Lamenthák

 

 

 

 

Földközel

Tavasz, tavasz lesz, földközel,
virágmagasban verdesel.
Torkomban bross, irónia,
nincsen már mitől óvnia,
hordom mégis, mint pléhgigát
e göcögést, mit tű ver át.
Lemez-rekedten suttogok,
gipsszel kiöntött ballonok,
szélrablók ülik az eget,
ne várd, hogy levezessenek.
Virágmagasban verdesel,
ennyi vagy, örök földközel,
az éj, ha hangárjába zár,
mint bogarat a tulipán,
propellerzajjá változol,
nem közeledsz, nem távozol.
Virágmagasban, földközel
rezegsz, verődsz, hát higgyem el,
hogy azt a repülőteret
kitűzhetem, kitűzheted?
Hogy ne csak ernyőn fogjalak,
hogy belül megtaláljalak,
hogy mint a vérem járjad át
az érnyalábnyi éjszakát.

 

 

 

Pannorám

Cethal, virághab, félfény, mandula,
kigyúl tüszők piros sora,
még eltorokszorít.
Minek tülekszem itt?
porózus tükrök foncsora,
cseppben a csepp, a fordított csoda.
Tájkép tájképpel, tejsavas ködök
marakszanak s gyönyörködök,
csak az íly ostoba,
kit nem kötött soha
táj még így rámafák között,
s azt féli ki, holott beköltözött.
Látványt és hallványt szentimentholos
leheletemmel összemos
az est, nem őrködök
többé grimasz fölött,
belülről rántja össze most
magát az arc, a vers, elektromos.
Tajték, madárhad, ring a pannorám.
Hová visz, annyi. Oldalán
csak így vagyok honos.
S hová viszem. Lobos
múltjából mit bízhat reám.
Kiköp? Kiköt velem? Egyik se tán?

 

 

 

Lamentha

Már mindig Mária-ünnep,
nehéz alkalmakogni,
pedig ha vers, karácsony,
ablakját belehelné.
Serren a kotta, felcsap,
a varjak mintha slafrok,
lamentha illatom van.
Ha lenne vers, rugózna
bolyhos, fekete sálon,
lábaleérni egyszer,
míg krétaképe fönt ég,
ahova lift se indul,
túl fekete teákon,
ahova csak kilépni,
valami kicsi rongyot,
cipőből vattakapcát
előcibálni, vastag
nyirokból két propellert
kitisztogatni gonddal,
míg jajduló motorral
fölhúz a postajárat,
tenyérke-havat hullajt,
olvasd röpcédulának,
akármilyen tüdőben
sem savanyú levessé.
Ma hörgőcskék az égen,
hintáló babaholdfény,
hunyorgás pattanásig,
lamentha illatom van,
nehéz alkalmakogni,
didereg mű és műszer,
látom kinyúlni karját,
s ahogy rákapcsolódik
a vászon lágy bilincse.
Liftoszlop, higanyoszlop,
az ünnep vérnyomása
szökik üvegtoronyban,
pirosló pumpalabdát
izzadt tenyér ezüstje
hol lóbál? hol dobogtat?
Míg lassan visszaenged.

 

 

 

Garnidallam

Tribün a rúzsos szájhunyatban, létartó,
nagy drapériák mögött a lenyelt suhogás,
eső folyik le csíkban, tengerig, maszatol
csókos vakotát, vastag, üleplő mirha-zaftot,
e pípes garniszálló ablakát, belátni most az ég
alá, fondor homállyal megtintázkodom.
A kávéfőző sompoly sziszegői hagynak kicsit
az ablaknál időzni, rózsás szájnyugta
békés perce ez. Esik, folyik le csíkban
málnaöntet, dagadtra ázik garnitükröm,
mint dobra szórt bab messziről, püffedt
keretben taps ropog. Amott a felsötétlő
mumszmosoly alól a fúvószenekar kigyalogol,
tenyere fényesül a csatton, már álmában is
összecsattan, holnap az anzix matt felén
sorba áll újból kottajegyért, ünnep folyik,
folyik le csíkban, lába leér a tengerig,
mossa a foncsort föld alá, mossa a szálloda alá,
a mélyen úszó étteremben pávát filéznek, torka
nyitva, s a belsőség már kannaszám,
farktollai eligazítva, olyképp, hogy
túlmutat magán, kopasztás bűzét ellegyezni
kész, föltisztul így a felleges vidék,
s ellátni messzebb, garnírung felé.
Hogy elhevert a horizont, hegyek,
megannyi gégeporc iramlanak a bőr alatt,
hanyatthomály púderverésben, nyaktáji
népaláfutás. Kevéske fényhez csippentve
torkát, ki az, ki itt most szembenéz,
kié e kékes duzzanás, kié a foncsorvesztett
ablakon ki-beszivárgó rajzolat? Mintha
esőn át, ázott púderszárnyakon át
lehelne rám szemből, az állami postáról
valaki s égetne szájmeleg nyoma,
mintha titkos stemplit ütne nyakamba,
kannamélyben a pávanyelvnek hiába egy
a hangja. Eső folyik le csíkban s tengerig,
eső igen magasról, rózsás megafon leve gőzöl,
míg én az ablaknál időzöm, ablakba,
falba, vaktükörbe, belémszakad a fekete,
a jegyrekotta, garnidallam, pástétomvalcer
kannaszám, pohár-forma tenyérrel állok,
üveggel beharapva szám.

