Tudósítás a kés alól
– Változatok a föltámadásra –
Mert feltámadni éppolyan nehéz |
|
Lázárnak nem volt éppenséggel könnyű dolga, |
mikor föltámadt halottaiból a saját életkoránál tíz évvel fiatalabban… |
Tanuljak újra mindent, mint egy csecsemő? |
Őszülő fejjel a fiatalság ruganyos lépteit és hebehurgyaságát? |
Szökjem ki a kórboncnok elől a bádogtepsiből?, |
és vegyem készpénznek, amit a zöld lomb hazudik, |
hogy ez a nyár örökké tart, akár a haladék, |
melyet testem a csúcstechnikától kapott? |
Hülyék sportja arról vitatkozni, hogy mi a fontosabb, |
az élet-e vagy az irodalom? Az élet egy beépített, kis készülék |
a kulcscsontom alatti lyukban, félig eszme, félig műanyag… |
Tedd föl a kérdést, hogy mire megy egymás nélkül elektromosság és képzelet, |
s láthatod a bottal járó nyomorékot, aki voltam – |
fű helyett az üres levegőt kaszálja egy imádkozó sáska zöld lábaival. |
|
Csodagyerekké engem Budapest pár hetes ostroma tett, |
csodaöreget betegségem húsz éve csinált belőlem; |
bölcs és reszketeg aggastyánt – kopaszra borotváltak, |
és egy kerekes ágyon toltak be a léghűtött műtőbe, |
a kés meg a jéghegyként tündöklő izzólámpák alá. |
Mit változtathat a világról alkotott képemen az, |
hogy váratlanul megütöttem a főnyereményt, |
hogy föl-alá furikázhatom itt, mint az egészségesek? |
Minden az marad, ami volt. A birodalmak ezután is |
szilárdan állnak pilléreiken: a háborúkon és a hadisarcon, |
akármilyen posztmodern néven nevezzük is őket. |
Mázlim volt, ennyi az egész. Résnyire nyílt egy ajtó, |
és én a résen át kicsúszhattam az ég alá, a kertbe, |
s most verset ciripelek, hejehujázó, nyári tücsök a fűben. |
|
A magányosság voltam én, a sötét, a vigasztalan, |
a tornya omladékán könnyeit hullató Aquitáni Herceg, |
a mindenséget befelhőző mélabú, a világvége durrdefektje, |
a költészet szívrepesztő, fekete pátosza, |
a francia verssor Eliot verse végén, |
Gerard de Nerval elmebaja és Parkinson-kórja |
(bár, hogy igazat szóljak, ez utóbbiban ő nem szenvedett)… |
Megúsztam azóta (egy ízben, de a szónak mindkét értelmében) Akheront is: |
Üdvözlégy, őssejt, faragok fétist szavaimból a partján: |
Üdvözlégy, Osztódásra Képes, |
Üdvözlégy, Élet Téli Tartaléka, |
Üdvözlégy, Génjeinkben Elraktározott Tudás, |
Üdvözlégy, Test, Csodák Csodája – |
nincs vers, mely gyógyulásánál méltóbb tárgyat örökíthetne meg! |
|
Ebben az évben született O. O., a költő, |
im wunderschönen Monat Mai, nem e világra való újszülött – |
nem tudott szopni, majdnem éhenhalt, miközben éhesen üvöltött; |
anyja begyulladt mellel átkozta el a nevét meghazudtoló csecsemőt… |
Nyáron aztán Franco tábornok megindult Madrid felé; |
még három év és Hitler meg Sztálin egymásnak esnek, milliók ölnek milliókat, |
Varsó lángokban, Kína és Japán ködben úszó, roppant ravatal, |
s tajtékot hány a megfulladt tengerészkatonák közös sírja, a Csendes Óceán… |
1936: erkély, kilátással a szebb jövőre, |
ahol megtörténik mindaz, amiről az isteni átlag azt gondolja: lehetetlen, |
a tömeges víz- és gáz- és tűzhalál, |
mely emberi testek váladékával trágyázza a bolygó termőtalaját, |
