Tudósítás a kés alól

– Változatok a föltámadásra –
 

Lázár előjön a sírból

Mert feltámadni éppolyan nehéz
Nemes Nagy Ágnes
 
Lázárnak nem volt éppenséggel könnyű dolga,
mikor föltámadt halottaiból a saját életkoránál tíz évvel fiatalabban…
Tanuljak újra mindent, mint egy csecsemő?
Őszülő fejjel a fiatalság ruganyos lépteit és hebehurgyaságát?
Szökjem ki a kórboncnok elől a bádogtepsiből?,
és vegyem készpénznek, amit a zöld lomb hazudik,
hogy ez a nyár örökké tart, akár a haladék,
melyet testem a csúcstechnikától kapott?
Hülyék sportja arról vitatkozni, hogy mi a fontosabb,
az élet-e vagy az irodalom? Az élet egy beépített, kis készülék
a kulcscsontom alatti lyukban, félig eszme, félig műanyag…
Tedd föl a kérdést, hogy mire megy egymás nélkül elektromosság és képzelet,
s láthatod a bottal járó nyomorékot, aki voltam –
fű helyett az üres levegőt kaszálja egy imádkozó sáska zöld lábaival.
 

A csodaöreg

Csodagyerekké engem Budapest pár hetes ostroma tett,
csodaöreget betegségem húsz éve csinált belőlem;
bölcs és reszketeg aggastyánt – kopaszra borotváltak,
és egy kerekes ágyon toltak be a léghűtött műtőbe,
a kés meg a jéghegyként tündöklő izzólámpák alá.
Mit változtathat a világról alkotott képemen az,
hogy váratlanul megütöttem a főnyereményt,
hogy föl-alá furikázhatom itt, mint az egészségesek?
Minden az marad, ami volt. A birodalmak ezután is
szilárdan állnak pilléreiken: a háborúkon és a hadisarcon,
akármilyen posztmodern néven nevezzük is őket.
Mázlim volt, ennyi az egész. Résnyire nyílt egy ajtó,
és én a résen át kicsúszhattam az ég alá, a kertbe,
s most verset ciripelek, hejehujázó, nyári tücsök a fűben.
 

El Desdichado

A magányosság voltam én, a sötét, a vigasztalan,
a tornya omladékán könnyeit hullató Aquitáni Herceg,
a mindenséget befelhőző mélabú, a világvége durrdefektje,
a költészet szívrepesztő, fekete pátosza,
a francia verssor Eliot verse végén,
Gerard de Nerval elmebaja és Parkinson-kórja
(bár, hogy igazat szóljak, ez utóbbiban ő nem szenvedett)…
Megúsztam azóta (egy ízben, de a szónak mindkét értelmében) Akheront is:
Üdvözlégy, őssejt, faragok fétist szavaimból a partján:
Üdvözlégy, Osztódásra Képes,
Üdvözlégy, Élet Téli Tartaléka,
Üdvözlégy, Génjeinkben Elraktározott Tudás,
Üdvözlégy, Test, Csodák Csodája –
nincs vers, mely gyógyulásánál méltóbb tárgyat örökíthetne meg!
 

1936

Ebben az évben született O. O., a költő,
im wunderschönen Monat Mai, nem e világra való újszülött –
nem tudott szopni, majdnem éhenhalt, miközben éhesen üvöltött;
anyja begyulladt mellel átkozta el a nevét meghazudtoló csecsemőt…
Nyáron aztán Franco tábornok megindult Madrid felé;
még három év és Hitler meg Sztálin egymásnak esnek, milliók ölnek milliókat,
Varsó lángokban, Kína és Japán ködben úszó, roppant ravatal,
s tajtékot hány a megfulladt tengerészkatonák közös sírja, a Csendes Óceán…
1936: erkély, kilátással a szebb jövőre,
ahol megtörténik mindaz, amiről az isteni átlag azt gondolja: lehetetlen,
a tömeges víz- és gáz- és tűzhalál,
mely emberi testek váladékával trágyázza a bolygó termőtalaját,
míg a napalmmal megszórt erdő fekete-fehér füstje borítja gyászba
a hajtóművektől mennydörgő ég kupoláját.
 

