Esti kréta

 

 

 

 

Angyalstop*

 

 

 

 

Ezüst terep

 

 

 

 

Szelíd tájban fél korsó hiány

E szelíd tájban
nincs hiba bájban.
Messziről halk térzene
rémlik, mintha vérzene.
Napok sora szomorúra,
válik söre keserűre.
Hab apad, megmarad
kivárás jogán
fél korsó hiány.
Cseréli savanyú babért
zsebeiből a törmelék-babért,
kiméricskélni micsoda babra,
beváltja mindet savanyú babra.
S mivel az ámbár hátjain
a legfőképpen elnoházott,
s talánesetlegmégsemazt-palástot
ölt a Nepofázzott,
leveti szigorú
optikumát,
nézi a felhők
panoptikumát.

 

 

 

Krétapálya

Elmosódó gombfocipálya,
válogatottként apa télikabátja,
fekete albertflórián száguld for
gentleman után, repülnek géz-kapuk,
az első Fecske vasstamással a vécé
ablakában, a park szaga, mikor
haza, lappadt boxkesztyűk illata, egy
Liston-kép a tornazsákban, a bal
csapott, a lámpa-ring, hol listonként
kering, a szégyen, ha gimnazista lányok
nyihognak éppen akkor át a parkon,
a taknyos őszi alkony, tokája dupla
holdja és a svájcisapkazöld tanév,
a surrogó viharkabát edzés után a
parkon át, a meccs, hol ütik a fejét
belharc helyett, az átírótömb-versfüzet,
előbbről balett-termek lányszaga, egy
zongora, a balettiskola, kezdő tanárnő
kiskabátján lila fenyvesikettő, a
németóra, a terv, hogy halkan kopogtasson,
ne hallja meg a csontsüket kisasszony,
s mehet haza, megint a négyes
tornajegy, az első rendes tornanadrág
gumis helyett, a bánat, nem lett ma
sem soványabb, a box után, kivonják majd
e sport alól, mégse jó bármi, hogy
megtanuljon rúdra mászni,
hát bandukol, lábát a tornazsák
veri, hátát az este kesztyűi, fél, pedig
hátralesne, oly túltömött az ősz,
füstölgő, nedves Fecske, a krétapályán
félidő, az összecsörrenő fradi komoly
tócsákban nem tud játszani, a parkon
túl a konyhaasztalok, hol később
nagy csaták, a császársárga ház
személyhajó, elringató a lépcsőházban
minden éjszaka idősebb nyúlemilné
pézsmaillata, és van idő, míg
kiderül, hogy Verne: zsül, odébb
trafik, trafó, török cukrászda, de
srégen át a park, ismét a park, hiába,
hol ősz, hol boxedzés után haza,
lefröcsköli egy varszava, a köd, hol
kesztyűk úsznak el, hol pontos pályák
áznak el, vívatlan meccsek vesznek
el, hol őt és csapatát magasba úgyse
dobnák, hatvannégy ősze? hatvanháromé?
irdatlan mackónadrág.

 

 

 

Ha épül ha omlik

mikor épül ha omlik
nagyon szájszéli hajnal
kocogtat fogsorához
holdat kalap cementet
homokban fog csikordul
zörgő esőkabátok
vonulnak szakadatlan
cementes teherautók
mikor omlik ha épül
falhoz koccan a tajték
tajtékban tégla dermed
megvallat könnyű hamvat
szakadt cementeszsákot
zápor szapora harmat
késő elfutni habként
megkötsz leülsz bedöglesz
Dévába beleépülsz
kőként vagy kőművesként

 

 

 

Hogy megszűnt

Hogy megszűnt
a magántulajdon,
nagyokat röhög
a tulajdon
magán.
Legyen miközöttünk
egyenlőség!
Stan és Pan
a mérleghintán
kiabál.

 

 

 

Dal

járok az orgonaszagban
pereg rám bogár-zápor
fölöttem filléres szappan
olvad kéken világol
kezem tavaszom kékül
ropog az esti kavics
tapossa ízleli s végül
eszi cipőm a nápolyit
a sétány végén már az ég
csillag merül el benne: szúnyog
kezemnek odasúgja még
„én most kihúnyok”

 

 

 

Ezüst terep

Ha ma éjszaka verset írnék,
alvás helyett, mondjuk,
a facsokoládépapírról írnám bizonyosan,
a facsokoládépapírról,
amely ha jól megszemlélem,
ezüst terep,
felülről bábszínházi kellék,
tükör-görcs, happy-end-ország,
alulról porckorongsérves füveknek
törékeny ellenszegülés.
Ha ma éjszaka aludnék
versírás helyett, mondjuk,
kétütemű nyolcasba, esetleg
kétütemű nyolcasba
gyömöszölném a szuszogást,
és bizonyosan
szépet álmodnék ama versműről,
amely tulajdonképpen
ezüst terep,
ólomtörékeny bútorhuzatja,
például bútorhuzatja
a nagyszálkás facsokoládénak éppen,
mondjuk, a végesehossza
kirakatban.

 

 

 

Berendezik a ringet

Ma este is berendezik
a ringet kerthelyiséggé,
és illedelmesen
leülnek a sörökhöz,
fogvédőiket testmeleg
mosollyal asztalra teszik,
pásztorábrándokat
dudálnak egymás kesztyűibe,
szemük sarkában
téblábol a jóság,
mint egy tüllszoknyás
boxoló.

 

 

 

Betlehemi kassza

arcod a taxiban kisápad
végtelen lámpasor lök
üres fehér diákat
az utca keretébe
kezemben lassan ég le
megpörkölt bakancsfűző
atléta-csillagszóró
átfordul tűlevélen
tűzoltók munkakészen
kártyáznak egy gatyában
van ki betlire játszik holnap is
kirabolják holnapután is
kihűl meleg ágyad
huzatos spájzban keltkalács
karácsonyok szállnak
taxiórán betlehemi villanás
kihűl a sosemvolt lakás
elkocogok az éji szamárral
nem abrakolja senki
tűhegynyi káposzták az égen
Jézuska félkönyéken
bámulja ahogy apja
a szénát számolgatja
csilingel betlehemi kassza
Mária leszedi az asztalt
hagytunk holnapra resztelt
májat három királyok
sóhajtnak vattacukor-mélyet
isznak cukros töményet
fönnakad erkélyrácson
az iszkoló karácsony
ott himbál februárig
hull szőre mint az afrik

 

 

 

Beszállás

Azt hiszem, e fülkében
van helyjegye ebédem illatának.
Szabad ide az Ön koffere mellé
helyeznem
egynémely gesztusom?
Ezeket hirtelen dobáltam össze,
amikor eljöttem onnan.
Egészen diszkrét lábfej-penetranciám van,
ha nem alkalmatlankodom,
behúznám az ülés alá. Úgy.
Nagyszerű. Itt jobb neki. Nekünk.
Látom, dohányosnak tetszik lenni.
Ha meg nem sértem, fogyasszon majd
az enyémből,
az arany Astor füstje könnyű amúgy is.
Kezem nyomát feladtam személypoggyászként,
ugye, mégis jobb, mintha a karfán.
Nyugodtan cserélje ki félúton
Könnyű Nyári Rejtvényturmixát
az én
Könnyű Nyári Magazinommal!
Az udvarias, nyugtázó mosolyt
ha szabadna, idekasírozom
az ablak sarkába. Fogyassza!
Itt meg tetszik nyomni egy gombot,
és akkor megjegyzem az alagút után,
hogy meleg van,
és hogy lassúak ezek a vonatok,
és hogy koszosak,
és hogy Japánban.
A másik gomb az üzenetrögzítőé.
Ha kérhetném erre a választ.
Jó utat. És köszönöm.

 

 

 

Bukolika

Minden bizonnyal nyáresti éj van.
Így. Amúgy
szurokba merült a nappal keksze,
kipállott szájú szónok az este.
Közben latin derű.
Jön le a pásztor a hegyről,
ballag a hegyre a költő,
féluton Ünnepi Könyvhét.
Leng, leng a szmoggyár füstje kéken,
dögcédulák az estikéken.
Patak patak hátán,
olyik eldobált trabanton folyik át.
Félúton félúti zászló,
mámorban a karcsú kilátó,
csúcsán Kánaán mímelődik,
a töve újratermelődik.
Nyáresti éj minden bizonnyal,
grill-csillagok zizegnek
sztaniolban.

 

 

 

Nóta

nincs más csak
fojtás s
fojtatás
minden legújabb
folyvást
folytatás
nincs más csak
hajtás s
hajtatás
daloljunk
pajtás
pajtatás

 

 

 

Tollhullatás

A varjak őszi este messzi klottgatyák,
időn, idényen túli meccs,
hol labda sincs, a hold a mély talajban vállig,
még nől a fű, hunyorgó hegye ködbe vásik,
kapura húznak, nincs kapu,
ki lesre fut, lehull, akár a kő,
örök vakuk merednek négyfelől,
selejtező az őszi esti égen,
akiket nem vár öltöző,
laknak becsúszó szerelésben,
a károgás szájonvert megafonból,
amíg üres lelátó tombol,
csak súlytalan tollhullatás,
selejtező, időn, idényen túli meccs,
de varjak vére hull,
könnyen, sötéten, számolatlanul.

 

 

 

Ének az esőben

 

 

 

 

Himnusz Bell Máriához

Ha rajtad át már nincs hova,
téged tárcsázlak, Mária,
üveg-kápolnák láncra
feszített prostituáltja,
forintos bakelit-Mária,
veled, ha általad hiába,
ha kábel idegeiden
túl nem felel, nincs senki sem,
zokogás vétlen tolvaja,
te gyónj meg egyszer, Mária,
számokká kódolt szánalom
szégyene ég az ujjamon,
miért szorítlak görcsösen,
ha nem felelsz, ha nem felel,
kinek már nincs mit várnia,
mért fúl meg mégis, Mária,
torkában szikra-pattogással
némaságot ki ellen vállal,
magából immár mit fedezhet,
membrán lettem s mint membrán reszket,
ha rajta át már nincs hova,
mért nem szólal meg, Mária?

 

 

 

Ujjaim kibogoznád

ujjaim kibogoznád
ha eljuthatnék hozzád
és várnál kaviárral
suhogó zöld madárdal
lugasával
színezüst halat adnál
ott állnék asztalodnál
napfény és hajad méze
hullna a terítékre
végre

 

 

 

Ének az esőben

Esik. Egyre vadabbul.
Gubancos eső, felhők sűrű haja,
szél fésűje tépi, szálba, csomóba repül,
söpörnék borbélylányok pocsolyává
záróra után,
ám széjjelomol, kis szőke patak lesz,
s szórakozottan iramlik.
Látlak. Valahol morzsolod épp
tizenegyedik ujjad, s szívod, szívod
a filter-csontig, harangszó cukrozza
a kávéd, födél alatt valahol,
födél alatt mindig,
mert hisz széles e nagy kerek ég,
tűzoltógarázs, s nagy piros kocsiját,
a vihart – égő derekunk oltandó – kivezényli.
Mitől óv meg a pikkely-tető, mondd,
mitől óv meg a neylon-bunker, ha a
szél, az eső itt csörgölődik ereinkben?
Jönnek az éhes nyájak, sugárban zúdul
a dombról a vízbe az autósor, cikkan
a nikkel ökörnyál, s lustán, tömpe pofával
a bálna-buszok hörpölik egyre a sok kis
vasárnapi Jónást, tengertánc, és nincsen
senki, de senki a parton,
mind az esőben cuppog, a csókban, a sárban.
Látlak. Valahol szoknyád igazítod,
hallom a hangját, sárga harangzúgás,
átpólyázza gerincem,
megmelegít, s bár elmállik, tudom én jól,
az esőben, akár a plakát, mégis
ringassad kicsikét még, kedves,
szoknya-harangod!
Fázom már, s érzem, hogy lichthof mélyéről
kiabálok, lichthof mélyéről, bár falait
sose látom, csak hallom, hogy az összes
fürdőszobaablak, legalább százemeletnyi,
hersegve kinyílik, s hullnak alá csurgó,
csöpögő, jól bezabált szivacsok, lásd, így
folyik itten a víg toros ünnep a bamba vasárnap
fénybe takart vizihullája fölött,
brummognak tengeri tücskök, kúszik ragyogó
hegedűszó, fürge higanyszál föl,
föl az égbe, a szappan holdba.
Látlak, valahol fejedet rázod,
sátorodat, sátoromat sörszínű hajból
fölém feszíted nyugtató födélnek,
világnyi biztonságnak,
simítható égi vidéknek,
úgyhogy bádog-kabátom összefogom,
összefogom magamon rongyos versem,
megidéztelek, itt vagy az égen,
itt vagy vizes ingemben, teafőzőm melegében,
itt és valahol, mint az eső,
nézd, zuhog egyre,
zuhog egyre vadabbul.

 

 

 

Amarcord

Messzi, míderes operettek
színpadáról hozza a víz
az Odol-reklám formájú
kulisszát, és jézuska-leső,
szitakesztyűs koldusok
tündér-csípős szikrákat
pattogtatnak elő a hajukból
sürgönyképpen körülötte.
Kiúszik a mozi, kiúszik a vízre
vizibicikli-reményen,
ott ringatózik a boldogság
a trafikosnő ledobott
alsóneműjén alga-glóriában,
vaniliafehéren,
nagy duda-mellek
óceánjáróvá fényesednek,
Itália rengő csípője körül
a kombiné ultramarin
tengerré tömörül,
ki ne indulna fehér
vizibicikli-reményen
tengeri Bábelt látni,
nemcsak a vak harmonikásnak
kell a távoli kürthöz a bálványt,
a hajót, a csodát kitalálni.

 

 

 

Vincent üzenete Theónak

Mit szakítsak én a rácsokon, Theó,
ha szemem a homorú egeket
tölti ki már, ha szemem a napot
bogárrá égeti már, s kikönnyezi
a földet?
Minden kerítés dőlhet ravatallá,
arathatják a szemfedőt,
fojtósárga gabonából megköthetik,
akárhol rámteríthetik, Theó,
fényen-túlról bocsátott
létrát elém
a legnagyobb lotyó,
ez már az utolsó ciprus,
oly megmászhatatlan, oly magas,
de a legzöldebb, a legfeketébb.
Hogyan mehetnék hát odébb?

 

 

 

Lehet mérték

Lehet mérték
az optika,
és kettőnk
párhuzamosa
a végtelenbe
tartva ponttá
rövidül,
lehet mérték
a talpfa,
végtelenig össze-
s messzetartva
egymást
loholunk
egyedül.

 

 

 

Ésóés

és kipállott az ajakunk mindkettő
ó Jeremiás
és szerveink sem nem keresik
sem nem útálják egymást
és elbillennek az éj nagy bögréi
és kiillannak a nagy
sötét vizek
és megtalpalt csillagok kórásznak azokban
fülbe gyűrt ujjakkal
és hallani szinte hogy tocsog
az Égei-tenger
és elszáradt kamaránkban bánatosan
zörög ásó kapa
és mondanám ó Jeremiás hogy az
égi mütyürkék könnyek
no de nincs bennük egy szem sincs
tétovaság
rend van az égbolt vaksin
bámul az űrbe

 

 

 

Egyre tágul

hajadat összekotrom
kikotrom szakállamból
kikotrom sátor-hajad eltévedt
pányváit szememből
sátor-hajad amely kimetszett
menekített magamból
csak tágul egyre tágul
hézagain
eldobált bőreim didergő
törmeléke rám hull
hajadat összekotrom
kikotrom szakállamból
világnyi biztonság sátor
repülő szőnyeg
a végtelenben landol
röpül hajad
a dohányföldek égnek
elévült táviratokat fogalmazok
egy léghajóba nehezéknek
hajadat összekotrom
kikotrom szakállamból
mint öntvényről a homokot
lekocogtatom az arcom
sátor-hajad csak tágul
egyre tágul
eltévedt üzeneteim
után tűhegy-pupilla bámul
nem moccan tűfoka-torkom
hajadat összekotrom
kikotrom szakállamból

 

 

 

Gyászvers-próba Nagy László halála napján

Szélhordágyon a város,
szügyében sziréna-pikák,
jégfényes korcsolyák kettédűlnek
a meghegesztett rianáson,
a botos ember idebólint,
forró sörényét leveri,
hó-hypózók körbeterítik,
galambok, katonazene,
szomorú, biccentő pónik,
összebicsakló hintalengés,
a botos ember idebólint,
szárnyait lecsatolja,
pirosat billentő tollak,
töltse párnáját aki nem fél,
hó-hypózók körbekerítik,
jégfényes korcsolyák kettédűlnek,
heged-e a rianás?
vágtat a ló talpig habosan,
nyakán akad a rönksorompó,
összebicsakló hintalengés,
arcára hóvirág,
zörög az egyszem mancsos falevél,
feszíti össze Duna-szár, Tisza-ér,
a tejtől sáros állatvásár
passzusainál most ki strázsál?
szélhordágyon a város,
szügyében sziréna-pikák,
jégfényes korcsolyák kettédőlnek,
arcára hóvirág.

 

 

 

A nulla jeremiádja

Hát megroskad a szívgyönyörű nyár,
legyek emléktáblája kigyullad,
tegnap letettük a poroltót,
holnaptól már csak koszorúzunk.
Jeget cipelek éjszaka,
és úgy suhognak fenn a bőrkötények,
elhagy már minden képi logika,
viszem valami vizen át
ezüstfekete filmek üres dobozát,
viszem hova, viszem hova.
Szememre támad a dagály, kiszámított
és nyelhetetlen, és épül a só miután,
és szétmar a só miután
lefut a tenger, teli a szám
lélegzetvételnyi szünetekkel,
öttel, százzal,
fulladás ellen fulladásig, a
keszeg könyörgése ez a parton, a
nulla jeremiádja, vershomokban
madárláb-szavak, szárad a só, karcosodik,
fehérül, kimerevíti a szemhéjamat,
mindenesetre kevés ha az ember
édesvizi búvár, vidámparki pilóta,
szemmaró, keserves optikán át figyelik
a perspektíva halálát pupillámban
a párhuzamosok, lefut a tenger,
leroskad a nyár, és kúszik a homok,
leplombált szájjal alszom el,
citrommal álmodom, miként a
trombitás, ki úgy is játszik,
belefacsarodva,
és úgy fullad meg, mint a szénrakás,
a lassú égés összerontja.

 

 

 

Taormina

Taorminában fönn a hold
kimerevül az ének
nyugszik a csendőrlaktanya
nyugosznak a szirének
ez az utolsó éjszaka
amit már néven sem neveznek
hüppögve sír a katona
és a naszádok eleveznek
Taorminán túl semmi nincs
nincs is talán Taormina
Armstrong a holdból visszaint
hüppögve sír a katona

 

 

 

Üzenet

Üzenet a kövér repülőnek,
riadt túsznak, riadt terroristának,
fügefák és eldobált mosógépek közül
fogak kapkodó távirata.
Úgy tűnik innen,
a drótokat nem tartja semmi,
esti halálhír, éjjeli unoka sistereg el
és belehull az Óperenciásba.
Üzenet a csillagokkal
kerített strandra, a tenger mellé,
üzenet a repülőhalaknak,
visszazuhanni veszélyes,
mégsincs hová el,
csak a víz van és csak a
táblák,
tengernek fordítva, halak nyelvén:
cápaveszély.

 

 

 

Mélyles

A verstelen vasárnapnak vége van,
és immár szárazat vizelnek sótorkú hentesek
Európában, akárhol. Szaladgál föl-alá a
Nord Orient, akácfák közéből üveg-nap elillan,
széjjelrobbant szódásszifon drótvázai: akácfák.
Minden nagy kígyó hazaér, bőre nélkül hazaér,
békésen és hatalmasan dohogó
szivattyú-városokba,
ahol sziréna fészkel, pihés és jóllakott
sziréna fészkel sztereo-téglák közt, őrült
fésűmuzsikákkal, agyvérzéssel, kibelezett
ékszerüzlettel randevúzik, szaladgál, nyargal
a Nord Orient, gargarizáló alagutak fölébe
futnak, hideg tejúti tengerek fölébe futnak,
melltartók és epizódszerepek
végig egész Európán
zuhanórepülésben, mikor az ölebnek elég volt
és kiszalad az antarktisz-járdára házmesternek:
átmos a tenger, ó ősök ó aranyát ó beleimben
ó, dehogy találja, a holdból gázolaj szivárog,
és merthogy holdsütés van, látni,
higanyszép tavak
sását elfésülő horgászzsinór peng ha peng,
elfut a Nord Orient,
elfutnak a sárga, kása-virágos
táviratok, kiürülnek a drótok, csak az alfőnök
cimbalomozgat néha, leginkább a
Krasznojarszki őzbarna babámat, közel az
összespórolt nulla óra, sótorkok rendben,
szivattyú rendben, parkok tolvajai rendben,
ölebek rendben, tavak higanya rendben,
Európa rendben, lepihenhetünk.

 

 

 

Angyalstop

 

 

 

 

A fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon teraszáról látni a tengert

a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon
teraszáról látni a tengert
és Troppauer úr valóban virág
ül a kaucsuk kínai vázában
és a montenegrói szakácsnő
naponta gondját viseli
így van ez de az éposz sose jut tovább
anyám én Rejtő Jenő vagyok s nem P. Howard
a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon
teraszáról látni a tengert
nem azért de poltzbittner alajos
kártya és anzix
műnyomó műhelyében se szebben
hát vitathatatlanul költészet az
mikor a pitralon illatú kormányosmatróz
megfordítja alkonyattájt
a nagy kékséget és üzen tintaceruzával
Baba! minden, de minden Teérted volt.
És most? és most?          Csókol: Pepi.
a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon
teraszáról látni a tengert ugyanaz
fordítva csak részben igaz és nem átvitt
értelemben hanem mert a likőrgyár és a volt
kadétiskola nagy mértékben takarja
és oroszlánokról is álmodnak olykor
ha az idős tengerészek egylete
ingyenjegyet oszt a városi cirkuszba
a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon
teraszáról (részben) látni a tengert
és ha feljön a hold mert feljön
el lehet akkurátusan szivarozgatni
az összes hajdani Kalóz Jenny
háromszoros nagymama immár legalább
mindamellett feljön a hold és parazsánál
akkurátusan el lehet szivarozgatni
a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon
(teraszáról részben látni a tengert)
mint minden rendben tartott épület
fehérre meszelt
valamint a réztárgyak rendesen ki vannak
szidolozva és félévente újra van kátrányozva
természetesen a pissoir is ámde csíkos trikót
csak a kertész hord akit 1932-ben sodort ide
csíkszeredáról az úszni tudás
és ő pipázik egyedül
a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon
teraszáról részben látni a tengert
van itt egy hajdani másodgépész aki ivott
grogot és miért ne ivott volna 1927-ben
valamelyik keresztlánya lakodalmán
dunavecsén
reggel feljön a nap mint emancipált
dalmát leány a szabadstrandról
ki-ki védi kilenc tő petúniáját
kisebb darab viharkabáttal
a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon
teraszáról részben látni a tengert
sok mást is persze például tiszta időben
látni majland tornyait mind a harminckettőt
és esetenként felrémlik az abonyi kettő is
valahonnét az első elemi és az
első puerto ricoi foszfátrakodás közül
a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon
teraszáról részben látni a tengert
kikötő hátán kikötő és bizony nem tudhatja az
ember hogy mikor kerül szárazdokkba
illetve hogy fellobogózott hajója alól
mikor zsilipelődik ki a víz nem tudhatja
mégis a fiumei kettes számú
tengerész-szeretetotthon teraszáról
látni a tengert
ma jön a borbély
szelíden az arcok ezüst keféi ellen
ma jön az orvos
és Troppauer Hümér mindmáig tetovált
karjára mentőövet pumpál
kifulladt ez az éposz leereszt
Hümér úr számos izmain
a sellő egyre lomhább
halfarka csapdos és eltűnik az ing alatt egyre
kevesebb hajat söpör össze
a montenegrói szakácsnő a teraszon
mintha nem is ma jött volna a borbély

 

 

 

Angyalstop

Hó esik, hogy máshogy kezdődhetne
vers, este, tél, taplóig ázás,
magasan dübörögnek az angyalok,
szájukban kék fürdőszobák és szőke samponok,
szárnyuk alatt tépett staniclik,
hullahó, hullahó,
mesebeli álom,
kékre fagyott arcomat füstbe bugyolálom,
valaha volt bohócom, az rángatta így
madzagra járó kezeit, van csörgősipkám:
hajamra hó fagy, fejem rázom,
eldübörögnek az angyalok,
törött üveg pereg, pereg,
akváriumban két keszeg,
kátrányban két szemed,
törött üveg hajad, hajad,
hó, utca, aszfalt, burkolat,
épp fölkent forró burkolat,
törött üveg pereg, pereg, távoli arcod
talán bitumen sírós buboréka csupán,
elszállok odáig angyalstoppal akár,
útról az útra, hóból a hóba,
hétfő van, kedd van, szerda, csütörtök,
nőnek a versek, a holdak, a körmök,
Piaf az orsót pergeti lágyan,
sült tököt eszel a félhomályban,
ó, bundával az égnek a mérges tanyák,
persze, hogy kiröhögik az éjszakát,
de az úton a kegyes angyalokra várva
a forralt borról áhítattal illik énekelni, áve
meleg, szegfűszeg illatú pára, áve virágos iromba
bögre, bújj tenyerembe vörösödve,
mert ötfele szétfagy a kesztyűm,
és állok és állok, az angyalok eldübörögnek,
lehetnék betlehemes-kucséber,
hasamon lóghatna narancsos láda,
ringathatná benne a kisjézust Mária, hiába,
az angyalok ajtaja zárva, hiába,
reflektor-karikásuk cikkan, porzik a hó, és
porzik a kedvem, cukorban térdepelők, kása
fővéséből levegővétel még nem vacsora, majd
ha meleg konyhádba elérsz, fagyott inged
hátadról akkor akaszd le, csukd be, mint
ablakot, kicsi oltárt, misekönyvet, izzadtságod
majd kályha mellett lecsörömpöl,
majd ha a konyha, majd ha az ing,
majd ha a kályha, majd ha a majdha,
az angyalok győztesen dübörögnek,
december úr üveg-ökreit hajtja,
suhint alájuk üveggyapotot…
otthagyom az úton hó-figurám, szemafor-kezű
hó-figurám, távolodom a kamerával,
látom angyalországot nagytotálban,
cukortél, cukorút, cukoreste, cukornyugalom,
látom angyalországot képeslapon.