míg a napalmmal megszórt erdő fekete-fehér füstje borítja gyászba |
a hajtóművektől mennydörgő ég kupoláját. |
|
A feltörekvő görögök szemében a legfőbb jó a fiatalság, |
isteneik nemzőerejük teljében kúrják végig a szigeteket; |
Priamosz, földi királynak is ötven fia és tizenkét lánya volt – |
a családi pótlékból kijött a trójai udvartartás teljes havi költsége |
(a háborúé már nem, a háború még a győzteseknek is mindig túl sokba kerül)… |
Ötven fölött az ember nem való a menedzsmentbe, |
nincsenek kreatív ötletei, hogy miképp tehetné nyereségessé |
a Városállami Közmű Vállalat csatorna üzemágát. |
Ötven fölött az ember félig a halálé, |
még jó, ha színpadi nőimitátornak szegődhet el |
a gyászos, nagy király mellé, aki a dráma csúcspontján önkezével vakítja meg magát. |
Hatvanhárom évesen engem aggastyánnak írna le Homérosz – |
a füstfogta, férfi Kirkét, aki a belé ültetett varázsdobozból |
az ifjúság és egészség fehér galambjait bűvészkedi elő. |
|
Az ókori mítoszok nimfája többnyire nimfomániás. |
Kalüpszónak nincs életkora, ötszáz vagy ezer éves, |
de az arca ránctalan, alakja egy aktmodellé, |
és agyában egy dürgő süketfajd kattogja: baszni, baszni…
|
Freud célba talált a rejtvényfejtő módszerével: |
az élet álma az egészség, az egészségé a korlátlan libidó – |
a görög istenek kamaszvilága, a vázaképeké, |
melyeken álló farokkal ugrándozik a férfi, |
s a nő, ha a csiklójához érnek, elrepül… |
Fölgyógyult beteg vagyok, komplikáltabb lény az isteneknél; |
zsákomban a csontjainkat megroppantó halál nagy kövével |
próbálok mosolyogni azon, amin e földön lehet, |
míg a légritka közegben zihálva küzdök minden lépésért, hogy fölérjek a csúcsra |
a nehéz testi munkával megszerzett, keserű gyönyörig. |
|
Egy öregedő férfit könnyű becsapni, hogy még mindig él, |
ha teste újra működik, ha újra tudja azt, |
amit egy kétéves, egészséges gyerek tud, |
beszélni, fogni, lépni, föl-alá járkálni a lakásban |
(gyorsan fordulni nem, mert akkor elesik) – |
nincs lelemény, mely a múló időn kifogna, |
a végzet ravaszabb Odüsszeusznál, hazáig segíti, |
hogy otthon egy szikkadt ölű királyné legyen a jutalma, |
a dörzspapírként érdes öregasszony örök zsémbelése: |
már megint égve hagytad a gázt, a végén még fölrobbanunk… |
Halomra nyilazzuk a beteg sejteket? Örökké fogunk uralkodni Ithakában |
egy véget érni nem akaró, görög szappanopera daliás megasztárjaként? |
A foghíjas lépcsőn botorkálva lefelé az Alvilágba |
tisztán hallom magam körül a szirének árnyam kísérő koloratúráriáit. |
|
Fölfoghatjuk-e a halált az élet részeként?, |
igennek a nemet?, csúcsnak a szakadékot, |
ahogy ezt a mindent kiegyenlítő aggastyánkor teszi? |
Barátaim közül legutóbb Parancs János szállt le az Alvilágba; |
lelkifurdalást hagyott rám – míg ő a szomszéd pavilonban haldokolt, |
én másodszor is megszülettem: élek. |
Hádész monochrom országában egy szín van, a szürke, |
árny az árnyon, ólomlapok fedik Akheront, |
és hideg van, mint télen Párizsban, a fűtetlen szobában, |
ahol János a leheletével melengette az emigrációt. |
