A kentaur

Ezen a borongós kedélyű ezredfordulón örömmel jelenthetem hazám polgárainak, hogy a múlt héten hangos röhögések közepette olvastam egy könyvet. Egy könyvet, amely nem arról szól, mint a napilapok tudósításai, hogy ki kit jelentett föl és hol, és hogy ki mit lopott és honnan, hanem merőben tudományos szempontból tárgyalja a kentaurok, e képzeletbeli, ló altestű és emberi felsőtestű lények helyét a természetben. Ez is a könyv címe: A kentaur természetrajza. Egy tudományos monográfia, illetve annak harsány derültséget kiváltó paródiája. Szövegének szerzője Csányi Vilmos etológusprofesszor, az ismert kutató és tudomány-népszerűsítő (a kötet klinikai komolyságú orvosi tankönyvek illusztrációit idéző és ilyenformán ugyancsak heveny derültséget okozó grafikái Makovecz Benjámint vallják mesterüknek). Na már most fölmerül a kérdés, hogy miért vetemedik egy ilyen könyv megírására egy akadémiai levelező tag (idiomatikusan: associate of an academy; idiotikusan: member of an academy by mail) és tanszékvezető egyetemi tanár (professor and chair; amennyiben kari dékán is, akkor arm-chair), azaz egy humánetológiai kérdéssel állunk szemben. Az etológia, magyarul viselkedéstan, az emberi és állati magatartást tekinti tárgyának, és igen komoly ismeretágnak kell jellemeznünk. Az etológia hírneves művelőjétől, Konrad Lorenztől tudjuk, hogy mi a teendője a libák közé esett embernek, továbbá, hogy mit kell tennünk akkor, ha alkonyattájt a Podmaniczky és az Izabella utca sarkán ránk támadna két éhes hím oroszlán. Ilyenkor, mondja Konrad Lorenz, semmi esetre ne hadonásszunk, sikoltozni se sikoltozzunk, azt meg végleg ne kiabáljuk, hogy „Jaj, mamám!”, hanem az etológia tudományában jártas egyedekként feküdjünk az oroszlánok elé a „megadom magamat” pózában, azaz könyökben behajlított karunkra hajtva fejünket, miáltal is olyan erős gátlás ébred az oroszlánban, hogy egyszerűen nem tud bántani, még kevésbé a nyílt utca során megvacsorálni minket. Csak reménykedhetünk abban, hogy az oroszlánok, akikkel a sors kifürkészhetetlen akaratából épp a Podmaniczky és az Izabella utca sarkán futottunk össze, kiművelt, etológiában jártas oroszlánfők, egyenest a Széchenyi-tervből, és hogy éhségérzetük nem vakítja el teljesen őket, és nem viselkednek úgy, mint a hazai közélet némely szereplője, azaz, mint az állatok. Csányi professzor maga nem oroszlánokkal, hanem – nyilván helykímélés szándékával; kis ország vagyunk – kutyákkal foglalkozik. Remélhető, hogy kutatásainak köszönhetően az emberiség hamarosan választ kaphat arra a kérdésre, hogy ha a kutyaugatás nem hallatszik az égig, akkor konkrétan meddig hallatszik. A professzort különben nincs szerencsénk személyesen ismerni, csak a tévében láttuk, a műkedvelő etológus sasszemével azonban így is fölfedeztük természetében azt a néhány hajlamosító tényezőt, mely arra bírta, hogy halmazati cselekményként A kentaur természetrajzát elkövesse. Először is a professzor úr csücsörít. Lehet, hogy valójában nem is csücsörít, csak a stuccolt szakálla teszi olyanná az arckifejezését, mintha épp rajtunk kuncogna. Ehhez járul a hamiskás nézése. És a szeme is gyanúsan csillog. Eme néhány objektívnek tekinthető tényből kiindulva összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a professzor urat az átlagosnál fejlettebb humorérzéke csábította arra, hogy lóvá (kentaurrá) tegye a nyársat nyelt tudományosságot. Rakoncátlanul rosszalkodva, ahogy elődei közül – hogy csak két nevezetes