, most meg elvette egy röntgenorvos, jaj, nem azért mondom, dehogy. Hanem mondja, egyáltalán megismer még ruhában is engemet? Egész éjjel ugat egy kutya, és fáj a csuklóm és fáj a visszerem, s nézem sokat a maga felvételeit, és pontosan emlékszem arra, amit mondott, hogy a fénykép gépiesen megismétli azt, ami a valóságban soha nem ismétlődhetnék meg. Hát igen, Vandár Ernő, aranyom. Én már csípőből soha nem fogok nevetni.

Tíz perc biciklijárás az ipari rom, mondja a fényképész a Barthos úrnak az Aranyszarvasban, a kávé fölött. Úgy lehet, mindenki tudja, hogy mi volt az valójában, de nem beszélnek róla. Emlékművé hallgatták.

Abban, kérem, öt óvodára való beton van, már bocsánat, hogy beleszólok, szól bele a pincér, sötét arcú, kék szemű öregember, s hogy nem itt kezdte az Aranyszarvasban, azt látni a kezén. Úgy van, bólogat, nagyjából tíz perc biciklin, de cefet egy beton, ledobja a földet, a gazt, famunkát, nyílászárót, s lóg ki, mint egy mammutfog. Azt az emlékezet meg nem forgatja. Se kastély, se kripta, hát bunkernek bunker. Úgy, úgy, ipari emlékmű, ezt lehet mondani.

De nem ám, hajol föléjük a pincér, nem ám, hogy én sétálnák arra éjszaka! Nincs olyan pénz. Voltak mindenféle beszédek, hogy egyszer-egyszer kijön az alagútból egy csille, jobban mondva egy olyan síneskocsi, cájgruhás elhunytakkal. Azok leporolnak, a sok, szomorú ember, vagy hát halott, és levegőznek a bokrok között. Szárítják a kapcáikat. Aztán sokáig semmi. De mondanak mindent, az emberiség. Úgy van, kérem, nyomott hangulatú hely, nagyon nyomott. Emlékezet? Uram, vannak súlyok, amikre ha muszáj, se lehet emlékezni. Ha meg nagyon nyom, érti, ott belül, hát inkább szálljon le a bicikliről és tolja. Igen, pont tíz perc kényelmes tempóban, bár ezt ő nem tapasztalatból mondja.

S hogy na ja, éppenséggel van, aki ki szok járni, kíváncsiságból, vagy ki tudja. Egy ilyen örökös özvegyasszony-forma, az jön, vagyis megy, úgy mondják rendszeresen. Lerakja a biciklijét, a virágját, és áll a gazban, nem tudom, de két órát is egyfolytában. Beszélik, hogy biztosan van ott halottja. De hát kinek nincs? S hogy nem is lehet, kérem, mindent megérteni.

Higgye el, egyszerű téglagyár volt, mondja Vandár Ernő Barthos úrnak csöndesen. Azok, magának legyenek mondva, uram, azok az egyszerű téglagyárak, fordul el a pincér, már bocsánat.

Isszák a kihűlő kávét, hallgatnak, besüt a nap az alacsony, agyonkorszerűsített kávéházba. Lófaszt, csattan föl egy pozsgaarcú nő az ablaknál, nem lehet nem odanézni. Hubertust iszik, és fröcsögve, sziszegve magyaráz egy lomha, gumitokás fiatalembernek. Ugyan, Hedvig, hát én ölbe veszem magát, amikor csak akarja, mondja a férfi és rágyújt. Ölbe? Hogy ölbe? Hát lófasz a maga ölébe, édes. Tudja, nekem hány félpár cipőm maradt parlagon? Tizennyolc. Én már akkor is, ötvennyolcban is többet jártam harisnyanadrágban, mint maga iskolát, kisfiam. Tetszik érteni? Lobog a nő vörös kontya a napsütésben, kiabál, a szalvétatartóval veri az asztalt. Apikám törzstiszt rendőr volt, bajszán rózsák, szívében galambdúc, magának tudni kell, legalább ez mit jelent, szakadj meg szív, mentőautóból esett ki, ha érti, vitték Baracskáról kórházba infúzión, kitépte, kiszállt, koponyatörésben. Boldogult apikám, agyalapi, és sír a nő, fölfújva sír, mint az amerikai rágógumi. Nem is hinné el, mondja a vendégének Vandár Ernő, hogy fél lába van. Énekesnő volt itt valamikor, azt mondják, szerelmi bánat, mindenesetre ivott, alácsúszott. Régen sokat fényképeztem, tisztára Marylin Monroe-arca volt, azt itta el.

