A rejtőző rokon
Egy öregember ül a szokott helyemen, |
az asztalnál, a fotelben, a széken, |
az ő haja őszül a fejemen, |
az ő vérző térdétől sebhelyes a térdem. |
|
Minden, amit tesz, taszít és idegen tőlem; |
rondán eszik, állán vörösen csurog a lé, |
és döngve és nyikorogva, mint a legendás gólem, |
vánszorog egy haldoklókkal zsúfolt kórterem felé. |
|
Ez lett volna az ára a kései megvilágosodásnak? |
Versről és világról egyre többet sejtek. |
De a pünkösdi professzornak fügét mutat a másnap, |
s bombát robbantanak testünkben a terrorista sejtek. |
|
Megutáltam fiatalságom eszméletlenül pazarló verselését; |
mennyi szétpattanó szappanbuborék, hány nekifutás, hány pofára esés! |
De milyen igaz a mardosó éhség, |
és a szabadság milyen kevés! |
|
Legyél te a mesterem, titokban bennem rejtőző rokon, |
velőt rázóan szemtelen kamasz, vezess te, |
ahogy Vergilius vezette Dantét át a poklokon, |
míg vértől és parázstól vöröslött az este! |
|
Ne hagyd, hogy az öregség kiforgasson magamból, |
és békét kössön azzal, amivel eddig nem kötött, |
bár hallom, hogy a madárfütty mögül lélekharang szól, |
s láttam az ostrom alatt az utcán rohadó lódögöt. |
|
|
|