Lamentha

Már mindig Mária-ünnep, nehéz alkalmakogni, pedig ha vers, karácsony, ablakját belehelné. Serren a kotta, felcsap, a varjak mintha slafrok, lamentha illatom van. Ha lenne vers, rugózna bolyhos, fekete sálon, lábaleérni egyszer, míg krétaképe fönt ég, ahova lift se indul, túl fekete teákon, ahova csak kilépni, valami kicsi rongyot, cipőből vattakapcát előcibálni, vastag nyirokból két propellert kitisztogatni gonddal, míg jajduló motorral fölhúz a postajárat, tenyérke-havat hullajt, olvasd röpcédulának, akármilyen tüdőben sem savanyú levessé. Ma hörgőcskék az égen, hintáló babaholdfény, hunyorgás pattanásig, lamentha illatom van, nehéz alkalmakogni, didereg mű és műszer, látom kinyúlni karját, s ahogy rákapcsolódik a vászon lágy bilincse. Liftoszlop, higanyoszlop, az ünnep vérnyomása szökik üvegtoronyban, pirosló pumpalabdát izzadt tenyér ezüstje hol lóbál? hol dobogtat? Míg lassan visszaenged.