Ostromgyűrűben
– Változatok a túlélésre –
| Telehold fényvásznába pólyált múmia, alszom; hajnali négy. |
| Belép az ajtón, egyből a mellemre ül; |
| érzem sovány combjának bordáimat ropogtató vasfogóját |
| és pinaszőrének enyhe húgyszagát. |
| Riszálja a derekát, élvezkedik: |
| Mi az, hogy nem lehet? Minden lehet! |
| Mind, ami történt, megtörténhet újra, ugyanúgy. |
| Még egyszer, még ezerszer. Az állomás. |
| A vagonok. A drót az ablakon. A gyilkos utazás. |
| S a végén a patkány halál. |
| Megmozdulnék, de nem tudok, |
| bénán fekszem, átjár a rettegés, |
| ő meg egyre vadabbul dörzsöli az ölét, |
| s egy tehervonat rekedt gőzmozdonyaként sivítva élvez el. |
|
|
Kommentár W. S. Öregek című verséhez
| Hatvan fölött az ember hajnali ötkor ébred, és a piszkosszürke fényben, |
| bombatölcsérek és csorba tűzfalak között, |
| egy romváros utcáin tántorog, |
| s kézzel kizsarolt gyönyörének mocska pecsételi ősz ágyékát… |
| Hatvan fölött az ember a bélpoklosok kereplőjét pörgeti |
| egy all star csontzenekarnak szolgáltatva ritmusalapot. |
| Hatvan fölött az ember nem indul lakókocsiján a mennybe üdvözülni, |
| s a gondoskodó államról is tudja azt, hogy kedvenc szófordulatai |
| a „főbelövendő” s a „helyben fölkoncoltatik”. |
| Hatvan fölött az idő fundamentalista szelleme |
| pokolgépet rejt életfontosságú szerveinkbe, |
| hogy így robbantsa ránk a javíthatatlan világot, |
| s merénylete nyomán nem is marad belőlünk más, csak élni akarásunk őrült versei |
| és utódainkon vigyorgó, sárga koponyáink. |
|
| Fakírszögekkel kivert ágyam tüzes lepedőjén |
| nyikorgó szélkakasként forgolódom reggelig. |
| Éjjel egykor Nervo Sciatico, velencei zsoldos |
| kétélű, kurta kardjával úgy sújt derékon, |
| hogy bal lábamat elönti a tűzözön – |
| cseszhetem, Dio mio, ezt az éjszakát is! |
| Sajgó gerincem megutáltatta velem a testemet, |
| a kihasadt zsákot, mely nem találja meg a foltját; |
| foltot a gatyámon találok, élénk sárga színűt, |
| húgyos aggkort jövendölő öregségem jelét. |
| Egy könyvtár létráin mászkáló, kehes Szívlovag, |
| az Ólomkamrák hajdani, daliás szökevénye, |
| sírig folyósítandó életjáradékként hallgatom |
| közös ágyunkban alvó asszonyom ablakrepesztő horkolását. |
|
| Továbbá: városok, melyekben éltem, ha csak átutazóban is, |
| Budapest, New York, Delhi, Bangalore – |
| mind az élet csigaháza vagy sárkánybarlangja (a gomolygó |
| benzingőz inkább sárkány barlangjára vallott); |
| az amerikai közép-nyugat wild-west-film-díszlet városkáin is |
| ott csillogott a tovább élő múlt csiganyála, mint egy miniatűr, földi Tejút, |
| kellő távolból békének mutatva azt, ami közelről gaztett és genocidium volt. |
| Továbbá: egy bokor a budai zöldben – alatta feküdtünk, báva szerelmesek, |
| s láttuk az égboltot, s hogy a kék legelőn gyapjas nyáját terelgeti a széljuhász. |
| Továbbá: az egész életünk, ahogy éltük, |
| szemközt a derűs közönnyel, az istenekével, |
| akiknek nem számít az, hogy mi zajlik nagy dérrel-dúrral a földön: |
| földrengés, szökőár, vulkánkitörés, pestisjárvány, világháborúk, |
| vérbe fagyott koreszmék roncsai – fölkel a nap, ragyog… |
|
| A diktatúrából a demokráciába |
| vezető, ingatag palló, a kilencvenes évek – |
| ki gondolta volna, hogy a fertőző elmebaj |
| hatvan év után föltámad és újra fertőz, |
| s hogy Auschwitz után nem csak verset írni, |
| de ugyanúgy, mint korábban, zsidózni is lehet? |
| A háborús nemzedék még joggal hihette, |
| hogy a kazánfűtő okult a hamuvá égett világból; |
| hiú remény, mint annyiszor – az emberfajt két dolog jellemzi igazán, |
| a lángesze és sérthetetlen butasága. |
| A múltak kútjában részvét vegyül a klánok gyilkos ösztönével, |
| s a Macbeth undok vészbanyái |
| kockán vetik ki, mikor mit hozzon a holnap, |
| nyugodt alvást az ágyunkban vagy betört kirakatoktól csillogó Kristályéjszakát… |
|
| Platon eszményi államában filozófusok intézik a pénzügyeket is – |
