Sheila súlyos, tompa tárggyal

Városunk vállgödre kitöltve, megáll
a téli eső, csak nyugtatom, csak
nyugtatom magam, elfogja úgyis
a felügyelő, fél tízre úgyis el,
megyek a busszal, megy a busz velem,
és panta rhei és panta rhei, a képzelet,
az óvodás gyerek, a keresztrejtvény-lakótelepek,
csak nyugtatom, csak nyugtatom magam,
fölöttem grízes, kékeslila fény
üt át az erkélyek szájüregén,
sikoltanám: Patrick, ne még, még nem
értem haza, de jő a súlyos, tompa tárggyal
Sheila, s üres a széf, akár e busz, velem
éppúgy üres, mint nélkülem, csak
nyugtatom, csak nyugtatom magam,
bármilyen lassú, mégis célja van, és
útja van, elöntve néhol bár szurokkal,
én istenem, mi lesz, mi lesz a magányos
utasokkal, bár panta rhei, összébbhúzom a
közérzetem, e szombat este merő
izgalom, újratermelődik a munkaerő,
mercedes típusú kocsiba ugrik a felügyelő,
mögéje ül a lakótelep, a képzelet, az óvodás
gyerek, még én is én is hazaérhetek,
Sheila eltűnt, sehol semmi nyom, gyanús
vagyok, ha jól meggondolom, nincs alibim,
nem ültem ott, mikor Patrick meghalt,
s a széf, szóval félek kicsit, a mercedes
rohan, utolér fél tízig, és be kell
vallanom, hogy ezt a filmet láttam
valahol, így nyugtatom magam,
csak nyugtatom e szombaton a lassuló
buszon, s elkezd verni a
téli eső, elfogja úgyis a felügyelő.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]