A nulla jeremiádja

Hát megroskad a szívgyönyörű nyár,
legyek emléktáblája kigyullad,
tegnap letettük a poroltót,
holnaptól már csak koszorúzunk.
Jeget cipelek éjszaka,
és úgy suhognak fenn a bőrkötények,
elhagy már minden képi logika,
viszem valami vizen át
ezüstfekete filmek üres dobozát,
viszem hova, viszem hova.
Szememre támad a dagály, kiszámított
és nyelhetetlen, és épül a só miután,
és szétmar a só miután
lefut a tenger, teli a szám
lélegzetvételnyi szünetekkel,
öttel, százzal,
fulladás ellen fulladásig, a
keszeg könyörgése ez a parton, a
nulla jeremiádja, vershomokban
madárláb-szavak, szárad a só, karcosodik,
fehérül, kimerevíti a szemhéjamat,
mindenesetre kevés ha az ember
édesvizi búvár, vidámparki pilóta,
szemmaró, keserves optikán át figyelik
a perspektíva halálát pupillámban
a párhuzamosok, lefut a tenger,
leroskad a nyár, és kúszik a homok,
leplombált szájjal alszom el,
citrommal álmodom, miként a
trombitás, ki úgy is játszik,
belefacsarodva,
és úgy fullad meg, mint a szénrakás,
a lassú égés összerontja.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]