A hullámzó Balaton

 

A hullámzó Balaton^*

Megvolt nekik mára minden, úgyhogy még lenulláznak és egy-két szóból eldöglenek. Csusszan a talpuk a betonon, összebújnak, együtt süllyed és emelkedik a mohos horpaszuk, dolgozik bennük a zsír, a hormon, a velő, a kicsike, buta akarat. Ránézésre egyformák, aztán az egyikből macskajancsi lesz, a másikból olimpikon. Hiszen ki tudja, hogy van ez a képességgel? Elnézdegélem őket, azután meg elgondolkodom a magamén, de csak nem tudom. Jön a mélyből. Talán úgy van, hogy a képesség az a mélyből jön, és sokáig jobban nől, mint a test, nagyobbra és nagyobbra, úgy mondják, „adomány”.

Nem azt mondom, nő a test is, hogy is ne? Gyarapszik a szövetállomány, folytonosan tágul a bőr, nincs érkezése ráncosodni, legföljebb márványosodik. Meglátszik a szakadatlan munka, kamatozik magától. Mostanában sokat gondolok erre, a bőrre és mindenre, van időm, rá-rápihenek kedvem szerint, bámulok ki az ablakon, figyelem az enyéim mocorkodását. Már csak annyit teljesítek, amennyi jólesik, fölírom magamnak a füzetembe, meg se igen mutatom senkinek, igaz, nincs is nagyon, aki érdeklődne.

A Balaton, az valamilyen formában végigkíséri az életemet, pucéran is, meg a pici, fodros göngyölegjében is, ülök a penzumom előtt, de legtöbbször már nem is törődök az idővel, csak hallgatom, hogyan ropog a nád a fogam alatt, zizeg a tükre, egyik a másik után, majdnem mint a végtelenség. Egy-egy napos reggelen még a könnyem is kiesik a gondolatára. Öregszem, nem kizárt. Talán meg kéne nézni egyszer, pár éve megígérte a kedvezményes trélert a Szövetség, aztán elmaradt, húzta a száját a sok joggingmajom, hogy rendelet van, Európa-bajnokságtól fölfele jár csak az ilyesmi. Le vagytok ejtve, gondoltam, hülye bodysok.

Énnekem ez a dolog megvolt egészen kisgyerekkorom óta, pedig hát egyszerű család, semmi körülmény vagy ránevelés. Illetve az, hogy kifőzdén volt kézilány az anyukám, így egész korántól tudtam gyakorolni üres tésztával, kenyérrel. Meg persze a potyadékzsírral. Bejártam hozzája gyakran, legyen, aki vigyáz rám. És aztán hajrá. Nem nagyon szerette szegény, azt hitte, hormonos vagyok. Ez akkor jött divatba, hogy hormonos. Jössz le onnét, te csacsi, majd tisztára elhízol, és megesznek a macskák, emlékszem, ezt mondta mindig. Nagy, nehézüzemi konyha, ugye, volt macska bőven, már csak a patkány miatt is. Nem szerette, de egyszer megmutatott a szakácsnak. Na nézze, ez lenne a Kálmánka. Elsőbe megy szeptemberben, és már egy kiló zsírt meg tud enni.

Az az ember csak nevetett, nemá, pont ez a kis pörc, még majd meg fog itt nekünk halni, Pirike, aztán mégis kimérte a vicc kedvéért, rákenyte egy födőre. Hogy hát akkor mutasd, gyerek! S hogy megpróbálom-e stopperral? Nagyon szívesen. Anyám állt egyik lábáról a másikra, nevetgélt, röstellette. Egy perc huszonkilencet csináltam abból a tapadós, fujtós bolti zsírból. Nézte az a szakács a stoppert, nézte az üres födőt, túráztatta a nagy bulldog arcát, krákogott. De adott egy üveg almuskát ajándékba, meg két forintot fagyira. Nagy szó, addig én csak ötvenfilléreset ettem. Azt mondta, jöhetek máskor is gyakorolni a maradékra, ő megengedi személyesen, és hogy rágjak sok gumit, radírt, bármit, fejlődjön az állkapcsom. Meg hogy nem-e akarok lejárni edzésre.

Hát hogy a fenébe ne! Így aztán lejártam kétszer egy héten a Vágóhídba. Nem is volt az igazából edzés, egyetlen hosszú terem, vájdlingokban az anyag, csinálta mindenki a feje után. Másodikos voltam, de már bevett a serdülőbe. Egy ilyen krumádli kis senkit a nagy kamaszok közé. Ugye, a súlyom megvolt, de semmi több. Csak az akarat, a törekvés. Ezek akkoriban fejhúsba versenyeztek, vérsajtba, ipari szalonnába, mikor hogy, kimondottan zsírba sose. Az ilyen szíjasabb dolognál persze, hogy a rágás a főhangsúly, nem csoda, hogy a bisztrózásban a kicsike állkapcsommal lemaradtam. De a mennyiségiben volt pár jó helyezésem.

Az édességet eleinte nem kultiváltam, azt olyan lányoknak való iskolázásnak tartottuk, bundás kis prolik, ugye. Az iskolában csak azt látták, gyarapszok, erősödök, de máskülönben nem érdeklődtek. Közepes tanuló voltam, kettes, hármas, számolásból viszont ötös. Egy őszön elvoltunk ilyen tanulmányi sétán vagy min az Édesárugyárba. Mondta az a gyári férfi, hogy annyit ehetünk, amennyi belénk fér, de a zsebbe meg a táskába semmit. Tényleg? Tényleg, mondja. Éppen az Inota csokoládé előtt ácsorogtunk, vagyis hát a masszájánál, se formázva, se darabolva. És még melegen. Gondoltam, megpróbálom. Volt egy Ibolya nevű leány, annak akartam imponálni, hogy hát én is tudok valamit, nem csak a szolmizálás van a világon, meg a kötélremászás.

Ad egy kanalat, meg szódát? Adok, azt mondja. Karórám az persze nem volt, csak úgy magamba számoltam, gondolomformán. Az első dekádra csinálhattam olyan két kiló húszat. Három nyolcvannál kértem időt, szabályosan, meghajlás, kisterpesz, bal kéz fölemelve, jobb a gyomor fölött. Nulláztam egyet a meleg kalander mögött, akkoriban még nem voltak ezek a szerek, se spray, se semmi, hát csak úgy ujjal, zsebkendőcsücsökkel. „Kiscsibe”, gondoltam magamban, erre aztán ment is dosztig. Az a gyári ember egészen fehér volt, ott ökrendezett velem, azt mondta, elég lesz, ő nem hív mentőt. Akkor kapott el először az a mámor.

Egy remegős érzés, hogy nagyobb az űrtartalmad, mint amekkora vagy, hogy egyre tágulsz belülről, egyre csak növekszel, ismeretlen, mély kamrák nyílanak, és kitolod a halált. Egy ilyen suttyó gyerek, aztán mégis hogy ráérez! Akartam fogadni vele kétszáz rumosmeggybe, az nagy ritkaság volt, mind exportba ment, karácsonykor se láttunk olyant, de megmondta, hogy slussz, menni kell. A hazudós kurva anyád, azt mondtam neki. Nem mert megütni, hiába értem a hasáig, ment és hívta a rendészt.

Na, az akkor egy-két szóból elrendezte a dolgot, aztán félrehívott, megkínált mogyorókrémmel, kérdezte, járok-e valahova rendszeresen. Hát, a Kinizsi-Húsosokhoz. Hogy hagyjam ott azokat a macskajancsikat, azok csak híznak, semmi technika, ő leigazol, minden edzés után villamospénz, verseny után kis uzsonna, szalámis zsömle, üdítő, ők se nagy egyesület. Akkor aztán le is igazolt az Édesipar. Ott már rendes foglalkozás volt, elmélet, iskolázás, perisztaltika, minden. El is kezdtem komolyan fejlődni. Pár év alatt Balaton szeletben Úttörő-olimpiát nyertem.

Másodéves ipari tanuló voltam, és már kezdő ember a felnőtteknél, igaz, ötödik táblás, de kezdő. Csak azután bejött a reform, ebben is elkezdődtek a korszerűsítések, megszüntették az egytál-versenyeket, hogy az a múlté, amatőrök csak menüben indulhattak. Ez meg nekem sehogyse smakkolt, tisztára egy más világ, ugye, mindig többfele koncentrálni, mint az öttusában, magyarán mondva, más lelki berendezkedés kell hozzá. Nem beszélve, hogy ennek hagyománya se igen volt nálunk, a bolgárok meg a szovjetek vittek mindent.

Főleg a leves volt problémás, pont az első fogás. A felnőttbe már eléggé magas volt az alapszint, tíz köbdeci, leginkább abalé vagy zselés kocsonya melegen. Nekem meg marhául kötött volt a vesém, ugye, nem bírta a nagy áteresztést, és ez persze, hogy hátrány volt. Megmondta az orvos, sose leszek nagymenő. De melyik tizennyolc éves hiszi ezt el? Ezek az enyéim elhinnék, ha mondom, hogy tízből egy? Nem érdekelt, összeszorítottam a fogamat, elkezdtem vízhajtózni. Tiltották, naná, de én csak erőltettem, csak csináltam. Akkor meg a szívem nem bírta.

Mondjuk, lipidben nem voltam éppen rossz, hivatalosan így hívták a húst, a második fogásnemet, császárhúsból tudtam négy hetvenet is. Desszertben meg kifejezetten szekcióelső voltam, nápolyiban. Úgynevezett mártott ostyában, vagy piszingerben. Ez ment egyedül négyzetméterre, kettő-kilencvennyolc volt az egyéni csúcsom, csak viszonyításképpen, az Igor Voksztogonov 3,21-gyel lett Európa-bajnok Szófiában hatvankilencben.

Amikor visszacsinálták a reformokat és megint lehetett gyorsaságizni, hát elkezdtem újra azt, hátha több a keresnivalóm. Úgy is hívtak be katonának, hogy leigazolt a Honvéd. De csak a baj jött ebből is, meg a sérülés, nagyon problémás volt az állizomzatom, meg volt baj a nyelőkkel is, persze, keresztmetszettel nálunk akkor még nem operáltak, csak Halléban meg Leningrádban.

Kecskeméten, a Baráti Hadseregek Spartakiádján majdnem meghaltam. Szovjet kérésre lóveronai volt a kötelezőben, attól meg piszkosul féltünk, ugye, tudtuk mi az. Na, meg is akadt egy vatta a nyelőben. Egy olyan géz, vagy mi. Rögtön csere, gégemetszés, ki kelletett hagynom majdnem fél évet, Honvéd Kórház, miegymás, nagy tortúra. De akkor még hittem magamban, bármit is mondtak az orvosok. Jobban lettem, elkezdtem a második héten infúzióval gyakorolni, ami nagyon tilos volt, de hát feküdtem, mit csináljak? Kitudódott, jött az őrnagy, ordított. Hát meg akar maga halni? Nem én, intek a fejemmel, de muszáj gyakorolnom. Na, akkor ezt aztán külön miniszteri parancsra megengedték. De így is nagyon legyöngültem, legfőképpen idegileg.

Nem sokra rá volt egy minősített asztmás szájzáram Katowicében, az betett. Megijedtem, és akkor valahogy megcsúszott bennem minden. Nem írtak le kifejezetten, de hát megérzi azt az ember, hogy mire is tartják. Hogy van-e bizalom. Politikailag se álltak mellém, belépek a pártba, gondoltam, de fanyalogtak, én meg nem erőltettem. Voltam néhányszor B-válogatott, volt egy fióknyi érmem, oklevelem, de semmi több. Hát, mondom, abbahagyom. Kitanult műszerész voltam, gondoltam, megélek. Leadtam a szerelést, nem sírtak utánam, én se. Annyit se mondtak, hogy virágcsokor, vagy legalább egy karóra.

Pár hónapra rá megnősültem, amolyan sportszerelem volt, az asszony a Konzervnál volt elsőosztályú, úgy hozták föl Nagyatádról, jókötésű vidéki lány. A mozgalomba se feküdt rosszul, így még a havannai VIT-re is kijutott, na, ott tartottak egy ilyen kis bemutatót, külön katonai röpcsi vitte utánuk az anyagot, hát ő ott első lett Babfőzelék kolbásszal-ból. A Népszabadság is megírta, úgy tapsolt nekik a Fidel Castro, majd leesett az emelvényről.

Csak hát a Gizi meg alacsony volt a termetére, őnála folyton űrtartalom-bajok voltak, meg később már én se nagyon akartam, hogy annyit eljárjon, azért az élsport nagy kötöttség, ilyen edzőtábor, olyan eszkimókúra, a háztartás meg szalad, se főz, se mos, se családi élet. De az az igazság, hogy annyira ő se kapacitálta már, a műtéttől félt, a folytonos tágítózást meg nem bírta, teljesen kicsinálta neki a gipszpumpa a nyelőjét.

Úgyhogy az első, vagyis hát az egyetlen gyerek után abbahagyta. A Lajoska egy nyolcvannal született, koraszülötten. Vitaminhiány, így mondták, hát tényleg az lehetett, de a Zöldért csak másodosztályú volt, vagyis még a terhes nők se szívesen igazoltak át, pedig volt erre egy belső rendelet. Hát érthető, ha nem, alig fizettek kalóriapénzt, családos asszonyoknál ez azért számított. Inkább azt mondták, amíg lehetett, hogy ciszta. Vagy mióma.

Elég az hozzá, hogy lassan mind a ketten kikoptunk, még az asszony révén kaptunk egy lakást, berendeztük és éltünk, mint más. Az Észak-Pesti Vendéglátónál voltam demonstrátor. Lejártam néha a Kinizsi-Húsosba, de csak úgy, ahogyan az ilyenféle öregfiúk összejönnek, bíró, zsűri nélkül, magunkban. Velőztünk, pacaloztunk, mikor mit, lényeg az, hogy elvoltunk, lenulláztunk, marháskodás a zuhany alatt és jól van. Beültünk valahova kajálni utána. Ilyen úgynevezett sörmeccsek voltak.

A Gizi még eléggé agilis volt, főleg ő forszírozta, hogy hát mozgolódjunk valamit. Bejárt a Nőtanácsba, meg ilyen helyekre, tartott beszámolót az úttörőknek, gálázott munkásőrlakodalmakon, és rádumált engemet is. De kellett is valami tényleg, úgyhogy elkezdtünk ilyen felajánlásokat tenni az asszonnyal, hogy például Pártkongresszus, Novemberhét, meg a Magyarország felszabadulása, ilyesmiket.

Egyszer még a Biszku elvtárs is megtekintett minket, hozta a tévé is, ugye, harmincadik évforduló volt, és szóltak az asszonynak a kerületnél, hogy mégis, nem-e illene valamivel előrukkolni. Valami széppel. Akkor aztán vállalati segítséggel, meg a Pártbizottság is megnyomta, szóval kaptunk egy mázsa vörös kaviárt. Feketét azt nem lehetett, de ennek is nagyon örültünk.

Jól emlékszek, április harmadika volt, pont az előeste napja, szép napos idő, ballonkabátos. Földíszítve a Szakasits krepp-papírral, de a teljes színházterem, KISZ-esek, munkásőrség, ésatöbbi. Az volt a megállapodás, hogy kenyér, minden nélkül, félt is az asszony, te, ezt nem fogjuk bírni, emlékezzél a Fibinger Ilire, aztán ott maradunk a szégyenbe. Ne féljél, cica, mondom neki, négy ürüléssel ennek mennie kell, hát ezt először nem nagyon akarta a kerület, de aztán egyeztettek föntről, és belementek olyanformán, hogy lenullázni hátra megyünk, azalatt szavalat, és úgy folytatjuk. Szóval, három szünet, bikarbóna tetszés szerint, viszont csak a tiszta idő számít. Lebeszéltük apróra, ne legyen félreértés.

Na, belépünk, nagy taps fogad, a bemondó közli, hogy ilyen és ilyen Kálmán és felesége van a körünkben, s hogy mi ezt és ezt a fölajánlást tettük. A színpad egyik felén a díszelnökség, Biszku elvtárs, szovjet tábornok, veteránok, jobbról pedig a fölajánlás. Lemegy a két himnusz, beszaladnak az úttörők a celofános szegfűvel, mi is kapunk persze, kidobáljuk a közönség közé, ahogyan meg lett beszélve, és szaladunk a pingpongasztalhoz.

Átbújunk a piros kötélen, leülünk. Meg van döntve ügyesen az asztal, hogy rendesen lehessen látni, és a közepén a nagy 30-as. Kora reggel raktuk föl, két dekoratőr, meg egy szakács, mutatott is szépen. Negyvenöt kilogramm vörös kaviár, ötvenet muszáj voltunk elgyakorolni, a többi meg elment az orvosnak, a döntnököknek. Még az asszony azt is kitalálta, hogy tegyünk bele ötkilónként ilyen vízszintes pántlikát, vagyis egy ilyen skálát szalonnából, az eléggé dekoratív, kicsikét tartja is az anyagot, meg jobban látjuk menet közben, hogy hányadán állunk. Pontban tizenegy nulla-nullakor kezdtünk, a tábornok után, kürtszóra. Mert úgy jött ki jól a szünetekkel, műsorral ebédig.

Megmondták, hogy amikor időt kérünk, az asszony lobogtassa meg a zsebkendőjét, vagyis hát intsen vele valahogy, akkor mehetünk hátra, közben lemennek a Piros fejfák, az énekkar, szóval a műsor. A második szünetben voltunk huszonhat kilón. Na, ülünk kinn, csináljuk a hasi légzést, én ipari munkásnak voltam öltöztetve, a Gizi meg szép matyó népviseletbe, parasztnak. Egyszer csak odasúgja az asszony, hogy ő nem tudja, de neki piszkosul rossz a gyomra. Hát milyen legyen hányás után, mondom ott neki. Épp túl voltunk a perisztaltikán. De hogy pont úgy izzad, mint a Fibinger Ili az Országházban. Ne csacsiskodj, mondom, az más volt, őnála szegénynél leblokádolt a libamáj. Hát, nem tudja, de valami nem jó. Jól van, cica, akkor majd te gyere a nulla aljáról, úgy néztem, az viszkózusabb, talán lazább valamennyire. Legföljebb sűrűbben bikarbónázzál. Mert azt szabad volt a nyílt színen is, büffenteni. Jóak vagyunk, meg kell lenni a negyvenöt percnek.

De az utolsó szünetben csak megint émelygett, sírt, sápadt volt, mint az ingem. Ahogy kiment az orvos, átölelem, ugyan, hát pont te sírsz? A Konzervos? Na, erre kicsit fölragyog a szeme, de csak kókad le szegény, hiába fújok be neki. Hát akkor nincs mese, az egészség csak előrébb van, tudod mi a szabály, megyek, szólok az orvosnak. Jaj, hogy azt nem lehet, elmondja a döntnököknek, leállítják az egészet, és ugrik a szocsii út. Mert az lett föltételesen beígérve, röpülővel. Nahát akkor meg szedd össze magad, ezt a nyolc kilót már guggolva is megcsináljuk.

Fogom a derekát, úgy megyünk be, átkarolva, de hát az a vége, az csak egy maszatolás volt, két kilót, ha teljesített, szegény, a szalonnát meg már csak túrta le a blúzba. Úgyhogy 49,34-et csináltunk, pedig nagyon akartuk tartani a negyvenöt percet az évforduló miatt, plusz a hősök tiszteletére. De így is jó volt. Meghajolunk ottan, kezek a szíven, van nagy taps, bravózás, úgy volt a megállapodás, hogy a végén még körbeszaladunk a színpadon, de aztán csak lépegettünk, az asszony miatt.

Be se érünk az öltözőbe, jön a művosztályvezető-helyettesnő, kezet szorít, arcon csókol kétszer mindegyikőnket, egész vörös, úgy meg van hatódva. Invitál, maradjunk a díszebédre, a Szvigadurin elvtárs személyesen akar gratulálni. Nézek az asszonyra, nagyon lóg a feje, de hát int a szemével, persze, nem vonhatjuk ki magunkat. Lenullázunk, rendbe hozzuk a lélegzetet, mondom az orvosnak, adjon be neki egy injekciót. Nem használ. Még pont odaülünk a díszasztalhoz. Igyál egy kis konyakot, Gizi, súgom a fülébe, beleiszik, de csak rosszabb. Épp kihozták a másodikat, mikor elájul. De úgy, rá a rántott szeletre, el se bírom kapni. Ifikorom óta ilyen nem volt, mondja, és borul előre, mint a zsák.

Jött a mentő, akkor már kint voltunk a portán, hogy ne legyen feltűnés. Mit evett, kérdezi az orvos, egy ilyen kövér, szíves asszony, hát biztosan túlette magát. Pont annyit, mint én, doktor úr. Na de mégis, mit? Mondom, kaviárt. Hát, hogy az biztos romlott volt. Nem vitatkoztam. Meg se mondtam, mi volt a felajánlásunk. Elég az hozzá, akkor majdnem meghalt az asszony.

Két évre rá elváltunk, összeállt egy ismerős sütőipari edzővel, és kidisszidáltak New Yorkba. Ilyen mindenféle varietékben lépnek föl, meg állítólag lokálokban, azt hallottam, van egy eléggé sikeres számuk, a Gizi dagasztja a tésztát, ilyen kis cuflákokat formáz, aztán dobja az embernek a szájába, de öt méterről, hatról is. Az meg eszi ott nyersen. A két Hunger, ez a nevük. De ez valahogy gusztustalan, így viccelni pont a kenyérrel. Egyszer írt, hogy bocsássak meg neki, ő sem haragszik rám, de egy élete van, azt szerelmesen szeretné letölteni. Nekik jól megy, sokat fürdenek a tengerben, milliószor csókoltatja a Lajoskát, szeretné majd kivitetni tanulni. Nem is feleltem semmit.

Így aztán lassan minden elmaradt, nem is bánom, elég vagyok magamnak, bezárkózom ide, lebontok és építkezem. És hallgatom az enyéim szívedobbanását, a kis fötörködésüket. Azt is meghallom, ahogy a szövetállományuk gyarapszik, mindent. Azt mondja a fiam, hogy megcsináltatja rendesen a bejáratot, elég volna a konyharészt kicsit kibontani, elférne a kétszárnyú ajtó. De akkor is, negyedik emelet lift nélkül, minek?

Meg főleg az, hogy nem kívánkozom. Befelé élek, hullámzik bennem a végtelen. És már csak magammal versenyzek, vagy hogy nevezzem, nem is verseny ez. Bemutató. Megmondom, ahogy van, békesség van bennem, lassú várakozás. És még mindig tágul a bőröm, abban hiba nincsen. Ha meg majd szakad, ha egyszer is észreveszem, hogy szakad, akkor lemosdok, kitakarítom magam, és kizárom ennek a Gizikének az ajtót.

Az öreg rendész, az az edző az Édesipartól, az amikor jön az anyaggal, egy hétre megfőz, elviszi a szerelést mosatni, hozza a tisztát. Néha segít perisztaltikázni, főleg amióta göngyöleggel együtt próbálom. Senki nem hiszi el nekem, hogy a sztaniol is beépül. Kitaláltam ezt a Balaton-bajnokságot, ezt a Hableány-kupát, különféle neveket adok magamnak, Siófoki Gordon, Buffaló Joe, Ratata, az olasz, ilyesmiket, és minden vasárnap délután összemérjük a tudásomat.

Végeredményben mindegy, de megvan a pontos könyvelésem, négyszáz darabot tudok per óra pucéron, így meg, hogy nem veszem le az ezüstpapírjukat, ötszázhetvenet. Állnak a kicsikék sorban, mint a dominó, rájuk irányítom az állólámpát, Badacsonyból lehet ilyen a kilátás napos időben, vagy inkább Tihanyból, nekem az már mindegy, de az öreg Jenő úgy mondja, hogy Tihany. S hogy porzik a fény a vízen, mint varietékban a flitter. Csak meglököm az elsőt, és hullámzik az egész.

És etetem a macskáimat. Van egy, a Gizella, az százhét kiló, ötvenhárom magas, cirmos. Abból lesz valami. Az megeszi a tíz kiló margarint, ezt az olcsóbbat. Napi két órán át külön rágatok vele, van ilyen csehszlovák gumitégla, főleg azt. De a Balaton szeletre csak fúj, csak karmolja a levegőt. Nem is tudom, néha elgondolkodom, lesz-e még, aki ezeket az új kis hülyéket elviszi tanulmányi sétára az Édesárugyárba.

A Lajoska, az rájuk se bír nézni, pedig az már kitanult vadász, bérkilövő a Honvédnál. Összeszorítja a fogát, szót se szól, szellőztet, hoz vadbelsőséget, csipkebogyót. Nem nagyon szeretem, ha jön. Félünk tőle. De hát így van ez, a Gizella meg engem nem szeret. Muszáj voltam rácsot csináltatni közénk. Harap. Én meg nem akarom a húsra kapatni, ráér pár év múlva, ifikorában. Hiszen én is a zsiradékkal kezdtem, anno. Ne siettess, Gizike, mondom neki, előbb meg kell érni szorgosan, te erre, én arra, de hát hiába. Nagy csacsi a kicsike.

Meleg szögek^*

Kicsi babzsák ródlival a kurta téli délutánban. A világ végén, hogy alig venni észre. Egyedül van, mint később majd annyiszor a papír fölött, üres, kétségbeejtő és gyönyörű mező. S tele kell járni, nem tudja még, hogy ez lesz az élete. A dolgok: lábnyomok, lóé, madáré, emberé. Szilvákat gyújt a hideg az arcán, csöpp, homályos takony az orra alatt.

Szidollal vagy gipsztejjel kenik be a magasszárú, fehér gyerekcipőt, valami érdes, meszes pasztával, talán gólyafesték, tejesduna-kivonat, hogy ne üssön ki rajta a só. Mert fehéren a fehér ki nem üt. Van gond befűzni, szuszogni fölötte, bíbelődni a kócos pertlikkel, összepödörni nyállal. Vagy körömlakkba mártani, hogy örökre hegyes maradjon. Kicsi, piros pedretek a hóban, hisz hogyne bomolna ki mindig. A cipőfűzésnél csak bennfoglalni lesz nehezebb. Fütyüli a „Dominó”-t a világ végén, fújva, szíva, mint a tangóharmónikák.

A vásártér végében kubikgödrök és szilvamély. Ott lakik az erdő, az ártér, a csillagokkal lelődözött varjak. S nyilván minden féllábú ember. Lovak fuvarozzák oda a sötétséget, de már kora délutántól, mikor még jól látszanak a fehérsárga havon a libák, az a sárgás, tollzsír melegük, és a fejükön a sziszegő, érdes répakanál. Hordják a baltafejű, pokróc muraköziek, hordják a kormot szakadatlan, és félelmetes elképzelni, hogy túl, a messzeségen túl is lakik valaki, Mözsön, hogy a föld kerek, nem négy fala van, egy Selyemgyára, egy vasútállomása.

Magára marad hamar, a nagyobbak elmennek jegesebb, meredekebb lejtőt keresni, hát csúszkál egyedül a rozsdás, kásás vájataikban, újra és újra. Ezek, a nagyobbak vasszánkón járnak, inasak, nyurgák, s még a lehelletük is több, megáll a szájuk előtt, mint a borotvahab, beléfenik az arcukat, és rekedten, mostohán röhögnek. Öreg, szögletes gombokat hordanak a kabátjukon, gyufát reszelnek a pincekulcsba, durrogatnak, kenyér nélkül eszik a svártlit.

A Duráber már felnőtt ember, három éve negyedikes, töltényt zabrál a Rajcsúrban az oroszoktól, légpuskája van varjúsöréttel, fölrobban a homokbányában, kimegy a bal szeme U-szögtől, meghal az anyja, a Duráber már felnőtt ember. Vastag disznószíja belejeged a bőrbe, s a talpa, rétegesen, harapósan nyílik meg a talpa, súlyos, vasalt bőrpala, s ha kell, kihúzza az a szöget magamagából.

Alig dudált a Selyemgyár, s már este van. Orral előre, hason csúszik le. De mi van, ha nem áll meg a szánkó, mi van ha egyszer nagyon begyorsul, lejt és mégtovább lejt, fogja és körbemegy, s egyszer, valamikor oda ér vissza, föl a buszmegálló bódéjához, s fagyos, öreg ránc van az arcán, egy alvadt, szürke árok.

Lassul a szánkó, lassul, de nem áll meg, mintha húzná valaki a szilvamély felé, úgy kell róla lehemperedni, de már az utolsó pillanatban. S állni ott aztán, besüppedve térdig, remegni, s tátott szájjal nézni a kubikgödröket. Ami fölöslegesség, öregség, szomorúság, az mind oda költözik, s hiába födi be a hó, szekérnyi sebek fakadnak ott, horzsolások, meleg törések és tályogok. S sziszegnek a döglött libák, mint a gázpalack.

A Duráber megfogott egyszer egyet, szaladt utána korcsolyával, vagy a liba szaladt utána, sírt és birkózott és a duplájára nőtt, egy fehér párnaciha, amely csupa vér, csupa tok és csupa kétségbeesés. Ordított. A hártyás lábaival kalapált a száján, és a Duráber maradt ott megtépve és nevetve, kezében egy darab szárny. Jó lesz kéménypucolónak, dadogta, és fekete lett a jó szeme a rémülettől. Ezért nehéz a tündéreket elképzelni.

A Durábertől lehet félni s várni rá. Áll a hóban, kapaszkodik a ródliba. Hát ide hordják a lovak. Kocsit sose látni, csak a nyikorgást, nyerítést, kapálást hallani a fekete púpok alól.

A gumiló sokára halt meg, lefogta, beleszúrta a kisollót a nyakánál, folyott és sziszegett a levegő. Ráfeküdt, mint a vörhenyeges böllér, és sikítozott. Diónyi kék poharakból ittak pálinkát az éjszaka végén, posztók és rogyatós csizmák, és szőrszaga volt a jégnek. Piros jéggel reggeledett. Végül kisimult a gumilófej, és lefeküdt szépen a lepedőre. Elrakta a kisollót, és nem sikított tovább. Meg volt ígérve, hogy foghatja hajnalban a malac farkát, persze, csak délelőtt adták a kezébe, meleg csont volt benne, s a végén egy almányi sárga zsírkolonc a farból.

A messzeségen túl dögkútból főzik a szappant, s puttonyban hordják a kéksötét, reves habot. Ha az eséstől szétreped egy zsák korom, puffan és sötétet csinál. Van, hogy eleve így hozzák, zsákban. Duráberéknél liba szárnyával pucolják a kéményt.

Dominó, dominó, a szíved szárnyán suhanunk ketten.

Fél, fütyörészik, lassan kikecmereg a hóból, a májzöld nadrágja mint a bádog, ráfekszik a ródlira, úgy lökdösi magát visszafelé. Esteledik, mint egy bödön zsírban. A kertek lenyúlnak a libaúsztatóig és belelógnak a jégbe. Addig ugrálok, amíg beszakadok, kiabálta a Duráber, lukat fúrt a bakancsa sarkával, ugrált és úgy recsegett, mint reggelre a kint felejtett mackófölső. De elzavarták a vasboltosok, hogyan hokizzanak munka után, ha luk van a jégen?

A púpos asszony kerítése mellett van a visszaút. Az ura otthon ül egész nap, meleg szöggel lődözi a varjakat, fölforrósítja a sparherdon, és úgy. Cikáznak, mint a szikra, bolondok, bolondok, ordítja utánuk ez a viaszkosvászon-kezű ember, és köpköd a félelemtől. Ott mindig nagyon kell félni, de most senki sincs az udvaron, csak egy disznóhólyagot lóbál a szél a konyhaajtón.

A domb aljából sárga és durum lépcsők vezetnek fölfelé, kitaposott lófogak a hóban. Kapkodja a lábát és fázik a megkönnyebbüléstől. A buszmegálló bódéjánál megáll, visszafordul, nézi odalent a csillagokat. Hetet számol meg, ezek célt tévesztettek, a többi mind varjút talált, s lehullott tollnak, koromnak. Ebből lesz az éjszaka. A púpos asszony ura Pancsova alatt robbant, éjjelente sikoltozik, szöget melegít, hogy ne legyen sötét. Hogy soha ne legyen sötét. Akitől még a Duráber is fél.

Suhognak a kéményseprő libái Bogyiszló felett.

A kövesút annyi, hogy hazaér. Tejfölpiros márvány az arca, s figyelmes, mint a süket angyaloké. Hoz a karácsony kulcsos korcsolyát. Cibálja át a ródlit a kocsiúton, sivog és karcog a talpvas. Hordják és teregetik a meleg hamut az asszonyok, s ez marad meg leginkább, mint valami filmen, ez a szürke, barhent mozdulat a félig égett tojásszenekkel, s talán még a sírköves lámpája, az az ideges, nevetős lámpa a Schumacher-keresztnél.

Selyemgyár^*

Van belül egy szavam hetek óta, talán még nem is szó az, csupán valami finom, puha képzet, könnyű sejtelem. Forgatom, fölírom és kihúzom, hagyom gubózkodni, lenni és kifesleni, nem kezdek vele semmit. Mintha egy vastag, rosszfogású paksaméta fölirata volna, egy érett, szennyesszürke iratgyűjtőé, amely egy nyugat-német illetőségű amatőrfilmtekercset tartalmaz citromos stanecliban, továbbá egy jegyzőkönyv rojtos, lila másolatát, valamint két darab nyúlszürke, laposra száradt vattát kisalakú borítékban. E dosszié fedelén áll egyebek között ez az én egyszerű, száraz és síkos szavam: Selyemgyár.

Kuna Józsefné és Straubinger Ferencné a jegyzőkönyv tanúsága szerint „szabotázs”-tevékenységet nem gondoltak fennforogni, továbbá fájlalták, de nem nehezményezték az azonnali elbocsátást, és maradandóan megtanulták, hogy a dolgozó osztályok egyes tréfája az ellenség kezén egyenesen tragédiába is torkollhat.

A selyemgyári harmonikazenekart nyitott teherautón hordozták megyeszerte. Vitték az eperúton, nőttek és tapsoltak a fák. Aki nem tartott otthon hernyót, az semmibe se számított. Ha párat is, ha képletesen is, de illett. Értékesebb volt, mint az arany. Az a barna-fehér csodaféreg!

Mindenhol megállnak, falu ki ne maradjon, kozákosan ingatja magát a zenekar, húzza nekimelegedve, nyikorog a plató, nagyokat reccsen a hangszóró. Lehet iratni hernyót, hozzá okos kis füzettel, tartása, népgazdasági súlya, gondozásának sztahanovista módszerei.

Kamasz módra birkózik az idő, festetlen zászlókkal tömi ki a lelkünk, nyers tavasszal. S mi más a köd, mint hernyóselyem az is, beláthatja akárki, ha szétnéz, s égig csusszan a szeme a fényes, ropogós semmin. Hol úgy guggol a nap, akár limonádéban a szív, stuttgarti citrom parányi húsa, és mosolyog édes-vékonyan Templom tér, Béke-vendéglő, csatakos vásártér felett.

Hol Bandy Sándor tenorját viszi a kócos, laposhomlokú szél, tölcsért csavar belőle, jancsi-csákót. „Mi nem kombinénak s nyakkendőnek termelünk, a cifraság nem kenyerünk, gyerünk, gyerünk, gyerünk!” S hozza is rá ugyanaz a szél a kórus válaszát, pukkad a víg, bohém kedély, mint a vitorla: „Jer hát hernyó, jer hát selyem, ebből lesz a hernyóselyem, restségeddel, meg ne gátold, fellobogózzuk a béketábort, sej.”

Sely Ami, sely, ami lobogónk!

– Hanem hova lesz a szúrás helye, elvtársnő?

De a nagymellű, kontyos barisnya csak hallgat, s úgy siet át a csarnokon a penge szájával, mintha rajta múlana a béketábor. Fényes, zárt vastepsit tart a karján, s viszi be az irodába. Elterjedt, hogy van valami hártya-betegség, legalábbis diferencia a selyemportól, persze, ki tudja, tapasztalni egyik asszony se tapasztalt semmit a könnyezésen kívül, viszont egy csütörtöki napon a műszakváltásra kiszállt az oltóbrigád.

Épp hogy az utolsót dudálta a Selyemgyár.

Délelőttös, délutános mind ott toporgott összeterelve a nagyszövőben. S elég idegesen, hogy hát hova lesz a szúrás helye? Mert ki szereti az ilyesmit? Azok meg nagy titokzatosan, bezárkózva, csörömpölve a meós-irodában. A két mentőautónyi doktor és szanitéc.

– Vakcinát fogunk kapni, úgy higgyétek el.

S ez aztán hamar elterjed, százvalahány asszony suttogja körbe, hogy vakcina. S mind beleborzong, egyenesen belevörösödik a szégyenbe, hát még mit nem! És próbálkoznak ezzel-azzal. Hogy például az időseknek is kell-e? Kell, mindenkinek kell. De hogy például, aki még lány, annak is? Annak is, nincs mentség s kibúvó.

Akár egy oktatófilmen, párosával engedik be a dolgozókat, vagyis hát asszonyokat a kicsi irodába. Állítólagos véletlen folytán legelsőnek Kuna Józsefnét és Straubinger Ferencnét, édes testvéreket, két vihogós, vékony fiatalasszonyt, a Brunswick Teréz-brigád tagjait. Medvetekintetű, idős ember a tisztiorvos, feltűreti a köpeny ujját, egyéb vagy intim vetkezésre nincs is szükség, benzinezés, aztán szúrás, de mint a bolhacsípés, annyi csak, kis vatta, tartsa rajta csöppöt, aranyom, és mehetnek is.

– Nem kaptunk mink, Bandy elvtárs, senkitől se megbízatást, csak hirtelen nagyon megkönnyebbültünk, és azért.

Azért támad Kuna Józsefnének tréfás ötlete. Tevékenységét lassítva bevárja az ajtóban Straubinger Ferencnét, és azt közli vele súgás által, hogy amikor kimennek, csináljon úgy, mint aki menten el akarna ájulni, ráadásul szorítsa a két szemére mindkettőjük vattáját, a pötty vérrel kifelé. Kint pedig a konspirációjuk értelmében nevezett Kuna Józsefné sopánkodni és fojtottan jajgatni kezd, továbbá a jegyzőkönyv tanúsága szerint azt mondja a szervezetten várakozó dolgozóknak, hogy asszonyok, asszonyok, spurizzunk innent, lássák, ez a szegény Bözsi mind a két szemébe kapott egyet. Méghozzá vakcinát, láthatják, hogy vakcinát. Straubinger Ferencné meg ezalatt tréfásan támolyog és rogyadozik ott, elvtársnői megtévesztésének céljával.

S majd bepisil a nevetéstől.

Úszik a Gödör vendéglő a fényes, nyers ködön, vasárnap délelőtt. Szódásüveg az asztalon, sóskifli, kukoricabor. A pisszoár mögött hirtelen szakad a part, s lenn, a frissen ruházkodó bokrok alatt csillan a Holt-Duna okos, zöld vize. Bevárják egymást az udvaron, két fiatal férfi.

– Te megruháztad?

– Mér? Te meg?

– Én nem.

– Na, én se, az anyjuk vihovári hétszentségit.

Rázkódnak, sápadtan nevetnek, mint az akácfa. Tudja a Muki rendőr is, tudja jól, hogy min, de nem szól, megböki a sapkáját, és elmegy hátra. Persze, hogy tudja, tudja az egész falu, s nevet is, fél is.

A két testvér később arra hivatkozik, hogy mire leleplezték volna a saját tevékenységüket, hogy tréfa az egész, sőt, hogy egy csöppöt sem kell félni, Bandy elvtárs, addigra már üres volt a nagyszövő. Még a gyári őrök sem tudták ott tartani a megtévesztett dolgozókat, tolongott ki mindenki, s menekült, amerre látott.

Egyébként elsőnek a zenekar, a híres harmonikazenekar.

Igaz, ami igaz, az egyes brigádvezetők sem állottak a helyzet magaslatán, valamint sztahanovistánéink egyike-másika is megtévedt az ellenséges propaganda hatására. S ki itt bújt el, ki ott. Ágy alatt, nyúlólban, pincelépcsőn. És csak akkor jöttek elő tollasan, vonakodva, mikor a két dühös mentőautó s egy Pobjeda elkanyarodott a Schumacher-keresztnél a megyeszékhely irányába. Ahol jelentették a szabotázst.

Édes és rugékony a tavaszi köd, s ha meg is köhögtet, bársonyát és illatát nem lehet hasonlítani. Olyan, de nem lehet. Leginkább tán moziselyem, ügyetlen kis filmkockák azon, mákos a napfény, fekete karikák pattannak a kopasz eperfákon, rézsút templomtorony, vidám, klerikálisan integető plébános demizsonnal, majd szivattyúház-objektum, rendőrsapka egy ladikdeszkán, halászlé készülése szabadtűzön, később Straubinger Ferencné gríznevetése fülessapkában, míg Kuna Józsefné háromnegyedes női biciklijével kunsztozik, azután egyik fiatal pár kergeti a másikát, bukfencezik és beleinteget, kisvártatva nyúlvadászat, s nem a nyúl, de a szántás ugrál a nyúl alatt. Végül valaki megfeni a kését egy lépcsőn. Alighanem női kéz, lágy, fehér, anyás.

Kispárizs^*

Hátul az udvarban bála szezon, kilós fazonár, ez volt kiírva egy tortatálca hátulján a Frici vaskapujára, legalábbis Aranka így emlékezik, mikor betolja az olasz pacallevest a mikrohullámúba, s nézi az Expresszet az amerikai-konyhában, hogy megjelent-e, hogy Second Handomba jól rátermett eladót keresek, nyelvtudásút, hogy megjelent-e ma az ő hirdetése, az Arankáé, könyököl az újság fölött, korombéli asszony joggingban, s nem zizeg a bizsutól, ámbár telne, hálisten platinára is, s nem csak fogban.

Legutóbb két éve, Riminibe menet is vitt nekije virágot, a szegény keresztmamának, kálát zölddel, épphogy beugrott, az igaz, a Frici kint dudált az Audiban, hogy jöjjön már, persze csak halkat, rövidet, ugye mégis, temető.

„Használt, válogatott amerikai ruha 45 kilogrammos bontatlan csomagban”, erről jön neki az eszébe a keresztmama, vagyis az Expresszről a konyhaasztalon, ha egyszer ilyen csapongó és bolondos az emlékezete, szinte fantázia, néha csak elréved és megvan, és erről a bála, istenem, minden este bála, hátul az udvarban, anno. Anno Ibusárt, vagy -sárott, hogy még magában se nevezze meg azt a helységet. Pedig hát szép ikrás idők, mozikarcsú szelek és ifjúság, te szép sólyom, s ahogy most Aranka visszaréved plébek, hát most is melege lesz a nehezedő koszorúerekben, üröme és öröme. S megáll a szájában a kiwi. Titkos is volt a bálabontás, meg nem is, amolyan szocialista petting, vagy kapitalista anno, mikor a keresztmamát belegyűrték a konténerbe tülekedés során.

