Diletták

 

(non scolae sed vitae díszdoboz)

Fölfut a vér nap nap
után az emberi agyban,
mint a borostyán a házak vakolatán,
valamint az ablakban.
Csak hogy a borostyán
nem olyan piros, mint az emberi vér,
de ha az őszbe belecsavarodik egyszer,
zörög és ösztövér.
Látszik a homlokzati agyvérzés,
meg a ki-kidagadó erek,
odakoppannak és elhallgatnak
a szellőben a száraz vérrögek.
Milyen titokzatosan van összekötve
az ember lába, keze, feje.
Csak futkoz benne, szaladgál,
mint egy húsos levél erezete,
gyöngéden megpihenik rajt’a
egy lepke, a szép szerelem,
és kieszi közüle ami ehető,
hacsak én ki nem eszem.
Felfut az idegzetre napra
nap után a sok érzet,
lobog az információáradat
odacsiptetve a szárítókötélhez,
férfi és női alsónadrágok,
svájci sapkák és paplanyok,
és kissé én vagyok mindegyikben,
én lógok ott és száradok,
csipesz csipesz hátán
versenyez a keringésben,
nem lehet lemaradni a színvonaltól,
mert elgémber.
Akkor már búhat ki a cipőből,
hogy megmozgassa,
kevesebb lesz az előrehaladás
és dosztig több a penetra.
Estelszik, szállnak az ingek,
a rizsás lecsók, meg a madarak,
fújja a szellő a világot,
puffog a gond, örökös tejbedara,
már az ember kanala elvásik,
és az meg csak ki se hűl,
elenni is kevés az egy darab élet,
pedig mindig a széle felül,
akármennyi nehézség közepette is
egyszercsak könnyű lesz,
mint az atlétatrikó, ha kinyúlik,
mint egy testnevelési dressz,
ha hosszú, vizes árnyékot
bocsát a holdfényen át,
hisz az élet nem talajtorna,
de viszont felemáskorlát,
míg csendesen rugódzik,
és a síkporos ládában motoz, el is telik.
Non scolae sed vitae díszdoboz.
 

(navigare neszesszer est)

Ha képeslapot kap a lélek,
odatűzi egy szemmel jól látható helyre,
a vitrinajtó, mint egy szép hajat,
lágyan ringatja a tengert.
Az ember is csak belül hullámoz,
de külsőleg tükörsima,
a rövidujjú kék ingéből nem
igen látszik ki a szívizma.
Pedig rövid az emberi ing
és nagyon hosszú a szív,
mely nehezen tűri,
hogy az életkörülménye egy kicsit passzív.
De ez nem azt jelenti,
hogy a rosszabbodó helyzetben nem lenne jó,
csak az élet színvonal elmélyültebb
és nem habroló.
Ám a gondolat igényjogosultsága se semmi,
és hogy felderítsék,
bekalandozza a lélek a SZOT-üdülőket
Hawaiitól Edericsig.
Az elme jóval messzebbre ellát,
mint a csalfa szem,
ha mint egy periszkópot
az ábránd állványára teszem.
Ott már közel van a messzitávol,
a Szocsi, meg a Rimini
és luxushajóz az ember,
mikor csak elsétál a vitrinig,
ahol a panelház,
benne a sok-sok príma kabin,
tovaúszik a boldog beutaltakkal
a képeslap hullámain.
Mert minden ember legmélyén
ott horgonyoz egy-egy óceánjáró,
és a legnehezebb vele
ilyenkor nyáron,
ha a pirosbronz alkonyatban
kürtölni kezd a lélek tükre,
és egy kicsivel nagyobb rálátás
nyílik az életükre.
De még csak körül se néznek,
mikor az este zsiliprendszerén
az édes képzelettel együtt
elfolyik a fény,
és amikorra leérnek
a realitás sötét iszapjába,
a saját magukat már
hiába is csapják be.
Hova is hajolna az erkély
korlátról az ember,
szépen megfogja,
és a többi közé gumizza a tengert,
egy nagy gumi az élet,
egymáshoz szorít és nem ereszt,
szürke levet csak,
navigare neszesszer est.
 

(nem varietas, de laktat)

