Csalmatok

Nem Dickens nyomán, csak az ő szellemében.

Izzasztó nyári este van, hogy mást ne mondjak, a házfalak úgy fújják ki magukból a meleget, mintha Budapest egyetlen hatalmas, forró kőből épült hajszárító volna, így aztán a mérsékelt éghajlat nagyobb dicsőségére önnön verítékünkben úszva fuldoklunk, miközben parkolóhelyet keresünk a Lónyay utcában.

Rozsdás marhasültre vagyunk hivatalosak a Lázár Ervinékhez. Lázár Ervin, prózaíró és meseköltő a rozsdás marhasült készítését még az édesanyjától tanulta, hogy az édesanyja kitől, s hogy a rozsdás nevezet kitől származik, titok, a múlt sűrű homálya rejti.

Mindazonáltal, ínyesmester, te azzal egyet se gondolj, hanem csak végy jó sok vereshagymát, szeld föl azt, majd lábasban, lassú tűzön rogyaszd meg, s mikor már a lábasnak aljáról üveges tekintettel néz vissza rád, mint John Osborne drámájának haragvó hőse, Jimmy Porter, kapard félre mind, ami maradt belőle, helyére tedd a kellő időben borssal bőven meghintett húst, de nehogy ám túl vékonyra vagdald azt, az istenért, hanem jókora szeleteket, majd fedd őket a félrekotort hagymával bé, pirítsad lassú tűzön még s még tovább, s meglátod, az hagyma szinte egészen borsos lévé leszen, a hús pedig fölségesen omlós, királoknak étke, csúszik rá a veresbor, de hogy még, seggin csúszik utána az is, aki issza.

Bármilyen hihetetlenül hangzik is, vannak olyan barátságok is az irodalmi életben, melyek nem a HBMH (Határon Belüli Magyarok Hivatala) stratégiai előírásai szerint köttetnek. A mai magyar irodalom, mint ez köztudomású, tágas, zöld mező, melyet egy mély árok választ ketté, s az árok két partjáról harci díszbe öltözött, festett arcú indiánok lődözik egymásra mérgezett nyilaikat. Az ember szava elakad a fölháborodástól, azt hallva, hogy ilyen körülmények között is akadnak némelyek, akik nem átallnak átszeretni az árkon, és vacsorára meg mire hívogatják egymást. Mi lesz így belőlünk? Mi lesz így az országból?

És ne áltassuk magunkat azzal, hogy egy fecske nem csinál nyarat.

Csöng a telefon, Ervin fölveszi, széles mosoly ül ki az arcára.

– Ez szép! Itt ül nálam a legjobb élő magyar költő, és közben egy másik kiváló magyar költő telefonál.

– A legjobb élő magyar költő én vagyok – mondja a telefonáló –, el nem tudom képzelni, hogy ki ül ott nálad?

– Ágh István, Orbán Ottó, örülök, hogy az urakat bemutathatom egymásnak – hajol meg Ervin fülén a kagylóval.

– Ja, az Ottó – kuncog bele a telefonba Ágh István, a legjobb élő magyar költő –, ölelem…

Most már jöhet a rozsdás marhasült.

Mely nyelv merne versenyezni véle? Még egy füstölt marhanyelv sem, nemhogy a költőé! Így aztán, minthogy irodalmi tájékozottságunk üdvösen sokoldalú, nem beszélünk, eszünk, eszünk, Ervin meg szorgosan töltögeti a vörösbort. Addig, addig, amíg erdő sűrűjében egy hídra nem lel, és a hídról lenézve a dolgok mélyére nem lát. Ekkor sötéten maga elé meredve csak ennyit mond:

– Pa-cu-ha!

Ez rendes körülmények között egy kevesek által használt tájszó (jelentése: lompos, rendetlen öltözetű), e percben azonban jóval több annál, egy lezáratlan lovagias ügy, általánosabban a feddhetetlen viselkedés (japánul: busido) kulcsszava. A Nagy László-emlékérem című versemben azt írom: „Az idő tájt láttam valahol Lázár Ervint, egy nagydarab, pacuha, bajszos törököt kapatosan randalírozni.” Aki nem ismeri az írói lelkületet, soha ki nem találná, hogy mit vett zokon Ervin ebből a mondatból. Nem a törököt, nem a randalírozást, nem a kapatosságot – a pacuhát!

Ehhez persze tudni kell, hogy Ervinnek van egy nagy utazókoffere telis de tele ritkán használt, jó hangzású magyar varázsszavakkal, olyanokkal, mint derce, ösztövér, petrence, sifonér, padmaly meg hasonlók. És amikor mindenki elmegy hazulról, Ervin előveszi a koffert, kinyitja, és elkezd varázsolni: – A petrence nevében idézlek, Bruckner Szigfrid! – És máris megjelenik neki Bruckner Szigfrid, az oroszlán.

