Ostromgyűrűben

versek

A tigris

Tigris, tigris, ifjuság,

Mennyből lesújtó husáng,

Gyönyörű bestia, ragadozó,

Kéjkereső, gyönyört okozó!

Csíkos ékkő, tündökölsz,

Művészi, ahogy te ölsz,

Noha nem tudatos döntés: ösztön,

Hogy nem élsz növényi koszton.

Tápláléklánc királya,

Veled a versenyt ki állja?

Ki az, aki téged állva hagy,

Ruganyos test és fürge agy?

Buzgó forrás, lusta tó,

Ki az, aki hozzád fogható?

Úgy csapod le az őzet, a kecskét,

Ahogy téged majd az öregség?

Szerelem, kardfogu szenvedély,

Melyet bársonyba takar az éj,

Mennyből lesújtó husáng,

Tigris, tigris, ifjuság!

A denevérember

A denevérember öregedés

Vállamra akasztja szárnyát

Fejjel lefele lógva az űrben

Látom növekvő árnyát

Mely beborít mindent hegyet és óceánt

Kemencét és koporsót

Látom radarja zöld szemével

Anankét a sorsot

Hogy hiába minden csodás megújulás

Hiába fial a kassza

Nincs erő hogy a pusztító

Sárlavinát megakassza

S a kései gyönyör sem más mint átverés

A földi zöld az égi kék

Csak az őrző-védő testépítőktől

A párkáktól kicsalt haladék

Míg rákmenetben hátrál az élet

S tök mindegy már ki ad ki kap

És feketén izzik a fekete égen

A fekete nap

Hatvannégy évesen, hőhullám idején álmatlanul hánykolódik ágyában éjszaka

– kínai vers –

Idősödve tisztes kort megértem.

Büntetését elnyeri az érdem.

Álmatlanul töltöm az éjszakát.

Hallhatom a hajnali busz zaját.

Apámuram

Álmodám ezen négy sor verset az Úrnak 2000-ik esztendejében, 24-edikén januárius havában, éjtszaka. Felettébb különös valóban, hogy az én apám ötvenöt évvel ennek előtte megholt, mikoris hollófekete hajában csupáncsak nehány ősz csík esék vala, és én őtet apámuramnak soha az Istennek világán nem szólítám eddigelé. Gyanítom, nem is ő ül azon széken, hanem maga az élet.

Apámuram egy széken ül,

Nem társaságban, egyedül.

Fehér haja igen fehér,

Tanúsítja, hogy itt a tél.

Vértörvényszék

(az Álmoskönyvből)

Az eperjesi vértörvényszék elnöke (…a Béla? …minden elnökségnek ő az elnöke?) fölteszi – élet vagy halál! – a kérdést: – Hogy hívják a Kántor Péter feleségét? – Mélyen Tisztelt, Független Magyar Vértörvényszék – kezdem el ügyvéd módra fondorkodva a választ –, én, mint ismeretes, sokat tudok, ismerem Einstein képletét, és jól tudom azt is, hogy ki találta föl, s milyen véletlenek folytán a puskaport, de fájdalom, a hölgy nevére momentán nem emlékszem. – Az bizony kibaszott nagy baj – mondja a Béla, és kiszól az elnöki titkárságra: – Hóhér! – Pörgetem az agyam, egy név, egy név kell, kéttagú szó, és „m” van benne vagy „l”, a Lilla nem az, a Lili sem az, a Lola sem az, az Annie sem az, jön a Molly, a Mari, a Teri, a Marcsi, a Tercsi, a Vili, a Vilcsi, de nem az, nem az, egyik sem az; én Istenem, milyen unheimlich egy vircsaft hajnali háromkor meghalni vérpadon, hóhér kezétől; nem jut eszembe sehogy sem, nem jut eszembe; MEGVAN! MEGVAN! A VALI AZ, a Vali, mert Valinak hívják, Tisztelt Vérbíróság, Valinak hívják őt, és ennél fogva le vannak önök meg a császáruk magasról! Íme szabad vagyok megint, fölmentve a vád alól, botrányos lélek azaz költő. – Abzug, Leopold! Schnellzug, Leopold! – ordítozom, hogy forduljon le a fészkéről a kétfejű sas, és ránk köszöntsön a szebb jövő. Minden és mindenki le van magasról a császárságban, csak a Vali nem, ő a szabályt erősítő kivétel. Változat egy szállóigére: „Leborulok nevezett őnagysága előtt.”

Lírai Homály professzor a tudományegyetem katedráján költői síkgeometriát ad elő

(az Álmoskönyvből)

A tábla csupa kosz. Nincs hova fölrajzolnom az ábrát. Különben sincs mivel, mivel lopják a krétát. Na mindegy. Ezek a mi körülményeink. Vegyünk a kör kerületén egy tetszőleges dőlésszögű átmérő által kimetszett két, A és B jelű pontot. Az átmérő mentén a kör területe két egyforma körszeletre oszlik. Nevezzük az egyiket a Jó, a másikat a Rossz birodalmának. Nyilvánvaló, hogy ezek után a teljes kört csak egy névvel illethetjük, és ez a név az Élet. Két további átmérő által kimetszünk a kör kerületén négy további pontot; jelük C, D, E és F legyen. Föltéve azt, hogy az átmérők dőlésszöge nem azonos, hat egyforma, de egymástól elforgatott körszeletet és bennük hat egymást takaró vagy nem takaró körcikket nyerünk. Az egymást takaró körcikkeket nevezzük a történet réteges talajának, az egymást nem takaróknak adjuk a haszontalan rét nevet. Előttünk áll a mindent magába foglaló körmodell, a kör a körben, s mindkettő egy harmadikban, negyedikben stb. Szerkesszük hát a körkörös hadrend alakzatába műveinket, hogy azok rezzenetlenül állják minden korok gúnycsapásait, s vígan fütyüljenek a balsors nyűgére s nyilaira. Köszönöm, mára ennyi. Kérem a tisztelt hallgatóságot, hogy ne hagyjon maga után disznóólat a padokban, és a táblát nedves szivaccsal törölje le!

François Villon négy sora

melyet Villon-estjükért Huzella Péternek és Mácsai Pálnak ajánl a fordító

Francia vér vagyok, Párizs szülötte

(Ez ott van Pontoise mellett), én barom.

Most kötéllel egy jó faágra kötve

Tanulja nyakam, hogy mennyit nyom farom.

Két mikrocsíp

Vegyes szövegek végtelenítésének megoldó képlete a Tandori-féle egydimenziós tér feltételeinek figyelembe vételével

Akkor inkább

Tatjá-na(ne)

Ön-nek(nak)

Áradó Szabolcs

Élt egyszer egy Szabolcs Váradon,

Kiből csak úgy folyt a vers áradón.