 

 

 

Hazajöttél, a szonettek meg strandra mentek

Hát hazajöttél, hát haza, hát,
kivilágíthatnánk a kupolát,
de tegnap, tegnap leeresztett,
beállt egyszerű mennyezetnek,
nagyon nagyon fáradt vagyok ma,
verset szöszöltem fogvacogva,
kabátom sem, pokrócom sem plakát,
ki semmi sem dobol, csak a vers, csak a vers,
ha ráfigyelsz, ha nagyon ráfigyelsz,
hát hazajöttél, hát haza, hát,
láthattad szonettek fürdőző csapatát,
mind strandra ment, én csak tudom,
elbabráltam fürdősapkáikon,
míg málé ottavák és méla tercinák
csak rágcsálták a főtt kukoricát,
láthattad őket, tőlem mentek el,
azt fütyörészték, hogy rímelni kell,
bár úgy csörtettek, mint a csorda,
mindent össze enjambement-ozva,
nézz csak körül, nézd, csupa kuszaság
az asztalom, papírom (s a világ?)
hát hazajöttél, hát haza, hát,
kicsomagolsz húsz deka hideg vacsorát,
alágyújtasz a tegnapi teának,
a plafon szépen visszapúposodik kupolának,
és a csúcsában kerek égre lelsz,
ha ráfigyelsz, ha nagyon ráfigyelsz.

 

 

 

Piros vonallal

 
„Bennünket jelölsz, ha elkülöníted
pontosan, ami még te vagy”
(Bertók László)
 
A síkon itt is, ott is vonalak,
gondos műmárvány-erezések,
és mégis, csak az elkülönülés.
Piros vonallal részed.
Vízfesték várak árkai
kiönthetnek, az akvarell
részednek nem tud ártani.
Olaj. Víz nem takarja el.
Lúdbőrzik rajta, hígan fogja át,
gonosz-ijedten támad és kerül,
hullámzik, borzong, kelleti magát,
s elpárolog majd. Vagy mellésűrül.

 

 

 

Hó, hírek, híreink

Hó hull künn, februári, kései s voltaképpen
alig fehér az alig-februárban, csak
korpahó, csak szürkesárga inkább,
ha elnézem sokáig, és már a lámpafény is
esőre bontja szinte, vagy még csak
nem is bontja, eképp határozatlan,
miként a februári égbolt, miként e
késődélutáni tétova végkiárusítás,
mielőtt papírt érne, szálas betűkre bontja
az ujjak lámpafénye, sorokká rendeződni,
s ezen is túl még verssé, esély
alig-alig van, mégcsak ki sem fehérül,
marad üveghíg-sárga, végképp átlátszhatatlan,
és szétverik a Hírek,
amik itt pingpongoznak a görbülő
szobában, akit hálóba ütnek, az itt
most pontot érő, ami itt nem ér
asztalt, az kell a győzelemhez,
szabályt az ütő diktál, fehérül akit
ütnek, s ki tudja, rámegy végül
a jövő meccslabdája, annyira nincs már
asztal, annyira asztal minden.

 

 

 

Szomorú, lassú ének

szomorú, lassú ének,
hát nézz hülyének.Tisztára mosott mondatok,
hiány, hiány. Az ember túlbeszél, vakog,
csomó a lénián. Szemében nyugtalan legyek
keringenek. A tenger, a tenger lusta ponyva,
rászakadt a lakodalmasokra.
Fejek derengenek. Ha gondolom,
hát gondolom. Szavaim kicentrifugázva,
folyik a lé, folyik a járda kövére ki.
A balkonon állva
kedvesem aranyat mos a szürkületből,
mákszemnyi lámpa a tenyerében, hogy visszatér.
Kövér aranyrögök a völgyben.
Az ember lassan elkenődik. Ilyenkor
túlbeszél, vakog,
kopognak, verséhez rím szegődik,
kimustrált csillag, csillagok.
Legalább gitározni tudna.
Kiülne talán a mozi elé, vagy
ha folyékonyan hazudna: legalább magát értené.
Fogadkozik, kitart, ameddig a papír, tengert
csupáncsak látni vél, kitart ameddig a papír,
lichthofja égig ér amúgy, kockás pokróca
Skócia, révülten tesz-vesz, szöszmötöl,
kezében balta és tea, aztán az ember
katapultál, hogy le ne kelljen szállnia,
hogy le ne kelljen szállnia.

 

 

 

Félig foncsorozott

tejet fodroz a virradat tejet
álmaink másfélszobás műanyagkilincsei
csüggedten fénylenek
kék-selyem díszpárnáit szertetúrva
lemegy a hold mint egy lift ellensúlya
elerednek a gyáridudák amiképpen
a hajnali orrok huzatos kapualjakon át
mégis mogorva negyedosztályú rorátékon
gyűlik a nagymisére a tömjén és a himnuszt
is félsötétben kell napról napra elköhögni
a majdani összhangzáshoz
mégis micsoda
hosszú az út a panelbeli ébresztőhöz
a majdani vécézubogáshoz
mégis mégis
amikor fölemelkednek a liftek
ki bámul az aknába ellensúlyuk után
átmarakodott éjszakák után
véletlen örökség után
vasbeton-könyökvédőután
szerződéses gyerekek után
félig foncsorozott reggelek után

 

 

 

Sheila súlyos, tompa tárggyal

Városunk vállgödre kitöltve, megáll
a téli eső, csak nyugtatom, csak
nyugtatom magam, elfogja úgyis
a felügyelő, fél tízre úgyis el,
megyek a busszal, megy a busz velem,
és panta rhei és panta rhei, a képzelet,
az óvodás gyerek, a keresztrejtvény-lakótelepek,
csak nyugtatom, csak nyugtatom magam,
fölöttem grízes, kékeslila fény
üt át az erkélyek szájüregén,
sikoltanám: Patrick, ne még, még nem
értem haza, de jő a súlyos, tompa tárggyal
Sheila, s üres a széf, akár e busz, velem
éppúgy üres, mint nélkülem, csak
nyugtatom, csak nyugtatom magam,
bármilyen lassú, mégis célja van, és
útja van, elöntve néhol bár szurokkal,
én istenem, mi lesz, mi lesz a magányos
utasokkal, bár panta rhei, összébbhúzom a
közérzetem, e szombat este merő
izgalom, újratermelődik a munkaerő,
mercedes típusú kocsiba ugrik a felügyelő,
mögéje ül a lakótelep, a képzelet, az óvodás
gyerek, még én is én is hazaérhetek,
Sheila eltűnt, sehol semmi nyom, gyanús
vagyok, ha jól meggondolom, nincs alibim,
nem ültem ott, mikor Patrick meghalt,
s a széf, szóval félek kicsit, a mercedes
rohan, utolér fél tízig, és be kell
vallanom, hogy ezt a filmet láttam
valahol, így nyugtatom magam,
csak nyugtatom e szombaton a lassuló
buszon, s elkezd verni a
téli eső, elfogja úgyis a felügyelő.

 

 

 

Nyár kiadó

Atomhajtású szállodák
nyűvik, szelik az éjszakát,
nyugszik az óriás gulyás,
alábbhagyott a tunkolás,
és ring a víz és ring a part,
hínár és hullám odatart,
ezüstlaméban ring a nyár
zálogcédulák oldalán,
hold süt, zománcos tábla a tó:
nyár kiadó, nyár kiadó,
soványka csillagok fénye,
mint a szövőnők vízisíelése,
oly messze van.
Fújtat, szuszog a jóllakott aréna,
rebben a víz, filléres mélye néma,
halak és sellők pihennek hanyatt,
rózsás, hajnalteremtő pillanat,
megzökken kicsi kempingek álma,
lebben a szeptemberi villanyszámla,
epres palacsinták tutaján
a rendes évi szabadság tovaszáll,
járdányi aranyhíd ívében ott a jövő,
kertész, éjjeles szobaasszony, bolgár úttörő
szemléli szelíden.
A harmatot a szomjas gyep megissza,
hát eljutottunk, kedves, Kuwaitba,
hát eljutottunk, és a Kánaán
öbleiben csak sűrül a hínár,
zihál a tó, elgázolt reklám-póniló:
nyár kiadó, nyár kiadó.

 

 

 

Trubadúr-ének

A légszeszgyár előtt vártalak, én szeretőm,
több ízben fel-felugrott,
mint ami el akar szaladni
nagy csörömpöléssel, teszem fel,
mint egy szaunázó kukásautó,
páncélos lovag, szóval a légszeszgyár
Előtt, elhoztam a gumizokni-
és gyufacímke-gyűjteményemet,
nemhiába kérleltél oly állhatatossággal,
persze éretted bízvást
nyakamba venném betlehemül
a korn ilonka trafikját és sétálnék a légszeszgyár
Előtt akár föl-alá, a trafikkal,
nem a korn ilonkával, félre ne érts,
neki így se, úgy se tetszene a dolog,
de Neked, ó Neked annál inkább a trafik,
gondolom én
(közben sérveim, mint rügyek, feltehetőleg)
Továbbra is a légszeszgyár előtt várlak,
szép hölgyem, haránt, a török cukrászda felé
nívótlan ivó van, oda is bemennék Érted,
Utánad, be a füstbe, mely mint a
légszesz, gondolom én,
meg a nagy hűvös kések közé is, sőt,
Grálságom, édes hölgyem, egyre, egyre,
majdhogynem invocatióba
kezdek, mint a gazdátlan,
éhes locomotivok a légszeszgyár
előtt, ahol várlak talpig, tudhatod, mióta
világ a világ, ez a megbeszélt hely és idő,
Gomblyukaimban törökszegfű, ez igen nagy
patentja, mondhatom, az emésztő tűznek,
ami itt bent, ajaj,
még ha ez a légszeszgyárnak smafu is,
ahogy mondják, kicsapattam
magam Miattad az önképzőkörből,
Nem várok érte hálát moment a légszeszgyár
előtt, csak várlak, beleepedvén a füstös őszbe,
hogy köhögök… ha hallanád… majd hallod,
ha jövel légszeszekkel bóduland, ah,
itt a légszeszgyár előtt legalább
százan várunk grálok,
S majdhogynem snúrozunk,
ó, de minő azúr ereszkedik arról alá,
hogy mást ne mondjak, többen már
a harmadik biciklit lopják el
és szerelik szét ábrándosan,
míg én lazán összezárt álkapoccsal
Könnyűded trubadúr-dalt szerezek itt, a
légszeszgyár előtt, én szeretőm,
és moment én sem értem, csak
sétálok átlényegült grálok és biciklik között
fel-alá a korn ilonka trafikjával
a nyakamban, kirakattal kifelé.

 

 

 

Bonbonnière

a tornyos csókok        háromnegyvenért
záróratájt        kissé előredűlnek
pirosfejű kisasszony        ön biztos megért
ha elhagyom a        pocsék rímeket
s ha nem csinálok úgy        mintha
meghalnék a        tornyos csókokért
a fagylaltját s a        szeplős süteményt
nyugodtan összeöntheti        meg is pofozhat
és jőnek majd a        tornyos pofonok
hisz nem látott még        élő trubadúrt
bár Bécsben járt már        és gimibe is
gondol ön az orosz        krémtortára
ha jő a pullmanpuha        alkonyat
s ha M. úr is betéved        ráadásul
gondoljon rá        gondoljon rá sokat
M. urat kérem        rég nem láttam itt
de addig is        majd kérek száz mignon-t
úgy építenék        villanyvasutat
és gombfocit        és robbanó motort
s lám kiköveztem        desszerttel az asztalt
halavány lett mint        tér a holdsütésben
akár az ön kis        orcáján a pír
ajaj ajaj most lenne erre        ráütő szavam
de hagyjuk el a        rímeket kisasszony
hisz minket már a        múltunk összekapcsol
s Morgenstern úr        ki tán már nem is él
ahogy a tornyos csókok        háromnegyvenért
kissé előredűl        majd hátra némileg
mosolya mint a        száradó kökény
bizony        kisasszonyom

 

 

 

Zene esővel, két cukorral

Iszik egy kávét, Mozart úr kérem,
ezen a lompos szombaton?
Ha abbahagyná a zongorálást,
hallanók az esőt,
és ha nem is.
Igen szép ez a muzsikája, hány
cukorral kéri? Jó erős,
lepusztulnak a macskák a háztetőről,
bizony mondom, gondolom,
fölkavarja, lám, uraságok
érkeznek bérkocsin, kávéra tán
azok is, csak csöndesen kavarni,
oda-odaütődik,
én tejjel felhígítom, akár
a lompos szombat, ahogy a kanalával,
oda-odaütődik, tempozó zongorája
a messzeségek üvegéhez,
szóval cukorral, lassúdan kiolvad,
végül a lemez percegése
az alján összegyűlik,
a zacc a csöppnyi udvaron,
látom, s el is felejti,
hogy kávéval zavartam.

 

 

 

Rímként a nyár

Micsoda már a délután, micsoda már,
a redőny leffedt legyező,
ha akarom, félig feltekert madár,
a strandon most csavarnám, épp most
csavarnám ki fürdőruhám,
kikerülném, de konokul csapódik ide
rímként a nyár,
micsoda már a délután, micsoda már,
ülhetnék pilledten földszintes
eszpresszók teraszán
s podravka pivóval olthatnám szomjam talán,
micsoda már ez a délután, micsoda már,
válthatnék rímet, mint inget
egy átizzadt fabulon-naptej és rexona
illatú füredi mozi után,
micsoda még a délután, micsoda még,
no lám, no lám,
mondhatni, fölöttébb izzik a nap,
s mint egy benzinkút ég,
s mondhatni, fű közül szemlélve
kiváltképp mondhatni,
selejtes tűzoltólétraként hasal a vízen a stég,
afelé haladtam lassacskán, s lám,
nem válik sehogysem teljessé metaforám,
micsoda még a délután s micsoda már,
ha lassan kiürülő strand lenne e vers, mi tagadás,
talaján Tandori lábteniszezne és Cseh Tamás,
és piszok lassan hűvösödne, és plédem alatt
óvatos csomókba húzódna össze a gyep,
s egy tévedésből útrakelt lángospapír
zsírozná össze füzetemet,
szóval egészen enyhén estébe hajlana már,
micsoda még ez a délután s micsoda már,
napolaj-maradék, alig innen
a bőrbe-szívódás pillanatán,
vagyis estébe hajlana, s égne a hátbőröm,
karbőröm, ahogy az alkonyat ég,
s hullnának vízcseppek, dalcseppek,
haját ha fésülné száz táncház, száz discoték,
no de ennyit a strandról,
amely mint vershelyzet eleve kitalált,
s ahonnan úgyis csak fáradtan ballagnék ki,
akár e szövegből,
tollait szorosan illesztve
nyugszik a redőnymadár,
túl a bőrbe szívódás pillanatán
mi lehet még ez a nyár, s micsoda már.

 

 

 

Vagy egy teljes

(Pálinkás Györgynek)

 
Ülök itten, kérlekszépen e sörrel.
Régen.
Körben fölgyűrve az abrosz,
matrózruha, zubbony, pizsamakabát.
Ez egy ekkora resti.
Várok itten e sörrel. Tudom, a hó
a kisvödörben megroskad.
Bízom hát.
Öt decis terünk ma hab,
rejti a lószőke italt, jobban bírja-e
majd,
mint számban a nyál?
Nagy titok ez.
Főképp, hogy bizton elapadva
kezdő térfogatát ki nem adja soha.
Viszont sör lesz.
Ez se kevés.
Habnak maradni képtelenség,
sörré horpadni hiány.
Fél korsó. Vagy egy teljes akár.
De sör. De sörhiány.

 

 

 

Csuklógyakorlat*

 

 

 

 

Pacsirthák

 

 

 

 

Szivar gyúl

Nóta bene indul, három, négy.
 
ott folytatom. hol félvehagytam. az
asztalon csikkek, bakák ülnek
a porcogó huzatban. fenik a sürgős
éjszakát. ott folytatom. fogy a turbinaszóda.
fölhajtott gellerben a táj. lezuhanva a
trombitaszóra szájharmonikus papagáj.
ott folytatom. lassan kivarjul. vállak,
bokák szép kórusa. hónom alatt folyton
szivar gyúl. így röptet körbe a Musa.
ott folytatom. az asztalon.
hol félvehagytam.
csikkek, bakák, füzet, kapor.
zacskóba söprött mondhatatlan.
petárda ellen pampapor.
a verdesés. a két könyök szaga.
ahogy csak szít. amikor oltana.
hol föl se száll. hol el se fojtja. ott folyta.

 

 

 

Három nyugta

 

(rozi)

ó költészet nagy tűzijátéka
petárdakrém púdermozi
homlokcsókok stemplila tájéka
ahogy a szerv láttamozi
 

(íván)

a homlokából lágy kapát
simít ki ványadt nagykabát
íván a fekete teát
egy mozdulattal törli izzadt
száját az állami szamizdat
és nem morog tovább
 

(liza)

habár felül a búra
azért a háborúra
van bor búza
mi ok a búra?
csücsörítsd pajzs alakúra
szájad liza

 

 

 

Hars

Van versetírni asztalod,
van versetírni szék,
van hersegvirsli, azt falod,
freccsenne végre szét.
Van borbúzából kiskalács,
haltej, bakancsuka.
vérét szipáló eszkalác’,
orrod likán gyutacs.
Van asztalodni versegő
cizell, jelezz nyomot,
nem ér a rablóulti,
moccan picinyt a hars erő,
s lövell veres habot
a dobhártyán a wurstli.

 

 

 

Ollé

A metszetekben őszi rom
csatakzik ollé nedvesen,
aluszna már a nőszirom,
botorka fényszív felfesel
a fák, az abroszok fölé,
ollé van, este, nyúgalomb,
elönt a régi lámpalé,
míg ring a spiel, kereng a lomb.
Mint illatos pép összeáll,
az élet szájbapowderosság,
künn vattacukker szössze száll,
belülről gyulladat, pirosság.
Meztélláb mért is élünk, nagysád?
Szemében mappán rimaszombat.

 

 

 

Csasztus

Íly gesztusokra, kérdem én,
támad-e Önnek gusztusa,
fogják szaván és érdemén,
s csak dől, csak dől a csasztusa.
Buffan a nagydob és a kis,
csiszog megannyi kasztanyét,
köpenyt visel végképp Ön is,
csalánt, brokátot, matlaszét.
Nem forgatottat, forgatót.
Így röptet új rajt nagyszabása
alóla, weörsfaj-koptatót,
s csak dől a csasztus, íme, lássa.

 

 

 

Sej

A naményi tiszaparton
de sok leány ruhája karton,
s ha lábuk szürkéllik a portól,
többségük szívesen sportol.
Labdáznak ők, zömmel röp és tollas,
elenyésző reajtuk a sörhas,
azután beleszaladnak a Tiszába,
így mulat az egész kisztábor.
Aug. 20-adikán a népi amatőr munkácsi
szovjet együttesre mindenki kíváncsi,
a műsor, amit ők előadnak,
kedvére van kicsinek és nagynak,
mialatt húznak délnek a délceg,
sugárhajtókás profi zenészek.

 

 

 

Strandard

ugroteszka leng a bőrző
strand fölött stramm nyelvezet
napolajjal ken az őrző
majd zuhanyni elvezet
hol strandspirál dugóhúzó
söröskupakkal ví tusát
nem inspirál húzódozót
száradni küldi virtusát

 

 

 

Elrepullman

Az irreverzibillé fogyó időn merengj el,
ha nem lettél menetté, legalább légy menetrend,
fazöldjét, mintha száját, beszívja kint az este,
a mély lukak, az erdők, megfeslenek veresre.
Merő romantikából hol mennyit ácsorogtál,
hogy tán kiadja másod a párnás másodosztály,
mostanra légyüveg sík, sötétül, végre lágyul,
s késő nem elfogadni az arcod állagául.
Nézel és visszanézel, s ha ott vagy is mögötte,
nem lesz több kedved hozzá, és nem lesz több közöd se.
E romlott légű resti holnapra légüres tér,
elmávadt arcát festi fapirosra a reptér,
varjakkal zsír az árnyék, az innen mintha túlnan,
egymásba csúszol szépen, ültőhely, elrepullman,
megnő a vállak tönkje, fejed közéje hajtod,
s kiüt a csorba arcél fölött a tompa arcfok,
elérzékenyre hűlnél, az ablak légymenetrend,
az irreverzibillé fogyó időn merengj el.

 

 

 

Hangszerfüzet

Nézem a sarkot, este van,
és nincsen benne pók,
maradjunk mára ennyiben,
ne járjunk senki kedviben,
és zárjuk kulcsra a tárogatót.
Ezzel a sarok póktalan,
a háló nem teli,
tyukodi pajtás néma, mint
a pókhiány, mely rátekint,
és egy nemmozdulattal lenyeli.
Vagyis már allegória,
műhelyzetdal, manír,
amely dallóját gyűri le,
tyukodi pajtás művi, de
a tárogatón valós a zsanír.
S mert énnekem nincs zongora,
ujjam billentyüzet
nélkül futkároz föl-le rajt,
nemzongorán nem ütve zajt,
csak pöttyösödik a hangszerfüzet.

 

 

 

Célkeresztcsont

Lábad mint a gyöngy eső,
ki ha prüszköl langyosan,
elmosná göröngyösét,
patakocskád gyönge sót.
Hol a hűvös puskacső?
hátadban ág se reccsen,
még óv a célkeresztcsont,
hol a húsnak húsa nő.
Hol a húsnak húsa nő,
köthetne, végre elbont,
patakocskád gyönge sót,
hol ázik bármi szempont,
lábad mint a gyöngy eső,
szemedben célkeresztcsont.

 

 

 

A szép teremtés

Egy szép teremtés ment a buszon át,
a cekkerében fagyos hús volt,
és azzal verte halkan az urát,
egy szép teremtés ment a buszon át.
A húsiparba nem kell annyi jég,
ez a dolog is annyira sokkolt,
mennyivel jobb is a békesség,
a húsiparba nem kell annyi jég.
Egy szép teremtés ment a húsipar,
kicsontozódunk mindannyian,
s ami maradna, egy cekkernyi lé,
odacsorog a lábaid elé.
Iparkodunk. De hát ezért, uram?
Szép egy teremtés. Mint a húsipar.

 

 

 

Dall

Egy rózsacsokrot végigönt a vér,
ne várjon engem, tyúkhúroztatok,
s bár ajkaim még mondja önt, kövér,
jegeske cukrokat dadog.
Oly északon, olyan vakon teleltet,
hogy én kocódom, mint a gyöngyzsizsik,
de ön kél ki a babból, hogyha keltet
lepkét a nap, föl ön hizik.

 

 

 

Krepdesin

Az út kibomló krepdesin,
én véled általrepdesem
egy sínautóval, kedvesem,
mi báj, mi csín,
sines kocsin.
Pamutmadárért drága bér,
nem volna oly pamutmadár,
az ember néha trágoár,
oly semmiért,
hogy épp azért.
Széltében nincs megélhetés,
magából olykor vermet ás,
mert kell a biztos lakhatás,
ivás, evés,
mely ápol és.

 

 

 

Túrahangszer

Már végtelen csend mindenütt,
nem az eső vigasztalatlan,
süllyed a vajszín kerti asztal,
és pont a csend, mi szívenüt.
Fújtam a gumihegedűt,
túrahangszert erőmszakadtan,
hörgőcske hörgőcskére pattant,
s valaki mindig beleült.
Mikor államhoz szorítottam,
csápolt és eltakarta kottám:
most úszunk vagy hegedülünk?
Ő evezőt, én vonót fogtam,
és vizesedtem és habogtam
így mind a ketten feldűlünk!

 

 

 

Papírdal

Toll fut, futol, leszen papírdal,
lapszéle él, húsodba irdal,
lovatlanul lovagi torna,
a tortakésen vércsatorna.
Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,
masé leszel majd papirostól,
s ha lesz, ki pépből kifehérít,
nem verset ír, mint rajtad én itt.
Toll fut, futol, pufog a flaszter,
volt kőolaj, hogy mondja azt el?
kéken, hanyatt, lehengerelve,
volt ősmadár, madár szerelme.
Toll fut, futol, karistolódik,
fehérre fehér rajzolódik,
üres nyomát a nyom megőrzi,
libákon egyszer visszabőrzi.
Toll fut, futol, leszen papírdal,
a margóig se bírja pírral,
a dátumig: ezerkilencszáz…,
utána csönd, tömött lelencház.

 

 

 

Lamenthák

 

 

 

 

Földközel

Tavasz, tavasz lesz, földközel,
virágmagasban verdesel.
Torkomban bross, irónia,
nincsen már mitől óvnia,
hordom mégis, mint pléhgigát
e göcögést, mit tű ver át.
Lemez-rekedten suttogok,
gipsszel kiöntött ballonok,
szélrablók ülik az eget,
ne várd, hogy levezessenek.
Virágmagasban verdesel,
ennyi vagy, örök földközel,
az éj, ha hangárjába zár,
mint bogarat a tulipán,
propellerzajjá változol,
nem közeledsz, nem távozol.
Virágmagasban, földközel
rezegsz, verődsz, hát higgyem el,
hogy azt a repülőteret
kitűzhetem, kitűzheted?
Hogy ne csak ernyőn fogjalak,
hogy belül megtaláljalak,
hogy mint a vérem járjad át
az érnyalábnyi éjszakát.

 

 

 

Pannorám

Cethal, virághab, félfény, mandula,
kigyúl tüszők piros sora,
még eltorokszorít.
Minek tülekszem itt?
porózus tükrök foncsora,
cseppben a csepp, a fordított csoda.
Tájkép tájképpel, tejsavas ködök
marakszanak s gyönyörködök,
csak az íly ostoba,
kit nem kötött soha
táj még így rámafák között,
s azt féli ki, holott beköltözött.
Látványt és hallványt szentimentholos
leheletemmel összemos
az est, nem őrködök
többé grimasz fölött,
belülről rántja össze most
magát az arc, a vers, elektromos.
Tajték, madárhad, ring a pannorám.
Hová visz, annyi. Oldalán
csak így vagyok honos.
S hová viszem. Lobos
múltjából mit bízhat reám.
Kiköp? Kiköt velem? Egyik se tán?

 

 

 

Lamentha

Már mindig Mária-ünnep,
nehéz alkalmakogni,
pedig ha vers, karácsony,
ablakját belehelné.
Serren a kotta, felcsap,
a varjak mintha slafrok,
lamentha illatom van.
Ha lenne vers, rugózna
bolyhos, fekete sálon,
lábaleérni egyszer,
míg krétaképe fönt ég,
ahova lift se indul,
túl fekete teákon,
ahova csak kilépni,
valami kicsi rongyot,
cipőből vattakapcát
előcibálni, vastag
nyirokból két propellert
kitisztogatni gonddal,
míg jajduló motorral
fölhúz a postajárat,
tenyérke-havat hullajt,
olvasd röpcédulának,
akármilyen tüdőben
sem savanyú levessé.
Ma hörgőcskék az égen,
hintáló babaholdfény,
hunyorgás pattanásig,
lamentha illatom van,
nehéz alkalmakogni,
didereg mű és műszer,
látom kinyúlni karját,
s ahogy rákapcsolódik
a vászon lágy bilincse.
Liftoszlop, higanyoszlop,
az ünnep vérnyomása
szökik üvegtoronyban,
pirosló pumpalabdát
izzadt tenyér ezüstje
hol lóbál? hol dobogtat?
Míg lassan visszaenged.