Mint józan életvitelű, kofferből varázsoló cirkuszigazgató Ervin jól tudja azt, hogy az ember egy-két pohárka (meg még egy-két pohárka) bor elfogyasztása után könnyen összetalálkozhat egy kerítéskaróval, ebben nincs semmi rendkívüli, mondhatnánk, ez az élet elfogadható mértékű kockázata. De az már csak mégis fölháborító, hogy az embert a saját varázsszavainak egyikével kólintsák főbe! Ez, bárki beláthatja, vért kíván, de legalábbis még egy pohár vörösbort.

V. Zs. írónő, civilben Ervin felesége és gyermekeinek anyja nagy életbölcsességről téve tanúságot megállapítja, hogy Ervin a filozófiai megközelítésről áttért az érzelmire, és ilyenkor a legjobb mindent ráhagyni.

De semmi vész, Ervin ma este a meglepetések embere. Nála hűvösebben egy személyi számítógép sem összegezhet:

– A vers különben szép, főképp az a sora, hogy „mintha szellemek ültek volna ki egy teraszra”…

– Azt a Mándy is dicsérte – mondom nagy álnokul, remélve, hogy így végképp utat téveszt az erdő sűrűjében.

(Műsorvezető: Kérem a versenyzőket, hogy jól figyeljenek, villámkérdés következik. Ki szerezte és honnan a Cantata profana zenéjét? A hölgy adta a helyes választ: Bartók Béla, és a fejéből.)

– …de a pacuháért – fejezi be Ervin szilárdan, mint egy (nagy néha azért meg-megingó) hegy – még számolunk!

 

*

 

Telnek az évek, egy, kettő… négy…

 

*

 

Ez év őszén jelent meg legújabb verseskötetem, a Hallod-e te sötét árnyék. Szokás szerint, mely szokás az égbe szökő könyvárak miatt hovatovább koldusbotra juttatja azt az írót, aki nem akar bunkó módra viselkedni, és a neki küldött, dedikált könyveket a maga dedikált köteteivel óhajtaná viszonozni, szétküldöm a példányokat, és várok.

Ervin az elsők között, ha nem legelsőnek telefonál.

– Szép a könyved, gratulálok – mondja, és hallom, hogy a visszafojtott röhögéstől enyhén remeg a hangja –, de találtam benne egy apróságot. Csalmatok, mondod, mintha a csalmatok a csalmat többesszáma lenne. A szót persze Aranytól kölcsönzöd, a Hamlet-fordításból, a szellem szózatából. Én is ott olvastam, és először én is azt hittem, hogy ez többes számú alak, de nem, ez egyszerűen a beléndek ma már kevéssé ismert neve.

– Nyekk! – Ezt a hangot a fekete öves, ötdanos nyelvmester hallatja, amikor egy vidékről érkezett, egyszerű magyar szó egyes számban a földhöz (a tatamihoz) teremti.

Ervin persze fenékig kiélvezi a pacuha bosszúját, és most már hallhatóan röhincsélve adagolja az érzéstelenítő vigaszszavakat.

– Persze nem ez a lényeg, a könyv maga ettől…

Első gondolatom a harakiri (kínaiul: szep-puk-ku). A második viszont az, hogy ez oltári nagy marhaság lenne. Már csak pusztán a technikai lebonyolítás szempontjából is. Egy valamirevaló japán késkészlet tengernyi pénzbe kerül (TV-shop, telefonáljon most!), plusz a postaköltség, plusz a szőnyegtisztítás a vérfoltok miatt, plusz a hivatali hercehurca, a papírmunka, a jegyzőkönyvek, az adóigazolás meg a mit tudom én, mi, nem is szólva a rendőrségről, mely szolgál és véd („Helyettem, kis virág!”; Siebel dala Charles Gounod Marguerite című operájából, melyet a párizsi Theátre Lyrique-ben mutattak be 1859-ben, s melyet nálunk Faust címen játszanak), szóval ilyesmiknek az ember, ha nem muszáj, nem teszi ki a családját.

Marad tehát a higgadt megközelítés, a tudományé.

Elsőül a kérdések kérdése: miért nem néztem utána épp ennek az egy szónak az értelmező szótárban, amikor pedig rendes körülmények közt, a leghalványabb gyanú esetén is mindennek utánanézek – műfordítóként a saját káromon tanultam meg, hogy az ember még egy yes-t is leellenőriz a nagy Országhban vagy a Websterben, hátha épp ez az a kivételes alkalom, amikor éppenséggel no-t jelent. Mitől voltam olyan álomkórosan biztos abban, hogy a csalmatok különféle mérgek kotyvalékát jelenti? Hát persze, ott van a szédítő szövegkörnyezet, a vers, az alliteráció! „Meglopta bátyád ezt a biztos órát, / Üvegben átkos csalmatok levével, / S fülhézagomba önté e nedű / Bélpoklos csöppjeit…” A „csöppjeit” miatt. Amiatt, hogy a két szókezdő cs összecseng. Ez keltett bennem olyan hamis biztonságérzetet, hogy még a több évtizede a polcomon álló, de onnan gyakran levett és sűrűn forgatott magyar Shakespeare-összes jegyzete sem ért el a tudatomig. Ez a kiadás csillaggal jelöli meg a szövegben a csalmatok szót, s hátul, a jegyzetekben közli, hogy annyit tesz: beléndek. És én, most már emlékszem rá, hátra is lapoztam, elolvastam a jegyzetet, fölfogtam, hogy mit olvasok – és semmi. A helyzethez alkalmazva a szólást, egyik szememen be, a másikon ki. A fülemben pedig továbbra is ott fészkelt a rontás, hogy a csalmatok többes szám.

