Zsoltár
Szép vagy, én szerelmesem, szép, ahogy fekszel közös ágyunkon meztelenül, |
Csupa hegy-völgy vagy, csupa dombvidéki hajlat, pihe és bozót, |
És selyemszál lakik a te szádban, és a nyelveddel gombolyítod te azt a szálat az ágyékom körül, |
Mert nem utálatos teelőtted a testnek semmilyen öröme sem, |
Mert a test öröme a léleké is a közös ágyon, |
És a te örömed én vagyok, az enyém pedig te vagy. |
És kígyók is laknak a te öledben, és gyűrűiktől erősen szorongattatom, |
Mert a szerelem élet és halál egyazon pontban, |
Fele rész teremtés, fele rész pusztulás, |
De leginkább jól megrakott tűz, melynek lángjánál még a fázós öregkor is megmelegedhet. |
Nézd csak, én szerelmesem, mit művel ez a szerelem mivelünk, reszketünk mind a ketten, |
Mintha a föld rengene alattunk, pedig csak az ágyrugó nyikorog. |
És fölajzod derekam íját, hogy az öledbe lője ki gőzölgő nyilát, |
Peng és bong a megfeszített ideg húrja, |
És tűzgolyó támad a testemben, és ki akar törni a napvilágra, |
És röpködnek öledben az ondósejtek, mint a madarak a szélben. |
Szép vagy én szerelmesem, szép a te izzadt tested, csatakos hajad és a sötét karikák a szemed körül, |
És hanyatt fordulsz, elalszol, álmodban alig hallhatóan horkolsz, |
És alszom én is, álomtalanul, mélyen, egyhuzamban reggelig. |
|
A kapuboltozat alatt
Egy vastag kőfalba vájt kapuboltozat, |
két tömör, keményfa kapuszárny bronzverettel, bronz kilincs; |
a kapu lassan, nyikorogva nyílik |
(az Alvilág bejárata?). Előtte, |
a boltozat alatt egy kempingasztal áll, |
rajta a rekvizitjeim. Tanult szakmám szerint |
az élet képeit mutogatom. A képek egyikén |
egy fiatal lány heverész a fűben, |
szoknyája fölcsúszott a térde fölé, |
könnyű trikója alatt mellének páros dombja |
A kapu mögött gomolygó sötétből |
egy hörgő-csukló pitbull ront nekem, |
a torkomat akarja kitépni, |
de ez ma a csodák napja, a költészeté, |
a kép előtt a kitenyésztett szörnyeteg megtorpan, |
lekushad és morogva meghunyászkodik. |
A mutatványos meghajol: varázsolt, sikerült! |
|
(A valóságban persze a pitbull győz véres pofával, |
és körös-körül poros fagy és káprázó sötét…) |
|
|
A múzsa csókja
A ritka kegyelmi pillanatban, |
Amikor az alvó agyban egy retesz bekattan, |
Vagy épp hogy kinyílik egy ajtó, s némi fény |
Dereng föl az idegdúcok tövén, |
Még nem fölismerés, csak ködszitáláshoz hasonló sejtelem, |
De máris csalogat és csábít és játszik velem, |
Még nem kerek mondat, még csak nem is értelmes szó, |
Kimondható, leírható, fölfogható, |
De él bennem egy indián nyomolvasó, |
S követni kezdem a rejtélyes vad nyomát |
Árkon, bokron, bozóton át, |
Kockáztatva azt, hogy egy fatörzs mögül |
Kilép egy medve és megöl, |
Vagy az eget bámulva, ahol egy sas köröz fenn, |
A nyakam szegem egy sáros gödörben; |
És lidércnyomásba fordul az álom, |
Mert megvan, itt van, és mégsem találom. |
A fogam vacog, az ajkam remeg, |
Hajnali fél ötkor fölébredek – |
Egy verssor libeg a nyelvemen, |
Amit ki tudja, ki sugallt nekem, |
És amin ronthatok, javíthatok, |
Amíg élek s meg nem halok. |
|
|
Vejnemöjnen, Kosztolányi
Réz Pálnak
Idézlek, vén Vejnemöjnen, |
S téged, daliás Kosztolányi, |