 

 

 

Garnidallam

Tribün a rúzsos szájhunyatban, létartó,
nagy drapériák mögött a lenyelt suhogás,
eső folyik le csíkban, tengerig, maszatol
csókos vakotát, vastag, üleplő mirha-zaftot,
e pípes garniszálló ablakát, belátni most az ég
alá, fondor homállyal megtintázkodom.
A kávéfőző sompoly sziszegői hagynak kicsit
az ablaknál időzni, rózsás szájnyugta
békés perce ez. Esik, folyik le csíkban
málnaöntet, dagadtra ázik garnitükröm,
mint dobra szórt bab messziről, püffedt
keretben taps ropog. Amott a felsötétlő
mumszmosoly alól a fúvószenekar kigyalogol,
tenyere fényesül a csatton, már álmában is
összecsattan, holnap az anzix matt felén
sorba áll újból kottajegyért, ünnep folyik,
folyik le csíkban, lába leér a tengerig,
mossa a foncsort föld alá, mossa a szálloda alá,
a mélyen úszó étteremben pávát filéznek, torka
nyitva, s a belsőség már kannaszám,
farktollai eligazítva, olyképp, hogy
túlmutat magán, kopasztás bűzét ellegyezni
kész, föltisztul így a felleges vidék,
s ellátni messzebb, garnírung felé.
Hogy elhevert a horizont, hegyek,
megannyi gégeporc iramlanak a bőr alatt,
hanyatthomály púderverésben, nyaktáji
népaláfutás. Kevéske fényhez csippentve
torkát, ki az, ki itt most szembenéz,
kié e kékes duzzanás, kié a foncsorvesztett
ablakon ki-beszivárgó rajzolat? Mintha
esőn át, ázott púderszárnyakon át
lehelne rám szemből, az állami postáról
valaki s égetne szájmeleg nyoma,
mintha titkos stemplit ütne nyakamba,
kannamélyben a pávanyelvnek hiába egy
a hangja. Eső folyik le csíkban s tengerig,
eső igen magasról, rózsás megafon leve gőzöl,
míg én az ablaknál időzöm, ablakba,
falba, vaktükörbe, belémszakad a fekete,
a jegyrekotta, garnidallam, pástétomvalcer
kannaszám, pohár-forma tenyérrel állok,
üveggel beharapva szám.

 

 

 

Doboz

Maga a fény- és lángképzés
egyre biztonságosabb,
s míg régebben dédpapa zsebe
többször kigyulladt leugorva a lóról,
így égett benn egy ízben
a lottó, a hetibér, az orvosi papír,
miszerint majdani dédmama virgo,
mára csak rendeltetésszerű használat mellett,
már ez is főnyeremény,
casco a bajban, érett e doboz, úgymond, érett,
e tekintetben szinte a sajthoz,
szó-szó soványabb a priori,
két aktív oldala kopottas, tapintásra
belga velúr, cementes svájcisapka,
még dörzsölődik, bárha csüggeteg, nem kór,
szimpla elaggás,
két passzív oldalán felhordva ujjnyomok,
tapintható, ám látni csak lupén
az egyszeri és végtelen dünék szolíd csipkézetét,
lenyomat lenyomatra,
mint vertikális rendőrségi akta,
empirikusan nem, tehát belátható.
Az élek némi roggyanó tendenciát
sejtetnek inkább, mint mutatnak,
kifoszolván zsírosbársony köszörűktől,
megannyi szelíd erőszak,
ám karakteres még mindegyik,
csak csöppnyi lágyság,
védtelenség, ennyi kell, még az elvágólag
bevetett katonaágynak is kell ennyi slamp.
A mélyedés a nyomtatott fedélen csak épp,
csak mint elfogyó beteg alatt a vaskos
hordágy hajlata, s a fent jelölt határok által
sötétre zárt üreg oldalnyomással
fényre tolható, aztán rendeltetésszerűen,
nem mint a lóról dédpapa,
széjjelpislantva, májleső madár
kering-e horpaszunk körül:
tűz adható.

 

 

 

Holnap indul a század csuklógyakorlatra

– írta Troppauer Hümér –
A Szahara mellkasára
rásüt a sivatag rózsája,
Eljött a délutáni
fegyverkarbantartás órája.
Mióta ki vagyunk hajózva,
ez a legkomfortosabb garnison,
Ránk gondolunk, és egyre csak
fel-leráng a rekeszizom.
Fölöttünk mint egy, illetve 2-tő
meleget adó szárny,
Terped széjjel
az órjási kaszárny.
Hűl a lélek súrolatlan
csajkák fedelében,
Dermed a leben lassen
szuronyolajban, mintha lében.
Megannyi sárkánymintás pongyola,
megannyi szőke kócdauer
A hornyos puskacsőbent
ömődik, tűnik, fullad el.
Mert görcsös a mi ki-belégzésünk
és bizony gyatra,
Holnap indul a század
csuklógyakorlatra.
Sunyi rohamra rándul mellkasunk,
dudamód domborhorpad,
Himbáló tevék a zubbonygombok,
e pucerájba sompolygó had.
Mint ha rézedényt sikáló
beduinok közt szétcsap a gránát,
Burnuszos, rémült ujjaink
hanyatthomloklanak a szaharán át.
Hajlongunk mell-leszorítva,
míg felcsukol mókázó szánkig
A nyikkanó emlékezet,
hogy kezdeni sem tudunk vele már mit.
Ha összeragadt családi
és másmilyen fényképeket veszünk is elő,
Farzsebbe tévedt mozdulatunk
szétszálazatlan, eltöredező,
De légnemvéve, befogott orral
ülni se könnyebb, meredt tartásba,
Hány kredencüveg morzsái
tokozódtak a század seggepartjába,
Hány törött gramophontű,
vagondeszka, drótszöges határ,
S hány irgum-pogrom, rossz csipeszfogás,
hogy csoda szinte ülni már.
Csak a rakaszizmok babrálnak
pokróc és tár közt fürgén fel-alá
Betárazzuk a reszelthegyű múltat,
dadogva be a nyelv alá.
Foszló zsávoly a sivatag,
lükög rajt millió tevepata,
Gombolgat gallért rajt,
garnisont századnyi pszichopata.
Ellankad mókás, zajgó kebelünk,
vidúl a hűdött szervezet,
Szeppent mosollyal stószoljuk újra
a szétrúgott szirénkonzerveket.
Feszenkedve az ágyszegélyen
viaszkoljuk a szíjazatot,
A századgramophontiszt újrahúzza
a hajnalpíros virradatot.
Kereng, mint prézlidarálóban a zsömle
a Dél Csillaga jazz-band,
Markáns harcéleinkre lassan visszapozsgul
a pirosbarna lelkend,
Estelszik künn a Szaharában,
tüzes köveken sütik a keszrát,
Fogunkon zizgő lepedék,
homokpapír zümmög, hiéna-esztrád.
Anyánk, mi egy virág vagyunk,
fiad egyetlen árva csillaga
Kilép keményen, a vállán
töltött deus ex machina.
Görcsös ki-belégzését
többé nem veti latra,
Holnap indul a század
csuklógyakorlatra.

 

 

 

Tunisz

Mint zsírpapír, ha ellopódzik
nyitatlan ablakából is,
utána néz, nem átkozódik.
De messze van Tunisz.
Zörögnek légűrök között,
egy-egy sovány légyrobbanás
reszketteti meg a közös
falakká vált szobát.
A zsíros pauzban volt az emlény.
Miért nincs vesztes, hogyha van,
hiába húzta ki a szemlén
magát gusztustalan,
csukódva tágul, mint a szemhéj.
Tunisz de messze van.

 

 

 

Na szép

Az ember egyre jobban lemenne önmagába,
na szép, ez igazán na szép,
ott belül egyre jobban Vajdajános,
nagyon hideg nyirokba lóg a lába,
s az arca nagyon szanaszét.
Ott belül roppant kicsikék az összes angyal,
szárnyuk helyén üres lapát,
ha mehet is, csak úgy megy önmagához,
mint a pincébe szénért menne Freuddal,
s egymás kezét szorítanák.

 

 

 

Március

Elkelne bár a szép szelíd beszéd,
csak ejtsd le vállad,
centis kis jószág köldöknyi neszét,
úgy hallgatnálak.
Szuszogva birkózik a fűkölyök,
először újra,
orrában márciusi ösztönök,
öledbe fúrja.
Hasacska napfény hízik, hömbörül,
lassan kitetszik
az anyaföld a két karod közül
és átmelegszik.

 

 

 

Törek

Ízenként szalmád rajzolom,
törekké átsatírozom,
amit ma fellazítanom,
talán idővel összenyom.
Törekszik, bárha friss alom,
ne szúrósodjék el nagyon,
kicsi jószágom, jószagom,
elgondol és elgondolom.
Jászolához hunyorodom,
lettem-e többen, hogy veled?
a lámpafény csupa korom,
fázósan betlehempereg,
s világít ha kipakolom,
kocsonyacsillagon remeg.

 

 

 

Répatűz

Remeg a gyöpszáj, föllazul,
ki fullad fekete teába?
Répát darálnak szótlanul,
sürögve és hiába.
Két cukrát összedörzsöli,
körömnyi répatűzre vár,
s kicsiny tükrében elöli
édesét süllyedő kanál.
Szorít, némát a néma,
tabletta mállad a szemén,
ezüst kacsintás zagyvaléka,
sarkába gyűl a sózat, és a
szántásig semmi esemény.
Félhold. Se sár, se répa.

 

 

 

Köpülőgép

Csillagokban dobog a tejgyár.
Szúrósodik. Tejszag szitál.
Köpülőgép motoz a táj gyér
sörtéi közt, zörög, leszáll.
Gyöngyös lapályát föl se gyűri,
vajsatu morran, kicsi göb,
savacska gyűl a kese fűre,
hogy élét vegye s lecsöpög.
Tehénkéit szerteuszítja,
hát hol lakik a tőgymeleg,
a zsiradék, ha így taszítja
azt is, ki nem szakítja meg,
csak csöpp szívét odaszorítja,
ki nem reng itt, csupán remeg?

 

 

 

Tevecérna

Már babacsörlőt rázogat a jácint,
világos még a dombhatár szederje,
nyelve hegyével maszatolna rá színt,
ha nyugodt, fényes hold volna a nyelve.
Elsavanyúl a virág, a halillat,
dromedár nyúlik, az éjteli dombsor,
mint tű fokát, a szűkülő pupillát
keresné, s görbül el rajt milliomszor.
Ha selyemszál volnál, azon is a görcs,
excellence-i cérna, par par excellence,
mire kisimulnál, éppen beletörsz,
mire kifordulnál, szépen belehalsz.
Már mintha szőre, gőzölög a kontúr,
még térden áll, majd elhasal, nehézkes
púpja lesüpped, köréje vakond túr
kis halmokat, álcáznak itt, ne reszkess.

 

 

 

Tandarab

Már nincs több elégia bennem,
elporlik siketen a benzin,
a hárfa húrja nélkül zendül,
ha üzennék, és volna még üzennem,
mire a cseppeire fejt kín?
szemem a szemeimre ejtem,
már nincs több elégia bennem.
Már végleg tandarab a bánat,
már végleg önmagára bámul,
akképp növekszik, mintha múlna,
milyen mosoly zárójelzi a számat?
ki oldja föl e jelbeszédet,
mielőtt egészen kiszépül?
s már végleg tandarab a bánat.

 

 

 

Fragmenthák

 

 

 

 

Holdvilág

Keményen fénylik, mint a fogtömés,
ha átvonul e malterasz habon,
ha méltóságosabb, s mint holmi trapp,
nem törli fáradt kecskehússal homlokát.
Ha átvonul, kiszítt napernyők nyílanak,
vágván az éjben hibbant szalutát,
díszszemlesütve, mint egy kis kadét,
terpeszben áll a meztelen nyugágy.
Ha átvonul e malterasz kövén
négy adjutánsa közt a gyűrüsujj,
és meggyomrozza most, ki érteni
úgyan szeretné, lágyan és lolán,
vérhasbeszélő szól a balkonon,
letép egy bála réti priznicet,
mosolyt buggyant a szája, holdvilág.

 

 

 

Téli színkör

A szájban happy-endként havazik,
a földszintről ki belebámul,
szakadt zsinórzat a padláson,
lát még egy ottfelejtett kerti széket.
A szájban elered a tél,
füstölő motorral nyelvek forognak,
kiventillátorozzák a beszédet
a félrecsapott borozókból.
Mögötte elered a hó,
nem tud a nevetőizom összecsapódni,
egy csokor vágott seregély
bevágtat, mint a vastaps.

 

 

 

Zsugor

Hull lassú pelyheletben
Weisz duplavé Gizella,
öltezve nátriumban,
piskótát sütve szállong.
Zörgetve tepsejét az est
kirázza mostan őtet,
hogy hozza piros kisdedét
az öntőformából haza.
Jövője, mint a porcukor,
a múltja, mint a rosta,
kinéz a hátsó ablakon,
lucidum intervallum.
Belül már kádat tapsikál,
már lázasan frottíroz,
csak az a kurva marinír,
az hogy fog összeállni?
Öltezve ostorlámpoá,
kigyúl habkönnyü tészta,
pásztás fehérben hull alá
Weisz duplavé Gizella.

 

 

 

Puderett

Nőnek a kőporárak
Decsi Rozáliának,
szívében térzenészet,
lábában tromboá.
Puderett arcán föl-le
tapogat mézga könnye,
teniszlabdát a hernyó
dajkál ilyen sután.
Befonja gyönge pánik,
szemén borág humánlik,
jaj, vérhányt labdarózsa,
barhent ruhája leng.
Torkáig ér a rúzsfolt,
elhamvavál a hústól,
kiejti, nem harap rá,
magját a szájbarack.
Szívében térzenészet,
hát hogyne érzené meg,
ki ácsorog fölötte,
Decsi Rozália.

 

 

 

Schlaug

(Pál Zoltánnak)

 
Jönnek a felhők elefántlag,
természet pumpás képzete,
és lóg belőlük valahány schlaug,
Dunának, Oltnak egy vize,
mentőkötél a fuldokoltnak,
Middle East European Service.
Szorongva nézi, abrakolnak,
vadvízbe több az oxigén,
pezsegve száll a könnyü csolnak,
grübedli támad rossz szivén,
fölnéz amint a port nyeli,
mozdulna már acskó vizér,
de mire körbe spricceli,
serényebb öntözők locsolnak,
jódolgát íme megleli,
kövér terpeszben száll a holnap,
háromszál söprük igrice
ilyen segéderőket hol kap?
Leejti vállát a vice.

 

 

 

Szabad vizek

 

(labda)

Fiúk labdáznak vad sodramú folyóban,
föl-földobódó delfinek, szaténtrikó nyugágya,
halban és kiflivégben gazdag szökőkutunk,
fürdőkád torkában jobbról csavarul a piros víz,
kabinját, ki lecipelvén a homokra, belebúvik,
s kiaraszol majd, mint tengeri rák, fővetlen:
hajadonfőtt tengeri tölti kaviccsal az ágyat,
hol vad sodrú folyam teker el malmot, derekat,
kefenyírt fejű ifjak labdáznak föl-alá, alá-föl,
szökő idő vizén a kedvük oszló kiflivég.
 

(hinta)

Tekintet szép sörénye lobog a hintaságban,
söpör napot, eperfát, homokot, túlpartot, napot,
félkör, az égbe növő távoli tengeriföldek
szemealja, egy szemfog cikkanása, csöppnyi
nyál a szájsarokban, elöntött kondenz-tej után
kapaszkodó kis lobbanás, frottírpilóta
hosszó láncon, ezüst kamaszlány-Bleriot,
propeller-szívébe mikor repül be vadlúdfélelem,
hogy már a lendület, fejrázás nagy csodája sem,
csupán megannyi mintha,
s elhentesül a szerelem.
 

(trambulin)

Leng, előrenyúlik, felette sose volt íly áttetsző a
padlás, magában klórtükör fölött ruganyvető,
ring avagy ringat, együtt a kettő bátor ütem,
hova is meredő iszamos padlat a nyárban, szép
tett a felkapaszkodás, merőben eldöntetlen:
szavak nekifutását éppúgy lehullani,
csattanni hasra, seggre, mint röppenni segíti,
röppenni zsugorból, kicsavarva gyűrűvetésig,
s már üresen leng, míg mélyből időben az ugró
feljő, levegőt vesz, helyette már,
s lebegő trambulin a szájban.
 

(nyugágy)

Ha összecsukódna, össze talán ez a vízpart,
nem hiszi már, voltak egészen rohasztó
éjszakák, valahol elmaradt egy lábrész
visszahozhatatlanul, a bajmolódás mindig el-
maradt, Mindenseggekkor örökké vigyázzban
állt, a tarkótájon barnás horpadás, kiülve öble,
nedves szívlapát, fél karfa közben elmaradt,
voltak egészen ösztövérszegény nyarak,
a puncsfagylalt, mint a mitesszer, betokozódik
az égen, vigyázban áll, annyi az egész,
hogy beleülnek. lágy nyugágy.
 

(napernyő)

Vörös salak íze a szájban császárkörtelikőr,
dobókör-árnyék nádszékkel, elhagyott
nehézatlétanővel, kétfelől lecsüng, bévül a lélek,
noha szilfid kismutató, pakolása szuszogtat,
számlaphomokon mély sebeket vét,
négyet, negyedkörívnyit szellőzik a hús,
rettentő hajlamokba bú a nap leve combján,
legyeskedő időt múlatva pöfföget,
fú tejbedarát, kezeügyében krémek, súlygolyó,
kaporvirágot rágicsál, volt egyszer egy
leánykor, mosolyba szúrt napernyő.
 

(szabad vizek)

Föl-földobódó delfinek, szaténtrikó nyugágya,
egy lábrész visszahozhatatlanul, kis lobbanás,
frottírpilóta hosszú láncon, kétfelől lecsüng,
együtt a kettő bátor ütem, megannyi mintha,
s elhentesül a szerelem, mint a mitesszer,
betokozódik az égen, kezeügyében
kefenyírt fejű ifjak, a kedvük oszló kiflivég,
lebegő trambulin a szájban, mosolyba szúrt
napernyő, ha összecsukódna,
összecsukódna talán ez a vízpart?

 

 

 

Hattyúnyál

Hattyúnyál veri a fákat, a pázsitolt szegélyt.
Nem láthatja a véraláfutást már felszívódni,
pohár nyomát, sírós káromkodásét.
Szeméből ha teniszgép
dinnyemagot köp is ki végül,
nem kel ki a salakban. Heggyel beleáll.
Így a nehezebb ezt a pályányi piros
horzsolást összetekerni,
szőnyegbombázás rollniját a vállra vetni.
Ha csak dörzsbetegségről lenne
vaskos zárójelentés, vihetné ölben,
mint egészen közömbös meztelenségét.
Ugrik sötéten, nyirkosan,
díszfa törzsétől díszfa törzséig,
nem vakuval fényképeznek,
csak a hattyúk tátognak
idegesen a vágóhíd strandjáról,
tudják-e, nagyobb tét is van, mint
hogy a vizet leeresztik.
Többször körbecipelve magunkat
kiismerszik az öröklét szakaszossága,
díszfa törzsétől díszfa törzséig
egy kocka üres híradófilm,
elmosott kenguru szökken árnyéka
nedves ruganyán, tüskébe akadt gumiköpeny,
szivárgó, kényes hattyúnyál
látvánnyá veri a vizet, hal rég nem
tartozik a zizgő pikkelyekhez, vad sem
a koszló szőrhöz, kegyelmes húsipari táj,
csend, rend a hátsó kert felől is,
csak az a nyúlós kenguru a derítőknél,
feltekert teniszpályával a nyakában,
az hogy akasztja le magát, szegény,
a csipkebokorról?
Előjegyezzük, holnap lelövik,
ugró húsából nőjön gumipitypang,
gumiharisnya, sportcipő.

 

 

 

Fültérkép

Rezegve, mint por, pordenevér,
a térség, néhány kézre álló hullámsáv,
néhány tartomány alapzaján
titokban megtapadva,
egy félprecíziós tábori rádióban.
Kiküldött őrszem létra-árnya
balról jobbra, ahogy bejárja,
mint drótsövényt, a skálányi határt,
felhőből, foszló hangreszelékből
ki-kibújik, varázsszeme fölvillan
olyankor, lámpa a hűlő latrinák,
tücsöklő hangaföldek,
éterben ázó sátorlap felett.
Sodor a szél csillámló hírdarát,
ismét altatnak valahol,
valahol ismét műtenek,
a tábori körülmények ellenére
él a beteg, szavakat karcol a kötésre,
fehér körmével surrog, sistereg,
előjegyezve minden hangszálgyulladás.
Ujja hegyéről piros izzadtság,
köröz a fültérképész bakelitgombon,
hullámzó, rebbenő szövetre hajlik,
radíroz, újra rajzol, ahogy
igyekvő városok parázs-szeme
lassan a semmibe szűkül,
lukat suttog az éjszakára,
lecsengő himnusztörmelék
hull hangszitáról hangszitára,
visszanyugodva a térség, néhány tartomány
alapzajára, lebbenő éteri pordenevér
egy félprecíziós tábori rádióban.

 

 

 

Plombalagút

Fűvel, patával megvetett ágy,
nyugvó és engedelmes,
már karcolás nem eshet.
Csorran suháng belében ólom
erecske, földig ér, dermed,
suhog kegyelmes
tettvágy.
Őszi raktárak lábhidegéből
mi épül?
Hajógyár, rózsa, nyomjelző lobban,
plombalagút száján a hab
törött selyemsál.
Míg átúszik, meg-megmered,
likacs marad, leszárad
végül.
A moccanatlan park penetrál,
sehogyse illanékonyabb,
mikor a vízszintes szökőkút
megzavarodik a csapnál,
s nyelvét kiköpve
békül.
Hallgat a plombamélybe eltűnő út,
bokorzat, hajzat kefekötve,
ághegyen ólom, sörtén csöpp homok,
sorvíz sepert el, döngő lovasattak
után, mint fűtetlen halottak
a gyöpcsomók.
Nullásgép kerreg, füvet köp, gumót,
nyomában csíkonként a dorozma,
tarkó mered ki szürkén, megnyírva,
láttamozva.

 

 

 

Haris

Míg forgót bont a dolgok lassú árja,
ősz, tél, tavasz, nyár mindétiglen egy,
gólyaállás, cipősaroknyi pálya,
s ha körbefordul, mintha körbemegy.
Mint vonatok, ha sírnak, föltolulnak,
lóvágóhídi berkekben haris,
e tapogató ujjak késbe nyúlnak,
s parókát vérzik már az ótvar is.
Kulcsot, legendát megfordítva itt,
iszapba tocskosul a lét kövérje,
torzsát, zsombékot lelkesítne át,
hogy szalmazoknit húzva is kivárja,
míg jég alatt a dolgok lassú árja
s a korcsolyák.

 

 

 

Kutyazörgés

Kutyák az éjszakában, csontoszsák,
kutyazörgés. Paradicsom, paradicsom,
heged a szájaszéle. Kutyák az éjszakában,
csigatest dajkál órarugót, parthoz loccsan
a szájvíz s vissza, nyálragyogó.
Kutyák az éjszakában, felslihtolt hasábkutyák.
Fűrészporos kötényeden ágacska bócog,
dupla mankó.
Kutyák az éjszakában, csöpög a kecskerágó,
rozsdába fúrja fejét a béka, avartyog.
Kutyák az éjszakában, fésűdben másolópapír,
szedret keresel? szedret? rezzen a mitikus aljzat.
Kutyák az éjszakában nyelik az indigót,
gurgulaszó,
iktató-lilára kikeni száját és rádmosolydul.
Kutyák az éjszakában, összekocódik szeretőd,
meg a rendőr, míg szertegurul biliárd biliárdtól,
glédában porlik és forog a szív,
hattyúhadháza. Csattog a szegycsont szelíden,
aki partedli, aki pártol.

 

 

 

Citromptu

Értsed, sehol, sehol se virrad
kenyérke hallalibban,
rákócziinduló a fésűjén,
a szájsav megszólal magától.
citrompótló, csepp szódakő,
majd elforrsz, mint a villany.
ügyes kanál, ki tófenékből
ikrás cukrot lapától.
Értsed, hajnalban a sávok
rósejbnis ágyneművel,
a hólapátok harákoló
fehérben eltörhetnél.
liter jegyes tej, zörög
kezed között a műmell,
fölfú, levegős zacskó vagy,
lebegő mentőmellény.
Értsed, dalol, dalol a
fogköz, ritka orchest.
szájfésűjén meleg
selyempapírja dürrög,
örökös szájmozgásba
csomagolt keksz,
hogy is lehet édes
nyeletté pépesülnöd?
Értsed, ez zongora, s a fekete
se mindig a szuvasság,
ami eljátszódik, amivel
bebababútoroznak,
ahogyan intenek
szemedből a havas fák,
ha elmész löncshúsnak,
misogó bazsarozsnak.
Értsed, pár csepp hólé,
ollé ha freccsen érte,
majd átlikadna éppen
súlyától a vasasztal,
hónaljad zörgő koszorúk,
kezeid felcserélte
és szorítja, szorítja,
felcsert a raktapasszal.

 

 

 

Melasz

A jócukor még eluszik,
sziszeg a tócsa, bejeged.
Ölére zárja csengő terpeszét
reves, taros
gyárrépaföld, gyárrépaég.
Babák a dérben szerteszét,
oly szerteszét.
Daravetítőn a babák,
a filmszomorú vagdalék.
Ön marharépa lesz, ön aknazár.
Riszál husos
holdat fölé, s szedetlenül
prizmába áll a jósugár,
a jósugár.
Forgatná jószavát a száj,
ajkán vonatfütty, rámpafény.
Tehénkekugler voltunk, langy melasz,
lágy, iszamos
vagonok jó emléke lesz,
patákon ragacsos vigasz,
gacsos vigasz.
Cukorvágóhíd üstjei
sivító falához tapaszt,
csitulj csak, tente, tente répaszusz,
habzó, síkos
szárnyát fölcsapja a zagytó
és tollanként elereszti,
centrifuimus.

