Az éjnek rémjáró szaka
Most van az éjnek rémjáró szaka…(…) |
|
Shakespeare – Arany János |
|
Dal a szélhámos reményről
Operált koponyámhoz mind közelebb robban a gránát, |
|
Madarakként röpdösnek a leszakadt végtagok; |
Így törlesztem az életem árát, |
|
Azt, hogy még itt vagyok, |
|
És ereimben keringhet a hő vér, |
|
Bár előttem egy meredek gleccserfal áll – |
Jeges lepedőjén szeretkezni hív a két fekete nővér, |
|
|
Dal az idő fölemelt ujjáról
Hova lett, mondd, a Balaton-parti nyár, a téboly? |
|
Mi érte utol a tegnapi nagymenőt? |
Miféle kukákba gyűrték a Playboy |
|
Címlapján vadító, meztelen nőt? |
|
Aszály jön ezután, örök aszály, |
|
Mutatja az idő fölemelt ujja. |
Amott kerekedik egy szél járta száj, |
|
|
Dal a mindennapos vereségről
Mindennapos vereségünk a test, e |
|
Lyukas zsák, ahonnét elfolyik az élet, |
Ha beborít a világvégi este, |
|
Melyből vérivó denevérek vijjogása éled, |
|
És a sok apró szájban a pokol fogsora |
|
Hozza-viszi a hírt, a füstöt és az égett hús szagát, |
Hogy eddig bármi volt is, többé már soha |
|
Nem lesz más napszakod, csak éjszakád. |
|
|
Dal a fagyban lobogó lángról
A dolgok kezdetén sötétlő szén virága |
|
A párzó sejtekből kihajtó szerelem. |
Emberi, tehát vak és veszélyes a drága, |
|
És a bolondját járatja velem, |
|
Mert túlél minket, mint az idegek kémiáját az eszme, |
|
Mely születőben oldott vegyszerként habzik az agyban. |
Most kezdődik minden, nincs semmi veszve, |
|
Lobog a cingár láng a világvégi fagyban. |
|
|
Dal a kockázatról és a mellékhatásról
Egy cérnaszálon függ az életed. |
|
Számold csak össze, hányféleképp, hányféle veszély |
Mondhatja ki ránk a halálos ítéletet; |
|
Túl sok ahhoz, hogy mindegyiktől félj. |
|
Életben tart fiatalságunk maradék könnyelműsége, |
|
E vizet árasztó és füvet sarjasztó erő. |
Egy hazárd játékos beül az öreg kártyások körébe; |
|
Tizennyolcra lapot kér – és ő a nyerő! |
|
|
Dal a korszak jövőképéről
Szarrá ment megváltást prófétáló rögeszménk, |
|
Hogy össze kell fognunk, s megjavul a világ, |
És rossz történetünknek jó vége lehet még, |
|
Ha eztán nem feszítjük meg Isten fiát – |
|
Ember többé nem lesz embernek farkasa, |
|
Mely prédáját bombákkal tépi szét. |
Éjszaka jön, a holdnak nincs hasa, |
|
Sötét van, vak, csillagtalan sötét. |
|
|
Dal az egymást váltó nemzedékekről
Fölködlenek az egymást váltó nemzedékek, |
|
Koponyám sebész bicskája faragta ki. |
|
És nem lesz új világ, sem még egy esély, sem jobbik változat. |
|
Az agyakban buján tenyészik a mérges eszme. |
Reményünk semmi. Köznép, hóhér, áldozat |
|
Fejest bucskázik a mésztől sistergő verembe. |
|
|
Dal a megrendült eszményekről
Már nem tudok másfajta verset írni, |
|
Csak olyat, melyben a halál kaszája cseng. |
Az elszalasztott esélyt nincs mód visszasírni, |
|
Bár rémült szívdobbanásomtól döng a csend, |
|
Míg bénán bámulom, hogy egyenlőség, testvériség és szabadság, |
|
Minden megrendült, amiben valaha hittem. |
„Repülni tudsz!”, hitegetett a szikrázó magasság, |
|
És most a föld nyüvei zabálnak föl itt lenn. |
|
|
Dal a gyilkosokról
Gyilkosoktól nem védhet meg a szellem, |
|
Páncélban él, aki rögeszméinek kábulatában él. |
A legjobb érv sem hatásos fegyverek ellen, |
|
Főképp, ha olyan markolja a fegyvert, aki fél. |
|
Mindig támad vezérnek egy vérengző őrült. |
|
És bárkiből lehet még „idegen elem”. |
Nem okulunk. A torony helyén, ahol hajdan a géppisztolyos őr ült, |
|
Régi dicsőségünkről hazudozik a történelem. |
|
|
Dal a zöld levélről
Az emberférgek fürgén tekeregnek, |
|
Harsog a zöld levél: néger, cigány, zsidó!