Hiába volt asszisztens, hazajött az operaházi takarítónőségből és asszisztens lett a keresztmama, de hiába, ugyanúgy helyezkedett és furakodott, mint mindenki, szovjet katonatisztnék, téesz-irodisták, mindegy volt. Nem volt egy pillealkat, mégis beledögönyözték abba a nagy vasládába, nem volt kímélet és mese, murrogattak és fújtattak az asszonyok, ha vágta a perem a lépüket vagy az ilyesmijüket, hát vágta, ügyesnek kelletett lenni, és az is voltak, de sajnos egy alkalommal a keresztmama túlhajolt, megbillent a kövérkés egyensúlyával és annyi. Akkor már egyszerűbb volt a kislángi cipésznél, gondolja Aranka, járt át az ibusári krém opelon, trabanton, és mint valami ugróiskolában, próbálta, passzintgatta a zsúfolt pincelépcsőn a divatárut, legföljebb leesett, karja tört, zúzódása, de telitalpú mind, boltba olyat nem látott a vidéki nő, noha gyárihibás.

Előszörre tán nem is bánta a keresztmama, annyira a mélybe, a titkos és meleg mélybe még élő asszony el nem jutott, habzsolta, ölelte a sűrűjét, fúrta magát bele és bele, bálabontáskor hét-nyolc köbméter is megvolt az, ha nem több, géprongy, így hívták hivatalosan, hogy géprongy a Vagongyárnak Belgiumból.

Az első kosztümkabátot K. János védőgázas lemezhegesztő vitte haza, miután, eléggé sajnos, beletörölte az emulziós kezét, így terjedt el, hogy a Vagongyárban legújabb párizsi divatba törülik a trutyis kezüket az emberek, vagy Belgába, de ez anno Ibusárott eléggé mindegy volt. K. Jánosné kipucolta az úgynevezett blézerből az ura kezenyomát, s így tett a többi asszony is, seb- és tisztasági benzin reszketett estelente az Üzbég–Magyar Barátság lakótelep felett.

Legalább egy fehér nadrágkosztümöt keress ballagáshoz, sziszegték az asszonyok tavaszutón, zsorzsettot, hallod? S szelték a kenyeret hajnalban, míg az emberük borotválkozott, meg hogy a Cselesztánénak komplett amerikai bébidollt turkált az ura, mert szereti, azér, s ezen halkan elveszekedtek a Barbon-arcú, szögvastekintetű férfiakkal.

Brüsszel vagy Párizs gyúlékonyan száradt a tavaszi szelekben.

Akkor az áfészes Frici csak beleszimatolt a levegőbe, máris tudta a jövőt. Szépen átlopatta a bálákat a Vagongyár csipisz kerítésén, hazahúzta kézikocsin, a szőke, nagyorrú Frici. És attól a naptól megmozdultak a dermedt ibusári éjszakák, hátul az udvarban karbidlámpánál európázkodtak ki az asszonyok, s vitték haza az édes terhet Toldi-biciglin, rítt a nyereg, hasuk meleg volt, mint a rúzs. Akárha bál után.

Csoda, ha sok volt a tumultus, s nem ritka az ötkapcsos fejsérülés?

Néha át kelletett hívni a Kokker gyári őrt, az csinált rendet, hogy belelőtt evégett a plafonba, olyan is előfordult. Ilyen tekintetben nem volt unikum, hogy a keresztmamát, ki hiába volt megbecsült asszisztensnő s Pávakör-tag, őszintén megmondva, belelökték.

Bele, husikám, bele a Párizs gyomrába, mint súgta később, már az infúzión.

Mesélték, hogy a Fekete rendőr felesége egyszer, ugyanígy háromnegyedes nercet fogott, nem mondja, molyhibásat, de nercet, menekült véle a mázsához, sikítozott, hogy ő szíves asszony, ne bántsák, hát csak bele-belebokszoltak, szivesanyádat, aztat, s akkor a Fekete rendőrrel kétszer elvoltak színházba, megyeszékhelyt. De a szőrmeáru ritkaság volt, a belgák adtak rá, s komolyan vették, hogy mi szívja a vagonolajat, s mi nem, a bőráru nem, a bundaféle nem. De flanell sok volt. Meg jersey.

Tolongtak, mint a gólyák, nem kellett oda, csak a nagymérleg, meg egy kis világosság. Hosszú, féllábú árnyékuk sebesen imbolygott a deszkafalon, nyári kosztüm, estélyi ruha, fésülködő köpeny, télikabát, mindegy volt, próbálták otthonkára, mackónadrágra, húzkodták föl, ki mire érte. Az áfészes Frici csak szítta a cigerettáját, és szabályosan rimánkodott, hogy az isten szerelmére, holnap is nap lesz, nemá megbolonduljanak, menyecskék, de hiába, egyre forrt és sistergett az a rozsdás, gyomorszájig érő vasláda, forrt, mint a karbid. Az égen, a fészer likacsos egén roszogtak a márciusi csillagok, megannyi tűreszelő, brilliáns, beszakadt köröm.

Minek, miért, hát egy kis szar gyerekholmiért, morogták az asszonyok hazakeveredve, meg hogy hol jártunk volna, hát a kispárizsban, na, s úgy is érezték magukat, kokottan, lábujjhegyen. Mint aki púdert és naftalint vacsorált. Az esküvőnk óta nem volt ilyen jóm, gondolták, és ingott a kontyuk a heverőn a zokniszagú, fényes sötétben.

Aranka hámozza a második kiwit fitneszileg, és jól emlékezik, hogy esti gyors-gépírón volt Sárbogárdon, kedd volt eszerint vagy csütörtök, hogy ő ott volt aznap délután, mikor a keresztmama nem jött haza este. Várták tizenegyig, éjfélig, tologatták neki a vacsorát, de semmi. Utána kellett menni, zörgetni a sötét, kihalt vaskapun, megmagyarázni, hogy ő kicsoda és mit akar a zavarással, mire végre a Frici kinyitotta, beengedte.

Azután viszont nagyon rendes volt, természetesen, mondta és kezicsókolom, és hátrament vele a fészerbe, meggyújtotta a lámpát. Hát de vacog, aranyos, de vacog, mondta neki, és megsimogatta a kardigánjánál fogva, hogy ő nem tudja, mivel konkrétan nem emlékszik, de nyugodtan túrjon csak bele az Aranka, és akkor ő ott a karbidlámpánál belehajolt, és nem győzte szégyelleni a feszes, barna lastexnadrágját, a kis hülye, hogy mégis, egy idegen, pizsamás férfi, és turkált ott és majdnem sírt, de szerencsére hamarosan beleakadt a gyűrűje a keresztmama műkontyába, mahagóni volt, mindenki olyat hordott, de ő volt az, a Jolika keresztmama, egy kombinéban, hason.

Komplett nagyestélyit szorított magához szegény, lüsztert vagy lamét, nem is tudja már, valami csillogót, úgy feszegették le róla a kezét a Fricivel ájultában, gyűrött, de újszerű állapotú nagyestélyit, amit aztán rá is húztak nagy nehezen, mert merev volt, s nehéz, mint a viasz.

Odatámasztották a falhoz, és pofozgatták, szólongatták a hűvös éjszakában. A Frici egész fehér volt, dadogott, egy fillért se, mondta, egy huncut fillért se fogadok el a ruháért, Aranka, édes, és kihozott a konyhából egy csésze császárkörtét. Csak hogy ne legyen baj. Az úton hazafelé a keresztmama szédelgett, hányt nagyon, de hogy a lépe megrepedt volna, azt nem látták külsőleg, csak az orvos mondta exitkor.

Ennélfogva bezárt a kispárizs, nemsokára a Vagongyár is, megállt a község a korszerűségben. Mikor a Frici felfüggesztettje lejárt, kivette az ipart. Aranka mindent neki köszönhet, a Riminit, a Second Hand-et, a Budapestet, mert feljöttek tizenöt éve, hisz a nap is feljön, a hold is, és egy darab van az életből, aranyom, hiába február, s akkor van dél, ha csönget a Frici pacalja a mikrohullámúban.

Vandár Ernő, aranyom^*

Talán egy nájlonbőröndnyi fénykép, talán egy akvárium. Semmi sincs a végleges helyén, csak a borúraderűs lemondás, hogy igen, hogy hát akkor a dolgoknak ez a helyük. Ez a helyzavar. A kortársnak, ki érintett még és elfogult, neki életünk vasédes káosza, a kései érdeklődőnek pedig, ki rálát majd és kiteríti majd, idő-tapéta csak, legjobb esetben bogárgyűjtemény.

Ha még kíváncsi lesz rá.

Nincs egy nézet, mondja az utazó, bizonyos Barthos, tiéd se egy. Csak a nézegetés van, s hogy te magad vagy valamilyen. Pontosan, a sétáló szem van, s persze a szem füle, hangok, járdák, beállítások, arcok. Szagok, fények, karéj kenyér, főtt kukorica kék fazékban, egy üres kabát, bűnbak saláták, keramit, tűzoltószertár, otthonka, gyógyfürdő. Egy széles, földszintes, akácfákkal szegett utca kocsmával alumíniumból és műanyagból, egy fagylaltozó BISTRO-felirattal. Égőpiros ajtód, slingelt függönyöd. Adélka tisztára ínhüvelygyulladást kapott a fagylaltoskanáltól, egyedül van a pultnál február elejétől, s nem álmodik mást hetek óta, mint hogy vanília-puncs, vanília-puncs, és hogy nyakig visszeres.

Bizony, Vandár Ernő, aranyom.

A fotó, de még egy szál vékonyka fénykép is, telt, néma, hozzáférhetetlen. Csúszkál a vékony, fényes rétegen a fény, sétál a szem. Mint üvegen a légy, előtte ott a tág világ, látom és nem birtokolhatom, van és hozzáférhetetlen. S ha volna is mozdulat kiborítani és fölhasítani, gondolja Barthos úr, és zuhogna rád a látvány ebből az elpattant akváriumból, hát állnál csak, s nem a történetben, csupán annak vizes, zöld, arany és kavics romjain. Ami odatúl élet, üveghús és sejtelem, az itt csak nyálka lenne, egy elvetemedett paszpartúra négyzetében a leeresztett, zavaros csend. S csak a feltört kaleidoszkóp büdös kristályait tologatná szégyenkező kezed az asztalon.

De nincs, és jó hogy nincs ilyen mozdulat, csak közelítés van, feltételezés, fedés, kitakarás. Hogy leveszed a képről a magad nézetét. Távolság, mely áthidalhatatlan, s mert változtatható, mintha önkéntes lenne. Tapintat, mely perverz kíváncsiság. Akit a képen látsz, akit sétáló szemed hazavisz, az nincs a képen. S akit utólag kitalálsz, nem az, akiről a fénykép készült. A nézeted mindenképp de-formáció. Aki elképzel, illetve kiegészít, az elrajzol. Mégsem törheti rá az akváriumra az üveget. Mert más az akváriumtörés engesztelhetetlen vágya és más az akváriumtörés.

Égőpiros ajtód, slingelt függönyöd.

Ebéd utáni csönd egy kisvárosban, mikor hirtelen csönd támad, illetve csak a verebek diskurálnak, s egy betonkeverő harákol messziről, a városszélről, azt mondják a helybéliek, hogy a föld alól, nem tudni, ki csinálja, de évtizedek óta. Elvetődni ilyenkor egy fényképész műterme elé nem csoda, váratlan mégis. Háta mögött az utca, amint azt az üvegen látja Barthos úr, kicsi térré öblösödik, s a kirakat portréi belesimulnak a túloldal görbén és összevissza tükrözött ablakaiba. Kleiderné, Gyöngyvarróné, Hajagosné, nem sorolja, véletlen kollekció.

Mikor belép az üvegajtón, a fényképész épp dolgozik, belámpázza a pálmafás sarkot, aztán mint rózsaszín és fekete bábokat igazgatja el a kanapén a szögletes, rosszul szabott apát, a vékonyarcú anyát a kopogós dauer alatt, ki tán fölkent az alkalomra valami rúzst, de púderozni nyilván elfelejtett, s közéjük az egyforma, kenyérbél gyerekeket. Vandár Ernő egykedvű és udvarias. Csak úgy, mintha otthon, mondja, ez a legfontosabb, s hogy engedjék el az arcukat, hagyják a szemüket élni, csillogni, főleg ha külföldre megy, ugye, a sorozat.

Nem nyúzza őket öt percnél tovább, mégis sietve, megkönnyebbülve vonul ki a család, leszegett fejjel, libasorban. S csak az utcán veszik föl a kabátot. Vandár Ernő leoltogatja a lámpákat. Látja, amiről a fénykép szól, már nincs a képen, mondja. Nincs, bólogat Barthos úr, s hogy valóban, a szemek, én mégsem azokban érzem otthon magam, talán inkább abban a tettenért várakozásban, ami rögzíthetetlen. Naná, uram, naná. Magának tudnia kell, hogy a fénykép mindig láthatatlan, bármit is mutat, bárhogyan, soha nem a fényképet látjuk.

Életünk teli viselt ruhával. Molyillat és levendula, elmorzsolt Munkás-cigaretták, zsebek, szürkére mosott tízforintosok. Kleiderné épp a mosogatáshoz készül, mikor megreccsen neki a kombináltszekrény, vagy hát tudja is ő, de be kell menni a lefüggönyözött szobába, kinyitni, és akkor kiborul az egész, az ő egész múltbeli életük családostól, ömlenek ki azok az örökre hajtogatott ruhák, hiába csak ruhák, hiába üresek, mégis. Mégis sírva kell fakadni, meséli a Gyöngyvarrónénak, sírva, édes Nusikám, pedig ott kinn szalad minden, a koszos edény, a vasalás, hát mintha az én egész családom masírozott volna ki onnant, az Árpi ballagási ruhája, azt írta, hazajön Európába, csak szedje össze kicsit magát, a halott uram a nyári kalapjában, aztán az én bogaram, a Janikám első pólyája, meg az apja neki a sildes sapkájában, tudja, a nagyobbik fiam, akit otthagyott a felesége, nem is tudjuk, hol él, kivel van, nem is akarjuk tudni a büdös ribancát, Janika a mienk.

Kleiderné nem érti, mit keres ott neki a nagyszekrényben az a kiszívott katonaing, Rásó Dezső, raktáros az Épszernél, lakik az udvari lakásban, sokat járt be hozzájuk az ő ura halála után, de erről nem beszél, van pletyka úgyis. Meg az öreg Kárász Mihály kék svájcisapkája, ki társbérlőjük volt, aztán egy ilyen szociális házba került, talán meg sincs már, a papika, így mondtuk neki, jött később a fia, a Kárász, egy kibukott pártkáder, fenyegetőzni, hogy kirúgatom magukat, Kleiderék, hogy mi az ő apukáját otthonba dugtuk, így mondta, apukámat, de nem látogatta soha, dehogy. Csak jött néha cirkuszolni, de tisztára alkoholistán, alig győztük lerázni. Egyszer, egy kora tavaszon, ott bukott föl az utcán a Stranczék előtt, elaludt. Azt se tudtuk, él-e. A Janika nagyon sírt, oda akart volna menni a kis jószívével, de nem hagytam, még mit nem, részeg állat, ilyenekkel strabancolt el az anyikád, gyere, egyél Fruttit, aranyom! És így tovább, Nusikám, rámdűlt nekem az egész szekrény, itt volt nekem mind a ruhájukkal, hát ugye, hogy valahogy sírni kelletett, pedig megvannak, jól vannak, mégis sírni, hogy vajon kilógja-e magát ebből a tengernyi hajtogatásból az ember, s hogy mi mindent is kéne, uramisten ebben az életben visszamenőleg kivasalni, ő meg csak dugdossa, rakosgatja, de hát hogyan is lehet visszagyömöszölni, ami egyszer már?

Mikor kilépnek, Barthos úr megint megáll az apró kirakat előtt. Várja, hogy Vandár Ernő bezárjon, bámulja a gyárihibás üveget a túloldali ablakokkal, az olykor kipúposodó függönyökkel, csak a Gyöngyvarróéké rezzenetlen. Az ezüsthajú Gyöngyvarróné papagájt tart a kezében, szürkét, és akkorát, mint egy gyerekesernyő, mit lenyalt hajú fiúcskák hordoznak a hón alatt záporgyanús vasárnapokon, szomorú, szürke tollmamlaszt, kinek nagynéha van egy homályos szava, amit aztán az asszony ujjongva följegyez a zsebkönyvébe. Hurrikán? Azt mondottad, Pityuka, hogy hurrikán? S a Gyöngyvarróné ilyenkor boldog, órákig nevet, s kérdezgeti a papagájt, na, Pityuka, hát milyen lesz az idő vasárnap? Na? Hur? Hurr? De nincs válasz, néha hónapokig nincs, Gyöngyvarróéknál az egész élet egy lapos zsebkönyvbe belefér, addig, hogy imádott Pityukánk 1979. május 17-én csöndesen elment, tizenhárom nehéz szót hagyván maga után, úgymint rebetli, hurka, borsodó – a többi sajnos el van maszatolva, rádőlt egyszer a körömlakk, de hát úgyis tudja fejből, el se lehetne azt felejteni.

Láttam magát délután, Vandár Ernő, aranyom, a fekete kalapjában, egy idegen emberrel ment az Aranyszarvas felé a fényképészetből, s majd elrepült a kezük, úgy magyaráztak, láttam a buszállomásról, anyámat kísértem ki meg a sógorasszonyát, várták a buszt, szegények, két kövér fekete macska, műbőr táska, kardigán, harisnya, fekete az is, holott huszonnyolc éve özvegyek, befőzött paradicsomot hoztak, ki tudja miért? Csupa piros minden, vérrel álmodom és punccsal, egyedül vagyok a pultnál abban a rohadt marcipánszagban, és csúszok, csúszok. Suhanok? Méghogy suhanok! Nem is tudtam soha korcsolyázni, nagyon kedves a Rásó bácsi, elég nekem a vanília-puncs, meg az ínhüvelyem, úgyhogy tessék csak hazavinni azt a konyakosmeggyet nyugodtan.

Égőpiros ajtóm, slingelt függönyöm, ezt hallom egész nap, ezt bőgetik itt egész nap, a zenegépet, és én akkor csak a maga ajtajára gondolok, holott a mienké a piros, és csak a felvételekre gondolok, amiket csinált, igen, a ruhátlanokra a kanapén, meg a vadrózsák között a romnál, s hogy művészin bánt velem, hogy érdek nélkül tetszettem mint táncosnő magának, pedig hát mi vagyok én? Egy szomorú fagylalt-automata, egy hervadó decsirozi, de maga úgy bánt velem, mint egy hegedűtanár, anyám agyonpofozna, ha tudná, lássa, azt álmodom, hogy fellépek Anconában, a Paradisóban, ahogy maga mesélte, szól az esztrád, a tenger lágyan ringatja – de hát tudja.

Fekszem sokat álmatlanul, és pereg a vakolat, mikor a kőhelikopterek elröpülnek a város felett, és látom, hogy az én arcom van ott a plafonban, a malterban, mosolygásom maszatos lárva, de én csak magát keresem, a maga karikás, sétáló szemét, ahogy szomorúan elbocsátott a hivatása elől, vagyis útjából. Így járunk, ámbár itt volt ez a Marika a kávégépen, ez a kis álszent molett, aki kettőig se számol, most meg elvette egy röntgenorvos, jaj, nem azért mondom, dehogy. Hanem mondja, egyáltalán megismer még ruhában is engemet? Egész éjjel ugat egy kutya, és fáj a csuklóm és fáj a visszerem, s nézem sokat a maga felvételeit, és pontosan emlékszem arra, amit mondott, hogy a fénykép gépiesen megismétli azt, ami a valóságban soha nem ismétlődhetnék meg. Hát igen, Vandár Ernő, aranyom. Én már csípőből soha nem fogok nevetni.

Tíz perc biciklijárás az ipari rom, mondja a fényképész a Barthos úrnak az Aranyszarvasban, a kávé fölött. Úgy lehet, mindenki tudja, hogy mi volt az valójában, de nem beszélnek róla. Emlékművé hallgatták.

Abban, kérem, öt óvodára való beton van, már bocsánat, hogy beleszólok, szól bele a pincér, sötét arcú, kék szemű öregember, s hogy nem itt kezdte az Aranyszarvasban, azt látni a kezén. Úgy van, bólogat, nagyjából tíz perc biciklin, de cefet egy beton, ledobja a földet, a gazt, famunkát, nyílászárót, s lóg ki, mint egy mammutfog. Azt az emlékezet meg nem forgatja. Se kastély, se kripta, hát bunkernek bunker. Úgy, úgy, ipari emlékmű, ezt lehet mondani.

De nem ám, hajol föléjük a pincér, nem ám, hogy én sétálnák arra éjszaka! Nincs olyan pénz. Voltak mindenféle beszédek, hogy egyszer-egyszer kijön az alagútból egy csille, jobban mondva egy olyan síneskocsi, cájgruhás elhunytakkal. Azok leporolnak, a sok, szomorú ember, vagy hát halott, és levegőznek a bokrok között. Szárítják a kapcáikat. Aztán sokáig semmi. De mondanak mindent, az emberiség. Úgy van, kérem, nyomott hangulatú hely, nagyon nyomott. Emlékezet? Uram, vannak súlyok, amikre ha muszáj, se lehet emlékezni. Ha meg nagyon nyom, érti, ott belül, hát inkább szálljon le a bicikliről és tolja. Igen, pont tíz perc kényelmes tempóban, bár ezt ő nem tapasztalatból mondja.

S hogy na ja, éppenséggel van, aki ki szok járni, kíváncsiságból, vagy ki tudja. Egy ilyen örökös özvegyasszony-forma, az jön, vagyis megy, úgy mondják rendszeresen. Lerakja a biciklijét, a virágját, és áll a gazban, nem tudom, de két órát is egyfolytában. Beszélik, hogy biztosan van ott halottja. De hát kinek nincs? S hogy nem is lehet, kérem, mindent megérteni.

Higgye el, egyszerű téglagyár volt, mondja Vandár Ernő Barthos úrnak csöndesen. Azok, magának legyenek mondva, uram, azok az egyszerű téglagyárak, fordul el a pincér, már bocsánat.

Isszák a kihűlő kávét, hallgatnak, besüt a nap az alacsony, agyonkorszerűsített kávéházba. Lófaszt, csattan föl egy pozsgaarcú nő az ablaknál, nem lehet nem odanézni. Hubertust iszik, és fröcsögve, sziszegve magyaráz egy lomha, gumitokás fiatalembernek. Ugyan, Hedvig, hát én ölbe veszem magát, amikor csak akarja, mondja a férfi és rágyújt. Ölbe? Hogy ölbe? Hát lófasz a maga ölébe, édes. Tudja, nekem hány félpár cipőm maradt parlagon? Tizennyolc. Én már akkor is, ötvennyolcban is többet jártam harisnyanadrágban, mint maga iskolát, kisfiam. Tetszik érteni? Lobog a nő vörös kontya a napsütésben, kiabál, a szalvétatartóval veri az asztalt. Apikám törzstiszt rendőr volt, bajszán rózsák, szívében galambdúc, magának tudni kell, legalább ez mit jelent, szakadj meg szív, mentőautóból esett ki, ha érti, vitték Baracskáról kórházba infúzión, kitépte, kiszállt, koponyatörésben. Boldogult apikám, agyalapi, és sír a nő, fölfújva sír, mint az amerikai rágógumi. Nem is hinné el, mondja a vendégének Vandár Ernő, hogy fél lába van. Énekesnő volt itt valamikor, azt mondják, szerelmi bánat, mindenesetre ivott, alácsúszott. Régen sokat fényképeztem, tisztára Marylin Monroe-arca volt, azt itta el.

Rásó Dezső hanyatt fekszik az udvari lakásban, konyakosmeggyet eszeget, úgy nyomja el az álom. Most nem azt álmodja, amit rendesen, hogy rohan valami vízmosásban, és dobálja el az egyenruhát, hálisten, nem azt. Hanem hogy görkorcsolyapályát nyit, megveszi az Épszer-csarnokot, egészen amerikai rendszerűt, coca cola, hideg limonádé, kaktuszlikőr. Nyitva este kilencig, modern stílusú zene szól, meg régi is, vegyest, siklanak a népek a marcipánzöld nyári jégen. S azt álmodja, hogy arra ébred, valaki korcsolyázik neki éjszaka azon a pályán. Fölkel, fölkap valamit, megy a Damjanich utcába, macskák futnak ki a lába alól a sarkon, nem tudja, talán a Hajagosné sziámija, a többit nem ismeri, s az a sziámi is, mint valami puha, nyikorgó fény, már messziről hallja, hogy szól a Roll Paradiso, s tárva a vaskapu. Ott köröz a szép Nyáry Adél, suhan, pörög ruhátalanul a zöld homályban a súlyos, lomha melleivel, egy aranylánc van a bokáján, semmi más. És a korcsolya.

Égőpiros ajtód, slingelt függönyöd, szól a zenegép, lássa Adélka, csak eljött, azt álmodja, s hogy hirtelen már a bistróban vannak, narancspiros tréningruhában, Calgary-felirattal áll ő ott a pult előtt, hozza neki az Adél a kókuszlikőrt, én, Adélka, magát szerződtetem, úgy döntöttem, hagyja mostan azt a traubis-rekeszt, több részes, nagy varieté, bianco ajánlat, csak késő este, a szépérzékű, felnőtt közönségnek, turistacsoportok, szervezés, kezdetben akár bikiniben is, míg meg nem jön a bátorság, Adélka, jól képzelje el, szól a zene, és maga mint a sellő, mint a suhanó arany azon a hűvös, szerelmes marcipánon.

Arra ébred, hogy morog a kutya, s hogy jön a Sanyi a zöldségeskocsival, itt tartja a Kleideréknél a kispincében, meg itt az árut, persze, barátságból, s leveszöldségért, ilyesmiért, amit a Kleiderné elfőz. Arra ébred, hogy átaludta a délutánt.

Hajagosné egész sorozatot rendel, talán utoljára, s nem maga miatt, hanem a Mimikéért, kifésüli, piros masnit köt rá, kitakaríttat a Strancz Arankával, holott csak ötre várja Vandár Ernőt. Elrendez mindent, kávét, aprósüteményt, aztán odaül a zongorához moherkendőben, az ő válla már nem érdekel senkit, nem igaz? S hogy igen, akár zongorázhat is a felvételek alatt, belefog egy keringőbe, táncolni kezdenek a vitrinben a koros, szürke poharak, behunyja a szemét, s mint habos, farsangi valóság buggyan ki a zongorából a Muki-pezsgő kacagása, a sok-sok tangólampion, az egész hajdani tűzoltóbál Ursulafürdőn. Játszik a Mimikének, ingatja a fejét, nézzenek oda, Dolmányi, maga be akar rúgatni az uram háta megett! Hát tudhatja, hogy én egy kiskörömnyi likőrtől is csuklom és kiveresedek, ne kínáljék hát, Dolmányi, ne!

Csak azon az egy tűzoltóbálon öt Lord Rothermere volt, s persze Flórián egy rakással. A lapos cigánybográcsnak úgy kotorták el a havat, a tűznek a szertár mögött, persze, szakemberek, s mint pipafüstre, mint a legprímább pipafüstre, úgy szökdöstek ki a halléhez az asszonyok, csak sálban, kiskabátban, légszomj ürügyén. Ikrával volt, s persze tejjel gazdagon. Úgy rotyogott a téli délutánban, mint a haragos, vörös nap, s húzott le a pernye a kerteken, lágyerős, férfias krombi-minta.

Már jól benn a hangulatban, két foxtrottal a halvacsora után jött a hír, túl tehát szemek lábbadásán, ipszilonszálkán, mikor vastagon megül, s kétessé tömörödik az az isteni illat, mi foszfor, s paprika, paprika, akkor jött a hír, hogy ég a Hajagos-malom, s egyszerre csak futni kezdtek azok a súlyos, mázsagáláns emberek, s hányták le a cilindert, a maskarádét káromkodva. Hogy ég a képviselő úr malma Ursulafürdőn.

Veri a vitrint az iskolás keringő. Hajagosné azután, hogy porig égett mindenük, nem főzött liszttel évekig. S még később is csak erős szívszorulással. Mondotta is a Katzenstein doktornak: én láttam lisztet pirítódni, aranyom. Ha rántást látok, ez az akkori uram jut eszembe, ahogy szalad gatyában a csendőrökhöz és sír, azóta habarok. Csöngetnek, jön a fényképész egy idegen emberrel, hát ha szakmabeli, jól van, csak a macskát szeresse, van kávé elég.

Strancz Aranka úgyszólván vigyázzban áll a belső udvar síkos, kukoricafényes keramitján. Fél mázsa nedves pihetoll, tömött, kicsi babzsák. Belemorzsolta a kukoricát a kék fazékba, most fől neki bent. Szédül olykor, erős lábgyengeség fogja el, de elgondozza magát, mint bárki. Szálegyenes haját minden áldott reggel kifésüli, sprőd, mint az üveggyapot, csak a vége, az sárgul, túl van az őszön, úgy sárgás. Sport-kávét reggelizik, a vasárnap mindig baromfi-far-hát, mise után ráér beleszaggatni a daragaluskát. Két nagylavórnyi virágot ápol, eljár a kismolett Máriához, lassan mind odahordja, őneki. Mondja is a fiatal plébi, Aranka, ilyen szépet egy se hoz. De nem is. Rakatott föléje nejlont, a kis Mária fölé, ne folyjon rá az eresz, volt öröm, a Sanyit kérte, hogy segítsen neki fölizélni, de az be nem menne efféle rendes helyekre, hát megkért egy ilyen ismeretlent a Szentháromság-téren, húsz forintért föl-e rakja? Mert konok, de nem bolond, arra a Strancz Arankák rá nem érnek.

Varrt, amíg a szeme bírta, néha még fölhajt egy-egy nadrágot, kiereszti a Hajagosné szoknyáit, ingyen, de nem szívesen. Igen, konok. Ott áll nekifeszülve a világnak, otthonkában, rékliben. Odaáll az isten elé is, ha kell, bárki elé, őrmester úr, házparancsnok úr, szovjetkatona úr, eressze ki a Sanyit, mert én addig itt állok, egy hétig is moccanatlan, nem alszok, nem eszek, itt állok vigyázzban és nagyon erősen gondolok az én istenemre, eressze haza a Sanyit! Akkor haza is jöhetett, az autóról lökte le az a katona, igaz, utóbb elkódorgott mindenfelé, iparba, Dunapentelére, de most itt van, nem kell tőle semmi, de itt van, bontásokban vesz részt, meg zöldséggel kereskedik, megvan neki is a maga élete, olyan, amilyen, de megvan.

Igen, így álltam, mondja a Kleidernének, nem távoztam, nem mozdultam. Az uram is meg a Sanyi is? Nem mozdultam, egyszer csak az ember nem hagyja. Pedig olyan szelídnek akarna lenni, mint pont az a kismolett Mária, az a szép kis keze, szent arca, szent ruhája. Volt pedig baja annak is a magáéval. Igen, egy lavór virág neki, a másik megy oda, tudja a Kleiderné, a Bunkerhoz. Onnan nem jött haza a Strancz János, hova máshová vigye? Így állt, ahogy most áll, a síkos keramiton, azt mondja, sose csúszott el, otthon az ember nem csúszik el, legföljebb egyszer majd eldől.

Barthos úr ül a befóliázott Kossuth-szobornál, csattog az elszabadult nejlon, libeg a hosszabbodó alkonyatban, mint a fiatal, tavaszi vizek. Be kell a szobrokat kötözni télire, megfogja különben a fagy, s a kőbetegségre nincs orvosság. Nézi a gyógyfürdő hátsó ablakait, ahogy még utoljára fölgyújtja őket a nap, s nézi az éppen árnyékba borult játszóteret. Estére a fényképészhez megy vacsorára. Messze, a kopott, zöld hintáknál meglátja az asszonyt, kinél szobát kapott, irhasapkában, krombi-kabátban álldogál, vinné haza a Janikát. Keress meg, mamika, keress meg! És bújik el a kisgyerek a hinta mögé. Az asszony ráncolja a homlokát, topog a hinta körül, hát hol lehet, hol lehet, istenkém, az én bogaram, s mert fáznak már, hamar magához öleli a Janikát, gyere kis anyátlan árvám, melegítek neked kakaót. Épp megy le a nap, mikor eltűnnek az Ofotért mögött, Kleiderné és a kisbundás unokája.

Elsétál a Gyógyfürdő felé, benéz a thermál-oldalon. Egy kismondén víziszínház üres folyosói. A kádszobákban köszvényillat, százados testhomály, elszáradt krémek avasa. A folyosón észreveszi a délutáni, kopogósra dauerolt asszonyt, aki Vandár Ernőnél hiába próbálta elengedni a szemét, mert dafke se, és mert szorította a körömcipő, ez az egész hülye ötlet, hogy épp ma kell fényképezkedni, másképp nem ér ki a fölvétel Kanadába, az ura húgához, minden évben kell neki egy ilyen kép, s pont március tizenötödikére, tíz éve mindig, s nem lehet ellazsálni, a csomagok miatt. Köpenyben van, mélyre hajolva mossa a ragyogó követ, háttal a napnak.

Jó ez a meleg a hátának, azt gondolja. S hogy egész forró lesz tőle mindene. S mintha szabályosan benyúlna neki a köpenye alá ez a borzas, kölök nap. S hogy akkor el kell vörösödni és meg kell rándulni, ezt gondolja, és hozzá kell vágni a vödröt. Édes Piros, hát a gyerekem lehetnél, te állat, megmondom, ne félj, anyádnak. S látja szinte, hogy a merénylő száján szivárog a vér, ahogy a vödör, az a vohadt vödöv felsértette az ínyét. S hogy akkor be kell vinnie ezt az új kabinosfiút egy üres masszírozóba, ínyét fölszárítani, kis hülyém, te, hát ne görcsölj! Szent ég, micsoda marhaság, ez fut rajta át, de a lábujjától a haja tövéig, s mikor megrázkódik, s fölegyenesedik az üres folyosón, akkor lesz sötét. De édes jó istenem, ki csókolja ki a keserűsót egy iksz éves, egyszerű és tisztességes asszony köldökéből?

Állnak este a műteremben, már a vacsora után, Vandár Ernő lelkesen mutogatja a régi felvételeit, felhők figurációi, elmart, fekete angyalszobrok ellenfényben, kérlek, merőben dinamikai problémák, amiket ha esztétikumba fordítunk, akkor, ugye, és magyaráz, bort isznak, tegeződnek. A vendég udvariasan bólogat, s a fényképész válla fölött hosszan nézi a labor ajtaját, hol csíptetőkön szárad a délutáni család, feszengenek, homlokuk pattanásos, rózsaszín balta, és szúr a mosolyuk. Mondd, szerinted meztelen arcunk jog vagy fogyaték, kérdezi Barthos úr. S hogy nem, semmi, csak úgy eszébe jutott.

Strancz Aranka hazafelé tart a plébániáról a Malinovszkij utcán. Néha megáll, hogy érzi-e a talpával azt a bizonyos meleget. És többször is érzi. Hogy hol szállt le január végén a kőbeteg angyal. Leszállt, vagy csak úgy jött a régi temetőből, a városszéli kövek közül, esetleg pont onnan, nem tudhatni, de egyszer csak ott volt a buszmegállóval szemben. Egy agyonsikált kőbaba, koksz-szobor. Akkor éjjel tényleg hallott valami furcsa csattogást, aznap éjjel pont, mesélte a Hajagosnénak porszívózás közben, amikor feltörték az Épszer-csarnokot. Tetszik tudni, olyasfajta csattogást, mint az elszabadult kerti fóliák.

S másnap csak nézte azt a beteg követ, közel ment, méghogy a szobrok nem öregszenek, mondta, hát te, kis Málika, te is de pocsékba mentél. Ott ácsorgott a régi úttest föltört, szétdobált kövei között a virágjával, a barna cekkerével. Megette ezt a kőszú, nénike, odavaló, bele az útalapba, mondták neki a munkások, és csóválták a fejüket. Strancz Aranka alig volt nagyobb annál a kőnél, de azt gondolta, hogy fogja és hazalopja, valaki csak segítene, talicskában hazatolatja, megfizetné. De nem volt, akit megkérjen egy ilyen dologra, azonkívül, mondta Hajagosnénak, hát nem is nagyon merte megérinteni, olyan volt valahogy, mint a ráspoly, úgy érezte az ember, hogy megkapja a leprát vagy mit, ha hozzáér. De én mondom magának, hogy tiszta meleg volt a teste, már hogy a kő. És igenis, januárban, bizonygatta a Hajagosnénak, ő ott állt, negyven centire, és érezte ezt a meleget, hogy ez a kő melegebb őnála, pedig hát mi meleget összeszerez magának az ember, hogy ott lent majd ne fázzon! De ezt a Hajagosnénak nem akarta mondani. Különben egy napig tartott az egész, nem tovább. Másnap hajnalban jöttek a munkások a markolóval, és beledúrták az útalapba. De ahányszor csak Strancz Aranka végigmegy a szép, széles Malinovszkij utcán, azt gondolja, hogy megérezné a melegéről, hová is temették ezt a kis Málikát pontosan.

Az udvari lakásban még ég a villany, mikor hazaér Kleidernéhez az a szállóvendég. Rásó Dezső nehezen alszik el, nézi a falat, a plafont. Mint kisgyerekkorában az ég figurázását, bárány, mozdonyfüst, krokodilus. Csak mostanra már sokkal kisebb minden, táskás és iparszagú. A felázott, elfáradt vakolat. Malterosládák emléke, laza csuklóké, ormótlan fagylaltoskanalaké. Aztán a simítófa, s lassan a kidrapposodás, majd a festék. Első szobák hengerelt virágai. Arany, sötétmustár, budaiföld. Jó enyves festék. A malter előbb fárad el, s talán még a tégla is. Nagy markológépek járnak errefelé. Egyszer csak jönnek a kertek alól, megállnak az udvar fölött, büdös, olajos csillagok, az ég figurái éjjel. Itt fordulnak meg, égetik a lámpát, s ülnek rajtuk szép sorban az overállos emberek. S reped meg a fal.

Ma éjjel végig a vízmosást álmodja és az egyenruhát, csak a zöldhajnal hívóvizéből jön elő megint Nyáry Adél. Meztelenül van, és elfogadja a konyakosmeggyet. Azt álmodja, hogy ott alszik neki az Adélka a szobában, ő meg kimegy az udvarra, álldogál, nézi, nem repedt-e meg tényleg a fal, az udvari lakásé. S hogy akkor találkozik azzal az emberrel, aki itt szállt a Kleideréknél, odamegy hozzá trikóban, pizsamanadrágban. Maga görkorcsolyaügynök, mondja neki, van egy tervem, ne menjen el addig! Barthos úr mosolyog, rázza a fejét, tenyérrel törli a harmatot az autó szélvédőjéről, kusza tisztásokat maszatol a harmatba, lásson. És sokáig csak hallgat ebben az álomban. Rásó Dezső meg odahajol hozzá, egyre közelebb és közelebb. Mit tud maga, mondja meg őszintén, kérdezi, mit tud maga, erről az egészről? Maga idekíváncsiskodik, odaérdeklődik, lát ezt-azt, de tudni mit tud, tessék mondani, minderről? Mert teszem azt, például itt lát engemet gatyában, svájcisapkában, egy vén trottyost, ugye, de annyit se tud rólunk, mint ez a pincetető, vegye tudomásul.

Barthos úr inkább sietős, mint szomorú, nyitja a kocsiajtót, s mielőtt beülne, visszafordul. Kleiderné vendégszobájában hosszan csörög a vekker. Jön a Strancz Sanyi az árujáért, krákog, szipákol, zörög az idegen kulccsal. Világosodik. Látja, kérem, ezért tartottam lehetetlennek, hogy a fotográfiáról beszéljek, legföljebb egy fényképről lehet beszélni. Ha. Nagyon is ha, mondja Barthos úr.

Zsírvasárnap^*

Mint valami napszürke dunyhát, léghabot, úgy pofozgatja a szél a Duna felől az ólmot, a benzint, ezt az egész lomha, koratavaszi közeget, amit levegőnek hív az ember, s él vele, persze, ahogy lehet. Beszívja, átlát rajta és kapkod érte. Sétaidő van, vasárnap. Hosszú sor áll a fehér sátor előtt, akárha banánért, azért a fagyott, fekete banánért vagy emdéef-sonkáért húsvét táján. Lóveronaiért – észre se venni, hogy kicsit édesebb. Egy hosszú, laza sor, kivált a vége foszladozó, úgy álldogál ott mindenki, mintha épp csak, mintha véletlenül. Épp beáll, mit lehet tudni, ingyen van, ennyit megér, ennyi törődést megér.

– Csak nem ez az?

– Dehogynem ez az.

– Ne csináld mán, hogy ide be akarsz állni! – mondja a férfi és megáll. Zsebben a keze, nem néz sehová. Téblábolnak hát a sor vége körül, lestrapáltak, túlsúlyosak, ahogy az itt szokás, koraközépkorú pár. Mindkettőn farmerruha, talpig Isztambul.

– Mér? – fordul vissza a nő, tulajdonképpen már a sorból. – Nem azér jöttünk, hogy megnézzük?

– Hát jól van, megnéztük, húzzunk! – De azért a férfi is közelebb lép, nem kell itt hangoskodni, na. Nézi a nő homlokát, ácsorognak, véletlenül éppen ott, ahol a sor van, de semmi több. Egy abbamaradt séta.

– Joci, ne izélj, kibírjuk azt a fél órát!

– Kibírni ki, de ha egyszer nincs kedvem, mit csináljak.

– Álljál be, azt. Megígérted.

A férfi hallgat, rágja a szája szélét, húzkodja a szemöldökét, hogy csak nőkkel ne kezdjen az ember, de nincs aki visszanézzen, itt nem néz senki senkire, csak áll és reménykedik.

– Jól van, én akkor is kivárom – mondja a nő.