Mondta is Réz úr: „No jó,

Értem már, Ön egy folyó,

Ezért van az, hogy úgy árad Ön.”

Három limerick

A gaz nőgyógyász

Volt egyszer egy gaz nőgyógyász. Gaztette,

Hogy ujja helyébe a f-t tette.

„Betudható-e az asztmámnak,

Hogy úgy érzem, mintha b-nának?” –

Kérdezte a nő a gaz orvostól, aki azt tette.

A posta Apostagon

Duna mentén híres község Apostag,

A Diner’s Clubban minden helyi lakos tag.

Gond egy szál se, probléma

Csak abból van, hogy néha

Hetekig nem talál oda a posta(g).

A csíkos fenevad

A dzsungelben lófrált egy nigger,

Hol rátámadt Sir Khán, a tigger.

Azóta e fekete

Szörnyen dadog: „Te…te…te” –

Mondja, és e közben tikkel.

Puciné

– változat magyar népdalra –

Volt nekünk is ingünk, gatyánk,

Pucinénál mind ott hagyánk.

Puciné, Puciné,

De jó korcs/márosné!

Por az élet, rossz levespor,

csúszik rá a híg veresbor.

Puciné, Puciné,

De jó korcs/márosné!

Egy világ fent, egy világ lent,

ez itt régtől a világrend.

Puciné, Puciné,

De jó korcs/márosné!

Aki sminkes, alapozzon,

a koldus meg kalapozzon!

Puciné, Puciné,

De jó korcs/márosné!

Szánd a tisztes szegényt, Atyánk,

hadd váltsuk ki ingünk, gatyánk!

Puciné, Puciné,

De jó korcs/márosné!

Táncdalok

népi és urbánus változat

1 (népi)

Megismerni a halált

görbe kaszájáról,

zirgő-zörgő csontvázáról,

csuklyás kámzsájáról,

Hej, élet, élet, véges élet,

ez aztán az élet;

jön a halál, lekaszál,

élek, amíg élek.

Hüccs ki, disznó, sejtjeimből,

csak a füle látszik,

az ember, bár fogvacogva,

képzelettel játszik.

Hej, élet, élet, véges élet,

ez aztán az élet;

jön a halál, lekaszál,

élek, amíg élek.

2 (urbánus)

csongovai csongovai ü

csongovai per olaf ü

olaf per csongovai ü

olaf ü per csongovai ü

csongovai csongovai per olaf ü

ház kotta kudora sanyika csongovai ü

sanyika ház kudora kotta per olaf ü

sanyika ü csongovai ü

csongovai csongovai ü

65

Egy öregember ül a színpad közepén álló fotelben.

A fotelben egy öregember ül.

Az arca rommező, az orra hegyes, mint a szög.

Naphosszat nem beszél, mert nincs kihez beszélnie, és annyira még nem öreg, hogy magában motyogjon.

S ha volna is kihez beszélnie, mit mondana?

Hogy ő is volt egyszer fiatal, s hogy őt is fölmagasztalták s leszopták különféle nők?

„Bruhaha”, röhintené el magát az ördög, aki megrögzött szokása szerint az óra számlapján keringőzik, „menő szöveg, mi?”

Egy öregember ül a színpad közepén.

A fotelben egy öregember ül.

Lassan sötétedik.

Tudósítás a kés alól

– Változatok a föltámadásra –

Lázár előjön a sírból

Mert feltámadni éppolyan nehéz

Nemes Nagy Ágnes

Lázárnak nem volt éppenséggel könnyű dolga,

mikor föltámadt halottaiból a saját életkoránál tíz évvel fiatalabban…

Tanuljak újra mindent, mint egy csecsemő?

Őszülő fejjel a fiatalság ruganyos lépteit és hebehurgyaságát?

Szökjem ki a kórboncnok elől a bádogtepsiből?,

és vegyem készpénznek, amit a zöld lomb hazudik,

hogy ez a nyár örökké tart, akár a haladék,

melyet testem a csúcstechnikától kapott?

Hülyék sportja arról vitatkozni, hogy mi a fontosabb,

az élet-e vagy az irodalom? Az élet egy beépített, kis készülék

a kulcscsontom alatti lyukban, félig eszme, félig műanyag…

Tedd föl a kérdést, hogy mire megy egymás nélkül elektromosság és képzelet,

s láthatod a bottal járó nyomorékot, aki voltam –

fű helyett az üres levegőt kaszálja egy imádkozó sáska zöld lábaival.

A csodaöreg

Csodagyerekké engem Budapest pár hetes ostroma tett,

csodaöreget betegségem húsz éve csinált belőlem;

bölcs és reszketeg aggastyánt – kopaszra borotváltak,

és egy kerekes ágyon toltak be a léghűtött műtőbe,

a kés meg a jéghegyként tündöklő izzólámpák alá.

Mit változtathat a világról alkotott képemen az,

hogy váratlanul megütöttem a főnyereményt,

hogy föl-alá furikázhatom itt, mint az egészségesek?

Minden az marad, ami volt. A birodalmak ezután is

szilárdan állnak pilléreiken: a háborúkon és a hadisarcon,

akármilyen posztmodern néven nevezzük is őket.

Mázlim volt, ennyi az egész. Résnyire nyílt egy ajtó,

és én a résen át kicsúszhattam az ég alá, a kertbe,

s most verset ciripelek, hejehujázó, nyári tücsök a fűben.

El Desdichado

A magányosság voltam én, a sötét, a vigasztalan,

a tornya omladékán könnyeit hullató Aquitáni Herceg,

a mindenséget befelhőző mélabú, a világvége durrdefektje,

a költészet szívrepesztő, fekete pátosza,

a francia verssor Eliot verse végén,

Gerard de Nerval elmebaja és Parkinson-kórja

(bár, hogy igazat szóljak, ez utóbbiban ő nem szenvedett)…

Megúsztam azóta (egy ízben, de a szónak mindkét értelmében) Akheront is:

Üdvözlégy, őssejt, faragok fétist szavaimból a partján:

Üdvözlégy, Osztódásra Képes,

Üdvözlégy, Élet Téli Tartaléka,

Üdvözlégy, Génjeinkben Elraktározott Tudás,

Üdvözlégy, Test, Csodák Csodája –

nincs vers, mely gyógyulásánál méltóbb tárgyat örökíthetne meg!

1936

Ebben az évben született O. O., a költő,

im wunderschönen Monat Mai, nem e világra való újszülött –

nem tudott szopni, majdnem éhenhalt, miközben éhesen üvöltött;

anyja begyulladt mellel átkozta el a nevét meghazudtoló csecsemőt…

Nyáron aztán Franco tábornok megindult Madrid felé;

még három év és Hitler meg Sztálin egymásnak esnek, milliók ölnek milliókat,

Varsó lángokban, Kína és Japán ködben úszó, roppant ravatal,

s tajtékot hány a megfulladt tengerészkatonák közös sírja, a Csendes Óceán…

1936: erkély, kilátással a szebb jövőre,

ahol megtörténik mindaz, amiről az isteni átlag azt gondolja: lehetetlen,

a tömeges víz- és gáz- és tűzhalál,

mely emberi testek váladékával trágyázza a bolygó termőtalaját,

míg a napalmmal megszórt erdő fekete-fehér füstje borítja gyászba

a hajtóművektől mennydörgő ég kupoláját.