Kik vakon feküsztök a földben, |
Ébresztő, föl, aranyat csinálni! |
Verset, mint élő korotokban, |
Mikor dalotokban bűverő volt! |
S a koporsódeszka roppan, |
Kelnek a holtak, mint a kelő hold. |
|
Vejnemöjnen vaskori sámán, |
Dallal bűvöl a ragacsos sárba. |
Akit sújt hatvanhat éve – |
Betegség ül rajtam, átok, |
|
Szép új világot rostált a rosta, |
Sikerének méze nem ízlett, |
Míg egymás sarkát taposta |
Jobban tetszett lenni naivnak, |
Keveset kapni, többet adni, |
Nem lépre menni, ha hívnak, |
|
Kosztolányi, Vejnemöjnen, |
Két vajákos a maga korában. |
Hadd változtassam a könnyem |
Gyémánttá a föld porában! |
Minden jó percünk talált kincs, |
Az élet egésze fénylik mindben – |
Hadd szajkózzam, hogy halál nincs, |
Míg legyűrjük a verseinkben! |
|
|
Az özönvíz
Eláll a francos eső negyven nap után, |
|
a bárka fönnakad az Araráton. |
Kocsmapultnál veri a mellét Noé kapitány: |
|
„Nekem a Mindenható régi jó barátom! |
|
Ezért nevezett ki igazgatónak |
|
ebbe az ázott, földi állatkertbe; |
és szavát adta, hogy csak néhány hónap, |
|
s az egész élővilág újra lesz teremtve. |
|
Kivételt csak egy faj képez, a szauruszok, |
ezek a föl-alá robogó, páncélos buszok, |
|
nekik többé nem késik vagy siet az óra… |
|
A Mindenhatóban szemlátomást alkotókedv buzog, |
mit bánja, hogy a láp körül hány sárkányszörny szuszog – |
|
Egy Teremtő nem állhat át az evolúcióra!” |
|
|
A tigris bajusza
Ketten nem írunk verset hetek óta |
Sötét jövőt ígérő bolygó-együttállás |
|
Szkanderezzünk mondom lássuk ki az erősebb |
|
Megátkoztalak mondja a betegség |
Lenyomhatsz akkor sem fogsz újra írni |
|
Tévét bámulva gyilkolod az estét |
|
Versünk ha vers egy tigris bajuszát cibálja |
Látom hogy a sár bugyborgó torka nyeli el az élőt |
|
Képzeletem mégis az égre les |
|
Mert eszelős remény éltet Halál hol a hatalmad |
|
Ha holnap erre száll egy angyal |
Elejt egy verssort, én meg fölkapom |
|
S írom tovább bőven keringő vértől tiszta aggyal |
|
|
A rejtőző rokon
Egy öregember ül a szokott helyemen, |
az asztalnál, a fotelben, a széken, |
az ő haja őszül a fejemen, |
az ő vérző térdétől sebhelyes a térdem. |
|
Minden, amit tesz, taszít és idegen tőlem; |
rondán eszik, állán vörösen csurog a lé, |
és döngve és nyikorogva, mint a legendás gólem, |
vánszorog egy haldoklókkal zsúfolt kórterem felé. |
|
Ez lett volna az ára a kései megvilágosodásnak? |
Versről és világról egyre többet sejtek. |
De a pünkösdi professzornak fügét mutat a másnap, |
s bombát robbantanak testünkben a terrorista sejtek. |
|
Megutáltam fiatalságom eszméletlenül pazarló verselését; |
mennyi szétpattanó szappanbuborék, hány nekifutás, hány pofára esés! |
De milyen igaz a mardosó éhség, |
és a szabadság milyen kevés! |
|
Legyél te a mesterem, titokban bennem rejtőző rokon, |
velőt rázóan szemtelen kamasz, vezess te, |
ahogy Vergilius vezette Dantét át a poklokon, |
míg vértől és parázstól vöröslött az este! |
|
Ne hagyd, hogy az öregség kiforgasson magamból, |
és békét kössön azzal, amivel eddig nem kötött, |
bár hallom, hogy a madárfütty mögül lélekharang szól, |
s láttam az ostrom alatt az utcán rohadó lódögöt. |
|
|
|