Kirké

A feltörekvő görögök szemében a legfőbb jó a fiatalság,
isteneik nemzőerejük teljében kúrják végig a szigeteket;
Priamosz, földi királynak is ötven fia és tizenkét lánya volt –
a családi pótlékból kijött a trójai udvartartás teljes havi költsége
(a háborúé már nem, a háború még a győzteseknek is mindig túl sokba kerül)…
Ötven fölött az ember nem való a menedzsmentbe,
nincsenek kreatív ötletei, hogy miképp tehetné nyereségessé
a Városállami Közmű Vállalat csatorna üzemágát.
Ötven fölött az ember félig a halálé,
még jó, ha színpadi nőimitátornak szegődhet el
a gyászos, nagy király mellé, aki a dráma csúcspontján önkezével vakítja meg magát.
Hatvanhárom évesen engem aggastyánnak írna le Homérosz –
a füstfogta, férfi Kirkét, aki a belé ültetett varázsdobozból
az ifjúság és egészség fehér galambjait bűvészkedi elő.
 

Kalüpszó szigetén

Az ókori mítoszok nimfája többnyire nimfomániás.
Kalüpszónak nincs életkora, ötszáz vagy ezer éves,
de az arca ránctalan, alakja egy aktmodellé,
és agyában egy dürgő süketfajd kattogja: baszni, baszni…
Freud célba talált a rejtvényfejtő módszerével:
az élet álma az egészség, az egészségé a korlátlan libidó –
a görög istenek kamaszvilága, a vázaképeké,
melyeken álló farokkal ugrándozik a férfi,
s a nő, ha a csiklójához érnek, elrepül…
Fölgyógyult beteg vagyok, komplikáltabb lény az isteneknél;
zsákomban a csontjainkat megroppantó halál nagy kövével
próbálok mosolyogni azon, amin e földön lehet,
míg a légritka közegben zihálva küzdök minden lépésért, hogy fölérjek a csúcsra
a nehéz testi munkával megszerzett, keserű gyönyörig.
 

A nagy visszatérés

Egy öregedő férfit könnyű becsapni, hogy még mindig él,
ha teste újra működik, ha újra tudja azt,
amit egy kétéves, egészséges gyerek tud,
beszélni, fogni, lépni, föl-alá járkálni a lakásban
(gyorsan fordulni nem, mert akkor elesik) –
nincs lelemény, mely a múló időn kifogna,
a végzet ravaszabb Odüsszeusznál, hazáig segíti,
hogy otthon egy szikkadt ölű királyné legyen a jutalma,
a dörzspapírként érdes öregasszony örök zsémbelése:
már megint égve hagytad a gázt, a végén még fölrobbanunk…
Halomra nyilazzuk a beteg sejteket? Örökké fogunk uralkodni Ithakában
egy véget érni nem akaró, görög szappanopera daliás megasztárjaként?
A foghíjas lépcsőn botorkálva lefelé az Alvilágba
tisztán hallom magam körül a szirének árnyam kísérő koloratúráriáit.
 

Őszi szalon

Fölfoghatjuk-e a halált az élet részeként?,
igennek a nemet?, csúcsnak a szakadékot,
ahogy ezt a mindent kiegyenlítő aggastyánkor teszi?
Barátaim közül legutóbb Parancs János szállt le az Alvilágba;
lelkifurdalást hagyott rám – míg ő a szomszéd pavilonban haldokolt,
én másodszor is megszülettem: élek.
Hádész monochrom országában egy szín van, a szürke,
árny az árnyon, ólomlapok fedik Akheront,
és hideg van, mint télen Párizsban, a fűtetlen szobában,
ahol János a leheletével melengette az emigrációt.
Másodszor megszületni azért jó, mert érett fejjel látjuk a teremtést:
minden csiricsáré, mint a vursliban vagy a fauve-ok festményein,
mértéktelenül színes lombok, papagájok, céllövöldék, angyalok,
s köztük barettal a fején, kordbársony festőkabátban Matisse.
 