Kirké

A feltörekvő görögök szemében a legfőbb jó a fiatalság,

isteneik nemzőerejük teljében kúrják végig a szigeteket;

Priamosz, földi királynak is ötven fia és tizenkét lánya volt –

a családi pótlékból kijött a trójai udvartartás teljes havi költsége

(a háborúé már nem, a háború még a győzteseknek is mindig túl sokba kerül)…

Ötven fölött az ember nem való a menedzsmentbe,

nincsenek kreatív ötletei, hogy miképp tehetné nyereségessé

a Városállami Közmű Vállalat csatorna üzemágát.

Ötven fölött az ember félig a halálé,

még jó, ha színpadi nőimitátornak szegődhet el

a gyászos, nagy király mellé, aki a dráma csúcspontján önkezével vakítja meg magát.

Hatvanhárom évesen engem aggastyánnak írna le Homérosz –

a füstfogta, férfi Kirkét, aki a belé ültetett varázsdobozból

az ifjúság és egészség fehér galambjait bűvészkedi elő.

Kalüpszó szigetén

Az ókori mítoszok nimfája többnyire nimfomániás.

Kalüpszónak nincs életkora, ötszáz vagy ezer éves,

de az arca ránctalan, alakja egy aktmodellé,

és agyában egy dürgő süketfajd kattogja: baszni, baszni…

Freud célba talált a rejtvényfejtő módszerével:

az élet álma az egészség, az egészségé a korlátlan libidó –

a görög istenek kamaszvilága, a vázaképeké,

melyeken álló farokkal ugrándozik a férfi,

s a nő, ha a csiklójához érnek, elrepül…

Fölgyógyult beteg vagyok, komplikáltabb lény az isteneknél;

zsákomban a csontjainkat megroppantó halál nagy kövével

próbálok mosolyogni azon, amin e földön lehet,

míg a légritka közegben zihálva küzdök minden lépésért, hogy fölérjek a csúcsra

a nehéz testi munkával megszerzett, keserű gyönyörig.

A nagy visszatérés

Egy öregedő férfit könnyű becsapni, hogy még mindig él,

ha teste újra működik, ha újra tudja azt,

amit egy kétéves, egészséges gyerek tud,

beszélni, fogni, lépni, föl-alá járkálni a lakásban

(gyorsan fordulni nem, mert akkor elesik) –

nincs lelemény, mely a múló időn kifogna,

a végzet ravaszabb Odüsszeusznál, hazáig segíti,

hogy otthon egy szikkadt ölű királyné legyen a jutalma,

a dörzspapírként érdes öregasszony örök zsémbelése:

már megint égve hagytad a gázt, a végén még fölrobbanunk…

Halomra nyilazzuk a beteg sejteket? Örökké fogunk uralkodni Ithakában

egy véget érni nem akaró, görög szappanopera daliás megasztárjaként?

A foghíjas lépcsőn botorkálva lefelé az Alvilágba

tisztán hallom magam körül a szirének árnyam kísérő koloratúráriáit.

Őszi szalon

Fölfoghatjuk-e a halált az élet részeként?,

igennek a nemet?, csúcsnak a szakadékot,

ahogy ezt a mindent kiegyenlítő aggastyánkor teszi?

Barátaim közül legutóbb Parancs János szállt le az Alvilágba;

lelkifurdalást hagyott rám – míg ő a szomszéd pavilonban haldokolt,

én másodszor is megszülettem: élek.

Hádész monochrom országában egy szín van, a szürke,

árny az árnyon, ólomlapok fedik Akheront,

és hideg van, mint télen Párizsban, a fűtetlen szobában,

ahol János a leheletével melengette az emigrációt.

Másodszor megszületni azért jó, mert érett fejjel látjuk a teremtést:

minden csiricsáré, mint a vursliban vagy a fauve-ok festményein,

mértéktelenül színes lombok, papagájok, céllövöldék, angyalok,

s köztük barettal a fején, kordbársony festőkabátban Matisse.

A föltámadás szomorúsága

A hetven éves Kertész Imrének

Egy rókahájjal megkent prókátor világra riadni föl?

A város főterén az ismeretlen főkönyvelő emlékműve,

melyet a sikkasztó bankárok emeltek neki,

s az Olümposz nevezetű narancslét

tartósító adalékanyag teszi a halhatatlanok nem romló italává.

Nyomasztó kisszerűség fuldokló kora…

Büdös szájszag terjeng mindenfelé, az izzadt ágynemű

melegében futkározó politikus poloskák

kétségbe vonják Auschwitzot, Katynt, akármit –

a csípés tény, tehát a hazugság igaz.

A költészet viszont szánalmas hazugság, és nem hajt anyagi hasznot –

Akhilleusz, a kopaszra nyírt, mürmidón izompacsirta

egy őrző-védő kft. ajtónállójaként

könnygázpermettel fúj le mindent, ami az emberben isteni.

Homérosz harsány himnusza

Honnan vesszük azt a hülyeséget, hogy az élet napsütötte tájra hasonlít?

A mediterrán mítoszvilág teli van vértől fekete rondasággal.

Isten és ember versenyt hazudik, gyilkol, követ el különb s különb nőkön erőszakot;

vedd csak a hírhedt mükénéi esetet a rendőrújság bűnügyi rovatából:

Agamemnont, a királyt a felesége és a nő szeretője

előre megfontolt szándékkal egy fürdőkádban mészárolja le,

hálót dobnak a fejére és bárddal aprítják föl, mint a vágóhídon a sertéseket…

De csökkentheti-e bármely király véres balsorsa Homérosz költői hitelét?

Két eposza az élet harsány himnusza.

Hexamétereikben szarvas iramlik az éren át, süt a délszaki nap,

s az erdő minden zöld levelével azt kiabálja,

hogy élni öröm és szeretkezni tűz –

hiába minden bűntény és betegség, hiába a biztos halál; ma még ma van,

s jó szél dagasztja vitorláinkat a borszínű tengeren, útban Trója felé.