Másodszor megszületni azért jó, mert érett fejjel látjuk a teremtést: |
minden csiricsáré, mint a vursliban vagy a fauve-ok festményein, |
mértéktelenül színes lombok, papagájok, céllövöldék, angyalok, |
s köztük barettal a fején, kordbársony festőkabátban Matisse. |
|
A hetven éves Kertész Imrének
Egy rókahájjal megkent prókátor világra riadni föl? |
A város főterén az ismeretlen főkönyvelő emlékműve, |
melyet a sikkasztó bankárok emeltek neki, |
s az Olümposz nevezetű narancslét |
tartósító adalékanyag teszi a halhatatlanok nem romló italává. |
Nyomasztó kisszerűség fuldokló kora… |
Büdös szájszag terjeng mindenfelé, az izzadt ágynemű |
melegében futkározó politikus poloskák |
kétségbe vonják Auschwitzot, Katynt, akármit – |
a csípés tény, tehát a hazugság igaz. |
A költészet viszont szánalmas hazugság, és nem hajt anyagi hasznot – |
Akhilleusz, a kopaszra nyírt, mürmidón izompacsirta |
egy őrző-védő kft. ajtónállójaként |
könnygázpermettel fúj le mindent, ami az emberben isteni. |
|
Homérosz harsány himnusza
Honnan vesszük azt a hülyeséget, hogy az élet napsütötte tájra hasonlít? |
A mediterrán mítoszvilág teli van vértől fekete rondasággal. |
Isten és ember versenyt hazudik, gyilkol, követ el különb s különb nőkön erőszakot; |
vedd csak a hírhedt mükénéi esetet a rendőrújság bűnügyi rovatából: |
Agamemnont, a királyt a felesége és a nő szeretője |
előre megfontolt szándékkal egy fürdőkádban mészárolja le, |
hálót dobnak a fejére és bárddal aprítják föl, mint a vágóhídon a sertéseket… |
De csökkentheti-e bármely király véres balsorsa Homérosz költői hitelét? |
Két eposza az élet harsány himnusza. |
Hexamétereikben szarvas iramlik az éren át, süt a délszaki nap, |
s az erdő minden zöld levelével azt kiabálja, |
hogy élni öröm és szeretkezni tűz – |
hiába minden bűntény és betegség, hiába a biztos halál; ma még ma van, |
s jó szél dagasztja vitorláinkat a borszínű tengeren, útban Trója felé. |
|
A tavasz fűzöld műtőjében
A görögök főistenét a nagycsaládosok gondja nyomasztja; |
étkezéskor negyven-ötven isten üli körbe a nagy ebédlőasztalt, |
és mind jártatja a száját, fülsiketítő kanálcsörgés, ricsaj, Zeusznak |
villámlania és mennydörögnie kell, hogy egyáltalán meghallják és rá figyeljenek, |
s még jó, ha Héra, akit a háta mögött csak „Tehénszerűnek” neveznek, |
nem vágja ki a sikítós hisztit, Apátok egy pinabubus!,
|
kurváit hajkurászva hol kakukká, hol bikává változik!, |
s nem zeng az Olümposz a földhöz vágott krétai cserépszerviz összetörő tányérjaitól… |
Taurosz csillaga földjegyben fogant, akár az isten, aki a bika alakját felölti, |
és Európával a hátán úszik Karthágó felé; |
hogy Afrika partján ennyi herce-hurca után végre megdughassa a nőt – |
a föld a mennyet földnek képzeli, a teremtést tavasznak: |
a fűzöld műtőben a műszerpolcra kirakva az újjászületés kellékei, |
a szike, a csontfúró és a számítógéppel vezérelt célzókészülék. |
|
Személyes Atya-Istent a zsidó törzsek képzeltek maguknak, |
egy szilaj pásztornép a Franz Kafka papáját; |
levelet írtak neki, mire Ő, akinek a nevét tiltva van kimondani, |