 

 

 

Diletták

 

 

 

 

Jaj cica

 

(fasírt)

jaj cica karácsony van
akárcsak a hentesnél
toporgunk fikszírozván
hogy jut-e még szenteste
a pulton egymás hegyén
eléggé bőven hever
de mire odaérünk
jobbára bennünk fogy el
csontozhassa az isten
beárazhassa márja
bensőség nem jut éppen
a lélek tányérjára
nem a fasírt a lényeg
hanem hogy sorbanállás
közepette a lények
magukban megtalálják
ebből hoztam egy kilót
ki csinál hüje viccet
az igazat nézd ne a valót
erre bízvást építhecc
 

(angyalhaj)

jaj cica karácsony van
ne izélj én is látom
ma kaptam angyalhajat
letépték a kabátom
mer egy szeméj csak húsz dekát
kapott és hárman voltam
három király vagyok dehát
hijába montam
hogy három király csak egyben
viszontag hatvan deka
kell mer a szeretetben
kigyött a tavalyiak haja
és kopaszok mint egy narancsok
mer egy van ámde három
van egybe nem olyan sok
csak mikor parókázom
őket mer szálanként kell
visszahelyezni beléjük
s maguk a bizalmukkal
montam de már letépték
 

(mák)

jaj cica karácsony van
egészen ellírulok
ilyenkor máshogy dobban
a láb és a szívburok
a mákkék hópihékhez
nincs fogható a földön
csak egyfelé darál ez
visszafelére följön
időnk is épígy fogy el
mér mondod hogy siessé
darálom magam figyelj
irreverzibilissé
milyen deszép az ünnep
ujjam becsípte kissé
de fájdalmaim szűnnek
s a fájdalom az is szép
a vér is máshogyan ver
vastagon mint kalácsok
s a belső rétegekben
te képezed a mákot
 

(ponty)

jaj cica karácsony van
mennyél ki egy pillanat
eléggé herótom van
agyoncsapom a halat
de hát vagy ő vagy én
csak add ide a kisláb
ost na ez a szegény
meg se tejes se ikrás
könnyű mondani onnan
asszed egy leányálom
epéje mindennek van
csak ezét nem találom
a fal pirinyót véres
de mindennek van ára
ne kijabáljál édes
dehogy mostad hiába
azér nem könnyű élni
éppenséggel promt nehéz
pont olyan a halé ni
ahogy isten szeme néz
 

(büfezz)

jaj cica karácsony van
ez meg egy papírdoboz
mi vagyunk benne mostan
a kicsi betlehemok
te megvagy szeplő nékül
én meg csak ácsolgatok
a gyerek ott van bévül
tarcsuk a kapcsolatot
mondjuk neki te édes
büfezz büfezz büfezz
meghajja ezt heródes
menten cupogni kezd
zörög a papendekli
veri a téli verő
minket ez nem érdekli
hol van a levesmerő
a napkeleti bölcsek
kérdezték van-e jelvény
hadd hogy egy kicsit tölcsek
mielőtt félrenyelnél
 

(gyanta)

jaj cica karácsony van
én meg csak itt ülek
izegmozog a sojhaj
fényes nehéz ülep
úgy nézünk mint a holdfény
mikor még föl de jött
és csak egy lábas hó lóg
a fenyvesek fölött
de összeszedem magunkat
bár nyikorog a szeretet
azér az sose lankad
ha bízváston kenyed
mer akinek kitartó
annak is csak kopig
a francba lett a tartó
fogjam három napig
levágom hol a balta
tavaj is összedűlt
te van most annyi gyanta
vegyünk egy hegedűt
 

(zselé)

jaj cica karácsony van
óvjuk mer oly törékeny
mint ez a szegény csúcsdísz
igaz hogy rá is léptem
fontos hogy megértés van
oda ne tégy zseléset
megsúgom alattomban
fenn az ernyő az élet
mer a kast azt megettük
talán ha pár szem maradt
üres burkok felettünk
lóbázó aranyhalak
az élet kirakat csak
hátulja nincs is neki
s akkor pont ezt a vaccak
fát raknánk telis teli
most feldíszítjük szépen
aztán holnap kilopjuk
s egymás tekintetében
két visszacsomagolt lyuk

 

 

 

Diletták

 

(non scolae sed vitae díszdoboz)

Fölfut a vér nap nap
után az emberi agyban,
mint a borostyán a házak vakolatán,
valamint az ablakban.
Csak hogy a borostyán
nem olyan piros, mint az emberi vér,
de ha az őszbe belecsavarodik egyszer,
zörög és ösztövér.
Látszik a homlokzati agyvérzés,
meg a ki-kidagadó erek,
odakoppannak és elhallgatnak
a szellőben a száraz vérrögek.
Milyen titokzatosan van összekötve
az ember lába, keze, feje.
Csak futkoz benne, szaladgál,
mint egy húsos levél erezete,
gyöngéden megpihenik rajt’a
egy lepke, a szép szerelem,
és kieszi közüle ami ehető,
hacsak én ki nem eszem.
Felfut az idegzetre napra
nap után a sok érzet,
lobog az információáradat
odacsiptetve a szárítókötélhez,
férfi és női alsónadrágok,
svájci sapkák és paplanyok,
és kissé én vagyok mindegyikben,
én lógok ott és száradok,
csipesz csipesz hátán
versenyez a keringésben,
nem lehet lemaradni a színvonaltól,
mert elgémber.
Akkor már búhat ki a cipőből,
hogy megmozgassa,
kevesebb lesz az előrehaladás
és dosztig több a penetra.
Estelszik, szállnak az ingek,
a rizsás lecsók, meg a madarak,
fújja a szellő a világot,
puffog a gond, örökös tejbedara,
már az ember kanala elvásik,
és az meg csak ki se hűl,
elenni is kevés az egy darab élet,
pedig mindig a széle felül,
akármennyi nehézség közepette is
egyszercsak könnyű lesz,
mint az atlétatrikó, ha kinyúlik,
mint egy testnevelési dressz,
ha hosszú, vizes árnyékot
bocsát a holdfényen át,
hisz az élet nem talajtorna,
de viszont felemáskorlát,
míg csendesen rugódzik,
és a síkporos ládában motoz, el is telik.
Non scolae sed vitae díszdoboz.
 

(navigare neszesszer est)

Ha képeslapot kap a lélek,
odatűzi egy szemmel jól látható helyre,
a vitrinajtó, mint egy szép hajat,
lágyan ringatja a tengert.
Az ember is csak belül hullámoz,
de külsőleg tükörsima,
a rövidujjú kék ingéből nem
igen látszik ki a szívizma.
Pedig rövid az emberi ing
és nagyon hosszú a szív,
mely nehezen tűri,
hogy az életkörülménye egy kicsit passzív.
De ez nem azt jelenti,
hogy a rosszabbodó helyzetben nem lenne jó,
csak az élet színvonal elmélyültebb
és nem habroló.
Ám a gondolat igényjogosultsága se semmi,
és hogy felderítsék,
bekalandozza a lélek a SZOT-üdülőket
Hawaiitól Edericsig.
Az elme jóval messzebbre ellát,
mint a csalfa szem,
ha mint egy periszkópot
az ábránd állványára teszem.
Ott már közel van a messzitávol,
a Szocsi, meg a Rimini
és luxushajóz az ember,
mikor csak elsétál a vitrinig,
ahol a panelház,
benne a sok-sok príma kabin,
tovaúszik a boldog beutaltakkal
a képeslap hullámain.
Mert minden ember legmélyén
ott horgonyoz egy-egy óceánjáró,
és a legnehezebb vele
ilyenkor nyáron,
ha a pirosbronz alkonyatban
kürtölni kezd a lélek tükre,
és egy kicsivel nagyobb rálátás
nyílik az életükre.
De még csak körül se néznek,
mikor az este zsiliprendszerén
az édes képzelettel együtt
elfolyik a fény,
és amikorra leérnek
a realitás sötét iszapjába,
a saját magukat már
hiába is csapják be.
Hova is hajolna az erkély
korlátról az ember,
szépen megfogja,
és a többi közé gumizza a tengert,
egy nagy gumi az élet,
egymáshoz szorít és nem ereszt,
szürke levet csak,
navigare neszesszer est.
 

(nem varietas, de laktat)

Már így mostanábank
orábban lesz késő,
bizony, a nyár hajszálába
lopván beszökik a vén ősz.
Ilyenkor nagyon
lelkiállapotba kerül a kósza test,
van, hogy az elbizonytalanodásje
lensége jön rá egyenest.
Az égbolt olyan,
mint egy galambszürke öltönynadrág,
nem a sliccénél nézve,
hanem hátrább.
Hasonlóképpen az élet is
igen nehéz esésű,
folyton folyvást lehúzza
a pénztárca és a fésű.
Mindig felfeslik valahol
az agyi gondolat koptatója,
pedig hajszálra egyforma léptek
lógnak ki alóla.
Menő púpok a felhők,
egyre a világ kitérdesedik,
és a vasalással nem lehet
megoldani a kérdéseket.
Mint hogyha egy
közületi étkeztetés lenne a lét,
amelyben nem a rizseshúst változtatják,
hanem a nevét,
ami nem tápértékileg jó,
sokkal inkább pszichésen,
az étlapra fektett hangsúly is
nagyot nyom az evésen.
De csitt, amikor a lélek
már teljesen ellaposodna,
egy-egy haladás képében
zömmel kisüt a napos oldal.
Sajnos, mire a sok jogosult
az úttesten keresztül odafut,
a bőség kosarából kissé csak
a futkozás melege jut.
Megered az eső lába,
hallatszik is a sok patty, patty,
kinéz a szem, mire föl
visszanéz a konyhaablak.
Némely tekintetben
egyre több a tompa máma,
erős hullámokban gőzölög az őszi pára.
Jobb is talán viszont,
hogy a csüggeteg forszírozás helyett
az emberi zsiger
fölplankol egy vastag levest,
hiszen ameddig eléggé
sűrűen kanalazhat,
kétségtelen a szájíz.
Nem varietas, de laktat.
 

(sic)

Itt nincsenek már olyan
nagy hiányosságok se,
az egész távlatosság nagy plafon,
ami lejjebb jön,
mint amikor a vakolat
hullong le egyszerre,
és nincs esernyőm.
És nincs esernyőm.
Megvan a sok ember,
kezében tollal és szerszámmal,
lakása van meg
ágya meg asztala,
de meg van akinek ezek
sincsenek szép számmal,
általában deviszont
nem sok az osztalék.
Sajnos a leszerelés is
olyan messze van, mint a hajfodrász,
kölniszagban csattog az olló
meg a púderpacsni,
melyiknek lesz kuncsaftja ez a pár szál?
A tavasz úgy megy csak rá a hajfodrászra,
mivelhogy Vörösmarty.
Erőegyensúlyba akarna élni
minden földi haladó,
de aki nem, az meg a
megbontásra irányul hébe-hóba.
Általánosan fél nyolckor
kezdődik a tévéhíradó,
mikor sok család füröszt,
és igen zajos a fürdőszóba.
Ezért is van, hogy nem érti
meg az összes vonatkozást,
és sokszor szóbeszédbe hallja
a politikát a buszon,
de ott meg az erősebb kutya
ülszik le a szabad helyekre folyvást,
majdhogynem néha féllábon ér
haza a társadalom.
Oly szép színekben bír
játszódni az alkonyati óra,
ami furtonfurt sivár volt és csempe,
az most fölgyúl,
orcáját sikálja a muskátli
a mélység fölé hajolva,
vastag száron sok pici
szomorúság máma nem üt ki balul.
Jobbul az ember,
csak a rovarok kergetőznek a szája körül,
meg a bokrok helyén,
ami nincs se bokrétája, se bokra,
el nem röpül,
mint a bogár se a sóhajtól, de belül
ernyőt csokroz az alagsori mélyben.
Sic itur Adacsra.
 

(politúr)

Hogy az ember kihajol
valami balkonról kicsikét,
fölnéz, lenéz, hogy hát
hol nyílik neki is pipitér.
De bizony nem nyílik neki más,
csak a gumirózsa,
ecsetet vesz a képzeletében,
hogy szépen bearanyózza.
Sej, mintha csatahajón lenne
postás, vagy bolgárkertész,
néha olyan hiábának
tűnik ez az egész.
Aztán csak fényesinti a kilincset
tovább a könyökével,
lábat töröl, ami jól elkopódik,
hogy egyszer majd belépjen.
Igaz, hogy vannak helyek,
ahol még jobb a megélhetés,
de ott meg a másik szempontból
nem igen tökéletes.
A probléma újra nől mindig,
amint hogy a borosta,
de az ember élete
mégiscsak több, mint a bérlista.
A dalos kis pacsirta
fönn a levegőégben szárnyal,
és egyszer csak találkozik
egy középhatósugarú rakétával?
Ennél bizony nagyon
nagyon sok a jobb dolog,
azok is csak az ábécében
veszik az úttörőkolbászt, a szónokok.
Szebb kitekinteni, ha azt mutatják,
hogy Pioneer Avroszimov
elhagyja a bolygórendszert,
és a messzeségből táviratoz.
És van sok más, aminek
bizony nem kis a hordereje,
valahogy nem lehet evvel
az arcát fel-felsikálni derüre.
Több lakk, mint kolbász
és olyan sokan az árnyalatok,
hogy bírjak belátni valamiről,
amiről kilátva nem tudhatok?
Nehéz az emberi hold mindegyre,
bárha telibb hasa fölött dobog,
nézi, az egek érszűkületén
lassan növő meszek a csillagok.
Szél támad, kinyíló vitrinajtó a lélek,
az embert hátba üti,
lapockáját akkor a szálkásodó
deszkához odaillegeti,
vakarja hám a hámot körkörös,
nehéz mozdulatba,
csak inkább fényesül, mint elmúlik a viszketés.
Politúr ad astra.

 

 

 

Szódalovaglás*

– mintamondatok nulla –

 

 

 

 

Szódalovaglás*

 

Az ember egyre jobban lemenne önmagába, na szép, ez igazán na szép. Ott belül egyre jobban Vajdajános, nagyon hideg nyirokba lóg a lába, s az arca nagyon szanaszét. Ott belül nagyon kicsikék az összes angyal, szárnyuk helyén gyereklapát. Ha mehet is, csak úgy megy önmagához, mint a pincébe szénért menne Freuddal, s egymás kezét szorítanák.

 
*
 
 
 
 
úgyis tudod úgy fejezed be eső ver
eső ver egy fekete
kirepedt szájú kerti csővel
s hogy minden alkalomban vékonyul
kés gyertya hegedűhúr
 
*
 
 
 
 
csigák szétfoszló kondenzcsíkja
város ahonnan ahova
meddőhányók egy aktatáska szénért
minden nap próbareggeli
a gipsztej boldog mosolya
majd mind a zöldág slammá ülepszik
balett és orthopedia
 
*
tükröt őrölnek kézidarálón
elefántcsont térde feljön a tejüzem fölé
ivory
 
*
az éjszaka oly bársonyos
oly kord oly duplaszéles
oly An
puderáld magad kérlek
 
*
 
 
 
 
bús ernő vagyok magánkórista*
 
*

 

lágy cirmai a víg időnek
barackosodván egyre nőnek
és dörgölik az elmenőnek
puha tarkóját fiúnak nőnek
nem is figyelsz már egyre lőnek
 
*
a foszló plázsmelegben
heverni elmeredten
ahol a barna pőtyös
katicák rajja kőröz
ahol a pléden áfony
virágzik macska nyáfog
s lopózni egyre beljebb
hogy orcád sem jegelhedd
 
*
 
 
 
 

* Könnygúny, csókfanyar, liedérc.

 
 
 
 
nem menekülsz suttogtam veres frakkomnak
kibújnod rókagomblukon nem kenyered*
 
*
szemében fölbillent szekérke
szája sarkában csöpp radír
aranykövér lovakat ír
hogy húznák valahova végre
 
*
 
 
 
 

* Az irreverzibillé fogyó időn merengj el. Ha nem lettél mene tté, legalább légy menetrend. Fazöldjét, mintha száját beszívja kint az este, a mély lukak, az erdők megfeslenek veresre. Merő romantikából hol mennyit ácsorogtál, hogy tán kiadja másod a lappadt másodosztály, mostanra légyüveg sík, sötétül, végre lágyul, s késő nem elfogadni az arcod állagául. Nézel és visszanézel, s ha ott vagy is mögötte, nem lesz több kedved hozzá és nem lesz több közöd se. E romlott légű resti holnapra légüres tér, elmávadt arcát festi fapirosra a reptér. Varjakkal zsír az árnyék, az innen mintha túlnan, egymásba csúszol szépen, ültőhely, elrepullman. Megnő a vállak tönkje, fejed közéje hajtod, s kiüt a csorba arcél fölött a tompa arcfok. Elérzékenyre hűlnél, az ablak légymenetrend, az irreverzibillé fogyó időn merengj el.

 
 
 
 
vakoskodik a zseléscukor
preludium a homlokzat fúgázásához
lehet-e szidolozni nyállal?
 
*
vagy emigrál vagy nem ugrál
tapossák
így csillog ganét
 
*

 

ülepesnadrág kikötőbak
nagy távolságok trampli tudója
drótfény az ember úgy hurkolódnak
rá mintha hozzá a hajók
kémlel a lomha folyóra
mindent elhoz és elvisz alóla
folyvást butul el csudamód
 
*
 
 
 
 
augusztus van
fürtökben hullnak a csillagok
valaminek vége van vége
orrunkban szúrós vízszagok
ez az édes rokkanás éve
szeress
szuszog a hegy szuszog a bálna
vizes
dagad az éjszaka lába
ki ne szeretne síma és feszes
kasírozz föl a nyárra
 
*
lombfűrésszel megoperál
leemeli a koponyám
kis motorok agykasi méhek
dünnyögtetik e szövedéket
míg visszanő s betölti a
csontlikacsos nagy éjszaka
rámterped talál nem talál
mint vaskanál mint vaskanál
 
*
 
 
 
 
a csend a pára
fogadj meg éjszakára
bogarak lugas
hallgasd meg lukas
beszédem fűzz ki
eressz a tűzhöz szárad
engedj meg teafőzni
a nyelvem elnyivódik
támogass el az ólig
egy citrom ára
szerelem pára
 
*
látod a nyár úgy eldübörög
mint aranyvonat a koporsó fedelén
düb düb és a vaggonokban
fekszik az illető személy
a farkaskutya is csak ember hát ne félj
táncszók az éj sintértelepén
 
*
 
 
 
 
kutyában úsznak ezek a kezek
vízzel harmonikáznak
várni a felhajtóerőre búvárcipőben
valahány bufa hullám
 
*
olyan fölösleges csak
és olyképp szép is itten
 
*
mint egy kiélt illatdíjbeszedő
szalonnál terped e híjas idő
a tele holdkor flőrharisnya máll
meleg szitává máll a lonc a balkon
mélyvízrenéző oldalán
hőmérőhegedűdben lomha nyál
búvárbalett édes lé hervadatkor
 
*
 
 
 
 
szétrúgott gyöngyök repülőtér
uram hogy tudsz így fényleni
milyen öröktől lüktető ér
spriccelt szét estéd kései
nyomán nézzed rossz helikopter
hogy tudnék véled kezdeni?
telik a szívem kerozinnal
mire fölszállnék szétveti
 
*
 
 
 
 
ez a mosoly az arcodon
debilitás vagy harcmodor?*
 
*
 
 
 
 

* Eléggé hosszú ideje annak, hogy a vers végén rímek vannak. Viszont annak is már hosszú ideje, hogy a vers végén rímek nincsenek. A költészet tehát ilyen is, meg olyan is, csermelypatak, de hönpöjgő folyam is. A kis cseppben jól benne van a parsprotótó, jól tudja ezt minden alkotó. Ami a szívét nyomja, az a száján távozik el az ihlet óráján. De azért van a költőnek foga, hogy legyen mivel összerágnia.

 
 
 
 
jószava közben elfolyik
lukas kannáját töltené teli
mélyes mélyen magába gondol
hol nem találja hol a gond hol
anyaga van nem mélyei
az este megpenészedik
páros dunyha foszló emléke lenne
hogy a sötétből daltalan kiválik
ahogy csak ül begubbolódzva állig
egy kanna bitumenbe
majd szépen besötétedik
s billenne el mi belekötve önnön
formájába már döglött és kemény
ha pammut árnyék volt tán költemény
de nincsen mit kiöntsön
 
*
 
 
 
 

 

harangágyú a torkodon
hajad lehulló hajnala
világvevésre ráSokol
pacsirtakonzerv és pacal
a hullámhossz mely összeránt
hullámzásában szoknyaszép
loccsan az érett dinnyenyár
ó széjjelmázolt kontrapunkt*
nehéz most mint az almabor
váltott legendák tangoá
rázza fejét a hajna lonc
fodrászolódni nincs hová
nyár macskavörheny vonzabronz
te slágerédes rádió
 
*
 
 
 
 

* Egy rózsacsokrot végigönt a vér. Ne várjon engem, tyúkhúroztatok.

 
 
 
 
mi volt a nyár mi nem?
kislány esőivel
ravasz kis ájulások langy elem
folyton lecsúszó kapkodó kezem
tébláb legyintés szappanos vizen
ha nincsen mosni sem
 
*
naszádkoszorú harmonikafüst*
zsabóját igazítgató cukrász
a bombatámadásban
„manírhalom piperikűr”
aranyköd
aranyköd lehe
 
*
 
 
 
 

* Mikor a gyárvidéki harmad vagy negyed osztályú szerződéses üzletet, a bőrgyár és a vágóhíd felett a nap félferdén világítja meg, úgy, hogy a szellős ajtórács megett hűvös van még, de kívül már meleg, nem annyira, hogy a kis porszemek látszódjanak, csak éppen kezdenek táncúrozni. Ha ezt még így lehet.

 
 
 
 
ne bánts el szeretnék
valamennyi sokat élni veled
ha rosszan hát rosszan
hámozzák a fecskék
az ég héját a nullakék vizet
ne bánts el keresnék
kicsike pénzt kenyérre könyvre borra
nézném kortyolnám hosszan
ahogy az esték
jócukra odasűrül a holdra
 
*
lehúzná lámpáját lehúzná eléje
hogy csak neki essen csak neki a fénye
magát kifaragná kenyérbélből érte
seperné a morzsát féltenyér sötétbe
s végtére belátná milyen kicsinyek lett
lábbadó szemébe fényes porszemet tett
holmi kettőslátás hogy tán megszülethet
egy-egy szárnyat combot nyújt a kicsinyeknek
 
*
 
 
 
 

 

kabátnyi elrontott szöveg
vörösbe zöldbe szürke kockák
mért lenne éppenott meleg
hova belefúrja az arcát?
csak a huzat fehér zenéje
dagad a vonatkattogás
pamutvonatán hazaér-e
mire a hajnal tejfonás?
 
*
kérném egy aktatáska tisztított urán
 
*
kalauzban sírás zötykölődik
a szárnyvonal lennen suhan
kerek lukat hint eltömődik
ahogy a pónilóhalál
kicsik vagyunk mindannyian
 
*
 
 
 
 
itt van az ősz itt van ujjé
s szép mint mindig énekem
istentudja hogy mi okból
jövök haza a kioszkból
s húzgálom a zörgő avarban
mint kiskocsit az életem
 
*
még látszik a fölhő hogy futkoz a tájon
még barna babáját bontja a lomb
még megmeg iramlik hogy megse megálljon
fogadban a plomb
 
*
úgy nyílnak a völgyben a kerti rezignák
rigid muskátli trampli szegfü gaz
mind lejön értem a síri homály Mond
kell hulla világ? eliramlik az
 
*
 
 
 
 
szirupüllőcskén szirupkalapács
a tenger neve lindauer mari*
az ínyevérző égből durrezüst
a tengert dróton át is hallani
fülolajban hullámai
későre jársz már mint egy távirat
végelborít a hajad árja
az ember kicsit mindig mariner
a sárló holdra sárló koranyárra
gondol és nem felejti el
hajad húrját a drótos fésüben
 
*
 
 
 
 

* Túristák vizibicigliznek és tájképfestők. Apuska fölment a műhelyből ebédessen, Milka, az új lány aznap este beleszeretett egy szép szlovén hajószakácsba, aki majd az Új-Hebridákon leforrázza magát felesborsólevessel. Milyen semmi ez a második háborúhoz képest! Lefkovics Milán egész hasán ott kéklik a Milka örökre.

 
 
 
 

 

ó ősz lenyúzott kábelek között
nyeletnyi must nyeletnyi bamba köd
mint fűnyiró e szálirányu kertet
fecskéid lassan délre köpködöd
 
*
csak bámulom a kertész félcipőjét
kilógó nyelvét piros zokniját
sör őrzi őt szakszervezet
lépcsőre tett sörét darázs
 
*
merőben rőtveres frakk ez az alkony
kefélten holnap szél lesz felakasztom
a széjjelpiszkált habzó hangyabolyhok
felett termeszállásban a dolgok
 
*
 
 
 
 
köteg rőzsévé húzódnak össze az erdők
eperfakék a szád eperfakék
leszárad édesem a lonc
a csillagos fűszerbolt majd kirímhed
a tótükör csapott
partján lapocka rebben
meg-megdobban a hátravont
nyelv és elnyugszik legott
 
*
így varjúsodom papagáj
szikrák nevető karikalábak
vonat rabog a csíkon át
dadogógép az éjszakában
 
*
mire kisimulnál szépen belehalsz
nicht hinauslehnen
nicht hová hinaus
 
*
 
 
 
 

 

megüvegesedik a nyár
az ablakostót félhanyatt
mint virslihúsba lőtt szamár
szürkeveres az alkonyat
 
*
most ledarálom magamat
villanyírógép lámpaujj
molnár és henger és garat
egy töltelékké finomul
 
*
az égben minden este bálnagyár
flitter hasán és horzsolék
varrat szegecs
lefejtve zsírját és tejét
sötétedett
 
*
 
 
 
 
halálsikoly hogy tapsikolj
 
*
tekepályába csomagolt vasutas
nyakacskáné pribék mária
sötéttel vásik a szád bevásás*
vásat a hold a szíved markolatán
szól a gramoxone
 
*
olyan egy sohaszépen
oly tejbeluk az égben
a legfehér madárra
leszakad a dalárda
olyan sohapapírgyár
a legfehér kapirgál
nem rácsa változik
hogy rácsodálkozik
 
*
 
 
 
 

* Fejedet válladra hajtom. Dióropogós alkony. Ó, szerelem, ó, dróthurrák. Elkoszlott kis brutáliák.

 
 
 
 

 

surrog a barna fasorban a gázvezeték
fölcsupaszodnak a nyárból a nyársak
fújvást szájharmonikán át levegőzöm
 
*
egérderengés éjibáb maga
szegény egér ki fejbeverve él most
üvegkerengő irritátora
 
*
rozsdavíz
az égre fölmart lombozat
mint korrodált edény az ég
kisüti zsíros csillagát
 
*
rózsamosónő
csorog a szüret a haján
elengedett kezében gálic gálic fatorta
 
*
 
 
 
 
szamócák kertje hallgat éjszaka van
hal rág hálót szíveden vérszaga van
búnék a világ mindenik össze hol maga van
sündisznócska pöszög fűfésű szigonyravatal
 
*
kint bent a csökkentett sötét
máma elolvadt összeesett a válla
ilyen magában sose még
vizes kacsintást tűz a gomblyukába
 
*
esik megenyhült most esik
jól-rosszul habos kinyúlt pulóver
a titkon összebújt pamut
szerelmein is átbukó mell
míg derekán fölfesleti
mind görcsösebb ha visszajut
esik megenyhült most lazul
lágyan ring üzemszünet a présben
 
*
 
 
 
 

 

muterka búg a lófagyi
vacorgok egy kredencben
hiába nincsen ajtaja
hogyha kilátni sincsen
muterka búg a lófagyi
jóllakni mennyi pózom
és sós e vanilia sós
jéggé fagylaltozódom
itt mindig kuglipálya van
babák a koponyámban
tarolják felállítgatom
dübörgő deszkaszámtan
oldóképletem itatós
elkenni felszárítani
és sós e vanilia sós
muterka búg a lófagyi
 
*
 
 
 
 
beletüsszenteni egy mélytányér heroinba*
 
*
 
 
 
 

* Már nincs több elégia bennem. Elporlik siketen a benzin, a hárfa húrja nélkül zendül. Ha üzennék, és volna még üzennem, mire a cseppeire fejt kín? Szemem a szemeimre ejtem, már nincs több elégia bennem. Már végleg tandarab a bánat. Már végleg önmagára bámul, akképp növekszik, mintha múlna. Milyen mosoly zárójelzi a számat? Ki oldja föl e jelbeszédet, mielőtt egészen kiszépül, s már végleg tandarab a bánat?