A tavasz fűzöld műtőjében

A görögök főistenét a nagycsaládosok gondja nyomasztja;

étkezéskor negyven-ötven isten üli körbe a nagy ebédlőasztalt,

és mind jártatja a száját, fülsiketítő kanálcsörgés, ricsaj, Zeusznak

villámlania és mennydörögnie kell, hogy egyáltalán meghallják és rá figyeljenek,

s még jó, ha Héra, akit a háta mögött csak „Tehénszerűnek” neveznek,

nem vágja ki a sikítós hisztit, Apátok egy pinabubus!,

kurváit hajkurászva hol kakukká, hol bikává változik!,

s nem zeng az Olümposz a földhöz vágott krétai cserépszerviz összetörő tányérjaitól…

Taurosz csillaga földjegyben fogant, akár az isten, aki a bika alakját felölti,

és Európával a hátán úszik Karthágó felé;

hogy Afrika partján ennyi herce-hurca után végre megdughassa a nőt –

a föld a mennyet földnek képzeli, a teremtést tavasznak:

a fűzöld műtőben a műszerpolcra kirakva az újjászületés kellékei,

a szike, a csontfúró és a számítógéppel vezérelt célzókészülék.

Koktél

Személyes Atya-Istent a zsidó törzsek képzeltek maguknak,

egy szilaj pásztornép a Franz Kafka papáját;

levelet írtak neki, mire Ő, akinek a nevét tiltva van kimondani,

túlsúly-díjas kőtáblákat postázott válaszul, a Törvényt –

a szigorú családfő, a zordon apafigura, Freud ihletője;

elvárta, hogy választott népe karriert csináljon,

jól játsszon mindenféle hangszeren, és értsen a pénzügyekhez…

Engem lázadásra ösztökél a merev rend, a túl nagy várakozás,

lazítok, kiszököm a sorból, kiutat keresek,

hogy a zsidó–görög–keresztény koktél megóvjon a gyűlölettől,

és ép elmével éljek túl több betegséget és két diktatúrát;

de említsük meg itt a versek szellemét is, az őrangyalomat –

fekete frakkjában egy kémény pódiumán feszített,

és azt skandálta rigóul: „Lollim barna szemöldöke”.

Újrakezdés

A föltámadás az Isten szerzői jog által védett csodája, a Mindenhatóé,

aki a semmiből teremtett sejteket,

és fújta beléjük a működésükhöz szükséges oxigént;

őt nem gátolja a bomló anyag, az agyhalál,

csak egy ujját emeli föl és itt a tavasz,

és tavaszi szél árasztja meg a folyókat,

s a víz kiássa sírjukból a temetők pirospozsgás hajléktalanjait…

Az újrakezdéshez nem kell más csak egy rögeszmés ember,

aki nem látja be, amit be kéne látnia, nem adja föl,

és nekikezd a melónak, hogy föltaszigálja az égre a Napot,

hiába tudja, hogy az, ha fölér is a csúcsra, lezúdul az alkonyatba;

Sziszüphosz nekidől a tüzes sziklának, egész testében izzad,

a szikla ezeregyedszer is visszazuhan, gomolyog a porfelhő, a megszállott őrült mosolyog –

ahogy Albert Camus írja róla, boldog.

Tudósítás a kés alól

Ötven év alatt egy betűhegyet írtam össze, főképp verseket,

legtöbbjük tudósítás a kés alól, a háborúból,

az idegösszeroppanásból; tanultam az egerek mesterségét,

a költészet labirintusában az életemért futottam,

belevertem a fejem a falba, de nem lettem okosabb…

Az ösztöneim voltak okosak, nem az eszem.

A fekete istennők, a Fúriák vijjogva követtek,

hogy rám húzhassák kényszerzubbonyukat,

tépőfoguk elől ide-oda cikázva mítoszokat kevertem a Bibliával,

és mindkettőt a hétköznapjaimmal –

elegyes életmű a foglalkozásszerű túlélőé,

örökös rögtönzés, szemmel láthatóak a varratai,

mint koponyámon a két műtét hege:

költészetnek földszagú, de legalább minden híre szó szerint igaz.

A közös nyelv

A költészet nem ünnepi alkalom arra, hogy eleget tegyünk a korszerű elvárásoknak,

sem arra, hogy állást foglaljunk személyes és személytelen hitvitájában;

a költészet nem luxus, nem betegség, nem kedélyállapot, nem irodalom.

A költészet hírszerzés odaátról, ahol soha sem történik semmi új,

csak hallgatag évmilliók rakódnak a hallgatag évmilliókra,

a tér idővé változik, az eszme anyaggá,

míg eszmét, anyagot, űrt, mindent beszív a tömör apály, a fekete lyuk,

majd jön a robbanás, a világrengető bölcső, s kezdődik minden elölről…

A költészet nem hal ki a szellemi klímaváltozástól, mint a valóditól a dinoszauruszok,

bár gépét programozva némely agyatlan elme ezt jövendöli.

A költészet mi magunk vagyunk, a kíváncsiságunk, a koponyánkba férő végtelen,

a föl nem fogható furfangos fölfogása –

a csillagok között hajózva is fülünkbe makogja ritmusát

dobszóra táncoló, közös ősnyelvünk, a vers.

Hajnal Gabriella gyapjúból szőtt, piros-kék emberfejei

Kocsmatöltelék

A sorsisten ma kocsmatöltelék.

Bár nem minden kocsmába tér be, csak a sarkon túl a Zöld Dióba, és oda is csak a hét végén, mert a Zöld Dió kertjében van a heti tekepartija.

Áldott vasárnap, a hét megszentelt napja!

Emberfejekkel gurigáznak, nyernek, vesztenek.

Háború esetén egy jól irányzott gurítás városokat teríthet a földre. Az utcán lövöldöznek, a kövezet csupa vér, sikoltozó tömeg. Öröm a szívnek, a szemnek egy jó parti.

Mindezt persze ne egy az egyben értsük. A kerthelyiségben tekézők színes gyapjúfonálból szőtt fejekkel gurigáznak. Ezek puhák, rugalmasak, nem törnek, mint a csont, legföljebb gyűrődnek, de így legalább nem kenik össze szilánkos agyvelejükkel a frissen kipucolt cipőnket.

Lásd ugyanezt bővebben a lexikonokban Művészet címszó alatt!

Óvodás

A sorsisten ma nagycsoportos óvodás.

A világképe egyszerű. Bangó Julit utálja, mint a szart, tehát állon rúgja, széttapossa, kiszórja a virágra kálisónak.

– Téged hogy hívnak, kisfiú – kérdezik Mindenféle Nénik.

– Szőv Fvancisz Dvék, az angol kiválynő alattvalója – feleli. Nem tud artikulálni, a foga között a kés, de azt ő ki nem köpheti, mert nem engedi a szakmai becsület. Kalóznak foga között kés legyen, így kívánja ezt a terméktisztaság.

– Szőr Frenszisz Drékért itt az anyukája – szól be a zsibongóba Lajos bácsi.

Bangó Julit ezek szerint ma már időhiány miatt nem köttethetjük föl, hogy testét a keresztárbocon aszalja a napsütés meg a tenger sós szele, továbbá számos más, a mai délutánra szánt színpompás látványosság is sajnálatosan elmarad.