|
Túl bonyolult gondolat az a legényes keretnek, |
|
Hogy puskagolyóikat megelőzve ér a helyszínre a szó. |
|
A sikerorientált élősdi, ha magasra jut, megrohad a hatalomban, |
|
Mindegy neki, mit használ föl, aljas ösztönt, konstruált pert. |
Legvégső esetre egy multifunkcionális megoldást tart talonban: |
|
A bunkósbotot, mellyel Káin agyoncsapta Ábelt. |
|
|
Dal a heverőről és az óceánról
A heverő, hol napjaim nagy részét fekve töltöm, |
|
Tengerjáró hajó és munkaasztal. |
Verseim szédüléstől szédülésig imbolyogva költöm, |
|
Szavakkal zárva fejsebem, mint sebtapasszal. |
|
Lassúdik, ami korábban gyorsan kapcsolt, az agy – |
|
A sugallatnak mintha ólomból volna a lába. |
Lekottázom, hogy csontjaimban mit recseg a fagy, |
|
És alámerülök a jeges óceánba. |
|
|
Dal a keserű ízről
Gyerekkorom csontkeze keményen kifosztott; |
|
A légópince lépcsőjén le és föl. |
Ágyamhoz tálcán hozták a kórházi kosztot, |
|
Keserű volt a szenvedéstől. |
|
Keserű volt a víz is, amit ittam, |
|
Keserű a bűnpártoló törvény. |
Keserű, hogy minden rohad, ami itt van, |
|
És vérhabos sarába fojt a közép-európai örvény. |
|
|
Dal a test fáradtságáról
Hatvanöt év, majd hatvanhat, |
|
A versem lassan megtelik halállal. |
Anyagfáradás ellen nem hat |
|
Sem buzgó ima, sem duhaj madárdal. |
|
Jön a fűfrizurás tavasz, de nem nekem, |
|
Hozzám kopasz jegével a tél köszön be, |
|
|
Dal a teremtett világról
|
Ez volna a te teremtett világod? |
Ez a sötét kozmosz, teli rejtelemmel, |
|
Hol szupernovákkal gyújtasz világot? |
|
A mítosz a két lábon járó majomember álma. |
|
A légtérben nem szállnak angyalok. |
Isten van vagy nincs. Küszködve, meg-megállva |
|
Tartok a sír felé gyalog. |
|
|
Dal a semmiről
Sötét Vak Kilátástalan Sötét Sötét |
|
Vak Kilátástalan Nem látni semmit |
Sötét Vak Kilátástalan Nem látni semmit |
|
Vak Kilátástalan Sötét Sötét Sötét |
|
Zsoltár
Szép vagy, én szerelmesem, szép, ahogy fekszel közös ágyunkon meztelenül, |
Csupa hegy-völgy vagy, csupa dombvidéki hajlat, pihe és bozót, |
És selyemszál lakik a te szádban, és a nyelveddel gombolyítod te azt a szálat az ágyékom körül, |
Mert nem utálatos teelőtted a testnek semmilyen öröme sem, |
Mert a test öröme a léleké is a közös ágyon, |
És a te örömed én vagyok, az enyém pedig te vagy. |
És kígyók is laknak a te öledben, és gyűrűiktől erősen szorongattatom, |
Mert a szerelem élet és halál egyazon pontban, |
Fele rész teremtés, fele rész pusztulás, |
De leginkább jól megrakott tűz, melynek lángjánál még a fázós öregkor is megmelegedhet. |
Nézd csak, én szerelmesem, mit művel ez a szerelem mivelünk, reszketünk mind a ketten, |
Mintha a föld rengene alattunk, pedig csak az ágyrugó nyikorog. |
