Meleg szögek^*

Kicsi babzsák ródlival a kurta téli délutánban. A világ végén, hogy alig venni észre. Egyedül van, mint később majd annyiszor a papír fölött, üres, kétségbeejtő és gyönyörű mező. S tele kell járni, nem tudja még, hogy ez lesz az élete. A dolgok: lábnyomok, lóé, madáré, emberé. Szilvákat gyújt a hideg az arcán, csöpp, homályos takony az orra alatt.

Szidollal vagy gipsztejjel kenik be a magasszárú, fehér gyerekcipőt, valami érdes, meszes pasztával, talán gólyafesték, tejesduna-kivonat, hogy ne üssön ki rajta a só. Mert fehéren a fehér ki nem üt. Van gond befűzni, szuszogni fölötte, bíbelődni a kócos pertlikkel, összepödörni nyállal. Vagy körömlakkba mártani, hogy örökre hegyes maradjon. Kicsi, piros pedretek a hóban, hisz hogyne bomolna ki mindig. A cipőfűzésnél csak bennfoglalni lesz nehezebb. Fütyüli a „Dominó”-t a világ végén, fújva, szíva, mint a tangóharmónikák.

A vásártér végében kubikgödrök és szilvamély. Ott lakik az erdő, az ártér, a csillagokkal lelődözött varjak. S nyilván minden féllábú ember. Lovak fuvarozzák oda a sötétséget, de már kora délutántól, mikor még jól látszanak a fehérsárga havon a libák, az a sárgás, tollzsír melegük, és a fejükön a sziszegő, érdes répakanál. Hordják a baltafejű, pokróc muraköziek, hordják a kormot szakadatlan, és félelmetes elképzelni, hogy túl, a messzeségen túl is lakik valaki, Mözsön, hogy a föld kerek, nem négy fala van, egy Selyemgyára, egy vasútállomása.

Magára marad hamar, a nagyobbak elmennek jegesebb, meredekebb lejtőt keresni, hát csúszkál egyedül a rozsdás, kásás vájataikban, újra és újra. Ezek, a nagyobbak vasszánkón járnak, inasak, nyurgák, s még a lehelletük is több, megáll a szájuk előtt, mint a borotvahab, beléfenik az arcukat, és rekedten, mostohán röhögnek. Öreg, szögletes gombokat hordanak a kabátjukon, gyufát reszelnek a pincekulcsba, durrogatnak, kenyér nélkül eszik a svártlit.

A Duráber már felnőtt ember, három éve negyedikes, töltényt zabrál a Rajcsúrban az oroszoktól, légpuskája van varjúsöréttel, fölrobban a homokbányában, kimegy a bal szeme U-szögtől, meghal az anyja, a Duráber már felnőtt ember. Vastag disznószíja belejeged a bőrbe, s a talpa, rétegesen, harapósan nyílik meg a talpa, súlyos, vasalt bőrpala, s ha kell, kihúzza az a szöget magamagából.

Alig dudált a Selyemgyár, s már este van. Orral előre, hason csúszik le. De mi van, ha nem áll meg a szánkó, mi van ha egyszer nagyon begyorsul, lejt és mégtovább lejt, fogja és körbemegy, s egyszer, valamikor oda ér vissza, föl a buszmegálló bódéjához, s fagyos, öreg ránc van az arcán, egy alvadt, szürke árok.

Lassul a szánkó, lassul, de nem áll meg, mintha húzná valaki a szilvamély felé, úgy kell róla lehemperedni, de már az utolsó pillanatban. S állni ott aztán, besüppedve térdig, remegni, s tátott szájjal nézni a kubikgödröket. Ami fölöslegesség, öregség, szomorúság, az mind oda költözik, s hiába födi be a hó, szekérnyi sebek fakadnak ott, horzsolások, meleg törések és tályogok. S sziszegnek a döglött libák, mint a gázpalack.