Ma, el. De majd, ha felnövünk!

Hideg

A sorsisten ma hideg nő.

A kék pólus jégasszonya. Leheletétől megdermed a levegőben a madár, s koppanva hull a hóra, a többi mellé. Egy egész madártemető tárul az utazó elé, a sarki róka terülj asztala.

Nincs olyan tüzes rúd, mely fölolvaszthatná a jégmező elélvezésre képtelen ölét. Sem olyan tűz, mely emberivé forrósíthatná a mindenséget átható közönyt.

Kurválkodunk és hazudunk. Végesnek vesszük a végtelent. Elhitetjük magunkkal, hogy van remény, és hogy a havon közelgő fekete árny nem az, aminek a nevét babonásan félünk kimondani.

A jégasszony jégajka között vörös lángvirág lobog.

– Az élet tüze! – mondja erre a romantika.

– Szimbólumok; na még csak ez hiányzott! – károg a posztmodern.

A jégasszony hallgat. Vár és figyel…

Gyújtogató

A sorsisten ma gyújtogat.

Nem lángcsóvával, csak szavakkal. De azok is épp elég hatékonyak.

Asszírok, hettiták, egyiptomiak, zsidók; elég csak megkavarni a roppant üstöt, hogy habot vetve kifusson belőle a méreg.

Az ember klánokban élő majom. Ha öt majom veti rá magát egy hatodik majomra, hogy elharapja az idegen torkát, ezt a klánok nyelvén egészséges csapatszellemnek nevezzük. Himbálódzó géppisztollyal a vállunkon ugyanezt nemzeti érzületnek. Megyünk az országúton, hajunkat borzolja a szél, tavasz van, gyönyörű. A közös bűn alól a csoportlélektanra hivatkozva old föl az idő.

A társadalom pedig, amelytől oly sokat remélt közösségi eszmékbe kábult korunk, magántulajdonú erdőség vadkilövési jogosultsággal.

A sok kis, vörös gyapjúfej ide jár üdülni.

„Üdvözöljük kedves vendégeinket. Fürdőszobás lakrészek, teljes panzió, garantált szívlövés!”

Késeső

A sorsisten ma kések képében zuhog az égből.

Valaki odaföntről még egy fél téglát is lehajít.

– Hogy törne le a keze! – lázong a kis gyapjúember. – Micsoda élet! Előbb csak a hidegtől kékültem el, most meg az égből késekkel hajigálnak! S nem is akármifélékkel, de konyhai fanyelűekkel, amilyenekkel disznót lehet ölni. Mintha nem volna elég bajom ezen a világon úgyis!

A kések odaföntről meg csak egyre esnek, esnek, hogy a fél téglát most ne is említsük. A sok vörös pengétől mintha vérben úszna a föld.

Tömítőanyag

A sorsisten ma olyan, mint egy ember.

Minden korok kisembere. Kis kék, kerek fej.

Túléli Mariust és Sullát, az inkvizíciót és Auschwitz-Birkenaut. Nincs benne elég képzelőerő sem az öngyilkossághoz, sem a lázadáshoz.

Ő a hétköznapok, a folyamatosság, a folytatás.

A sejtekben tárolt emlékezet, a mindenkinek a magáét.

Az idő hasadékait kitöltő tömítőanyag.

Megszállott

A sorsisten ma az eszme megszállottja.

A világgitárt újra kell húrozni; ez az első pont. Az erőszak erőszakot szül; ez a második. Hatás, ellenhatás, akár a fizikában.

Kék és vörös, jól összeillenek. A jéghideg meggondolás a lángvörös szempár tekintetével. A kék vér a vörössel, ha együtt fürösztik a forradalmat. A közjónál nincs irgalmatlanabb.

Élénk vörös a terrorista kezében tartott leveles ág is. A leveleket vörös gyapjúszálból szőtt férgek zabálják. Mintha egy vég vásznat hajtogatnának a kertben, tompa surrogás.

Remény és iszonyat. A szebb jövő.

Költő

A sorsisten ma költő.

Leszáll a fáról, föltalálja Istent. Ettől a perctől fogva Isten, ha van, ha nincs, létezik. S ha létezik, van jó és rossz. Van könny és nevetés.

S van kék és vörös gyapjúszál. Vannak rövid és hosszú szótagok.

S nagy dérrel-dúrral zajlik a ki tudja hányadik világteremtés.

A csillagok meg félkörben fölállnak, szólambeosztás szerint, s kórusban zengik, hogy dicsőség!

Ostromgyűrűben

– Változatok a túlélésre –

A rémkirálynő

Telehold fényvásznába pólyált múmia, alszom; hajnali négy.

Belép az ajtón, egyből a mellemre ül;

érzem sovány combjának bordáimat ropogtató vasfogóját

és pinaszőrének enyhe húgyszagát.

Riszálja a derekát, élvezkedik:

Mi az, hogy nem lehet? Minden lehet!

Mind, ami történt, megtörténhet újra, ugyanúgy.

Még egyszer, még ezerszer. Az állomás.

A vagonok. A drót az ablakon. A gyilkos utazás.

S a végén a patkány halál.

Megmozdulnék, de nem tudok,

bénán fekszem, átjár a rettegés,

ő meg egyre vadabbul dörzsöli az ölét,

s egy tehervonat rekedt gőzmozdonyaként sivítva élvez el.

Hatvan fölött

Kommentár W. S. Öregek című verséhez

Hatvan fölött az ember hajnali ötkor ébred, és a piszkosszürke fényben,

bombatölcsérek és csorba tűzfalak között,

egy romváros utcáin tántorog,

s kézzel kizsarolt gyönyörének mocska pecsételi ősz ágyékát…

Hatvan fölött az ember a bélpoklosok kereplőjét pörgeti

egy all star csontzenekarnak szolgáltatva ritmusalapot.

Hatvan fölött az ember nem indul lakókocsiján a mennybe üdvözülni,

s a gondoskodó államról is tudja azt, hogy kedvenc szófordulatai

a „főbelövendő” s a „helyben fölkoncoltatik”.

Hatvan fölött az idő fundamentalista szelleme

pokolgépet rejt életfontosságú szerveinkbe,

hogy így robbantsa ránk a javíthatatlan világot,

s merénylete nyomán nem is marad belőlünk más, csak élni akarásunk őrült versei

és utódainkon vigyorgó, sárga koponyáink.

Casanova Csehországban

Fakírszögekkel kivert ágyam tüzes lepedőjén

nyikorgó szélkakasként forgolódom reggelig.

Éjjel egykor Nervo Sciatico, velencei zsoldos

kétélű, kurta kardjával úgy sújt derékon,

hogy bal lábamat elönti a tűzözön –

cseszhetem, Dio mio, ezt az éjszakát is!