 

 

 

Doboz

Maga a fény- és lángképzés
egyre biztonságosabb,
s míg régebben dédpapa zsebe
többször kigyulladt leugorva a lóról,
így égett benn egy ízben
a lottó, a hetibér, az orvosi papír,
miszerint majdani dédmama virgo,
mára csak rendeltetésszerű használat mellett,
már ez is főnyeremény,
casco a bajban, érett e doboz, úgymond, érett,
e tekintetben szinte a sajthoz,
szó-szó soványabb a priori,
két aktív oldala kopottas, tapintásra
belga velúr, cementes svájcisapka,
még dörzsölődik, bárha csüggeteg, nem kór,
szimpla elaggás,
két passzív oldalán felhordva ujjnyomok,
tapintható, ám látni csak lupén
az egyszeri és végtelen dünék szolíd csipkézetét,
lenyomat lenyomatra,
mint vertikális rendőrségi akta,
empirikusan nem, tehát belátható.
Az élek némi roggyanó tendenciát
sejtetnek inkább, mint mutatnak,
kifoszolván zsírosbársony köszörűktől,
megannyi szelíd erőszak,
ám karakteres még mindegyik,
csak csöppnyi lágyság,
védtelenség, ennyi kell, még az elvágólag
bevetett katonaágynak is kell ennyi slamp.
A mélyedés a nyomtatott fedélen csak épp,
csak mint elfogyó beteg alatt a vaskos
hordágy hajlata, s a fent jelölt határok által
sötétre zárt üreg oldalnyomással
fényre tolható, aztán rendeltetésszerűen,
nem mint a lóról dédpapa,
széjjelpislantva, májleső madár
kering-e horpaszunk körül:
tűz adható.

 

 

 

Holnap indul a század csuklógyakorlatra

– írta Troppauer Hümér –
A Szahara mellkasára
rásüt a sivatag rózsája,
Eljött a délutáni
fegyverkarbantartás órája.
Mióta ki vagyunk hajózva,
ez a legkomfortosabb garnison,
Ránk gondolunk, és egyre csak
fel-leráng a rekeszizom.
Fölöttünk mint egy, illetve 2-tő
meleget adó szárny,
Terped széjjel
az órjási kaszárny.
Hűl a lélek súrolatlan
csajkák fedelében,
Dermed a leben lassen
szuronyolajban, mintha lében.
Megannyi sárkánymintás pongyola,
megannyi szőke kócdauer
A hornyos puskacsőbent
ömődik, tűnik, fullad el.
Mert görcsös a mi ki-belégzésünk
és bizony gyatra,
Holnap indul a század
csuklógyakorlatra.
Sunyi rohamra rándul mellkasunk,
dudamód domborhorpad,
Himbáló tevék a zubbonygombok,
e pucerájba sompolygó had.
Mint ha rézedényt sikáló
beduinok közt szétcsap a gránát,
Burnuszos, rémült ujjaink
hanyatthomloklanak a szaharán át.
Hajlongunk mell-leszorítva,
míg felcsukol mókázó szánkig
A nyikkanó emlékezet,
hogy kezdeni sem tudunk vele már mit.
Ha összeragadt családi
és másmilyen fényképeket veszünk is elő,
Farzsebbe tévedt mozdulatunk
szétszálazatlan, eltöredező,
De légnemvéve, befogott orral
ülni se könnyebb, meredt tartásba,
Hány kredencüveg morzsái
tokozódtak a század seggepartjába,
Hány törött gramophontű,
vagondeszka, drótszöges határ,
S hány irgum-pogrom, rossz csipeszfogás,
hogy csoda szinte ülni már.
Csak a rakaszizmok babrálnak
pokróc és tár közt fürgén fel-alá
Betárazzuk a reszelthegyű múltat,
dadogva be a nyelv alá.
Foszló zsávoly a sivatag,
lükög rajt millió tevepata,
Gombolgat gallért rajt,
garnisont századnyi pszichopata.
Ellankad mókás, zajgó kebelünk,
vidúl a hűdött szervezet,
Szeppent mosollyal stószoljuk újra
a szétrúgott szirénkonzerveket.
Feszenkedve az ágyszegélyen
viaszkoljuk a szíjazatot,
A századgramophontiszt újrahúzza
a hajnalpíros virradatot.
Kereng, mint prézlidarálóban a zsömle
a Dél Csillaga jazz-band,
Markáns harcéleinkre lassan visszapozsgul
a pirosbarna lelkend,
Estelszik künn a Szaharában,
tüzes köveken sütik a keszrát,
Fogunkon zizgő lepedék,
homokpapír zümmög, hiéna-esztrád.
Anyánk, mi egy virág vagyunk,
fiad egyetlen árva csillaga
Kilép keményen, a vállán
töltött deus ex machina.
Görcsös ki-belégzését
többé nem veti latra,
Holnap indul a század
csuklógyakorlatra.