– Hát várjad. Mondtam, hogy ne várjad? – Áll a Joci oldalt, dacos és szerencsétlen, érzi, sokkal föltűnőbb ez a kilógás, mintha fogná és beállna, ne is látsszon. Meg az asszony is hangosabb, mint kéne vagy illene, mindenki hallja, hogy hát nem-e azt beszélték meg, hogy törődnek az egészséggel, úgyhogy kénytelen közelébb húzódni, nem tartozik ez másra, az egészség. – Okés, okés, csak hallgassál már! – Hát hallgatnak. Isztambulné belekarol az urába, csak nem fél a férfi egy tűszúrástól, mondja, és ad egy puszit a dzseki gallérjára. De az csak bámul komoran.

– Milyen tűszúrás? Nem azt írták, hogy van egy gép, és az kiadja?

– Ki hát, de egy csöpp vér csak kell.

– Francnak kell. – A Joci egy kicsit kifele fordul, a város fele, a séta fele, bizonytalanul kotorászik a zsebében.

– Most meg minek gyújtol rá?

– Mit minek? Jólesik, annak. – Behorpad a frissen borotvált arc, s fújja a füstöt a föld felé. Tenyerébe fordítja a cigarettát, dugja el, ahogy tudja, rajzolgat a betonra a Lehel téri sportcipővel.

– Legalább itt a sorban kibírhatnád, hogy nem.

– Nem, anyukám, én nem állok sorban. Te állsz sorban, én csak várlak, amíg el nem megyek és iszok egy sört.

– Hát akkor hol állsz? Akkor mondjad meg, hogy hol állsz, ha nem a sorban?

A férfi nagyot fúj, na jó, gondolja, ebből most már őneki elég, s megfordul, emeli a lábát, mint a filmeken. Ne már a farok csóválja a kutyát! S marad is úgy, megfordulva, lépve is, nem is. – Nézzed e – mondja a nő –, ott elöl adnak prospektust, hozzál már egyet inkább! – A Joci erre befejezi a dacos mozdulatát, s mint aki véletlenül arra kószál, s épp megnézi, mi az ábra, szerez egy tájékoztatót. Na bumm, hoz egyet, mi van abban. Bepillant közben a sátorajtón, riadalom és bosszúság az arcán, azt hiszi, fölény. S megy vissza az asszonyhoz.

– Na nesze, itt van.

Lassan halad a sor, Isztambulék araszolnak, az Ili olvasgatja a prospektust, a Joci meg nézi, addig se kell másfelé. – Tessék – bök rá a papírra az asszony –, ide van írva. „A koleszterin értéke mellett az infarktus elméleti kockázatát is megadja.” Nem jobb, ha tudod, mi az ábra? Hogy kapol-e infarktust?

– Nem – morogja a férfi. – Maradjál már, Ili, magadnak! – Az asszony megint belékarol.

– Figyelj már, de komolyan, ha úgyis itt ácsorogsz, nem mindegy, ha megnézeted te is? Nem én szokom mondani, hogy itt szorít, meg ott szorít. Meg hogy mindjárt infarktust kapok.

– Jól van, na. Beállok, be vagyok állva. – A Joci elpöcköli a csikket, zsebredugja a kezét. – Tessék. Jobb most?

– Jobb. – Az Ili hallgat, vonogatja a fehér retikült, levesz a férfi hajáról valami szöszt.

– Mond az ember mindent, attól még nem beteg.

– De szokod igenis mondani, hogy nem vagy jól.

– Mondom, mondom, ki a franc van itt jól?

– Okés, de lehet vele törődni, ezek is írják. Izélik a vérnyomást is, hallod? – A Joci bólint, hogy persze, tudja ő, nem hülye ő. A kérdésre, hogy mikor is volt utoljára orvosnál, közli, hogy mintha nem tudná az asszony, hogy hat éve a csempézéskor a körmével. Vagy hét.

– Na ugye. Asszed árt!?

– Csak te ne naugyézzél! Álljál be, méreckedjél, mondtam, hogy megvárlak.

– Az előbb azt mondtad, te is beállsz.

– Azt mondtam, hogy amíg várlak, esetleg megnézetem. Ezt mondtam.

Hallgat az Ili sértetten, remeg egy kicsi ránc az orra tövében. Egyszer majd fölbukik neki a Joci, aztán nézhet, erre gondol, meg hogy többet kéne krémezni, nem nyomni ki a mitesszereket, megpróbálni az asszonytornát, az agy-kontrollt, s hogy vajon visszacsukta-e rendesen a mélyhűtőt. Szorítja a retiküljét, lépegetnek előre.

– És akkor az a gép tényleg megmondja, mi?

– Meg hát – feleli gyorsan az asszony –, legalább a kockázatodat meg, azt írják. Itt van e, a férfiaknak több a rizikófaktor, zsíros evés, dohányzás, minden.

– Ez az egész szar, ez a rizikófaktor – fakad ki a férfi, de többen hátranéznek, erre elhallgat.

– Figyúzd, a velőbe mennyi van! – Nagy papírtáblát lóbál a szél a sátorajtón, azt vizsgálgatja az asszony. – Meg a májba. A tojásba. A rántotta egy időzített szívbomba, azt mondták a rádióba. Meg az oldalas, odanézz! Szalonnát se veszek többet.

– Valamit csak kell tán zabálni, ha az ember dolgozik.

– Almát. Meg répát, szójababot.

– De mostan aztán már tényleg maradjál magadnak a hülyeséggel – sziszegi a férfi és kotorászni kezd a zsebében. Isztambulné hozzásimul, hogy jól van, jól van, ne haragudjon, de hát tényleg kéne az életmódon változtatni, ha semmi disznóság nem derül ki, akkor is. És hogy majd lassan vegye le a Joci a vérnyomáshoz a dzsekijét.

Meg hogy szia, ügyes legyél.

Előbb az Ili, aztán a férfi tűnik el a fehér sátorban. Isztambul József úgy lép be, akár valami butikba, harisnyaboltba, görbén, behúzott hassal, s tán még a próbababának is köszönne, ha volna itt olyan.

Dél van, lompos, ünnepélyes csend, a Bazilikában szól a harang.

Negyedóra se telik el, mikor kijön az asszony. Piros füzetkét gyűröget a kezében, sétál föl-alá, repked a szeme, lesi a sátrat. Nem sokat vár, hisz jön a Joci is hamar, zsebre rak egy kis bilétát, olyan az arca, mint fürdés után, vörös és ünnepélyes. Isztambulné megkérdezi, hogy neki, a férfinak nem adtak-e veszélyességi füzetet.

– Akartak, de mondtam, hogy a feleségem úgyis kap, egy családba elég egy. – Átkarolja az aszonyt, hogy akkor most már induljanak, de aztán állnak csak, néznek maguk elé. Vékony az Ili hangja, mikor megszólal, mosolyog, mint a hideg leves.

– Nekem magas lett.

– Nekem is, a kurva életbe, de hát mondtam én, hogy szorít. Nem mondtam? Azért magas, mert szorít. Mert nagy a kockázatom. – Az Ili belerakja a szives füzetet a retikülbe, nézi az urát.

– Mondták, hogy ne dohányozzál?

– Mondták, naná, mit mondjanak?

– Meg hogy meg kell tartani a zsírszegénységet, azt is mondták?

– Azt is mondták.

– Én meg tök potyára kivettem reggel a karajt a mélyhűtőből.

– Na és ha kivetted – mondja a férfi, szájába vesz egy gyufát, rágja, kiköpködi. Megveregeti az asszony hátát. – Megijedtél, mi?

– Hát meg, naná. Mér, te nem?

– Nem arról van szó, hogy megijedtem vagy nem.

– Hanem miről? – kérdezi az asszony, és hogy nem kéne-e venni leértékelt halolajat, azt írják, kifejezetten jó rá, ilyen kis kapszulákba vagy mibe.

– Eredjél mán, gyógyszer kell erre, körzeti orvos, fel kell keresni, azt mondták. Gyógyszer kell erre, nem ilyen francok – köpi ki a második gyufát a Joci.

– Na látod, hogy megijedtél – mondja az asszony.

– Nem arról van szó – mondja a férfi.

– Hát?

– Erről a szarról, erről az egész szarról. Na, húzzunk el innét! Eszöl egy fagyit?

– Mit tudom én már, lehet hogy az is tele van vele, a fagyi. Minden tele van infarktussal.

– Akkor most mi legyen – kérdezi a Joci.

– Mi lenne – bújik hozzá az asszony, de egészen be a hóna alá.

– Mozogjunk! Legalább mozogjunk, Jóska!

És mozognak, lassan, óvatosan mozogni kezdenek, nehogy direkt ott érje őket a Deák téren a halál, két túlsúlyos, koraöreg galamb a verőfényes, ólomboldog Budapesten.

Egy szép mondat születése^*

„Olly nagy volt a hőség, hogy előbb pangásom, majd hasi ájulásom támadt, s hogy ozsonna-tájt enyhület jött suhamó víz képiben, hát az már-már életem menti, noha megsirat.”

K. E., egy esettgrau kisasszony, holtáig egyedül él és gépírásból. De a vágyai szépen szürkék, kedveli a török fagylaltot, a halk cigányzenét, otthonában idő és pézsmaillat keveredik, s lesz egyre nehezebb. Nem tartozik az élet napos oldalához tartozókhoz, mondogatja tárgyilagosan, s kicsiny, savas mosolyát úgy rejti ilyenkor a tenyere mögé, mint ki fogat tisztít, szolíd kifőzdében, szombati ebéd után.

Mikor a várpalota lázbeteg fényei megadják magukat a villanyok modern csillagainak, nagyokat lélegez és nézi az esőt, e tárgyatlan motozást és surrogást. Az esőből a legkönnyebb kiindulni, tán mert síkos, tán mert fényes, ilyenkor a legnyomorultabb esettgrau is fényes. Gyöngyház. Mert csak érzet, homályos mosodamámor, mely fölpuhít. Mert a nyíltszíni sírás szemérmetlen nyugalma benne, az üveghámé az orr hegyén, a telt és üres csöppé.

„Egyszerűen, mert lágy, fiam, azért. Szálára mos mindent, lebegősre sikál, hogy el lehet tőle álltodban röpülni. ”

K. E. pedikűrlavórt készít esővízből és karlsbadi sóból, gyűdi fiolából. Szombat délután kiáztatja és ölbe veszi a lábát. Tollkéssel vakargatja a kérget a sarkain, dédelgeti hosszan, hogy még este is, mindennek utána is, mintha szárnya volna a posztócipőben. Ha járkál a zsúfolt, homályos szobában, kicsikét mint aki a szőnyeg fölött. Ha rendezget és szöszmötöl, kanalat pucol, zaccot ad a fikusznak. Talán ez a finom, ezüstfekete motozás, e közömbös, alázatos foglalatosság fűvel, fával.

Ez a monokronosz.

Kalapok bújtak elő a Fonál-ligetben, duzzadt szájak és ujjak. Tíz ujj, ahogy ezer ujjacskát csinál, babányi őzkörmöt, lila tulkot, repecset. Annyi az ujjam, mint a tengernek, gondolja az esettgrau kisasszony, s hallgatja az esőt a párkányon, a redőnyön. Mint az írógép kopogása. Ahogy két kezét vastag, barhent lábai közt összeszorítja, maga ezer év. Leandert nevel kuktában, hordozza a nyelénél ide-oda, ne nőj meg, ne nőj meg, szentem, mondogatja, nincs már rád nagyobb edényem.

Apikáék a tükörbe tűzve Herkulesfürdőn, az egész vidám férfi-kompánia mandolinnal s köcsögkalapban. Erőszakos, kék állkapcsok, domború hasak, cseppnyi lordózis, durumb fürdőnadrágok.

Ha az esőn hajózol száliránt, úgy messze jutsz. Függélyes, tágas folyó, tenyérnyi hamukat sodor a szél a forrásvidéken, gombászkosár és mézesőkabát. Dagad az égi sár, huzakodik mentőautó-gumival, kislánytornacipővel.

Egyszóval K. E. szereti az esőt, ha meg is siratja mindahányszor.

Egy nyári szombat, pancsolókád, kék torpedó a nyáripince oldalánál. A mama és Varánus Jenő pingpongoznak a lugasban, Kelenföldinét szinte rányomják már a sűrűsödő viharfelhők az asztalra, de csak pörget, csak üti fonákkal, kacag és édesen kancsalít vízizgalmában. Hagyjuk, Mariska, abba, itt a rossz idő, ő, ő, ő, beragad, jobbról a harmadik karocska beragad, az ő. Ugyan, hát hajat mosunk, Raktárosbáró úr, s elröpülünk állva. És játszanak, míg csak bele nem veri az ágyásba a kaucsuklabdát a zivatar. S még akkor is, törülközni menet is kuncognak, hajbókolnak az ütővel.

Talán mert az eső fogja a hangot, egykedvűen belekottázza a földbe, ki-ki értse, ahogy. Sírás, nevetés, kutyaszar a fizetés. Beissza a föld. S talán mert az esőnek nincs mondandója, nincs tanulsága. Menete van, iránya, ami esés, ugyanaz a folyó. Elfordítja kilencven fokkal, és belelép akárhányszor.

Szomjas, mondták apikáék Herkulesfürdőn, Ferike kisztihand, szomjas a menyhal!

Az eső úgy surrog gummérozottan, mintha be akarná csíkozni a világot Toldi-kerékpárral, és nehezen viseli el a papirost. Varánus Jenő kint hagyta a cementes zsákokat az udvaron, Gödön, elég volt négy nap Medárd, s már szobor voltak, meztelen szobor. A Raktárosbáró hátralökte a viharkabát csuklyáját, kikapta a pantallójából a csíptetőt, és ingatta a fejét bosszúsan. Beadott, Mariska, mondta, beadott ez a mocsadék idő a fürdőszobának. Szóval, letolták, kiskezicsókolom a kombinéjüket, s úgy múlottak ki, állva. A cementbucik, mondta Varánus Jenő, a kis büdös, ötvenkilós cementbucik, és nevetett. Majd meg tetszik látni szombaton.

Húsz évvel később ugyanez a pakfonezüst nevetése Canberrából, ahol a fürdővíz ellenirányban távozik a lefolyón.

Talán mert az eső tud valami meleg cirókát a kitámasztott redőnnyel. Finoman bánik véle, úriember, hiába raktáros Sztálinvárosban. Hunyja csak le a szemét, Mariskám, mondja az eső, és mossa, mossa fás, legyezős kacagással.

Mint vízben a síkos csecsemő, mint síkos csecsemőben a víz.

Talán mert a kerti kádban előhívja azokat a néma, lassú filmeket, nincs tekintete, de egész testével néz és hallgat. Kimossa őket a délutánból, vizeshordó, aszparágusz, pingponglabda. Gombászkosár. És úgy mossa a hajat, mint az angyalok, semmi dauergörcs és csavaróhalál, hát hogyne volt volna muszáj elszállni akkor, hogy nem maradt más, mint az összeszorított elefántláb, mint amaz zsákok, Medárdkor, Gödön.

K. E. tejdropszot eszeget a gyöngyhomályban, és a mondat, aminek nekifut megannyiszor és hiába, az a szép mondat nem tűri a papirost. Ha magának ír, hát a hengerre ír, a fényes és kezes gumihengerre évek óta, ne látsszon, ami múlik. S ne, ami születik. Címzettjét és tartalmát földi fül ne ösmerje, írja, morse-ját földi fül ki ne bogozza. Ujjaim regénye, írja, egy megélt élet gimnasztikája, alcím.

Olykor ő betűket csinál egész nap, míg végképp be nem ragad, s akkor ül, nézi jobbról a harmadik karocskát, sokszor úgy hagyja reggelig, a hengeren, s úgy is ébred föl, ráborulva a regényre, ő, ő, ő – szájából a klaviatúrára csúszva a tejdropsz, de ennek nincs kitüntetett jelentősége.

Hanem ezer pingponglabda nőtt Fonál-ligeten. Talán mert az eső igen szereti a lopvanőszőket, kiknek legjobb tápja s legbolondabb húzóereje. S tán mert nem tesz kivételt, egy halálos demokrata.

A mama pirosbabos ruhában, ezüsttel terít, a raktáros szájharmonikája gyöngyház és mogyoró, apikáék Herkulesfürdőn. S mert az esőnek oka van és nem célja, sárról, galócáról nem tehet. Hogy Varánus Jenőt meg lehetett menteni, azt a hangszalag is bizonyítja, magyarázkodása, nevetése, kis akcentusa, s hogy szeretné látni, lett-e olyan szép ő is, mint boldogult Mariska volt. A raktárosbárót meg lehetett menteni.

De a mama elment. Tán mert az eső túl nagy, feneketlen nagy sarat csinált, s a mentőautó hörgött és beleragadt, de hát nem bántja ő, K. E., az esőt, dehogy, mindenesetre későn volt már a mamának a kórház. Angyalt csinált belőle az eső. Így van, s ha olykor fáj a haja a távolságtól, hát jó az is, az a húzós libabőr, noha megsirat.

„De vajjon, Kedves Varánus, ha, mint állítólag kórházi ágyán mondotta, ha annyit se feketedett meg az ezüstkanál, mint az angyalok tekintete, vajjon akkor a gyereklányt, aki voltam, mi más, mint a sívó szerelemféltés és irigység parancsolta el a gombapaprikástól? Vagy úgy volna az, barátom, Popper Leó szavával mondva, hogy egy szép mondat születése egyben egy szép igazság halála is?”

Nyúlbunda^*

Józsika, Józsika, nyiss ki!

Kettőt jobbra, egyet balra, toporog az öregasszony a böllérzöld vasajtó előtt, palackozott, olcsó italok utcán át, gyors, gyors, lassú, morogja, nyiss ki, nyiss ki, Józsi! Egy hörcsög felemelt, puskaporos arca. Apránként és lukacsosan puffadt, nem kövér. Egy gőgös, májfunkciós arc, kicsi, szabályszerűen barna szemek, fényük élénk, víznek, hályognak semmi nyoma. Sárgásszürke haj, szőrmekabát övvel, magábanmintás, mustárdrapp asszonynadrág, rózsaszín hótaposó csizma, cseh-szlovák. Forog, toporog, nézi, hogy nézem-e, bele-belerúg az ajtóba, gyors, gyors, lassú, nyissad ki, te betétes sátán! Várjuk a nyitást.

Ez egy nyúlbunda, de úgy higgye el, originále nyúl. Vastag, meleg, nem szőrehull. Hanem csak vigyázzon jól arra a táskás nézésére! Mer sokat elképzelem én, hogy verekszek. Hogy kiesik belőlem a jóság, mint a protkóm, és annyi. Akkor jaj van, nem jómodor. Hogy csak kiabálok éjjel, anyika, anyika, úgy suhogtatom, mint egy fűrészt, és az istennek se tudom visszagyömöszölni. Mész vissza, mész vissza, de akkor hálisten fölébredek a saját ágyamban. Hogy verekednem kell, arra. Odavágni. Rúgni. Kitépni a baba haját. De mégis, egy idős, gyönge személy, hogy néz az ki? Nyúlbundában pláne. Nem jól mondom? Na ugye. Rendes asszony nem verekszik. Jóreggelt, mondja. Nem balhézol, Elvira. Lemész a Józsikához szépen. Ha húsz perc nyolc előtt, hát húsz perc. Várok. Levegőzök. Szabad, nem?

Azt viszont nagyon is érzem, hogy gonoszodok. Mint a savanyú tüdő. Nyelek én, nem akarok én, de ha jön, bele a számba, az izémbe, mit csináljak? Lefutok ide. Megvan rá a költségem. Ki van számítva, ez a két dekás konyak, ez olcsóbb, mint a gáz. Ez a Tours. És prímául lebontja a zsiradékot. Hát ha egyszer szeretem! Sokat eszek zsírt, mint az eszkimók, kanállal, porcukorral. Na és?

Nézi a szatyromat, mi? Mind azt nézi. De magában is ott a hörcsög, ne hazudjon! Hogy gyerünk, gyamesz csak befele mindent, szerezni, tömni be, lekukázni a kurvaéletet is. Ugye, hogy ott van? Na lássa. Hogy elfordulni ájtatosan, de azér bele-beleturkálni, mi van ott belül? Minden jó valamire. Azt én tudom, hogy jó.

De ez a méltóságom, ez az, ami főleg gonoszít. A szégyenem, attól tudok a legjobban bőszülni. Mit fordul el, ájtatos manó? Harapok? Szagom van? Maga is rá foghat még szokni a kukázásra, hallja? Megmondom én magának, úgy ahogy van, nem ám a szükség a legnagyobb úr, de nem ám! Annak kezicsókolom. Az meg lett szokva. Az csak, mint a levegő vagy a farkaskutya. Mint a számlás ember. Hanem a kényszer, az. Hogy belenyúlni, fötörni nyakig. Hogy mi van abban, ami már senkié se.

Előszörre én is úgy néztem, mint maga. Sunyin. Irulpirulva. Mint egy vőlegénygatyát. Nem nyúlsz bele, Elvira! Még mit nem! Az a sok büdös fertőzésveszély. Az nem a te higéniádnak való. Elmész innét haza szépen, megfőzöl, besötétedsz. Nem vagy te az ilyenre rászorulva. Fejted a rejtvényt. Sírsz, nevetsz. Elénekelgetsz. Rugdalod a lavórt, ha úgy fordul. A szép kis lakásodba, ami van neked.

Pont így néztem a kukákra, hogy hát szűzanyám, el ne eresszél. Volt tartás, ne féljen, meg büszkeség. Fintorgásom. Hanem nem jön akkor egy bajszos, erős fiatalember? De jön. Nem trógeron ám vagy hátrányosan, hanem mint egy hegedűtanár. Még hasa is van, választékja. És az csak úgy belekotor nekem, óne zsenánt a szemem láttára. Pont hétfő reggel. Fölözi le nekem. Hát azt meg tudnám fujtani. Kitépni a tüdejét a bajuszosának.

Hát most akkor mi lesz? Mert én abba bele nem nyúlok! Nem kell a más kukája. De csak önt el a pulykaméreg, hogy a szívem kireped, annyira. És csak nem bírom a méltóságomat visszatartani. Pfuj, mondom, pfuj. Ilyen egy derék fiatalember, oszt mit csinál? Az meg elsápad, dadog, mér, mi maga? Házmester? És ha az, kiabálom, és ha az? Na, táguljon, mert előhívom a páromat, aki éjszakás a Minisztériumban, meg a Wolfit. A rossebb az ilyen trógerokba nekem. Érti?

De az ötletet azt ő adta. Hogy hát én a házmester vagyok-e. Azóta csak megyek, viszem a söprűmet, ahol megtetszik, megállok, söprögetek és belekotrok. Házmesternek kötelessége belenézni, nem? A hivatalos személynek egyenesen muszáj. Ha meg kijön egy olyan cicanadrágos, prosztó asszony, vagy kikiabál, hogy mit csinál maga ottan, akkor tudom, hogy az a házmester. És akkor elfutok. Jól van már, nem kell hívni senkit. Se embert, se a Wolfit. Szopjál le, krétaképű, nem igaz?

Nem vesztek semmit. Ami nekem kell, az megvan. Még mit nem képzel! Alapdolgokat el se viszek, kenyeret vagy Rámát. Ki van zárva. Van két nagy zsebem a bunda alatt, orkánból, hogy ne koszoljam össze magam, de azt hiszi telirakom? Nem rakom teli. Legtöbbször csak megtekintem, ki mit szemetel. Igényből, nem a szükségemből, ne gondolja. Én tudok hálni, tisztálkodni. Tévém volt. Prímául megvan a táplálkozásom.

Csak gyorsnak kell tudni lenni, és akkor megvan. Például vegye a Nyugati-ábécét. Oda bemegyek, rakok a kosárba két kiflit, sétálok és dühösödök. Aztán egyszer csak hopp, a Casino-tojásokhoz. Annyi, hogy fürgének kell tudni lenni. Körülnézni és gyorsnak. Le a doboztetőt és két hammra le is nyomom. Csak már a szájamban legyen, és jöhet nekem az isten is. Vagy dettó, a sonkás rolád. Érti, akkor már jöhet. Mert mit mond? Mit tud mondani, há? Lenyelem és kikérem magamnak. Érti, hogy nyúlbunda? Az nem mackófölső! Ordítozok, bőgök, törülöm a szemem a zsebkendőmmel, meg persze mindjárt a számat is. Azt kell mondani, hogy mélységesen föl vagyok háborodva.

De hát itt a doboz, néni, mondja a kislány. Doboz? Milyen doboz? Milyen boltvezető? De meg tudnám gyilkolni, belefojtani a tejek közé szegényt. Ebből gondolom, lássa, hogy gonoszodok. És ez úgy áll bennem, mint a sárgája, szárazon. Hát egy kicsit cibál, meg lököd a kontyos asszony, aztán csak elenged, mit csináljon?

Naná, mert viszont bolti lopást, azt nem. Dohányt és italárut se, semmit. Nekem még mindig meg lehetett nézni az orkánzsebemet a pénztárnál. Hogy a bundám alatt? Hát mélységesen föl vagyok háborodva. Hát tessék, és gombolom is ki, parancsoljál, anyukám! Na, hol lop a Napotschkáné? Hol? Csak úgy sütik le a szemüket a kis patyolatribancok. Legföljebb van, hogy azután nem engednek be. Jól van, akkor rugdalom kicsikét a kirakatot, köpködök, nyújtom rájuk a nyelvemet, és szégyelljük magunkat. Van bolt elég, de ez nem a színtiszta rászorulás, úgy higgye el.

Még az nem sikerült csak, hogy szerezzek egy olyan narancssárga mellényt. Tudja, egy olyan hivatalos utcaseprőkardigánt. Abban pedig ellennék. Járnék, körzetem volna, belekutatnék, akár az egészet is kirámolnám, a házmesternék meg kinyalhatnák. Ha köztisztasági, akkor minden lenne. Társaság. Nevetés. Citromos tea termoszból. De azok nagyon egy bunkók. Tisztára maffiák. Éppen csak köszönök, és már jönnek négyen a nagy pofájukkal. Most akkor verekedjek? Biztos azt kéne, az egyiknek a csuma fejét beszorítani a liftajtóba. Na, most gyere a lapáttal! És leszerezni a világítós pulóverét. Most ciccegjél trágárul, gecibuzi! De meg tudnám gyilkolni, ebből érzem.

Majd meg fogja látni, a legtöbbje már nem is vödrözik, hanem hozza le nejlonzacskóban. Csupa takaros kis szemétbabák, belehajintja és jól van, viszontlátásra. Én meg csak kiemelem, semmi mocsok, semmi kávézaccos rizsa, és sétálok tovább, jónapot. A sarkon leülök a kerítésre, kinyitom, ez kell, ez nem kell, ez meg, jé, Suhajda Jajda.

Ha kijön valami asszony és firtat, azt mondom, a macskáknak lesz, a galamboknak. De nemigen kérdezik, ülök ott, napozok, átmennek a túloldalra. Most már nem is vörösödök. Ahogy a szemérem kopik, úgy nem. Vörösödjön a többi. De ebből gondolom, főleg, hogy gonoszodok, hogy nem vörösödök. Ami meg nem kell, mert lássa, nyúlbunda, szinte semmi nem kell, azt meg visszamegyek és beleburítom, alómars. Meg nem is mondaná senki. Peckes áll, ringó, púderos valag, táncos láb, piha te. Egyet jobbra, kettőt balra. Nekem is lehet saját, babás szemetem. Mint egy boltvezetőné, nem?

Na végre, hogy nyitol már, Józsika. Hát nem szép az, egy idős, gyönge személyt itten toporogtatni, meg ez a kollega is mióta vár itt, ugye? Igen, bólintok, és engedném előre az öregasszonyt, de nem mozdul. Hogy hát neki szigorúan csak utcán át szabad, úgy se mindig, a nézeteltérésük óta tulajdonképpen el van innent tiltva, persze azért idejön, megmutatja, hogy ide van jőve, tessék, gyors, gyors, lassú, tesz egypár tánclépést, azt szabad, nem? Valaki úgyis kihoz neki előbb-utóbb egy kétdekásat, tőlem se akarja ingyért, vagy ahogy gondolom, mindegy, neki úgyse szüksége van erre az egész szarra, hanem igénye, és ő a szegényt kifejezetten lenézi, gyors, lassú, gyors, aki zaklat vagy kéreget. És például féllábbal visszaél.

Biller^*

Meglátja messziről, s nézi a kopott, télvégi reggel, még körbe is járja krákogva azt a dolgot, amit talál a Vág utcában, vagy hát mindegy, de név szerint a Vág utcában. Nem kabát, nem angyal, nem meteor. Úgy fekszik ott a kormos, tar gyepen, végleg kiiratkozva ebből a világból, leginkább úgy, mintha az elmúlt, tolulásos éjszaka teteme volna, kit nehéz légszomja csalt az ablakhoz, és tovább, és tovább, s mikorra levegőt kapott, mikorra fölszikráztak szájában a csillagok, már zuhant, hullott le ide. Nyúzott, félig elégett városi őz, vattakutya, egy rózsafekete, de facto szerves természetű valami. Viszont csukva ott a Vág utcában minden ablak, nyelv alakú falikoromnak, tűzesetnek semmi nyoma.

Biller, itt mindenesetre Biller s talán Gyula, cirka egy kilogramm hulladékdohányt termel ki nettó a megelőző este során. Szorgos repecsek az ujjai, nem tesz az egész staubokkal sem kivételt, más ember szájatermészetje, megkezdett tüze nem érdekli. Csikk vagy nem csikk, fogja, kimorzsolja. S gyűlik neki a sötétben szürkén, akár a vasforgács, szőkén, mint darált dióbél, halomba gyűlik a dohány. Ha letolja kint a szél a felhőket a holdról, lát, ha nem, tapint és érez. Beszél maga elé, s nem unatkozik.

Nédd e, ültetvény, mondogatja, szép kis ültetvényem. S hogy mért nem gyújt villanyt a Billerné. De az csak hallgat a norvégmintás sapka alatt, vállgödörrel tartja a rúdzseblámpát, úgy fejti a rejtvényt vagy mit, cicceg néha, anyád függőleges tizenhét. Jamaicáról énekelget, valami trombitásról ott.

Kannásbor az van, kannásbor.

Bujkál a messzehordó hold a viaszkosvásznon, a rabszolgák nyomorúságos szállásán nagyban fő a toklé, fő a libagulyás. Biller fölmordul olykor, csiha te, legurulni, s oda-odacsap a korbáccsal. Tíz bütykös, sárga négere iparkodik a szortírozóban, futnak ide-oda, legelőbb lecsippentik az üszköt, majd a csempe bozótkéssel fölhasítják a papirost, kimorzsolják a termést magát, végül ökrendezve hajítják a szutykos filtert is az üszökhöz, a „multit”. Döglött vattapipec!

S hízik a rezgő, fináncnemjárta boglya.

Valaha az asszony is ott ült, szortírozott, még sodorni is hajlandó volt, mindenre, szívták aztán kellemkedve a meztéllábas Marlborót, benyomták nagylábujjal a tévét, volt tánc, jégkorcsolya, Dallas. Volt ott minden. De ez a Billerné egy ideje csak bámul, fekszik az ágyon, s csak basztati a rejtvényt fölhúzott vállal, mint a telefontitkárnők. Biller komolyan fél, hogy egyszer kigyullad a dohányföld azoktól az eszelős szemektől. Le ne vedd, morogja, le ne vegyed a szemüveged, Isaura, legalább amíg be nem bálázom, addig le ne. Anyádat Isaura, mondogatja a Billerné, s hogy te vagy maga a Dzsoki, pont olyan gonosz vagy, bazmeg és bandzsa. Mert a spájz kulcsa Billernél. Össze van rugdosva és szurkálva az ajtó, de nála a kulcs, azzal is alszik.

Trafikot nyitok ősszel.

Egy ideje már ki se villamosoznak a Vágóhídra libatokért. Volt, hogy elcsípték, pont zárás előtt, a leárazást, istenem, az a nagyszemű, dinisárga libatok, mint a kaviár, és alig kell bajmolódni a tollal, leég az magától, ha kisüti az ember, zsírján. De már oda se, amióta külön kannán vannak. Az ágynál is egy, az asztalnál is egy, pityóka, mondják, gyere, pityóka, béleljél ki engem. Mert hideg van, állhatatlan ez az ültetvényi február. Se gáz, se villany.

Hanem jön a tavasz! Bizonyos „Rózsát” előreküldött, az mondta meg a Díjszámlálótól, ne majrézzanak, jön a tavasz. Az sokkal jobb, mint az uerhá. Jön, és szőke kátrányt vet a Margitsziget, kimellesednek a tölgyfák, cöcögnek az őzikék, a teniszezők – persze, hogy jobb. Mire a kanna kiürül, éjfél. S akkorra be is bálázza.

Akkorra egyenletesen, a lámpára bukva szuszog Billerné, halovány tócsa a nyaka alatt. Az ültetvényes a szíve szerint, meg az elem miatt kihúzná onnét a zseblámpát, de fél a cirkusztól, hogy megint beleharap az ujjába ez a nő, aztán majd ordít neki hajnalig, hogy okádok a kezedtől, hát kinek kell az? Meg úgyis kimerül hamar az a Bahamák-alakú fény, hét betű, motyorogja az asszony, s vetődik álmában a falhoz, a strandon.

Forró ott a nyár, és forró a homok, kézen fogva vezeti a Billernét a jamaicai trombitás, vakít a fehér foga, zizeg a pálmafás nejlon-nyakkendője. Ő meg, a Billerné egészen kicsike lány még, babázik, bonbont szopogat pöttyös kartonruhában, Jászárokszálláson. Krumplicukrot. S mennek neki a tengernek, mely mint a képeslapok.

De legalább ne nyikorognál!

Biller nem válaszol, hanyatt fordul a lomtalanítási ágyon, és teste idegen gödréből nézi a plafonon a kövér Malter vonulását, hallgatja a parazsat, ahogy tücsköl a két ujja között a háziszivar. Ring az ágy és ring az ég, lassan forog a Föld, jó érezni azt. Kubára gondol, hogy a Dzsoki és a Fidel kerget egy szegény, árva leányt, aki leizzadtan, libabőrösen bemenekül az ő Havanna-illatú trafikjába a Szikra Mozinál, és megmenti, selyempapírba göngyöli, gyere, te csigabiga, eressz és ne sziszegj! Az a két nagy badi meg áll kinn, és rugdalja tehetetlen dühében a buszmegállót. Még kuncog is a Biller. Na, ki a gonosz? S erjed, növekszik a gyomrában a cukros, kannás savanyúság. Ha meleg lesz, az rendszerint annyit jelent: alszik.

Rendszerint. Most viszont valami büdös. Majmok, motyogja, pipec majmok, és szimatol, meg-megrándul az orra félálmában a csípős, gyökérkeserű szagra. Majom, aki a filterjénél gyújtja meg! S mintha gyorsabb lenne valahogy ez a meleg, lopódzkodik a lábán, az ágyékán fölfelé, de nagyon siet. De nagyon sietsz, te! No hiszen, megjött a tavasz, és vele ez a Rózsa, idemenekült neki az ágyruhája alá. Hát gyere akkor, jól van. Csak ne szúrná, ne csavarná a mellét az a valami!

A szíjas, megposztósodott paplan nem lobban be azonnal. Abban előbb, mint a gyomorsav, szétszivárog a lassú égés, sziszeg, és eszi föl a vattát. Biller még nincs is ébren, csak a keze rándul meg az ültetvényen, hé, tűz van, bokszik, csihajda, és szalajtja a niggereket szívlapátért, kanna után. S talán álmodja ezt is, hogy csapkod a korbáccsal. Így csak akkor ugrik föl, mikor meglátja a kövér Malter hátitáskáján a döci, kolbászpiros fényeket, megannyi alattomos lólángoltat a plafonon.

De akkor nyomban felugrik, te, itten valami ég, hallod, és bagyulálja be, ordítva, káromkodva nyalábolja össze a szemérmetlen, nagylavórnyi parazsat, és cibálja, támogatja, el az ágytól, el a spájztól, minél messzebb. S dől a füst orrán-száján. Billerné vékony mézéből ocsúdik, fölül, csak a szája mozog, rémülten szorongatja a lámpát. Mi van? Jézusom, mit csináltál, te állat?! Biller köpköd és könnyezik, egyszerre öleli át és tartja el magától a paplant, s próbálja kinyitni az ablakot. Mintha a tűzzel tangózna, mintha egy vörös és részeg nővel, aki ráborul és rikoltozik a fülébe, hogy gyere, gyere. Gyere el velem! Birkóznak, gyömöszölik egymást, sebesen olvad a vatta, s csak akkor kezd sikítozni és sisteregni, mikor a Vág utcai huzat, e tompa légbalta bevág.

Billerné erre ér oda. Elég, te állat, elég, és üti a fejét a Fülessel, porzik a szikra, hiába már. Hát segítsél inkább, te peepshowa! Próbálja emelni lábtól, s dönteni rá a párkányra. De remeg mindene, és a súlyos, vad teher csak vihog neki, nyaldossa a homlokát, kapaszkodik függönybe, ablakkeresztbe. Jössz? mér nem jössz? sziszegi, s már röptében, de akkor aztán minden ízében be is lobban, trafikosbélés az égből.

Mint egy utolsó, mutogatós kurva, két szárnyát szertecsapja, belebokszol a levegőbe, s hullik alá széles ívben a negyedik emeletről. Még föl is térdel lent a szégyentelen, vörös test, látni ahogy izzik, veri a gyöpöt, fölállna szinte, eltántorogna, aztán csak fúj egy nagyot, oldalt vetődik, és megadja magát. S végtére nem okoz nagyobb kárt, mint holmi csendháborítás, vagy mint a viaszkosvászonba olvadt egy kilogrammnyi hulladékdohány.

A vadászó Diána^*

A vadász, a galamb és a Jóisten, azok bizony összetartozó ábrázolatok énbennem, s persze mind fölött a szív, azok a dundi, pelenkaöltésű szívek, mik hol vígan, hol szomorúan eveztek a zsírszag és szegényszag – az élet – tengerén gyerekkorom homályos konyháiban. S bár nem rajtuk múlott, hogy – nevük ellenére – soha egyetlen falat meg nem védtek e mállatag és salétromos tájon, kikoptak lassan, elfoglalta helyüket a csempe és az olajláb.

Hanem mesélnek egy asszonyról, ki még most is, ezredfordulónk árnyékában is ebben utazik, vadászban, galambban és Jóistenben. Nézzük hát, milyen a Csók Adorjánné falvédője?

Egy borús, ólomszóda napon, mikor minden cigányút és lapos pillantás, akkor keresem föl a jóhírű teremtést. Bányásznegyed szélén lakik, s földszinten erősen, ahonnét meddőhányóra s vastelepre látni, hol szivas kutyák marakszanak vérig-rogyásig a rozsdás elevátorok alatt. S még a nap is a tükörgyárból süt át, időnként.

A kapuban cirkalmagos tábla, hogy „Csók Adorján kézimunka-előnyomó, csak gyűjtőknek”, de az asszony nyit ajtót, nagysokára. Homályos szemüvegét rám emeli a tréningruha fölött, s mikor mondom, mi járatban, hát kis híján kidob. Hogy ő nem egyéb, mint az ura szegény, elfaragott ceruzája, Csók Adorján meg üzleti úton.

Tán az apátia az, amiért mégis beenged. Hogy mindegy az már, ha az élet is mindegy. Lakókonyhája rendes és sötét, egyszerű asztalán milliméterpapír, rajzszerszámok, a kredencen hajasbaba, birsalma, kitömött mókus. Épp a konyharuhát főzi ki, attól a szag, mondja. Dianával kínál, olyanformán, hogy kristálycukorra csepegteti evőkanálban, s nyújtja. Ha nem, nem, őt már csak ez tartja életben, valamint a muszáj.

Megjegyzésemre, hogy ezek szerint rosszkor jöttem, csak legyint.

– Azt hiszi maga, hogy egy szegény kézimunka-előrajzolónak dalból van a szíve s virágból, ugye? Hogy abban mindig lakodalom van és fasírt. Hogy csak fölkel reggel és tearózsa fakad a lehelletéből. Hát egy gyameszt, uram, egy nagy büdös gyameszt – mondja riportalanyném, és lecsapja a kanalat a mókus mellé, hogy beleroppan a szürke zománc, s táncba kezdenek a vitrin karlsbadi poharai.

– De hát mégis, asszonyság, ha baját párna mögé gyűrve elméláz nyári délután, s lelke pagonyának aranyporát papírra teszi, hát csak öröm mégis az a szívnek, béke és nyugovás.

Hogy az meglehet, de ha Csók Adorján haza talál jönni, hát el nem visszük nadrágolás nélkül, s szárazon. Néki penzuma van, ő el nem trafikálhat mindenfélékkel s óraszám. De látom, forr és dagad a szó e nagy, pősze testben, s dobja is le a födőt, mint nehéz konyharuhái a tűzhelyen. S hányja be közben a dianás cukrot, fűtő táplálja így lokomotívját.

Hogy annak a sarlatánnak csak a bumfordi a megfelelő, mentül amatőrebb, antul jobb, holott ő inkább másolna finom magazinokból, Élet és Tudományokból, nem beszélve, hogy fejből is kecsesebb a gondolatja, mint ami a megrendelés, úgy higgyem el. És hogy tudom-e, hogy ki fog lukadni az ózonlyuk, méghozzá Európa közepén, ami, magyar tudósok kimutatták, Vác és Sződliget között van pontosan, de ő ezt már akkor megmondhatta volna, süldő leány korában, mert ő látta, hogy egy darabon ott felhő se, és sohase, és ő egész föllátott, nem mondaná így, de a Mária szoknyája alá, és hét sebe lett őneki attól, jóddal kellett kenegetni, s tán onnan van minden, az ózonpajzstól, szívnagyobbodás és vesemedence, ki tudja aztat?

S talán a képessége is, a látásra. S hogy szív kell ahhoz, ebben igazam van, szív és szorgalom. Meg tűrni. Mert nem lehet ám akármit! De nem ám, ezen a sötét és perfid világon, hol férj van, áfa, nadrágszíj és lábvizesedés, s apró gonoszság annyi, mint a sörét a rémszarvaska oldalában, ha belépdel a tisztásra, mint csabakirályfi, és büszkén bőg a nagy agancsa alatt, mert az kell ám, nagy agancs az Adorjánnak, hogy a konyhaasztalról lelógjon, akkora, és csak hogy kövér legyen és vastag, hát hogy lehet, kérdi ő tisztelettel, hogyan lehetne elhájasodva egy hattyú? Bizony, van őneki szekatúra folyton meg lepofázás, hogy mi az ott a kecsesen ívelő hidacska alatt, te molyos tehén, Tátracsúcs? mert hogy nem hullám, az fix, és akkor ő radíroz, oda bőg rá egyenesen a sorvezetőre, radíroz és újra rajzol, és láthatom én, hogy egy szegény kézimunka-előrajzolónak sincs mindene kalácsból.