Sajgó gerincem megutáltatta velem a testemet,

a kihasadt zsákot, mely nem találja meg a foltját;

foltot a gatyámon találok, élénk sárga színűt,

húgyos aggkort jövendölő öregségem jelét.

Egy könyvtár létráin mászkáló, kehes Szívlovag,

az Ólomkamrák hajdani, daliás szökevénye,

sírig folyósítandó életjáradékként hallgatom

közös ágyunkban alvó asszonyom ablakrepesztő horkolását.

Hagyatéki leltár

Továbbá: városok, melyekben éltem, ha csak átutazóban is,

Budapest, New York, Delhi, Bangalore –

mind az élet csigaháza vagy sárkánybarlangja (a gomolygó

benzingőz inkább sárkány barlangjára vallott);

az amerikai közép-nyugat wild-west-film-díszlet városkáin is

ott csillogott a tovább élő múlt csiganyála, mint egy miniatűr, földi Tejút,

kellő távolból békének mutatva azt, ami közelről gaztett és genocidium volt.

Továbbá: egy bokor a budai zöldben – alatta feküdtünk, báva szerelmesek,

s láttuk az égboltot, s hogy a kék legelőn gyapjas nyáját terelgeti a széljuhász.

Továbbá: az egész életünk, ahogy éltük,

szemközt a derűs közönnyel, az istenekével,

akiknek nem számít az, hogy mi zajlik nagy dérrel-dúrral a földön:

földrengés, szökőár, vulkánkitörés, pestisjárvány, világháborúk,

vérbe fagyott koreszmék roncsai – fölkel a nap, ragyog…

A kilencvenes évek

A diktatúrából a demokráciába

vezető, ingatag palló, a kilencvenes évek –

ki gondolta volna, hogy a fertőző elmebaj

hatvan év után föltámad és újra fertőz,

s hogy Auschwitz után nem csak verset írni,

de ugyanúgy, mint korábban, zsidózni is lehet?

A háborús nemzedék még joggal hihette,

hogy a kazánfűtő okult a hamuvá égett világból;

hiú remény, mint annyiszor – az emberfajt két dolog jellemzi igazán,

a lángesze és sérthetetlen butasága.

A múltak kútjában részvét vegyül a klánok gyilkos ösztönével,

s a Macbeth undok vészbanyái

kockán vetik ki, mikor mit hozzon a holnap,

nyugodt alvást az ágyunkban vagy betört kirakatoktól csillogó Kristályéjszakát…

Műelemzők rémuralma

Platon eszményi államában filozófusok intézik a pénzügyeket is –

csoda-e, ha két hónap alatt az egész bankszektor csődbe megy?

Ügyetlen és rideg és törékeny fogalmainkkal

egy lepke szeszélyes röptét kívánjuk körbeírni –

a műszavaival mankózó műelemző receptje nyomán

még soha senki nem főzött ehető levest…

A művészi hatás alján mindig is maradni fog valamennyi sötétség,

melyet előbb derít föl egy csatakos hímtag, mintsem az agy

bármely szikrázó képzettársítása: az ember

az ösztönök éjszakája is, dzsungel, s mint ilyen, áthatolhatatlan,

csak a jaguár szemének gyémánt izzása fúrja át…

Marx és Heidegger végül is abban egyek,

hogy röpdöső virágfejektől tarka rétnek

a filozófia kórházi lepedőjét képzelik.

Kötelékrepülés

Két év híján negyven év házasság; kötelékrepülésben éltem végig

az életemnek több mint a felét.

A legsikerültebb házasság is csak deszkaerőd,

melyet egy festett képű indián törzs ostromol,

a hétköznapok lángoló nyílvesszőit lődözve a palánkra:

rigolyát, betegséget, motyogást, horkolást,

míg lassan minden kifordul magából és porig ég,

mert előre tudjuk, melyikünk mire mit fog mondani,

s már nem vagyunk kíváncsiak sem egymásra, sem semmi másra.

Ne ilyen életet adj nekem, Isten! Legyek szem, mely látja a láthatatlant,

az öreg testen átfutó villám fényét, a fiatal nőt,

aki puszta közelségemtől a szó szoros értelmében belázasodott,

s párját az őrületben, a fiatal férfit, aki úgy sült el szerelmük lüktető ölében,

hogy nem maradt belőle más, csak egy ázott rongycsomó!

Középkor

A középkor embere közelebb élt a halálhoz, mint mi.

Várható élettartama nagyjából fele a mainak.

Isten gyakorta küldte rá a patkány bundájában rejtőző ragályt: „Eredj!”;

s a járvány nyomában kopogva potyogtak a hullák, mint a bükkös fáiról a makk,

míg a márványkővel kirakott városi utcán gyászlobogóként lengedezett

a födetlen csatornák gomolygó szarszaga.

Menny és föld között a kapcsolat rövidre zárva, akárcsak öregkori verseinkben;

a katedrálistól egy ugrás a piactér,

ahol a világi hatalom vasbunkóval töri kerékbe az elítélteket,

s az eretnekek máglyája fölött arany pántlikaként libeg a gregorián.

Minden napunk a középkort idézi. A börtön-rendházban a cellatársunk

egy horgas orrú, sovány, ragadozó madár képű, kámzsás szerzetes,

aki az örök kárhozatra ítéltek vitustáncához költ balettzenét,

tempó előjegyzése a kotta kezdetén: an/Dante con fuoco…

A porszívó

A szabadtéri színpadon nagy dobpergéssel megkezdődik a Tavaszi Fesztivál,

rügyek pattannak a selymes tapintású ágon,

és minden rügyben egy-egy miniatűr istenség lakik,

aki nagy kortyokban vedeli a nektárt, jól bepiál,

s halhatatlannak képzel mindent, ami mozog…

De ez csak az antropomorf piás lázálma. Tegnap nem nyitottam ajtót;

valaki dühödten nyomta a csengőt, hiába,

a szoba közepén lebetonozva

csak kilengeni tudtam, mint egy magasépület.

Életünk végkifejletét az univerzum sejteti:

egyre vadabbul tágul, és a végén kipukkad, mint egy nagy varangy –

jelzőfényeit már korábban szem elől veszítette;

ott, ahol valamikor a szupernovák tündöklő aknája robbant,

most csak a vákuum porszívózza a végtelen sötét fekete szőnyegét.

Ostromgyűrűben

Környül kerített a halál engemet,

mint Firenzét Boccaccio pestise,

mint szigetet a habzó szájjal hörgő óceán…

Hatvan fölött az élet főképp a halálról szól,

hogy mentsük, ami menthető, és ez minden nap kevesebb,

csak halott barátaink sokasodnak házi telefonjegyzékünkben,

de nincs hol fölhívnunk őket, mert temetéskor szétszórták a hamvaikat is.