| csoda-e, ha két hónap alatt az egész bankszektor csődbe megy? |
| Ügyetlen és rideg és törékeny fogalmainkkal |
| egy lepke szeszélyes röptét kívánjuk körbeírni – |
| a műszavaival mankózó műelemző receptje nyomán |
| még soha senki nem főzött ehető levest… |
| A művészi hatás alján mindig is maradni fog valamennyi sötétség, |
| melyet előbb derít föl egy csatakos hímtag, mintsem az agy |
| bármely szikrázó képzettársítása: az ember |
| az ösztönök éjszakája is, dzsungel, s mint ilyen, áthatolhatatlan, |
| csak a jaguár szemének gyémánt izzása fúrja át… |
| Marx és Heidegger végül is abban egyek, |
| hogy röpdöső virágfejektől tarka rétnek |
| a filozófia kórházi lepedőjét képzelik. |
|
| Két év híján negyven év házasság; kötelékrepülésben éltem végig |
| az életemnek több mint a felét. |
| A legsikerültebb házasság is csak deszkaerőd, |
| melyet egy festett képű indián törzs ostromol, |
| a hétköznapok lángoló nyílvesszőit lődözve a palánkra: |
| rigolyát, betegséget, motyogást, horkolást, |
| míg lassan minden kifordul magából és porig ég, |
| mert előre tudjuk, melyikünk mire mit fog mondani, |
| s már nem vagyunk kíváncsiak sem egymásra, sem semmi másra. |
| Ne ilyen életet adj nekem, Isten! Legyek szem, mely látja a láthatatlant, |
| az öreg testen átfutó villám fényét, a fiatal nőt, |
| aki puszta közelségemtől a szó szoros értelmében belázasodott, |
| s párját az őrületben, a fiatal férfit, aki úgy sült el szerelmük lüktető ölében, |
| hogy nem maradt belőle más, csak egy ázott rongycsomó! |
|
| A középkor embere közelebb élt a halálhoz, mint mi. |
| Várható élettartama nagyjából fele a mainak. |
| Isten gyakorta küldte rá a patkány bundájában rejtőző ragályt: „Eredj!”; |
| s a járvány nyomában kopogva potyogtak a hullák, mint a bükkös fáiról a makk, |
| míg a márványkővel kirakott városi utcán gyászlobogóként lengedezett |
| a födetlen csatornák gomolygó szarszaga. |
| Menny és föld között a kapcsolat rövidre zárva, akárcsak öregkori verseinkben; |
| a katedrálistól egy ugrás a piactér, |
| ahol a világi hatalom vasbunkóval töri kerékbe az elítélteket, |
| s az eretnekek máglyája fölött arany pántlikaként libeg a gregorián. |
| Minden napunk a középkort idézi. A börtön-rendházban a cellatársunk |
| egy horgas orrú, sovány, ragadozó madár képű, kámzsás szerzetes, |
| aki az örök kárhozatra ítéltek vitustáncához költ balettzenét, |
| tempó előjegyzése a kotta kezdetén: an/Dante con fuoco…
|
|
| A szabadtéri színpadon nagy dobpergéssel megkezdődik a Tavaszi Fesztivál, |
| rügyek pattannak a selymes tapintású ágon, |
| és minden rügyben egy-egy miniatűr istenség lakik, |
| aki nagy kortyokban vedeli a nektárt, jól bepiál, |
| s halhatatlannak képzel mindent, ami mozog… |
| De ez csak az antropomorf piás lázálma. Tegnap nem nyitottam ajtót; |
| valaki dühödten nyomta a csengőt, hiába, |
| a szoba közepén lebetonozva |
| csak kilengeni tudtam, mint egy magasépület. |
| Életünk végkifejletét az univerzum sejteti: |
| egyre vadabbul tágul, és a végén kipukkad, mint egy nagy varangy – |
| jelzőfényeit már korábban szem elől veszítette; |
| ott, ahol valamikor a szupernovák tündöklő aknája robbant, |
| most csak a vákuum porszívózza a végtelen sötét fekete szőnyegét. |
|
| Környül kerített a halál engemet, |
| mint Firenzét Boccaccio pestise, |
| mint szigetet a habzó szájjal hörgő óceán… |
| Hatvan fölött az élet főképp a halálról szól, |
| hogy mentsük, ami menthető, és ez minden nap kevesebb, |
| csak halott barátaink sokasodnak házi telefonjegyzékünkben, |
| de nincs hol fölhívnunk őket, mert temetéskor szétszórták a hamvaikat is. |
| Az élet a DNS álma a halhatatlanságról, |
| melyet öregkorunkban verítékes ébredés követ. |
| Mi lehetne az emberfajra jellemzőbb a rögeszméinél? |
| A várvédő hadtest a várhegy kazamatáiban szorongva, |
| a téboly kékes gyújtóláng-lidércével rohamsisakjain |
| tervet készít, hogy holnap hajnalban kitör az ostromgyűrűből, |