Csók Adorjánné fakanállal gyömöszköli a konyharuháit, és csak mondja, mondja a selyp, kicsi szájával, hogy őneki szabályosan fáj ez az osztályrész, és akkor kijön ide éjjel, vizet merít, süti a talpát a hold, mikor már üres a tévé, akkor, amúgy se tudna aludni az Adorján szuszmákjától, hogy az álmában miket kiabál, hát förtelem, de egyszer úgyis rányomja az ordinári szájára a Gagarinos díszpárnát, és hogy ő, legtöbbször így, a kutyák után szabadon rajzolja meg a szarvaskák tüzekedését, ugye, erdőbe, állatkertbe el nem jut a sorsától, pedig szeretné természet után, meg például tévé után, de hát tilos, őneki az tilos, mert csak bumfordin szabad, mégis, így pótolja a fogyatékot, megfigyeléssel, vagy ha történetesen vadász kell, és nem győzi már a fájós fejéből, hát megkért egyszer egy ilyen polgári őrt, álljon néki alakot nyájas vadászmesterhöz, ki rózsabokorból lesi kandin a menyecskét, és az, igaz borért, rá is állt, és azzal még a pechjére hazajövő ura se mert ujjat húzni, a fegyver miatt, csak morgott, hanem az arcot, azt már az ő esküvői fényképükről kelletett rázsírpapíroznia a vadászra, az uráét, hogy szakadt volna le a pap keze. S hogy most se kér-e az úr dianát.

Most kérek, jobbnak látom, ha kérek, s számban a jókora vendégkanállal bökök a mókus felé, hogy ez a kis jószág is valami modell volna-e?

Az, hogy nyüvesedne meg az is, aki hozta, ő már rég a Dallasból akart volna valami komolyabb szériát, Samantha fürdik fekete tóban, vagy a Dzsoki halála, és effélék, de az Adorján üvöltött, hogy mi a te kacska kezed a filmnyomókéhoz, te pingvin, és hogy pont ez a te bájod, a régiség és a kézi munka, s hogy tessék, itt van ez a mókuska kölcsönbe, tessék áttenni, szőlővel, dióval, mogyoróval, és aláírni, hogy „az én uram olyan szelíd, lehet mint a vajat keni”, és hogy mit két enn? a lógó valagad, az a két enn, gyerünk, különben baj lesz.

Igen, mert akkor nem lesz Népművészet Mestere-ség, mert az Adorján most már csak az ilyen kirafinált gyűjtőknek szállít, hogy „hát Gagarinos-Tyereskovás van-e a főorvos úrnak, mert én tudok egy szegény, egyszerű asszonyt, aki mindmáig ilyeneket csinál”, és kacsingat és gazsulál, és bekasszírozza a megrendelést, ő meg, Csók Adorjánné, rajzolhatja a csárdásozó Gagarint fejből, máma, uram, máma! És hogy tudom-e én, milyen érzés szputnyikot rajzolni egy egész álló téli délután, míg csak bele nem dagad az ember lába a hokkedlibe, hogy úgy kell lefűrészelni, tudom én azt? Nem tudom, meg hogy kis lakáj a nagy Duna mentében, és csupa nefelejcsből a füstöt, hát van erre mintának gyárkémény elég, az már igaz.

S hogy mire vagyok még kíváncsi, mert van egy soron kívüli várkastélya ebédig.

– Én már ezek után semmire, asszonyság – mondom a nyitott ajtóban –, legfeljebb még arra, hogy mért nem láttam egyet se falvédőt a konyhájában?

– Hát azért. Mert beleeszi magát abba minden, én csak tudom, a toros káposzta, a madártej, a hurkaleves. Úgy a könny, mint a Vegeta, az a poharas jugoszláv. A Jóisten se tudja azt onnét kifőzni, nincs akkora fazékja, csak a sírban – mondja Csók Adorjánné, s hogy van szomorúság anélkül is épp elég, hát inkább az olajláb vagy a csempe, s majd meggyúl a levélláda a sósborszeszes leheletétől.

A hajnal arcvize^*

Talapa Ilona zöldhajnalban érkezik, s merthogy lábujjhegyen, mindent lever és fölborít. Ahogy kizár, a kulcsait mindahányszor beleejti a májaslavórba. Bocsánat, mondja, ezzel ébreszt. Ő itt valami családtag, távoli unokahúg, nem is tudja pontosan. Letolja a farmerszoknyát, köpenyt húz, és még a forróság előtt föllocsolja a placcot. Én itt lakom a feketemosogatóban egy súlyos és vékony szivacson, alkalmazott vagyok, amolyan kisegítő a híres, európailag is jegyzett badacsonyi pecsenyesoron. Ha már itt lakom négerben, akkor őrizzem is éjjel a boltot, így állapodtunk meg, bár őt, a Rimanóczit, ha ezt a Köjál megtudja, úgy bezárják, mint a Todor Zsivkovot, pontosan, aranyapám, ahogy ezt minden záráskor, mélyen a szemembe nézve el is mondja.

Ha kell, megsütjük zsírban a teknősbékát is.

Ilyenkor még bőre van a hajnalnak, tartása és fodrai, nem sokáig, kánikula van, hamar melegszik, szabályosan sercegni kezd, egy húsos délibáb, gőzzé lesz, káprázattá, beissza az olaj, ahogy mindent, s marad a forró, húros levegő. Bocsánat, mondja tehát Talapa Ilona, és hogy mit álmodtam, és kérek-e konyakot. Kifejezetten csúnya lány, lófarkat hord, mint a pingvinek, sokáig énekesnő akart volna lenni, operai vagy könnyebb, fiatalabb korában mellnövesztőkkel álmodott, és verset írt Szécsi Pálhoz, első körömcipőjén lepke volt kialakítva fekete szkájból. És szakad róla a smink. Ez a természete, tán föl se ken semmit, kiszáll a piros Wartburgjából, és folyik róla, estélauder tortakrém.

Sellő voltál, azt álmodtam, pontosabban táncosnő, veszekedtél egy vasutassal, hogy engedjen vissza a tartálykocsiba. „Circus Aqua Trieste”, ez volt ráírva.

És visszaengedett? Vissza, mondom, ne félj. Nem félek, mondja, és nézi magát a kicsi tükörben, ingatja a fejét. A sellőknek nem csúszkál az arcuk, mondja. Tettem már rá fixírt, minden szart, mutattam bőrorvosnak, ne kenjem, mondta, de hát ha nem is kenem! Ha fekszem, talán nem, de ha állok, csúszik le az arcom a kivágásomba. Mint a gleccser. Mint a meleg fagylalt.

Na de csak van alatta valami, mondom. Van hát, hajszálra megint az arcom, úgyhogy, tulajdonképpen – és legyint. És hogy akarok-e még egy szippantást, addig igyunk, amíg nem jön a Rimanóczi! Újra meghúzzuk az üveget, azaz megszívjuk a nikkel-csőrön át, kel a nap, zengve, kiborotválkozva, a hajnal arcvize. Ha szólok, mondja, nyisd meg a schlaugot!

Figyelj, kel a nap, kiabál be pár perc múlva. Nem fürdöl velem? Nem, mondom, hozd ide inkább a Balatont, ott a neylonbőrönd a kishűtőn. Egyszer meséltem neki a kofferuszodát, hogy az ember viszi magával, bárhol kinyitja, metrón, vonaton, s úszik egyet. Minél nagyobb, annál jobb. És a kabinok? Az egy másik bőrönd, mondtam, nevettünk. Azóta játsszuk ezt a neylonbőrönddel. S hogy ne a tetejéről merjen, szólok utána, az csupa hab és nyaranyál. Tudja, ne féljek, majd a nádasból hoz, ott még találni kotyogást is. Addig tegyem föl a kávét.

Felöltözöm, várom a húsárurendelést, szöszmötölök. Nem egy vonzó lány a gleccsereivel, a problémás mimikájával, mégis, ahogy jön a sorompónál, répapirosra fürödve, idétlenül lóbálva a neylonbőröndöt, hát az mégis szép valamelyest. És jó, hogy jön, együtt könnyebben vasaljuk ki a szállítókból a nyakahúst.

Jött egyszer, mondja, valami festő, Dobó vagy Egry, nem is tudja, valami Józsi bácsi kissámlival, te, hogy az mit kínlódott velem, üljek neki, azt mondta, de nem hogy az ölébe, vagy valami disznóság, hanem arcmodellt, na, mondom, épp jóhoz tetszett jönni, nekem van ez az arcproblémám, ha nincs fixírje, hozzá se kezdjen, de hogy ez pont így jó, ebben a szakadatlan hullámzásban, eppur si muove, hát épp ez az, mondtam, de hogy engem a szívemig belefürdet a napba, csak engedjem el magamat, meséli az Ili, és lenyalja a szájáról a csöpp nikkelt.

Te, hogy az mit dolgozott velem, szabályosan futott az arcom után, magát csak dinnyetrikóban szabad lefestenem, és kinyitotta a bőröndjét, és fürödtem ott neki a fényben, mint a kiskacsák, aztán beleterítettük a képet a vízbe a mólónál, látja, beetetjük magával a Balatont, mondta, és nevettünk, kérdeztem, miért nem tetszik délben is kijönni pénzt keresni, mikor a tömeg van, ó, kisasszonyka, mondta, nagyon ügyesek ám ott azok a fiúk, és hogy nem élne meg mellettük, a festékspriccelőst nézte legtovább, a csináldmagadot, nézte tátott szájjal, aztán összepakolt.

Mindjárt itt a Rimanóczi, vedd ki a lábad a kishűtőből!

Üvegpohárból isszuk a kávét, kocog a fogunk, böki a szemünket a kanál. Majd pont táncosnő, szólal meg Talapa Ilona. Miért, mondom, van például táncosnő viaszból is, mit akarsz? Pecsenye-fittness és hattyúk tava. De a táncosnő még így is tetszik neki, elpirul és csúszik is már le az arca a kivágásába. Na látod, mondja. Nem látom, mondom, te érzed így. Különben összearcoznád a trikódat, nem? De, mondja, és gyufát keres, meggyújtja a kisebbik gázt. Lehet, hogy csak azt hiszem, sok mindent szokok azt hinni, valahogy ez teljesen belül van, és, tudod mit? Ha nagyokat nyelek, hamarébb lent van, és se szebb nem leszek, se csúnyább. Nem is, mondom.

Na, lőttek a hűvösnek, mondja. Nézzük, ahogy magához tér, éledni és remegni kezd a sütőolaj, s ahogy a nagy gázt is meggyújtom, dől a forróság, kis redőket vet, finom dűnéket a hajnali sivatagban. Nincs mit levetnem, mondja az Ili, újra kinyitja a kishűtőt, és bár tényleg mindjárt jön a Rimanóczi, odaül a szélére. Gyere, mondja, te is ideférsz. Gondoltam, tele kéne rakni a szám jégkockával, mert lehet, hogy a melegtől van ez az arc-dolog. Tudsz síelni?

Szeretek, mondom. Ülünk a májashurkák előtt, a hátunkban szikráznak az Alpok.

Még elromlik, mondom, a hűtő, aztán engem rúgnak ki, kirúgat a Rimanóczi a Köjállal. Ne félj, mondja, be fogjuk csukni, s hogy őnekik, egy előző helyén, Sződligeten egyszer elromlott a Schöllerjük, de szabályosan kigyulladt, és nyílt lánggal égett a jégkrém, a szivárvány minden színében égett, annyit csinált, hogy pukk, és kigyulladt, aztán réselővel kelletett leveretni a csempéről a karamellát.

Ez szép, mondom. Ez szép, kérdezi, fenét szép, rá akarták verni az egészet, hogy az ő kézi infralámpája csinálta a rövidzárlatot, alig lehetett kimagyarázni, hogy ne az apjának kelljen kifizetni a rokkantnyugdíjából a francos Schöllerjüket. Előrehajol, piszkálgatja a tornacipőjét, olyan, mint egy balettcipő, mondja, csak nincsen benne ólom. Meg, persze, balettáncos sincs benne, és nevet, olyan a lábom, mint egy lazacé, mondja, a depilálástól.

Még kislánynak volt lenni a legjobb, mondja, s hogy meséljen-e a tengerről, ahol tízezer fehér puli rohamozza a partot hajnalonta, s bukik föl morgolódva a homokon, és megint és megint, és hogy ott volt a Paolo, trieszti olasz bácskai apukával, kézzel-lábbal, de megértettük egymást, nehéz veled, Ilonka, puszilkodnom, mondta, ha így csúszkálsz. Olyan, mintha egyszerre mind a kilenc unokatestvéreddel csókolóznék. Szerettem tüllben járni.

Ez is szép, mondom, szeretem, ha ilyeneket mesélsz, de lassan vegyük ki a pommes frittes-t a mélyhűtőből, ha már az a mániája a Rimanóczinak, hogy nem lehet egészen fagyos. Persze, mondja, persze, de azt tudom-e, hogy kisebbfajta kastélyuk volt Rimini alatt? Naná, hogy tudom, bólogatok, naná, Újpest, Gyár utca hét. Na és? vonja meg a vállát, azután, hogy eljött az úttörővasúttól kedves édesapám, játékkaszinóba fogott, kisebb panzióba. Már kora reggel ott álltam napernyőinknél, strandunk is volt természetesen, kicsi és takaros, csattogtam a nyugágyakkal, mint egy csalogány, egy kasztanyetta, és Roll Paradiso. Tartsd rendesen a fogszabályzód és járj fehérben, mondotta kedves édesapám, levágta neki a karját a csillebérci kispajtásvonat, gyakran mesélte, hogy sűrű, viharos éjszakán kelt át az Atlanti-óceánon, hol hajótörést szenvedett, és a habokban hánykolódott napokig, s csak egy villámló fájdalmat érzett a fenevad folyamányaképpen, ahogy elborította őtet a vére, de utolsó erejével még kivonszolta magát Ceylon fűszerillatú szigetére, kivonszoltam, Ilike, pontosan így mesélte, és ha végigment a plázson, és kokko, kokko, kiabálta a nagy, fehér kosarával, hát borzongó tisztelettel néztek utána a nemzetközi fürdőzők, cápabaleset, suttogták, sicuramente, cápabaleset, azaz „bizonyára”. Úttörővasúti tolatóból elég szép karrier, nem?

De, mondom, csak inkább feszegessük széjjel a halakat, az is ad valami hideget. Istenem, csak ne utálnám annyira, sóhajtja az Ili, és föláll, becsukja a kishűtőt. Hát, tényleg egy ronda munka, húsz kiló hek egy táblában, herseg, csúszik, az istennek se jön szét, csak forró vízzel. Ha meg akartok gyilkolni, akkor, de csak akkor erisszétek rája a forró vizet, szokta mondani a Rimanóczi, mert akkor az olyan lesz, mint a selyembugyi, picinyeim, lötty és tongyó, hát csak ütjük-verjük a jégcsákánnyal, kicsit megforrósítjuk, az nem melegvíz, és úgy. Döng a húselőkészítő, alig halljuk meg a Rimanóczi Audiját.

Fussatok, svábbogárkáim, ordítja, egy energikus sakál, és lecsapja magát a mosogatógép mellé, tele a pálmafás-négeres nadrágja vállalkozóval, félelemmel és arannyal. S jár a szeme máris föl-alá, két cinbajszos egérgolyó, a gazda szeme. Köjál, Köjál, ezt sírja, suttogja, üvölti, valahányszor valami nem úgy megy, ahogy kéne, vagyis mindig. Negyvenhárom ugyanilyen üzlete van a Balaton partján, ha már nem bírja a folytonos aggódást, hát beviteti magát a strandos Paolóval a hajójáratig. Ott aztán föláll, törli a nyaka húsát a zsebkendőjével és ordít, Köjál, a koszos körmötöket, jön a Köjál, és akkor azt Keszthelytől Fűzfőig mindenhol meghallják, és kiveszik a lábukat a kishűtőből, egyszerre kattan a negyvenhárom Szaratov.

Na ugye, nyugszik meg a Rimanóczi, na ugye, fostoskáim, rendnek kell lenni, de a strandnál, még ki se eveztek, megint remeg a szája, hogy mi lehet a boltokkal, s már menne is vissza. Ezért vett helikoptert, egy komplett grillboltot adott érte Várpalotán a megilletődött orosznak, azzal csak rárepül a boltjaira, Köjál, üvölti a hangszóróba, Köjál, akkor az Ili kiszalad, lekapja a kendőt, integet vele, lobog a zsíros haja, zuhannál le, kiabálja, zuhannál le, a vendégek tapsolnak, nevetnek, tudja németül is, untenfalldu.

Egyszer, ez még teelőtted volt, meséli az Ili, egyszer annyira nézte, hogy nincs-e a forró olajban valami hiba, hogy a vastag aranylánca, zsupsz, beleesett neki a kolbászok meg oldalasok közé, és ahogy utána kapott, leégette három ujját, szabályosan elállt a levegője a méregtől. Akkor most kiírjam, hogy „bratenfinger”, kérdezte az Ili, mégis, egy unokahúg, jeget adjál, kicsikém, jeget a hülyeség helyett, és szinte sírt ott az a nagy üzletember, a lánca meg sült az olajban, nem volt mit tenni, mint egy eleven varánus, hát tegye be a kezét a kishűtőbe, Jenci bácsi, hogy ő ezt mondta neki, meséli az Ili, és úgy is volt, lógatta oda be a kezét, megmarkolt egy leberwurstot, és csak nézett sötéten egész délelőtt. Akkor mindent Köjál szerint kellett csinálni, élj Köjál szerint, mondta és sziszegett.

Azért a zöld húst mindig lemostuk ecetes szivaccsal, mondja az Ili később, mikor már panírozunk, a tenger sós, napmeleg húsa, mondja, és hullámzik az arca. Bezárkóztunk, a sofőrjét, rokongyerek, kiküldte ciccegni, ha jönne valaki, persze sose jött, mossátok, picinyeim, mondta, mossátok, oda se néz a Jenci bácsi, dörzsöljétek csak szépen a kurva életbe. Ha jön a Köjál, engemet úgyis föl fognak itt a mólón akasztani, pont a föstő szobra előtt, jön két kontyos asszony az önkormányzattól, meg a hóhér, ezt mondta mindig, mondja az Ili, s hogy azok promt föl is veszik a jegyzőkönyvet, tégedet meg, Jenci bácsi, büntetésből fölakasztunk. Uram Jézus, Ferikém, Ferikém, nem lehetne mindazonáltal valamit csinálni? Lehet, Jenci bácsi, csak az nagyon sokba kerül. Hát akkor akasszál, gyerekem, de gyorsan, mert még el kell mennem Kecelre szürkebarátért, meséli az Ili, és megáll a kezében egy szemekék csirkecomb.

Nevetünk, többre nincs idő, nyitjuk ki a spalettákat, mi is, a többiek is, egyszerre az egész európailag híres pecsenyesoron. Veszem a kötényemet és indulok előre az italpulthoz, az Ili meg indul oldalast sütni, ezer arcot elhasznál estig, s ha zárunk, fehér, mint a hold. Jó neked, mondja, te csak odanyomod a homlokod a szódagéphez, és annyi.

Mi annyi, kérdezem.

Hát ez az egész, ez neked csak egy szájkamera. És hogy figyeljek még egy kicsit, ő elárulja, hogy tényleg Újpest, Gyár utca hét. És tényleg nem is volt kisebb kastélyunk Rimini alatt, mondja. Tudom, mondom, de most már van, és ebben maradunk, sicuramente.

A fürdőző leány^*

Aranyka vérdobbanó szívében bezsírozottan forgatta meg kulycsát a settenkedő szerelem. Elefántcsont kebele úgy pihegett föl-alá a holdas sejemháj alatt, mint egy égi test. Midőn a „paplany” baldachinja alatt kissé felocsútt a nagy settenkedésre, más még az igazak álmának hódolt alván. Csak az egy Aranyka nem!!!

Hát igen. A veres kockás abroszon, bizonyos Mantin Lajos Tasziló előtt legyalázott, összehuttyant papírlapok hevernek, szám szerint hetedfél tucat, szomorú stószban. Mind vérrel írva, lélekkel, tiszta férfiúsággal. Odébb két fullasztóan rózsaszín csomag, s az öreg gróf szivar-ládikója kéregpapírban, pakknak. Meg a krigli sör, meg a leszedetlen, félbehagyott tányér, a savanyú, az egész étkezés utáni kacabajka.

S a hunyász, üres ökle.

1912-ben Pávabányán rekkenően meleg a nyár, s kivált megszorul idelent a völgyben, hol még a rézhuták, s az Indóház füstje is reásegít, hogy az este sem hoz, csak ibolyasötétet enyhület helyett. Hanem fent, körben-karéjban ott párállanak a híres fürdők, kénesek, sósak, s mindegyre lehallszik a hegyekbül az úri osztály cselengélő lavinája, mert Fürdőn, írja később a házitanító, fürdőn az emberi közönség közelébb van az éghöz, mintsem a földhöz, azon okból, hogy közelébb vagyon egymáshoz bőrrel és pórussal, mik szinte szíjják a szerelmet, mint a nadály vagy a csillagok. Das ewig Weibliche zieht uns hinan.

A restiben múlatja idejét ez a szomorú ember, a Hansli-nál, kerthelyiségben, vászonernyők s muskátlik alatt, várván az impertinens Pferdmann-t, a hucul fuvarost, ki fölviszi Ursulafürdőre, vissza gr. Hayagosékhoz, hol a tanító szolgál és szenved. Szelet papírt húz elő a zsebéből, s alig simítja ki, azonmód gyűri gombóccá, hogy a körme is beleveresedik. Aranka reggel táncol szeretőinek ellenző alatt. A fürdőkádban ül és locsogja a vizet. Nem hallja, hogy locsog a víz? Így izgatja őket. De efféle illetlenség nem való papirosra, noha tényigaz.

Aki gyereklányba szeret, elsorvad, mint a hold.

Sötét tekintetét hol az árva tehénpörköltre veti, mely hideg már s meredt, hol az elcseszovált paksamétájára. S még az a bőregér is a szószban, még az is azzal felel néki: hiába, semmivaló vagy, kamerád! És hagyjuk a volnákat! Éj-napot utazott tour, éj-napot retour, kupéban hált, szárazkoszton törődött – negyed óráért! Annyavalagát az ilyennek, s majd a fülét veszi a kriglinek, úgy szorítja.

Ténta s porszagú volt az a magosemeleti kalicka, száraz, bandzsa kisasszony cicélte az írógépet, s naná, hogy oda-odapillantott őrájuk. Hát hogyan lehetne akkor ez előtt a flór-keksz előtt? Pláne hogyan A fürdőző leányról! De mit tehetett, tűrte. Rakta egyik lábát a másikra, s halkan, hadarva beszélt abban a Redakcióban.

Hogy ha ezáltal, kérem klapposabb, s goutírozni tetszik, úgy ne „kulcsát”, hanem kését forgassa meg a szerelem, második oldal, fönt. Meg ha a szerkesztő úr őtet megtisztelné, hogy hol volna kissé elhibázva úgy compositió, mint tematika. A lelki rész, legalább meri reményleni, az gilt, mert ő pontosan az ártatlanság percét tűzte az ábrázolása hegyére, amint a habokból kiemelkedik a rózsás lányboka, vagy a harmatból, pont azt a pillanatot. S hogy ő, alássan, tiszta életű egyén, mit hőseitől is megkövetel, tetszett látni, A montenegrói vésnökben is, nemhogy elbukna Dezső a Klotildné ármányától, nem, hanem berohan a kápolnába, hol keserves sóhajjal kiveti a szívéből az ördög nyergét, a rosszéletű Ferike kasszírnőt, ki cédulákat csúsztat be néki éjtszaka orcalobogtató felvetésekkel, ha ezt inkább tetszett olvasni…

A neve? A neve az Dezső. Szentakaratjay…

Ja úgy, hogy a saját neve!? Igen, igen. Mantin Lajos Tasziló, Ursulafürdő, Auguszta-főhercegnő sétány, Royal Litton penzió, Hayagos grófék, utolsó posta Pávabánya. S hogy postán küldötte ő el ezt is, meg A fürdőző leányt is főleg, tavasz derekán, itt a blanketta svarcaufveisz.

S hiába. Az a szerkesztő csak szivarazott, nyakazott, s pillogatott idegesen, baglyos hajú denevér, úgy hírlik, „modern” költő, talán még adysta is. El se olvasta A fürdőző leányt, el se! Mit tud ez a táskásfillér, ez a bigyege a zafír hajnalról, melyet át meg átdöfnek a kelő bimbóként sugárkévéje, mit? Ennek mázsás lues a hajnal, el se olvasta, de lepofáz, húrideg költőnékkel casinózik, ő meg – igenis hogy Tasziló, néki ha az isten ilyen nevet adott, volt vele célja, persze, nem az istent híjják Taszilónak –, ő meg zabszemen hált tavasz óta, s forró kanállal sütött bohem-tincset a hajába indulás előtt, faggyúgyertyánál. Ennek?!

Hogy bizonyosan elkeveredett valahun a paksaméta. Hát jó, hát ha nem rémlik, kéri alássan, mert ő teljes éjt-napot fapadosozott evégből saját contóra, ő, ha szabad, esetleg fölolvasná, igenis, kifejezetten fölolvasná!!! Na, ezzel a rossz tónusú ajánlattal aztán egy-két szóból künn találta magát az utcán, azon az édes és büdös Körúton, hóna alatt a mezteleny kéziratával. Ott van e, még most is megvan rajta a setét folt, egy nap után is, A fürdőző leányon.

Hymen, hymen, be’ hatalmas vagy!

A hajnal egy rósás ujját már bédugá az ablakon, ellenben a többi még ökölbeszorítva hevert édesbátyja, az éjtszaka ölében. Több ezer findzsányi csillag szikráza fakón a kastélykert fölött, s fel-felgőzlöttek a kénfördők, e gyógyhatású sárkánygyíkjai a Naturának.

Új sert hoz a fiú, kutya bánja!

Ágy-holmijába már gyengéden beleette magát a tiszta nőiség, mint levendula édes anyja bundája zsebébe törten és illattelten, kis zacskóban tartva gondosan. Ahogy felvonta a két szeme pilláját, Aranykában pesegni kezdett az ártatlanság, melyet csak kristály tiszta patakvíz csillapíthata, mi kastélykertjük végében csobogva található rózsabokrok örvén.

És így szépen tovább, annyavalagát a redakcióknak.

Aranyka ruganyón magára lopta fürdő-kosztűmét, s loppal lesiklott a márványlépcsőn, akárcsak Szent Teréz. S már a két, hímporral párnázott leányboka egymás nyomában szökellt a kert gyöpének pásitján. De jajh, egy roszéletű, svihák Kentaur a rósa-lugas mámor-fedezékéből kileste e tüneményi futást, és vártatva osont a Sandálját megoldó Nimpha után lólábain dobogva.

Ha annak ő csak egyszer is megfoghatná a nyakát, beh szép lenne, te magasságos isten, beh szép! Nem volna ott menekvés, nem volna ott szivarazás meg elkeveredés, hanem csak a gigája. S akkor tessék, még ez is, hogy úgy szorítja, úgy elképzeli, hogy pattan egyet, s a kezében marad a korsó füle. S potyog a méreg, potyog a keserűség bele a kemény habba a Hanslinál.

Aranyka suhanvást széthajtogatva belegázolt az övező sásba, s a térde bársonyát felvérező növény legott pirosra föstötte a hajnal szűzi kosztűmének hasadását. A kis tűnemény alighogy megmerült a tótükör lágyan ringó habi közt, mikor megrezzent a baljós élősövény…

S nagy murván belépett Pferdmann, a hucul fuvaros. Zsíros kalapját éppaligan megbökte, hogy ihol van e, s hogy ne tökerésszen már az úrnak, várgya az öreg gróf a pakli szivart, a kisasszonkák a piperéjüket, antul inkább, mert megfúlnak a lovak a gutától, pattanjék!

Hade nem úgy van az, barátocskám! Brúdered tenéked a faggyas medve, pattant volna föl ordítva ez a házitanító, s pofozta volna le a paksamétájával a hucult, hogy minden patás sofőrbitangnak már csak nem volna lábakapcája egy Mantin Lajos Tasziló, hékám! De hagyjuk a volnákat, fölpattant, az tényigaz, s ment hamun a gazember után a szekérhöz.

S hogy némá, mi a lófüttyöt sütött a frizurájába a tanító úr, kuglófot?

Szende^*

Meg van beszélve apróra. Holnap napszállta előtt fekete sapkát húzok, és kitolom a kövesútig kézikocsin. Fülelek, üldögélek, nem szomorkodok, és amint meghallom a motorzajt, lebillentem a testet. Aztán csak elbújok az árokba, hogy ne zavarjak, a többi megy magától. Köhög, bukizik párat, szépen föleszmél, erre ők szerelmesen megcsókolják, és irány Letenye.

„Küldünk kártyát Riminiből, te csak vigyázz a házra, Szende!”

Máma, vagyis hogy utoljára a Kuka a soros. Megyünk haza a bányából, és ő vezet, ül a Tudor nyakában és úgy. Kuka, kilátsz te egyáltalán, kérdezi a Szundi, valahányszor beleveri a fejét a szélvédőbe. És hát elég sokszor beleveri. Kilát, mondja a Tudor és nyomogatja odalent a pedálokat. Hol a gázon, hol a féken a keze, mintha orgonálna. Érzelmes, szaggatott melódiát játszik, ma gyászunk lesz, nyúlott orcánk padlóig ér.

A Kukának szavát se venni, némán bazmegzik a rémülettől, cibálja a sebváltót, nyomja a dudát, kerülgeti a kamionokat. Máma nem mehetünk át alattuk, mint máskor. Létfontosságú bútort viszünk. A Morgó folyton üvölt itt hátul, hogy az istenért, most az egyszer tényleg vigyázzunk, össze fog törni, és akkor megnézhetjük, maradunk mind bányásztörpe, kisteknőc. Meg hogy a szánktól vontuk el, féléve erre az üvegkoporsóra spórolunk. Ami tényigaz.

Ráadásul ménkű gyors ez a Trabant, ha ma fölborulunk, nincs mese. Mert sokat borulunk föl.

Hajdan csak pöfögtünk libasorban, hét vászonteknőc a hét hegyen által, szép hajdan. Hejhó, kurjantottuk, törpének lenni jó. Jó volt. A baj is, a szerelem is azután kezdődött. Történt, hogy egy őszi este beléptünk a barakkba, és más volt a szagállás. Vastag, selymes és szívszorító. Nem kellett lámpát gyújtanunk, világított, mint a medveliliom. Csak álltunk, remegtünk, hét fekete orrcimpa az ajtóban.

Egy nagy, fehér mosónő, a világsonka kövérje. Összetolta a hét sezlonyunk és feküdt rajt. Piros körömcipő, fehér jogging és fekete kávé. Cigizgetett kislányosan, ahogy az óvónők. Jó estét kívántunk, s megérdeklődtük, mégis, ki volna, aki az ágyunkban dohányozna. Hóf Egérke, mondta, de hívjuk nyugodtan Cicának, minekünk ő csak per Cica. Ilyen helyes fiúknak. Most sajna, álmos, viszont ha felfogadjuk, nem bánjuk meg, kajánk, piánk, meglesz mindenünk. Valami vadászról motyorgott még, bizonyos romlott májról a mamuskának, azzal elaludt. Mi meg a nagylavórban heten. Becsusszant a hold, és szappanozta, szappanozta.

Kezdődni másnap este kezdődött. Hajat nyírattunk a bányashopban, pedikűrt. Az Erőműnél kilötyböltük a zoknink. Elrágtunk néhány szem borókát. Hajdehó, mondtuk, és pöfögtünk haza. Úgy fogadott, mint egy Marylin Monroe, hajába tűzte a szíveinket. Füstölt a kémény, dalolt a spórherden a forró víz. Parancsoljunk, mondta, üljünk le a fáradt tagjainkra, igyunk egy kupica pramberlikőrt. Érezzük magunkat otthon. Térült, fordult, és föltette levesnek a hét velorexet. Hogy ez legalább nem konzerv, és nevetett az arany koronája. Dehogyis bántuk, nevettünk, nyalogattuk a szánkat, szerelmesek voltunk, mint a rúzs.

Gyönyörű este volt, néztük videón a Gullivert. Beszélgettünk szépen, kikérdeztük apróra. Elpanaszolta, hogy neki nagyon szerencsétlen osztályrésze van, és félő, hogy a mostohája vagy kije itt is zaklatni fogja. Ó, sose féljen, mondtuk, és fölugrottunk, összeütöttük a csákányainkat. Azután én kimentem őrködni. Ők pedig egymás vállára álltak, és gyöngéden megcsókolták. Épp hatnál volt a szája. Úgy is aludtak el, gúlában és csókolva.

Harmadnap a Vidor kivette a Bányatakarékból a pénzünket, vettünk egy Trabantot, CA-sat, de extrákkal. Ezt itt, amivel most, a nagy nap előtt semmiképp sem szabadna fölborulnunk. Gondoljátok, hogy biztosan beengedte, kérdezi a Hapci mellettem. Naná, hogy be, mondjuk neki, tuti. Pont harmadszorra miért ne?

Mert általánosságban senkit se engedett be, de ezt a Hófnét, ezt valahogy mindig. Összekeverte, hogy azt most igen, vagy azt most pont nem. Azután meg tördelte a kezeit, remegtette az őzikéjét, hogy jaj, ezt biztos megint rosszul csinálta a butuska kisleány, és tessék kiverni őneki a fenekét. Ugyan, mondtuk, dehogy. Csak ne engedje be.

De aztán így szemevilágom, úgy aranyom, és megvolt a baj megint.

Előszörre egy cikláment övvel fojtotta meg, derékban. Mikor betoppantunk, úgy feküdt ott a tükör előtt, szegény, mint egy nagy, padlizsán homokóra. Komolyan megijedtünk, futottunk kétfelé. Egész este lélegeztettük mesterségesen, ők fuvatták szájon át, én meg hordtam be a príma erdei levegőt. Föl is ocsúdott tőle hamar. Királyfi, királyfi, pihegte, mi meg álltunk kipirulva, meghatottan, morcona férfiak.

De én láttam a szomorú pillantásából, hogy csalódott. Meg is mondtam éjjel a nagylavórban, hogy ez mást várt, és énszerintem ez egy trükk, és hogy a Hófné a királyfi embere. Túrót, mondták, hallhattam, kétszer is mondta, hogy mi vagyunk a királyfi. Hát, most majd tényleg ők lesznek. Föltéve, hogy a Kuka kikerüli ezt a kamiont.

Másodszorra a Hófné leütötte egy teknősbékafésűvel, és úgy bedauerolta, hogy majdnem meghalt. Győztük kiszedni a hajcsavarókat. Mondták, hogy gyorsan, gyorsan, ássam el a mérgezett eszcájgot a barakk mögött, addig ők megsaumázzák, bedédétézik, végigkenik lanolinnal. Így is volt. Úgy ült fel később, mint egy madártej. Te, te koronás csodaszarvas, lihegte szegény, és csücsörített, nyújtogatta a hattyú nyakát. Hejhó, mondtuk, és integettünk, de ránk se nézett. Se a cowboynadrágunk nem tetszett neki, se a pumacipőnk. Gyanús ez, mondtuk éjjel, de mi se vagyunk hallisztből. Akkor határoztuk el, hogy cselekednünk kell.

Hanem aztán sokáig nem történt semmi. Idege van, azt mondta, és feküdt, mint egy Gorenje. Mint egy hűtőláda, naphosszat. Főztünk rá, mostunk, takarítottunk. Esténként őrködtem, varrtam a bébidollját, vártam csákánnyal a királyfit. De semmi. Ma reggel viszont azt mondta, kifejezetten almát enne. Ebből tudtuk, hogy eljött a nap.

Műszak után elmentünk az üzemorvoshoz, hogy volna egy kis műtét. Hogy operáljon össze belőlünk egy nagy, kisportolt királyfit. Méricskélt az orvos, beszorozta a hengerűrtartalmat, és azt mondta, éppenséggel lehet, jöjjünk holnap nyitásra. De csak hatan, nagyobbat nem bír, így is kölcsön kell kérnie Pápáról a hússatut. Felöltözködtünk, köszöntük szépen, vettük a sisakunkat.

Bekászálódtunk a Trabantba, csönd volt, meleg, ünnepélyes csönd. Néztek rám, mint az édesanyám, leírhatatlan szeretettel. Nem, Szende, mondták egymás szavába vágva, nem és nem. Szó sem lehet róla, hogy tégedet egy ilyen procedúrának kitegyünk. Ennél te többet érdemelsz tőlünk, kamerád! És hogy igen, igen, a Szendére itt van szükségünk, nem a bizonytalan idegenben. A te identitásod szent minékünk, százszor szent, mondták, és köhécseltünk, piszokul kaparta a torkunk a szemérmes férfijóság.

Aztán útközben mindent megbeszéltünk apróra. Hogy mi lesz, ha a Kuka nem kormányoz bele a szakadékba, és szerencsésen hazaérünk. Hogy akkor megütögetjük némileg a Hóf Egérke hátát, de ha nem, hát nem. Fonunk a vörös hajába liliomot, és szépen elsiratjuk, ahogy illik, sóval, kenyérrel. Holnap aztán zöldhajnalban leparolázunk, ők elmennek az üzemorvoshoz éhgyomorra, én meg szortírozzam el a testet, díszítsem föl, és toljam ki a kövesútig óvatosan. Ott már nekem dolgom nincs, csak őrködjek, s várjam a királyfit, ki jön majd napszálltakor, frissen műtve és hatalmasan. Ha meghallom a motorzajt, csak borítsam ki az árokszélre, a többi megy magától.

Még egy-két kanyar, egy-két bukkanó, és meglátjuk a barakkot a szürkületben. Nem ég a lámpa, nem füstöl a kémény, hála isten. A Tudor majd rátapos a gázra meg a fékre, és ahogy szoktunk, lefulladva becsúszunk a petúniák közé.

Aztán reggel lesz hamar. Megmosakszunk, összeölelkezünk. Na, te csak vigyázz a közös házra, Szende! Őrizzed a tűzhelyet, mondják, amint megerősödünk, küldünk Riminiből egy spéci velorexet, istenem, de szép is az, kamerád, de szép is pöfögni a hét hegyen által, vászonteknőc.

Nindzsa teremtésben vesztes, csak én.

Ipari vadnyom^*

A golyóstollat sokáig örökírónak hívták, fogalmazás szaga volt, bakelit és iparősz. Folyton göbecseket hagyott maga után, „sárral futni a lábain”, olyannak érezte. Hogy szárad és nem nő be. „A feljegyzések tanúsága szerint” kilenc éve kezdődött a Tinten pen-korszak, kétezer oldalt, mindjárt kétezret irányzott elő, hogy majd komoly kézzel, gondos betűkkel: formálás. Monumentálisan eltűnni, ez foglalkoztatta, s az írás mint az eltűnés nyoma.

Az a 82-es ősz, belül sündisznó, kívül gesztenye. Az a valaki, írta akkor, aki napra-nap idecövekel, holnap, lehet, egy ingben nekiindulna a határnak. Kipukkan a hold, írta, nincsen az orcáján kifejezés, kréta és pitralon, s hogy „Edelényi bácsi, anyukám üzeni, köszöni szépen a szép frizurát, de ide se küldi többet a gyerekeit, soha többet.” És hogy hány békacomb egy lóerő? Például az a 82-es ősz, ahogy rászárad, mint a szeretet.

Akkor is: mintha sose akarna megvirradni. Feje lágya benőni. Strabancol egy zörgő, tán esküvői csokorral, mindennek odaveri, beleakad vele mindenbe. Vár és vár, s ha kérded, mire, odasóz vele az ablakra. De nem kérded, mert utóvégre reggel lesz mégis, állva úszik az égben az ősz, egy Rakéta-porszívó vattakabátja, ami megmarad. S hogy ez az ősz aztán elviszi a maradék leveleket is. Kopasz leszünk és allé, jöhet a hó, fenyők gyantája, vegyünk egy hegedűt. Egy másik év.

A légy, mint a karórájába gyömöszölt idő. „Légy masiniszta, Dódi!” Előeste van akkor, a születésnapjáé, várja az éjfélt, hogy mikor kattan a számlap, a nullát, amin át látni előre és látni visszafelé. Pohár szódában jár a buborék, pakk, pakk, mondja a légy, dolgozik szünetlenül. Ül, nézi a csuklóját, várja a nullát.

„Írok”, így kezdődik ama kézirat.

Sose készült el, mégis meglett, megíródott tejjel, azóta csak másolni kell, új és új gyertyát gyújtani mögéje, s javítgatni, dolgozni a savón. Ha leég, ha pukkan a láng, elzörög hosszan a gyufával, vonatkefelevonat.

Tapossak áramot, kérdezi még szelíden évekig, és üldögél a sötétben, de a tej az dolgozik, fehér ágbog és papírkaramell. Tejvisszér kis trombusokkal, aztán egyszer csak: „kék a pohár, mely csillagot izzad”.

Elindul a buborék a fenékről, lópolipocskám, felszínre tör, pakk, pakk, pakk, „a pillantása a halála”. A másikat, a némafekete órát három évre rá kapja Bécsből. Ír tehát és kibámul az ablakon, egy elzuhogó, kései autóbuszra. Fölszegett fejű üvegdelfin, írja, forró vízistrucc az érintőúton. Egy emberi vitrin, édesem, egy dadogó emberi vitrin a városszélen, elkenődő babafejekkel, tésztakézzel. Befékez, csikorog a kanyarban, úgy lehet, felszáll, laposan és egrigyulán. Azok a térdig kopott, síró fékpofák.

Hány gépszalag ér egy örökírót?

Kilenc év van abban a tinta- és tevehold időszelvényben, amire akkor rálát, nézzen bárhonnan és bármire. Monumentális térzselé, minden balról jobbra áll vonulni, keresztül a Város mikrolobogó tűpárnáján, majd a laktanya ernyedt kantinfényein, majd. S hét évre rá és három hétre rá felköltözik az égre gyertyaszálon a Köztemető, rózsás, vonatfekete gyászuszoda. Mindenszentek.

Vérköd, mondja egy asszony abban a fineliner történetben, de úgy higgye el, vérködvér, s hadonászva magyarázza a gyertyaláng fölött, hogy hát olyasfajta, mint mikor föloldanak savban egy tolult, erős borbélyt, készülődik, kipakolja az eszcájgját, pamatját és beretváját, mindent, és akkor egyszer csak elmaratják nyomtalanul, ha érti. S hogy tulajdonképpen nem kell félni, az a szűnetlen nyiszorgás csak a csillék a magosban, át van ez a völgy drótozva fejtől lábig.