 
 
 
 
fekete táblán robbanó pacák
legyek a matematikában
mint nehéz éjszakai szák
az arcon áthúzott lokátor
 
*
határőrkiskönyvtár
rejtekhely az elbán
inota
kocsubej
 
*
hátúszónadrág
a képen én vagyok balról a 4734.
a tenger hívóvizében
nagyon nyúlszájú mosolyok sikerülnek
 
*
 
 
 
 
szájsérv
hanyattak
másfélkilós
örökre szomorouge
mosoly
 
*
B. M. emlékkönyvébe
béem
 
*
kinyílik a felnőttkor
ejtőernyő
kirúgott hokedli röpte
 
*
a gépbe fűzött klottnadrágról
tűnődve hull az örök másolat
 
*
 
 
 
 

 

már préseli a nagy tüdő
már feldagad a szájig
már kifeszül a két redő
ajkához lassan az idő
odaszorítja trombitáit
 
*
érett aranyos tusu ősz van
falat ködök puhája csíp a lőpor
a betárazott szotyolát európa afrikának
madárkartácsot lövi át
 
*
lassabban már és egyre nehezebben
jön föl vagy minek is nevezze az ember
vastagra vastagra csípi ki őt is a dér
csípi aranyszínűre míg a kökény
már fekete lesz egy ilyen hajnaltól
csótányok gurulnak elő a napból
ha az ember soká belenéz
és szeme sarkán kigyűlik a méz
 
*
 
 
 
 
még a távolság is milyen magasan van
ez itt egy tanganyika dallam*
zacskóból eszem a grammatikát
 
*
olyan furcsán van a szemem
néz nézd dörzsölöm nem fáj néz
rugózik dörzsölöm nem fáj néz
egyik tenyeremből a másikba
 
*
 
 
 
 

* Gondolja el, Tronbitta Rumbakovna, a pesztraszép szemén a gyöngyhomályt, a síró, héjazó időt, mely mint a hagyma torzsátlanul, mondtam, s éjfélre járt. „Ó, hogy lehettem lenni trombitorló, zsíroskenyérhez ennem hogy homárt?” És erre mondta búgón és elomló lágy sárgarézzel, hagyja, Aljosa, úgyis befújja orchestrünk a porhó, citromkamaszkor ascorbinsava, s megáll a télivíz, hol elkevernénk, s hol kanalunkat nem leljük soha. De addig is hadd trombitál az elménk, hisz jobb, mint hogyha magában vacogna, vegyük fel egymást, mint egy bundamellényt, s gombolja el, Tronbitta Rumbakovna.

 
 
 
 
van utcarím van mintamondat
vakírás mámormímelő
almaborág eperfaajtó
üvegcserép műmézdarázs
van alkonybíbor napszakácsnő
molnársziták van cinkejég
van sócipő üvegnyalóka
epedasírás ragtapasz
van nyomtatóló környöszörgés
bőröndpiros szív rákszirom
van sompoly csillag krumpliszobrász
hattyak kinderlied krémselyem
van téglavér van cédruserdő
szárazjég hírgyár gyárvigasz
van konyhagőz gilisztacirkusz
van műlovarnő jeltenye
égzúg pufó düh műlesiklás
tündértetűk lórongyolat
van dudvadal szájzár pedalnok
dönögve rigmuslincahad
 
*
 
 
 
 
szélpumpa svájcisapka műhús
van bombaszőnyeg optimumsz
van gyöngyházmester rókavalcer
tonettszék grillás puskatus
lábnyereg laprém villanyólom
van kudarcpokróc medveszó
cseresznyetollkés leukoplasz
bakelitillat floroform
van hastraverz parafra wartburg
uram idő van rilkebor
van száraztészta túraroller
idrill virágvíz nyelvtörek
toroklátás mohanyüszítés
lombfűrész albatrosznyomat
van nyárszó spotrajz cimbalomluft
gólyakéz vörhenysáppadás
van értágító hízlalófal
takonyalátét lámpazsír
cinegetrapp csapágyovális
van jajteknő van tárgyaink
 
*
 
 
 
 
tereptárgyaink van
trubaduráberbakancs
egy doboz míniumfesték nanáveres
egy erős szomorú bicigliváz keletről
 
*
 
 
 
 
meleg van mint egy félmosolyban
mint egy dióban
égő taxiban
hallgat a sanda vadrepcekonzerv
pacsirtakonzerv fürjpacal
vékonyka villanymotor a szúnyogok
rázza a spongyasalátát
rázza a hóka halál
revolversurrogás békaszabadság
kötőszövet kötőszó has és könyvkötő
golyvás radírgumi ez az álom
fehér kutya
gyerekkoporsóval a hátán
kaffog a holdbarna csomagolópapír
szaros kenyérke
 
*
 
 
 
 

 

orrvizes ősz van ma ismét elragaszkodom*
 
*
 
 
 
 

* A jócukor még elúszik, sziszeg a tócsa, bejeged. Ölére zárja csengő terpeszét reves, taros gyárrépaföld, gyárrépaég. Babák a dérben szerteszét, oly szerteszét. Daravetítőn a babák. A filmszomorú vagdalék. Ön marharépa lesz, ön aknazár. Riszál húsos holdat fölé, s szedetlenül prizmába áll a jósugár, a jósugár. Forgatná jószavát a száj, ajkán vonatfütty, rámpafény. Tehénkekugler voltunk, langy melasz. Lágy, iszamos vagonok jó emléke lesz, patákon ragacsos vigasz, gacsos vigasz. Cukorvágóhíd üstjei sivító falához tapaszt. Csitulj csak tente, tente répaszusz! Habzó, síkos szárnyát fölcsapja a zagytó és tollanként elereszti. Centrifuimus.

 
 
 
 
a híradó alatt már kipiros
nyúzott vászon és nyúzott kópia
ziherájctű a főgépész fia
torkomba honnét vékony kaparás
mint ócska filmszínházban szombaton
a műszál sercegésben lágy mozi
inkább feszeng színlelvén élvezi
kamasz szerelmem mellét nyaggatom
archív kis őszök hogy dobozba bútak
savanyú szaga a randevúknak
kézen-közön a villanyizzadás
a szívkamrákban mennyi dézsa műjég
de szájig felpirosló déjà vu még
a vadszőlő a savas ízhatás
 
*
 
 
 
 
combig csillagva az estély*
bálnaszáj szűrői között
pulza pulza pulza fény
huggyozni voltam a mozsdóban
horgonyzó üdülőhajó
horgonyzó bálnaturisták
egy éj a fügemagozóban
fügeboréj
 
*

 

mintha a cukrász jobbján állnál
gyerekkorunk egy parkra néz
könny az idő és macskaméz
áll az ember az asztalánál
és cérnaszálfát kosztolál
alant a vakló ablakon túl
pár elmosódott őszi kontúr
s elgyújt az esti kosztolány
 
*
 
 
 
 

* A bálban minden este ég a függöny.

 
 
 
 
BBcek
vízivarjak egy hordó klottnadrág
 
*
rendezsőpályaudvar
*
megrendülésre írta legszebb műviét*
*
a lengőteke szomorúsága
*
Lloysi grófnő áttetsző volt mint a vérszag
de nem ez a költészet dolga**
*
 
 
 
 

* Hogy rímelt Kosztolányi! Mégis meg kellett halni.

** Lábat mosol? Te, te… tündérrózsa!

 
 
 
 
csak kínlódok ütöm
finom csavarhúzóval ütöm ezt a papírt
pedig szombat van ha ez valami minőség
az ember egymásnak írja aztán ráromlik
efelől vagy efelé nagyobb a kétség?
értésre ad
négyszemközött a hunyorítás
mézében naná aranyragasztó
és kivezetik mint egy részeget
„játsszunk valami röhögségest”
mondta a kövér kisfiú hogyan
hogyan nem kilép önköréből
kilép túljátszani*
november van ezek poétizálatlan adatok
és kigyulladnak
de jobb a giccsel puhán szembenézni
 
*
 
 
 
 

* Mint lépesmézet, szárazig kiszívja. Fájkaralábé, pneumatika.

 
 
 
 
tornapályát és édes sajtot adj nekem
banális vagyok
piros kabát nagy árva hüppögő puszi
a madár fiai a dalárdában
fiaim csak énekeljetek
nyikus lajos belezokog a csőpostába
ahogy a rézben a hang lágyan
lepréselt cuppogás egy cselédkönyvben
szédül törik
szövegölés
stoffer abigél
 
*
a fül-orr-gége kapujában
dolgos kezem nem él nagylábon
tirolinadrágban hattyú hattyú
máma nagy kanüllel eszünk
egy bögre jódli alpakkadallam
ma pakk jött svájcból
 
*
 
 
 
 

 

már félek féldelek
arcunk lebontja este van
odakoccant a lógó fagyos éghez
és lassú tócsa
sírós heges alumíniumhang*
a rádióból
arcunk lebontja este van
már félek féldelek
 
*
szerelme kiskabát a hóban
még soha félrehallhatóbban
nem vert a szívem semmi jól van
szerelme ott maradt a hóban
kitetsző foszfor dalküszöb
körülnyilazzák halk küszök
szemében soha íly üszök
kitetsző foszfor dalküszöb*
 
*
 
 
 
 

* Lám, lettél feleségből immár a pajtásommá. Rizegő sezlonyunkon mi köt, mi taszít? Semmi.

 
 
 
 
hanglemeztűn ha szösz volt észre nem vett
zenéstül vonszolódik egyre beljebb
látványra is hallványra is kevés
 
*
ahol már véghetetlen kicsike
mint egy bélbolyh mint a világra
véletlen rátapadt pihe
 
*
mint friss defekt suttognak kint a nagy fák
rossz buszkalauznak képzelem magam
megáll a ház a hold alatt szuszogva
posztókabáton jó trend fürge nyál
 
*
„a hajad úgy hullámozzon
mint egy villanymozdony”
 
*
 
 
 
 

 

mint a nyeletlen éjszakában
aszfaltozógép nagy piros
olyan kiskocsit húzgálom a lábam
ezen a jeges papiros*
mint akire ráfagy a blődli
arcában guggol a vigyor
majd felpattanva elkezd bőgni
s véresre ipiapacsol
úgy ugranék de ugró lábam
szertecsúszik az iszamos
aszfaltozó nagy éjszakában
hol korcsolyázni kéne most
negyedkörívnyi lassu bógni
és hosszú szép párhuzamos
 
*
 
 
 
 

* Míg forgót bont a dolgok lassú árja, ősz, tél, tavasz, nyár mindétiglen egy. Gólyaállás, cipősaroknyi pálya, s ha körbefordul, mintha körbemegy. Mint vonatok, ha sírnak, föltolulnak, lóvágóhídi berkekben haris, e tapogató ujjak késbe nyúlnak, s parókát vérzik már az ótvar is. Kulcsot, legendát megfordítva itt, iszapba tocskosul a lét kövérje, torzsát, zsombékot lelkesítne át, hogy szalmazoknit húzva is kivárja, míg jég alatt a dolgok lassú árja, s a korcsolyák.

 
 
 
 
a kertben renyhe púpok tollazó köd
cipőzködünk ruházunk enyhe lágy
nem kell alásöpörnöm és söpörnöd
élére áll és nyitva áll az ágy
már magam nélkül gondolok terád
gőzöl a kerek gyöp bögre jó tea
tollukszegett kerúbok angyalszauna
citrompótlóval labdázunk belásd
s egymás ízét nem leljük meg soha
 
*
a bálban minden este ég a zongora
végtére minden ember négykezes
végtére minden ember szobatűz
végtére oly klimpiromán
 
*
disznóölés a zongorán
 
*
 
 
 
 
húznék pedig szívedhez huzat és pinceajtó
 
*
vajbakés homálya drappja
serken a hó a havon
átjáróházban puha lépted
deszkán a szög maszatos ujja
kötésen halvány körömágy
billeg az ujjai bolyha
csendes babás jeremiád
 
*

 

teve egy üres dobozon
ez a december összegörnyed
tönkremegyünk elragozom
könny könnyü könnyed
kérődzés minden mondatom
púpjába búvik végre földűl
szakadtában polírozom
görd gördü gördül
 
*
 
 
 
 
boldog karácsonyt és ölellek
mellékdalul elfenekellek
és sírósodván rádkiáltok
ahol én fekszem hozz virágot
 
*
nyikog a tangólampion
himnuszra valceroztunk épp elégszer
hát imbolyogjunk végre szépen
külön mint annak rendje van
 
*
adok neked egy elefántot
vedd a szívedre
enyém is nehéz
legyen a szívre nospa
egyik lábáról a másik
lelép
udvarias ma
 
*
 
 
 
 
szívhattyúzom az olajat
fiókalgyő fiókploesti
ha már csak hó akarna esni
legyen a szívre olvadat
bekormozódom mint a hattyú
ingébe törli ujjait
tél van és kelet-kuvait
búvárol érte jó szivattyú
a föld alatt zsíros lepények
mi ád az ember telepének
meleget hogy a holt ajak
jegecében a szó megéled
szörcsög és igyekszik az ének
szívhattyúzom az olajat
 
*
 
 
 
 

 

sikolna
az éjt csurig tagolva
kis ó-kra és nagy ó-kra
huhos vizekbe volna
a tiszta Ó nyugalma
ha szem ha száj kitolva
sikolyra
 
*
 
 
 
 
a versben fügemag az ó
dohog a fügemagozó
derítőjében kásás és rakás
granulált elragadtatás*
 
*
lóhúgyban csattannak a rózsák
ez egy dalmű** vagy mi a frász
a barna tövist koszorúzzák
sziszeg a szelíd entitás
 
*
mestersége hogy didereg
hogy heherész
nyakoeuvre
guanórepülés
 
*
 
 
 
 

* Ó, duende, te ihlet borjúdiója!

** Az albatroszok körbetotyogják a fedélzetre zuhant matrózt. Mi juss ma?

 
 
 
 

 

ha már nincs pénze telefonra
a tűzoltókat hívja a mentőt
egész röviden elbeszélget
ha már nincs pénze telefonra
 
*
nyugdíjasokat fúj a szél az esztéká előtt
rózsában áll a kapszligyár
tolókocsiból szivárog a foxtrott
egy tejeslábos ezres kéne jó
zavart mosoly a szív vasárnap
mikor beomlik a múlt hét
célalagútja puhán*
 
*
ó évi rendes sajtószabadságom
papírból pátoszt vacsorál
sursum korda
 
*
 
 
 
 

* Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza jókat derűl!

 
 
 
 

 

mint fecskeszárny
mint víz a fecskeszárnyat
almán tétova harapás az időn
ez a pár nap
és barnás foghelyek
 
*
szemedből kiáll a kanál
alpakkán nézel szótlanul
megkönnyülsz hunyorgó peremén
szivárványt bennünk ki emel
a motozás mint pauzpapír
zörög törekszép dolgain
hogy így megszétfelnőttödött
 
*
az ágy kabát és öltözet
ázott nehéz matrackajuh
szúr és tapad csalánszövet
borostás zöld virág ha jut
 
*
 
 
 
 
egész nap ég a villany
szemedre szárad a ruhád
nem engedek föl mint a tonhal
kikockázom az éjszakát
 
*
a szemed barnatörése
buja tehenyészet
 
*
lókorpa ül a gallérjára
hogy válik lóbáló nehéz
nyakká a fejrázás csodája?
kizöldül az ég mára
lomb lesz vagy penész?
 
*
ingmell marhaszegy
recept televény
 
*
 
 
 
 

 

az ablak élén megvakaródzik
fújjuk a széket jön a költészet
nem tud aludni nem tudok élni
fésülj át moss le ne áldozatnak
hanem mert kócos kőporos árva
egy válltömésnyi malter a falról
surlóközelben gőzaranyalma
csapom a vállam lógdenkabátos
rutinkönyörgés cédulaóra
 
*
dörzsöl és elsír az ereszték
hónaljból sikkan a mankó
nehezebb vagy száz teli zsáknál
nézz fel az égre henceg a foncsor
hát mondd hol a gond hol?
mintha a cukrász jobbján állnál
roszog szépen a tortalap éj
 
*
 
 
 
 
tempósan zizeg a lomb
fűrész múlatja magát
így öljük egymást éppen így
ág és fűrész fűrész és ág
 
*
hazádba visszadúdolod magad
a kotta felcsapódik jajgat
mennyi hazátlan szemkötő*
dagad víz varjak
 
*
írok hisz úgyse mondanám
szavak helyén kis horpadás
el kell magad veszejteni
nem is sokkal több a világ
 
*
 
 
 
 

* Magyar, tudat hasad! Mink világosnál alszunk. Ez már így marad.

 
 
 
 

 

orrom vérét elitatós
szelíd apácahóesés
 
*
seprűt kötünk
ciróka mozdulatból
énte
szürkevakk
 
*
 
 
 
 
motozva mint egy májusi pajta
langyos esőszalmájába bujta
tott zöldág gyűrött gyermekdalok
kocsányán a hernyó fölragyog
s mintha a zöld levelecskét hinta
emelné s engedné egyre hint a
nyakába cseppecskét mi jó dolog
hasára szalmacsutkát rajzolok
s motoz lefölle ujjacskaként rajta
végig a háton és végig a fejte
tőn tanulatlan mozdulatod
az esőé hogy zöldágra dobog
s leszárad mikor e furcsa fajta
gyerekdal bokrán ujjongva kihajt a
 
*
 
 
 
 
úgy fúj a szívem mint a szél
igen egy slampos kép ez
micsoda pumpa és erdő
odafúj a szél a szívhez
tabletták úsznak a dunán
zöldell a nyár és kiskacsa
dorombolva egy torpedó
mikor leszen még kásacsecs
 
*
száraz szem ez a délelőtt
két sarka közt kelet-nyugat
irányban átvonul a nap
letörlik bő redők
ajkát a málna trolibusz
hiába nedvesítené
a rózsaszín se nyelvedé
amit ma ráhazudsz
 
*
 
 
 
 

 

paták a tükrön surlófényben
nyírott hajával elbillen az éj
kalauzban sírás zötykölődik
isten tortája messze van
klozett a sárbogárdi restiben
ágy raósaszál szábben bászél
belekapaszkodik a holdfénybe
elfújni rajt meggyújtani
egy aktatáska szegfü hány csokor?
mér írtad föl rúzzsal hogy szeretsz?
a kréta nem kurválkodik
te gombluk te a posztó éjszakán
szikrázó hajatorzsája te
jolán te bordó kombiné
 
*
 
 
 
 
eláll-e ónos éjszakám?*
felékezetlen zöld telegrafák
a zizgő pauzpapír az ágyon
a forgológás belül egyre belül
és nem lesz mit lezárnom
 
*
ma négyszer százon úszunk kislibák
 
*
löncshúsvidéket dobozol az elme
mint hűdőszekrény tompa kis sohaj
én se leszek többet az úristen bérkocsizsírja
mézes kökényem fürtös hónaalj
 
*
 
 
 
 

* Mint zsírpapír, ha ellopódzik nyitatlan ablakából is, utánanéz, nem átkozódik. De messze van Tunisz! Zörögnek légűrök között, egy-egy sovány légyrobbanás reszketteti meg a közös falakká vált szobát. A zsíros pauzban volt az emlény. Miért nincs vesztes, hogyha van? Hiába húzta ki a szemlén magát gusztustalan, csukódva tágul mint a szemhéj. Tunisz de messze van.

 
 
 
 

 

férfi haránt a dossziékban
jajgat a köszörűs bicigli
esernyődrót és európa
férfi tapos a zúzalékon
papírban indigó maszat
hátulról ablakostót
elölről lábujjlenyomat
 
*
elszopogattuk a holdat az éjjel
kék a pohár mely csillagot izzad
szódalovaglások a hajnali ponyván
omlós savanyútól vérzik a szád
mint az orvosi szarvasoké
 
*
kabátcsönd
hokedligerinc
gyufapupilla
skatulyatüdő
 
*
 
 
 
 
este van hűvös van csillagos van
hangya kötőhártya úszkál a logoszban
vérér vagy szürke por búgócsiga robban
nagy szénásszekerek álldogálnak ottan*
 
*
bennem örökké tataroznak
akár egy fordított lupén
istenem járasd meg gumijézusod
 
*
 
 
 
 

* Valahol szeme bogarán ácsorgok, pici zárvány.

 
 
 
 

 

nyúlemlékmű
vércsep
p
p
 
*
 
 
 
 
és ezzel végetér a sor
feszes kötél a semmiben a vége
egy pohár vízzel egyensúlyozol
hogy víz-e jég-e?
 
*
 
 
 
 
 
 
 
 
*
 
 
 
 

* Tizenöt évem telt belé, nem tartozol. Az édes rokkanás felé, nem tartozom. Tíz évem volt tíz évedé, nem tartozol, örökös tartozásomé, nem tartozom. Nem tartozol. Már mindig hozzád tartozom.

 
 
 
 
rigó lép arcom mély talajában
hijában
 
*
 
 
 
 

 

 

telik magával bé szoba
majd mint a küszhal illan el
akvariális nyugalom
csipetként bolhaeledel
a szívnek nincs szaga
 
*
 
 
 
 
dalolló*
öldobog**
 
*
 
 
 
 

 

* Már végtelen csend mindenütt. Nem az eső vigasztalatlan. Süllyed a vajszín kerti asztal, és pont a csend, mi szívenüt. Fújtam a gumihegedűt, túrahangszert erőmszakadtan, hörgőcske hörgőcskére pattant, s valaki mindig beleült, mikor államhoz szorítottam. Csápolt és eltakarta kottám. „Most úszunk vagy hegedülünk?” Ő evezőt, én vonót fogtam, és vizesedtem és habogtam. „Így mindaketten feldülünk.”

** A metszetekben őszi rom csatakzik ollé nedvesen. Alus zna már a nőszirom, botorka fényszív felfesel a fák, az abroszok fölé. Ollé van, este, nyúgalomb, elönt a régi lámpalé, míg ring a spiel, kereng a lomb. Mint illatos pép összeáll, az élet szájbapowderosság, künn vattazukker szössze száll, belülről gyulladat, pirosság. Meztélláb mért is élünk, nagysád? Szemében mappán Rimaszombat.

 
 
 
 
te én régóta hallok egy dallamot
valami bitumenhegedű vagyok
és hijában mondom
hetesbusz hetesbusz
csak jön a lószőrrel
meg hogy hány cé
mondom kettő de rámver és megint
 
*
durván és közvetlenül kéne
megszólalni valahogy úgy
mint súlylökőnők símogatása
valahogy úgy
hiszen ott van a sikkanásban a gége
minden visszanyelt téblábja
bekéredzkedése
a sikkanásban
 
*
fibingerova boldogsága
 
*
 
 
 
 
annál is könnyedébben
ahogy a hó az égben
ahogy a hó az égből
ahogyan minden délben
ahogyan meg se billen
ahogyan elmegy innen
 
*
retropolis összeszorul
összébbszorul a gyomor és a torok és
jöjj angyalom beh szép a te szárnyad
ez aztán szolgáltatás
beh szép hogy mellére vonja
fejünket fúlós káposztát
elringatja szépen és álmában
kiharapja belőle a torzsát
 
*
lépnék én úgy már mintha döng a föld
de mind muszáj magamat elröhögnöm
és elsírnom hogy úgy lépnék a földön
mintha csak én őt s engem nem a föld
 
*
 
 
 
 

 

avégre szólongatlak téged
mintha magammá lehetnélek
s akármi ér vagy érne véget
a ragok újrakezdhetnének
áramodhoz apadatom húz
egymásra végül mért hagyatkozz?
a szócsonk új szócsonkokat hoz
karom ha ojtanám karodhoz
ki kötne kit magához véres gézzel?
magamba néz magába nézel
virít reped az almasűlt idő
és nem elég amivel megelégszel
hogy kérdezem s nem kérdezem elégszer
hogy ki vagy én ha nem voltunk csak ő?
 