| s a nyílt terepen haladva eléri az új tavasz virág borította fedezékét. |
|
| Tűzfelhőt fújó totemállatom nem békül a halállal. |
| Forró iszapból gyúrták fekete szoborteste bazalt izomzatát, |
| bordái ketrecében egy mozdony zihál, |
| dö-döm, dö-döm, döng szíve, mint az üstdobok, |
| de vörös szeme csak közelre lát, nem lát el a csillagokig, |
| neki az az öröklét, hogy spermája borjakban folytatódik, |
| élni akar, élni, élni, mindegy, milyen áron, |
| mert az a nyerő a földön, aki életben marad. |
| Nincsenek erkölcsi gátlásai, ő a meztelen ösztön, |
| meglódul, öklel, a port kapálja, öklel, a port kapálja, öklel… |
| Nem látja (vagy ha látja is, nem fogja föl, hogy mit lát) |
| a palánknak támaszkodó, színes selyemrongyokba öltözött, daliás mészároslegényt, |
| aki biztos kézzel döfi majd a két nyaki csigolya közti keskeny résbe a kardját, |
| átvágva a marionett-bábu szörnyeteg mozgató zsinórját, a gerincvelőt. |
|
A bizonytalansági tényező
| Az élet a statisztika hibaszázaléka, a Véletlen Egybeesés, |
| az anyag milliárdszor milliárd nem-je közt rejtőzködő igen; |
| egy-két aminósav összetanakodik, |
| a DNS spirálját hogy fölépítik; |
| és még az sem biztos, hogy a szomszédságunkban – |
| az űrbeli golfjátékos megüt egy aszteroidát, |
| repül a nehéz kő és telibe találja a Földet, |
| az ütközés hőjétől tűzvihar támad, megsülnek a dinoszauruszok, |
| jöhet az új faj, az új sikerágazat, madarak röptétől zúg az ég… |
| Nem mondhatjuk, hogy nincs remény, |
| ha egyszer még az is lehet, hogy van; |
| ha a törzsfejlődés logikája tagadja a kozmosz közönyét, |
| melynek egyre megy a csillagrobbanás ragyogása és a fekete lyuk – |
| nem győzhet rajtunk a halál, legföljebb lesből támadva lebökhet. |
|
| Egy csontmezőn tántorgok a távolinak képzelt cél felé |
| és szomjan halok, ha nem tudok versekkel vizet fakasztani a csontból – |
| szellem liheg a nyomomban, |
| vagy pár lépéssel előttem, ki tudja, |
| egy kurva, akinek hinnem muszáj, |
| akárhányszor is becsapott idáig. |
| A költészet, súgja a fülembe, végső soron varázslás, |
| mely előhívja belőlünk a bennünk rejtőzködő jót, |
| s rögeszme nélkül ki élhetné túl a bombázásokat, |
| a rettentő fölismerést, hogy az ember embernek farkasa – |
| lehet, hogy költészet nélkül is van jövőnk, |
| épp csak szomjan kell majd veszni benne, |
| mint üres kulaccsal a naptól izzó Szaharában. |
|
| A balsorsot gyakran megelőzi a híre, |
| mi viszont rendszerint rosszul fejtjük meg a rejtjelezést – |
| a rossz többnyire váratlanul ér, a derült ég villáma sújt le a semmiből, |
| s nincs magyarázat, hogy miért épp miránk, s miért úgy, akkor, ott? |
| A járőrkocsi kigyújtja kéken pulzáló fényeit, |
| a fejvadász kiszúr egy kocsit a száz közül, leinti, |
| megszondáztatja az úrvezetőt: ebbe fújjon bele!…
|
| foglalkozása?… thébai király?… mi a rosseb?… |
| na, pattanj csak ki a járgányodból, Anyabaszó!… |
| Mehet utána Oidipusz kivájni a két szemét, |
| a törpe korszak tudja, amit tud…majd kinő neki…
|
| Szophoklész, a színes arapapagáj |
| szoba nagyságú kalitkájában röpködve rikácsol: |
| ingatag világtól vártok szilárd elveket? Hülyék! |
|
| Élni – bármi is a vége – látogatás az édenkertben… |
| Minden fiatal még, a föld, a víz, az ég, a páfrányok, a mocsár; |
| ragyog a mikroszkóp tárgylemezének fényes tükörlapja, |
| a papucsállatkák összevissza pattognak a langyos folyadékcsöppben, |
| csillószőreik összegabalyodnak, a sejt belereszket az érintésbe – |
| a szerelem ősi filmelőzetese ez… |
| Ha megsebzel egy fát, robbanó sarjadás válaszol, |
| a hasíték ajkai megduzzadnak, mintha láva törne föl egy kúpos szájból; |
| a kék bolygó csupa pezsgés, habzás, buborék, forrongás, nyüzsgő iszap… |
| Jó, hogy ebben a kertben élhettem tíz évesen, |
| hogy mást is láttam, nem csak szülővárosomat |
| vértől és gennytől bűzleni a háború éveiben. |
| Jó, hogy van, ami a Halál Országánál is erősebb, |
| neve a vallás szerint Isten, az anyagelvűek szerint anyag. |
|
|
|