S hogy hát a Dódi-völgy.

Miután akkor éjjel eldönti, hogy aznap van, föláll és kimegy a lakótelepi konyhába a hűtőszekrényhez, vodkát iszik. A nyelve kráterein és bimbain kilenc évnyi szilánk és üvegmarat, príma anyag, talán sejti már. „Kétezer oldal tejfonat”, írja. Vízkő és szénsav az ujja hegyén, wertheimkalapács.

Van az arcodban valami. Egy vasaló.

Egy nehéz kép merül fel akkor, táj van benne, vágás és holdfény, távoli konyhaszag, hogy a fogán érzi a lavórbádogot, olyan, a horganyt vagy bonyhádi zománcot, szidolban áll a bamba hold, bever az ajtó üvegén, hol a negyedgömb falikút mosolyog, mint a kismamák.

Lágy bim-bain.

Az ember átveckelődik a peremen, botorkál az oldalban lefelé, egyre kevésbé lép bárhová, s jó ha a ködig eljut: eszi a borbélysav az aljat. Száll a hamisch, trampli harangszó a völgy fölött. Pattog és humákol a lambéria, elég majd annyi, hogy meglöki a könyökével, s bemozdul az egész, a hattyúk, a törperepülő. Zörgeti a szél a bádogot, odasóz neki a csokorral. Megy le az ember a makadámon. S csinál majd egy asszonyt.

Novellapróbatér.

Egy aládúcolt, örökre befékezett autóbuszban, írja, s hogy fentről, mint agyonhasznált trencskó-kabát vizes téglácskái a telkek. Zártkert, bányászveteményes, a ponyvatartó bordákon fölkopaszodott, vörhenyeges lugas, csörög a szőlő fülbevalója, s lábán a csau antilopszandál.

Tengelyen hoztuk ki anno, mondja az asszony, de csak a kasztni kellett, a kasztni bódénak. Tíz év verítéke és iparkodása benne, tízé, úgy higgye el, bedeszkázni, fösteni, csinosítani szakadatlan. Első este, mikor elment a traktor, s az én uram megácsolt a busznak végleg, kiütötte a kerekeket baltával, nagyot rikkantott, emlékszek jól, hajdete, Pudvás, hej te, Fekete, s legurította az Aljba mind a négyet. Ott eszi a kősav azóta is a Beretvásban. Van vele munka, volt.

Kér bele cukrot?

Omlós és savanyú, eltelik nehéz nedvességgel a völgy, ahogy leereszkedik az este, híg szurok, ködesőkabát, borosta és savó. Surrog a magasban egy kerékpár, látni olykor egy darabot a kerekéből. Sáros Csepel-gumi, amint kibújik, el is alszik.

Hogy ők a sofőr helyén kialakítottak egy alkalmas, rácsos leválasztást, amolyan „camping” vagy teakonyha, kétlapos rezsó, tapétaszekrény, barkácspolc, Új Tükör-naptár. De maga a palack, az például elbújtatva a motorban. Ég a gáz, nagy púpokat rak az asszonyra az árnyék, s veszi is vissza, talán ha negyvenhét éves. De az ősznek, a koromnak, a hitvány, nyirkos baltáknak együtt van valami erős fémszaga, jobbára az világít. Meg a laktanya agácáin túl a város.

Por van, ha megfelel.

S hogy ne riadozzék, nem menyét avagy féreg, csak valahol közéfú a francos szél a vaslemeznek, tömtük, megkezeltük üveggyapottal, hiába. Úgy rí néha, mint a tücskök. Ha azt hallaná, ahogy nyáron a tücskökkel cicerélnek a sünik, ültünk kinn, füleltünk, szellőzködtünk. Rábagóztunk, megkerestük a Szokolban a Petőfit, két sörösüveg meggybor is elment, elszopogattuk. Ha azt még hallaná! Szerzett valahonnant egy pótkocsi szegélylécet, pargettásoknál talán, abból rakta be lambériával, de közémegy.

Megfullad magában a gyertya. Lecsorog az oldalán, és szétterül a meleg gyökérzet, mígnem egy viaszfonat az egész, s elfogy a törzs. Ágaskodik, nagyot köp a láng. Ami derengés a mustárospohárban megmarad, épp elég a kiskanalat megtalálni. És a porcukrot.

Legjobban hátul a matracoknál zörget a szél, meg ott, ahol maga ül, mondja, s hogy tudja isten mért pont a műtrágyákban, ha még jó az a pétisó valamire, a ládában, más nincs is ott, megnézheti, pár Honvéd kórházi kanna tartaléknak. Ládánk és asztalunk dettó ugyanaz a hely miatt, és viplán, savanyúan mosolyog.

A ládaasztalon terítő, jelenettel.

Az ügyetlen cédrusfa, mint valami keresztrejtvény uralja az erdei tisztást. Elöl két nagytestű szarvasbika, akárha műtősfiúk bolondoznának, hátrébb, a csalit közül kikandikálva szelíd ünők, az ágakon bagoly, sas, négyzetes kakukk. Necces, szomorú táj kávépatakkal, viaszpiszkok, pohárnyom, szürke vadnyom. S a légy, a kékmák, tömzsi légy, ki, mikor lebukván a hosszú s korai éj, végigvonszolta magát a sárló paták alatt, és pakk, hanyatt fordult. Kapált szegény párat a lábaival, és úgy maradt. Teteme ölébe tett kézzel nyugszik a horgolt terítőn.

Hurkakonzerv. Kér?

Az asszony kislángra veszi a gázt, a kék munkaköpeny alatt kötött kosztümöt visel, fehér blúzt, antilopcipőt. Máskülönben, ha nem évforduló van, mindig fölhúzza a gumicsizmát, kintre pláne, több pár is akad, mondja, nem valami elegánt, de sokat van sár, rohadt szilva – ne kenyődjék szét idebenn. Hármat koppan a kése a deszkán, plusz a sercli.

Szerdai kenyér.

Harangoznak, fönt van a végállomásnál a templom. Színesfémeket, amolyan hulladékrezet s talán ónt hajigálnak le ide az emberek, rá a savóra. Nyitja a konzervosdobozt alul-felül, és nyomja ki a hurkát, zsíros, meztelen kézigránát az asztalon. Dobálnak azok mindenfélét, mondja, és lenyalja az ujját, darálót, cekászt, vasalót. A roncsautójuk héját, belét. Ott leglent, tudja, ahová az uram gurétotta a kerekeket, ott a semmise van és a senkise jár. Csak a lepucér köd, az esz föl szabadjára mindent. Így van ez, lássa, körben mint egy ékszerdoboz, szép kis természet, meg hobbikert, a mélyben pedig mindig a szemétbánya. Naná, hogy mindenki körbekerül, de még így is csak egy szofiannára van a bolt.

Összeakaszkodnak a szarvasok, túrja patájuk a neccet, orruk likában kis trombiták a páragőz. Mikor keresztmamája horgolta, két délután tartott csak a fújtatás. Dobálnak hát, mindig dobálnak sötétedés után, s ha valami nagyobb rezet, süket borbély a tányérját, akkor hajszálnyit világos lesz, épp egy reflektornyi világos, távoli autóé, Panni robogóé. De még sokáig csörömpöl a bozót.

Hallja? Ezek az aksik, ahogy habzanak. Lát még?

Amennyit kell.

Ha akar villanyt, taposhat magának. Hátul van a bicigli a véce mellett, megismeri a fehér bakokról.

Minek? Mire az ember beér, elalszik.

Elni el, csak mondom azért. Mert az uram mindig hajtotta egy sort, így evés előtt. Még a legutolján is, fogta a vattakabátot, ment ki, és csinálta.

Aztán?

Aztán megszakította magát belül, mondja. Ott ült a kannán, pont ahol maga. Mosta a lábát, tudja, ahogy a faggyas, reszelős talpukat dörgölik össze, egyiket a másikával. Jó meleg, lábsós víz. Egyszer csak úgy maradt. De én mondom magának, mint a szobrok. Mint egy tejeskána, szegény. A szája, az vérezett egyedül. Itt még csak hívni se tudtam hirtelen senkit, vagy kiabálni. El se dűlt. Egyik oldalán a lapátok, másikán meg a nagyláda. Ahogy most maga. Leült, és ott maradt a vize fölött feltűrt mackóban, egyik a másikán. Úgy futottam le a Hajdineck postásékig, hogy már mindegy volt. Kiabáltam, jajongattam, tisztára hiába. Ani, már tyúkszemes a szívem is, azt mondta.

Öntsön bele pálinkát, ha akar. Mint az atom, meggy és gyári mozsola.

Orosz tea, vizet forralt lábasban, beleszórta, leszűrte. Füstöl a bódék eternitnyakán, a házak tetején a pöfe kéményekből, világít végig a völgyön, a karéjon, el kilométerhosszat a szabadidő-övezeten, föl a gerincen, s azon is át, le az Elmeintézetig. Szagolják, nézik a szarvasok. Megáll a lávapálinka a teában s úgy oszlódik széjjel, mint a jégcsap. Fűtenek, ki így, ki úgy.

Öt éve volt ilyen köd, vagy hat. Akkor napokra megállt, mondja, szabályszerűen benyomta nekünk a motorházat, be a hűtőt, akkora köd. Mondhattam én, hogy vaddisznó volt vagy egy nagyobb őzike, csak legyintett a Dódi, ez nem állat volt, ne magyarázz! S hogy az isten se elég ezt az időt kiglettelni.

A tartalékgyertya, mint egy megcsavart, piros ácsceruza. Ha egyszer nem volt a boltban, csak ez a szülinapi frinc! Nem fogy, nem folyik, csak leeszi sziszegve a saját piros csavarulatát. Beleeszi magát a keskenységbe.

Azt nézi? Mind azt nézi. Sajna, a tenger habja letörött, amikor kihoztuk, nem lehetett sehogy se visszadrótozni. Bántuk pedig, gondolhatja.

Azt nézi, hogy hova is biciklizte be a Dódi az áramot. Kövér, négerbarna delfin csüng le láncon a hajdani vészcsengő üregéből, bakelithurkákat vet, keblet és tokát. Nagyobb, mint egy szódásüveg. A szeme két tejes opál, két titkos sajtüveg-lencse. Ráharap a villanydrótra, ami többé nem ereszti. S mintha a szájzár tenné, a pajkos, halálos rémület, négy fölemelt farka van, ott ülnek a hattyúk. Papilla, Hildegard, Miriam és Anci, mondja az asszony, és szárazon, köhécselve nevet. Az első három rendes füstüvegből, a negyedik az házi öntés, alumínium, tárva a szárnya, egy AN-2-es repülő.

Tartsa csak alája a gyertyát, ha tetszik. Egyedül ez a szép itt, meg a táj. A nagypapája hozta Schaffhausenből, Muránói emlék, ez a címe. Épp csak a tenger károsodott neki, letörött a motoron, pedig ott volt, körbe végig, a csípeje magasságában. Ha svungban volt az uram, ha jól bemelegítette, még csilingelt is. Ilyen kis harangszálkák jöttek ki a torkán a hőtől. Ezt tudta szegény, meg világítani kicsikét a lefekvéshöz.

Kell még a kanál?

Túl a lambérián hordja-viszi a menyét az üveggyapotot. Oda-odasóz a csokorral. Ha mindenestül föltámad, széles kürtőket nyit a ködben a szél, toronymagas, pobjedányi lukakat. Azt mondja, aki fürge ilyenkor, s a helyismerete révén jó helyre áll, az egyszerre lát le Borbála-telepig és föl a holdig. Mint egy kétkarú periszkóp, pont úgy.

Sajnos, mélytányér. Nemigen vagyok másra berendezkedve.

Ilyen sokáig kint lakik?

Most már nem, mondja, most már csak erre a két napra. Vagyis hogy egyre, a maira.

Épp a maira?

Épp. Tudja, a Dódi miatt. Kibuszozok, kihozom a veder krizantémot, elrendezem, rágondolok. Pont jól jön ki a dátum, az eset meg a Mindenszentek közé. Erre is stimmel, meg arra is, az eltűnése napjára, vagy hogy mondjam. Jöttünk föl kiabálva a Hajdinecknével, még át is vágtunk a Suha-körösztnél, át az akkumulátorokon, csak úgy suhogtak és habzottak, de mint az állatok. Aztán sehol senki. Érti? Nincs tetem. A villany pislog és senki, sehol. A rakétás kabátja se, semmije.

Volt még pár feketeretek, ha kívánja.

Kenyér pereg a horgolt terítőre. Feküsznek ott a szarvasok, murrogatnak, a nehéz téglalap-fejük összeakadva csúnyán. Még a vér kialakítására is ügyelt a keresztmama, oda csöpög, ahol a légy feküdt, a tömzsi légy, szegény, a bögre mellett. Ahol most csak a morzsák. Ha kicsit meggyullad a köd, messze lelátni, egész a kanálig, de van, hogy a benzinkútig is a Suhapataki úton. Ha nem, nem.

Ahogy lejött, a szilvafáknál megláthatta a szárnyakat. Azt nagyon föl akarta csavarozni a két oldalára, vagy hegesztetni, még veszekedtünk is, hogy elhúzza az egész kasztnit, hát hogyan húzná el, ha balról is van egy, meg jobbról is, ne magyarázzál! Azt mondta, olyan lesz föntről, mint egy IL-18-as. Ha kell magának, itt hagyhatom. Minden hóbelevancot.

Van egy örökírója?

Írja fel a nevet, meg a helyrajzi számot, utcanév csak egy van a völgyben, a Tyereskova. Írja csak föl, ha sose jön többet is. Még senki se jött vissza. Könnyen lehet, mondja, hogy ő se jönne. Neki akkor is, hatvankettőben is az orgona tetszett meg, jobban mondva a május. Lehetett volna azután gyarapodni, csehszlovák faház, rendes pincével, betonalappal. De ha a Dódi ragaszkodott ehhez a francos Ikarushoz, magyarán mondva?! Azt mondta, ez még legalább csepp alakú.

Sofőr volt?

Bányaács. De eredetileg órás.

Halotti beszéd^*

Itt csapkod az őszi eső, és trágyává gyalázza, mik alatt hűsöltünk és rejtekeztünk, lélegző leveleinket, de Gyékényesi hangtalanul lebeg a maga beüvegezett éjszakájában. Nem mozdul, néha megráng a bőre. Őt már, mint suttogás, hínáron és kátránykéken át, őt már elérik a csillagok. És nincs ebben semmi különös.

Nem tudhatjuk, gondol-e valamire, Önre, kedves asszonyom, rátok, Lacika és Teri, Önökre, munkatársai, Cementgyáriak. Nem tudhatják, bár váltig törik a fejüket sík porban és vizes avarban csúszkálva, mindhiába.

Ön, asszonyom, egyszerű asszony létére szakkönyvtárba iratkozik, pszichiátert fontolgat, s ügyvédnőt fogad. Jár-kel beesett szemmel, órák hosszat méláz némely horgászboltok tarka kirakata előtt, s gyalog kel át este a Szabadság-hídon. Viszik, majd cserbenhagyják a lábai, s csak nézi akkor a hangtalan, tovasiető kátrányt maga alatt.

Gyékényesi pedig lebeg az éjszakában, itt vagy, tudom, mondja Ön, ha hallgatsz, hát hallgatsz, s gyakorta ott, a hídon hull az Ön homlokába a hajnal kesécske, háromágú rongya.

Persze, sír, mint minden ember, egyszer rohamokban, ökrendezve és hevesen, másszor hosszan, vékonyan, akár a konyhacsap, s riadtan tapasztalja, hogy vizesen minden puhább és egyszerűbb, hogy jobb az arcának, ha csúszik, s ha nincs már könnye, utánamos flakonból. De még el-eljár emberek közé, s olyankor fölrak száraz krémeket.

Hogy érti az ügyvédnő, hogy „előzmény”, kérdi Ön egy ilyen alkalommal az Üemkában, mert mi is az, hogy előzmény, ha nincs utána, ügyvédnő, ha nem kifejezetten követi eset, illetőleg borzalom, csak ez a csönd követi és a semmi. Bár éppen jeleket mondhat, apró szokásokat, néhány furcsát is, igen.

Hogy az első időben, például, szabályosan nyomta a víz, nem is fürdött kádban, úgy értve, persze, hogy csak tusolt rendszeresen. Mikor voltak beutalni Aligán, bele se ment a Balatonba, de még a lábát se, semmit, noha főszezon, sétálgatott Önnel, sörözött, keszeget evett, egy szálka, sose felejti el, majdnem végzett vele.

Hét éve telt el ebben, nem mondja, mondja Ön, hogy boldogok, mert hát mi is az, de rendesen elvoltak, jöttek a gyerekek, jött a lakás.

Ez év április nyolcadikán azt közölte Önnel, hogy fáj a dereka, s hogy fürdőjegyet írt fel az üzemorvos. Nem is tudtam, hogy tud úszni, fürdőgatyája se volt, doktornő, úgy higgye el. Én se tudtam, mondta a férje az első fürdőjegyes este Önnek a liftajtóban, én se tudtam, hogy tudok. És járt aztán a Dagályba. Menet Vácra az esett útba, ott volt a Cementnél elszívó-üzemmérnök.

Azután pár napra rá, egy szombaton fogta és telieresztette a kádat. Jólesett neki, doktornő, de hát kinek nem, ez egy teljesen normális, mindennapi dolog, nem? És akkor ezt megszokták, ezt a kádazást. Lassan már nem éltek jól, de ezt is szépen csinálták, egyszerűen elfogyott a meleg vér, mondja Ön, és megrebben a szeme. S hogy legyél szíves, ne beszélj, mosd meg a hátam és hagyjál, hogy ezt mondta egy ízben Önnek, de kedvesen, csöndesen. Úgy hiszi, emberbe még több szeretet nem szorult.

Továbbá egy meleg nyári napon úgy jött haza Vácról, hogy kint hagyta a Wartburgot. És akkor mivel jöttél be? Völgymenettel, mondta, mondja Ön az Üemkában, és kérnie kell egy cigarettát. Ez aztán így ment fokozatosan, nem is nagyon tud róla beszámolni. Teltek a napok, egyszer például a Lacikának ajándékozta az esernyőjét. Később már, legalábbis amíg volt neki, mindig vizes volt a haja. Zöldes és vizes.

Mondta néha, utcán, állatkertben, hogy eléggé nehezen viszi magát. Terézke, nincs tüdő, mondta. De nem, hogy beteg lett volna, sőt! Meg ugye járt a fürdőjegyéért rendszeresen, láthatta orvos eleget. Tudja maga, kérdezi Ön, hogy van olyan lap, hogy „Balneológia”? Na, arra fizetett elő, de csalódott, azt mondta, mást várt. Úgyhogy sem nem olvasott, sem nem fütyörészett, csak nézett rezzenetlen. Az biztos, nagyon akart gyöngyházszínű csempét, járt is Romhányban emiatt, de pont az a szín vagy árnyalat sose volt. Nem panaszkodott ezért, voltaképpen nem panaszkodott ő semmiért se, de Ön látta, hogy rágja magát. Mozog a szája és nem beszél, hát mi más az?

Csak feküdt a vizében, mindig hidegben, doktornő, és méregette a falat a szemével. Lemosdatták a gyerekeket és utána. De eléggé türelmetlen volt, kiabált velük szinte, hogy gyorsan, gyorsan fürdeni és ágyba. De hát ki nem ideges, doktornő, nem igaz? Akkor aztán gyorsan teleeresztette és belecsúszott. Ha Ön lefekvés előtt benyitott hozzá, akkor csak intett, dobott nagy néha nullás puszit, és halványan mosolyogva alámerült.

Alá?

Alá, doktornő, bólint Ön az Üemká félhomályában. Jól bírta. Nincs tüdő, mondta, és nézett el valahova szürkén, szelíden. Önnek volt, mondja Ön, olyan gyanúja, hogy az egész éjszakákat ott tölti el, hason és loccsanatlan. S hogy szinte egyenesen a kádból megy Vácra vagy hova. Borotválkoznia se kellett a vége felé, nem nőtt neki már vagy mi.

De timsózni azt szeretett. Zselézni. Egyáltalán, a síkos anyagokat, doktornő. Eleinte énrajtam is, ha tetszik érteni, utóbb már csak saját magán. Vett magának a Lehelen ilyen kínai selyeminget, s hogy jó lenne egy selyemöltöny, csak ne szégyellené. Aztán meg kellett hogy vegyük, s ha szárazon volt, azt simogatta. De ezt is olyan szelíden, nem tolakodóan, doktornő. S hogy igen, ezek szerint megváltozott, ha el tetszik tudni képzelni, amikor a lassúság egyben gyorsaság, olyan lett, egyszerre lomha és fürge, ólom is és higany is.

Étkezni is külön étkeztek, mondja Ön elpirulva, ő csak zsömléket, háztartási kekszet, s vitte be a fürdőbe magával.

Egyszer, már az utolsó időben Ön elbuszozott utána a Dagályhoz, hogy jár-e ide ilyen és ilyen ember. Jár, mondták, egész nap itt van. Egész nap? Igen, mondták, úszik, de egy kicsit sajnos, mert félnek tőle a nyugdíjasok. Akkor az nem ő, mondta Ön, ember őtőle nem fél, doktornő. De azért akkor este megkérdezte, hogy jár-e még Vácra. Járni nem jár, mondta erre ő, épp akarta is mondani, hogy táppénzes szabadságra küldték, de anyagilag ne féljen Ön, Önöknek el lesz rendezve minden. Hogyhogy minden? Úgy, hogy minden, Terézke. És nem lehetett, már csak profilból lehetett elfogni a tekintetét.

Nem, más nem volt, mondja Ön, és gyöngyözni kezd a homloka. Illetve. Mondott néha furcsákat. Hogy minden akvarista szemét gazember. Vagy hogy verekedett a Feneketlen tónál, ilyesmiket. Nem sokra rá, mondja Ön, meghallotta, hogy fürdőjegyeket rendel telefonon. De egyszer se tárcsáz, doktornő, nullát se, semmit! Tetszik gondolni, hogy már onnan, és fölfelé int Ön az Üemkában, hogy már odaföntről?

És hogy van egy előzmény még, ha ez az még egyáltalán, hogy a nyomaveszése, vagyis hogy az eset előtti este a Terike megkérdezte tőle, hogy apuci, mér nő teneked a nyakadra topoltyú, álltak az előszobában négyen, valahogy majdnem sírtak, de az Ön ura csak mosolygott, hallgatott, dobott egy nullás puszit, és ment a kádba.

Reggel meg, hát nem az, hogy ő nem volt, hanem hogy minden egyes ruhája ott maradt a mosógépen, de alsó is, doktornő, cipő is, szegénynek. S akkor, asszonyom, ott az Üemkában elpattan az Ön remegő száján a sírás, s csak tátog, mikor kérdezi, hogy mért, de hát mért pont azzá, doktornő, hát nem inkább repülni akarna halálában az ember?

Símiliő^*

Mikor e mondat homályos alanya zajt hall a Szaratovból, félhomály van és délután. Hozzávetőleg félhomály, mert nincs pontos szó e fényviszonyra, csak hasonlat, hogy mint kövér, hamuhó lencse szívja meg magát hószaggal és napvilággal, egy esettgrau dunyha az év mélyén. Ücsörög, meresztgeti a szemét, várja, hogy kirepedjen végre az ég, s hullni kezdjen az első magyarországi hó.

„…ej, Dunna, Dunnám, koflach vadludam.”

Valami zajt hall tehát a résnyire nyitott ajtó mögül, remek, mérmíves bakancsok duhogását fenyőpallón, lépcsőn, s lépcső alatt egynémely tárolószobában. Aztán fagyott harangszót, datolyabuszok szuszogását, gyantás kacajt, és, persze, Amundsen Asbót répaszilánk hangját, ki legjobb pultosemberünk a „Jégtörő”-ben, s ki ezredszer is megkérdi a betérő, vidám kompániától, hogy „egy jegeske sört, mistereim?”, mire e remek sportemberek, legfőként Slush Pupi, egy emberként kiáltják, hogy ugyan már, hát kutyalábbá dermedtünk odakinn, kell a sör a halálnak. Hanem lávapálinkát! Lá-va-pá-lin-kát! S asszonynak, lánynak becherovkát, Jemna-vodkát. Víg jégkása hallszik tehát arról alól, vízizenekristály, ami egy társasútba csak belefér.

Hát hogy ne efelé igyekezne az ember fölállván, odahagyva gépet, másolópapírt, ágyő valóság, penzum és november. Hát hogyne tárna ajtót a világra! Ha a Szaratovét, hát azét. S már dől ki a hars, kék ég bozontos és mezítelen bárányaival, szikrázik a keleti-Alpakka, tucatszám búgnak és csilingelnek a felvonók, jó Tatra-taxik bogarásznak fiatal szovjet tisztekkel a szerpentinekre föl, föl, s kunkorodik a nyájas füst a hósipkás szállodák, valamint motelek kéményeiből.

Dől ki a vollmilch, a tehénöröm, s még a távoli, lángos csillehangyáknak, még nékik is jut egy mosoly, forralt bort pipálnak a fenyvesek, árad a hűtött, légi gyantaszőnyeg, árad Hopok Ruženka ezerjófű lehelete, dalolnak és szétpattannak a jégcsapok a nevetésétől, minek ki tudna ellenállni? S ki a legendásan olcsó kelet-alpakkai bélszíneknek, parféknak, ugyan kicsoda? S ha hullni kezd az árva vajtartó és parizer felett, mert délutánra ott hullni kezd, a sporthó, hát ki ne venné, mint előbbi homályos alanyunk, e bizonyos Anton, mogyoró anorákját, Jambó-sapkáját, lécét és bakancsát, s ki ne lépne be oda, hogy majd mint bicegő, térdszalag-húzódású jegyző, legalább ott legyen, ki az, aki nem? Hisz minden így indul, véletlenül és nehézkesen a félhomályból a napvilág felé, hol tán fölsejlik egy „mondat”, egy helyzetcsonk, egy hócsocsó- és jégkása-történet lila lábafeje, nyakravalója.

Belép hát, magára húzza nagyjából az ajtót, és ott van. Szobát kap, kosztot. Kedvet, mi elmegy utóbb. Hiába tudja, vágyja ugyanis a lélek a suhanás örömét, ha a gyöngeelméjű test alig tanul már, s nehezen. Elég, ha egyszer nem old ki a kötés, reccsen máris a térd, mintha csillagon lovagolna. Attól fogva jegyezget csak, borogat, sántikál postára, boltba. Hát így jártam, mondja, térdemni kaput, Herr Amundsen. Ach ja, ach ja, bólogat a sonkaszőke kocsmáros, és tölti ki a lávapálinkát kérdezetlen. S marad a jegyzőnek a símiliő.

Ül a fenyvesek fölött, szobája medvebőr-meleg. Kártyát küld Tuniszba. Nézi az eget, ahogy havas táj pillázik havas tájra bogáran. Kibiceg a tornácra, nézdegél, felvonóbérlet-szaga van az időnek. Felvonóbérlet-szaga van a szájadnak, Ruženka, mondatja majd a búcsúéjben, s még a likacsok is, azok a lecsipdesett, kerek lukacskák is, mintha az ajkadéi a rúzs alatt, súgatja majd, ne reszkess hát, s ne akarj tudni-látni mindent!

Számolja a havat az ablakából, rendre 1989-ig jut, ott összekeveredik, hogy most kimaradt-e egy pászma a Štrapšovac fölött, avagy nem. Azt gondolja ki, ha minden huszadik pehely után húz egy vonást a füzetébe, az ötven vonásonként négyezer pöhöly. Ha eláll, összesíti és megvan. De többnyire csak érzésből striguláz, ki számol utána, hogy mennyiből áll ki egy testes látványi havazás?

Kiadom könyvben. „Tollvonások, Winter-Verlag, Koflach, 1989, 470 p.”

Tündöklik a téli végtelenség a szilvaszínű városka, Koflach-Dolina felett. Besztercei kékre beretvált, illetve verestéglás, mint csupasz kezünk reszelőse a Štrapšovac déli lábánál. Bölcsen mondják, hogy a hó hull, az eső meg esik, melyre, hiába a sporttél, számítani kell, hogy váratlanul esni kezd, s lezúdul a rézsükön csörögve, akárha ólomkanalak, s akkor derékvastag patakok fakadnak föl kövesúton, Shop-magazin oldalában, gyakorlatilag bárhol, s már iramodnak is le a völgybe. Mi, kuglik, hamar megtanulunk elugrálni, s nincs baj.

Sok a váratlanság, furcsaság. Hogy például gránitemlékművek támadnak egyik pillanatról a másikra, csúcsukon vastüsökkel, obeliszkek a hallban, a lépcsőfordulóban, s olykor a tenyérben is, kézfogáskor. Kicsi a város, minden egy helyen. A kocsmák, kafeteriák, „bar”-ok végeiben rendre látható egy titokzatos apszis, egy bordó kulissza, amely mögött kis emelvény, félkörű színpad. Híres esztrádvidék ez, s gumiból-kokszból a harmonikás.

Járási székhely, sí- és szénparadicsom. Idelátogatók, helybéliek, írja a füzetke is, jó, ha völgylábbal járnak, aki lecsúszik, azt elnyeli a központi lefolyó, nem győzik búcsúztatni habbal, rövid beszéddel. Ezért, hogy a lejtő alján, a Főtéren állandóan szolgálatban a tűzoltózenekar, tüzes botjával krampuszként ugrándozik a tamburmajor, hol ezt, hol azt a hangszert siet kiolvasztani, s tör elő akkor spéttel, nagyot bődülve a dallam: „Im Falle des Feuers ausschalten.”

Hálás taps a jutalma mindahányszor, tapsolnak csillesoron és lanovkán, a fennsík tömött parkolóiban, hová ontják a buszok a szervezetteket messzi földről és szakadatlan, belük, tarka poggyászuk lóg és dagad, de megérkeznek, hóekézve, szuszogva, ragacsos, mézgás kelet-alpakkai datolyák, és ez jó.

Kőhajításnyira a történelmi Főtértől, s mégis zöldben-hegyoldalban a szálló, a Dalila King Size, hol száll és időz a víg kompánia, melynek origója, lelke Slush Pupi, e „fehér szarvas”, e kilencven kiló fehérje, férfi-mag, A-E vitamin és parizer. Amint az est, e korai, leszáll, lecsatolnak félbe-szerbe, s mennek haza a szürkületben, mint a kágyilló. Mire kiürülnek a pályák, s csak a koksz lángol a peremvonatokon, ipari arannyal szegve a fenyők koronáját, addigra nagyon is benépesül a Dalila. S be a hozzáragasztott lapos-csinos munkásszállás is, mellyel e Restaurácija s Hotel közös kiszolgálóhelyiségeket bír, konyhát, hőközpontot, kávébárt, tekepályát, s disco-t, természetesen.

Szép pillanata ez az estnek, dübög, duhog ilyenkor az egész szilvaszín, föllampionozott város, Koflach-Dolina, reng az örökálló, mérmű bakancsoktól, némelyik árából kisborjút vehetnél, s ez a duhogás maga a sport-tél, ez átjár lépcsőt, fenyőpallót, tárolózugot, míg csak mindenik számozott szekrénykéjét meg nem leli, s szárad ott harmadik kakasszóig.

S lerúgják, hogyne, bányászok, helybéliek is a magukét.

Majd már a jó zuhanyokon a sor, szpréken és lengyel-rúzsokon, s még föl sem ocsúdik Amundsen Asbót, még oda se kormol a pirítós, föl se forr a hagymaleves, már jönnek is e fáradt drágák, roborognak le a hallba, Subotica márvány-jeans, cicanadrág, selyempoló, ki hogy. S mind csinos. Vihánc kisbolygók, fiúk, lányok amaz Vitaminbomba körül, szájában Camel.

Illetve ballagnak át az üzemi udvaron műszak után, előfizetéseset vacsorálni, de éppúgy villog a körmük, a szemeik fehérje, s éppúgy harapnak. Fiatalok. S éppúgy vágyják a Roll Paradiso-t.

Fölfelé megy kompániában a gyöngy, közepében Slush Pupi. Kicsi fejében izmos, megkímélt az agy, lomha szeme viszont csillog, mint a varánusoké. Dupla bélszínt, dupla sört, aranyalmáim! Cidáznak az Amundsen-poharak, csilingel az eszcájg. Gleccser zúdul így le tavasszal, harangozván és örömére, ahogy e dúsan stukkózott, alacsonyka étterem teszi. S hol a leves már, hol a kérges-borágas bélszín? Hát hol? Hát a gyomrukban semmi perc alatt. S fújnak bele parféba, vaníliakrémbe a szakadatlan vihogástól.

Hopok Ruženka vélök nevet, nem állja meg, hogy ne, s belepirul, ha amott, az L rövidebb, s dísztelenebb szárában rázendítnek a „Zakaz fajcit”-ra, de végtére ez se baj, ez az ormótlan, reszelős koksz-folklór, ha mást nem, lehet pukkadozni rajt, összekacsintani véle, testnyelv, s ha muszáj: tört angol, tört német, tört orosz. Nincs még kilenc, s már vágni lehet a füstöt. Dalol a King Size Bratislava s filtrom. S még a helybéliek csak most szállingóznak, ruženkázni, de legfőként a csocsóra.

Így telnek az esték a friss, erős napok után, legkivált a péntek-szombatokéi, hisz kit nem fog meg a levegő, a Štrapšovácé? Üvegből fogy a Koflach-keserű, ládából a sör, s döng az asztali futball végellátig. A közös használatú hallban vaksz-, viheder- és gyapjúszag terjeng, meleg hó szaga s vacsoráké évekre visszamenően. No hát ott van, nappal bordó függönyökkel takarva, kis emelvényen a csocsófoci. Főhelyen, nem vitás. S itt múlatják disco közben és után turisták, helybéliek egymás idejét.

Nagy, orbitális menetek ezek, elébb még csak kezek játéka, s nyelveké, ügyességé, de idővel úgy feszülnek össze kupaccá, mint a rögbijátékosok, s már az asztal is csak zavar, löködik hát arrébb, s dulakodnak össze részegen hotel-lakók, szálló-lakók s koflach-dolinaiak. Csak becsocsózni, minél hamarább, kit érdekel, hogy holnap majd Calciumus, szemek árka és vöröse, kit érdekel? S még késői álmunkban is, mikor a szilajabbját elvitte a feketerendőr, s a gondnok is átjött már a vízkőkalapáccsal, még akkor is törnek a hallban az üvegek, őrölve, karcogva csúszik e gleccser a hajnal felé, s csak ott lesz csönd, a reggel mélyén, zaj és jókedv ott akad csak el. S pörögnek magukban a bábocskák a rúdon, a szétrángatott tarka-piros kis hapsik, Matrjoska-esztrád, pásszoljál, kamerád, bozsemoj!

Dunnák alján, hallgatag dunnák alján, hová már a pályák fehér téglateste se világít, kigombolt patak csörög bozót alatt. Csörög, bár hártyás, szürke bádog a széle, kanyarog, mint valaki elhányt nyakravalója, selyemsálja, ej. Éjjel, egy hosszú, téli éjjel belévertek a jégbe egy legényt. Nem nyugodott, váltig emelgette a csocsófocit, lejtsen. Ej, Pavlik, nem lejt-e itt már úgyis minden, s vigyázz, megjárod, de az csak nyektette, emelgette, s nevetett, hogy ő aztán nem. Hát elkapták hazamenet, s belecsánkázták a jégbe. Tavasszal, ha előkerül. Addig csak kanyarog az aljban a vizes sálja, mintha maga a Štrapšovác nem erisztené, ágazik orra szalagja a patakon, befagy, fölenged és befagy, de hát ez a koflachi tél, parázs, fehér érzelmek kirakata.

Le van fektetve jegyzőkönyvben, hogy mit óbégatott, mikor a kollégái kirúgták a völgylábát. Olyasmit, persze, koflachul jobban hangzik, hogy „oj, oj, oj, te szájjbogár, harmatrúzsom, vadludam”. Meg valamit még a nyaki belecsókolásról. De többet nem hallott Amundsen Asbót, legjobb pultosemberünk, s tüsköt, pláne csákányt nem látott.

Hogy a Ruženka miatt, azt senki be nem bizonyíthatná, marad hát az elkövetés indokának a csocsó. Mert csak az az első számú szerelem a Dalilában. Ahogy azt tekergetik és suppogatják, ahogy azért odaadnak mindent. Majdnem mint a Ruženkáért, meg kell adni, majdnem, minél elérhetetlenebb, annál inkább.

De az csak a Slush Pupira hajtott, a parizeres magyarra, azt kereste a szemével, s akaszkodott rá tánckor, ha az még tánc volt egyáltalán, nem rifek és fölkínálkozás. Az meg, yesterday, bevonszolta, beölelte magával a holdjárta tárolóba a lépcső alá, hol mint urnatartókban feküdtek a súlyos, színes bakancsok, s láttak, amit láttak, negyed óra ha volt.

Kint meg álltak a helybéliek görbén, néztek sötéten, mint a csákány, s nagy lett a csönd, ahogy a fehér szarvas kivörösödve, mi több, egymagában visszatért. Hát jártam egyet, na, hát guljájem egyet, csezmeg, a holdban. Luften, kamerád, le-ve-gőz-ni, nyeponyemáj? Hitték is, nem is. S játszottak tovább, mit is tehettek volna, szemtől szembe, mit? Ruženka, mint ki dolgán volt, s amiatt tűnt el, nem is másért, különben is, kinek mi köze hozzá, Ruženka utóbb kijött a toalettből, rázogatta, szárítgatta a kezét, piros volt az arca, pillája nehéz, egy lastexnadrágos őszibarack.

Áruló Ruženka, csak szép ne volna ennyire! Mert ahogy az himbálózott a zenére, de minden kis íze, belső hajlata, ahogyan sört kéretett a csengő hangján, hát meg kellett attól olvadni, s bolondulni. Ahogy felült az asztalra, ahogy térde közé fogta az üveget, ahogy cigizett kislányosan, édes jó istenem!

Óvónő lesz, úgy tudták, óvónő.

Nézték a lányt a bányászfiatalok, és nézték a magyart. Sütött a szemük, vájvégen elkapnánk, amerikai cincér, ne féljél! De itt? S gyűlt bennük föl a jég, a csánk, a vastüsök. Hozzá még a Slush Pupi mindent elnyert a csocsófocin, párosban, egyesben, mindegy volt az, ha volt áram, ha nem. Vágta a gólokat, dobálta be a buci koronát, bongott, csilingelt az egész szerkezet, jöhetett ott gondnok, fekete rendőr, még ő szólt rá a kakaskodókra, hogy nyema rugby, fasikám. De mindent vitt, egy testi herceg. Így aztán az emelgetős csávót kapták el hazafelé, tán pont Pavlik nevűt, tavasszal derül arra fény, ha. Elkapták yesterday.

Anton, a sánta jegyző, volt néhányszor kapus, du bist Jasin, mondották neki, hát mi más, ha már futni nem. Ott toporgott közöttük, nézett és sziszegett, de jobbára csak a szobájában, borókateával, savas-cinkes borogatással. S hamar eljött az utolsó nap, a búcsúéjé. Mire viszont érdemes kimozdulni, tudta jól. Merthogy búcsúkarnevál van a bébipályán, s mint a bolondok. Maskarádé az egész kompániának, plusz a Ruženka, a tiszteletbeli. S ilyenkor minden síléc, minden.

Hát odasántikál, hol csúsznak már a drágák mindenen, szánkón, szívlapáton, diplomatatáskán, a síed, a síed akarok lenni, kiabálják, és suhamlanak le transzban, le a bébilejtőn a borvizes, mocsaras bozótig. Gabalyodik ott ázott gyapjú, military-orkán, bikinifölső, szalmakalap. Bolond nevetésük nippon-szobra a pára, csak vágni, harapni, fölenni az egész jégkristályt, reggel megy a busz. Hozzá még a hó is rázendít, rá odalenn a zenekar, ne, hát bepisilünk, ne, görnyednek a lányok, s parizer-hercegem, vakszolj mint a hold!

Hopok Ruženka forró, mint a puncs. Feszít a kölcsönajándékban, U. S. A. Slush Pupi-anorák, s oly merész, oly messzire siklik le a mélybe, hogy oda nem követi senki élő. Ahol valami megakasztja. Selyemsálba akad a léce a borvíz és bozót alatt. Kié ez sál, kié ez kravátli, kiabálja, de jobb hogy a hangját, jobb hogy ijedelmét elnyeli a föntiek kacagása.

Jobb, mert tudja ő jól, kié az a sál ott a hó alatt. De ne most, jaj, hogy ezt ne ezen az éjszakán. Majd ha jön a sár, a tavasz, akkor. Ki bánja akkor már? Mert a tavasz, bizony az jegyzőkönyv lesz, nem szerelem, az sírás lesz és legalábbis kipofoztatás, többszöri bebuszozás, s bozsemoj, ellenséges bratislavai orvos. Hát ne most, s visszamászik, mint aki nem látott semmit.

Amit lát, annak már úgyis mindegy.

S még vége sincs az éjszakának. Édes nagynénje az, ki vezeti a Hajci-turistaházat, átellenben a Dalilával, a völgy túloldalán, s oda még be kell térni, amúgy hócsimbókosan és bakancsosan. Csontos, koros asszony ez a Hopokova, mint valami nehéz jégmadár konttyal, aranyszemüveggel, de ha felenged, ne tudd meg, isten, derekában tíz nyiladék, száz hóvihar, ezer ördög. S rezeg a magos szatén, ahogy aprózza önfeledten.

A hosszas könyörgésre üzembe helyezi a videót, hát hogyne csapna egekig a hangulat a rönkasztaloknál, cuppan a becherovka, pezseg a borvíz, dolgozik a Koflach-keserű. S kerül madarska Bull Blut, nem egy üveggel, meg kell mondani. Duhog a bakancs, pirreg a váltópapucs, s villámlik a Hopokova dereka. Minek nem táncolol, labdatérdű? Végül még egy koflach-csárdást is engedélyez az asztalon, zakaz lerúgni, különben mindent lehet. Himnuszt, kiabálják, hogy jön az éjfél, mint szilveszterkor. Hát pont himnusz ne volna, aranyalmáim, s kapaszkodnak össze mind, ülve, állva, „Hógyha nékem, hógyha nékem…” S verik vissza a gajdolást a fehér pályák, csak a koksz vonul odafönn pirosan, s nyikorogva, de ki hallja?