túlsúly-díjas kőtáblákat postázott válaszul, a Törvényt – |
a szigorú családfő, a zordon apafigura, Freud ihletője; |
elvárta, hogy választott népe karriert csináljon, |
jól játsszon mindenféle hangszeren, és értsen a pénzügyekhez… |
Engem lázadásra ösztökél a merev rend, a túl nagy várakozás, |
lazítok, kiszököm a sorból, kiutat keresek, |
hogy a zsidó–görög–keresztény koktél megóvjon a gyűlölettől, |
és ép elmével éljek túl több betegséget és két diktatúrát; |
de említsük meg itt a versek szellemét is, az őrangyalomat – |
fekete frakkjában egy kémény pódiumán feszített, |
és azt skandálta rigóul: „Lollim barna szemöldöke”. |
|
A föltámadás az Isten szerzői jog által védett csodája, a Mindenhatóé, |
aki a semmiből teremtett sejteket, |
és fújta beléjük a működésükhöz szükséges oxigént; |
őt nem gátolja a bomló anyag, az agyhalál, |
csak egy ujját emeli föl és itt a tavasz, |
és tavaszi szél árasztja meg a folyókat, |
s a víz kiássa sírjukból a temetők pirospozsgás hajléktalanjait… |
Az újrakezdéshez nem kell más csak egy rögeszmés ember, |
aki nem látja be, amit be kéne látnia, nem adja föl, |
és nekikezd a melónak, hogy föltaszigálja az égre a Napot, |
hiába tudja, hogy az, ha fölér is a csúcsra, lezúdul az alkonyatba; |
Sziszüphosz nekidől a tüzes sziklának, egész testében izzad, |
a szikla ezeregyedszer is visszazuhan, gomolyog a porfelhő, a megszállott őrült mosolyog – |
ahogy Albert Camus írja róla, boldog. |
|
Ötven év alatt egy betűhegyet írtam össze, főképp verseket, |
legtöbbjük tudósítás a kés alól, a háborúból, |
az idegösszeroppanásból; tanultam az egerek mesterségét, |
a költészet labirintusában az életemért futottam, |
belevertem a fejem a falba, de nem lettem okosabb… |
Az ösztöneim voltak okosak, nem az eszem. |
A fekete istennők, a Fúriák vijjogva követtek, |
hogy rám húzhassák kényszerzubbonyukat, |
tépőfoguk elől ide-oda cikázva mítoszokat kevertem a Bibliával, |
és mindkettőt a hétköznapjaimmal – |
elegyes életmű a foglalkozásszerű túlélőé, |
örökös rögtönzés, szemmel láthatóak a varratai, |
mint koponyámon a két műtét hege: |
költészetnek földszagú, de legalább minden híre szó szerint igaz. |
|
A költészet nem ünnepi alkalom arra, hogy eleget tegyünk a korszerű elvárásoknak, |
sem arra, hogy állást foglaljunk személyes és személytelen hitvitájában; |
a költészet nem luxus, nem betegség, nem kedélyállapot, nem irodalom. |
A költészet hírszerzés odaátról, ahol soha sem történik semmi új, |
csak hallgatag évmilliók rakódnak a hallgatag évmilliókra, |
a tér idővé változik, az eszme anyaggá, |
míg eszmét, anyagot, űrt, mindent beszív a tömör apály, a fekete lyuk, |
majd jön a robbanás, a világrengető bölcső, s kezdődik minden elölről… |
A költészet nem hal ki a szellemi klímaváltozástól, mint a valóditól a dinoszauruszok, |
bár gépét programozva némely agyatlan elme ezt jövendöli. |
A költészet mi magunk vagyunk, a kíváncsiságunk, a koponyánkba férő végtelen, |
a föl nem fogható furfangos fölfogása – |
a csillagok között hajózva is fülünkbe makogja ritmusát |
dobszóra táncoló, közös ősnyelvünk, a vers. |
|
|
|