Zsoltár
Szép vagy, én szerelmesem, szép, ahogy fekszel közös ágyunkon meztelenül, |
Csupa hegy-völgy vagy, csupa dombvidéki hajlat, pihe és bozót, |
És selyemszál lakik a te szádban, és a nyelveddel gombolyítod te azt a szálat az ágyékom körül, |
Mert nem utálatos teelőtted a testnek semmilyen öröme sem, |
Mert a test öröme a léleké is a közös ágyon, |
És a te örömed én vagyok, az enyém pedig te vagy. |
És kígyók is laknak a te öledben, és gyűrűiktől erősen szorongattatom, |
Mert a szerelem élet és halál egyazon pontban, |
Fele rész teremtés, fele rész pusztulás, |
De leginkább jól megrakott tűz, melynek lángjánál még a fázós öregkor is megmelegedhet. |
Nézd csak, én szerelmesem, mit művel ez a szerelem mivelünk, reszketünk mind a ketten, |
Mintha a föld rengene alattunk, pedig csak az ágyrugó nyikorog. |
És fölajzod derekam íját, hogy az öledbe lője ki gőzölgő nyilát, |
Peng és bong a megfeszített ideg húrja, |
És tűzgolyó támad a testemben, és ki akar törni a napvilágra, |
És röpködnek öledben az ondósejtek, mint a madarak a szélben. |
Szép vagy én szerelmesem, szép a te izzadt tested, csatakos hajad és a sötét karikák a szemed körül, |
És hanyatt fordulsz, elalszol, álmodban alig hallhatóan horkolsz, |
És alszom én is, álomtalanul, mélyen, egyhuzamban reggelig. |
|
|