Hattyúnyál

Hattyúnyál veri a fákat, a pázsitolt szegélyt.
Nem láthatja a véraláfutást már felszívódni,
pohár nyomát, sírós káromkodásét.
Szeméből ha teniszgép
dinnyemagot köp is ki végül,
nem kel ki a salakban. Heggyel beleáll.
Így a nehezebb ezt a pályányi piros
horzsolást összetekerni,
szőnyegbombázás rollniját a vállra vetni.
Ha csak dörzsbetegségről lenne
vaskos zárójelentés, vihetné ölben,
mint egészen közömbös meztelenségét.
Ugrik sötéten, nyirkosan,
díszfa törzsétől díszfa törzséig,
nem vakuval fényképeznek,
csak a hattyúk tátognak
idegesen a vágóhíd strandjáról,
tudják-e, nagyobb tét is van, mint
hogy a vizet leeresztik.
Többször körbecipelve magunkat
kiismerszik az öröklét szakaszossága,
díszfa törzsétől díszfa törzséig
egy kocka üres híradófilm,
elmosott kenguru szökken árnyéka
nedves ruganyán, tüskébe akadt gumiköpeny,
szivárgó, kényes hattyúnyál
látvánnyá veri a vizet, hal rég nem
tartozik a zizgő pikkelyekhez, vad sem
a koszló szőrhöz, kegyelmes húsipari táj,
csend, rend a hátsó kert felől is,
csak az a nyúlós kenguru a derítőknél,
feltekert teniszpályával a nyakában,
az hogy akasztja le magát, szegény,
a csipkebokorról?
Előjegyezzük, holnap lelövik,
ugró húsából nőjön gumipitypang,
gumiharisnya, sportcipő.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]