Kispárizs*

Hátul az udvarban bála szezon, kilós fazonár, ez volt kiírva egy tortatálca hátulján a Frici vaskapujára, legalábbis Aranka így emlékezik, mikor betolja az olasz pacallevest a mikrohullámúba, s nézi az Expresszet az amerikai-konyhában, hogy megjelent-e, hogy Second Handomba jól rátermett eladót keresek, nyelvtudásút, hogy megjelent-e ma az ő hirdetése, az Arankáé, könyököl az újság fölött, korombéli asszony joggingban, s nem zizeg a bizsutól, ámbár telne, hálisten platinára is, s nem csak fogban.

Legutóbb két éve, Riminibe menet is vitt nekije virágot, a szegény keresztmamának, kálát zölddel, épphogy beugrott, az igaz, a Frici kint dudált az Audiban, hogy jöjjön már, persze csak halkat, rövidet, ugye mégis, temető.

„Használt, válogatott amerikai ruha 45 kilogrammos bontatlan csomagban”, erről jön neki az eszébe a keresztmama, vagyis az Expresszről a konyhaasztalon, ha egyszer ilyen csapongó és bolondos az emlékezete, szinte fantázia, néha csak elréved és megvan, és erről a bála, istenem, minden este bála, hátul az udvarban, anno. Anno Ibusárt, vagy -sárott, hogy még magában se nevezze meg azt a helységet. Pedig hát szép ikrás idők, mozikarcsú szelek és ifjúság, te szép sólyom, s ahogy most Aranka visszaréved plébek, hát most is melege lesz a nehezedő koszorúerekben, üröme és öröme. S megáll a szájában a kiwi. Titkos is volt a bálabontás, meg nem is, amolyan szocialista petting, vagy kapitalista anno, mikor a keresztmamát belegyűrték a konténerbe tülekedés során.

Hiába volt asszisztens, hazajött az operaházi takarítónőségből és asszisztens lett a keresztmama, de hiába, ugyanúgy helyezkedett és furakodott, mint mindenki, szovjet katonatisztnék, téesz-irodisták, mindegy volt. Nem volt egy pillealkat, mégis beledögönyözték abba a nagy vasládába, nem volt kímélet és mese, murrogattak és fújtattak az asszonyok, ha vágta a perem a lépüket vagy az ilyesmijüket, hát vágta, ügyesnek kelletett lenni, és az is voltak, de sajnos egy alkalommal a keresztmama túlhajolt, megbillent a kövérkés egyensúlyával és annyi. Akkor már egyszerűbb volt a kislángi cipésznél, gondolja Aranka, járt át az ibusári krém opelon, trabanton, és mint valami ugróiskolában, próbálta, passzintgatta a zsúfolt pincelépcsőn a divatárut, legföljebb leesett, karja tört, zúzódása, de telitalpú mind, boltba olyat nem látott a vidéki nő, noha gyárihibás.

Előszörre tán nem is bánta a keresztmama, annyira a mélybe, a titkos és meleg mélybe még élő asszony el nem jutott, habzsolta, ölelte a sűrűjét, fúrta magát bele és bele, bálabontáskor hét-nyolc köbméter is megvolt az, ha nem több, géprongy, így hívták hivatalosan, hogy géprongy a Vagongyárnak Belgiumból.

Az első kosztümkabátot K. János védőgázas lemezhegesztő vitte haza, miután, eléggé sajnos, beletörölte az emulziós kezét, így terjedt el, hogy a Vagongyárban legújabb párizsi divatba törülik a trutyis kezüket az emberek, vagy Belgába, de ez anno Ibusárott eléggé mindegy volt. K. Jánosné kipucolta az úgynevezett blézerből az ura kezenyomát, s így tett a többi asszony is, seb- és tisztasági benzin reszketett estelente az Üzbég–Magyar Barátság lakótelep felett.

Legalább egy fehér nadrágkosztümöt keress ballagáshoz, sziszegték az asszonyok tavaszutón, zsorzsettot, hallod? S szelték a kenyeret hajnalban, míg az emberük borotválkozott, meg hogy a Cselesztánénak komplett amerikai bébidollt turkált az ura, mert szereti, azér, s ezen halkan elveszekedtek a Barbon-arcú, szögvastekintetű férfiakkal.

Brüsszel vagy Párizs gyúlékonyan száradt a tavaszi szelekben.

Akkor az áfészes Frici csak beleszimatolt a levegőbe, máris tudta a jövőt. Szépen átlopatta a bálákat a Vagongyár csipisz kerítésén, hazahúzta kézikocsin, a szőke, nagyorrú Frici. És attól a naptól megmozdultak a dermedt ibusári éjszakák, hátul az udvarban karbidlámpánál európázkodtak ki az asszonyok, s vitték haza az édes terhet Toldi-biciglin, rítt a nyereg, hasuk meleg volt, mint a rúzs. Akárha bál után.

Csoda, ha sok volt a tumultus, s nem ritka az ötkapcsos fejsérülés?