bűnelkövetőt idézzünk meg a bűnügyi múzeumban kiállítottak közül – Thyl Eulenspiegel és Karinthy Frigyes. Magáért a csíny öröméért is persze, mint a többi vásott kölyök, de leginkább mégis azért, hogy a csíny által a szabadgondolkodás átkos szellemét terjesszék, ironikus zárójelbe téve minden vaskalaposságot. Csányi professzor komolyan veszi a tudományt, épp abból tetszik ki ez, hogy milyen komolyan dolgozza meg bohókás szövegét, a tudományos közlemények szabályait betartva vaskos jegyzetapparátust mellékelve hozzá, bizonyítandó azt, hogy a puszta módszer nem elég az objektív üdvösséghez, ahhoz még ihlet és képzelet is kell! Egyébként a professzor úr csínytevőként is úriember, lábjegyzetei tobzódnak a nyilvánvaló képtelenségekben, a hivatkozott tudósok angol neve magyarra fordítva még a tizenhat éven felüli hölgyolvasókat is pirulásra késztetné, azaz a szerző nyíltan röhög a saját viccein, leleplezve ezzel könyvének igazi műfaját. Mindazonáltal nem lennénk meglepve, ha a Fővárosi Közigazgatási Hivatal mulasztásos törvénysértésben marasztalná el az illetékes önkormányzatokat, mivel azok még mindig nem szabályozták rendeletileg a kentaurok tartását zártkerti, illetve panelházi körülmények között. De most vissza az oroszlánokhoz, melyeket galádul otthagytunk, ha még emlékszünk rá, a Podmaniczky és az Izabella utca sarkán. Mint említettük volt, tudós etológusunk már egy ideje kutyákkal foglalkozik. Ezek egyike, hallottam néhány éve a tévé valamilyen tudományos műsorában a professzor szájából, egy vakarcs kis blöki, afféle selyempincsi első találkozásuktól kezdve hisztérikus dührohammal fogadta a professzor egyik munkatársát. Ez annyira föltűnő volt, hogy a professzor úgy döntött, kísérletvezetői minőségében elbeszélget előbb az emberrel, majd a kutyával. Rövid úton kiderült, hogy a munkatársat gyerekkorában csúnyán megharapta egy kutya, ami egy életre szóló rettegést ültetett a munkatársba általában a kutyaféléktől, függetlenül azok méretétől, ezért aztán a munkatárs mirigyei a kis blöki láttán is elkezdték kiválasztani a „Mamma mia!” márkájú illatanyagot, amit persze az emberénél sok fokozattal jobb szaglású kutyák családjába tartozó kis blöki rögtön megérzett, és élve az alkalommal egy vérebhez méltó operai jelenetet rendezett a laborban. A munkatárs föltáró jellegű vallomástétele a kölcsönös megértés légkörében folyt le, a kutyával való elbeszélgetés viszont teljes csőddel zárult. – Nézd, Vilikém – mondta a kutya –, szarok én a te kísérletedre. Föl tudod te azt fogni, hogy hány alkalma nyílik az életben egy ilyen minivizornak arra, hogy oroszlánnak érezze magát? – Az etológusi pályához nélkülözhetetlen a beleérzés és a rálátás kettős képessége. A kísérletvezető tehát nem szólt egy szót sem, hanem hamiskás tekintettel várt még néhány évet, majd megírta A kentaur természetrajza címmel tudósi pályájának kiemelkedő művét. Könyvkiadói berkekből származó értesüléseink szerint a kentaur-könyv sikere szárnyakat adott a tudós szerzőnek, aki mint az állatvilág gerincesek (Vertebrata) nevezetű törzsén belül a madarak (Aves) osztályába is tartozó Homo Ludens, a saját rendszertani különlegességen fölbuzdulva két további szórakoztató értekezésével, A farkasember két hímes tojása és a Gorilla, az emberszabású őrző-védő címűekkel kíván az ő kedves olvasóközönsége elé lépni. Ugyanezen könyvkiadói berkekben erősen bíznak abban, hogy a két korszakalkotónak ígérkező mű a nem túl távoli jövőben napvilágot láthat.