 

 

 

Tunisz

Mint zsírpapír, ha ellopódzik
nyitatlan ablakából is,
utána néz, nem átkozódik.
De messze van Tunisz.
Zörögnek légűrök között,
egy-egy sovány légyrobbanás
reszketteti meg a közös
falakká vált szobát.
A zsíros pauzban volt az emlény.
Miért nincs vesztes, hogyha van,
hiába húzta ki a szemlén
magát gusztustalan,
csukódva tágul, mint a szemhéj.
Tunisz de messze van.

 

 

 

Na szép

Az ember egyre jobban lemenne önmagába,
na szép, ez igazán na szép,
ott belül egyre jobban Vajdajános,
nagyon hideg nyirokba lóg a lába,
s az arca nagyon szanaszét.
Ott belül roppant kicsikék az összes angyal,
szárnyuk helyén üres lapát,
ha mehet is, csak úgy megy önmagához,
mint a pincébe szénért menne Freuddal,
s egymás kezét szorítanák.

 

 

 

Március

Elkelne bár a szép szelíd beszéd,
csak ejtsd le vállad,
centis kis jószág köldöknyi neszét,
úgy hallgatnálak.
Szuszogva birkózik a fűkölyök,
először újra,
orrában márciusi ösztönök,
öledbe fúrja.
Hasacska napfény hízik, hömbörül,
lassan kitetszik
az anyaföld a két karod közül
és átmelegszik.

 

 

 

Törek

Ízenként szalmád rajzolom,
törekké átsatírozom,
amit ma fellazítanom,
talán idővel összenyom.
Törekszik, bárha friss alom,
ne szúrósodjék el nagyon,
kicsi jószágom, jószagom,
elgondol és elgondolom.
Jászolához hunyorodom,
lettem-e többen, hogy veled?
a lámpafény csupa korom,
fázósan betlehempereg,
s világít ha kipakolom,
kocsonyacsillagon remeg.

 

 

 

Répatűz

Remeg a gyöpszáj, föllazul,
ki fullad fekete teába?
Répát darálnak szótlanul,
sürögve és hiába.
Két cukrát összedörzsöli,
körömnyi répatűzre vár,
s kicsiny tükrében elöli
édesét süllyedő kanál.
Szorít, némát a néma,
tabletta mállad a szemén,
ezüst kacsintás zagyvaléka,
sarkába gyűl a sózat, és a
szántásig semmi esemény.
Félhold. Se sár, se répa.

 

 

 

Köpülőgép

Csillagokban dobog a tejgyár.
Szúrósodik. Tejszag szitál.
Köpülőgép motoz a táj gyér
sörtéi közt, zörög, leszáll.
Gyöngyös lapályát föl se gyűri,
vajsatu morran, kicsi göb,
savacska gyűl a kese fűre,
hogy élét vegye s lecsöpög.
Tehénkéit szerteuszítja,
hát hol lakik a tőgymeleg,
a zsiradék, ha így taszítja
azt is, ki nem szakítja meg,
csak csöpp szívét odaszorítja,
ki nem reng itt, csupán remeg?

 

 

 

Tevecérna

Már babacsörlőt rázogat a jácint,
világos még a dombhatár szederje,
nyelve hegyével maszatolna rá színt,
ha nyugodt, fényes hold volna a nyelve.
Elsavanyúl a virág, a halillat,
dromedár nyúlik, az éjteli dombsor,
mint tű fokát, a szűkülő pupillát
keresné, s görbül el rajt milliomszor.
Ha selyemszál volnál, azon is a görcs,
excellence-i cérna, par par excellence,
mire kisimulnál, éppen beletörsz,
mire kifordulnál, szépen belehalsz.
Már mintha szőre, gőzölög a kontúr,
még térden áll, majd elhasal, nehézkes
púpja lesüpped, köréje vakond túr
kis halmokat, álcáznak itt, ne reszkess.

 

 

 

Tandarab

Már nincs több elégia bennem,
elporlik siketen a benzin,
a hárfa húrja nélkül zendül,
ha üzennék, és volna még üzennem,
mire a cseppeire fejt kín?
szemem a szemeimre ejtem,
már nincs több elégia bennem.
Már végleg tandarab a bánat,
már végleg önmagára bámul,
akképp növekszik, mintha múlna,
milyen mosoly zárójelzi a számat?
ki oldja föl e jelbeszédet,
mielőtt egészen kiszépül?
s már végleg tandarab a bánat.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]