Rásó Dezső hanyatt fekszik az udvari lakásban, konyakosmeggyet eszeget, úgy nyomja el az álom. Most nem azt álmodja, amit rendesen, hogy rohan valami vízmosásban, és dobálja el az egyenruhát, hálisten, nem azt. Hanem hogy görkorcsolyapályát nyit, megveszi az Épszer-csarnokot, egészen amerikai rendszerűt, coca cola, hideg limonádé, kaktuszlikőr. Nyitva este kilencig, modern stílusú zene szól, meg régi is, vegyest, siklanak a népek a marcipánzöld nyári jégen. S azt álmodja, hogy arra ébred, valaki korcsolyázik neki éjszaka azon a pályán. Fölkel, fölkap valamit, megy a Damjanich utcába, macskák futnak ki a lába alól a sarkon, nem tudja, talán a Hajagosné sziámija, a többit nem ismeri, s az a sziámi is, mint valami puha, nyikorgó fény, már messziről hallja, hogy szól a Roll Paradiso, s tárva a vaskapu. Ott köröz a szép Nyáry Adél, suhan, pörög ruhátalanul a zöld homályban a súlyos, lomha melleivel, egy aranylánc van a bokáján, semmi más. És a korcsolya.

Égőpiros ajtód, slingelt függönyöd, szól a zenegép, lássa Adélka, csak eljött, azt álmodja, s hogy hirtelen már a bistróban vannak, narancspiros tréningruhában, Calgary-felirattal áll ő ott a pult előtt, hozza neki az Adél a kókuszlikőrt, én, Adélka, magát szerződtetem, úgy döntöttem, hagyja mostan azt a traubis-rekeszt, több részes, nagy varieté, bianco ajánlat, csak késő este, a szépérzékű, felnőtt közönségnek, turistacsoportok, szervezés, kezdetben akár bikiniben is, míg meg nem jön a bátorság, Adélka, jól képzelje el, szól a zene, és maga mint a sellő, mint a suhanó arany azon a hűvös, szerelmes marcipánon.

Arra ébred, hogy morog a kutya, s hogy jön a Sanyi a zöldségeskocsival, itt tartja a Kleideréknél a kispincében, meg itt az árut, persze, barátságból, s leveszöldségért, ilyesmiért, amit a Kleiderné elfőz. Arra ébred, hogy átaludta a délutánt.

Hajagosné egész sorozatot rendel, talán utoljára, s nem maga miatt, hanem a Mimikéért, kifésüli, piros masnit köt rá, kitakaríttat a Strancz Arankával, holott csak ötre várja Vandár Ernőt. Elrendez mindent, kávét, aprósüteményt, aztán odaül a zongorához moherkendőben, az ő válla már nem érdekel senkit, nem igaz? S hogy igen, akár zongorázhat is a felvételek alatt, belefog egy keringőbe, táncolni kezdenek a vitrinben a koros, szürke poharak, behunyja a szemét, s mint habos, farsangi valóság buggyan ki a zongorából a Muki-pezsgő kacagása, a sok-sok tangólampion, az egész hajdani tűzoltóbál Ursulafürdőn. Játszik a Mimikének, ingatja a fejét, nézzenek oda, Dolmányi, maga be akar rúgatni az uram háta megett! Hát tudhatja, hogy én egy kiskörömnyi likőrtől is csuklom és kiveresedek, ne kínáljék hát, Dolmányi, ne!

Csak azon az egy tűzoltóbálon öt Lord Rothermere volt, s persze Flórián egy rakással. A lapos cigánybográcsnak úgy kotorták el a havat, a tűznek a szertár mögött, persze, szakemberek, s mint pipafüstre, mint a legprímább pipafüstre, úgy szökdöstek ki a halléhez az asszonyok, csak sálban, kiskabátban, légszomj ürügyén. Ikrával volt, s persze tejjel gazdagon. Úgy rotyogott a téli délutánban, mint a haragos, vörös nap, s húzott le a pernye a kerteken, lágyerős, férfias krombi-minta.