Néha át kelletett hívni a Kokker gyári őrt, az csinált rendet, hogy belelőtt evégett a plafonba, olyan is előfordult. Ilyen tekintetben nem volt unikum, hogy a keresztmamát, ki hiába volt megbecsült asszisztensnő s Pávakör-tag, őszintén megmondva, belelökték.

Bele, husikám, bele a Párizs gyomrába, mint súgta később, már az infúzión.

Mesélték, hogy a Fekete rendőr felesége egyszer, ugyanígy háromnegyedes nercet fogott, nem mondja, molyhibásat, de nercet, menekült véle a mázsához, sikítozott, hogy ő szíves asszony, ne bántsák, hát csak bele-belebokszoltak, szivesanyádat, aztat, s akkor a Fekete rendőrrel kétszer elvoltak színházba, megyeszékhelyt. De a szőrmeáru ritkaság volt, a belgák adtak rá, s komolyan vették, hogy mi szívja a vagonolajat, s mi nem, a bőráru nem, a bundaféle nem. De flanell sok volt. Meg jersey.

Tolongtak, mint a gólyák, nem kellett oda, csak a nagymérleg, meg egy kis világosság. Hosszú, féllábú árnyékuk sebesen imbolygott a deszkafalon, nyári kosztüm, estélyi ruha, fésülködő köpeny, télikabát, mindegy volt, próbálták otthonkára, mackónadrágra, húzkodták föl, ki mire érte. Az áfészes Frici csak szítta a cigerettáját, és szabályosan rimánkodott, hogy az isten szerelmére, holnap is nap lesz, nemá megbolonduljanak, menyecskék, de hiába, egyre forrt és sistergett az a rozsdás, gyomorszájig érő vasláda, forrt, mint a karbid. Az égen, a fészer likacsos egén roszogtak a márciusi csillagok, megannyi tűreszelő, brilliáns, beszakadt köröm.

Minek, miért, hát egy kis szar gyerekholmiért, morogták az asszonyok hazakeveredve, meg hogy hol jártunk volna, hát a kispárizsban, na, s úgy is érezték magukat, kokottan, lábujjhegyen. Mint aki púdert és naftalint vacsorált. Az esküvőnk óta nem volt ilyen jóm, gondolták, és ingott a kontyuk a heverőn a zokniszagú, fényes sötétben.

Aranka hámozza a második kiwit fitneszileg, és jól emlékezik, hogy esti gyors-gépírón volt Sárbogárdon, kedd volt eszerint vagy csütörtök, hogy ő ott volt aznap délután, mikor a keresztmama nem jött haza este. Várták tizenegyig, éjfélig, tologatták neki a vacsorát, de semmi. Utána kellett menni, zörgetni a sötét, kihalt vaskapun, megmagyarázni, hogy ő kicsoda és mit akar a zavarással, mire végre a Frici kinyitotta, beengedte.

Azután viszont nagyon rendes volt, természetesen, mondta és kezicsókolom, és hátrament vele a fészerbe, meggyújtotta a lámpát. Hát de vacog, aranyos, de vacog, mondta neki, és megsimogatta a kardigánjánál fogva, hogy ő nem tudja, mivel konkrétan nem emlékszik, de nyugodtan túrjon csak bele az Aranka, és akkor ő ott a karbidlámpánál belehajolt, és nem győzte szégyelleni a feszes, barna lastexnadrágját, a kis hülye, hogy mégis, egy idegen, pizsamás férfi, és turkált ott és majdnem sírt, de szerencsére hamarosan beleakadt a gyűrűje a keresztmama műkontyába, mahagóni volt, mindenki olyat hordott, de ő volt az, a Jolika keresztmama, egy kombinéban, hason.

Komplett nagyestélyit szorított magához szegény, lüsztert vagy lamét, nem is tudja már, valami csillogót, úgy feszegették le róla a kezét a Fricivel ájultában, gyűrött, de újszerű állapotú nagyestélyit, amit aztán rá is húztak nagy nehezen, mert merev volt, s nehéz, mint a viasz.

Odatámasztották a falhoz, és pofozgatták, szólongatták a hűvös éjszakában. A Frici egész fehér volt, dadogott, egy fillért se, mondta, egy huncut fillért se fogadok el a ruháért, Aranka, édes, és kihozott a konyhából egy csésze császárkörtét. Csak hogy ne legyen baj. Az úton hazafelé a keresztmama szédelgett, hányt nagyon, de hogy a lépe megrepedt volna, azt nem látták külsőleg, csak az orvos mondta exitkor.

Ennélfogva bezárt a kispárizs, nemsokára a Vagongyár is, megállt a község a korszerűségben. Mikor a Frici felfüggesztettje lejárt, kivette az ipart. Aranka mindent neki köszönhet, a Riminit, a Second Hand-et, a Budapestet, mert feljöttek tizenöt éve, hisz a nap is feljön, a hold is, és egy darab van az életből, aranyom, hiába február, s akkor van dél, ha csönget a Frici pacalja a mikrohullámúban.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]