Selyemgyár^*

Van belül egy szavam hetek óta, talán még nem is szó az, csupán valami finom, puha képzet, könnyű sejtelem. Forgatom, fölírom és kihúzom, hagyom gubózkodni, lenni és kifesleni, nem kezdek vele semmit. Mintha egy vastag, rosszfogású paksaméta fölirata volna, egy érett, szennyesszürke iratgyűjtőé, amely egy nyugat-német illetőségű amatőrfilmtekercset tartalmaz citromos stanecliban, továbbá egy jegyzőkönyv rojtos, lila másolatát, valamint két darab nyúlszürke, laposra száradt vattát kisalakú borítékban. E dosszié fedelén áll egyebek között ez az én egyszerű, száraz és síkos szavam: Selyemgyár.

Kuna Józsefné és Straubinger Ferencné a jegyzőkönyv tanúsága szerint „szabotázs”-tevékenységet nem gondoltak fennforogni, továbbá fájlalták, de nem nehezményezték az azonnali elbocsátást, és maradandóan megtanulták, hogy a dolgozó osztályok egyes tréfája az ellenség kezén egyenesen tragédiába is torkollhat.

A selyemgyári harmonikazenekart nyitott teherautón hordozták megyeszerte. Vitték az eperúton, nőttek és tapsoltak a fák. Aki nem tartott otthon hernyót, az semmibe se számított. Ha párat is, ha képletesen is, de illett. Értékesebb volt, mint az arany. Az a barna-fehér csodaféreg!

Mindenhol megállnak, falu ki ne maradjon, kozákosan ingatja magát a zenekar, húzza nekimelegedve, nyikorog a plató, nagyokat reccsen a hangszóró. Lehet iratni hernyót, hozzá okos kis füzettel, tartása, népgazdasági súlya, gondozásának sztahanovista módszerei.

Kamasz módra birkózik az idő, festetlen zászlókkal tömi ki a lelkünk, nyers tavasszal. S mi más a köd, mint hernyóselyem az is, beláthatja akárki, ha szétnéz, s égig csusszan a szeme a fényes, ropogós semmin. Hol úgy guggol a nap, akár limonádéban a szív, stuttgarti citrom parányi húsa, és mosolyog édes-vékonyan Templom tér, Béke-vendéglő, csatakos vásártér felett.

Hol Bandy Sándor tenorját viszi a kócos, laposhomlokú szél, tölcsért csavar belőle, jancsi-csákót. „Mi nem kombinénak s nyakkendőnek termelünk, a cifraság nem kenyerünk, gyerünk, gyerünk, gyerünk!” S hozza is rá ugyanaz a szél a kórus válaszát, pukkad a víg, bohém kedély, mint a vitorla: „Jer hát hernyó, jer hát selyem, ebből lesz a hernyóselyem, restségeddel, meg ne gátold, fellobogózzuk a béketábort, sej.”

Sely Ami, sely, ami lobogónk!

– Hanem hova lesz a szúrás helye, elvtársnő?

De a nagymellű, kontyos barisnya csak hallgat, s úgy siet át a csarnokon a penge szájával, mintha rajta múlana a béketábor. Fényes, zárt vastepsit tart a karján, s viszi be az irodába. Elterjedt, hogy van valami hártya-betegség, legalábbis diferencia a selyemportól, persze, ki tudja, tapasztalni egyik asszony se tapasztalt semmit a könnyezésen kívül, viszont egy csütörtöki napon a műszakváltásra kiszállt az oltóbrigád.

Épp hogy az utolsót dudálta a Selyemgyár.

Délelőttös, délutános mind ott toporgott összeterelve a nagyszövőben. S elég idegesen, hogy hát hova lesz a szúrás helye? Mert ki szereti az ilyesmit? Azok meg nagy titokzatosan, bezárkózva, csörömpölve a meós-irodában. A két mentőautónyi doktor és szanitéc.

– Vakcinát fogunk kapni, úgy higgyétek el.

S ez aztán hamar elterjed, százvalahány asszony suttogja körbe, hogy vakcina. S mind beleborzong, egyenesen belevörösödik a szégyenbe, hát még mit nem! És próbálkoznak ezzel-azzal. Hogy például az időseknek is kell-e? Kell, mindenkinek kell. De hogy például, aki még lány, annak is? Annak is, nincs mentség s kibúvó.