És fölajzod derekam íját, hogy az öledbe lője ki gőzölgő nyilát, |
Peng és bong a megfeszített ideg húrja, |
És tűzgolyó támad a testemben, és ki akar törni a napvilágra, |
És röpködnek öledben az ondósejtek, mint a madarak a szélben. |
Szép vagy én szerelmesem, szép a te izzadt tested, csatakos hajad és a sötét karikák a szemed körül, |
És hanyatt fordulsz, elalszol, álmodban alig hallhatóan horkolsz, |
És alszom én is, álomtalanul, mélyen, egyhuzamban reggelig. |
|
A kapuboltozat alatt
Egy vastag kőfalba vájt kapuboltozat, |
két tömör, keményfa kapuszárny bronzverettel, bronz kilincs; |
a kapu lassan, nyikorogva nyílik |
(az Alvilág bejárata?). Előtte, |
a boltozat alatt egy kempingasztal áll, |
rajta a rekvizitjeim. Tanult szakmám szerint |
az élet képeit mutogatom. A képek egyikén |
egy fiatal lány heverész a fűben, |
szoknyája fölcsúszott a térde fölé, |
könnyű trikója alatt mellének páros dombja |
A kapu mögött gomolygó sötétből |
egy hörgő-csukló pitbull ront nekem, |
a torkomat akarja kitépni, |
de ez ma a csodák napja, a költészeté, |
a kép előtt a kitenyésztett szörnyeteg megtorpan, |
lekushad és morogva meghunyászkodik. |
A mutatványos meghajol: varázsolt, sikerült! |
|
(A valóságban persze a pitbull győz véres pofával, |
és körös-körül poros fagy és káprázó sötét…) |
|
|
A múzsa csókja
A ritka kegyelmi pillanatban, |
Amikor az alvó agyban egy retesz bekattan, |
Vagy épp hogy kinyílik egy ajtó, s némi fény |
Dereng föl az idegdúcok tövén, |
Még nem fölismerés, csak ködszitáláshoz hasonló sejtelem, |
De máris csalogat és csábít és játszik velem, |
Még nem kerek mondat, még csak nem is értelmes szó, |
Kimondható, leírható, fölfogható, |
De él bennem egy indián nyomolvasó, |
S követni kezdem a rejtélyes vad nyomát |
Árkon, bokron, bozóton át, |
Kockáztatva azt, hogy egy fatörzs mögül |
Kilép egy medve és megöl, |
Vagy az eget bámulva, ahol egy sas köröz fenn, |
A nyakam szegem egy sáros gödörben; |
És lidércnyomásba fordul az álom, |
Mert megvan, itt van, és mégsem találom. |
A fogam vacog, az ajkam remeg, |
Hajnali fél ötkor fölébredek – |
Egy verssor libeg a nyelvemen, |
Amit ki tudja, ki sugallt nekem, |
És amin ronthatok, javíthatok, |
Amíg élek s meg nem halok. |
|
|
Vejnemöjnen, Kosztolányi
Réz Pálnak
Idézlek, vén Vejnemöjnen, |
S téged, daliás Kosztolányi, |
Kik vakon feküsztök a földben, |
Ébresztő, föl, aranyat csinálni! |
Verset, mint élő korotokban, |
Mikor dalotokban bűverő volt! |
S a koporsódeszka roppan, |
Kelnek a holtak, mint a kelő hold. |
|
Vejnemöjnen vaskori sámán, |
Dallal bűvöl a ragacsos sárba. |
Akit sújt hatvanhat éve – |
Betegség ül rajtam, átok, |
|
Szép új világot rostált a rosta, |
Sikerének méze nem ízlett, |
Míg egymás sarkát taposta |