Már jól benn a hangulatban, két foxtrottal a halvacsora után jött a hír, túl tehát szemek lábbadásán, ipszilonszálkán, mikor vastagon megül, s kétessé tömörödik az az isteni illat, mi foszfor, s paprika, paprika, akkor jött a hír, hogy ég a Hajagos-malom, s egyszerre csak futni kezdtek azok a súlyos, mázsagáláns emberek, s hányták le a cilindert, a maskarádét káromkodva. Hogy ég a képviselő úr malma Ursulafürdőn.

Veri a vitrint az iskolás keringő. Hajagosné azután, hogy porig égett mindenük, nem főzött liszttel évekig. S még később is csak erős szívszorulással. Mondotta is a Katzenstein doktornak: én láttam lisztet pirítódni, aranyom. Ha rántást látok, ez az akkori uram jut eszembe, ahogy szalad gatyában a csendőrökhöz és sír, azóta habarok. Csöngetnek, jön a fényképész egy idegen emberrel, hát ha szakmabeli, jól van, csak a macskát szeresse, van kávé elég.

Strancz Aranka úgyszólván vigyázzban áll a belső udvar síkos, kukoricafényes keramitján. Fél mázsa nedves pihetoll, tömött, kicsi babzsák. Belemorzsolta a kukoricát a kék fazékba, most fől neki bent. Szédül olykor, erős lábgyengeség fogja el, de elgondozza magát, mint bárki. Szálegyenes haját minden áldott reggel kifésüli, sprőd, mint az üveggyapot, csak a vége, az sárgul, túl van az őszön, úgy sárgás. Sport-kávét reggelizik, a vasárnap mindig baromfi-far-hát, mise után ráér beleszaggatni a daragaluskát. Két nagylavórnyi virágot ápol, eljár a kismolett Máriához, lassan mind odahordja, őneki. Mondja is a fiatal plébi, Aranka, ilyen szépet egy se hoz. De nem is. Rakatott föléje nejlont, a kis Mária fölé, ne folyjon rá az eresz, volt öröm, a Sanyit kérte, hogy segítsen neki fölizélni, de az be nem menne efféle rendes helyekre, hát megkért egy ilyen ismeretlent a Szentháromság-téren, húsz forintért föl-e rakja? Mert konok, de nem bolond, arra a Strancz Arankák rá nem érnek.

Varrt, amíg a szeme bírta, néha még fölhajt egy-egy nadrágot, kiereszti a Hajagosné szoknyáit, ingyen, de nem szívesen. Igen, konok. Ott áll nekifeszülve a világnak, otthonkában, rékliben. Odaáll az isten elé is, ha kell, bárki elé, őrmester úr, házparancsnok úr, szovjetkatona úr, eressze ki a Sanyit, mert én addig itt állok, egy hétig is moccanatlan, nem alszok, nem eszek, itt állok vigyázzban és nagyon erősen gondolok az én istenemre, eressze haza a Sanyit! Akkor haza is jöhetett, az autóról lökte le az a katona, igaz, utóbb elkódorgott mindenfelé, iparba, Dunapentelére, de most itt van, nem kell tőle semmi, de itt van, bontásokban vesz részt, meg zöldséggel kereskedik, megvan neki is a maga élete, olyan, amilyen, de megvan.

Igen, így álltam, mondja a Kleidernének, nem távoztam, nem mozdultam. Az uram is meg a Sanyi is? Nem mozdultam, egyszer csak az ember nem hagyja. Pedig olyan szelídnek akarna lenni, mint pont az a kismolett Mária, az a szép kis keze, szent arca, szent ruhája. Volt pedig baja annak is a magáéval. Igen, egy lavór virág neki, a másik megy oda, tudja a Kleiderné, a Bunkerhoz. Onnan nem jött haza a Strancz János, hova máshová vigye? Így állt, ahogy most áll, a síkos keramiton, azt mondja, sose csúszott el, otthon az ember nem csúszik el, legföljebb egyszer majd eldől.