Akár egy oktatófilmen, párosával engedik be a dolgozókat, vagyis hát asszonyokat a kicsi irodába. Állítólagos véletlen folytán legelsőnek Kuna Józsefnét és Straubinger Ferencnét, édes testvéreket, két vihogós, vékony fiatalasszonyt, a Brunswick Teréz-brigád tagjait. Medvetekintetű, idős ember a tisztiorvos, feltűreti a köpeny ujját, egyéb vagy intim vetkezésre nincs is szükség, benzinezés, aztán szúrás, de mint a bolhacsípés, annyi csak, kis vatta, tartsa rajta csöppöt, aranyom, és mehetnek is.

– Nem kaptunk mink, Bandy elvtárs, senkitől se megbízatást, csak hirtelen nagyon megkönnyebbültünk, és azért.

Azért támad Kuna Józsefnének tréfás ötlete. Tevékenységét lassítva bevárja az ajtóban Straubinger Ferencnét, és azt közli vele súgás által, hogy amikor kimennek, csináljon úgy, mint aki menten el akarna ájulni, ráadásul szorítsa a két szemére mindkettőjük vattáját, a pötty vérrel kifelé. Kint pedig a konspirációjuk értelmében nevezett Kuna Józsefné sopánkodni és fojtottan jajgatni kezd, továbbá a jegyzőkönyv tanúsága szerint azt mondja a szervezetten várakozó dolgozóknak, hogy asszonyok, asszonyok, spurizzunk innent, lássák, ez a szegény Bözsi mind a két szemébe kapott egyet. Méghozzá vakcinát, láthatják, hogy vakcinát. Straubinger Ferencné meg ezalatt tréfásan támolyog és rogyadozik ott, elvtársnői megtévesztésének céljával.

S majd bepisil a nevetéstől.

Úszik a Gödör vendéglő a fényes, nyers ködön, vasárnap délelőtt. Szódásüveg az asztalon, sóskifli, kukoricabor. A pisszoár mögött hirtelen szakad a part, s lenn, a frissen ruházkodó bokrok alatt csillan a Holt-Duna okos, zöld vize. Bevárják egymást az udvaron, két fiatal férfi.

– Te megruháztad?

– Mér? Te meg?

– Én nem.

– Na, én se, az anyjuk vihovári hétszentségit.

Rázkódnak, sápadtan nevetnek, mint az akácfa. Tudja a Muki rendőr is, tudja jól, hogy min, de nem szól, megböki a sapkáját, és elmegy hátra. Persze, hogy tudja, tudja az egész falu, s nevet is, fél is.

A két testvér később arra hivatkozik, hogy mire leleplezték volna a saját tevékenységüket, hogy tréfa az egész, sőt, hogy egy csöppöt sem kell félni, Bandy elvtárs, addigra már üres volt a nagyszövő. Még a gyári őrök sem tudták ott tartani a megtévesztett dolgozókat, tolongott ki mindenki, s menekült, amerre látott.

Egyébként elsőnek a zenekar, a híres harmonikazenekar.

Igaz, ami igaz, az egyes brigádvezetők sem állottak a helyzet magaslatán, valamint sztahanovistánéink egyike-másika is megtévedt az ellenséges propaganda hatására. S ki itt bújt el, ki ott. Ágy alatt, nyúlólban, pincelépcsőn. És csak akkor jöttek elő tollasan, vonakodva, mikor a két dühös mentőautó s egy Pobjeda elkanyarodott a Schumacher-keresztnél a megyeszékhely irányába. Ahol jelentették a szabotázst.

Édes és rugékony a tavaszi köd, s ha meg is köhögtet, bársonyát és illatát nem lehet hasonlítani. Olyan, de nem lehet. Leginkább tán moziselyem, ügyetlen kis filmkockák azon, mákos a napfény, fekete karikák pattannak a kopasz eperfákon, rézsút templomtorony, vidám, klerikálisan integető plébános demizsonnal, majd szivattyúház-objektum, rendőrsapka egy ladikdeszkán, halászlé készülése szabadtűzön, később Straubinger Ferencné gríznevetése fülessapkában, míg Kuna Józsefné háromnegyedes női biciklijével kunsztozik, azután egyik fiatal pár kergeti a másikát, bukfencezik és beleinteget, kisvártatva nyúlvadászat, s nem a nyúl, de a szántás ugrál a nyúl alatt. Végül valaki megfeni a kését egy lépcsőn. Alighanem női kéz, lágy, fehér, anyás.