„…Száz koronám volna”, dünnyögi rekedten Anton, a labdatérdű jegyző, másnap. Üldögél a Szaratovban és fázik. Üres a Jégtörő. Amundsen Asbót szentségel, csákánnyal feszítgeti le a deret a lámpáról, valaki nyitva hagyta résnyire az ajtót, s most vastagszik, mint egy jegesmedve. Ha volna teneked száz, de nincs, feleli kedvetlenül a legjobb pultosember. És hitel alma. Elment nektek busz. Hét nullakor elment nektek busz.

Bizony, az el, bólogat homályos alanyunk, és húzogatja a kesztyűit lefelé. Datolya a füledbe. Aztán nyitja és csukja a hűtőszekrény ajtaját, könnyű neki, pár lépéssel hazaér. Hol szürkeség van, állott füst és vasárnap, hó még sehol, masszív és ideiglenes minden, mint ahogy az lenni szokott hazaérkezés után. És madzag a húzója.

Libabőr Puppentalban^*

Úgyszólván lehetetlen összefoglalni, hogy mi történt Puppentalban, e félreeső, pókfészek helyen, melyet útikönyv és turistabusz egyként elkerül, holott ipari múltja van, derék emberek lakják, s evangélikus templomára, szállodájára méltán büszke.

Noha a szállodás első telefonjára kiszálltak a járástól a nyomozók, és szobát, irodát vettek a Diamant második emeletén, hetek alatt sem jutottak semmire. Tisztázták, hogy holttetem nincs; az eltűnés, igaz, főleg elvándorlás formájában, mindennapos; a „sellő” meg, illetőleg víziőz vagy mi az ördög, az nyilván a szegény Kokker doktor beteg agyának szüleménye. Mindazonáltal megtették, ami tőlük tellett, kihallgattak, jegyzőkönyveztek, beidéztek és gyanakodtak, savanyú képpel mártogatták a ködöt, aztán egyszer csak beleuntak, s elmentek a kisbusszal, ahogyan jöttek.

Elegük volt a szállodásné éjszakai sikoltozásából, amit se kispárna, se Franz Mellesh izzadó tenyere le nem tompíthatott, elegük az enyves nyúlhúsból, a folytonos céklalevesből, s elegük az oktalan, ijesztő libabőrből – valami ipari allergia orrfolyással, szederjes ajkakkal, hidegizzadással –, amit maguk is keservesen tapasztaltak meg reggelente.

Errefelé az úgynevezett „pirkadat” nem füttyöget, nem rúgja be a rozsdás, nedves vaskapukat, hanem csak ücsörög félszegen a mennybolt súlyos ponyvája alatt, s várja míg beeresztik a helybéliek. Legfönnebb egy zörgő csokorral végigver az ablakokon, ha rájön. Rohadt kurvákok, mégiscsak én voltam a doktorotok, ordítja, mint azt ketten is vallották némi szabódás után eskü alatt, de a nyomozók csak a vállukat vonogatták. Ha aztán lerakhatja a rettenetes holmiját, az ólombőröndöt, a teleszkópos botjait, ha megihatja a brómos, rumos teáját szőlőcukorral, akkor meg is nyugszik, s kezdődhet a nap, kávéval, zabkásával, mint máshol.

A lassan foszladó éj szivacsa alatt lányok, asszonyok kerekeznek az érintőúton. Zörög a Csepelek lánca, megkoccannak a skutellák, meg a cekkerekben a termosz. Orkánkabátjukat púposra fújja a léghuzat. A Tongyó száraz nyerge fölött kilóg a hold, ez a rossz szagú, egyfogú csillag.

Ahol valaha a gyáribarakkok, s a CMGU lejárata, most süketen terped az üzemi konyha. A szögesdrót is akkorról maradt, kifoltozták, futószálat húztak a gyárikutyáknak, s szódaraktár lett a lapos étkezdéből. Ahogy a kalanderblokkból céklagyár. Senki nem érti, kinek, minek a hat kutya, hacsak nem a Kokker főhadnagy kedvéért, aki nagy pozícióban volt hajdan, hát hadd kutyázzon legalább. Amúgy udvarias kutyák, dolgozó leányt, asszonyt sose molesztálnak, néznek kövéren a tésztaszürke hajnalba, csorog a köd a fekete zubbonyukon.

Hideg minden és kellően túlméretezett.

Valaha élet volt e helyt, nagy élet és vidámság. Kínai tea meleg fénye játszott az őrség-személyzet tekintetében. Ilyenkor, zöldhajnalban már hozta föl a mélylift az első turnust, az első éhes, vicsorgó farkasturnust, rengett a nagybani rántotta, a marmeládé, az emberszag, valaha.

A velorex mélyen a csipkebokrok közt guggol, a több éves pókhálóban, egy rolni odahagyott kátrány, észre se venni. Répabőrből van, ipari kengurucsontból, Csepel kerékpárból és Trabant-gondolatból. A bizonyos orvosnak megállapíthatóan volt velorexe, úgy kapta egy hálás özvegytől, horgászni járt vele a Králi-vízre, de mióta az az eset történt, az istenért bele nem ül többet, s többet van szanatóriumban, mint otthon. Egy pecsenyefőtt sellőt, egy hájas víziőzet fogott ki az Erőmű fölött, a Lamelláknál, ami kifejezetten mosolygott rá, szőrzettelenül, derűsen. Tán még meg is ölelte volna, ha a doktor sikoltozva el nem rohan, de szó szerint világgá, legalábbis úgy beszélik, mert nyom nincs, semmi sincs. Most viszont ott lapul a velorex az alsó behajtónál, a kettes trafó mellett. Lapul és ázik. Az eset után a doktor bátyja, aki nagy pozícióban volt hajdan, visszaköltözött a Tongyó-hegyre, s csak a munkájának él, gyári őr.

A trafó után fölnek kanyarodik a hitvány makadám, tolják az asszonyok a kerékpárt, egy emberként liheg a brigád, de szó nem hallik, se zok-, se másmilyen. Annyit tudni kell, tegnap igen sok Barbie-likőrt megittak, s krampampulit, minekutána kiszedték a Hilda Koch egész rendezetlen szemöldökét. Elmondotta, bekötik a fejét, messziről lesz valakije, ki hamarost érkezik s elviszi.

El innen, asszonybarátnék, csak el!

Erre ittak, amolyan „leánybúcsút”, ölelték, megkoccintották egymást műszak után, fenn járt az ideges kedvük, ahogy az lenni szokott. És hát kiszedték. Előbb csak ott, ahol kormosan összenőtt, aztán szépen, apródján az egészet, mint ha mogyorót eszegetnek oda se nézve, úgy. Mikor Hilda Koch utóbb a toalettben észrevette, csak bámult, mint egy kifőzött hal, egy próbababa. Sikítozott, sírt, pecsenyevillával kergette a tettest, egészen eszement. Spriccelték rá a brómos szódát, fogták volna le, hiába. A gyári őr tett rendet nyitott kézifegyverrel. Belelőtt a plafonba, erre nagy csend lett, s hazakarikáztak az imbolygó árnyak libasorban.

Kokker Lajos szobafülkéjében, mint a vízcsap, zubog a tévé. Az íróasztalon meredezik az éjszakai pótlék, a virsli mint az ebonit, a mustár mint a macskaszar. Fekete, főhadnagyi zubbonya a széken, s ahogy Sunny Mellesh csoportvezető szakácsnő bepillant a porta ablakán, két csizmatalpat észlel a pokróc alól kilógni, erre meg is esküszik a nyomozóknak, de a vörös tarbőrt nem hiszik el neki, hiába jajveszékel s csókolgatja a bibliát. Az asszony, mint kiderül, ezt az észrevételét nem osztja meg munkatársnőivel, csak kocogtatja a remegő kezével az üveget, s fut le a barhent nadrágjába az az undok izzadás. Végül maguk töltik ki a belépőket, s ami nagyon szabályellenes, maguk tolják be biciklijüket a tárolóba.

Odanézzenek, nemá, hogy a szegény Hilda tegnap gyalog ment haza, mondja egy szeplős, nagyfogú lány. Nemá hogy!?

Lompos, apró sörét, esik az eső, dobol a ponyván. Amint a szociális blokkban kigyúl a villany, a velorex leoltott lámpákkal és motorral, csigalassan kicsúszik a bokrok alól, és völgymenetbe fordul.

A bisztrós Klumpetné részletesen elbeszéli a nyomozóknak, hogy ő, s tán egyedül ő látta azt a jövendőbelit leszállni alkonyattájt a magasvasútról. Tyúkmellű, kreol ember, csinos disznóbőrönddel haladott a Fekete Gyémánt felé. Olyasforma, már elnézést a megboldogult arától, mint egy kitömött denevér. Ennek dacára szépen köszönt, s kérdte, a Hotel erre-e. Ach ja, Lenin úton, Szentháromságnál balra. S még azt, hogy porcellán babafejeket ki ád el esetleg errefelé?

„0.30, fürdés, tisztálkodás, hajnyírás, beretv.” Kokker mindent előre följegyezett a naplófőkönyvbe, mi ott van kinyitva azóta is, mellette madzagon a tintaceruza. S van ott még egy kevésbé szabályszerű mondat, ferdén a margón, belenyilazva a rubrikába: „Őzikék a galvanizálóban, Jav. K. L. sk.” S ezt majd hosszan vizsgálják a járási nyomozók.

A szeplős kézilány, bizonyos Sragyi Aranka, ahogy testére húzza szakadt köpenyét, s lenéz a Puppen-völgybe a drótablakon, esküdni merne, hogy egy nagyon nagy egeret, nem tud rá jobb szót, egeret lát haladni a Králi-víz felé. Nem meri mondani, inkább kimegy a toalettre, ökrendezik, egy merő szeder a szája, s ott várja meg, míg elmúlik az allergiás rosszulléte.

A hántolóban veres és sáros minden, neonfénynél pucolja a céklát a brigád, oda-odalesnek az ablakra, vajon zörög-e ma a hajnal? Tessetek dalolni, asszonyok, sziszegi Melleshné, egy kettő, az élet nem áll meg, de hiába. Másnaposak, riadtak, a volt doktorasszisztens, Hilda Koch kerékpárját mindannyian látták a tárolóban. A csoportvezető szakácsné maga kezd bele a „Megjöttek a fehérvári huszárok”-ba, vékony hangja, mint egy lakodalmas kísértet, egyedül kunkorodik föl, s egyedül hull a kőre, aztán dühösen lecsapja a hántolókést, s bemegy az üstökhöz.

Hol tegnap óta nem múlott el a holdfény.

Nagyon is csend van, csak a lezárt hatos üst murrogat. S rég pirosban a mutatója. Lófra a valagába, megen árammal fürdött a Kokker főhadnagy, gondolja, de hogy mitől hátrál kimeredt szemmel a telefonhoz, nem tudhatni.

Azonnal, azonnal, sikítja a kagylóba, és a szállodás nem is kérdez semmit, hívja a járást. S már majd azok nyittatják ki törvényszéki lakatossal az üstöt, a nyomozók, de nem találnak semmit. Habos, nehéz vizet, semmi mást. A szakácsné meg sem várja a mintavételt, komolyan rosszul lesz, a falikúthoz rohan, hol egy csokor száraz krizantémot talál, s rátűzve Sragyi Aranka szemöldökcsipeszét.

Aztán hetek múlnak el a szekatúrával, s mikor elmennek a járási nyomozók, a szállodás úgy rángatja el onnan Sunny Mellesht, nehogy rácsukják a tésztás, vértelen ujjaira a mikrobusz ajtaját.

Vadhuss^*

Tisztára elment a hangszálam a Schöllertől, úgyhogy lassan mondom, meg azért is, hogy megértsél, érted, és veled ne legyen itt témázás vagy lefejelés, ahogy eléggé sajnos előfordul, mert ha nincs rend, bizalom, meg tisztelet, akkor az nem egy szórakozás, hanem, bocsánat, darab szar, ez az elvem, a rendbizalom, érted, én is rendes, te is rendes, ő is rendes, és akkor van videó, külön jég, vagy ami kívánság fölmerül, nem izéból, de én meg is mondom, hogy jól van, de ha rendetlenül szórakozik a vendégnek, akkor jön a kis probléma, vagy a számlával, ha eltérő vélemény van esetleg, most nem az, hogy verekszeni vagy más ilyen brutál-témázás, érted, de mégis kell valami, mittudomén, ha az a fölvetése, hogy két fröccs volt, nekem meg az, hogy nyolc volt, akkor az nem tíz, nem ám nyolc meg kettő, ilyen csúnya munkát nem csinálunk, hanem az akkor hat fröccs, tessék, hatszor iksz, például, és meg vagyunk egyezve, és nincs tovább témázás remélhetőleg, nem hallgatsz Dodi?, ez itten már morog, látod, mert tisztára idege van a szezontól, naná, mit mondtam? nyolc fröccs, teszem föl, ha nyolc, de bárhány, érted, én föl is írhatnám, mint egy hülyegyerek, hogy ez volt, meg az volt, vagy fölírná benn a Vali tételesen, nem téma, de akkor meg az hogy veszi ki a bizalmat, ha én eleve azt gondolom, hogy kis probléma lesz, nem igaz? meg én jó megjegyző vagyok, elhiheted, mondjuk, jól van, az adatokat azt fölírom rendeléskor, de mást így nem, sajnos, sokféle ember van, most nem az, ez egyrészt jó is, érted, de máskülönben meg, mit mondjak, rossz, szórakozik és elfelejti az uborkát, jól van, emberek vagyunk, de hogy az italt se okésan mondja be, érted, rántott bécsi, burgonya, ikszipszilon kenyér, satöbbi, más semmi?, kérdezem, más semmi, mondja, hopplá, mondom, és a cola-vörösborok, meg az unicum? mert az mégse két forint, és akkor megbeszéljük, passz, én megjegyzek mindent, tégedet is, apróra, meg hogy az árlapot akarja, hát mi vagy te, köjálos vagy te? na ha nem, minek az árlap, minek? érted, dinamikus árképzés, és bizalom, ez az elvem, meg engedmény, mittudomén, ha rendesebbnek néz ki, vagy nagy társaság, előre megmondom, ceh egybeszámol, tíz százalék kedvezmény, plusz tíz a zenés felár, és ott is vagyunk, a pont annyinál, és nincs probléma, tessék kötetlenül szórakozni, de nem ám a csillagos égig, nem ám, az mégis csúnya munka, hogy folyton mozog, meg széjjelül, és a pofámba letagadja a rizsköretet, na, az nem megy, hogy én áldozok, meg töröm magamat, próbálok, mittudomén olcsóan vadárut szerezni, holnap is az fog lenni, őzike, az ott a véce mögött a kis piros szalagjával, az a kövér, érted, hát megy ez, hogy még én kapom a lepofázást, hogy máma mér annyi, ha tegnap ennyi, meg hogy szabad kérdezni mér Dréher a Borsodi? na mér, hugyér, azér, érted, szemüveges, fehér, és mégis, na gyere, ha olyan badi vagy apukám, persze, nem jön, mondom, még csak nem is részeg, csak okoskodik, csak veri a nyálát nekem, mer a részeg az más, az csak higiénikusan problémás, most ezt nem fejtem ki, amíg a kis hölgy eszik, érted, a részeg az sokkal rendesebb, annál nincs, hogy nem fizet vagy mittudomén, vagy ha nem, hát jól van, gyere kolompár, rátolom az asztal szélét a nyakára, és mindjárt lesz pénz, másnap még meg is köszöni, szórakozott, beseggelt, már elnézést, okés, nem téma, mondom, csak hát eléggé nehezen nyel, hát jól van, bele is eshetett volna a Víztárolóba, nem igaz? de, mondja, na ugye, és visszakapja szépen a személyijét, óráját, ha van neki, viszontlátásra, de hogy bejön nekem egy ilyen, minek nevezzem?, szóval házaspár, tip-toppan, joggingba, szemöldökceruzába, mittudomén, ridikülbe, tanár vagy könyvelő, szóval, hogy bevonul, érted, és olaszrizling, rántott máj, minden, aztán hogy izé, otthon maradt a tárca az üdülőbe, most csak példáulnak mondom, hogy üdülő, jó, semmi baj, holnap be tetszenek hozni, és nem lesz témázás, de nem ám, nem bizony, se holnap, se másnap, hoppá, három napra rá látom, sétálnak, vigyorognak, eszik a jégkrémet, na várjál, mondom, kicsatolom a kutyát, ez még a villanydúcról is leszedi, nem hogy harap vagy külsérelem, de elfogja a verőeret, érted, közbiztonsági kennelje van, szóval gyerünk, szaladok utánuk, a nyelvem kilóg, a dodzsemnál a Dodi lerántja, egyiket a másikára, ahogy tanulta, nahát, mondom, négyszáznyolcvanhárom forint, ne féljél, van mindjárt tárca is, pénz is, csak vigyem le a nőről a kutyát, na de mit kell ilyenkor mondani, ha civilizáció van, há? nem hogy elnézés vagy pardon, de mondja a faszi, elnézést és hányik ijedtében, okés, mondom, nem történt semmi, itt van, tessék ellenőrizni a vendégnek, volt egy brassói, egy máj, egy satöbbi, jaj, hogy ők ám aztat rögtön másnap reggel kifizették annak a kontyos asszonynak, ez az élettársam, hát jó, mondom, nem mondta a Vali, nem tudják bizonyítani, de van a világon bizalom is, el lehet távozni, további jó üdülést, erőt egészséget, máskor ne hagyják otthon a tárcát, mer abból csak témázás fog lenni, gyere Dodi, és kész, érted, ez most nem biztos, hogy egy jó példa volt, de hát mi a jó példa? te talán tudod? ugye, hogy nem tudod, megmondom, hogy például jó példával elöljárni, na az, ami előremutat, és nekünk ez kell, jövő kell, nem a sunyizás mindig, meg a vaker, na jó, ezekkel még könnyű volt, sok viszont kifejezetten elfut, még jó, ha babakocsival, mert akkor utolérjük semmi perc alatt, de van, hogy például taxival megyek utána Bicskéig a Dodival az illetőnek, hát mi pénz az, mi törődés? de nekem az az elvem, hogy jobb előre utánaszaladni, mint leszarni a korrektságot, bocsánat, mert ez az alapja, a korrektság, máskülönben tiszta bukta, Dodi, azonnal hozd vissza a kis hölgy cipőjét, mert megöllek, na jól van, nem kell félni, fiatal kutya ez még, tizedes, kicsit nyálas lett, semmi más, megrágta? nem rágta meg, na, szóval a korrektság, érted, én már gondoltam szögesdrótra is, megcsinálnák a haverok, ha négyméteresre, négyméteresre, aztat majd nem ugrálná át az ilyen, aztán ha fizet, mehet, ha meg nem, vagy árlap és témázás, akkor elbeszélgetünk, mint teveled is, na de már elnézést kérek, hát hogy veszi az ki magát üdülőhelyen, hogy szögesdrót? hát tiszta láger? hát megen az, amitől negyven éven keresztül senyvedtünk, ugye? mégse szerencsés, jobb ha szólok a srácoknak, te is láthattad, ezek a terepszínű kugligyerekek, ezek ki-kijárnak szabadidőben meg éjszaka, hogy rend legyen és tisztelet, érted, nem a rugdosás, de van ez a puha, polgári gumibot, na, azok akkor, ne féljél, annyit csinálnak, hogy huss, és van miheztartás, meg tevékenység befejezése, ha vitat és nem fizet, én megmondom őszintén, azért kérem el a személyijét is, főleg ha ilyen gyanús vagy újmagyar, érted, mert nem az, hogy mittudomén, hát ehet-ihat, azért vagyunk, csak benn a Vali kiírja a nevét, lakcímét, ha meg nincs okmány, hát jól van, nem szabályos, de lehet azt bemondásra is, ne féljél, én tutira kiszúrom, melyik az álnév, a Szabó László, például, vagy a Kovács, Kovács? na ne mondd, és csatolom is ki a Dodit, érted, de ha ez, mondjuk nem áll fönn, akkor semmi témázás, ha befejezte a szórakozás-tevékenységet, és fizet, akkor visszakapja és jónapot, ha meg ellóg, hát ellóg, itt van a név-lakcím, van hova utánamenni, kopogtatunk, volt hat nagyfröccs, vagy egy kis probléma lesz a témában, éretlen palánták ezek a nép, kell a karó a bizalom mellé, ahogy a költő mondja, nem csak a virág, ugye, mert az a fő, a bizalom, érted, ha jön például egy néni, hogy kell kétszáz forint inzulinra? tessék, mindenki ismeri a Sózó Pityut, adom is zsebből, kimarkolom, fogja mama, ha nem hozza meg, nem hozza meg, legföljebb szólok a kollégáknak, hogy az a ballonos néni problémás, vagy satöbbi, ez a szolidaritás, csak vigyázni kell, hogy a fejedre ne csináljanak, már úgy értem, hogy az enyimére ne, mer az nem gilt, azt én nem bírom genetikusan, most fogok, ne féljél, beruházni egy Sonnyt, és akit mutatok, azt a Vali lekamerázza frankón a mosogatóból, és kész, akkor nincs vita, nincs visszabeszéd-témázás, beviszem hátra az irodába, és lejátsszuk, tessék, ott a tartár a tévén, kisapám, hoppál, most nem az, hogy általánosítok, érted, én nem nézem, hogy endékás külsejű, vagy mit mondjak, romános, meg satöbbi, bár én azt megmondom, hogy arabot azt nem, csak ha itt van a Kobra-csoport, akkor kettő ilyen tökösebb srác megfogja szorosan, megvárja míg fogyaszt, mittudomén, gombafejek, tartár, rizsköret, vagy amit rendel a vendég, okés, egyen, fizessen, és mehet utána nyugodtan, semmi probléma és üldözés, mert kinek kell az, a civakodás, vagy ha úgy látom, hogy témázós a téma, hát megmondom, hogy nix asztal, de hogy akkor az ottan micsoda? az mondom, szabócsalád, verstészt du, no, tessék továbbmenni ázsiába, vagy ahová valók, érted, most nem ez vagy az, fajilag mindenki ember, fifti-fifti, mint te vagy én, emberileg ember, ha szófogadó, meg magyar, csak nem mindenkinek egyformán van asztal, meg vagyok értve? ha gyanús egyénű vagy például copfos, mittudomén, ez esetről esetre változik, ez a szép a vendéglátásban, ez a változatosság, meg megismerni sok ember nézetét, nem igaz? no most akkor, ha már ilyen jól eldumáltunk, szomorú volnák, ha témázás volna számlailag teveled is, hány fröccsöt is vallol be? ugye, hogy hatot, én nagyon jó számtanos vagyok és megjegyző, szóval akkor az hat, meg ugye a négy unicum tegnap a kis szőke pinabarbieval, csak tegnap még nem volt szakállad, hoppál, mostan tiszta paff vagy, mi, de az édes anyukádat, aztat baszod át, nem engemet, érted, és én a te helyedben nagyon ülve maradnák, ha jót akarsz, egyébként nézz csak oda, látod azokat a vizibiciklinél? na, azok a srácok, akikről diskuráltunk, az a Dobbermann meg pont a Dódi apukája, nescafés vért sütnek neki, attól ilyen nyugtalan.

Bordacsont a kuvaszoknak^*

A légkör zsíros szövetét még át-átverte a Kaszahúgy, az édes Haza bambán aludt még, s tán csöppöt, ha mocorgott, de minékünk már megvolt a kis, rutiniere búcsúztató.

Az ezredzenakar eljátszotta a Rákóczi-indulót, csörgött a léptünk a murván, döngette térdünk az azbesztkötényt. Volt vigyázzmenet, balranézz, és Obeliszknek tisztelegj, gruá, gruá, gruá. Apró öklét a kékacél tavaszba lökte az eozinpartizán. Volt völgyvidék és hegygerinc. Amúr. Törelőre. Kaptunk bádoglapocskát, kerek beretvaszappant, táblalekvárt. Gyönge gyomorra két ampulla Diánát. Sokan voltunk, szalutánsok.

Nézőpontom a feketemosogatóban lakik egy katonában.

Sokan voltunk, de eltelvén a nap, s attól fogva, hogy Kötöny Munkacim fölmálházik, s lelép a hátsó lépcsőn, bele a sötétbe, a sárba, már mint az Armstrong, olyan egyedül.

Bodyzik a lapály. E buta és keserves mondattal kezdődött minden, még februárban. Hogy Janicsányi szakaszvezető maga hallotta meg, vagy beárulták neki, nem tudhatni, csak az eredményt, hogy Kötöny szalutáns tizenhat napja a konyha keretében teljesít szolgálatot, s nadrágja két hete megáll a lábán.

S hogy már kalanderszivacs a szíve is.

A Bag, Tura s Aszód községekből való jóeszű szakaszvezető pávagatyában állt a tükör előtt és táncoltatta a hasát. Állt a stokedlin, ernyesztett és feszített, nyomogatta, beszélt hozzá. Szinte bőr se volt azon, csak az eleven izmok, egy frissen nyúzott, fürge bárány, fürösztötte a ragyás tükörben. Ők meg, szalutánsok, húzták a követ. Gyertek, bodyzik a lapály, ennyit és nem többet sziszegett Kötöny Munkacim a felmosó-elvtársainak, kik odacsúsztak erre mind a mosdóhelyiség ajtajába, felemelt fővel, négykézláb. S folyott a néma röhögésük, mint a kutyanyál. Ennyi történt, egy szóval, egy mozdulattal se több. Másnap Janicsányi szakaszvezető megkérdezte, hogy bélférgileg rendben-e van a honvéd. S hogy mit csinálsz a tavasszal, faszkalapikám?

Ha harmadszor van borsos tokány, akkor több mint két hete.

Kinyitja a feketemosogató ajtaját, az ölmeleg konyhagőzt felkapja a lófra, egyfogatú szél, hordja-viszi a fák közt, felaggatja és letépi, akárha vattacukrot, elhányt kombinét, madártejet a kövér verebeknek. Leakasztja magáról a viaszkosbőrkötényt, nekitámasztja a tűzbiztonsági hordónak. Állnak horpadtan, a honvéd meg a héja. Erős, faggyas kötény, századok emlékezete benne, fekete reggeliké, szőke vacsoráké. Pattnis zsebében gyűrű, karóra, s a bordacsont a kuvaszoknak. Kávéban kell puhára főzni, ez a szabály. Ma Kötöny honvéd viszi le a moslékot a lapályra.

Már az ebéd óta készítgették fölfelé. Bedörzsölték hasaszalonnával, pácsóval. Rágattak véle fokhagymát, rúdvaníliát. S hogy guggoljál százat, édes. Kérdezték, szükség lesz-e a kézi irrigátorra a katonának, de nem. Titokban vitt neki valamelyikünk Dedalont. Szombat van, s szombaton nem küldhetünk akárkit. Megértél, kamerád, szuszogta a fülébe Janicsányi szakaszvezető, úgy higgyed el, megértél, mint fácánkakas a budiajtón, csak még igazítsad ki tarkóban a hajad menetelét, és szőrteleníts erősen.

Jelentem, szakállmérgezés-papírom van.

De a tökeszőrödről nincs papír, kukkolókám, s az is meglett a húselőkészítőben, a csülökborotvával. Egy a tízhez fogadtuk Sport-szeletbe, hogy nem jön vissza. Onnét eddig csak egy jött vissza, fehér hajjal, barnavéresen térdig, homlokig. Akit aztán viszont le is szereltek. Remény mindig van.

Megoldja nyaknál a zsírzubbonyt. E fényes, háromkilós lenbádog, ha egyszer megszívta magát abalével, tokánnyal, nem ereszt át se vizet, se golyót. S már ételszagot se, prímán védi az inget, az atlétát, tartja a test nyirkos melegét. Meleg pedig kell, bordameleg, ágyékmeleg, ha már saját kályhájának rendeltetett az ember. A Fecske elült, szomorú pénisz, elő se kotorná, ha nem muszáj.

Alkonyatra minden szál cigarettán kiütnek a foltok, hulláé, őzikéé, de ha kiegyengeti, s ha szívja fejehorpadásáig, jó az. Kötöny Munkacim szipákol, kéken üldögél a füst a markában, leng, nem suhan a filter selyemgubója. Nyomogatja a kezdődő szakállbetegséget, világít a jód a borostán, zöld húst eceteztünk napszállatig.

Mértne ráér? A Sárkán várhat.

Elnéz tehát a „szabadba”, kontraposzt. Esteledik, tajt vonulnak a felhők Kecel-Soltvadkert felől, kötelékben és súlyosan, egy Urál-hegység az égen. A nyúlmész, fehér kerítéseken s hadifákon túl terül el a Sicura-mente, e tengersík, szemellát vidék. A hízlalda betonakácait s tevepúpját kivéve, minden tereptárgy s pont kartografizálhatatlan, úgy tűnik el s keletkezik napra nap, mint a tenger szőke karizma, mint a tricepsz és bicepsz élőáruja Janicsányi szakaszvezetőn.

Bodyzik a lapály.

Emitt csöndes békében égnek a szeméttárolók, pusmog a tűz a kesernye gumihulladékkal, csípős a tavasz, foga van a böjti szeleknek. Odább nagyban üzemelnek az apró tanyák, májlúd gágog, húsbárány béget. S főzik a csattos pálinkát, idelátszik a kék kendő a kéményeken. Háziteherautón járnak, gyűjtik a marharépát, szilvát, hullott hadirezet, mikor mit, a kék dorkót a tornaárok partján. Igyekvő nép, homlokán megáll a pohár, s lifttel jár a padlására tápért.

Az a pálinka úgy erjed, mint a haragvó isten, szétdobja még a mélysilókat is, hallani a cifra robbanását nemegyszer, s olyankor az őrség, mint Atomcsapáskor Kecel-Soltvadkert felől, lábtól fekszik a fényjelenség irányába, számlálja a sekundumokat, s a dolgozó népet szolgálván haladéktalan jelenti a villámlás és dörgés közt eltelő időt.

Hát hogyne vadulna be estére a Sárkán, csak beleszippant, s belevadul. Sorakozót rendel a süldőknek, kozmetikaterpeszt vezényel, jár föl-alá, gajdol és kibiztosítja az oldalfegyvert. Ha látogató jön, dreamnikkel turistabusz messze nyugatról megcsodálni nemzeti parkunk, az bizton elhiszi, hogy a szél zúg e vad vidéken, avagy a lódarázskeltető, pedig nem. Hanem a Sárkán énekel a lapályon. Pláne ha időjáráskor megmozdul az agyában a košicei gránátrepesz.

Megszívtam, gondolja Kötöny honvéd, nem több indulattal, mint a döci gyufafej, mikor belebólint a mázsa tejberizsbe. Nagyon megszívtam. De remény mindig van, ha csak, mint a bontókés hegye is, amivel átüti a félfagyott hús bőnyegét, ha több nem is, de van.

Mert átüti a tavasz, aranyom, átüti egyszer tonnás szagunkat, civilzöld, serke pamacsokat veteményez ki a tájra, nincs mese, kinyit a jódkék tüskeszamóca, e parányi holdkomp s védett nevezetesség, ki a piros Barbiecum, napokra se rá izmos kunkaktusz futja be Ládahomokon a rakétalőtér lágy halmait, s a szőke aknazárat, mennek pucolni rajban a fürge utászok, e hegyre kicsalták, robban a természet, mellyel nincs nyelv versenyezendő, s ne is legyen.

S majd, majd, istenem, betölti majd kétes és fontos küldetését a kanadai nyár. Egy hajnalon, midőn éles, fürge sziporkák verik át nehéz álmunkat, s majdnem szép a hazánk, e felvirradó, hullámlani kezd a pöhöly az égből, és szaladnak ki mind, aki csak megmarad, zubbony, gázálarc, vegyvédelmi táska, molinó, s állanak, amúgy hajadonfőtt a Szamuely-allén, vesszősöprűkkel a lábaiknál. Egészen mint az angyalok.

Hadtápzsíron jól fog a toll.

De most, de addig csak a füst maroknyi kékje, tétova kendő a csuklója körül, s csak a basedowos Manyi kismamacipője, ahogy alkonyi szolgálatba indul biciklin, tevekabátja imbolyog Petőfi utcán, Petőfi téren, indul a Szarvas-presszóba a messzi Manyi.

Messzi és elképzelhetetlen, mint a város, hol Lenin vagy ki született, mely most, hogy Kötöny Munkacim elnyomja cigarettáját egy fél kenyérben, kigyújtja lámpácskáit, e földszintes fénymiriádokat, s mint lapos, eleven állat megvackol magának éjszakára a Sicura mentén. S ragyog az ég alján, akár kitüntetett ezredkiszklub, hol szőke kólát szürcsöl fiú-lány, s hatosvasból a műbőrpuffok, fegyveracélból a jókedv.

Nézi Munkacim az úgynevezett horizont bokaráncát, ahogy mélyül és sötétedik a biciklilánc olajától. S mintha vattacsomócska simogatná szeme sarkát, érzi, hogy fehér foltok, cinda suták iramlanak át a gyakorlóaknazáron. A basedowos Manyi lassít, lecsusszan a nyeregből, betolja a Csepelt a Tanácsra. Erős lába szárán villan a presszó neonja.

Nézd, bazmeg, őzikék!

Kötöny honvéd mélyet sóhajt, és visszagombolja a zsírzubbonyt. Benyálazza a gombjait, fényesíti a jódos ujjaival. Bakancsot pucol a vádliján, mint a gólya. Megnézi, rendben vannak-e a papírjai, ott még mindenkire rájött, bár személyesen alig is jött vissza valaki. Sunny törzszászlós azt mondja, hazugság, megszöktek a szarfaszúak, meg azok manyikúrni, s bólogat tátott szájjal, szolgálaton kívül még a nyálát se nyeli le.

Pedig a bediszponált melegkolbászban többször találtunk gyűrűt, kisnoteszt, zúzott Eü-könyvet. Találtunk, nem találtunk, a békének menni kell. Beáll az azbesztköténybe, megköti hátul. Gondosan lezárja a háti őrputtonyt, a diána gyorsan párolog, s belebújik a hevederbe. Fölcsatolja a lánckesztyűt, rádrótozza a téli sapkát a fejére. Egész testében esteledik, és ez itt nem vicc, Munkacim tudja jól.

Elnéz szemellátnak, tíz fokkal dél-keletre. Túl az égő tárolókon, s innen a tanyákon, hol sejthetőleg hurkot vet a Sicura üres medre, két sor reflektor csóválja a semmit. Vértesthangárból, sörteüzemből, legénylakásokból és a trágyaraktárból áll a hizlalda. Hosszú, fekete púp az ég alatt, beleásva, belebetonozva a földbe, csak a lokátor tekergeti kint a nyakát. Cöccög, füttyöget és szaggatja az álcahálót, ha bevadul.

A hizlalda szolgálatvezetője 1968 szeptembere óta részeg. Kiskosztümben járatja az élősúlyt s fekete bugyiban, azt beszélik, táncmulatságot táncmulatság követ, s lőnek lampionra, májra. Csőpostán küldeti a töltelékárut a helyőrségbe, ráköti a kompresszort a darálókra, s nyomatja. Itt bent két civil asszony tartja a belet, mint a postáskisasszonyok.

Mindent iszik, az egy cseh sört nem.

S van még egy enyhe lankán a sertéstemető. Ott van a legsötétebb, de ha föllobban, ha neve napján, állami ünnepeken kis trotilokat gyullogatnak a legényei, hát földigiliszták ezrei tekeregnek az éjszakában.

És van a kuvaszok futóárka.

Megtapogatja a Magyar Ifjúságba göngyölt bordacsontot, és Kötöny honvéd egy egészen kis lépéssel lelép a lépcsőn. Szeppentek vagyunk és ünnepélyesek, teleszkópon nézzük a burgonyahántolóból, egyébként sötét és csöndes a feketemosogató. Éppen hogy látni még, mintha szürke harisnyán.

A sűrűsödő sárban, a kenyérszárító kamrák előtt magaslik a kordé. Minden szöglete, eresztéke sápadt csurgás, csécsi faggyú, felesborsó és levesemlék. Úgy guggolnak rajta a kalanderek, mint a kantinosszüzek, telten és gyámoltalanul. Nehéz verítéküket kedvére bőrözi a szél, be vannak ijedve, ami nem csoda, holott fölkészítve, kirafinálva az útra. Három darab mázsás kalander, frankfurti leves, borsostokány törtkrumplival, s szilvabefőttös tejberizs.

Munkacim búvárléptekkel körbejárja, s kiékeli a dromedárokat kenyérrel, míg moccanni se tudnak, de minden sarkot, zsíros redőt és intim hajlatot. Megrázogatja, leellenőrzi, próbaképpen bele-belerúg. Muszáj, hogy kitartson, a lapályon mérges kátyúk bújnak, ládapocsolyák, véres csúszások. Két zsák ábécétésztát pakol még fel, és a postát. Az iktatókönyvet beleszúrja a rizsbe. Fáradt, tűbe fűzött árnyék a mellén a géppisztolya.

Tudjuk, hogy mikor eltűnik a szemünk elől, a tranzitólhoz megy, hátra az olajoshordók mögé. Sunny törzszászlós vigyorogva kérdezte még délután, hogy az Ártány őrvezető megfelel-e az elvtársnak. Meg, mondta, az ugyan genetikusan harap, de nem rángat, s alig van kilötybölés. Ha egészen hátulról szúrkodja, boldogul.

Kilakatolja a rácsot a mélyülő sötétben, s vet neki szárított zúzát, bigászos mogyorót. Ártány őrvezető álmosan, összefüggéstelenül röfög, s ez jó jel, van remény, hogy elfogadja a hurokhevedert, szájába a hakamort. Munkacim föláll a vályúra, s lehúzza róla a védőponyvát. Kucogva, beszélgetve vezeti ki, végig a rámpán, s le a kordéig. Mikor rákapcsolja a gumihámot, hátraugrik, de semmi ellenállás, vinnyog csak, ahogy az elmés lemezrugó s vérkaucsuk megszorítja. Jobb volt annó a lovakkal, azokkal a boglyas, ferde lovacskákkal, de egy se jött vissza, mind „lábatört”, s a púpos legények lólángolttal sefteltek Akasztón hetekig. Ez meg eleve marad.

Remeg a nagy, sáros test a kordé előtt, lereszelt, égett agyarát harapdálja, és csöndesen káromkodik. Az este, lám, a lomha márciusi este még e vad párát is megszeppenti, mint egy hűvös, tiszta női kéz, lenyom, vezet, és megbékít a sorssal.

Csak nem fog sírni?!

Megnyikordul a kordé, araszolnak, legalább az elején meg ne lóduljon a leves, hisz mindig az a legkényesebb. Húzzák, tolják, mint roppant szekeret, elöl Ártány őrvezető a szolgálati jeggyel, hátul Kötöny Munkacim, a Munka Vörös Vándorzászlajával kitüntetett Eötvös Lóránd Tudományegyetem nullaéves, görög-latin szakos hallgatója.

Az Élel-kapunál hőköt mond, benyomja féknek a géppisztolycsövet a küllők közé, s kirugdalja a rézsútbakokat. Megemeli, s húzkodja szét a drótszárnyakat a sáron. Mint egy nyitott könyv, gondolja, egy szaros, kinyitott könyv, az ember bele se olvas, máris vissza kell adni. Be majd az őrség csukja, másnap, mikor fölveszik a jegyzőkönyvet, s unottan végigtávcsöveznek a lapályon, hol egy lélek se, persze. A család csőpostán kapja meg a személyes holmit.

Janicsányi szakaszvezető cérnakesztyűben porciózza az indiánert a tiszti étkezdén.

Ahogy kicsapja a sarat a géppisztolyból, s megigazítja a rizsás kalandert, visszanéz. A távoli, iromba épületet körbenyalogatják az őrlámpák, pezseg a salétrom, lejjebb szilvasötétek, fent, mint egy karácsonyest, fénylenek az ablakok. Meleg és hatalmas most a kaszárnya, akár a Ritz Szálló nizzai képeslapokon. S mintha nőne, mintha ráhúztak volna pár sötét emeletet, s majd még minden este párat. Ami túlél, növekszik.

Megvakargatja a jódos arcát, aztán hosszan a füle tövét, ahol a drót vág, és ezen a békevert mozdulaton nem lehet nem mosolyogni. Nincs mese, indulni kell, Kucu pajtás. Végezetül nyakába akasztja a halinalámpát, ez a szabály, noha égetni rég tilos és hiába. A hízlalda felé nem út vezet, hanem ösztön.

Vezess, egyfogú csillag!

A távírdász^*

„A nyéki tekintetes úr azt izeni a Tekintetes úrnak, hogy lelke fölfelé beteg. Továbbá hogy utolsó, megfeszített erejével regényt ír, mit által is küld suo tempore, fény-beszélőn.”

S már húnyt is ki, éppenhogy elfogtam, lejegyeztem. És hiába meresztettem a szemem, hiába kértem „újrát”, hallgatott az a valami. Kell az éles szem ehhez a szolgálathoz, hiszen teli van fénybeszéddel az éjtszaka. Kluttyó békától eszterágig, paraszttól dragonyosig, avagy morkolábtól távírdászig mindnek megvan a magok nyelve, lángja, tükre, gukkervillanása. S ezenképpen megvan a csillagnak, meg a bányagödörnek, s alant a tónak, hol feketén seggelnek a Gazda urak csolnakjai. Reves, pudvás hajtányok tokjukban, az éjben.

Teli szikra-nyüvekkel az Éther, s bizony, kifut a könnyem is a bámuldozásba, oly nagyon studérozom széjjel bogozni, hogy mi volna hivatalos közleny, netán mi szólna személyleg nekem, s mi csak úgy magának, mi volna, ami csak alság, élvsóhaj, párafény, villő piszok. Ha elvélem, Dédi Gergely leveri azt rajtam bikalánccal, s nem eriszt a Frigyes-lányokhoz hetekig. Igen iparkodom magamat e jóban megbecsülni, hiszen el nem feledem, mi voltam én hatodfél esztendőnek előtte. Gatyás, rongyos siheder voltam, szutykos és kéreges, lábom a maga természetes kordovánján kívül cipőt nem ösmert, s csak bújtam a nádast, árva toportyán.

Nimánd Mihálynak hínak, s hogy olvasni tudok az éjtszakában, azt egy cseh üvegesnek köszönhetem, ki híres pálinkánkból igyekeze tükröt jegecíteni, s ki e távírászati fénylövellőt is hasgó vállamon föltalálta. De addig-addig, míg egy rossz órájában belepottyantotta ábrázatját a meleg foncsorba, s jajgattában nekiszaladt a levegőnek e vak csillag és jeles alkimista, s bár röpült egy-két iramodásnyit, csak visszahúzta édes szülője, a föld, hol nagyot csattant, s azonmód széjjelvágta magát háti tükrein és titkos csehkövein. Ilyenképpen önnön találmánya ütötte fényre, akár láthatnám is innét az őrhelyemről, hol boldogult meg pontosan, de nincs merszem odafordulni a masinámmal, s tiltja a Dédi Gergely regulája is, ki utóbb magához vett, kosztot-kvártélyt adott, s rendes nadrágot varratott a görhesemre pukovai posztóból.