*
 
 
 
 
hát tanganyikázz
ne szégyelld sósavas arcod
 
*
 
 
 
 
ahogy kaucsukbabát
a szíve lendkerék
ahogy mint a redőnyt
felcsukja drapp szemét
és bőgi el magát
úgy kellenék dehát
csak száraz kattanás
üres kaucsukfazék
 
*
uramisten milyen egy szépek vagytok és én
mennyire is kicsikét vagyok élni
 
*
talán még lenne néhány korszakom
még lenne forma s mit rámerőszakol
meggyet ettem savanyún sárgán melegít
áttetszek művér nincs mit hazudni itt
 
*
 
 
 
 

 

tükör-darab volt szplín és neurózis
nélkül a lélek nem volt hiteles
két tripliszek volt istenem a dózis
alig kellettem hogy belém szeress
és izga játék volt a szép szorongás
bogra kötött elfésült nárcium
mit adtam volna volt hogy most láss
s most mit hogy akkor most mikor
elmebajszaga van a reggeleknek
s arcomba szakadt fölle ráncaim
mögül redőny mögül szeretnék
éppnem nagyon csak túlélni mikor
félek és félek hogy eltitkolom
 
*
 
 
 
 
voltam sokat szeretni tárgytalan
voltam sokat úgy ülni le a vershez
hogy éppen az legyen több általam
ki jutott velem egyre kevesebbhez
voltam sokat aggály áloltalom
búgócsiga egy kádöbölnyi mélyben
helybenszabadság önkörforgalom
irány és forgás szépemlékeképpen
s mert nem bonthattam magam senkinek
hát fölkapartam a grammatikát
feszes kötést a higgadt mondaton
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
alkatból vérehulló alkalom
 
*
 
 
 
 
úgy nemhazudtam hogy e félegész
őszinteség lett szívnehéz hazugság
magammal kötve mint a káva és
a mindhiány most rádszakad rád
mint kútvödör mit rejtegetni győztünk
s loppal szorongva mertünk úgy teli
hogy ép nyirok már nem fakad belőlünk
kettőnk kútját feltölteni
kegyetlen értsd s ne most bocsásd meg néki
nem értheti hogy épp az mért nem érti
ki előtt nem volt mit titkolnia
hisz minden nappal perccel jobban sérti
a gyengesége hogy nincs szava kérni
ne kelljen többet megrokkannia
 
*
 
 
 
 
ki látott ennyi levetett ruhát?
felhám alatt ing ing alatt uj ing
cibálom őket bőrt a bőrön át
és rendre mind rosszabb szabásu mint
hinné a hagymabontó képzelet
szememhez folyvást mért is kapkodok?
hisz úgy lehet a legvégső lelet
épp ez a sírniképes állapot
s ez is hazugság mint a nyulaké
piros az ember igyekvése
egyre idegesebben nyúl a kéz
s ha tehetné inkább lekésne
ó keletmondén élet kis nehéz
azbesztkötények meztelenkedése
 
*
 
 
 
 
a távolságot egyhelyben megélem
lágy suhanásban állok beragadtan
a lifttükör megsokszorozza képem
s nézem magunkat szétszálazhatatlan
remegek érted-e vagy csak egészen
átjár e ketrec remegése rajtam
gyomorszorítni mért elég a félem
eletnyi vákuum melyben felzuhantam
magamhoz s vissza egyirányba félek
ha ellensúlyként felrepítenélek
messze kerülnél pince és terasz
minden közelség végül ennyivé lesz
hát visszaosztom képekké a képet
hogy beragadtam megint az erosz
 
*
 
 
 
 
hallom kicseng és nem talállak otthon
hát meglopom a távolságodat
és a kagylóba végre belemondom
hogy nem te kellesz csak hogy hívjalak
bakelittolvaj motozom üres
szoknyáidat kereslek széken ágyon
és belemondom nem tudom mi lesz
ha nem magam kell majd otthon találnom
nálad hanem te kellesz józanul
tényleg te kellesz s nem idegbajos
telefonok sikolyába szorul
a hívtalakdenemvoltál okos
nyomorult ellenreménykedése
ha rád várok majd s nem a csengetésre
 
*
 
 
 
 
átlépnék mintha sikló üvegen
nem több a vers csak folyton körbeírom
kancsal hunyorgó pont legyen
egy teleákolt fürdőző papíron
úgy borzadok meg frissen véresen
lopott időmön mintha bármi
szabadság összeállna nélkülem
s telnek a kapkodás kis cédulái
ha már kegyelmi állapotnak terhes
legalább ebből megismerhess
mikor rettegve úgy ismerkedem
magammal is hogy semmi biztosíték
hogy éppen akit folyton biztosítnék
engem lát meg a sikló üvegen
 
*
 
 
 
 
titkos füvet ha összefőznek
bőröd a keserű unikumok
fűszerraktárak levegőznek
volt egy reggel hogy belehalok
volt egy reggel hogy énekeljelek
szemet soha még ennyi zöldnek
csutak fejem a pupillák meleg
dombján szemhéjaid megölnek
egy könnyü reggel könnyü kis hideg
elbillenünk s majd’ mindegy hogy veled
vagy nélküled nincsen mi helyrebillen
az kellett csak hogy énekeljelek
s nem érthetőbb se érthetetlenebb
mért kell mindig elittmaradnom innen?
 
*
 
 
 
 
fújja magát a mező kutyatejjel
hajnali köddel fújja a líra
könnyü fehér habot ád égés ellen
és még e verset is kibírja
érdes töredő fű nyoma verssor
ákom jeleket hagy a bőrön
súnyt ragyogást a földbe napolajkor
szemedbe lassan bedörzsölődöm
bizony az ember nem nyugodhat
üres flakonban túlnyomás
égsz mint a bőröm mint a vodka
mikor a hajnal tejfonás
e rossz versvégben ott vagy és nagyon
égsz mint a bőröm de letagadom
 
*
 
 
 
 
jószerint elszakadnék tőled
és van is erre okom bőven
hiszen kitölt üres helyekkel
nagyobb hiányokat is az ember
ma még azt hittem telefonlak
s mint mindig mindent ezt is holnap
hisz veled is úgy zúg a kagyló
mint nélküled jaj odahagylak
a tengerzúgás hűtőszekrény
ne láthass még gyöngébbnek ennél
félolvadottan mint a tonhal
rémülten várok meg ne szólalj
rémülten várok végre küldj el
ágyékomban egy süket telefonnal
 
*
 
 
 
 
begyűr a hullám partnak ér a dunyha
nagy bögre tejben voltunk a meleg
csak bámulok hajdanvolt illatunkra
s nem állom ki a tekintetemet
futok át rajta négy nyolc tizenegy
ha dolgozom a szám ég nem a munka
egymás ágyában meghalunk ma
s holnap beeresztjük a hideget
ha hittem volna gyökeret eresztek
s most kéne biztos kézzel összetart
megint a szélén valami eresznek
nagyon keszeg kapaszkodások esnek
csutak fejemre rozsdaszép vizek
hát így van fel a kéz mikor kitárt
 
*
 
 
 
 
kifulladok majd egyszerű se tudnék
majd bonyolult se majd a raffinált
kötéseken se tetszik át a csuklód
s bekalkulállak mint a rímhiányt
eloldalak magamtól pár piros csík
nehány csomónyom duzzanás talán
e madzagvers kontúrtalanra foszlik
mint kondenztej a pilóták után
nem emlékszem egy tömbbe áll a nyárból
géppisztoly ágyuzsír és ráksaláta
rendőrök firtatnak és eladónők
s csupán ilyen m-zárolt dal adódik
mely súlyod ellen kevesebbre taksál
s megint nem old meg semmit sem magából
 
*
 
 
 
 

 

elfogy szívem az utolsó gitane is
a rossz a rossz kuplék kezdődnek így
előttem ím felpöndörödve párizs
hogy beledobban masamód a szív
(ő árul kis kuplékban margaréta)
mélyzölden űl az este párizson
ó láthatárom zizgő barna héja
halomba gyűl a zsírpapíroson
húsz deka párizs késő délután
aztán lassan kint itt is este lesz
tóthárpádló szomorym nyári pasztell
az ujjaimból többé nem maradsz el
kesernye szájszagomban itt leszesz
és el se fogyhatsz mint ez a gitane
 
*
 
 
 
 
akkor az ember lángban áll könyékig
rettegni kezd úristen el ne múlj
s rettegni kezd hogy sért e könyörgés is
hiszen szabad vagy múlhatatlanul
akkor az ember mint újságpapír
megáll a tűzben ferdén feketén
ég az arcán az ólom mint a zsír
a napra cseppent üdvözültekén
ez a szonett is úgy fordul feléd
hogy nem egészít és nem is egészül
kerek szerelmem szép malomkerék
hol életem maroknyi lisztje készül
a rettegésem mért is értenéd
forog forog patakja hangja nélkül
 
*
 
 
 
 
eloldani az innen és oda
téblábja nélkül mint az este térde
magára zárva tárul hajnalig
s csak van hogy nem is venni észre
ahogyan nem kép még a kép se
holdja ha mozgás állandó alig
kékben a kék örökös reszketése
e kelet-mondén paranoia
mögötte messze véres lábnyoma
két száj két pár tüdő lélegzik érte
léptéke nincs a lépte ölpuha
egymásba forrad honnan és hova
s az időn kívül érti meg mivégre
s hol kellett volna eloldódnia
 
*
 
 
 
 
engem ne félts én talpra mint a macska
törött lábakkal járni megtanul
és van miért hisz volt hogy szertecsapta
s ég volt fölötte és ég volt alul
félek ki nem fél jő a légy a tapsra
meleg rezgés rácsukják tudja jól
mégis leszáll nincs több tapasztalatra
szüksége itt nincs nincsen józanul
végigbabusgatott kis gondolatra
így biztos úgy lehet hogy ellapul
de hogyha ugrik ugrik vakra vakra
emeli húzza mindegy hogyha súly
és már röpül mikorra elfogadja
hogy kinyújtózik vagy kijózanul
 
*
 
 
 
 
a ringatásban megérintelek
szemem mögött a félsz drót és durúzs
farkasvakon a hold a lassu rúzs
maszatja arcom akku arctelep
feltöltenél és elveszítelek
a szánkasikló szánkanedves ajkat
dajkád szeretnék s várnám légy a dajka
s a kettő közt mint romló kisgyerek
ki fél a spájzban s folyton biztosíték
után kutat holott befőtt befőtt
tébla sötétben áll a polc előtt
mögéjenyúl de újból leveri
és már az áram is kevés neki
már a spájz kell az egész spájz amint ég
 
*
 
 
 
 
betelik ez a locska nyár nehány
vizihullámmá felpuffadt szonettel
szavatos víz ez konzerv óceán
az éle vág ha kezet mos az ember
manus manum lavor szeretsz-e mondd?
leszek majd józan is az ájulásig
kit nem a vodka üt le de a gond
ájít agyon s dőltében fölkamáslik
végem vagyok ha csak a kifutást
veszed nem hogy ki fut kinek a lába
nagyujján elszita az entitás
így a hidegség éppnem hogy alábbhagy
hanem fölé belé és sokkal inkább
föld föld kiáltja s a szemével kalimpál
 
*
 
 
 
 
búvok pulóveredbe nyári est
számból kilóg a filter megteáz
a telehold rossz kurzív nyers ezüst
nem tetszik át a faggyas gézruhán
elpampogom hogy szépen nézz reám
a halsütők lerakták nyársaik
szemükben elszelíd a gázrezsó
hát szép eloltva nézzél rám te is
az ember lassan úgyis hurkasüt
magát kifutja éppen mint a zsír
s a szív körül a mázsás izzadás
lemarja végül minden burkait
marad a nyelve nullás dörzspapír
s tartlak a számban filteres teát
 
*
 
 
 
 
csumázok csak egy szomoruságot
mikorha írni verstudok
torkomiglan zörögnek a hántok
és néhány bambasárga fog
a szomorúság fényes nagy szurok
felteszem mintha hanglemezt
körbehullámzó szurrogátumot
s zenél a nyál sercegni kezd
idebújik a pavlov kutyája
felmondlak mintha étlapot
és fényesen megindul a nyála
ahogyan minden becsapott
szájból megindul a remény ezüstje
tán összedrótoz bennünket az isten
 
*
 
 
 
 

 

bévül kéne hogy egyszer fölnövekedjen
az isten
vajh a fölény ama szép keserű
hova is lett?
 
*
 
 
 
 
hideg nyakán buzgó sikattyú
halk elbeszédes görbülés
szárnya alá fejét a hattyú
ez is rendelt megrendülés
 
*
a meleg hogy kell mennyire
egy szájzúg jelen ideje
ó életem szünetjele
mennyire kell a kellene
 
*
teliment fénnyel a szívem
ilyen bután betűhíven
hegedűjét öntözi a könny
odaűlök a hegedűhöz
csöndes vonó nem is düh ez
mit ér a rímek széptevése
ha összehajlanánk de mégse?
 
*
 
 
 
 
szájharmónia smarni borssal sok kenyér
áll mint a macskák
az isten lehozza a szemetet a harmadikról
bele kell fújni eléd tartja
bele kell fújni
sárgás szájhermónia ez a város
belefújni ráharapni
és futni futni
 
*
besüt
a higgadt véres fényei
mint vak az éles tárgyakon
volna édes likőr sós mandula grillák
volna benne vizes lepkék verése
úgyis tudod úgy
eső ver egy fekete
kirepedt szájú kerti csővel
 
*
 
 
 
 
mintha tévéről adnák a holdat
két bőrönd testszag a világ
szerelmeké gyerektornáké
szorítom a földhöz
ha fölemelem elszáll
de az aládúc biztonsága
a kátránypapír
meg az ischler
 
*
 
 
 
 

 

egy cimbalomhang kifeszíti hosszan
kicsit korengedményes mellben
lélegzetvisszafojtja dresszét
meztélláb megindul a versben
ki hord ilyen pullman cipőket?
ó a szépségben mennyi ín van
és az ínban hogy mennyi fájás
ki lát a lélek fásliján át?
amely nem épp balettezőcske
 
*
kávé tükre fogni kezem hideg kanalat
roppant fotel roppant fotel
súgom egy trombitába
girlandi vízumom van
pamuthurkák az ablakába
egy trombitába súgom szeretlek
képzelhetni mi jön ki
 
*
 
 
 
 
posztószövésű lenge tüll
szitává sűrűsödtem általa
 
*
úgy hull a gangra krémes és virágvíz
aládúcolva fél ház fél világrész
feljön feljön a vékony sárga
szerelmek szobakonyhasága
 
*
lassanként felcsúszik az ég
s a bérházból kövér aladdin
a mennybe mennek ischlerék
mert másfelé nincs már haladni
behull a nyolcórás harang
hát itt leszek harminckét éves
veri magát veri a tompa hang
a dúcolások éleséhez
 
*
 
 
 
 
kiveszi ischler a levest
és a nyitott szaratov hűtőszekrény* * *
ajtóján reámegy a meleg fény
kislábosezüstben Budapest
 
*
 
 
 
 

* Hull lassú pelyheletben Weisz duplavé Gizella, öltezve nátriumban, piskótát sütve szállong. Zörgetve tepsejét az est, kirázza mostan őtet, hogy hozza piros kisdedét az öntőformából haza. Jövője mint a porcukor, a múltja mint a rosta, kinéz a hátsó ablakon, lucidum intervallum. Belül már kádat tapsikál, már lázasan frottíroz, csak az a kurva marinír, az hogy fog összeállni. Öltezve ostorlámpoá, kigyúl habkönnyű tészta, pásztás fehérben hull alá Weisz duplavé Gizella.

* Nőnek a kőporárak Decsi Rozáliának. Szívében térz enészet, lábában tromboá. Puderett arcán föl-le tapogat mézga könnye, teniszlabdát a hernyó, dajkál ilyen sután. Befonja gyönge pánik, szemén borág humánlik, jaj, vérhányt labdarózsa, barhent ruhája leng. Torkáig ér a rúzsfolt, elhamvavál a hústól, kiejti, nem harap rá, magját a szájbarack. Szívében térzenészet, hát hogyne értené meg, ki ácsorog fölötte, Decsi Rozália.

* Jönnek a felhők elefántlag, természet pumpás képzete, és lóg belőlük valahány schlaug, Dunának-Oltnak egy-vize, mentőkötél a fuldokoltnak, Middle East European Service. Szorongva nézi, abrakolnak, vadvízbe több az oxigén, pezsegve száll a könnyű csolnak, grübedli támad rossz szívén. Fölnéz, amint a port nyeli, mozdulna már acskó vizér’, de mire körbespricceli, serényebb öntözők locsolnak, jódolgát íme megleli, kövér terpeszben száll a holnap, háromszál söprük igrice ilyen segéderőket hol kap? Leejti vállát a vice.

 
 
 
 

 

hát itt leszek harminckét éves
nincsen miért áthallani
csak odasűl hat tonna krémes
miért hogy minden kétesélyes
játszmában meghal valaki?
 
*
ország lichthofja kimohos
mehr mintha várna cipőlevéve
a macska szőre cukrászat szagú
villog kefélten fácánt vacsorál
az égbolt almaborszegény
csak gurigálja üres üvegét
a macska szőre villogó kilincs
éjfélkor ráakad a holdfény
szatyor az égből rézsavanyuság
földi laticer terpesz nápolyi
 
*
 
 
 
 
dunyhák lappadt kövérje
gangvitorla
hány kiló toll egy lóerő?
 
*
méz villan el végtére mind szurok
kis ívben puha köhögés késő este
lassanként ráólálkodik a versre
a befejezhetetlenség rá a ténfer
 
*
egy fej krizantém jól bedauerol
mallarné ül egy rósás búra alatt
szemére húzott nőklapjával űl ott
mallarné szigorú vágott virág
 
*
piros babák a forgó ágyneműben
satuhideg versekben fekszik mi munka
hever egymáson gang és macskaszarszag
hever egymáson ház és dúcolása
 
*
 
 
 
 

 

hát hány kiló az ősz kabátodon
hány gríz a macska tejbe hány vörös
és hány doromb az este kőrkörös
bolházkodása ágyon abroszon
hát hány kiló a hold az udvaron
trikómon hány kiló és merre csík
milyen szabadság szükségeltetik
ha széltét hosszává fordíthatom
hány perc a macska hány cirom ha van
hány perc ha nincs és hányszor írja át
a csótányidő pléhlapátodon
perfect jövőnk kis ákombákomát
hány rossz szabály a jó szabálytalan
hát hány kiló az ősz kabátodon?
 
*
 
 
 
 
azután csend van csak a tévé
ereszt az ischlerhez levet
tetted magad megint más életévé
tetted megint majd elereszt
 
*
talán fáradt vagyok nagyon
miért verődik kény a kedvhez
mért hagyja mért hagyom?
 
*
esik a hó hogy lenne ez
fordítva hogyha
az esne föl mire esik
rendőr autóbusz utca
ha ami belül rég fehér
vizes lepkékre bontva
az esne föl hiszen belül
fölhóesel naponta
 
*
 
 
 
 
puha kútjába nézek lámpa sem
nem lesz udvarra néző életem
trikóm pulóverem szárítanom
nem lesz gang lépteimre és te sem
nyitod az ajtót nyitva van csukott
 
*
teleholdkor ha összehúzott szemmel
lufit a görcsbe ringó kisgyerek
 
*
ez a papír egy könnyű lágy
és látod látod öngyullad
olykor magától könnybe láb
legördül kicsi göngyöleg
dundi nagyító
 
*
 
 
 
 

 

húszdeka csécsiszalonna
szánkban egy akkora rózsa
nyelni se szólni se már
 
*
mintha sikongó centrifugán
ülve figyelném dagadt ruhám
vére folyását
 
*
itt hagysz elalszol máma már
máma már nem hasad tovább
nem öled melled vállad jelzőfényei
szunnyadozik a szakadás
a forma elhagy minek egymásnak
kilopkodott nagy éj van
minek hazudnánk habrolósütőt?
 
*
 
 
 
 

 

van az arcodban valami
egy vasaló
és te azzal díszelegsz
vissza élve egy vasaló
a hajadat igazítsd rá legalább
vagy mi
és fogyasztod az áramot
még itt is meg nem mondható
van az arcodban valami
egy vasaló
 
*
tevék vagyok púpos kisangyalok
 
*
most látszik nincs biztosra élni
nincsen hát melynek megveted
forgó bordák puhája éle
a bolhafészek életed
 
*
 
 
 
 
már lélegezne áramolna
már nem kérdezné mit jelent
az arca már az arca volna
kép foszforeszka szentiment
belül ha lámpa gyújtja újra
oly sok sötét volt éjjelent
s rövidre zár öklében ujja
és zárlatos ráz tönkrement
 
*
 
 
 
 
a kút a kút a kút a kút a kút
téblábolás az este nem lobot
ujjacska fényt vetettem életedre
és vissza is csak az világitott
vakult vakult vakult vakult vakult
a félhomályban mégis úgy vagyok
magnézium ez a keserűség is
szerelmeidből majd előhivod
s vakut vakut vakut vakut vakut
emlékezel hogy egybe lásd az arcom
ha nem lehettem egyben soha is
akut akut akut akut akut
elég volt önmagamtól megriadnom
s hogy nemcsak belül ott van kívül is
a kút a kút a kút a kút a kút
 
*
 
 
 
 
magával kötve mint a káva
 
*
 
 
 
 
rozsvörös lakk a szíve tája
gombóctükörben macska és görény
hó hull kepeszt a hó puhája
sziszegni kéken autogén
 
*

 

mint a gyermek az esztéká csecsén
 
*
egy rámáspapírral a létminimum fölött
világít mint egy puplining
kidörzsölt henteségalj csirkefarhát
 
*
mint egy arany röplabdaszékben
ül az úristen és a húron az ujja
veres trikóban halálig sáncoljuk egymást
 
*
 
 
 
 
lassan kint fölcsúszik az ég
és teliszórja édes cukraszép
édes morzsapaca
csillagaival nyomkodja tele
máma a cukrászat nem dolgozik
ma évek óta odasűl a kugler
 
*
ad notam: isten áldd meg*
 
*
 
 
 
 

* Csillagokban dobog a tejgyár. Szúrósodik, tejszag szitál. Köpülőgép motoz a táj gyér sörtéi közt. Zörög, leszáll. Gyöngyös lapályát föl se gyűri, vajsatu morran. Kicsi göb, savacska gyűl a kese fűre, hogy élét vegye, s lecsöpög. Tehénkéit szerteuszítja, hát hol lakik a tőgymeleg, a zsiradék, ha így taszítja azt is, ki nem szakítja meg, csak csöpp szívét odaszorítja? Ki nem reng itt, csupán remeg.

 
 
 
 

 

fekete ferde füst november
vizes avarszag csak az ember
rossz ablakokban tükröződik
párák ködök amik megőrzik
lovak orrában szúr a hajnal
az idő csilló szőrein túl
hogy számol el a szerelemmel
aki már lélegezni sem mer?
fekete ferde füst november
 
*
kis langyosság a piroson zsírkréta
szombat délelőtt az idő a küszöb előtt
macskát bolház a gangon
a piroson féltégla fény
mint bolyhos egyedüllét
lehúzkodja pulóverét
lehúzkodja a combján
a piros félrefüggönyét
fél ajtót fél keretben
az arca meglangyít csak épp
nem enged felmelegednem
 
*
 
 
 
 
ne szublimálj
ordítja végig a gangon
ne szublimálj ordítaná
szürkevakk
 
*
egy pohár színes ceruza
ha az ember végighúzza a
plafonon nem lát a szivárványtól
egy pohár színes ceruza
tavaszi olvadáskor ilyen lennél
milyen ha egy szoba-konyha hüppög?
diapullmon
 
*
négysorosok asztalcsapás
a lágypont felé mocorog a hólé
aki magának vermet is
és a rózsa úgyis a vallatóké
 
*
 
 
 
 
talán egy állazán lógó zakó vagy
olybá talán akár egy dalszöveg
talán ha szúr a szív az nyakkendőtű
talán a villamosban alszol egy
hatpercnyi jót a bőrhurokra lógva
oly állazán akár egy jó zakó
legjobb tükörrel együtt megcsomózni
egy dalszöveg ahogy kibontható
lám most lakik csak igazán veled
ki elköszönt beköltözött a zárba
a papírkopott ajtó előtt állva
egy darabig a sírós matatása
majd kattan mint egy diplomatatáska
és rádhagyja a wertheim életed
 
*
 
 
 
 
hullok ezek a kalimpáló kis havak
mire a kátránycukrászatra ér
karca símája jó emlék marad
mozihomályos mozifilmfehér
egy ottfelejtett vasalónyi ősz
a homlokomba ferdén beleég
hogy olvadnak a kis hók melegén
ahogy kinézed a rohadt időt
ahogyan sarkig nyithatod
zárvák vagyunk zárvák vagyok
 
*
hamarosan hamar karácsony
csigaházából pulóvercsiga
és nem páncélosabb hogy egyre távol
hogy nincsen visszacsúsznia
kis szarvain ing-bing a vídia
ha lenne is hosszában fúrni bátor
csak átköti de kreppapírpuha
nem lesz a véres bérlemény magától
 
*
 
 
 
 

 

egy ember olykor halkan pampog itt
s ha elvigyordul úgy vélnéd feléled
az esztékából kapja fogait
ó élet élet áldott kurva élet
 
*
csúszkál a krétaképű éjszaka
zsírszalonnát vagdos egy szőke asszony
piros szájában szín a lassú nyelvhús
egy kék egy vérkék rózsatő a combján*
honnan van lába mi elindul?
járőrdal sír a frappáns holdsütésben
ha úerhára kapcsol
 
*
 
 
 
 

* Egy szép teremtés ment a buszon át, a cekkerében fagyos hús volt, és azzal verte halkan az urát. Egy szép teremtés ment a buszon át. A húsiparba nem kell annyi jég. Ez a dolog is annyira sokkolt, mennyivel jobb is a békesség, a húsiparba nem kell annyi jég. Egy szép teremtés ment a húsipar, kicsontozódunk mindannyian, s ami maradna, egy cekkernyi lé, véknyan csorog a lábaid elé. Iparkodunk. De hát ezért, uram? Szép egy teremtés. Mint a húsipar.

 
 
 
 
kit szájbavett az élet grízgaluska
leszel esztéká wiplafog te is még
volt egy leánykor rezge dalbafruska
a jóbüdös franc kezdené el ismét
te rongyos élet lóbálj amplitúdó
hajmásipétert elviszi a rendőr
a kannarózsa trampli tramplidúdol
lesz-e a szív még kicsomagolt bőrönd?
nem brácsázik a leveles borostyán
szemén a népszabadság mintha plasztron
a konyhaablak elhagyott orosz film
megsétáltatja csótányát egy asszony
tán elsejéig megsegít az isten
már nem hubertus még nem is gramoxone
 
*
 
 
 
 

 

tizenegyharminc málnáslinzer éj
mandulafácska
a fül-orr-gége kapujában
röhög a hold fölöttébb
virító éji rendőr
 
*
lópata bedörzsöli
èpater le bourgeois
 
*
édes feketére ég az éjszaka
hat tonna csipkés combu nő
ki mint a barhentszoknya lágy
szénné lesz minden habroló
 
*
libikét és egált
beadtuk a fráterekhez
most könnyen vagyunk
 
*
 
 
 
 
verik az icát a tavaszban
ez tisztára egy bestiális
és az a műtős haverje
hol van az is hol nabazmeg
mer’ nem is csak hogy a piálás
de ki bimbót mond szívügyekben
búvó erekben bő az alhas
az át is mond ha vért pisál is
 
*
otthonkájában fűl a gangon
össze se húzza nincs kinek
sáppasztja ínyét hűs amalgám
korlát a combja vizes kiflijét
némán és esztékán ragyog rám
„fiúcska zacskó prolinét”
 
*
 
 
 
 

 

fúlóskáposzta
eteti torzsával visz újságpapírt
liptainé
lábat mos éjszakánként neki és
szívesen hoz gacsos kenőcsöt
kedves gregor és boldog
 
*
búgnak az érett ponyvabarna
fügék meleg szél felkavarja
szeretteinkkel kart a karba
nyugtatni egymást tőből
az van
alkonyat
 
*
 
 
 
 
ebbe ha beletörik is
elvássa száját a lakat
ki folytonos nyerskulcsokat
reszel hozomra hogy benyit
úgy nyit be nincs kit jóllakat
ne nézd le kattanásait
 
*
te fönt a kútban ott
én lent a harmadikon
oda az este befolyik
én itt körémfogom
ott eltömi az ablakot
itt lassan eltömődöm
 
*
az ajtót rá nem nyitja senki
elzett elzett hiába eseng ki
a kulcslukban egy furcsa pici tócsa
 
*
 
 
 
 
láthadd esik saját folyónk van*
zuhog az éjben lefelé
a ferdén lógó kikötőkben
zsilipelünk hal és kofa
 
*
villanykályha
a macska váltig ülne ott
zöldhajnalig és tartaná a
meleget eleven samott
 
*
 
 
 
 

* Föl-földobódó delfinek, szaténtrikó nyugágya. Valahol elmaradt egy lábrész visszahozhatatlanul. Kis lobbanás, frottírpilóta hosszú láncon, kétfelől lecsüng, ő ring-e, talpak ringatják, együtt a kettő bátor ütem. Csupán megannyi mintha, s elhentesül a szerelem. A puncsfagylalt, mint a mitesszer, betokozódik az égen, kezeügyében kefenyírt fejű ifjak, a kedvük oszló kiflivég. Lebegő trambulin a szájban. Mosolyba szúrt napernyő. Ha összecsukódna, összecsukódna talán ez a vízpart?