Már így mostanábank
orábban lesz késő,
bizony, a nyár hajszálába
lopván beszökik a vén ősz.
Ilyenkor nagyon
lelkiállapotba kerül a kósza test,
van, hogy az elbizonytalanodásje
lensége jön rá egyenest.
Az égbolt olyan,
mint egy galambszürke öltönynadrág,
nem a sliccénél nézve,
hanem hátrább.
Hasonlóképpen az élet is
igen nehéz esésű,
folyton folyvást lehúzza
a pénztárca és a fésű.
Mindig felfeslik valahol
az agyi gondolat koptatója,
pedig hajszálra egyforma léptek
lógnak ki alóla.
Menő púpok a felhők,
egyre a világ kitérdesedik,
és a vasalással nem lehet
megoldani a kérdéseket.
Mint hogyha egy
közületi étkeztetés lenne a lét,
amelyben nem a rizseshúst változtatják,
hanem a nevét,
ami nem tápértékileg jó,
sokkal inkább pszichésen,
az étlapra fektett hangsúly is
nagyot nyom az evésen.
De csitt, amikor a lélek
már teljesen ellaposodna,
egy-egy haladás képében
zömmel kisüt a napos oldal.
Sajnos, mire a sok jogosult
az úttesten keresztül odafut,
a bőség kosarából kissé csak
a futkozás melege jut.
Megered az eső lába,
hallatszik is a sok patty, patty,
kinéz a szem, mire föl
visszanéz a konyhaablak.
Némely tekintetben
egyre több a tompa máma,
erős hullámokban gőzölög az őszi pára.
Jobb is talán viszont,
hogy a csüggeteg forszírozás helyett
az emberi zsiger
fölplankol egy vastag levest,
hiszen ameddig eléggé
sűrűen kanalazhat,
kétségtelen a szájíz.
Nem varietas, de laktat.
 

(sic)

Itt nincsenek már olyan
nagy hiányosságok se,
az egész távlatosság nagy plafon,
ami lejjebb jön,
mint amikor a vakolat
hullong le egyszerre,
és nincs esernyőm.
És nincs esernyőm.
Megvan a sok ember,
kezében tollal és szerszámmal,
lakása van meg
ágya meg asztala,
de meg van akinek ezek
sincsenek szép számmal,
általában deviszont
nem sok az osztalék.
Sajnos a leszerelés is
olyan messze van, mint a hajfodrász,
kölniszagban csattog az olló
meg a púderpacsni,
melyiknek lesz kuncsaftja ez a pár szál?
A tavasz úgy megy csak rá a hajfodrászra,
mivelhogy Vörösmarty.
Erőegyensúlyba akarna élni
minden földi haladó,
de aki nem, az meg a
megbontásra irányul hébe-hóba.
Általánosan fél nyolckor
kezdődik a tévéhíradó,
mikor sok család füröszt,
és igen zajos a fürdőszóba.
Ezért is van, hogy nem érti
meg az összes vonatkozást,
és sokszor szóbeszédbe hallja
a politikát a buszon,
de ott meg az erősebb kutya
ülszik le a szabad helyekre folyvást,
majdhogynem néha féllábon ér
haza a társadalom.
Oly szép színekben bír
játszódni az alkonyati óra,
ami furtonfurt sivár volt és csempe,
az most fölgyúl,
orcáját sikálja a muskátli
a mélység fölé hajolva,
vastag száron sok pici
szomorúság máma nem üt ki balul.
Jobbul az ember,
csak a rovarok kergetőznek a szája körül,
meg a bokrok helyén,
ami nincs se bokrétája, se bokra,
el nem röpül,
mint a bogár se a sóhajtól, de belül
ernyőt csokroz az alagsori mélyben.
Sic itur Adacsra.
 

(politúr)

Hogy az ember kihajol
valami balkonról kicsikét,
fölnéz, lenéz, hogy hát
hol nyílik neki is pipitér.
De bizony nem nyílik neki más,
csak a gumirózsa,
ecsetet vesz a képzeletében,
hogy szépen bearanyózza.
Sej, mintha csatahajón lenne
postás, vagy bolgárkertész,
néha olyan hiábának
tűnik ez az egész.
Aztán csak fényesinti a kilincset
tovább a könyökével,
lábat töröl, ami jól elkopódik,
hogy egyszer majd belépjen.
Igaz, hogy vannak helyek,
ahol még jobb a megélhetés,
de ott meg a másik szempontból
nem igen tökéletes.
A probléma újra nől mindig,
amint hogy a borosta,
de az ember élete
mégiscsak több, mint a bérlista.
A dalos kis pacsirta
fönn a levegőégben szárnyal,
és egyszer csak találkozik
egy középhatósugarú rakétával?
Ennél bizony nagyon
nagyon sok a jobb dolog,
azok is csak az ábécében
veszik az úttörőkolbászt, a szónokok.
Szebb kitekinteni, ha azt mutatják,
hogy Pioneer Avroszimov
elhagyja a bolygórendszert,
és a messzeségből táviratoz.
És van sok más, aminek
bizony nem kis a hordereje,
valahogy nem lehet evvel
az arcát fel-felsikálni derüre.
Több lakk, mint kolbász
és olyan sokan az árnyalatok,
hogy bírjak belátni valamiről,
amiről kilátva nem tudhatok?
Nehéz az emberi hold mindegyre,
bárha telibb hasa fölött dobog,
nézi, az egek érszűkületén
lassan növő meszek a csillagok.
Szél támad, kinyíló vitrinajtó a lélek,
az embert hátba üti,
lapockáját akkor a szálkásodó
deszkához odaillegeti,
vakarja hám a hámot körkörös,
nehéz mozdulatba,
csak inkább fényesül, mint elmúlik a viszketés.
Politúr ad astra.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]