A föltámadás szomorúsága

A hetven éves Kertész Imrének

 
Egy rókahájjal megkent prókátor világra riadni föl?
A város főterén az ismeretlen főkönyvelő emlékműve,
melyet a sikkasztó bankárok emeltek neki,
s az Olümposz nevezetű narancslét
tartósító adalékanyag teszi a halhatatlanok nem romló italává.
Nyomasztó kisszerűség fuldokló kora…
Büdös szájszag terjeng mindenfelé, az izzadt ágynemű
melegében futkározó politikus poloskák
kétségbe vonják Auschwitzot, Katynt, akármit –
a csípés tény, tehát a hazugság igaz.
A költészet viszont szánalmas hazugság, és nem hajt anyagi hasznot –
Akhilleusz, a kopaszra nyírt, mürmidón izompacsirta
egy őrző-védő kft. ajtónállójaként
könnygázpermettel fúj le mindent, ami az emberben isteni.
 

Homérosz harsány himnusza

Honnan vesszük azt a hülyeséget, hogy az élet napsütötte tájra hasonlít?
A mediterrán mítoszvilág teli van vértől fekete rondasággal.
Isten és ember versenyt hazudik, gyilkol, követ el különb s különb nőkön erőszakot;
vedd csak a hírhedt mükénéi esetet a rendőrújság bűnügyi rovatából:
Agamemnont, a királyt a felesége és a nő szeretője
előre megfontolt szándékkal egy fürdőkádban mészárolja le,
hálót dobnak a fejére és bárddal aprítják föl, mint a vágóhídon a sertéseket…
De csökkentheti-e bármely király véres balsorsa Homérosz költői hitelét?
Két eposza az élet harsány himnusza.
Hexamétereikben szarvas iramlik az éren át, süt a délszaki nap,
s az erdő minden zöld levelével azt kiabálja,
hogy élni öröm és szeretkezni tűz –
hiába minden bűntény és betegség, hiába a biztos halál; ma még ma van,
s jó szél dagasztja vitorláinkat a borszínű tengeren, útban Trója felé.
 

A tavasz fűzöld műtőjében

A görögök főistenét a nagycsaládosok gondja nyomasztja;
étkezéskor negyven-ötven isten üli körbe a nagy ebédlőasztalt,
és mind jártatja a száját, fülsiketítő kanálcsörgés, ricsaj, Zeusznak
villámlania és mennydörögnie kell, hogy egyáltalán meghallják és rá figyeljenek,
s még jó, ha Héra, akit a háta mögött csak „Tehénszerűnek” neveznek,
nem vágja ki a sikítós hisztit, Apátok egy pinabubus!,
kurváit hajkurászva hol kakukká, hol bikává változik!,
s nem zeng az Olümposz a földhöz vágott krétai cserépszerviz összetörő tányérjaitól…
Taurosz csillaga földjegyben fogant, akár az isten, aki a bika alakját felölti,
és Európával a hátán úszik Karthágó felé;
hogy Afrika partján ennyi herce-hurca után végre megdughassa a nőt –
a föld a mennyet földnek képzeli, a teremtést tavasznak:
a fűzöld műtőben a műszerpolcra kirakva az újjászületés kellékei,
a szike, a csontfúró és a számítógéppel vezérelt célzókészülék.
 