Barthos úr ül a befóliázott Kossuth-szobornál, csattog az elszabadult nejlon, libeg a hosszabbodó alkonyatban, mint a fiatal, tavaszi vizek. Be kell a szobrokat kötözni télire, megfogja különben a fagy, s a kőbetegségre nincs orvosság. Nézi a gyógyfürdő hátsó ablakait, ahogy még utoljára fölgyújtja őket a nap, s nézi az éppen árnyékba borult játszóteret. Estére a fényképészhez megy vacsorára. Messze, a kopott, zöld hintáknál meglátja az asszonyt, kinél szobát kapott, irhasapkában, krombi-kabátban álldogál, vinné haza a Janikát. Keress meg, mamika, keress meg! És bújik el a kisgyerek a hinta mögé. Az asszony ráncolja a homlokát, topog a hinta körül, hát hol lehet, hol lehet, istenkém, az én bogaram, s mert fáznak már, hamar magához öleli a Janikát, gyere kis anyátlan árvám, melegítek neked kakaót. Épp megy le a nap, mikor eltűnnek az Ofotért mögött, Kleiderné és a kisbundás unokája.

Elsétál a Gyógyfürdő felé, benéz a thermál-oldalon. Egy kismondén víziszínház üres folyosói. A kádszobákban köszvényillat, százados testhomály, elszáradt krémek avasa. A folyosón észreveszi a délutáni, kopogósra dauerolt asszonyt, aki Vandár Ernőnél hiába próbálta elengedni a szemét, mert dafke se, és mert szorította a körömcipő, ez az egész hülye ötlet, hogy épp ma kell fényképezkedni, másképp nem ér ki a fölvétel Kanadába, az ura húgához, minden évben kell neki egy ilyen kép, s pont március tizenötödikére, tíz éve mindig, s nem lehet ellazsálni, a csomagok miatt. Köpenyben van, mélyre hajolva mossa a ragyogó követ, háttal a napnak.

Jó ez a meleg a hátának, azt gondolja. S hogy egész forró lesz tőle mindene. S mintha szabályosan benyúlna neki a köpenye alá ez a borzas, kölök nap. S hogy akkor el kell vörösödni és meg kell rándulni, ezt gondolja, és hozzá kell vágni a vödröt. Édes Piros, hát a gyerekem lehetnél, te állat, megmondom, ne félj, anyádnak. S látja szinte, hogy a merénylő száján szivárog a vér, ahogy a vödör, az a vohadt vödöv felsértette az ínyét. S hogy akkor be kell vinnie ezt az új kabinosfiút egy üres masszírozóba, ínyét fölszárítani, kis hülyém, te, hát ne görcsölj! Szent ég, micsoda marhaság, ez fut rajta át, de a lábujjától a haja tövéig, s mikor megrázkódik, s fölegyenesedik az üres folyosón, akkor lesz sötét. De édes jó istenem, ki csókolja ki a keserűsót egy iksz éves, egyszerű és tisztességes asszony köldökéből?

Állnak este a műteremben, már a vacsora után, Vandár Ernő lelkesen mutogatja a régi felvételeit, felhők figurációi, elmart, fekete angyalszobrok ellenfényben, kérlek, merőben dinamikai problémák, amiket ha esztétikumba fordítunk, akkor, ugye, és magyaráz, bort isznak, tegeződnek. A vendég udvariasan bólogat, s a fényképész válla fölött hosszan nézi a labor ajtaját, hol csíptetőkön szárad a délutáni család, feszengenek, homlokuk pattanásos, rózsaszín balta, és szúr a mosolyuk. Mondd, szerinted meztelen arcunk jog vagy fogyaték, kérdezi Barthos úr. S hogy nem, semmi, csak úgy eszébe jutott.

Strancz Aranka hazafelé tart a plébániáról a Malinovszkij utcán. Néha megáll, hogy érzi-e a talpával azt a bizonyos meleget. És többször is érzi. Hogy hol szállt le január végén a kőbeteg angyal. Leszállt, vagy csak úgy jött a régi temetőből, a városszéli kövek közül, esetleg pont onnan, nem tudhatni, de egyszer csak ott volt a buszmegállóval szemben. Egy agyonsikált kőbaba, koksz-szobor. Akkor éjjel tényleg hallott valami furcsa csattogást, aznap éjjel pont, mesélte a Hajagosnénak porszívózás közben, amikor feltörték az Épszer-csarnokot. Tetszik tudni, olyasfajta csattogást, mint az elszabadult kerti fóliák.