Az élet a DNS álma a halhatatlanságról,

melyet öregkorunkban verítékes ébredés követ.

Mi lehetne az emberfajra jellemzőbb a rögeszméinél?

A várvédő hadtest a várhegy kazamatáiban szorongva,

a téboly kékes gyújtóláng-lidércével rohamsisakjain

tervet készít, hogy holnap hajnalban kitör az ostromgyűrűből,

s a nyílt terepen haladva eléri az új tavasz virág borította fedezékét.

A mészáros

Tűzfelhőt fújó totemállatom nem békül a halállal.

Forró iszapból gyúrták fekete szoborteste bazalt izomzatát,

bordái ketrecében egy mozdony zihál,

dö-döm, dö-döm, döng szíve, mint az üstdobok,

de vörös szeme csak közelre lát, nem lát el a csillagokig,

neki az az öröklét, hogy spermája borjakban folytatódik,

élni akar, élni, élni, mindegy, milyen áron,

mert az a nyerő a földön, aki életben marad.

Nincsenek erkölcsi gátlásai, ő a meztelen ösztön,

meglódul, öklel, a port kapálja, öklel, a port kapálja, öklel…

Nem látja (vagy ha látja is, nem fogja föl, hogy mit lát)

a palánknak támaszkodó, színes selyemrongyokba öltözött, daliás mészároslegényt,

aki biztos kézzel döfi majd a két nyaki csigolya közti keskeny résbe a kardját,

átvágva a marionett-bábu szörnyeteg mozgató zsinórját, a gerincvelőt.

A bizonytalansági tényező

Az élet a statisztika hibaszázaléka, a Véletlen Egybeesés,

az anyag milliárdszor milliárd nem-je közt rejtőzködő igen;

egy-két aminósav összetanakodik,

a DNS spirálját hogy fölépítik;

és még az sem biztos, hogy a szomszédságunkban –

az űrbeli golfjátékos megüt egy aszteroidát,

repül a nehéz kő és telibe találja a Földet,

az ütközés hőjétől tűzvihar támad, megsülnek a dinoszauruszok,

jöhet az új faj, az új sikerágazat, madarak röptétől zúg az ég…

Nem mondhatjuk, hogy nincs remény,

ha egyszer még az is lehet, hogy van;

ha a törzsfejlődés logikája tagadja a kozmosz közönyét,

melynek egyre megy a csillagrobbanás ragyogása és a fekete lyuk –

nem győzhet rajtunk a halál, legföljebb lesből támadva lebökhet.

A csontmező

Egy csontmezőn tántorgok a távolinak képzelt cél felé

és szomjan halok, ha nem tudok versekkel vizet fakasztani a csontból –

szellem liheg a nyomomban,

vagy pár lépéssel előttem, ki tudja,

az úgynevezett ihlet,

egy kurva, akinek hinnem muszáj,

akárhányszor is becsapott idáig.

A költészet, súgja a fülembe, végső soron varázslás,

mely előhívja belőlünk a bennünk rejtőzködő jót,

s rögeszme nélkül ki élhetné túl a bombázásokat,

a rettentő fölismerést, hogy az ember embernek farkasa –

lehet, hogy költészet nélkül is van jövőnk,

épp csak szomjan kell majd veszni benne,

mint üres kulaccsal a naptól izzó Szaharában.

A törpe korszak

A balsorsot gyakran megelőzi a híre,

mi viszont rendszerint rosszul fejtjük meg a rejtjelezést –

a rossz többnyire váratlanul ér, a derült ég villáma sújt le a semmiből,

s nincs magyarázat, hogy miért épp miránk, s miért úgy, akkor, ott?

A járőrkocsi kigyújtja kéken pulzáló fényeit,

a fejvadász kiszúr egy kocsit a száz közül, leinti,

megszondáztatja az úrvezetőt: ebbe fújjon bele!…

foglalkozása?… thébai király?… mi a rosseb?…

na, pattanj csak ki a járgányodból, Anyabaszó!…

Mehet utána Oidipusz kivájni a két szemét,

a törpe korszak tudja, amit tud…majd kinő neki…

Szophoklész, a színes arapapagáj

szoba nagyságú kalitkájában röpködve rikácsol:

ingatag világtól vártok szilárd elveket? Hülyék!

Élni

Élni – bármi is a vége – látogatás az édenkertben…

Minden fiatal még, a föld, a víz, az ég, a páfrányok, a mocsár;

ragyog a mikroszkóp tárgylemezének fényes tükörlapja,

a papucsállatkák összevissza pattognak a langyos folyadékcsöppben,

csillószőreik összegabalyodnak, a sejt belereszket az érintésbe –

a szerelem ősi filmelőzetese ez…

Ha megsebzel egy fát, robbanó sarjadás válaszol,

a hasíték ajkai megduzzadnak, mintha láva törne föl egy kúpos szájból;

a kék bolygó csupa pezsgés, habzás, buborék, forrongás, nyüzsgő iszap…

Jó, hogy ebben a kertben élhettem tíz évesen,

hogy mást is láttam, nem csak szülővárosomat

vértől és gennytől bűzleni a háború éveiben.

Jó, hogy van, ami a Halál Országánál is erősebb,

neve a vallás szerint Isten, az anyagelvűek szerint anyag.

Petri György halálára

A makacs élő lassan elfogyott,

lerágta róla a húst a rák.

Könnyen kapta ölébe a Fekete Vőlegény

a csonttá soványodott, szakállas arát.

Csak csont és bőr és fájdalom,

mint Radnóti gyászversében Babits,

bár Petrinek kábítószerül ott volt még a cigaretta,

s a szívószálon át szürcsölt sör is.

Botrányos lázadó…Versei anyagává hódította

a német filozófiát s az ÁVÓ-t,

hogy szökött fogolyként járva a korszakos sötétben

elérhessen egy napsütötte sávot.

Az élet az, ami lázad itt, piál és verset ír,

ő nyújt kezet a kőszobornak,

és nagy lezseren vonogatja a vállát,

hogy fene se bánja, mit hoz a holnap.

S testvérünk ő, a költő és a zord bohóc!

Sebzett gégéjén át a lelke vagy mije kilebben,

s a kekeckedő gyertyaláng kialszik

a rázúduló kozmikus hidegben.

2000. július 17.

A létező szocializmusról

A létező szocializmus két legfőbb hibája,

Hogy sem szocializmus nem volt, sem nem létezett.