Nincs ünnep, tán sose is lesz, csak sűrűen alkalom. S akkor Dédi Gergely nyulat főz, saját kezével. Nagy termeténél csak természete nagyobb, süt az inge, mint a Tejút, a bőre cserlé-barna, haja-bajusza pemétre vágott, s diót lehet törni a homlokán. Az őszi hold szürke világa még túl is neveli termetét, ha a tornácon fölemeli meszelyes kanalát, hosszú árnyéka a kikötő bakator vizéből meringet a nyulakra fövőlét.

S készül a duska. Hamar megvan, déleste állott neki a Tekintetes úr, nem cifrázta, megpukkantotta tarkójoknál, s repítette is ki a szűrkankójukból, hogy nyíttak még, mikor ő már belezett, darabolt. Mire fittyentett a kutyáknak, hogy gyertek culák, vihetitek a pájslit, már rotyogott is a nyúlzsír.

Nem kell, csak jó üst és egy égerfakanál, más készség nem is kell a főzéshöz. Még fűszerszám persze, vereshajma, magyarpaprika, só. Éppenhogy fölhabzik véresen, pirholagosan, máris nyakon kell önteni a keseborral, de bőven, aztán csak állni a tűz fölött, mint a fekete tölgyfa, s várni. Elnézni messze, nehéz tekintettel. S addig szorítani az öklöt, míg fehér nem lesz, mint a csont. Még tán föl is zokogni, s inni akkor, inni kétmarokra a favederből. Csurogj bor, dögölj meg, világ! Meglestem nemegyszer, ott töltöm föl mindég a masinámat a tornácon elegy cetolajjal s gyúpálinkával.

A fölsőházban, mely egyre inkább csak múlatóház, nyoszolyatoronnyal s hánytószobával, gyűlnek a Gazda urak. Ugyanazok és ugyanarra. A mulatság az rendesen, mint a paprikás a tűz fölött: hamar fölforr, s lobog aztán egyenletesen. Kepesszenek akárhogy, mindmegannyiszor széjjelfőnek benne a Gazda urak, a csontosa és feketője lassan, ifja és zabosa hamarébb, de egyformán kása lesz mindegyik az éj felére, eves-kása nyúlból, haragból, fakó borból és pálinkából. S hajnalra csend és trágya. De az odébb van.

Hozzá még dajnákat is cepeltetnek ki Fehérvárról lámpás fogaton, a Frigyes fényképész dülledt, birkaszemű luvnyájait, gyapjokért. Az ilyen szerzet még a fennvaló ruhájában is pucérnak tetszik, s buggyantja is ki az első fittyre, amije csak van. Épp elébük veti az ember, hogy uccu, s már reped is a tapasztalt selem. Hamarost a Gazda úr is mind födözetlen, épp csak a fringiájok el nem hányják, gyamesz a tánc, gyamesz a nóta.

Előkerül egy mozsárágyú és egy cimbalom.

Magam a zárt rönkfolyosón közlekedem, le az alsóházba, s vissza, szükség szerint. S futva, ez a regula. Már ott lihegek az őrhelyen, mikor a léptem még bőven duhog a cölöpök között. Ezek a hangot se engedik megdögleni, ordítja ilyenkor Dédi Gergely, s utánam vágja a bögréjét. Csoda-e, ha félek?

Hegybirtokunk elődi a vidéken, s aligha nem tekintélye okán van magosabban a többinél. Térképésznek, csillagásznak az ilyen locus aranyat ér, ellátni egész a nyéki dombokig, belátni pórházba, udvarházba, hol tátott szájjal alszik, s nyoszolyától temetőig le van vetkezve az emberiség, rózsa és hullafekete, mint hatnapos nyúl a himbán.

Forró és ütődött ez az ’55-ös ősz.

Körbe fordulok, regula szerint leadom a jeleimet, nyugtázom a választ, s leülök a lesre. Figyelek, várok. Elnézem az apró, tiltott sütőkohókat a horhosokban, s a morkolábokat, melyek veresben és koromban szorgoskodnak körülöttük, üstökbe törik, reszelik a hold magyar ezüstjét. Mi reggelre kiforr, és táblákba mered. Százak és százak óta táblás pálinkájáról híres ez a vidék, de nevezik lávapálinkának is, amint erről Dédi Gergely még az elején kiokosított.

Szolgálatom a várakozás, s hogy meresszem a szemem, fülem akár ne is volna. Lustos, bársonybútt sikkantásokat sodor az alszél a múlatóház felől, a Gazda urak, jól tudom, karddal, nyállal, konya bajusszal furkásznak a Frigyes lányok micsodájiban, dessertnek falják a selemharisnyát a zsíros nyúl után. S nőszik a fennvalót, valamint házát, az eget, e siralmatost és bakacsint.

Dörmeheősz alambu csorgan.

Fölállok néha, támasztom ennek-annak, mégis húzza a vállam a szegény cseh találmánya, a cetolajos távíróm. Szelepes tartály van a hátamra szerkesztve sárgarézből, honnét páros cső nyúlik a fejem fölé, magasra, hogy lássék, s hajam meg ne gyúljon. A vékonyabbjában kukla mécses ég szűnetlen, csak mint egy pöki gyertyaláng, akkora, az öregebbikből meg, ha lenyomom a kart az oldalamnál, kipriccöl a gyúnafta, s akkor föllobban maga az üzenetiláng, hosszabban, kurtábban a kezem akaratja, illeve a táti nyelv szerint, mit e vidéken használunk. Ami reá viszontüzenet, azt szemmel fogom, s jegyzem le nyomban a nótakönyvbe.

Hát így. Félre nem nézhetek, szemet nem hunyhatok, hiszen minden áldott reggel tartozom ott állani e salabakterrel Dédi Gergely ágyánál, s jelenteni pontosan, amint megébred. Nem úgy, ha valami rendkívülit észlelek s veszek föl! Akkor bejárásom van alvóházába bármi órán, múlasson ott bárkivel. Ez a távírász-regula.

Úgy sejtem, ezen az éjtszakán is megfogok valamit, ami nem várhat. Még épp innét a hajnalon rövid, páros csillárra leszek figyelmes a nyéki dombok felől, de mintha tényleg egy beteg lélek szemevillanására fölfelé, s hunytával, ha félek is, inalok a felsőházba. Hol üszkösödik a mulatság, sziszeg és nedvedzik a kedély lepisált, szomorú parazsa. A Gazda urakat már egész az ájulásig bántá a kacajdüh, túl vannak jóval hazán és bukott revolutión, s csórébbak az utolsó kágyillónál. Ínyen és vatrantyún át sérves szívökig látni, hol nem ketyeg más, mint a haladékony idő.

Szalutálok, s mondom légszakadva, hogy mit izent Vörösmarty Mihály. De az én gazdám csak hallgat, bámulja a sáros pallót, s lógatja be fejét, pompás vállait a térde közé. Mondom hát újra, s csak állok ott vigyázzba, afölött a hatalmas, roncs ember fölött. Hallja-e, Tekintetes úr? Dédi Gergely nagysokára felpillant a békaguggból, szalutál nekem, s bár int, hogy el, paraszt, el, én látom a szemén, a lilabogos, batyuba gyűrt szemén, hogy a bikaláncot, azt legalább holnap elkerülhetem.

Kis brutáliák^*

Szeretek, vagy nem szeretek, az mindegy, ha le kell menni. És ha nyírok, hát nyírok. De mondjuk szeretek. Lemegyek, gondolok mindenfélét. Azt viszont nem tudom, mért az jut eszembe elsőre mindig, hogy nutriakolbász. Tényleg nem tudom. Meg mért az, hogy háromszor is piros a vágóhídi hajnal. Lehet, hogy pont a cseppkő miatt, foghatja látni, tisztára Aggtelek, szóval, hogy valahogyan a szennyvíz-e az oka, fene tudja. Aztán lehet hogy a múltam, az ilyen szavaknak. Vagy éppen a még csúnyábbaknak.

De őneki, annak a nagy, erős asszonynak ott fönt, annak azért nem így udvarolok. Annak szebben mondom, megválogatva. Nézem, amíg a nyakam belefájdul, szépen kirajzolódik a hosszú szoknyája, fölfújja neki a blúzát az este, ott áll, meg se rezdül. El-elmondom neki az életemet. Megmondva az őszintét, ilyen reménytelen-szerelmes-féle vagyok bele. Egyoldalú viszonyú. Eléggé ismert asszony máskülönben, kimondott nevezetesség.

Szóval lejöhet velem szénért, ha akar. Mindig ilyenkor megyek le, késő délután, mikor fenőkék az ég, mint akin átmegy a gőzborotva, ha például egy makacsabb fejhúson átmegy, olyanformán. Veszem a baltát, a vödört, a szívlapátot, mittudomén. Nem épp a szennyvíz miatt megyek, ha érti, csak azon át. Azon át vezet az út a szénhöz. Vagyis hogy a pincébe. Lejöhet, úgyse látott még fecskepatkányt. Persze, csak ha nem derogál a szag.

Azt úgy higgye el, nekem régóta nem testem az élet egyáltalán, hanem legföljebb a ruházatom, cérnapulóver, lánckesztyű, kötöttkabát. Emlékeimben azbesztkötény, semmi más. Teszem azt, pilótasapka. Mondjuk, mielőtt meghalok, szeretném látni a tengert és a nyugati életformát. Eredetiben hamburgerozni, az volna jó esetleg, meg egy kevés diznilandi társasút. Kezet fogni a Donald kacsával, mint a Grósz Károly, ilyesmi.

Ami jó volt, az jó volt. Például egyszer-kétszer veszélyesen élni. Hattyút sütni Kelet-Leipzigben, anno. Kifogtuk drótos virslivel, aztán rá a tűzre egyenest. Az a nagy, erős állat pattogott, sírt, mint a vatta. Csak úgy jött ránk mindenfelől a policáj, de még a fákról is, az égből is, jött, mint az égő szögek, ha érti. Nem témáztak el a brúderzafttal, az biztos. Vagy egy komplett tűzharc Záhonyban szovjet vasutasokkal. Kísértük ki az uránt, ilyen gyári őrszolgálat-féle, aztán hamar megvolt a félreértés, köd is, hajnal is, látott a haver valami kutyát, durr bele a csúzlival, azok meg vissza, a szovjet vasutasok. Épp halott nem volt, meg kézigránát, tisztára mint a moziban. A haver egyfelől részeg volt, másfelől kiadta a tűzparancsot. Lőttetek volna le inkább, azt mondta sírva, mielőtt elvitte a kommandó.

Mondom itten össze-vissza, mi?

Első feleségnek ott volt a Hédi, ezt ennek a fönti asszonynak is bevallottam. Nem volt szép, olyan kemény nevetése volt, mint az amalgám. És hozzá a térdig érő, rigófekete haja. Bitang és erős, mint a mozdonyok, ha azt csak kicsit megmozgatta, úgy suhogott, mint ötven telén a bőrkabátom. Konyhalány volt a Serneválnál, kalanderes főzőedénymosogató. Annak aztán nem kellett az asszonyszatyor, vagy a mindenféle titokzseb a kabát alá. Az csak ebben a hajában hozott haza minden szajrét, a különféle illatokat. Eleinte megálltunk összeborulva a konyhaasztal fölött, nem beszéltünk, nem terítettünk kettőre. Csak belefúrtam, a fejem a nyaka gödrébe és vacsoráztam. Neki ott volt a kislábos, benn a hajában.

Jószerivel ez hiányzik egyedül, a csiklándó, császárhúsos melege. Később lett egy babája, rendőr foglalkozású. Hát jó, mert én vertem. Mármint ha az ütlegelés verés. Hát verés, mondja meg őszintén, aranyos, magának az odasózás verés, ezt megkérdeztem attól az odafönti asszonytól is, persze, hiába, csak hallgatott, nézett el Záhony felé. Húsz év elmúltával azt mondta egyszer ez a Hédi, hogy játsszunk gólyást. Mi az anyádvalagát gólyást? Nőjön csőröm? Egyek békát? Álljak tán féllábra, he? Nem, azt mondja tiszta libabőrösen, nem, hanem költözz el! És már nyomult is be neki az a privátim rendőre a nyitott kézifegyverrel. Szóval vele dobatott ki. Oké, oké, adják rátok sírva a fehér inget! És lakkbőrönd és távozás.

Jártam ágyra, munkásszállóra, mikor hogy. Ez a szoba-konyha egy öregasszonytól maradt, aki ágyban dohányzott, pontosan, mint az újsághírek. Csak jól vigyázzon a lépcsőre, volt itt már agyalapi törés is.

Szóval, hogy a Hédi. Meg a gólyás törzsőrmestere. De sokat álmodok vele, hogy mint a gyöngyverejték, fut a Szabó Ervin Könyvtár előtt. Legnagyobrészt nadrágszoknyákat hordott, ugye, a meneküléséhez. Hogy veszekedés esetén könnyebben ki tudjon lépni az ablakon. Sokat voltunk kiborulva, az igaz. Azt mondta mindig, hogy pisztrángmérgezésben akarna meghalni, egy gyors, ezüst halálban, mikor csobognak a hegyi patakok, és harapni lehet a fenyőfát. Volt ilyen nagy fényképünk a falra ragasztva, nyilván ettől jött neki. Ha már muszáj meghalni, legalább nem a vasalótól. Mert egyszer belevasaltam szegénynek az arcába, ami nem volt szép. Legalább ne az arcra menjél, ezt kiabálta sokszor. Nem volt szép. Régen volt, talán igaz se volt.

Megmondom, az is sokat jut eszembe, hogy fejhús. Olyanformán, hogy ez a fejhús egy piros pilótasapka, amivel fogom és elröpülök. Meg például a lólángolt. Nem vette még észre, hogy a szavakon úgyszólván el lehet gondolkodni? Na, nézheti most már, amennyit az elemlámpa enged, megláthatja, milyen egy Práter utcai cseppkőbarlang. Bányám, testmozgásom és vágóhidam. Ott van a szén a vastag, pirosszar szennyvíz alatt, az endéká brikett, mint a borostyán. Baltával lapátolok, ennyi a különbség, meg talán a szag.

De tisztább, mint a fönti levegő, úgy higgye el. Nem mintha túl sokat témáznák az egészségen. Beszívom, és megvan, akármilyen. A jéghús viszont szép, megigézi az embert. Voltam hűtőkocsikísérő, tapasztalatból tudom. Jól elszórakoztunk ottan, be-bezártuk egymást kicseszésből. Egyszer pont engem. Dörömböltem, nevettünk. Nem erisztetek ki? Na jól van, várjatok csak. Volt nálam egy Népszabadság, gyufa, meggyújtottam, melegedtem a sertések között. Lángot fogott a faggyas sapkám, meg a kötény, hánytam le, de későn, úgyhogy majdnem komoly baj lett, de csak kidobtak. Ha mondjuk Népsportot veszek reggel, semmi baj sincs. Így meg kidobtak. Ne üljön le, mert elalszik, aztán megfagy, fogja inkább a lámpát! Most pont olyanok vagyunk mint az Ammundsen, mi?

Az elég jó volt, veszélyesen élni.

Ne féljen, nem volt ez ilyen szép ám, meg ilyen ragyogó. Ez szaglott és folyott, csak amióta a cukrászatot bezárták, azóta ilyen. Azóta tél a tél. Volt itt egy komplett édesüzem. És az prímául megmelegítette az udvart. De komolyan, mint valami hőközpont. Bevette a meleget a kátránypapír, és lökte ki feszt. Aztán egy éjszaka odasült nekik hat tonna krémes, és akkor bezárták. Jobbanmondva lefojtották amblokk az egészet, pontosan mint a Csernobilt, nem volt mit csinálni, várni kelletett, míg magától kihűl. De akkor legalább egy életre megcukrászdáztunk.

Csak ücsörögtünk kinn a gangon, szipogtattuk azt az édes, fullasztó égést, a klozettnak is karamellaszaga volt, ha érti, és a macskák úgy járkáltak ott, mint a minyonok. Bizony, négy teljes napig, hogy ne balhézzunk. Ittuk a vegyes-gyümölcsöt, meg az almabort, kiettük a sok hamburgerből a fasírtokat, kifejezetten szalonnát sütöttünk ott, uram, de még föntről, a másodikról is lehetett, kidugta az ember a nyársat a rácson, máris sercegett, olyan bitang hőséget adott a krémes parázsa. Ha bármi elfogyott, vagy kívánság volt, azt a Rigó rögtön meghozatta, ez a részlegvezető vagy mi, csak hogy ne jelentsük az esetet, mert hogy akkor őtet felakasztják vagy megbüntetik, hát nem is jelentettük, izzadt és sírt az a nagy, kövér ember a hálától. Megmondtuk neki, ha elmegy bevásárolni, hát nyugodtan ránk is zárhatja a kaput, vele vagyunk, nem jelentjük. A Rigó úr majdnem jobb nekünk, mint a Kádár. Majd bolond leszünk! Ha egyszer úgy éltünk ott, mint a szotüdülők, kaja, pija, lemezjátszó, mert azt is hozott, mindent, amit akartunk.

December volt, egy héttel karácsony előtt, de mink csak egy ingben, atlétában, sütött a hold, mint az angyalok laticellje, még táncoltunk is, énekeltünk. Nem émelygett ott senki, uram, legföljebb a majonéztől, csak nevettünk szakadatlan, az ám azért látvány, ha leég hat tonna krémes, abban csakcsupán a nyers tojás egy Skoda-kombi ára. De egyszer minden elalszik.

Azóta télen tél van, ez a rendje és passz. Hordja az ember a szenet, vagy megfagy, kinek hogy. Hanem azt láthatja, hogy mennyi baltatéma és cirkuszolás van itt egy vödör szénért. De hát az ember nem angyal, hogy örökké csak krémessel fűtsön, nem igaz?

Ha megvárja, amíg levödrözök, kikísérem a kapuig. Nem fáradság, ahogy este lesz, sokszor kimegyek magamtól is. Fogom a kisrádiót, és úgy. Ne nevessen, kimegyek, álldigálok, eludvarolok. Nézem azt a nagy, erős asszonyt ott a Citadellán. Ahogyan az áll, sudáran, elérhetetlenül, és tartja a baromi pálmakalászt. Most ugye már a ruszkijai sincsenek alatta, csak riszál egyedül a teli, fekete égben, beszélek hozzá mindenfélét, nézem a Krónikáig, és várom, hogy szájbaverjen a hó. Ezen bírok a legjobban mosolyogni, ha fölkavarodik a szél a játszótéren, és hozzám vág egy kislábos havat.

Gille-muszterek^*

(E-nek)

 

Árvaszúnyogok függönye mögött kormos, szemcsés a hajnal.

Úgy képzeld el, mint valami holdszítta vágatrendszert, ikrás novellamakettet, amin átgyalogolt az éjszaka, és sápadt kockatesteket hagyott maga után, ravaszul vagy kénytelenül félbemaradt szurdikokat, konkáv tereptárgyakat vízből, darából és neonfényből. Lehet filmgyári díszlet, nem látni tisztán. Úgy nézd, mint különös öntvényt, preformát, homályos, töredékes észleletet a terepről, lavórnyi terünkről. Járd körül, kocogtasd le róla a homokot.

S légy velünk türelmes, akár a tenger.

Gondold el, ahogy csigalassan, hidegen világosodik. Martpiros, beretvapiros timsó. Erős, lőpordrapp szűrőkön át használd a fényt, magad vegyél sötét szemüveget, légkörünk nem véd már semmitől. S még így is, ha leforgatod, csak tető alatt. Vedd például az elhagyott Keleti pályaudvart, azt rendszeresen takarítjuk, a síneket, mintha járnának még a vonatok, ne teljen föl idő előtt. De legjobb, ha felépítteted fóliából, olyan legyen, mint a muslincazászló, raszter és hályog.

Az idő legyen az ébredés utáni tíz perc, félóra. A zöldhajnal, mikor a nyelv először jár körbe házában, s forgatja meg verbál az álom fürge és nehéz anyagát. Igen, az első szemlézés ideje ez, hogy hová is nem térek soha vissza, holott minden, haza és terep és város, ez a higanyszabadság: én vagyok. Zárt térben a fürge, nehéz csöppöcskék ahogy szétgurulnak. S ilyesmi a történet is, első bejárás. Kiskanállal vizet húzni, szomjúság nélkül, szárazon.

Mi az, zöld istállóban fekete lovak piros szénát esznek?

A hely, ahol megébredünk lidércesen, drabálisan valódi, mindössze a távoli, hézagtalan és éles körperem, a „hegyek”, csupán ez emlékeztet a komor tényre, hogy a hely terepasztal. Mindazonáltal odakint enyhén fúj a szél. Egy gondunk van, a homok, ebből van a légkörünk, a felhők, a harmat, az eső. Homokot süt a nap, homokot a hold. Tompán, menetelesen áll a külső városrészek, a hajdani üveggyárak felett, de ott amúgy sem lakik már se gép, se ember. Pumpáló, meleg szívére zsugorodott a város, arányosan lett kisebb, s hogy mégsem zsúfoltabb, mint egyébkor, az sok mindennek köszönhető.

A Keleti, a Déli s Kelenföldi pályaudvarok, ahogy az egykori Élmunkás-piac, és sorolhatnám, mind itt vannak a Vörösmarty téren. Nem, nem „betörtek”, avagy beköltöztek, hanem itt vannak, ide húzódtak össze, élettelien és arányosan. Eleven élet, zöld, piros, fekete, ki tagadná? S ki tagadná persze, hogy telítődünk magunk is, zsugorodunk és nehezedik a csontunk. Hogy nem állunk az idővel fordított arányban.

Hamarosan ősz van, s itt a homok az ősz. Besöpör, befúj, beszökik, de sem nem gyors, sem nem elviselhetetlen. Anyagi légmozgás, úgyszólván természeti jelenség, kijön vele az ember. Nem mondom, szomorú tőle, de addig vidám, amíg szomorú. Annyi, hogy takarítjuk folyamatosan, erre szolgálnak a marógépek s elevátorok a Martinelli téren. Meg söprünk persze kézikombájnnal reggel, este. Nem tudni mitől, tán a hajdani altalaj teszi, de van, ahol hosszabb időre megáll, megköt és megnyugszik, s akkor az jó. Dobrudzsáereink csodákat tesznek vele. Ha nem lennének, még ennyi zöldáru se volna. Illetve ez az egy se. És ehetnénk a szalicilt.

Az asztmám miatt én állva alszom, nem mélyen, de nyugodtan. Hamar fölébredek, s ahogy kikotrom magam, sokáig hallgatom a morgást, színét, tempóját, egyéb paramétereit, próbálok következtetni belőle, hol lesz ma omlás, átfolyás, mintha nem lenne mindegy. Elrágom a vízpasztillámat, levegőzöm. Sima és néma a Haris-köz, nem történt semmi rendkívüli változás, s a befúvás is, csak mint máskor.

Zörög egy termosz, Sülysápi beöltözve halad a klinika irányába. S-től Z-ig ma van a vércserenap.

Ez a szűnetlen morgás a hajdani „metro”-alagutakból jön, ha nem lejjebbről. Mintha alattunk volna a gépház. De rengés, istennek legyen hála, viszonylag ritkán észlelhető. Összekapaszkodunk olyankor, öregebbek, s hullámzunk longitudo, „Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára”, és rezegtetjük a hangunk a membránon át, hát istenem. Vagy „Seeej, megakadt a Balaton vizében”. Elöl ül a masiniszta, hátul meg a krumplifejű Gille Arnold. Kicsit gonoszkodunk, nem mondom, hisz tudjuk előre, mi történik ilyenkor. Hisztizni fog, sírni, ezt a krumplifejűzést nagyon nem szereti. Ne sírj, Arnoldka, ülhetsz elöl, ha akarod.

Kistestű, illetve magánérdekű jármű alig van, az is leginkább hosszában elfűrészelt Moszkvics. Néha egy-egy Volga, Robur. S mind csak úgy, a maga pucérságában, járműszekrény, ponyva, meg ami föltétlenül kell, ülések, hamutartó, köpettál, tévé. Oxigénpalack. Egy lánctalpon ennyi fér el, kettőt, nagy néha hármat kötnek egymás után, ennél többet még az erősebb tevelovak sem képesek elhúzni. Gyapjas, fekete jószágok, hazai tenyésztés, rúdlábúak, baltafejűek, nem szépek, de bájosak. Szám van a homlokukon, 4-es, 6-os. Ülünk rajtuk vasárnaponként, bemondjuk, hogy Margit-híd, vagy Blaha Lujza tér, Üllői út, rágcsáljuk a kóla-tablettát, nézzük a CNN-t, és furikázunk a hajdani költő mellszobra körül.

Ez a Gille, ez ott volt garázsmester, a MOSTRANS-nál, de ki kellett dobnunk, vízzel fürdette a tevelovakat, agyondelejezte őket, sugdosott a fülükbe, némelyik, szegény, nekiszaladt a volt Szabadság térnek, s ott is veszett, a tetőn. De álmodik velük azóta is, sokszor hallom, cibálja a púpjukat, sír és kiabál, csip-csipcsóka, vakvarjúcska, mint egy gyerek.

Képzelj majd el egy duplavé-formájú hústűt, amolyan hajdani pecsenyevillát egy fél gumilabdával a tetején. S hogy ezt belehelyezed egy ernyedt, lebernyeges fejbőrzsákba, ferdén, aszerint, hogy felnéz rád, vagy csak – ahogyan leginkább szokott – maga elé. Az rossz, ha a szemedbe néz. A W keskenye az állkapocs. Erőszakos, kékre borotvált, s ha nevet is, mint a collstok. Átellenben pedig a koponya a gyér hajzattal. A test amúgy riadtan, kiismerhetetlenül hájas, ahogy valahol Európában egy kis aszódi zsebtolvajt s egy rinocéroszt össze lehet buherálni. Ahogy egy ember saját magán lötyögni képes. Ő a Gille Arnold. Nem azért mondom, mi se vagyunk szebbek, régiek.

Ilyentájt ő van még ébren, hallom a mocorgását. A hajnalunk hűvös prizmában lepi meg az árut a sprőd ponyva alatt, megannyi fürge testű, csíkos akna, szuszmákoló berber vadmalac. A boltunk, mint itt már az összes, utcafrontú, az omlásoktól is, amúgy is folyamatosan töltődnek föl az udvarok, nem fér be a passzázsba a dörzskombájn. Az üveg rég tilos és veszélyes, hát mindenki csak berácsozta a maga kirakatát, hogy mégis legyen kirakat még, szokásból, rendből. S kiírtuk, hogy Zöldség-gyümölcs, holott nem árulunk már semmi mást. Nem terem a répa, mondjuk, kisaranyos, és kacsintunk a maszk alól a nővérekre.

Nagypapánk látott szőlőt, paradicsomot, belevakult.

Ébren van, igen. Törökülésben kuporog, faragja az ikrás, príma anyagot, közel a szezonvég, még pár nap, s oda a konzisztencia. Nem szólok, elnézem neki. Félbevágja, tartja az ölében. Jár a fűrészlap városszerte, kese és neonpiros épületeket vagdos ki, ékeket, hasábokat, szúrós, fekete lőrések azokon, azt mondja, mint a Schwarzenegger könnye. De hát a Schwarzenegger sohasem sírt, Arnoldka! De sírt, mondja, titokban sírt, belefúrta a fejét és sírt, tetszik látni, itt és itt. És mutatja, ha az ember megkérdezi. Ül a ponyva alatt és építkezik lefelé. Csak a perem adott, a többi tőle függ. Lépcsőaknát nyit a hágón, emitt a nagyposta, amott a vámházcsarnok, Népstadion karéja, Mátyás-templom, s lent, a vadmalac farkincájánál, zöld erdő mélyén az aszódi út. Hidat sosem csinál, nem hiszi el, hogy volt itt egy folyó, a Duna, ahol ezen a nyáron a földek voltak, arrafelé. Farigcsál egy darabig, aztán, tudom jól, megunja és nekiront, szabályosan dühbe gurul, vágja, szeleteli össze a házakat, nesztek, nesztek, amíg csak az ikrás moslék marad, és a muslincák, mint valami halotti sál az arca előtt. Végül megeszi kanállal, köpködi a hegyes könnyeket.

Szarharapó, Drakula néni, rikkantja a borozó felé. Ilyentájt érkezik a viharlámpás Nyakacskáné, kerekes kosárban húzza maga után a glicerint, nem nagyon törődik a Gillével, kilapátolja az ajtaját. Jól van, Arnoldka, jól van, csak nyughassál. És hogy: nem tudsz köszönni? De tudok. Haló. Na ugye. Az asszony lassan, káromkodva berámol, úgy mozog, mint valami holdkomp, jól ismerjük ezt, messziről látni, ki melyik hetében van, de kivételezni nincs értelme. Dalolnak a flaskák, mint a xilofon. Mint szélben a hárfa.

A Vigadóban van a klinika.

Gyerek vagy, Gille? Nem vagyok gyerek, mondja és vicsorog. Harmincegy éves vagyok és nyugdíjas. Még az is lehet, senki nem tudja honnan jött, egyszer csak itt volt, hüppögött és világított. Szentmihályról, ezt állította. Nem szólok, holott rajtakapom nemegyszer, hogy pazarolja az árut, hogy egyikét-másikát megnyitja fartájon, kikaparja a kanalával és lukaszt rá szemeket, szájat, orrot. Gyertyát gyújt a zöld istállóban, s kiteszi este a volt MacDonald elé a járdára, néha többet is. Lámpocskü szellema, aztán elbújik a homokban, s ott kuncog, mint a kismalac, messziről hallani. De nem „ijed” meg senki, csak a vízhordó apácák, könyörületből. S akkor hálás, leporolja magát és röhög, én vagyok csak, Máter Juliska, nem a halál. Úgy tud röhögni, mint a rókák.

Különben tiszta és rendezett. Az öltözet alatt úgynevezett jogging-molinót hord, mint mindannyian, s térdigfűzős gyíkbőrcipőt. Nem mondhatni, hogy elhagyná magát, ellenkezőleg, harmadnaponta villanyberetválkozik, amint meghallja a szirénát, megáll és veszi elő a készülékét. Meséli, hogy tud egy titkos helyet, mélyen, azt mondja, mélyen titkosat, onnan szerzi be a battériát, el nem árulná senkinek, honnan. A kúpok, mondogatja, a pindurka amerikai kúpok, Evribadi, ettem is, a gépeimbe tettem is.

Áramunk alig van, ha fúj a szél, hamar betemeti a szélgépeket, ha aztán meg véletlenül nem fúj, rögtön kiássuk, de ha nem fúj, honnan lenne áram. Így tényleg ez marad, a battéria borotvához, videóhoz, szerzi be ki-ki, ahogy tudja.

Minden kommandós-filmet megnéz, hadarva meséli este a vaságyon a tartalmukat, néha csak úgy magának. Cuppog az izgalomtól, repked a nyála, a kréta keze, himbál a nyakában a halinalámpa, és sorolja, sorolja, mint a kölcsönzősünk sorolta hajdan, a Fonyódy, míg be nem feküdt.

A-tól F-ig már mindenki befeküdt, nem szólok hát neki, mondjad csak Gille, és hallgatom a sötétben, hogy New York utolsó éjszakája, hogy Robotok a Metropoliszban, meg A nebraski zsaru, a Harc az ausztráltestek ellen s ki tudja mit még, van kazettánk, egy életre elég. Rongyosra nézte a Schwarzenegger-összest, néha rájön a roham, akkor kireszelt ásóval elmegy gyíkra vadászni, tratambumm, kiabálja, tratambumm, zeng tőle az egész Párizsi-udvar. Persze megkergetik, egyre több a gyík, és egyre nagyobbak, akkor szalad haza, majd meghal a félelemtől, kezét véres out-putjára szorítja, mint az Ezüstjodid ember Percy Szabo-val. Nagy a szád, Gille, de nem igen bántjuk most már.

Farigcsál néha magának piros Barbie-t, jó csöcsöset, fújja, melegítgeti. Roll Paradiso, jöjj aranyom! Te édes, csíkos baby doll. És siklik a nyöszörgő holdkomp a ponyva éj alatt, hallom, hogy itt vércse, itt vércse, csalogány jelentkezz, gamma-béta űrrandevú. Szegény. Azért tart tőle kicsit mindenki, alapjában nem szeretjük.

Babáztál, Gille, látom, megint babáztál, vigyorog hajnalban Muhmed a síkos, sápadt roncsok fölött. Mit nem mondsz, Nebraskikám, mit nem mondsz, mondja a Gille. Ezt a Muhmedet respektálja, ezt az erős négert, a másik emberemet, aki csak a többedik populációban menekült be Angyalföldről, tán még ő itt a legmunkabíróbb, nehéz roborálókat szedett sokáig, lehet, hogy még külön vére is van leszedve, eldugva valahol. Tejbarátom, párductestőröm, fűzd be a cipőmet inkább, és nyújtja neki Arnoldka a vékonyodó, macskás lábát, sokszor hallom, ahogy szerelkeznek, toporognak hajnalban a sötét Váci utcán.

Fűzd be a cipőm, Muhmed, s adjál síkport!

Kocog a Gille foga a szégyenlős nevetéstől, rázzák ki a kesztyűikből a pókokat, és pislogatnak a keleti perem felé, fölrobban-e végre valamelyik üveggyár, s akkor lehet kávézni menni a világosban, tisztálkodni. Néha negyedórán át is hullanak az éles, fürge sziporkák, s olyankor majdnem szép a hazánk, e felvirradó a lankás, porózus hegyoldalakkal, a metszőrózsaszín éggel, amit beszívunk lassan, mint valami halálos melltartó illatát.

Nyolc órakor a volt Gerbaud-ban begyújtják a kemencét, odagyűlünk szinte mind, állunk, nézzük egymást, csak a Gille, szegény, ő rikácsol, hogy hideg a gyomrom, Laurenz bácsi, kihűlt az éjjel, alighanem beleállt a hold, érzem, tisztára krétás és porlik, brrr, rázza a fejét a Gille, hát istenem, ősz van, ősz mint mindig énnekem, hideg a puszinyuszija a csajnak, adjon egy flakonkávét punccsal!

Mintha lenne más, mint ez a repszesz, ezt nevezzük puncsnak, engedélyezett ételfestékkel színezve. Csak ne legénykedjél, mondja Sülysápi, a büfés, és kitölti Gille Arnold adagját a szűrőfedélbe. Ez a büfés jólelkű, fakóveres ember, megint látni egy kevés fényt a szemében, jobban van a vércserétől. Talált valami papírraktárat kint az Oktogonon, ott bányászott egész nyáron lapáttal, kötéllel és nem kis bátorsággal. Most elfűti a penészes könyveket, van meleg és forgalom. Már csak a klinikának jár a gáz, s ez rendjén is van így.

Na, hozz egy vödör gázt, Gille! Ne fizess, szokta neki mondani, csak hozz egy vödör városi gázt! A Gille ilyenkor nem mozdul, pislog, kihúzza a hosszú nyelvét a puncsból, tudja már mit kell erre felelnie, „naffing”, ezt kell, és akkor nevetünk. Imbolyog a légszűrő a tarkóra tolt gázálarcokon. Néha körbeadjuk a csutorát, melegszik a vér.

Gille mintegy ezernégyszáz milliméter hosszú, s amilyen ártalmatlan, olyan agresszív. Murénában születtem, Piranha-járás, inkubátor, ulánbátor, mondja, és vicsorgó fogakkal nevet, pirosodik a szeme. Gyorsan, és olykor minden ok nélkül dühbe jön, sokkal inkább, mint bármelyikünk, s nagyon hamar sír, hamar toporzékol. Nekünk ront, aztán, mielőtt kárt tenne bárkiben is, rémülten visszaugrik, ha nincs nála az ásó, nem kell félni. Csak ha rohamot kap, akkor viszont úgy kell eloltani, mint a tüzet. Te hülye krumpliakna, mondják a szolgálatosok, és spriccelik, fújatják rá a homokot, ha sajnáljuk is egymást, ez a rend.

Amint észre tér és kiássa magát, napokra elbujdosik. Fönt kommandózik a Felszab’ téren, hallani a sikoltozását, ahogy dübörög és csúszkál a tetőkön, rugdossa a lajtpréseket. Mikor előjön, alig vonszolja magát, csöndes és fehér. Nem szól senkihez, aztán, egy alkalmas pillanatban félrehívja a „haragosát”. Például, hogy gyöjjön már, Sülysápikám, kamonplíz, mutatok valamit.

S akkor behívja ezt a bárkit a Luxus Áruház földszintjére, ahová anno az avart gyűjtötték a dohánygyáriak. Behívja az üres osztályozóba, méregeti. Hát akkor mutassad, Arnoldka, mondjuk neki, s tudjuk jól, mi jön. Az jön, hogy egyszer csak hátraugrik, szétcsapja a szerelvényét, egész fehér a fejbőre, mint az üveggyapot. És suttog, hogy nem mutatok ám semmit, dafke szem, hanem ki az aknafejű? Kicsoda? És hogy megöllek, hogy például medöllek, Szülyszápikám, mint egy masztodont, szem előbb, szem készőbb, tíz hosszú hónap múlva medöllek, írd össze az adódat. Pont úgy selypít, mint Percy Szabo a Srí Lanka-i kobra II-ben és már szalad is el, csattog a termosz az oldalán. A büfés csak legyint, jól van, Arnoldka, ha tíz hónap, az nagyon fain. Ilyen ígérete mindőnknek van, tán az egy Muhmedet kivéve. De ez még mindig nem a jel.

Különben is a Muhmed az mindenben kivétel. Muhmed, nebraski velem, mondja számtalanszor, elintézek neked egy pakli külön ceruzaelemet, csak fűzzed be a cipőmet. Persze, ezt bárki megteszi neki, ennyit tényleg segítünk egymáson, nagyok a hasak és egyre kurtábbak a kezeink, hiába hát az atletikusan hosszú ujjak, le kell guggolnunk egymás elé. Kérnie se kell, befűzi szívesen bármelyikünk.

A jel az komolyabb dolog, azt mintha küldené valaki a Gillén keresztül. Az igazi ceremónia, s jó okunk van nem nevetni rajta. Nem is igazán tudni, hogy gyűlöletből van, vagy éppenséggel ragaszkodásból. Úgy kezdődik, hogy minden ok vagy harag nélkül napokig nézi az illetőt, de a gumiruhája is megolvad annak, annyira. S jön egyre közelebb, lassan, észrevétlenül, s mintha konnektor volna a lábában, mintha a gépházzal volna öszeköttetésben alattunk, csak a vékony kuncogását hallani, azt a motoros zúgást, gerjedést, ami árad a belsejéből.

Végül megáll az emberének a tarkója mögött, nem segít rács és nevetés, nem segít a futás sem. Ott áll, amíg át nem üti mindkettejüket az ecetes, fehér verejték. S akkor ugrik elébe, de már olyan feszült, olyan sűrű, mint a gömbvillám. Belerúgnál, de elhagynak az inaid, csak izzadsz és vigyorogsz. Ahállahá. Akkor a mutató és középső ujjából vé betűt formál, csontos, fehér szimplavét, s mint valami szarvat, odaböki az illető homlokához. És azt sziszegi, „haláltanár”. A szűrődobon át, ha leforgatod majd, ne felejtsd el, hogy a gázálarc dobján át ez még félelmetesebben hangzik, tudom, mit beszélek, voayláhajnaár, valahogy így. De ilyen megjelölése csak párunknak van, talán ha egy tucatnak. A fele már a Vigadóban, a fele kint. Fura egy jel, szentigaz.

S ilyenkor, mert tényleg érezni a villanyütést, álomét, nem álomét, mindegy, ilyenkor muszáj, hogy felkönyököljön az ember. Hogy nézze a fekete csillagokat, hallgassa az ideges morgást odalent. Árvaszúnyogok függönye mögött a fény kormos, szemcsés. Cikáznak a rémült tevelovak, a metróvágatokban megfordulnak a mágnesek. És nagyon nyomja a halinalámpa a szegycsontot.

Aztán, pár perc után könnyebb, megszólal a sziréna, megmarkolod a csutorát, tudod már, hol vagy. Piros szénát nem köhögök, nem köhögök, nem köhögök, suttogja a Gille a zöld istállóban. Görbén, sápadtan, mint a fűrészlap kotor be a ponyva alá a reggel. Ide hallom a szipákolását, ahogy zörögve öltözködik a takaró alatt. Aztán kimászik, s megkocogtatja az árut darabról darabra, az egész prizmát, hogy melyik jó még, s melyik nem bírta ki az éjszakát.

Egyre több a döglött. Senki se bántja, aztán egyszer csak nyikkan egyet, eltátja a torkát és megmered. De a fecskepatkányok is jeleznek napok óta, felgyorsult a légkör, hát istenem, még pár tűrhető nap, aztán megérkeznek a lajtprés-autók, és leveszik víznek az utolsó szederjes dinnyét is, voayláhajnaár.

Ha lejön ide a Hold^*

Hát itt van, jól van, megvagyon.

Vigyázzban állt a csúnya, kicsi ember, úgy tartotta a fogával, hogy meg sem rebbent a keze, csak a víz, az csurgott szakadatlan gallérra, zubbonyra, kisingre. Folyott le, mint a vonalzó. S még azután is csak állt ott az üres bögrével a száján. Száradt, örült a nyelésének. Végül letette a vizespadra. Napszak szerint éjjel volt, alighanem nulla óra, hanem az ott kint nem az éjszaka, a ripacsos homlokán át is látta, a pirossá halványodó fényben is, hogy nem. Reszketés fogta el, de szinte az a petrós és okádtató, amitől haladéktalanul el kell repülni.

Holott épp fölrepülni, azt hova immár?

Ha egy hitvány konyhaajtó is végtelenül messzi van. Mikor odaért, s a kezét rá akarta tenni a kilincsre, hátratántorodott. Mint egy drapp, soványka tehén, ha ellik, tempósan pattogzott az ajtón a festék, fel-felnyíttak a foszni-deszkák, s úgy cimbalmoztak az ablakszemek, mint ha üvegcsillárral vernek valakit messze, messze.

Akárhány csillag, ha leszalad, kanálkányi likat se üt többet a földön.