A Duráber megfogott egyszer egyet, szaladt utána korcsolyával, vagy a liba szaladt utána, sírt és birkózott és a duplájára nőtt, egy fehér párnaciha, amely csupa vér, csupa tok és csupa kétségbeesés. Ordított. A hártyás lábaival kalapált a száján, és a Duráber maradt ott megtépve és nevetve, kezében egy darab szárny. Jó lesz kéménypucolónak, dadogta, és fekete lett a jó szeme a rémülettől. Ezért nehéz a tündéreket elképzelni.

A Durábertől lehet félni s várni rá. Áll a hóban, kapaszkodik a ródliba. Hát ide hordják a lovak. Kocsit sose látni, csak a nyikorgást, nyerítést, kapálást hallani a fekete púpok alól.

A gumiló sokára halt meg, lefogta, beleszúrta a kisollót a nyakánál, folyott és sziszegett a levegő. Ráfeküdt, mint a vörhenyeges böllér, és sikítozott. Diónyi kék poharakból ittak pálinkát az éjszaka végén, posztók és rogyatós csizmák, és szőrszaga volt a jégnek. Piros jéggel reggeledett. Végül kisimult a gumilófej, és lefeküdt szépen a lepedőre. Elrakta a kisollót, és nem sikított tovább. Meg volt ígérve, hogy foghatja hajnalban a malac farkát, persze, csak délelőtt adták a kezébe, meleg csont volt benne, s a végén egy almányi sárga zsírkolonc a farból.

A messzeségen túl dögkútból főzik a szappant, s puttonyban hordják a kéksötét, reves habot. Ha az eséstől szétreped egy zsák korom, puffan és sötétet csinál. Van, hogy eleve így hozzák, zsákban. Duráberéknél liba szárnyával pucolják a kéményt.

Dominó, dominó, a szíved szárnyán suhanunk ketten.

Fél, fütyörészik, lassan kikecmereg a hóból, a májzöld nadrágja mint a bádog, ráfekszik a ródlira, úgy lökdösi magát visszafelé. Esteledik, mint egy bödön zsírban. A kertek lenyúlnak a libaúsztatóig és belelógnak a jégbe. Addig ugrálok, amíg beszakadok, kiabálta a Duráber, lukat fúrt a bakancsa sarkával, ugrált és úgy recsegett, mint reggelre a kint felejtett mackófölső. De elzavarták a vasboltosok, hogyan hokizzanak munka után, ha luk van a jégen?

A púpos asszony kerítése mellett van a visszaút. Az ura otthon ül egész nap, meleg szöggel lődözi a varjakat, fölforrósítja a sparherdon, és úgy. Cikáznak, mint a szikra, bolondok, bolondok, ordítja utánuk ez a viaszkosvászon-kezű ember, és köpköd a félelemtől. Ott mindig nagyon kell félni, de most senki sincs az udvaron, csak egy disznóhólyagot lóbál a szél a konyhaajtón.

A domb aljából sárga és durum lépcsők vezetnek fölfelé, kitaposott lófogak a hóban. Kapkodja a lábát és fázik a megkönnyebbüléstől. A buszmegálló bódéjánál megáll, visszafordul, nézi odalent a csillagokat. Hetet számol meg, ezek célt tévesztettek, a többi mind varjút talált, s lehullott tollnak, koromnak. Ebből lesz az éjszaka. A púpos asszony ura Pancsova alatt robbant, éjjelente sikoltozik, szöget melegít, hogy ne legyen sötét. Hogy soha ne legyen sötét. Akitől még a Duráber is fél.

Suhognak a kéményseprő libái Bogyiszló felett.

A kövesút annyi, hogy hazaér. Tejfölpiros márvány az arca, s figyelmes, mint a süket angyaloké. Hoz a karácsony kulcsos korcsolyát. Cibálja át a ródlit a kocsiúton, sivog és karcog a talpvas. Hordják és teregetik a meleg hamut az asszonyok, s ez marad meg leginkább, mint valami filmen, ez a szürke, barhent mozdulat a félig égett tojásszenekkel, s talán még a sírköves lámpája, az az ideges, nevetős lámpa a Schumacher-keresztnél.