 
 
 
 

 

könnyű ujjam nem fut rajtad
fut a jégen bereped
lukas háztető az arcom
deszka nádcsök cserepek
fekete csíkot a szánod
csergő telefon a szív
magad immár mire szánod
lesz-e aki hazahív?
fut a jégen föl se szántod
gyámolied
 
*
alpakka dallam vígalomb
azbeszt sirály a guanéjben
ládd a halált is kihordom lábon
 
*
pufajka szálldos ázik egy falka vatta
farkasfelhők csukódnak össze virradatra
 
*
 
 
 
 
szemedből gördülőcsapágy
mire mégy szvetter nélkül
és mintha gépolaj a szád
nyúlik fénylik kikékül
 
*
látod az édes köd
kandelábere boldog a lórongy
látod-e jó a folyóba se kétszer
kontaktlencséje a szívnek a költő
ámor omnia pince
 
*
feljön feljön a vékony sárga
hatannyi lepedőn nagy halk morzsák
a redős súlyos ég lezárul
huszonötös szemeink foglalatául
 
*
 
 
 
 
nem riaszt nem véd a sötét
ilyen magában sose még
mért is nem gondol a halálra?
fényes üres mint a csemegék
pénztárpultján éjjel a tálka
 
*
 
 
 
 

 

 
nnnnnnna transzmisszionárius
nnnnkemény kínok után halott
nnnnnnnmost látod milyen óriás
nnhogy mindhiányát faggatod
nnnnna rutin hogyha dalba fog
keményítsd meg puháncs kezed
nnnnnntörje össze a mondatot
és ne mondj több személyeset
nnnnnnnnem sírás nem hiánya
nnnnnnnde az utolsó szerkezet
nnnnnnnki visszavétlenül adott
nnnnnnnonpareille jobbrazárva
nnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnn
nnnnnnnnnnnnnnnaz távozott
 
 
 
 
a pavilonkert lombtalan
meszelt fáit nem hallani
levegőm volna nincs szavam
hozzáig hosszabbítani
kórházszegény a szenvedés
fölcsúszna embermagasságig
hosszú árnyékot húz a mész
káromkodástól suttogásig
a lehetetlent elkövette
a lehető belészakadt
e félmarék roncsolt időben
szava lett volna levegő nem
isten mint oxigénpalack
süketen csukva áll fölötte
 
*
 
 
 
 
oly szép mint pulton át
a porcelán halottak
mosajognak* *
plüss fel nap
ó paul celan
 
*
 
 
 
 

* Kutyák az éjszakában. Csontoszsák, kutyazörgés. Para dicsom, paradicsom, heged a szájaszéle. Kutyák az éjszakában. Csigatest dajkál órarugót, parthoz loccsan a szájvíz s vissza. Nyálragyogó. Kutyák az éjszakában. Felslihtolt hasábkutyák. Fűrészporos kötényeden ágacska bócog, dupla mankó. Kutyák az éjszakában. Csöpög a kecskerágó, rozsdába fúrja fejét a béka, avartyog. Kutyák az éjszakában. Fésűdben másolópapír. Szedret keresel? Szedret? Rezzen a mitikus aljzat. Kutyák az éjszakában nyelik az indigót, gurgulaszó. Iktató-lilára kikeni száját és rádmosolydul. Kutyák az éjszakában. Összekocódik szeretőd meg a rendőr, míg szertegurul, biliárd biliárdtól. Glédában porlik és forog a szív. Hattyúhadháza. Csattog a szegycsont szelíden. Aki partedli, aki pártol.

* Értsed, sehol, sehol se virrad kenyérke hallalibban. Rákó czi-induló a fésűjén, a szájsav megszólal magától. Citrompótló, csepp szódakő, majd elforrsz, mint a villany. Ügyes kanál, ki tófenékből ikrás cukrot lapátol. Értsed, hajnalban a sávok rósejbnis ágyneművel, a hólapátok, harákoló fehérben eltörhetnél. Liter jegyes tej, zörög kezed között a műmell, fölfú, levegős zacskó vagy, lebegő mentőmellény. Értsed, dalol, dalol a fogköz, ritka orchest. Szájfésűjén meleg selyempapírja dürrög, örökös szájmozgásba csomagolt keksz. Hogy is lehet édes nyeletté pépesülnöd? Értsed, ez zongora, s a fekete se mindig a szuvasság, ami eljátszódik, amivel bebababútoroznak, ahogyan intenek szemedből a havas fák, ha elmész löncshúsnak, misogó bazsarozsnak. Értsed, pár csepp hólé, ollé ha freccsen érte. Majd átlikadna éppen súlyától a vasasztal. Hónaljad, zörgő koszorúk, kezeid felcserélte és szorítja, szorítja, felcsert a raktapasszal.

 
 
 
 
teavilágos lesz és szatyrodat
fogod mikor egy villódzó falat
mutat a kép és mindezekből akkor
kitetszik egy száj egy csücsök kabát
egy értelmetlenül szép keramitlap
valaki rajzol egy negyed babát
de visszasatírozza vakolatnak
szemedben apró ezüstkanalak
s a pórusokba gyűl a rézmeleg por
mint ragyogás a földbe napolajkor
 
*
 
 
 
 
később ezüstpapír gyűrődni szépen
egy darált négyszög hűvös négyszögében
baltába úszik úgyis és kutyába
vödröt fogott a macska pacsmagol
e végből kéne többet kezdeni
milyen jól látszanak a víz alól
a páros tempók fényes rüsztjei
aztán a vászon vak tekintetében
a rátartásfilm vicces csattogása
„vess egy hevet a küllő éjszakába”
 
*
 
 
 
 

 

ne sírj nem számítok
 
*
 
 
 
 
ahogy a taxitól feljöttem a földúton
csillagos volt
és Pécs úgy ragyogott mint egy
szétgurult hőerőmű
élek temetek úszom vonatozok
kiszállás nélkül
számban egy halott fogorvos kezenyoma
arrébb a pszichiátria
végül átteszlek harmadik személybe
landerer és heckenast
hogy válik magántörténelemmé
már egy metrójegy sem tud
sérületlenül megváltódni
a főtt étel miatt ma ebédeltem
tele a város utcarímmel
mindenki kap egy lánchídigazolványt
hogy a táncsics elé befogja
bizsu-világszabadság meggy az íz
megvertük braziliát
hetvenezer embernek
majdnem egy múzeumkert
 
*
 
 
 
 
eltúrja pokrócát nagysokára
feljön feljön a vékony sárga
megannyi tejszál repkedő ideg
bőrileg félek nem rendőrileg
 
*
a holddal vagyok egyedül
a háziállat félelemmel
csikorgok önmagam körül
esti kréta átléphetetlen
 
*
csakhamar világosodik
cakkos lesz lángosodik
megroggyan minden második
a szívem fokhagymásodik
 
*
 
 
 
 
élnem tőled se tudtam és veled
ha élni mintha megfogalmazódni
mert másképp mindenféle holmi
lehúzó terhem tehertételem
számolok némán jártatom a számat
ha itt ez több ott biztos kevesebb
testet tanultam tőled mely hibásabb
minden hibámnál és keservesebb
 
*
hajasbabában tőkesúly ne sírj
vágott mosoly underground villamosjegy
egy gang amit ha senki meg nem ír
is gang harangmély a ferenceseknek
tengerszem süllyed el mindenkiért
horzs csúcsaink hol egyre mélyesednek
napfogyta értsed elfogy a fehér
ha mint az arcfok villan is meg
s mint minden hibás összeszorzás
visszabukik véres bennfoglalásba
 
*
 
 
 
 
hiába illesztettem fals imává
a görcsöt is hozzád kapaszkodó
kezem közül végleg kimávadt
idegen arcod szíjbarackság
 
*
vakírás voltam vakszabadság
megrémült rézsűn motoroskapa
egy buroksüket szívlehallgató
a dobogás és rossz utánzata
 
*

 

mint üres gomblukon úgy bámulok rád
egyszer a szemed belegombolnád
szájam szélén egyik minucióz
görbülés feslik át a másikon
nedves nyitott bilincs a szárnyaim
s egy elmosott ing milyen álnaív
 
*
 
 
 
 
sattírozódik s mindegészbe árnyal
adj pullman szélfúvást neki
szavakcsapat rendőrgalambegyenruhával
 
*
álomba szomorím magam*
ma váltam ittam fűtőtest hideg
kristályesők az április baromhavak
lógó gombok az álmon valeriána
ha alszom nem dohányzok nem iszok
máma elváltam jogilag nehéz a szívem
elég szenvedtem és amit meg
az üresség csak némaság hiány
 
*
 
 
 
 

* Tudod, azért lóg ki a rendből, hogy meg lehetne tán haladnia. A szép és puha szókat arc, kéz kíséri, gesztus, de ez betű, a nyomnak is nyoma. Hát ákom jelekké zúzza azt is, mit el kéne csak dudorásznia. Így valahogy. Mindent egyszerkezetbe. Milyen kuszás a költő holmija. Kutyát, diót, kötényt, hazát teremtne, s szemére csúszik a térdzoknija. S beledöglik, hogy szava legyen erre. Úgy valahogy. Fáradt vagyok, mama.

 
 
 
 
ezen a napsütötte tér
nyesett szövegeinkbe hány „n”
kis vers a tapsütöttekért
totyognak apró félkövér
nehányat szállnak valahányan
kis vers a tapsütöttekért
ahogy az aprósüteményt
kenegeti a tolluk lágyan
tutálibertás tátikák
harckocsimorzsát lópitét
a forró félszuezi tájban
tutálibertás tátikák
dalos pacsirt elliptikát
dodzsem sikít a pilla égen
a térség ovális csapágy
selymes polírját hagyja rád
és nézi nézi benne srégen
a térség ovális csapágy
mért gördül kicsikém a szád?
miért e sós arábi számtan?
elosztjuk s bármi összeg ér
galamb a földdel összeér
e lasztik történelmi nyárban
elosztjuk s bármi összeg ér
tudathasadt egy nőszemély
püspökkenyér és ropi már van
ezen a napsütötte tér
kis vers a vélünk félkövér
mással babázó európában
kis vers a tapsütöttekért
 
*
 
 
 
 
a koffein az alkohol a nikotin
a vers a torkiggátlás szerelem
a hangod nélkül ringó telefon
rádragyogásom szabadságaim
a szemetek a szátok szemeim
a szabadságtok elveszéseim
ahogy a tengert most még zúgatom
s ahogy a kagyló só szél lesz megint
 
*
 
 
 
 

 

 

mögöttes te mögöttes én
az arcom szép töröttesén
 
*
 
 
 
 

 

hogy én magába kurzív élet
érzem hát mért ne mondhatom
magára gyújt a szúrszív lélek
e multifilter hajnalon
ezek a rőtmohos rezignák
mint vérehulló matracon
a nedveit hamar felisszák
föl arcait az arcomon
az idő bébarnít ne féljen
minket s az éles tiszta nyom
lank lesz buta a patinától
hisz folyvást nő a látótávol
egy vérehulló matracon
a puturluk fölött az égen
 
*
 
 
 
 
a puturluk fölött az égen
kis ősz-suták strabanc vidék
ikrává kéne minden érjen
ha donganád ha mézlenéd
nem ád a mályva önkezével
ujjairól egy kumma pírt
magam elől magázom én el
nem ön ken rám ilyen manírt
de nem kap több érzelmiségen
halálon melyhez skicc a lét
e lóvágóhídoperettben
hiszen a lóhús is csak ember
befejezem a szteppelést
magánvalóságom kivégzem
 
*
 
 
 
 
magánvalóságom kivégzem
hecsedlisortűz vet lobot
a szvetterén át is megérzem
lágy bimbain hogy itthagyott
vállát az ősz előreejti
kidörzs lilájuk udvaruk
tapintatos zöldjébe rejti
a lomb a surrogó pamut
lehullik minden szilva véled
mondom magamnak önhazúg
ha átéled már túl is éled
vizét és szappanyát elétedd
s az égő fülkagylóba zúg
ön is a nagy októberé lett
 
*
 
 
 
 
ön is a nagy októberé lett
a gyulladt rozsdaszíneké
s az orrerekben újraéled
egy cefreszép szinekdoché
a dohos őszben ring a matrac
mi hajlat volt már billenet
magamból végre kioktathatsz
letűrök minden illemet
bizony magába kurzív élet
bár bébarnít majd az idő
most még a reggel kannarózsa
a mindenséget úgy aprózza
hogy minden nőben ön a nő
s ön is a nagy októberé lett
 
*
 
 
 
 

 

pacaltrisó
 
*
érzem magam teltnek üresnek
összetintázott csipke az eső
madzag szavaknak megsűrűsödő
vetőhálóban hulló vízszemeknek
 
*
jön csigaholdkor
szerelme gubóba begöngyöl
a szívem döngő csigalépcső
 
*
szerelmes vers nincs vers van szerelem
ha végigcsordul bennem a világ
új nyelvtant tanulok magamból s velem
jó lenni látod jó gondolni rád
 
*
 
 
 
 
üllőcskéjét veregeti
a vadszőlő kényelmei
a nyelvtan úgy borul reája
anyakeblére vadruhája
 
*
elszűkült dobverőér
perceg az esti halálra
lábára lehajtja fejét
a bálna
dudál a tenger tükre lenn
kigyullad fogzománca
felvonja ínyén ajkait
velence
 
*
jódnyár
a millpólyák kora
mikor a hajnal tejfonás
 
*
 
 
 
 

 

olajnyomottan kis műtermi táj
gipfeln keretben oltár és szatócs
szerelmes álmos húzza a ruha
szemeveres van tajtvörös szövés
elsúlyosulni tejben a kenyér
halvány teában rumdrapéria
magához tér-e szív és reszketés?
„blondel mi fáj?”
 
*
immer zu vermieten
szóba kiadó
 
*
iszom dohányzom
vékony fehér a holdszár
remeg a pókszövet a számon
mikorha rámhajolnál
mikorha vanna már a volt
mennyi idő hiányzik?
de csók közben az ember
legalább nem dohányzik
 
*
 
 
 
 
narancsüdítővel várnak a fúvóskatonák
ahogy megérkezek romániába
jobb lesz ha előre beszámolok
így nem lehet belőle félreértés
van az útlevelembe egy másik ablak
azon ha elkérik büszkén kinézek
és ha sokáig nem hozzák vissza
akkor se rándul benne az arcizom
puff kapok a szemembe egy pecsétet
pedig éppen kacsíntottam volna
ezek egy másik ablakot keresnek
akkor lerakta a párkányra a géppisztolyt
és a másik szemembe is adott egyet
a kiutazásit hogy jöhessek vissza
 
*
 
 
 
 

 

estelvésed makárhegy
egy bőrkabátnyi hűvös pohárra
cserebogár spárga cserebogár
és zúg az holdsütésben
harisnya volnál alagútban
egy nyersselyem mosolyban
hideg az orrod van ez így
jön lassan az éjes lombolló
estelvésedből ázik a púder
vadonásúj a zöldje a kerthelyiségben
suhogás zizgés hozzá
s majd mégis mind elütődik
kétnapi nyomra se jó az az éj
kormok a cirrusok és mindegy
 
*
tintahal április ez még
föltűrt gallér vagy még
ki a körzőhöz lábhegyet ad még
sétakicsike párnák cirrusok is még
nem is tán hogy szeress még
hogyne fázna a melled és még
rouge-os ceruzás festékes még
nyiratóznia friss még
a svung és hangulatos még
tafotálnia most még
fülbevaló csillagokat kever is még
a mondat mozdulatod még
szel a ví glepedőre leszáll még
hogy hol mennyire hál meg
 
*
 
 
 
 
a száraz évszakot
felfűrészeli tűzifának
megáll a prizmába rakott
nyár előtt és áll magának
 
*
egészében nehéz nagy évszak
naponta kellnék felemelni
talán begörbül úgy idő amint tér
„hol pónilóvak és ahol kutyús”
 
*
mint nájloning behszürk az este
nézem magam a konyhapléh
bágyadt polírján uramisten
hányas ingnyak a holnapé
elhúzom számat kiskocsi
javítófesték fogzománca
cumiszín felhők kis csacsik
az isten hosszú alvóránca
 
*
 
 
 
 
szerelmesem úgy ülsz a szám
szélén a fű élet halál
zöldelleném mozdítanám
befűl a nyár
szerelmesem befűl a nyár
 
*
lám nagykanállal szívbe markol
líra kiadó* igényesnek
jókedvem lesz e képzavartól
s jókedveim lám mivé lesznek
 
*
van egy nagy szomorú legyem
este örül ha megjövök
neki neki megy szerelmesen
én már összeégettem volna magam
valakinek rossz szomorú legye
egész nap némán bögölyök
 
*
 
 
 
 

* A tojásfestő, bárha preciőz, a rántottára hímet vonni restell.

 
 
 
 

 

micsoda vadromantika
ülök az ideiglenesben
és varasodó szemem vakarom
a látványt hogy majd újra megsebezzen
rámdől e kormányállás-ablakon
a krúgató dörzs tücskökkel teli ég
úgy szívom föl mint napszivacs az estét
a száraz szőlők tág lélegzetét
ládd balkonom van megfordulni rajt
náladnál senki meg nem fordult szebben
holdig tafota őrizem e zajt
forgásodét s ülök az ideiglenesben
hány éve már hogy folyvást mozdulok
s ívnek hiszem mi persze újra körbe
páncélhalacska nyaklik kulcsomon
hány kulcsom volt megannyi beletörve
puha formákkal játszom hasztalan
suhamlanak a vers ravasz redői
szerettem volna végleg mez telen
egyszabadságba öltöződni
 
*
 
 
 
 
ittam sokat s több volt a bűntudat
mint amit elvisel a másnap
úgy kapaszkodtam fehér ujjaim
magam ellen megmagyaráztak
micsoda vadromantika te vagy
és minden volt te szépen beleépül
a szerelembe lassan nincs neve
s így nem jelent már engemet se végül
tudatlan voltam vakbizonytalan
hát úgy csináltam mint ki megtanulta
s biztos kezemben sem lelem magam
versek között szivárgott el ha voltam
lírává is csak úgy rajongom át
a verset ócska krakszok és kuszák
bogozzák össze és az értelem
ha van hogy benne megtörtént velem
hiszen nem értelem nehézkedés
a vers valamié mi működtében elhagy
kicsike gép lesz zümmög és suhan
csillagdarálda fügemagazó
 
*
 
 
 
 
ma holnap röpülök bulgáriába
még ki-be cippzárazom hogy jól tartson
nagy puttonyokba merik a napikrát
ne kérdezd mármost mért megyek
pénzem lesz fölülök a repülőre
iljusinné púderból rámmosolyog
körbe megyek alattam hümmög a tenger
ide-oda megy mint az aranymust
mégis belefér az egész egy táskába
a túristaosztályon adnak kicsike bort
fogom a mozit látni szemcsuktomban
fölfényezem a szívem bőrét képeslapnak
dum dum pecsételi le az izgalmi állapot
s tücsök tücsök tücsök zúgja a bulgáralkony
 
*
 
 
 
 
ó mennyi mézsör hull rám általad
kvarelin akadt a torkomon
és vág a szép aranypapírja
ahogy a méhek ozsonnáznak
jövök-megyek vajarózsaszín életeden
eszem a propoliszt darázskanállal
vigyázzban űlök el ne vétselek
és ellazán hogy meg ne lásd vigyázom
verem a gépet táskás gumiharkály
torkomra megy a fejfájás egészen
ki vagyok én hogy szívport köhögök?
aranypapírt mely folyton megakad
hegedűtokkal kéne verni a hátam
jaj hogy ne most fulladjak meg ne most
 
*
 
 
 
 
ez a vasédes nyári város
e képtelen ragyoghatóság
hisz tudtam én hogy átszivárog
és kiüt bőrünkön a jóság
 
*
 
 
 
 
a nyárfa és az oszlopok
a szőlőzöldje és a nyár
ahogy a nagy kilopkodott
cseresznyefához odajár
a tücsökteknő és a szél
beléfekvése és hasa
az egész csihadó tüdő
zörgése sóhajtásosa
ahogy a holdfény eltörik
s a rezzenésben mintha géz
pólyálná össze az örök
félfényt valami egész
világgá s minden ők-ben ő
a momentum mely exegi
 
*
 
 
 
 

 

oly nagy fehér hogy vásik és roszog
a hűlő éji pléhek bonganak
július van tengert markírozok
e kihajózó félpadlás alatt
innen fentről nagy holdsütés esik
hogy szájig klorofilban állanak
a fullatag fák isszák nyeldesik
a porcukorrá szétrobbant nyarat
lombolló szúnyog csillag elcsihad
habzó tükrére forr e nyári porhó
beléd vakultam fástól holdporostól
amíg kialszom benned mint a foszfor
a sistergő sötétig mennyi sokszor
hull rám e sűrű mézsör általad?
 
*
 
 
 
 
hajnali arcod hol marad
szőlők rigók csollány közé
egészen zöld és csudavad
álmok lazítnak szétfelé
ez még talán az emberé
a zöldhajnali kicsi hab
alig is ringó szád elé
ha babkendőként kiakad
ez még talán a magadé
s nem nézed vissza kirakat
üvegében tükörzselé
s vadszilva pillantásodat
 
*
 
 
 
 
legvékonyabb mosolyodat
rajzolja föl az alkonyat
hallgatok dongó ferde csönd
akiben elcsúszott a rend
a tőkesúly s hogy tántorog
tántorog rajta mosolyod
e kikötői villanygyöngysor
fonáljatévedt költemény
a lámpák pici agya fölforr
mit is világítok meg én?
 
*
villanyt oltok hogy jobban lássalak
ó szőlőpartok lomha éjjele
ó meddőhányók csillagos salak
még hány dömpernyi líra fér bele?
 
*
 
 
 
 
demi sec dry e júniusi tótlan
vasárnap este mint egy dézsa szóda
légcsillagokat dajkál ama tó
csak lóbázom a szívem szörnyű szótlan
míg tükre nélkül búg az armatúra
kicsi vonatszag kicsi balaton
 
*
ha verset szemcsés nedvet granulál
az ember hentes trubadúr
a szájam minden vért kiadtam
könnyű dalt csattog kilazul
 
*
ládd badacsonyan szállanak a felhők
tevegarázs az ég tevegarázs
rongy púpjaival szárnycsattog a felnőtt
s a tücskök mint egy wartburg legalább
 
*
 
 
 
 
hűvöskéllik a szél
és szvettereződik az éjszaka mond én
nincs tafotából az ember
bárha lafogna s bőrezizegne
és te ki még úgyabban vagy a bőrből
mennyire volnál épp tafotából s én mért
zörgés és suhogás elegyek mért hűvös
kéklik az erkély rogyvás korlátja fehérlik
csallánszövetében az égnek
roszogunk szikracukorka
ó nem feled el s nem ereszt ki e forgó
hangzagy a szívből
akkora szárnyu bogár repül át akkor hogy
közepettük köz csak a teste
hallali szárnyközi műrepülés
s hűvöskéllik a tunk melyből szivacsát
ha kimártja
súlyosan húz el a lelkem
a strucc aki airlines
 
 
 

 

 

 

Medwendel*

 

 

 

 

Bagatelle macabre

Ülök csak itt,
a számban nagy lapát toll,
akárha már a szárnyait,
bár épp e meghányattatástól
félek kicsit,
de csitt, de csitt,
papír jött a haláltól,
köszöni jól van, küld síneskocsit,
zenekarostól, paripástól,
várjak csak itt,
nincs félni mit,
a lényeg megy magától,
barackot nyom fejemre, ad pacsit,
gurítójára szépen, zííí-zúúú, rátol,
s ha megtaszít,
a mélyvasút
sikong a kacagástól,
hogy ösztökélem paripájait,
a mókás, nyalka Bambit tollboástól,
és a Mucit.

 

 

 

Nyár, némafilm

Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor,
válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,
a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét
cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,
meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva,
vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa,
bár kormos és vörös szemed az éjszakától,
s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,
szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,
majd fognak és kifőznek, irkába papirost.
Vedlik a nyár, szivem, lenyergelt vattapóni,
na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,
pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,
na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,
kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod,
mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?
az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,
hol forrón és puhán kering a vattazápor,
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.

 

 

 

Holdbanán

banánon élek mint a hold
mondta és lassan elcsuszott
zakója ujja kréta volt
a szíve héj száraz lucsok
tűzoltó volt egy hajnalon
sivatag volt és flórián
törődj velem mert hajlanom
nincs ki elé és ki után
mondta és zárvány lett megint
átnézni rajtam semmi ok
s már önnön kis lupéja volt
én így végződöm rendszerint
a héjon élek mint a hold
mondta és lassan elcsuszott

 

 

 

Medwendel

Körbehullámzik némán a porondon.
Régen ki kellett volna vetnie,
de húz, csak húz magába folyton.
Bezár a tisztás szívközépre,
rossz táncosát a madárhanglemez,
magamra hagy és nem ereszt el,
forgok velem, szép háziőrizet.
Süket köröket sarkam a teraszra,
kicsi pumpáját nyekteti az asztma,
tátva a szám és nem szól senkinek.
És legbelül kaparászok ezzel a verssel.
Az a fényes a Kaszahugy.
Legnagyobb édesvizem
egy szegecsebb csillag körül.
Helyben fut, karcol mint a tű.
Mókus bukdácsol át a sétaúton,
a kerti székek hippodromgalopp,
pónilóvázak egy törpemúzeumban.
Roszog a park, súgósodik.
Összegyűlnek a koalák,
majszolgatják a nápolyit.
Legbelül minden, minden hasznosul,
légszomj, allé, kopás, kavics.
Ilyenkor gyűlnek össze félni.
Lombosak, lomhák, belégzéssel fütyörésznek,
hhhojh, bár állandóan napsütés volna, mondják,
és éppcsak rádobott gyapjúkabátka az este.
Mi lehet a szemükön az a táska,
mi lehet más, mint látványhordozásra,
raktározásra kisírott titok?
Telemorzsáznak a limlom emlékeikkel,
elmedvésedik mára kezemben az írás,
indigó és fecskemész a körmöm alatt.
Kezem a korlát kőrvörös revén,
mint rossz kovácsé, szuszog a parázs.
És szárnyam nő az úszógumin át,
ez egy post festam fürdőlevél,
iszappakolás az alkonyatról.
Az tartja össze kissé, hogy vagyok.
Dajkálkodnak a medveliliomban,
bundájukban reszket a törpe csontváz.
Királyné szoknyája, vérborbolyák,
belefúrom a fejemet a parkba,
nem sír és nem bolond.
„Legnagyobb édesvizem”, ki mondja majd,
ki mondja majd, hogy „szemed volt a szád”,
s „lelkem tisztásán már-már elhiszem”?
Györöknél látvány volt, megálltam,
tátott, fekete óvodástáska,
elröpülök, hisz gyakran gondolok rá,
s kihull az uzsonna Fonyódon.
Hát ránk van dobval a sötétség újra, mondják,
gyújtsunk a testközépen harmatot!
Nyitva a szánkban tej, tehén, bazalt,
guruljunk szerte, pitypangforma szódák!
Lapozza a szél a nádast Badacsonynál.
Bőrzik a nap a pecsenyeolajozóban.
Televény, lombfix, dobogó medvehagyma.
Fúrják a fejüket a parkba,
harmat nyilall a kavicson át,
kaparász a cipőm, parazsam, cigarettám.
Hát belehal a szájunkba a holdfény, kamerád?
Titkos, reves bauxit volt az ajka,
egy tárgy, amelyben annyi hasada szép van.
Minden völgy tál, füstpuha tál.
Gálichalál a kotorékban.
Elmegy a nap Ausztráliába one, two airlines.
A Rókarántón háttal, foncsoratlan.
Egész huszonnégy órát napsütés legyen,
és éppcsak nevető vállagyapjú az este.
Nápolyimembrán, mondja és nevet rajt.
Egy pónilakk, tébláb uzsonnatáska.
Dajkálkodik a medveliliomban.
Átfut az allén egy vékony ecset,
sete kalligram a napszállatról.
Az tartja össze, hogy vagyok.
„Bátrak, mutánsok, szépek és nagyok.”
Félnek a koalák a denevértől.
Vastag sapkában járnak és füles,
egy kedves, lomha gyapjúholmiban.
Óvodástáska az oldalukon,
harminchét éve készülődnek felvonulásra,
s egy jotta harmatjuk sincs transzparens.
Nem sír, súgják és nem bolond.
One, two elrepül Ausztráliába,
ahol a struccok élnek, bálagólyák,
és a vállukon gyapjúkabátka.
Belefúrom a fejemet.
Nem is lesz holdvilág, súgják, nem is.
Korlát revét se ütve át, oj óvatos,
a tátott szája nem szól senkinek,
körben van, súgják, mégis vége van.
Hullámzó szcéna-illatot sodor,
és ellapul, hogy végül préselet,
süketté hallgatott lakk-rekviem,
tasaklakó. Esthajnalol.