Az ott kint lávagumi, kétsége nem fért hozzá, tömör és keserű, akár a bizonyos hús a szóbeszédben. Brüszkmassza, azt nem bontja meg, csak az eleven tűz, meós beosztású volt, tudta jól. Legföljebb az autogén. Köhintett, megtágította a szikrafogó gallért, s nézett csak kifelének befelé. Nézte a pévécékilincset, a kulcsot. Hogy talán jobb, ha maga kinyitja, mielőtt beroppan.

S nemcsak, mert egy vulkántelepi konyhaajtó kevesebbet bír egy közepes férfinál. Nemcsak. Hanem mert kell az ember hátaügyében valami végleges. Aminek egyszer és mindenkorra neki lehet dőlni, s lehet hallgatni dosztig, hogy bujkál a kályhában a széngáz. Utóvégre mi kell más? Víz, esetleg Hóvirág sajt és fekete fólia.

Körömollóval most már minek az eget?

Úgynevezett szurrogális brüszkmassza, a nyers és nehéz végtermék, ami kicsiben az életünk, s nagyban, lám, maga az Örökkévaló. Traktorgumit kell lehámozni a sikatókon, de ezertonnaszám, s bele a vulkánkemencékbe, egyesbe, négyesbe, mikor melyikre van ándung s keret. Azt a villany megköveszti, a veres martinászok kiöntik, akkora-forma labdákba, mint a hold.

Ha lejön ide a hold és fekete lesz, akkorákba.

Eddig legalább így volt. És úgy volt, hogy bár azt ember a két kezével meg nem emelhette, néha, tavaszi éjszakákon csak fölibe került a rámpán, s ha be nem rezelt, ha a talpa szívével jól belékapaszkodott, szaladhatott rajt, ahogy a mutatványosok.

Ez volt az élet mámáig, s még az étkezés, meg a vasárnap.

Jobb, ha kinyitja, de csak téblábolt a balkéz a nagy merevenben. A másik keze meg ott lógott az oldalánál, a varráson, fújókájával rátekerve a csuklójára az iszamos, feketedő pumpa. Azt ő már le nem teszi ebben az életben. Roggyantott, rutinosan terpesztett, ráigazította a talpát, az ócska cipőt a linóleumra. Csak nem fog elesni! Úgy mozdult meg a padló, ahogyan az ember az orcáját beszívja s visszaigazítja.

Vagy ahogy rág.

A gumiöntödékben – Vosztok és Iszkra – ténylegesen fölmerült az emberevés, legalábbis beszéltek mindenfélét. Hogy terjed egy stencilezett szakácskönyv hátul a traktordepók mögött, egymás kezébe adják, és bólintanak a sötétben. Tán nem tömegesen, de közülünk. Ezzel együtt mindenik fél, s petróval igyekezne megundokítani a húsát, hanem attól is fél, attól az okádéksárga injekciótól a bőr alá, hát leginkább csak falat keres a hátával minduntalan, s nem mosdik se fönt, se alul. Apró, bélsaras nejlonzacskót hord a szívgödör felett, s ha jönnek rá a csavarkulccsal hárman, elroppantja, nesztek, kamerád! Meg ripacsos keléseket maszekol magának a fattyúgumiból, téglaporral megszínezi, azt ragasztja föl, hátha.

A verhenyegesekről legutóbb elterjedett, hogy valami génjük vagy mijük elszakadt, s kivált nagyevők, azokat agyon-agyonverik bervapumpával, akár rájuk igazolódik valami, akár nem.

Holott senki ember homloka nem csapottabb a másokénál, azok is csakúgy csókolnak gyereket és katonát, ugyana szájjal, mit ha kiöblítenek vasárnap a templom medencéjében, kaucsuktej csillan annak is a prémjén, ugyanúgy. S kis láda rózsalekvárt visznek, ha lakodalomba mennek, dettó.

Helikopterrel járt a pap, legalábbis mostanig.

Édeset érzett a garatjában és szomjasat megint. S hogy jobb neki, ha kinyitja. Mert akkor mégse a brüszk, hanem mégis az ember, ha mindegy is az. A tántorodása után ez volt az egyetlen gondolatja. Meg hogy falat keríteni a hátának, egy akármilyen falat, s dőlni neki, nem pattanni le róla többet.

Megcirógatta a kilincset. Elébb úgy próbálta szelíden, mint egy szoknyát, s csak aztán rántotta föl, hogy hasadjon, repedjék a szájáig, bánja is ő. De nyílott az ajtó engedelmesen, szusszantott és kinyílott, mint az őzikék az erdőn. S akkor megnézte végre, ami jön.

Az a halkan gyüremkedő lávagumi.

Mikor elállt a szeméből a verejtéke, megfordult és nekidőlt. Langyos volt az a hátának és reszelős, szinte jó. S csak bámult azután befelé a szobába. Ágy, vizespad, tűzoltóhomok, pedálos légzőkészülék.

Az elemlámpa ott feküdt a fotelnál, jött belőle a kicsi világosság, mégsem volt könnyű kivenni az üldögélő verhenyeges embert. De annnyira azért látszott, hogy ne remélhesse, nincs ott, s hogy nem is volt. Épp csak a nyirkos száját hagyta tátva, máskülönben nyugodt volt, békés. Mint aki a padlón elhányt stencileket fixírozza, s csudálkozik kissé.

Hogy bárkit is konkrétan elemésztettek volna, arra nincs adat. El-eltűnünk, ennyi volt megállapítható. S hogy aki füles pilótasapkát hord, nem mind éri el a reggeli műszakot, ezért még a verhenyegesek se szívesen kockáztatták az efajta sapkát, nem is mind érték el a reggeli műszakot.

Hamarosan bezárt a borbély, fölment a korom ára.

Alig látta, de azért látta. Ott ült az az Iszkrás ember a fotelban, mozdulhatatlanul. Vagy Vosztok, nem mutatkozott be. Ült a kezében a sapkájával és a ragacsos, kormos tincseivel játszott a széngáz. S bár alig csepegett a karfa, azt pont rá az elemlámpa kerek üvegére. Veres lett, aztán ahogy alvadott, fakó és fekete.

Beszívta, majd visszaigazította orcáját a mocskos linóleum.

Mindenki várta, senki se hitte, s most megvan, itt van véglegesen. A Társaság nem hiába fenyegetőzött heteken át, rádión, hangszórón, szórólapon, hogy elfogyott a türelem. Hogy ráengedik a Sikató-völgyre a brüszköt. El volt végezve a számítás, csak a parancs kellett, a jelszó.

Most meglett, és megdermedett.

Fönt a relétoronyban, kontrollámpák és összehuttyant zubbonyok között a kopasz, vegetárius diszpécser odébb tolta a kaugumit a szájában, tárcsázott, s röviden jelentett. Időt, irányt, tágulási együtthatót, mindent, ami utólag kellhet. Ufarszin, mondta, majd letette a telefont. Utána csak nézett, s eltűnődött:

– Barbárok.

Waldtrockenkammeri átiratok^*

Ez délután volt, a délutánoknak azzal a markáns ismétlődésével, ami már nem is emberi, istenem, egy délután! mit is lehet várni tőle? nem igaz? – ahogy mondaná valaki. Mondaná, és sokáig bámulna csak maga elé a szürkülő, elhasznált levegőbe, szellős ligetek hiábavalóságával az ujjaiban.

Kérlek, ne nézz rám, mondaná, látsz engem úgy is. S hogy magad is tapasztalhattad, bőnyeg vagyok, egy testi bőnyeg, hézagtalan, derengő faggyú, báj és sikk nélkül való. Gyári hájfagylalt, beszédes férc, úgyszólván konfekció. Gőgös, szomorú tucatáru, mit bevallanom, így igaz, önimádat és exhibíció, továbbá éppoly ésszerűtlen, tudom, mint amennyire viszolyogtató, s ha megteszem e mélységes fotelban, előtted, noha magamnak, hát legalább ne nézz engem, mondanám, s hiába. Tekinteted szívszorító, ügyetlen álca, éppen iparkodásod az értetlenségre, épp ez árulkodik, hogy nagyon is értesz, tudod jól, viseljen meg mindkettőnket bármennyire is, rám kell nézned, szemrehányóan és szeretettel, ha nem tennéd, még jobban fájna – s talán akkor csak igazán.

Halvány, de biztos jel: egyre hosszabban rezdülök meg, ha fölmerül, hogy élnem kéne a lehetőséggel, s bár igazán nem tudhatom, mikor van akkor, és számítani is csak úgy általában számítok rá, talán mégis ideje lenne magamat annak rendje és módja szerint előjegyeztetnem. Persze, semmi irreverzibilis gesztus, semmi elkötelezettség, dehogy. Egy tárgyilagos, amolyan tapogatódzó levélke csupán, személyes hangú átirat, Tisztelt Uram, bámulatos eredményei hallatán, satöbbi, s noha a személyes megkeresésre egyelőre nincs mód, s bár számos aggályaim vannak majdani esélyeimet illetően, magam és családom megnyugtatására engedje megtudakolnom, hogyan válhatnék, illetve nem válhatnék-e az Ön nagyságos keze alatt, vagyis által? így valahogy, s hogy, mittudomén, kérésem megismételve maradok ez és ez, aláírás. Lakcím és dátum esetünkben fölöslegesek.

Egy sima, a legkevésbé tolakodó hangnem és fekvés. Ön tudhatja jól, nagyra nem vágyom, hogy, például – s bocsásson is meg a szóért –, „zongora”, nos, azt ki sem merem mondani, s hogy másrészt ütősnek, avagy fúvósnak se aspirálok, azt ne gőgnek szíveskedjék betudni, nem az, nyomatékkal nem az, egyszerűen és sokkal inkább bizonyos körülmények, egynémely alkati kondícióim vélelme, belátás.

És dehogyis billentyűs, dehogyis! Semmilyen zenetesttani törvényszerűség nem enged erre képessé lennem, s az úgyszólván zsigeri tisztelet sem, mit emez instrumentáció iránt gyermekkoromtól szakadatlan érzek. Természetesen Ön dönt, Professzor Úr, s az Ön zsenije bármire képes, mégis, alig hihetem, hogy orvosolni tudná a fedőlap, a, mondhatom, állati szorgalommal kikonstruált fedelem nyomasztó súlyát, mely a kisméretű, némi túlzással: gyerekzongorai hangszekrényt olykor valóban fulladással, teljes elnémulással fenyegeti. S ha Ön e kényelmetlen, bár nagyon is hozzám tartozó fedelet egy isteni mozdulattal, teszem fel, lecserélné, hát úgy alighanem egyensúlyom billenne meg javíthatatlanul – s beláthatatlan, hogy a spinét könnyűsége vagy az úgynevezett villanyzongora masszív katatóniája irányába.

Vagyis csak fáradna Ön, s mindhiába. Végeztem ez irányú műveleteket magam is, megítélhetem. És ugyan már, Professzor Úr, ugyan már! Hallhatta elégszer, hol mosolyogva, hol kicsi fintorral, hogy bennem genetikusan elgörbül a hang, hogy a klimpírozás, mit rend és arány és mesterség nevében mívelnek belsőm kis kalapácsai – és kérlek, ne gondolj most csupán a szívemre –, nos, hogy e hangzás, de jobb, ha pániknak mondom, préseletnek, túlontúl ide van zárva, belém, hogyan is vihetném odaátra?

Hogy a lényegem? Ó, nem, Uram, túl egyszerű volna ez így. S hogy mi hát akkor a segítség? A csönd, Professzor Úr. Állíthatom, hogy a csönd, illetve a teljes és szisztematikus „kirámolás”, de csontig, kérem, rezonátorig, hogy ami marad, ha marad, az tényleg megmaradjon. Az tehát a segítség, amiért ezen iratban Önhöz tisztelettel folyamodom.

Itt sietek leszögezni, sem gyakorlott hangversenyjáró, sem úgynevezett zeneértő nem vagyok, az Ön professziójában meg különösen szembeszökő a járatlanságom, roppant kezét és eszközeit tisztelgő, egyszersmind gyarló félelemmel figyelem, mely érzés, egyre hosszabban és hosszabban rezdülvén meg, hovatovább a hatalmába kerít, felszívódik bennem, magammá lesz, ha szabad így fogalmaznom, és számíthatok rá, arra ébredek egy reggel, hogy nyugalommá lett, megengedésből jóformán odaadássá. S arra, hogy in fabula megjött, bocsásson meg, a farkas.

Ezzel együtt s már csak ezért sem tülekszem, s ha általános jóindulatát kockára tenni mégis kénytelen vagyok, mikor – jóllehet idő előtt – a terveibe ártom magam, nos, ez legföljebb szublimált kétségbeesés, másként szólva: elhivatottság, tehát semmiképpen nem sürgetés, talmi ügybuzgalom, netán stréberbernátkodás. Ez utóbbi, felmérheti Ön egy szempillantás alatt, enyhén szólva nem érdekem, hisz ha ama dolog most, netán a közeljövőben esnék meg, hát úgy – említett kondícióim, vagyis pillanatnyi éretlenségem okán – sem az alapműtétnek, sem a követő precíz és hosszadalmas eljárás-sornak nem lehetne értelme a priori, s akkor, természetesen, lehetősége sem.

Megborzongasz, magam is veled, mit tagadjam, noha a távoli, s éppen hogy nem siettetett jövőről beszélek, annál is inkább, mert jól tudod, mi és mi módon történnék, ha most vagy mostanában: amúgy csatakosan átnyomnának egy gépen, s lambéria lennék, szegélyléc, mint oly sokan. Úgy veszítenél el, hogy meg se nyersz. Jobb volna? Hogy volna az jobb?!

Tehát majd, Professzor Úr, majd és majd! S hogy a feltevésemben kétségtelenül ott rejtező gőgnek élét vegyem, szabadjon Önt biztosítanom, tudom a dolgom. Tudom, teljes terjedelemben tudom, hogy lábon kell megérni, lábon! S nem félbe-szerbe. Szél és lassú esők, természet, napfény, klorofil, a rostok titokzatos gyászmunkája, az évek tökéletes és könyörtelen gyűrűi, míg minden öröm, minden fájdalom a kellő sűrűségben és finomságban beépül. És számítok rá, hogy még akkor is, ott is, mennyi buktató, apró csapda, legyen elég itt csupán a szakszerű, a tökéletes száradásra utalnom. S még mindezek után is, a legvégén is – hát a millióból egy, ahogy mondani szokták. Nos, mindezzel, a kellő szkepszist sem nélkülözve, tisztában vagyok, és nem kérek kivételezést, ellenben szigort, szigort! Azt mindenki mondhatja, hogy „törekszik, érik gondosan”. Nem megkülönböztetést, csupán a figyelmét kérem tehát, Professzor Úr, dönteni egyedül Ön dönt.

Elkomorodtál.

Megértelek, hazudni nem tudsz, s bár bíznod még igen, hinni már nincs elég szerelem a szívedben. Igen, megszürkültem, elkoptam, ovális csapágy, s felettébb kétséges, hogy kifogok-e az időn, ha – mint késő-siető állóóránk – azt balgamód „csinálni” szándékozom. Tudnod kell, hogy a látványom, mit e késő délután eléd tár, hogy e felpuhult szövetállomány, aki vagyok, nos, ez engem is hosszas, keserves töprengésre késztet, és nem először. Sokadik nehéz délutánom ez a mostani, lemondtam tervemről jónéhányszor, elhiheted, de szabadulni tőle mégse tudván, csak sáfárjává kellett válnom szűkös lehetőségeimnek. Ültem a tükör és szegényes vázlataim előtt, méricskéltem, kételkedtem és betudtam, megvilágosodtam s elborultam – végül bizonyos adekvációk figyelmem el nem kerülhették.

Ha Ön most, megengedem, kis csalással, hunyorítani kegyeskedik, reményeim szerint felfedezhet, no jó, derengeni láthat „bennem” egy úgynevezett rezonátort. Közepeset, kiérleletlent, szivacsosat – de mégis. Egy mégoly halvány lehetőséget, Professzor Úr. S ez pillanatnyilag elég. Elég, hogy gyarló számításaimat, persze, nem segítség-, inkább szándékom komolyságának bizonyítékaképpen, Ön elé tárjam. Tehát, mint laikus, úgy vélem, hogy az „alsó nyereg” megfelelő, illetve meg fog majd felelhetni, amint Ön – a kellő időben – annullálja a bennfoglalt lágy részeket, valamint alsó végtagjaim. Átható pillantása, mely a csúszómászó iszapban is meglátja a tengerzúgást, bizonnyal fel képes mérni – természetesen approximatíve – úgy a medence, mint a szóban forgó csípő paramétereit. Ha játékos kedvében lesz, nézze csak meg, a jobb „lapát” akár álltartónak is kiképezhető, de pardon, ez nem az én kompetenciám, felejtse el! A törzzsel, kérem, gondja nem lehet, zsiger és zsiger, bármelyik lurkó asszisztense játszva kirámolja Önnek – hentesmunka, már megbocsásson.

Higgye el, nemcsak érzem, értem is komoly tekintetét, Ön most a bordaszekrényen töprenkedik, a rengeteg apró igazításon, hogy teszem azt, a lengőkhöz botorság, veszélyes botorság volna ragaszkodnia – biztosíthatom, e téren teljes közöttünk az egyetértés. S majd minden téren. Eszembe sincs tagadni, ha netán kiválaszt is, lesz, azaz volna velem tennivaló bőven. Sorolhatnám, olvastam bizonyos munkákat, és ismerem magam, de Isten mentsen, hogy beleszóljak, Professzor Úr, s ha így lenne is, szíveskedjék azt lelkesültségemnek, erős iparkodásomnak fölróni, valamint e nehézkes kifejezésnek, ami Önt, illetve Önhöz legfennebb glissando képes jó órájában is közelíteni. Tudom, tudom, érjek meg, ez a dolgom. Egy alázati partner, semmi egyéb, egy zenebiológiai projekt, egy zenesebészeti átirat hangozzék, de ne beszéljen a zenéről.

Hallgass meg, kezdetben, eltekintve persze a visszavonhatatlan tény frisseségétől, úgyszólván semmi nehézségem nem lesz, tapasztalhattad, hogy zsigerileg mennyire könnyű belőlem kiszedni mindent: belek, vékony és vastag, máj, lép, gyomor, epe és hasnyál, genitáliák stb., nem mondom végig, egyformák vagyunk. Igen, észrevettem, hogy belesápadsz, nekem sem könnyű folyton azzal szembesülni, mennyire az elején tartok annak, amiről nem tudom, hol van, távol-e, vagy itt, máris itt, a hátamban, a székem alatt, de hát gondold csak el, mit veszíthetek? Ezt a lágytömött, homályos zsákot, amit óvok és rongálok, öltöztetek és dajkálok szakadatlan, mint szürkehályogját a szem? Ezt a monoton, megengedem, csodálatos perisztaltikát? Mert mi ez a nyirkos, szappanos összhangzat ahhoz? Macskazene, teknőmuzsika, semmi egyéb! Mit veszíthetek? Netán a lábom? Nevetnem kell. Ugyan, hiszen te folyvást hordozol majd a szíveden, gyönyörű zenészem, turnéról turnéra: hallok, hallék, szálák, dísztermek, centerek, bronzkristály Akadémiák, megcsillan hajadon a hennafény, s megcsillan, majd úgy igyekszem, vetett fényem – a ritka és hétpecsétes Cremonese. Hát épp a lábam?

Épp. Megint a vesémbe látsz, nem nehéz.

Haha! Nevet a Professzor Úr, nevet, megengedi hát, persze a vicc kedvéért, hogy egy morbid ajánlatommal előhozakodjam. Nem, nem, változatlanul állítom, hogy zongora nem, hanem mond az Önnek valamit, hogy zongoraláb? Tréfálok, de tegyük föl, hogy tőből, ismétlem tőből annullírozott lábaim ott állanak majd az Ön műtermében, hol semmi sem veszendő, sötét nadrág, illő zokni s cipők, természetesen. Hogy ott állnak, a sarokban. S Ön mondjuk, rájuk néz. Tűnődve rájuk pillant. Na bumm, mondja, már elnézést kérek. Hogy kicsiny preparációval, egészen csekély ráfordítással nem hordoznának-e el, legalább odáig és egyszer, valamely arra érdemes hangszekrényt? Ki tudhatja azt előre? Igen, le kell sütnöm a szemem, magam sem pianínóra gondolok, Professzor Úr.

Megért. Látom a szemüvegén, megértett engem, s ettől megnyugszom, holott rettegnem kéne, hogy csekély hitelemmel játszom, mikor – ha csak egy tréfás intermezzo erejéig is – átiratom belső rendjét megbontva épp azt a homályló egészet kockáztatom, amit mindennél jobban óhajtok. De tudja Ön, milyen roppant megalázó, mikor elhagyja, hogy úgy mondjam, a jelöltet a hang, az erő, a grácia, minden, ami előbb még hozzátartozott? Tudja ezt Ön? És csönd lesz és szervíz-világítás, kérem, a reflektorok után, és taszigálja csak az asszisztencia, igenis taszigálja, akár valamely szélütött ruhásszekrényt, Ön ebbe, megbocsásson, még nem lát bele, mosdatják, cibálva fésülik, úgy tüntetik el az előbb még taps és virág övezte pódiumról, mint egy – de ki se mondom. Hát ehhez képest méltóztassék ideám „abszurditását” mérlegre tenni! Kérem, mi koncert után levonulnánk magunk, és merem állítani: méltósággal. S hogy folytassam, ha már a jókedvével így felbátorítani kegyeskedett, az ember meneti lény, Professzor Úr! Nem jóval természetesebb-e egy menetkoncert? Ha az a bizonyos „társadalmi” esemény egy menetkoncert.

Istenem, úgy könnyezel, mintha nem a lábaim nyomán sétálnál utánunk szívesebben magad is, ezüst retikül, illő kalap, és zene, zene, zene, nem az a süketen csikorgó lapátkavics. És vonulnánk, Liszt Ferenc tér, Oktogon, Margit-híd, hiszen érti, látom, hogy érti, fekete, lenyalt hajú fiúcska az élen, olykor visszafordul, röptében lapoz a kottán, s Ön, Professzor Úr, menetiránynak háttal, ugyan nem rajtam, dehogy, de felettem játszik, s ha megérkeztünk – ne sírj, magam sem végtelen menetre gondolok –, azok a haszontalan lábak a tisztelet, netán a megszokás virágait is összeszednék, a taps és „bravó” közepette behajigált balettcelofánokat, melyek Önnek szólnak, persze, de hozzám érnek, hogy úgy mondjam, földet legközelébb. S hogy féllábon? Hogyne tudnék, Tisztelt Uram – féllábon állva éltem, ha szóválasztásom e ponton kissé frivol is, s a dolog puha szakszerűségéhez képest csöppet sem helyénvaló. Azt, hogy a pedálhoz nem nyúlok, tán mondanom sem kell, ugye nem, utaltam már rá, a hangok birodalma másé, Professzor Úr! És lássa be, téved, ha azt hiszi, hogy – noha kétségkívül van rá hajlamom – előbb az ajtón magamat önként kizárva, most az ablakon kívánok, amolyan „ládába zárt hárfa”-ként visszanyomakodni. Nem és nem! Ezt akár ki is kérhetném magamnak, ha nem sűrű bocsánatát kéne kérnem, ezennel a zárójel bezárva, vicc volt, igen, vagy vegye úgy: glossza, „nagion faju fejem”, barbár fioritúra.

Tán rossz vicc. Titkon azt vártam, elneveted magad, fátyol alól és önkéntelen, s hogy nem, az sem esik rosszul. Szereteted jele, ahogy az Ő halk nevetése is az volt. Biztosan az volt. Ő megérti, hogy e túlzás és szertelenség dacára is komolyan ajánlkozom föl a zene oltárján, forgács és gyanta illatú műhelypadján, ha úgy tetszik.

Remélem legalábbis, hogy nem értett félre a Professzor Úr. Fájna. Tán elviselném, de fájna. Hiszen Önnek tudnia kell, hogy számomra a legkisebb vonós komoly alternatívával nem bír, hisz kizárólag ezen objektumban látszik titkolt becsvágyam és az anatómiai realitás keresztezést nyerhetni. Még a gordonka sem, Uram, ahhoz is panaszosabb életek kívántatnak, sötétebb selymek és unteregók. De olykor a legkisebb a legnagyobb, hogy is ne? Nem kell Önnek mondanom, hogy egy jól tartott hegedű hosszú évszázadokig elél, kacag és sír és pizzicato, bizony, kifog az időn, hallható, miáltal halhatatlan, bocsánat.

Zavarodottságomat rejti e szóvicc, Professzor Úr. Nézze el, hogy az alázat vékony kérge alatt teli vagyok kusza és kétséges áramokkal, viszont törekszem, addig is, előre is – élek, hogy ismét ígyen fejezzem ki magamat, s remélem, bocsánatos tautológia, ha ezt immár készülődésnek bátorkodom nevezni. De igaza van, igen, le kell a fejem hajtanom. Hogy eme érlelési időt, a lábon érését oly makacsul s tán erőszakosan kitolni igyekszem, az nem csupán Önt egyébként jogosan illető odaadás, sajnos. Hanem, kimondom, sunyi önzés és elmúlhatatlan félelem részint a procedúrától, részint annak rám nézve oly kétséges végeredményétől. Mert hajópadló itt is lehettem, Professzor Úr!

Hogy mondod? Lehet, hogy elrontottam, de nem tudom elölről kezdeni. S ilyenkor, ha alkonyodik, mintha túl lennék a nehezén. Ilyenkor megnyílik bennem néha andantino ama üreg, s már-már hallani vélek valamit. Ó, nem azt! Semmiképp nem gondolhatom, hogy ez már az lenne, mégis, valami néma hangzást, ahogy a fáradtság, s olykor a fájdalom lerakódván helyet keres és talál a rostok mélyein – talán önkéntelen hangolásnak is nevezhetem. Csak a szemed látom most, úszó, mély bogarával a szemed, benne nyirkos, lompos alakom kicsi mását – s mintha már rajtam tartanád az álladat. Ilyenkor könnyű bevallanom, hogy szép szeretnék lenni. Ó, nem primadonna avagy „egyedüli példány”, dehogy, tán csak valami „jobb”, ami még egyszerű plasztikával megoldható, technikával és szívvel. Nos igen, a szív az in concreto kiesik, ahogy ki a tüdő, úgy mondják „szárnyas”, holott pacal!

Pacal, Professzor Úr. És mégis, anélkül, hogy bármire kapacitálnám Önt, meg kell jegyeznem, hogy a lélegzés, úgy értem, hogy ez a fajta, pneumatikus rendszerű oxigéncsere, hát ez, legalábbis kezdetben, hiányozni fog. De minthogy ez az Ön legfőbb titka, szemernyi kétségem sincs, hogy mindkettőnk örömére fogja megoldani, ezt és mindazt, amit itt megoldani erőm és érkezésem nem lehetett. Hogy drága idejét ne raboljam, s szűken vett tárgyunkra térjek ismét, ha szükséges, ezennel igazolhatom, hogy bordatörésem tudomásom szerint nem volt, s az alkalmi, rutiniere átvilágítások sem mutattak ki számottevő hangzószekrényi deformációt, mint ezt fejed odahajtván magad is megerősítheted. Eltekintve természetesen a síp és dörzspapír típusú zörejektől – igen, olykor mintha már dolgozna bennem Ön –, s el a dobogástól, a zsigerek szorgos és rendetlen zajától. Persze, mindez, és így van jól, még az asszisztencián, ante portas kilapátolandó.

Megrebbent a szemed, s benne én, nem mondom, van okunk rá, valóban ez a dolog legrondábbja, vér, könny, utánajárás, papírok, bizonylatok, már-már elbátortalanodom magam is, noha ezrével történik meg, úgyszólván hivatali rutin – az ember kint vár, legalább nem hallja azt az iszonyú fűrészt, meg a hersegést és cuppogást, inak és szövetek és zsírpárnák alpári szecesszióját. Azt nem hallja már, nemde, Professzor Úr?

Hogy csitt és elég, és mire mindez, ugye? Elnézem körmöd holdkészletét, s tudom, hallgatnom kéne kedves kérlelésedre, abba kéne most hagynom, még mielőtt szereteted szánalommá lappadna irányomban, ne adj isten, akaratlan viszolygássá, mielőtt feloltanád a villanyt, s levennéd rólam a kezed, tán nem véglegesen, de reménytelenül és szomorúan. Igen, ez nagyon fog hiányozni, az ujjaid a bőrömön.

S hogy szorítsd, végig szorítsd a karom.

Látom, szomorú a Professzor Úr is. Elege van e hezitálásból, visszakozásnak tűnhető kétségeimből, lapos fecsegésemből, mi hiába volt sokkal inkább egy oktalan gyermek bizalma, mint bizalmaskodás valamely haszon, illetve kivételezettség reményében, hiába volt, ha sok volt, s így félreérthető. Bánom, de nem csodálom. És nehéz lesz a szívem, ha arra gondolok, hogy alantiakkal sem deríthetem föl komorságát, s hogy e ponton esetleges érdeklődése, talán kitüntető figyelme irányomban amolyan általános jóindulattá vékonyodik, amit senkitől, így tőlem sem tagadhat és tagad meg a Professzor Úr, ám Előjegyző-füzetét, mint oly sokunk előtt, előttem is bezárja egyszer és mindenkorra. S akkor ismét egyvonal az ég.

Mégis, vállalva, hogy eztán, ha hall is, meg nem hallgat, engedje meg, épp elkészületlenségem, nyirkos őszinteségem példájaként engedje meg, hogy eszébe juttassam a kezemet. A két kezemet, Professzor Úr. Én – hisz jól tudja Ön, mi az – legelsőbben is a kezem voltam foglalkozásom szerint, olyasmi voltam, mint ha egy órást és egy szenesembert szimbionálnak, legyen hát bármennyire is oktalanság, s merítse ki az Ön maradék szimpátiáját (s az én minden bátorságomat), kérnem, határozottan kérnem kell Önt, legyen akkor is, ott is kezem. Vagyis maradhassanak meg, elismerem, minden zeneaviatikai törvénynek ellentmondva, azután is. Elég sok mindenre hajlandó vagyok, Professzor Úr, ha külön fájdalommal jár, hiszen ismer, annál inkább, bánom is én, süllyessze be, alakítsa idomra, formázza át belátása és képzelete szerint, csak legyen, kérem, legyen!

Csalódtál, te is csalódtál most, nem tagadhatod. Ott a gyanú, s nyomában a szánalom a szemedben, hogy túl majd mindenen, túl a keserű, néma éveken, amikbe egy hegedű minimo calculo kerül, s hogy mindazon túl, amivel ez kétségkívül jár és járna, amivel járnék – nos, hogy akkor holmi bohócként, utcai zenemasinisztaként végül is magam akarnék magammal hegedülni. Nem így van, kedvesem. Azaz nem így lesz – hisz rád foghatnám-é, ha a saját fejemben is meg nem fordult volna a gondolat –, addigra nem így. Higgy nekem, vagy higgy az időnek, hogy valóban mindent megold és magjára szárít, hidd el, addigra elmúlik a kísértés, kivész, illetve beépül moccanatlan.

Nem tagadhatom persze, hogy gyerekesen félek e tekintetben, s nem tudom, mitől jobban, az esetleges, s épp e „szárnyas” végtagok okozta koncertezhetési alkalmatlanságtól – s hogy ekképpen, mint formalin-aspiráns szörnyszülöttet, édes gyermekei közül el kell bocsátania –, hogy ettől-e jobban, vagy attól, hogy nem lesz kezem. Hogy a tokban nem lesz, abban a tán bársonyos, mégis rám csukott sötétben, Professzor Úr.

Haragszik Ön, hadd ne magyarázkodjam tovább! De értsen meg, nekem remegni kell a kéz ott, Uram, én azzal kárt nem teszek közös művünkben, ha nevezhetem így, azzal semmit meg nem mozdítok, át nem hangolok. És csakis a tokban, szabadjon nyomatékkal, csakis ott, hiszen ha majd – istenem, hallok és hallék, lemezfelvétel Los Angelesben –, ha majd megszólalnak rajtam, hát én a legboldogabb örömmel és sírós büszkeséggel szorítom le azokat, mintha nem is lettek volna, csak legyenek, ismét és glissando kell kérnem Önt, legyen kezem!

Ne gyújts villanyt, akkor se, ha alábbiakban már csak egy gombóccá gyűrt, sarokba hajított átiratot fogalmazgatok de profundis! Ne, kérlek, messze vagyok még, és tán most a legmeztelenebb. De ezen a ponton, a száradás kényes etapjánál félbe nem hagyhatom. Mert ez, egyedül ez nem művelet és nem „beavatkozás”, ez maga az idő, tágítani avagy zsugorítani Ő tudja csupán, tán még a képzelet, mely e tárgyban szintúgy iparkodik – de hát hol lesz az már, a képzelet hol lesz már akkor?

Hogy e trockírozás miként zajlik majd le, őszintén szólva nem tudom. A technika mai állása szerint van okom feltételezni, hogy különféle mechanikák révén. S kétségem nincs, hogy az Ön Klinikája kellőképp fel van szerelve speciális, nagy hatékonyságú szimulátorokkal, szárítókamrákkal, melyeknek nedv és idő csak feladat, köbméter és kapacitás. Csakhogy én keserves tapasztalatból tudom, Professzor Úr, hogy milyen a hamari munka, milyenek az úgynevezett könnyű megoldások – amiknek sajnálatosan jó szakértője vagyok –, és hogy milyen, már bocsánat, a tucatáru, a nagyipari „minőség”. Márpedig, hogy ezúttal a pimaszság határát is súroljam, amolyan futószalagi hegedű, Tisztelt Uram, hát az nem szeretnék lenni. Ellenben, ha nem csupán az Önnek bizonyára legkedvesebb mestersebészet bír kihelyezett ligettel, vidéki zártkerttel, illetve ha oda az Ön hallgatólagos beleegyezésével gratis bekerülhetnék, hát kimondhatatlanul boldog és hálás lennék.

Vagyis kérnem kell a Professzor Urat, szabadjon azon szellős, tradicionális „pajták” egyikét, netán egy eldugott szegletet valamelyikükben igénybe veendenem. Édes jó istenem, egy tágas zene-kézműipari szárítókamra, hol, bár erdő nem egy van, egy a szél. Hol nyaraim telnének, teleim, s a gordon őszök, juhar tavaszok, hol járna csak át és át a napsütés, a hamisítatlan falusi levegő. S ha olykor – gyarló aspiránsa Önnek – eszembe jutna, hogy „ember” voltam én is, emlős-tüdős, hát ezt is jól, mi több, kérném tisztelettel, hasznosan szublimálnám. S ha volna is, csipetnyi nosztalgiámat, e könnyű fűszert, duendét elmúlt korokból – mire odajutnánk, tán Ön sem bánná. Így múlnának az évek, ki tudja, hány? s én készakarva mondanám, hogy „évek”, holott az efféle diakron gondolkodáson magam is csak mosolyognék. Igen, telnének majd számolatlanul, mígnem egy napos, szeles hétvégén kikocsizna Ön Waldtrockenkammerbe.

Látom, ahogy közeledik a ligeti úton a Professzor Úr, puha lábbeli, drapp pantalló, régi szabású porköpeny, esernyő, noha hétágra süt a nap, de ezt, megengedem: ezt az egyet Ön sem tudhatja. Rövid szivar a Kammermeisternek, Mozart-kugel az unokáknak, na hogy is híjják őket, barátom, hogy is? ilyen nyájas lenne, így remélem, a Professzor Úr. Szinte látom, körbesétál, meg-megáll, én meg csak fekszem ott éretten, mozdulatlan – hogy a méhek zümmögnek-e vagy a bőröm emléke, az izomzaté, mely hajdan mégis kiadott engem, hát azt egyikünk se kutatná. Megvizitel a Professzor Úr, megkopogtat, méricskél, jegyezget is talán, s ez jó jel, úgy kell majd értékelnem. Uram, minden nedv elhagyott, száraz vagyok, mint – de nem lesz rá hasonlatom. Soha többé. Akkor Ön bólogatna, meg lenne elégedve, kiemelne, és – engedje meg – nem is akárkik közül, belegöngyölne a köpenyébe, vinne a hintójához. És én búcsúznék, ennek meg kellett lenni, barátném, barátaim.

Ne sírj, hosszú évek múltán lesz így, ha így lesz, jóval utána annak, mikor, jobb szó híján, elveszítesz. Mikorra már az emlékem is derű csupán, várakozás, s hidd el, félelem nélkül bólintasz majd, ha egy napos, szeles hétvégén megreccsen asztalod valamely fiókja. Ha így lesz. Mert még ez se, ez a kellemes és diadalmas se az a pillanat. Töménytelen dolgunk van még azután is a Professzor Úrral, hogy pontos legyek, azután kezdődik az érdemi munka, a roppant kényes és elmélyült megépítkezésé, a gondosan előnevelt, napszítt anyagból, ami leszek volt talán.

Úgy remélem, már másnap, netán harmadnapon munkába vesz Ön, a gerincet, anélkül persze, hogy beleszólnék, föloperálja nyaknak, meg lehet nézni, repedetlen, noha hajlott, úgynevezett ülőmunkás-gerinc, de az apró egalizálás hogy is okozhatna problémát a Professzor Úr arany kezeinek, ahogy semmiből sem áll lecsiszolni bizonytalan eredetű derékfájásaimat az alsó nyereg tájáról, talán csak egy kezdődő lordózis a pocak miatt. Így mondjátok még? Pocak? Folytathatnám, ha képzeletem felérne ama szakszerűséghez, ezer fortélyhoz és fogáshoz, amihez nem ér fel. Legyen elég, hogy telnek majd a szorgos, minucióz napok, hetek, talán hónapok, nem fogom siettetni, hogy is tehetném, míg egy komoly, s bizonnyal aranyfényes délutánon belém helyeztetik a lélek, az a darabka, ami minden és semmi. Természetesen, ez az, amit végképp Önre bízok, Professzor Úr. Igazán lekötelezne, ha, úgymond, a „saját” anyagomat részesítené előnyben – micsoda megtiszteltetés –, noha ilyen roppant kényes és isteni funkció betöltése, ki tudja, meg is haladhatja erőmet. Ezen óhajom tehát kérésként megismételni nem akarom és merészelhetem, hisz, immár a „felhangzás kapujában”, az Ön megelégedését még csak-csak, de a művelet sikerét, tán van jogom mondani, hogy közös művünkét, semmi módon nem kockáztathatom.

Jó, hogy sötét van, szégyellem magam, de érintsd meg kérlek az arcom, tapogass végig, és képzeljenek el az ujjaid: nyak, csiga, fogólap, ef-lyuk, a húrok, a hűvös és forró hangszekrény, képzeld el, hogy végre, hogy egyszer, és talán először az életben minden a helyén, arányok, súlyok, konstellációk, minden flottul, feszesen, ad libitum a lakkozás, Cremonese, a legfinomabb esszencia, hisz ezen, épp ezen mivégre spórolna akkor már a Professzor Úr? Ne félj, nyugodtan simogass végig, képzelj el egyben és külön, képzelj el majd, hegedű vagyok, én, ez itt he-ge-dű!

S még akkor is, s tán akkor igazán, félek, Professzor Úr. Mert bár érezhetem – ó, kivételezett, boldog érzés –, hogy megcsillan rajtam az idő, az Ön vetett fénye, de képes leszek-e megszólalhatni az Ön kezében, mint hangszer, mint eleven műgond, Professzor Úr, ami lehetnék volna, s amivé Ön minden kockázat és józan számítás dacára reoperálni szíveskedik. Megszólal-e, de hadd fogalmazzam úgy, fölzeng-e majd a szűnetlen tapasztalás, a rengeteg munka, aminek – nos, aminek előtte vagyok és tán maradok is mindétiglen. Félek hát és reménykedem, egy alázati partner, egy megbízható rezonátor az Ön roppant álla alatt, Professzor Úr, az Ön, ha meg nem sértem, üreges meghosszabbítása. Mert koncertek, hadd bízzam benne, azidőtt is tartatni fognak, lesznek termek, hallok és hallék, melyeket betölt majd, a boldog sírásig betölt majd a zene, amihez, és akkor már bevallhatom, énnekem mindig botfülem volt. Helyesebben és szerényebben szólva: van. Tartok tőle, hogy mindegy, de nézze el csúszkáló nyelvhasználatom, fogalmazni mindig is szűkös készletből, lehet, nem ügyetlenül, de szűkös készletből adatott, ellenben e majdmúltat, e generális múltjövőt, mikorra Ön tán válaszra érdemesít, alighanem sikerül kigyakorolnom.

S ha késő lenne, mint ahogy van, számolok vele. Estére észre tér, fanyar és szabályszerű lesz az ember, nem esik kétségbe, és nem reménykedik. Elhúzza a száját, mosolyog, mint aki megint egyszer túlélt valamit, és felcsavarja a lámpát. Hát ne sírj, mosolyodj el végre te is, játék, játék volt, igazán csak egy tapogatódzó, idő előtti átirat, a Professzor Úr irdatlan, beláthatatlan előjegyzéssel dolgozik, könyvelése mint a csillagok, s van okom gyanakodni, hogy épp az ellenkezőjéről győztem meg annak, amit szándékomul kitűztem. S ki tudja, talán a szándékom is ez volt, s Ő – azonnal átlátván kusza és gyerekes átiratomat – most bólogat csak, talányosan néz és derül, igenis derül e „vargabetűn”, ami által magasságos tervei iránt, hogy úgy mondjam, privátim érdeklődni merészeltem.

De ez se tévessze meg Önt, Professzor Úr, továbbra is tudom a helyem, anyagi áldozatot hozok érte, törekszem, korrigálok erőm szerint, és félek, engesztelhetetlenül félek, hogy az összes szükséges procedúrák után derül ki, hogy nem lesznek volt elégségesek, hogy azzá lettem, de par excellence nem voltam alkalmas hegedűnek, hogy az isten se veszi ki belőlem a falsot, aki voltam, hogy érésem vetemedés, és kár volt a majdan belémhelyezett lélek-ért, s hogy a szigor, amit továbbra is kérek a Professzor Úrtól, egy szép napon beteljesedik rajtam.

Fúr Ön, farag, foglalatoskodik velem, áldozatot kér és kap, ráérő idejével fizet érte, míg végül, istenem, egy ugyanilyen délután fölnéz, mellére ejti a szemüvegét, ef-lyuknak sok, hegedűnek kevés, morogja szellős ligetek hiábavalóságával az ujjaiban. „Mit is lehet várni tőle, nem igaz?” – és odatámaszt tűzre való fái közé a sarokba. És azon, mindezek után, nem bánkódnál, sírnál-e jobban te magad is? már ne haragudj.