S másnap csak nézte azt a beteg követ, közel ment, méghogy a szobrok nem öregszenek, mondta, hát te, kis Málika, te is de pocsékba mentél. Ott ácsorgott a régi úttest föltört, szétdobált kövei között a virágjával, a barna cekkerével. Megette ezt a kőszú, nénike, odavaló, bele az útalapba, mondták neki a munkások, és csóválták a fejüket. Strancz Aranka alig volt nagyobb annál a kőnél, de azt gondolta, hogy fogja és hazalopja, valaki csak segítene, talicskában hazatolatja, megfizetné. De nem volt, akit megkérjen egy ilyen dologra, azonkívül, mondta Hajagosnénak, hát nem is nagyon merte megérinteni, olyan volt valahogy, mint a ráspoly, úgy érezte az ember, hogy megkapja a leprát vagy mit, ha hozzáér. De én mondom magának, hogy tiszta meleg volt a teste, már hogy a kő. És igenis, januárban, bizonygatta a Hajagosnénak, ő ott állt, negyven centire, és érezte ezt a meleget, hogy ez a kő melegebb őnála, pedig hát mi meleget összeszerez magának az ember, hogy ott lent majd ne fázzon! De ezt a Hajagosnénak nem akarta mondani. Különben egy napig tartott az egész, nem tovább. Másnap hajnalban jöttek a munkások a markolóval, és beledúrták az útalapba. De ahányszor csak Strancz Aranka végigmegy a szép, széles Malinovszkij utcán, azt gondolja, hogy megérezné a melegéről, hová is temették ezt a kis Málikát pontosan.

Az udvari lakásban még ég a villany, mikor hazaér Kleidernéhez az a szállóvendég. Rásó Dezső nehezen alszik el, nézi a falat, a plafont. Mint kisgyerekkorában az ég figurázását, bárány, mozdonyfüst, krokodilus. Csak mostanra már sokkal kisebb minden, táskás és iparszagú. A felázott, elfáradt vakolat. Malterosládák emléke, laza csuklóké, ormótlan fagylaltoskanalaké. Aztán a simítófa, s lassan a kidrapposodás, majd a festék. Első szobák hengerelt virágai. Arany, sötétmustár, budaiföld. Jó enyves festék. A malter előbb fárad el, s talán még a tégla is. Nagy markológépek járnak errefelé. Egyszer csak jönnek a kertek alól, megállnak az udvar fölött, büdös, olajos csillagok, az ég figurái éjjel. Itt fordulnak meg, égetik a lámpát, s ülnek rajtuk szép sorban az overállos emberek. S reped meg a fal.

Ma éjjel végig a vízmosást álmodja és az egyenruhát, csak a zöldhajnal hívóvizéből jön elő megint Nyáry Adél. Meztelenül van, és elfogadja a konyakosmeggyet. Azt álmodja, hogy ott alszik neki az Adélka a szobában, ő meg kimegy az udvarra, álldogál, nézi, nem repedt-e meg tényleg a fal, az udvari lakásé. S hogy akkor találkozik azzal az emberrel, aki itt szállt a Kleideréknél, odamegy hozzá trikóban, pizsamanadrágban. Maga görkorcsolyaügynök, mondja neki, van egy tervem, ne menjen el addig! Barthos úr mosolyog, rázza a fejét, tenyérrel törli a harmatot az autó szélvédőjéről, kusza tisztásokat maszatol a harmatba, lásson. És sokáig csak hallgat ebben az álomban. Rásó Dezső meg odahajol hozzá, egyre közelebb és közelebb. Mit tud maga, mondja meg őszintén, kérdezi, mit tud maga, erről az egészről? Maga idekíváncsiskodik, odaérdeklődik, lát ezt-azt, de tudni mit tud, tessék mondani, minderről? Mert teszem azt, például itt lát engemet gatyában, svájcisapkában, egy vén trottyost, ugye, de annyit se tud rólunk, mint ez a pincetető, vegye tudomásul.

Barthos úr inkább sietős, mint szomorú, nyitja a kocsiajtót, s mielőtt beülne, visszafordul. Kleiderné vendégszobájában hosszan csörög a vekker. Jön a Strancz Sanyi az árujáért, krákog, szipákol, zörög az idegen kulccsal. Világosodik. Látja, kérem, ezért tartottam lehetetlennek, hogy a fotográfiáról beszéljek, legföljebb egy fényképről lehet beszélni. Ha. Nagyon is ha, mondja Barthos úr.