Koktél

Személyes Atya-Istent a zsidó törzsek képzeltek maguknak,
egy szilaj pásztornép a Franz Kafka papáját;
levelet írtak neki, mire Ő, akinek a nevét tiltva van kimondani,
túlsúly-díjas kőtáblákat postázott válaszul, a Törvényt –
a szigorú családfő, a zordon apafigura, Freud ihletője;
elvárta, hogy választott népe karriert csináljon,
jól játsszon mindenféle hangszeren, és értsen a pénzügyekhez…
Engem lázadásra ösztökél a merev rend, a túl nagy várakozás,
lazítok, kiszököm a sorból, kiutat keresek,
hogy a zsidó–görög–keresztény koktél megóvjon a gyűlölettől,
és ép elmével éljek túl több betegséget és két diktatúrát;
de említsük meg itt a versek szellemét is, az őrangyalomat –
fekete frakkjában egy kémény pódiumán feszített,
és azt skandálta rigóul: „Lollim barna szemöldöke”.
 

Újrakezdés

A föltámadás az Isten szerzői jog által védett csodája, a Mindenhatóé,
aki a semmiből teremtett sejteket,
és fújta beléjük a működésükhöz szükséges oxigént;
őt nem gátolja a bomló anyag, az agyhalál,
csak egy ujját emeli föl és itt a tavasz,
és tavaszi szél árasztja meg a folyókat,
s a víz kiássa sírjukból a temetők pirospozsgás hajléktalanjait…
Az újrakezdéshez nem kell más csak egy rögeszmés ember,
aki nem látja be, amit be kéne látnia, nem adja föl,
és nekikezd a melónak, hogy föltaszigálja az égre a Napot,
hiába tudja, hogy az, ha fölér is a csúcsra, lezúdul az alkonyatba;
Sziszüphosz nekidől a tüzes sziklának, egész testében izzad,
a szikla ezeregyedszer is visszazuhan, gomolyog a porfelhő, a megszállott őrült mosolyog –
ahogy Albert Camus írja róla, boldog.
 

Tudósítás a kés alól

Ötven év alatt egy betűhegyet írtam össze, főképp verseket,
legtöbbjük tudósítás a kés alól, a háborúból,
az idegösszeroppanásból; tanultam az egerek mesterségét,
a költészet labirintusában az életemért futottam,
belevertem a fejem a falba, de nem lettem okosabb…
Az ösztöneim voltak okosak, nem az eszem.
A fekete istennők, a Fúriák vijjogva követtek,
hogy rám húzhassák kényszerzubbonyukat,
tépőfoguk elől ide-oda cikázva mítoszokat kevertem a Bibliával,
és mindkettőt a hétköznapjaimmal –
elegyes életmű a foglalkozásszerű túlélőé,
örökös rögtönzés, szemmel láthatóak a varratai,
mint koponyámon a két műtét hege:
költészetnek földszagú, de legalább minden híre szó szerint igaz.
 

A közös nyelv

A költészet nem ünnepi alkalom arra, hogy eleget tegyünk a korszerű elvárásoknak,
sem arra, hogy állást foglaljunk személyes és személytelen hitvitájában;
a költészet nem luxus, nem betegség, nem kedélyállapot, nem irodalom.
A költészet hírszerzés odaátról, ahol soha sem történik semmi új,
csak hallgatag évmilliók rakódnak a hallgatag évmilliókra,
a tér idővé változik, az eszme anyaggá,
míg eszmét, anyagot, űrt, mindent beszív a tömör apály, a fekete lyuk,
majd jön a robbanás, a világrengető bölcső, s kezdődik minden elölről…
A költészet nem hal ki a szellemi klímaváltozástól, mint a valóditól a dinoszauruszok,
bár gépét programozva némely agyatlan elme ezt jövendöli.
A költészet mi magunk vagyunk, a kíváncsiságunk, a koponyánkba férő végtelen,
a föl nem fogható furfangos fölfogása –
a csillagok között hajózva is fülünkbe makogja ritmusát
dobszóra táncoló, közös ősnyelvünk, a vers.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]