Jobban tetszett lenni naivnak, |
Keveset kapni, többet adni, |
Nem lépre menni, ha hívnak, |
|
Kosztolányi, Vejnemöjnen, |
Két vajákos a maga korában. |
Hadd változtassam a könnyem |
Gyémánttá a föld porában! |
Minden jó percünk talált kincs, |
Az élet egésze fénylik mindben – |
Hadd szajkózzam, hogy halál nincs, |
Míg legyűrjük a verseinkben! |
|
|
Az özönvíz
Eláll a francos eső negyven nap után, |
|
a bárka fönnakad az Araráton. |
Kocsmapultnál veri a mellét Noé kapitány: |
|
„Nekem a Mindenható régi jó barátom! |
|
Ezért nevezett ki igazgatónak |
|
ebbe az ázott, földi állatkertbe; |
és szavát adta, hogy csak néhány hónap, |
|
s az egész élővilág újra lesz teremtve. |
|
Kivételt csak egy faj képez, a szauruszok, |
ezek a föl-alá robogó, páncélos buszok, |
|
nekik többé nem késik vagy siet az óra… |
|
A Mindenhatóban szemlátomást alkotókedv buzog, |
mit bánja, hogy a láp körül hány sárkányszörny szuszog – |
|
Egy Teremtő nem állhat át az evolúcióra!” |
|
|
A tigris bajusza
Ketten nem írunk verset hetek óta |
Sötét jövőt ígérő bolygó-együttállás |
|
Szkanderezzünk mondom lássuk ki az erősebb |
|
Megátkoztalak mondja a betegség |
Lenyomhatsz akkor sem fogsz újra írni |
|
Tévét bámulva gyilkolod az estét |
|
Versünk ha vers egy tigris bajuszát cibálja |
Látom hogy a sár bugyborgó torka nyeli el az élőt |
|
Képzeletem mégis az égre les |
|
Mert eszelős remény éltet Halál hol a hatalmad |
|
Ha holnap erre száll egy angyal |
Elejt egy verssort, én meg fölkapom |
|
S írom tovább bőven keringő vértől tiszta aggyal |
|
|
A rejtőző rokon
Egy öregember ül a szokott helyemen, |
az asztalnál, a fotelben, a széken, |
az ő haja őszül a fejemen, |
az ő vérző térdétől sebhelyes a térdem. |
|
Minden, amit tesz, taszít és idegen tőlem; |
rondán eszik, állán vörösen csurog a lé, |
és döngve és nyikorogva, mint a legendás gólem, |
vánszorog egy haldoklókkal zsúfolt kórterem felé. |
|
Ez lett volna az ára a kései megvilágosodásnak? |
Versről és világról egyre többet sejtek. |
De a pünkösdi professzornak fügét mutat a másnap, |
s bombát robbantanak testünkben a terrorista sejtek. |
|
Megutáltam fiatalságom eszméletlenül pazarló verselését; |
mennyi szétpattanó szappanbuborék, hány nekifutás, hány pofára esés! |
De milyen igaz a mardosó éhség, |
és a szabadság milyen kevés! |
|
Legyél te a mesterem, titokban bennem rejtőző rokon, |
velőt rázóan szemtelen kamasz, vezess te, |
ahogy Vergilius vezette Dantét át a poklokon, |
míg vértől és parázstól vöröslött az este! |
|
Ne hagyd, hogy az öregség kiforgasson magamból, |
és békét kössön azzal, amivel eddig nem kötött, |
bár hallom, hogy a madárfütty mögül lélekharang szól, |
s láttam az ostrom alatt az utcán rohadó lódögöt. |
|
|
|