 

 

 

Gesztenyeméz

zölden zsúrnak a gesztenyék
ikrásodás a május
ikrásodik a veszteség
de ne félj bárhová juss
megvagy már mint a lomb az ég
sormintája a bőrön
vedlik az árnyék semmiség
ne félj elrendeződöl
zölden zsúrnak a gesztenyék
ne kérdezd hogy mivégre
lemertük habját és tejét
tehát jó vég a vége
s ne sajnálj semmit kedvesem
mi műméz volt ma mézmű

 

 

 

Pitralon

az ingó masszív dolgokon
kérded fog-e a láz a máz
mért állnak matton konokon
állnak mint mázsaház
precíz és nyirkos mért alul
kérded nem lenne-e
langueén és halhatatlanul
jobb nyelve s mérlege
kérded miért a lajtosok
hátán kileng a kása
miért a fürge lábtusok
az arcvíz elragadtatása
ellibbenünk s a dolgokon
nagy jégpuhány futos

 

 

 

Tejút

Öt égtáj sarka gyúl ki épp
a tankok tompa homlokán,
mikor a restiből kilép
egy kisgyerek.
Loncsos medvék a síneken,
a békeharcnak menni kell,
talpából dől a gázolaj,
hernyója bőg.
Az üllő esti táj fölé
a holdsarló és kalapács
csordítja fáján és vasán
rőt tejfölét.
Lábára lehajtja tehén,
egy kanna szputnyikot cipel,
habzó éggel a tetején,
ha sör, ha tej.
A füles kanna kék acél,
két kézre fogja s szárnya van,
lóbálja varjuvilmosan,
kis Bajkonur.
Mint egy lakatban, alkonyul,
csörömpölnek az estikék,
roló zörög, a restié,
és lezuhan.
Az állomáson vasra vas,
folyik a sürgős bevagon,
a helyőrségi zenekar
Kubát nagyon.
Taszáron túl ott van Kuba,
szájsarkában rakéta-göb,
Usának meg kell halnia,
áldott a rög.
Tud-e a vasút espagnol?
Páncélvonat hét éjen át,
a tenger lábához hajol,
Hruscsovnak úsznia.
Tűzoltó leszel, vasutas,
Lenin, ki csak népének élt,
a szabadság nem aljanép,
és Kossuth is.
Nehézkedik a bamba lé,
forgatja körbe óriás-
kerék gyanánt a kisfiú,
hogy zúg a pléh.
Pörög a csillag-miriád,
pattognak fent a nittszegek,
úgy szédül, mint a részegek,
horganyj, te bád’!
Forog vele a nyárfasor,
jó szputnyikom repülj, repülj,
s ha jő az éj, se tej, se sör.
Csak épp a fül.

 

 

 

Dallszöveg

Zsákkal ha tükröt borítok elébed,
s zizzen az arcod: nem te vagy s nem én.
Ha lehajolsz a foncsorhoz, cseréphez,
egy habzó ég van mélyén és tején.
Hát mi tartoznék, mondd, a szövegéhez,
s mi dallamához zúzott üvegén?
Guggolj közel, de akárhonnan nézzed,
nincs egyrészt látvány s másrészről a fény.
„A dallam nem változtat szövegén”,
külön sem ez, sem az nem posztulálja,
darált egész, mi, úgymond, költemény,
és nincsen honnan kétrét nézni rá, ha
egytest az ég s a zizgő őrlemény,
dallam s szöveg (precíz?) tükördarája.

 

 

 

Merlin, gerlever

„Ezek hideg saláták. Mind ügyesség.”
(„Gundel Imre”)
 
Jobb – habár itt e tollas gerlever
se nyer, se veszt –, hogy el ne szablya máris,
keres valami excaliburális
örökírót, s ha nincs, hát térdre er.
Lehet a szárnyas, fényes klott-rever
alatt arany a lyuk és a fonál is,
hogyha a gomb tizennégy sor banális,
csak maskarádé, zsúr és nem zsiger.
S mert örökírót nincs hol venni, Merlin,
tinten penődöm, síkos fájn liner,
helyére szánkál minden elkevert rím,
hideg szonettem, íme itt hever,
s csak vár a Grálra imbisz és gigerlin,
hogy jön Babits, s bepólyál berliner.

 

 

 

Napszállat (nyugat)

Egy asszony rőtegér kalapban,
és görbe tű van szúrval abban,
akár egy képes, régi lapban,
léptet fakón a rőt kalapban,
s habár a végső bogra vár rég,
madzagja kis csokorra jár még,
két szemében két kurta nyárvég,
szalámivégben szalmiák ég.
Mint villanyújság er-betűje,
kigyullad olcsó, görbe tűje
az elefántláb alkonyatban,
menet mani- és pedikűrre
egy vérlakk cukrászdába ül be
habra, de ólom úszik abban.

 

 

 

Kis őszi rádióvers

(Balassa Péternek)

 
A rádióban nincs adás,
reggelre vers kell, hát legyen,
fáradtságát csavarja át,
mint potmétert az éteren.
S húzza a föld veszélyesen,
vizes kabát a kedv, mi támad,
de harminckilenc évesen
tud némely rutinériákat,
és csukott szemmel teljesít,
ott belül vak van, békalencse,
öngyulladásig préseli,
s a kegyelem ezen túl csak szerencse.
Eszi a föld az őszt, eszi,
rágja fehér botját, a tollat,
húzza a föld, s már-már hiszi,
ha térden áll, el sem botolhat.
Húzza a föld veszélyesen,
harminckilenc az néha szinte hetven,
egy szonettet talán megír,
teli az ősz vizes szonettel,
egy bőrönd komposztált papír
marad utána s egy szünetjel.

 

 

 

A Csorba-kert

 
„a kertből vers lett s míg a vers él
e kert erősebb lesz a kertnél”
(Csorba Győző)
 
A Csorba-kertben bolyhos délután volt.
Aludt talán a gazda, és a fák
valamit éppen tárgyaltak az éggel,
ősz volt, hiány s nem híja semminek.
Nem volt kerítés. Bárki kompilátor
bejuthatott, ha éppen kedve volt
egy versre való kertet lopni tőle,
hisz nem kifosztható, mi adva van.
És mégis, mintha schlaug- vagy körtetolvaj,
úgy ácsorogtam ott, kölcsönveszek,
gondoltam, néhány szétszórt kerti holmit,
mitől lett kert a versből, megtudom,
s mitől erősebb hát e kert a kertnél.
Leskiccelem magamnak pontosan,
a mintázat hogyan lesz szerkezetté,
a vadméz napsütésben lomb és ág
miként vetül kavicsra, földre, őrá,
formája így és terjedelme úgy,
területéhez képest mennyiszer több?
és akkor lesz egy príma raszterem,
a többi zsákmányt belegöngyölöm majd,
hazalopom, s belőlük lesz a mű.
Egy nagy ponyvára kiterítem őket,
elbíbelődöm vélük napra nap,
addig pászintgatom, csoportosítom,
mi tartozik, hogyan, miért s mihez,
míg átdereng a napsütötte formán
az a kert itt, és verssé összeáll.
Vagyis, gondoltam, addig nyűvöm empát’,
míg új széltéhez ismét mélye nő.
De nem nőtt. Semmi sem nőtt. Kirakósdi,
kis kompilátum, tisztes plágium
hevert előttem, bármi olvasattá,
ezer másikká összerakható,
de mű-anyag csak, zizgő pálcamáglya,
nem kert, csak kérgek, rostok halmaza.
Még ha egészét, mindjét idelopnám,
ha minden színét is, csak színtelen
makett maradna, pontos és idétlen,
idő nem volna benne, telt idő,
a titka nem, a belső nap sütése,
a tér, a távlat, az a hetvenöt
(duplája épp saját időmnek) év nem,
mit ünnepelni alkalmamban áll,
e kertet el nem tanulhatni tőle,
a többjét még egy alkalomra sem.
(Az ember érik, s rájön, hogy hiába,
a telt anyag mögött a szerkezet
nem az övé, csupán a minta váza,
hát jobb, ha mindent szépen visszavisz,
s egy cédulát ír: „gazda, isten áldjon,
a több Te vagy, és több nem mondható.”)

 

 

 

Irokéz

Űrlap csupán,
nem távirat,
s ha kottalap
sem én, uram,
a tollazat
sürgönyve drót,
és ad notam
göcögteti
a távirót
egy fecskeraj,
s bár fogvacog,
hisz néha szúr
a fecskemész
és félrever,
nyers kotta még,
morzsárium,
nem én iram,
csak morse-jel,
ügybuzgalom,
hogy félrenyel,
a türkiz ég,
mint könnyü nyál
az indián
partedlijén,
elmúlt a nyár,
nem sírok én,
de irokéz,
a sok fecsér
szleng, nem suhan,
az őszi ég
már extra-lights,
s elmultifilt
promt negyven év,
mind kotta még,
csak drótozat
és némi toll,
nem én irom,
de távirat:
„kevees, uram,
duplaazhatol.”

 

 

 

Őszi Hedwigek

 

(spárgalé)

Hedwig napján a szélre, holdra
talán még volna is szavam,
ahogy a trágyát viszi-hordja,
s külön, kemény árnyéka van
az ágnak és a sárga lombnak,
sétálva Wiepersdorf felé,
hol nedves orral megszagolnak
a kastélyfák, és spárgalé
veri a híg tetők paláját,
a holdplatót, s e modoros
hangzatkát reggel úgy találják,
útban a traktormotorok,
hülyécske dandy hosszú sálját,
ráhágnak és megfulladok.
 

(ártány és szerelem)

Ahol a hibbant titkok égnek,
száj arról úgyse’ szólhatik,
minek hát nékem szebb igézet,
mint ha a sertés jóllakik?
Setét likán a rongyos égnek
nem látok, csak az ólakig,
mivégre akkor szenvelegnem,
mért nyúzna metrum, tiszta rím?
Sürgős és sáros fellegekben
körülvesznek a disznaim,
mondschein azt meg nem perzseli,
körmöm törött, szívem süket,
egy brandenburgi Berzsenyi,
vakargatom a szőrüket.
 

(holdas kisolló)

Nincs kedvem, s nincs rá semmi ok,
október tizenhét van, Hedwig,
talán kicsit megfulladok,
talán kibírom keddig.
Így jut az ember el a kedvig,
ázó tetők és papirok
fölött a tölgyek mancsa meddig
elér ma, s nincs kedv, nem nyirok
belőlük medwét, nincsen éles,
holdas kisollóm, nem birok
én ohne dich már lenni, édes,
naná az ősz hideg nyirok,
lám ennyi kell a szenvedéshez,
jódolg, papír, s hogy ráirok.

 

 

 

Egy hosszú kávé

Ma ősz van és vasárnap,
avarszag és dohányzom,
az asztalkán fajanszban
még gőzölög az égbolt,
egy öntöttvas fotelben
ülök a cifra balkon,
kavarva hosszu kávét,
míg végre lusta tükrén
eloszlik és bedrappul,
mint kondenzált ökörnyál,
a kedvem égi mása.
Pedig szép itt a Herbsttag,
ahogy körülkeríti,
mint birtokát a gazda,
a parkot és a kertet,
hogy majd planíroz, ásat,
és télre házat épít
e zöldből és vörösből,
ahonnan úgy hiányzol,
hisz csak neked, ha egyszer,
ha egyszer még, neked csak,
valami házat, allét,
napórát lusta tűvel,
hová a hosszu árnyék
magát befűzni boldog,
s szakadt zakóm zsebébe
a forró őszi holdat
bevarrja éjszakára.

 

 

 

Hal éji éneke

(nocturne Ch. M. oldalvizén)
„ szája árva, két morás,
ab ovo csönd és elvonás,
vízmélyi hosszú pá.
Ezzel kezdődik el a néma hal.
A két szeme pirrichius,
pici, sebes és kisfiús.
Pikkelyt pipál lejjebb a síkos boltú,
hengergő, fújtató kopoltyú,
és így tovább, a háta hát,
cipeli öt molosszusát,
s mert andalgó, mert éjszaka,
A est A-t mond. Mit mondana?
’Megállhatnék, dehát uszok,
proceleuzmatikusok
Röpítenek (hajót Ady),
sok színezüst futamodi,
Négy szám szerint.’?
A hal legyint,
s mert be kell fejeződnie,
a farkán is van két szeme,
mely farka ismét két morás
búcsúzkodás,
vízmélyi hosszú pá.”
 
(„ Szabó Lőrinc”)
 
 
– – –
 
– – –
 
– – –
 
– – –
 
– – –
 
ó
sebes
andalgót
alamuszi
hengergőt
futamodi
ó-kat mond
de a szeme
nem mozdul
didereg a
varsában
sebes
ó
ó
puha
félholdnál
öleli az
árnyékát
tovasuta
lakkbőrönd
utazik a
szív mélyén
teli teli
ikrával
puha
ó
ó
picit
ússzunk hát
a fasuta
félmúltban
futamodi
gyepposztó
babakori
klottnadrág
göbölyödik
almuskán
picit
ó
ó
mama
szálkából
fakanala
megfúlunk
ki veszi ki
torkunkból
bereped a
sírástól
kenyeret a
héjáért
mama
ó
ó
suho
gásából
kirohad a
beltartam
kiveszik a
bordákból
mi az ami
konkávex
se leli a
formáját
suhog
ó
ó
mozi
alvadt vér
csupa luk a
gyöngyvászon
krimi van a
mellényén
megölik az
ikráért
lehetel-e
cápává
mozi
ó
ó
mora
jos halk hang
zavaros a
tengermély
mit iszik a
müllerné
futamodi
sebbenzint
hova fut a
torkán át
moraj
ó
ó
gumi
szájpadlás
de a szive
szárazjég
mi marad a
nyelvhúsból
ha a foga
rákcsapdák
ha az agya
kaucsukká
gumi
ó
ó
soha
nem lesz már
nyugalom ez
orchestben
szükületi
karmester
vezeti a
főpróbát
pikula a
trombussal
soha
ó
ó
stora
hallisztből
viszi haza
mátkáját
nyaka füle
véres csík
iszamos a
holdfénytől
püföli a
nászasztalt
s tora
ó
ó
stoba
noc turzás
kikerekül
éjévé
vizizene
szájzárból
ide-oda
bádogtű
botorog a
tó tükrén
s tova
ó
ó
lik a
hálóból
kifolyik a
bel cantó
de a szeme
rajtad van
de a szeme
szájállás
meregeti
csillagként
likacs
ó
ó
hova
tűnt el hát
ön aki ha
ó-kat mond
ez a fura
pontyordnung
kireped a
burkából
hova hova
morgenstern
hova
ó

 

 

 

notesz*

Az illatos teából száll a gőz
(szegény J. A. most hátulról előz).
*
Roszog, törik ha kaparom,
csak áll és fáj és nem csorog,
– – – – – – – – – – – – – – – –
aranyból (…) aranyröge lett
A púpozott kanál a mézre nézve
annyi, hogy megöregedett.
*
E március középi esten
nagyon öreg a testem.
Egyszer kilestem:
tehette volna (…)
s nem hagyott el engem.
Mostmár
*
Többé magam nem rombolom,
és mint amolyan haszonállat
– hisz enni-inni azon át kap – :
az ólajtót rámgombolom…
*
A nadrágomra nem kell szíj, s papucs-
cipőmre sem kell fürge pertli,
bent (…) ha ki kell menni.
Hisz nincs hova fuss.
*
Úgy élek itt e jó különszobába
(hány éve annak),
mint akit itt vett ki a bába,
és itt rakott hűlő, meleg hasára
szép, véres édesanyámnak.
*
Maguktól eltartanak itten!
*
szépen lakom…
Gondom, hogy jó legyek.
Körben a (…)- i hegyek,
s nincs (…) az ablakon.
*
Mint nyakkendőt tükörbe kéz,
(…) görbe és nehéz.
– – – – – – – köréje hurkolja korát
Kocsin hozzák a vacsorát
(kis) nénikék a sírokat,
– mint a moslék elsírogat.
*
S úgy hull alá, mint rácsai
közül a virslihúsba lőtt csacsi.
*
Tetűt mutattam nékik és rühöt.
Dühöngtem is. Mondták, megbölcsülök.
Ma még az elvtárs bárha trágár,
mégse erősebb a (…)!
*
Eredj, te rügy! Ribanc legyél, ne légy csecs!
Eredj virág! Szalonna légy, ne mécses!
*
Nem keres, mégis rámtalál
a (…) mi dúsan bőrözött.
Az oltalmazó, gondos őrizet
Hát mért remegsz, mint tejben a halál?
*
Fekszem, mint arcára borított éjjeliszekrény.
Jajj (ne) – – – – – naftalinozzatok engem
*
ha eljön néha A. Gyuri,
van kaviár,
ramazuri
kezet fog: dr. Rámpai
– – – – – – – – közöl
s – – – – – – – – kieszközöl.
*
Jó lenne néha taxival
A Sváb-hegyre, hol bambival
öblítném bamba délután
a nyálam és a szám.
Talán egy elvtársnő is jönne,
szabadnapján gallérja gyönge
parolijára hajtanám
 
[tíz ujjamat s a pizsamám
 
halkan szájába tömném]
a homlokom, és míg a szám
zsávoly-mellén le-föl karistol,
megoldozná övén a pisztolyt,
s úri kedvében beleölne
a forró főhadnagyi ölbe.
*
(…)
(…)
Íme hát végül újra Pista,
egy karbol-szagú kicsi kommunista
(…) nézem az öcsöm…
*
nem nézem, szőrös, ősz avar,
sem – – – – – végi mása,
köpet, tükör már nem zavar
(borotva surranása…)
*
keserű – – – mandula
Gyomromban mind a Chinoin,
ne nevess szegény kínain!
hajlong és ökrend (…)
hull ki a – – – – – – – –
*
(teli) Tüdővel vagyok itt, ugye?
S ez mindannyiunk ügye.
A nyúgalom.
*
Azt mondta dr. Rámpai,
nem fog velem ordítani.
Nekem jobban fájt az a csönd
– – – – – – – – – – – – – – – ami.
*
szegény Csöre
mint pöfögő zsuzsivonat
falucska állomásán,
széles farával betolat,
húzza a kásám.
(piros szemébe tűzve meztelen
– míg brosúrákat böngész (…) és makog –
ötujjú, sírós csillagom világol…)
*
E villakertben, hol kísértetem
a Zsdanov-allé szontyolt havasán,
elkél ma még a sapka és a sál,
míg nyúlt kabátban sétámat teszem.
Tapsi fülemmel takarom a szám,
s ha nő a fogam, magamhoz fenem,
de kurta farkam, édes istenem,
feléd csóválom népünk tavaszán.
Fölém s alám tar fáid marka nyúl,
fehér a törzsük, hogy ne rágja nyúl,
jaj, nagyon könnyű engedelmesen,
és nem kell többet villanyozni sem,
önnön (meszemmel?) engem óv az állam,
hogy kérgét el ne rágjam.
*
Ma lágytojás volt, mintha egyszer nyáron,
a nap s a hold remegne egy kanálon
a zöld hajnalban, azután lecsöppen,
(…) kenyérrel és ketchup-pal.
*
Szép ifjúság, ha távolról felötlesz,
csak úgy, mint kócos fuldokló a mélyből,
ki nem tudja még, hogy az oxigén öl,
s hogy jobb egy kályha, benne lomha széngáz,
és jobb ha békén lábat lógáz –
mikor az ember ül és ötvenöt lesz…
*
Mint a szamárnak, hogyha (…)
bőg és szürke bőre
(…)
nyilván Budán, hol lombok közt guggol,
s nincs gondja nőre
kinyújtja érdes, dallamos
– – – – – – – – – – – – – – –
a Sváb-hegyig a villamos…
*
Hány még, (…) árva J. A.?
– – – – mind a halál foaéja.
*
Nyikorgó kocsikán Csöre
be-betolja a vacsorát
– – – – – – – hogyha ennéd
és térdeire rácsurogna gyengéd
(…) de azért csőre…
(Mért gördül, kicsikém a szád?)
*
Esténként molyból és gyapjúból van a testem,
ágyékomban a vágy csak lappadt zsák, puha korpa,
épp rebbennek a molylepkék, ha kinyílik az ajtó,
s remegős tejbedarát hoz lópörkölttel az Asszony.
Megmondták, ilyen állatot, elvtársnő, sose lát már,
vérbirkát sose lát, hát van riadalma szegénynek,
odaóvakodik mellém, csécsiszalonna az arca,
lomha pucája kigyullad, cöcöget, hátha nem alszom
(pedig én alszom, mint holtak, télikabátok),
ekkor halkan, vérveresen bekotor pizsamámba,
s megmarkolja a húsom, mint etetéskor a korpát
markolta ki nemrég horpadt falujában az ólnál,
s bambán, jóhiszeműen pergeti ujjai közt, míg
felcsap a rongypuha árnyék, szétmálló szövedékem,
s mintha kicsiny gyerekének merne vasárnap, a kondér
legsürüjéből méri ki nékem ilyenkor a kosztot
– – – – – – – – – – – – – – –– – – – – – – – – – – –
de ha visszaölelném, – – – belelőne.
*
mint a folyam,
ne tanfolyam!
legyen olyan…
ne aktatáska!
bő – – – –
de sás, ne sáska!
*
A szelíd, szürke Pobjedából
az én – – – – – – – –
kihízott disznószeme bámul
– – – – – – – – nem ér el
*
Töpörtyűt esz töpörtyű (már) megértem
szépen… belülről
(…)
mióta itt vagyok, nem jönnek értem
*
Bár nem hagytam fel még a húsevéssel,
kanállal eszek, nem villával-késsel…
Mint vérmedve, kit rágnak a molyok,
a vénségemre megkomolyodok.
Odahagyom csupán, de nem vetem le,
nézzetek loncsos, régi szvetteremre,
szemem helyén a gomb vidáman ül még,
hát mi (…) menekülnék?
ó, kicsikéim, rövid életük…
majd moly leszek és elszállok velük
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
mintha cseresznyefahamuban repülnék
*
(kitéptem, elfogyott)

 

 

 

Rókatárgy alkonyatkor

„A róka az róka, az róka, az róka”
 
A rókatárgy, hogy menekülsz,
a luftod és a laufod,
zsombékra ülsz vagy lóra ülsz,
a rókatárgy az az, hogy
„egy rókatárgyban mennyi vér,
egy rókatárgyban meghalok,
mit ér a nyurga, könnyü prém,
mit ér a bordalok?”
A rókatárgy egy frakkzakó,
nehéz étrend a mellén,
a rókatárgy faggyas, fakó
felhők egy őszi kelmén.
A rókatárgy szivarhamu,
hanyag lukaktól ékes,
eléggé rongyolt állagu,
éppenhogy partiképes.
Egy rókatárgy mit is mutat,
mellényzsebében óra,
méri a szőlőpartokat,
és vér csorog le róla.
A rókatárgy az őszi nap,
idő és tér tudója,
a pontos, lomha alkonyat
órása és szabója.
A rókatárgy az őszi ég
lomposka lobbanása csak,
kopott reverje zsírral ég,
mikor a szőlő lángra kap.
A rókatárgy egy szélcsiszolt,
szélseprett sonkanadrág,
mint durrezüst, csizmára tolt
üleppel rogy le majd rád.
A rókatárgy alant repül,
kötésig csizmaszárba,
s ha éji vad vértóba gyűl,
vértóba lóg a szárnya.
A rókatárgy egy kürti nyál,
köhögve és zokogva
a csókos száj két oldalán
lecsorgó rézborotva.
A rókatárgy, hogy frakkot ölt,
és ritka már, ha nyelvet,
hogy fél, ahányszor újratölt,
sűrűn kér engedelmet.
A rókatárgy a mellkasán
kárpáló körme, karma,
a frakk alól kinő a mál,
akarja, nem akarja.
A rókatárgyban mennyi bor
és mennyi másnapos vörös,
a rókatárgy a férfikor,
s hogy éjszakára eltörök.
A rókatárgy, hogy elnehéz,
mikorra könnyü volna,
hiába némi elmeméz,
ha lomha, lomha, lomha.
A rókatárgy apró kacsók
csontroppanása muffban,
hogy már a lusta puskacső
elől is földre puffan.
A rókatárgy egy rókacsók
a föld meleg hasára,
a rókatárgy szőlőkacsok
szempillavakkanása.
A rókatárgy, hogy megvakul,
sarlóból sajttá már sose,
szembogara a ravaszul
kiképzett ujjhold hűvöse.
A rókatárgy egy villanás,
egy puskacsővel írt tükör,
a látványt rakja össze más,
a szél söpörje föl.
A rókatárgy a csönd, a must,
gerezna és vidéke,
bor és hamu, muslincafüst,
a lőpor könnyü béke.
A rókatárgy az alkonyat,
ha dolgavégez, lóra száll,
porban a gyöngy, piros fogak,
vércsík és rókaszáj.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]