Hajnal Gabriella gyapjúból szőtt, piros-kék emberfejei

A sorsisten ma kocsmatöltelék.

Bár nem minden kocsmába tér be, csak a sarkon túl a Zöld Dióba, és oda is csak a hét végén, mert a Zöld Dió kertjében van a heti tekepartija.

Áldott vasárnap, a hét megszentelt napja!

Emberfejekkel gurigáznak, nyernek, vesztenek.

Háború esetén egy jól irányzott gurítás városokat teríthet a földre. Az utcán lövöldöznek, a kövezet csupa vér, sikoltozó tömeg. Öröm a szívnek, a szemnek egy jó parti.

Mindezt persze ne egy az egyben értsük. A kerthelyiségben tekézők színes gyapjúfonálból szőtt fejekkel gurigáznak. Ezek puhák, rugalmasak, nem törnek, mint a csont, legföljebb gyűrődnek, de így legalább nem kenik össze szilánkos agyvelejükkel a frissen kipucolt cipőnket.

Lásd ugyanezt bővebben a lexikonokban Művészet címszó alatt!

A sorsisten ma nagycsoportos óvodás.

A világképe egyszerű. Bangó Julit utálja, mint a szart, tehát állon rúgja, széttapossa, kiszórja a virágra kálisónak.

– Téged hogy hívnak, kisfiú – kérdezik Mindenféle Nénik.

– Szőv Fvancisz Dvék, az angol kiválynő alattvalója – feleli. Nem tud artikulálni, a foga között a kés, de azt ő ki nem köpheti, mert nem engedi a szakmai becsület. Kalóznak foga között kés legyen, így kívánja ezt a terméktisztaság.

– Szőr Frenszisz Drékért itt az anyukája – szól be a zsibongóba Lajos bácsi.

Bangó Julit ezek szerint ma már időhiány miatt nem köttethetjük föl, hogy testét a keresztárbocon aszalja a napsütés meg a tenger sós szele, továbbá számos más, a mai délutánra szánt színpompás látványosság is sajnálatosan elmarad.

Ma, el. De majd, ha felnövünk!

A sorsisten ma hideg nő.

A kék pólus jégasszonya. Leheletétől megdermed a levegőben a madár, s koppanva hull a hóra, a többi mellé. Egy egész madártemető tárul az utazó elé, a sarki róka terülj asztala.

Nincs olyan tüzes rúd, mely fölolvaszthatná a jégmező elélvezésre képtelen ölét. Sem olyan tűz, mely emberivé forrósíthatná a mindenséget átható közönyt.

Kurválkodunk és hazudunk. Végesnek vesszük a végtelent. Elhitetjük magunkkal, hogy van remény, és hogy a havon közelgő fekete árny nem az, aminek a nevét babonásan félünk kimondani.

A jégasszony jégajka között vörös lángvirág lobog.

– Az élet tüze! – mondja erre a romantika.

– Szimbólumok; na még csak ez hiányzott! – károg a posztmodern.

A jégasszony hallgat. Vár és figyel…

A sorsisten ma gyújtogat.

Nem lángcsóvával, csak szavakkal. De azok is épp elég hatékonyak.

Asszírok, hettiták, egyiptomiak, zsidók; elég csak megkavarni a roppant üstöt, hogy habot vetve kifusson belőle a méreg.

Az ember klánokban élő majom. Ha öt majom veti rá magát egy hatodik majomra, hogy elharapja az idegen torkát, ezt a klánok nyelvén egészséges csapatszellemnek nevezzük. Himbálódzó géppisztollyal a vállunkon ugyanezt nemzeti érzületnek. Megyünk az országúton, hajunkat borzolja a szél, tavasz van, gyönyörű. A közös bűn alól a csoportlélektanra hivatkozva old föl az idő.

A társadalom pedig, amelytől oly sokat remélt közösségi eszmékbe kábult korunk, magántulajdonú erdőség vadkilövési jogosultsággal.

A sok kis, vörös gyapjúfej ide jár üdülni.

„Üdvözöljük kedves vendégeinket. Fürdőszobás lakrészek, teljes panzió, garantált szívlövés!”

A sorsisten ma kések képében zuhog az égből.

Valaki odaföntről még egy fél téglát is lehajít.

– Hogy törne le a keze! – lázong a kis gyapjúember. – Micsoda élet! Előbb csak a hidegtől kékültem el, most meg az égből késekkel hajigálnak! S nem is akármifélékkel, de konyhai fanyelűekkel, amilyenekkel disznót lehet ölni. Mintha nem volna elég bajom ezen a világon úgyis!

A kések odaföntről meg csak egyre esnek, esnek, hogy a fél téglát most ne is említsük. A sok vörös pengétől mintha vérben úszna a föld.

A sorsisten ma olyan, mint egy ember.

Minden korok kisembere. Kis kék, kerek fej.

Túléli Mariust és Sullát, az inkvizíciót és Auschwitz-Birkenaut. Nincs benne elég képzelőerő sem az öngyilkossághoz, sem a lázadáshoz.

Ő a hétköznapok, a folyamatosság, a folytatás.

A sejtekben tárolt emlékezet, a mindenkinek a magáét.

Az idő hasadékait kitöltő tömítőanyag.

A sorsisten ma az eszme megszállottja.

A világgitárt újra kell húrozni; ez az első pont. Az erőszak erőszakot szül; ez a második. Hatás, ellenhatás, akár a fizikában.

Kék és vörös, jól összeillenek. A jéghideg meggondolás a lángvörös szempár tekintetével. A kék vér a vörössel, ha együtt fürösztik a forradalmat. A közjónál nincs irgalmatlanabb.

Élénk vörös a terrorista kezében tartott leveles ág is. A leveleket vörös gyapjúszálból szőtt férgek zabálják. Mintha egy vég vásznat hajtogatnának a kertben, tompa surrogás.

Remény és iszonyat. A szebb jövő.

A sorsisten ma költő.

Leszáll a fáról, föltalálja Istent. Ettől a perctől fogva Isten, ha van, ha nincs, létezik. S ha létezik, van jó és rossz. Van könny és nevetés.

S van kék és vörös gyapjúszál. Vannak rövid és hosszú szótagok.

S nagy dérrel-dúrral zajlik a ki tudja hányadik világteremtés.

A csillagok meg félkörben fölállnak, szólambeosztás szerint, s kórusban zengik, hogy dicsőség!