Az, ami létezett, a sajtszagú, trampli diktatúra,

Mindent a maga méretére kicsinyített:

Házat, utcát, életet, halált. Nem mintha nem

Lett volna a kisszerűségben is szenvedés,

De az is kisszerű volt, elfért olyan mondatokban,

Hogy „kiutazása közérdeket sért” és „ezt mi most

Elvisszük” (egy Jugoszláviában kiadott, magyar

Nyelvű újságot, a vasúti fülkéből, útban Zágrábból

Hazafelé) meg „szerencséje, hogy az őrnagy elvtárs

Tud angolul” (és így saját hatáskörében eldöntheti, hogy

Veszélyt jelentenek-e John Donne versei az államrendre

Nézve). A hülyeség volt kibírhatatlan; az, hogy ebben

Teljék el az életünk, hogy haló porunk fölött is otromba

Szoborrá öntött bronz izomemberek álljanak őrt. A diktatúra

Azzal is gyilkol, hogy belélegzed, hogy élsz,

Hogy egyik nap jön a másik után és mindegyik ugyanolyan,

Hogy meghízol és nem ismersz magadra a tükörben,

Mert az is ő, ahogy utálod, ahogy ellenállsz,

Míg történeted köré az éjszaka írja

A fényregény egyik lehetséges befejezését

Vörös köddé enyésző csillagaival.

Ő

Ahogy az egyházak tanítják

Úgy biztosan nem

Világnagy vállfaként

Hogy ráaggassuk vétkeinket

És üdvözüljünk

A menny viszontszolgáltatásaképpen

Kételkedés nélkül nincs bizonyosság

S miért lennék pont én a sátán

Ha valamit csak jól szeretnék érteni

És ezért eszméről eszmére ugorva

Megkísérlem az átkelést

A zajló csillagjégfolyón

Bölcseletileg ez

A saját farkába harapó kígyó esete

A végtelennel

Költőileg viszont

Másképp sehogy sem értelmezhető

Ember vagyok embernek képzelem

Csak nálunk tökéletesebbnek

Tudja a különbséget jó és rossz között

És nem roppantja össze

A rettenetes felelősség

Hadd hihessem mindenek ellenére

Hogy létezik

Hogy van mérték az általános viszonylagosságban is

Hogy ő a harag és a lázadás is

Betegségben és bajban

Amíg csak élek

Hadd éljem szép világomat

Az ő világát

Az ő nevével

Kimondhatatlan

Parázsként égető

Nevével néma számon

Gondolatok egy személyi számítógép szövegszerkesztő programjának memóriájába elmentve

Hová lépsz most, gondold meg, Időutazó,

a tizenkilencedik század hírhedett balekjai közé,

a honfikörbe, ahol a hímsoviniszta macho férfiak

tiszte a rendrakás a világ dolgai közt, miközben

a fennkölt eszmék úgy szállonganak fürtös fejük körül

akár a pipafüst… De röhöghetünk-e elődeink

romantikus túlzásain? A stílusukon példának okáért?

„A csillagászat egy vak koldusasszony

condráin méri a világokat?” – Naná – vigyorgunk –,

nem csak koldusasszony, hanem még vak is! –

A költészet mindig is nagyon értett ehhez:

látomást lobbantani ésszerű alku helyett.

Hanem egy őrült világban mi az, hogy ésszerű?

És másfél évszázaddal több csalódás bölcsebbé tesz-e?

Előre megy-e a világ vagy hátra? Vagy épp egyhelyben áll?

Vagy egy adott pont körül kering? Vagy hullámként mozog?

Egy-két emberöltő, és láthattunk kipukkadni két utópiát is…

Két világháború, százmillió halott.

Az emberfaj sárkányfog vetemény.

A termőtalajt ezután előírás szerint

bőven trágyázzuk tudományos kreativitással,

s kihajt a történelem szerencsevirága;

lottón húzzák ki, pusztít-e, teremt-e?

Minden kor megtermi a maga szörnyeit:

Hitlert, Caligulát, embernyúzó asszír királyokat

(ez nem költői kép: szép asszír szokás volt

elevenen megnyúzni a hadifoglyokat) –

a rossz mindig logikusan következik a világszerkezetből,

a jó viszont mindig szabálytalan,

kavics a fogaskerekek közt, géphiba…

Szavakban, költészetben, szappanbuborékban

reménytelenül reménykedőknek,

mi dolgunk egy legújabb extrákkal szerelt

és minden eddiginél tökéletesebb világban,

hol hallani már a gének énekét?

Kimondani, amit elődeink, a balgák

és balekok már annyiszor kimondtak,

a hagyományos, közép-európai „mégis”-t?

Világnagy éjszaka. A rádióban Ekhnáton himnusza szól:

fordítsd felénk fénylő orcádat, Napvilág!

Édes hazám

– reformkori költemény –

Elegem van belőled, édes hazám,

Abból, hogy a magad hozta törvényeken lépdelsz át lazán,

Mert hited szerint akkor borul virágba a jobb rend,

Ha kellőképpen rugalmas a jogrend.

A fuldoklót a vízből partra mented,

De vízben hagyod saját parlamented,

Hogy megírhassa róla minden firkász:

Nem más ez, csak ócska ingyen cirkusz.

Izzadva tanulod a demokráciát…

Azért, hogy mentegesd a múlt sok náciját?

Jelképként tiltod a nyilaskeresztet,

De a pöcegödröt magadra ereszted,

Ha eltűröd a nyelvhasználatot,

Mely emberben találja föl a vágóállatot.

És mit mondjunk a vadkan agyara magyarkodásról?

Talán azt, hogy ha nem csíped, öcsi, telepedj le máshol?

Bizakodsz, hazám?, hogy majd a jövő?, hogy megúszod sértetlenül?

Hogy a reklámnak szánt hazudozás nem rohaszt meg belül?

Avathatsz csapatzászlót, utat, hidat, diszkót,

Ha korpa közé keveredsz, megesznek a disznók.

Nézz a tükörbe! Mit látsz? Ez a korcs te lennél?

Forradalmaid jobb sorsra szántak ennél.

Hadd lássalak, mint Bartók, szépnek, gyönyörűnek,

Sárból újjá születni, jobbik magadhoz hűnek.

Budapest kétezerben

Ez a milliók lakta kaptár ma ismét Mammon temploma.

Fölötte légifolyosóktól rácsos az ég,

s a betonfalakon mérges gomba terem és penészzöld moha

és valami bűzös, sárgás váladék.

A pénz, a pénz, a pénz. A korszak őt imádja,

de konténerbe önti, mint a szemetet;

ő a mindenkori szajha buja vágya,

és ő az út, az igazság, a szeretet.

A húsevő virág ragadós bibéje. Ezt döngi körbe

a hagymázos hazudozó, a hatalmi elit,

mely pléhpofával bámul a tükörbe,

bár nem egy nemzedéket vékony jégre vitt.

Szép új világ! Minden lakásban számítógép,

mely önállóan ügyintéz, pénzt utal, sört hozat.

S a képernyőkön villogó jövőkép

minden homlokon jel, s mind azt jelenti: kárhozat.

A New York-i Világkereskedelmi Központ két lerombolt tornyára