Mármost az, hogy egy költő elhasal egy alliteráción, nem az országos napilapok címoldalára kívánkozó hír, fontos viszont tudnunk azt, hogy az élő nyelvet láttuk működni, mely nemegyszer félreértésekből építi tovább magát. Így született például a 16. században egy sajtóhiba jóvoltából a föveg szó (Calepinus szótárában a süveget nyomtatták ki így, minthogy a két szókezdő betű akkori nyomtatott formája meglehetősen hasonlított egymásra), és így született, tesszük hozzá árulkodó vigyorral a képünkön, a posztmodern irodalom is, amikor egy mai kódexmásoló épp fordítva, a föveg f-jét nézte ß-nek, azaz a német scharf, „éles”, vagyis hangsúlyos, dupla s-nek, és noha ez sohasem állhat szó elején, a föveget sszövegnek olvasta, minek logikus következményeként lépett hatályba a sszoros sszövegolvasat sszigorú sszabálya, főképp kisssregények elemzése esetén.

Megkísért a gondolat, hogy az Ervin által gombostűre tűzött fél sort: („…főzik átkos csalmataik levét”, in: O. O., Hallod-e te sötét árnyék, 26. old.) úgy hagyom, ahogy van. Nem lustaságból, kijavítani ezt semmi, egy névelő betoldása és egy birtokos személyrag eltüntetése, sokat mondok, tíz másodperc (és a kijavított fél sor máris úgy hangzik: „…főzik az átkos csalmatok levét”), hanem épp hogy becsületből, hogy kitűnjék, itt a múlt szakadékába ereszkedtünk le egy szál kötélen, és tisztesség ne essék szólván bevertük fejünket a sziklafalba, és most kóvályogva várjuk, hogy a mélybe leejtett süvegünket fövegként fejére illeszti-e az idő?

Nagy oka van annak, hogy nem így teszek. Az értelmező szótár ritka, régies szóként közli mind a pacuhát mind a csalmatokot, és előfordulási helyként mindkét esetben mi mást adna meg, mint Arany János szövegét. Ezen nem lepődöm meg; valamirevaló betűvető tudja, hogy Arany János úgy tudott magyarul, mint sem előtte, sem utána senki más. De azon már igenis eltátom a számat, hogy milyen szöveg közegében fordul elő ez a két szó – a pacuha Az elveszett alkotmányban, a költő korai komikus eposzában, mely a mottóul választott, angol nyelvű Byron-idézettel a homlokán családfáját amúgy Homéroszig vezetheti vissza, a csalmatok pedig az Arany magyarította Shakespeare-tragédiában, a Hamletben.

Elképeszt az a természetesség, amellyel a világirodalom legfelső emeletén veri le a csizmájáról a múlt századi magyar falu porát, amitől az nótárius majd akadémiai titkár uram nevéhez híven aranyporként kezd el ragyogni. Élő és holt nyelv találkozik, átjárja egymást, hogy elegyük alkalmas legyen a csoda befogadására, ha az mintegy szándékunktól függetlenül meg akar történni – és megtörténik: a Hamlet magyar szövege az, melyben éles szemű színházi szamarak észreveszik az avuló szavakat, de nem érzékelik a nyelv kegyelmi állapotát, melynek folyományaként a beszédbe rejtett vers, mint a dráma cselekménye is, varázsos könnyedséggel ingázik ég és föld között; azt, hogy Shakespeare-t ez esetben nem „műfordították”, hanem magyarul „írták”, hogy ez a fordítás „eredeti”.

Ami pedig a higgadt megközelítést illeti – a helyszínelő járőr jelenti a központi ügyeletnek. Lázár Ervin és Orbán Ottó, állítólag mind a kettő magyar író, egy harmadik magyar író, Arany János szobra előtt koccanásos közúti baleset résztvevőjeként nyolc napon belül gyógyuló lelki sérülést szenvedett. Nevezett Arany János a cselekményben tevőlegesen részt nem vett, mivel már korábban elhalt. A baleseti helyszínelés során O. O. elismerte felelősségét abban, hogy a szabályosan kanyarodó, egyes számú csalmatokot figyelmetlenségből többes számúnak nézte.

 

*

 

Egy szó. Mi egy szó?

Semmi és minden.

Egy hozzám közel álló személy, aki fölkerült a Ki kicsoda magyar kiadásának MÉK (még élő költők) listájára is, erről a következőket írta:

hogy a semmibe nyomtalanul ne merüljek,

te temess szavaidba, magyar nyelv!

Karácsony lévén, miféle ajándékot kérhetnénk, ráadásul erre a legnagyobbra?

Hullana ránk paplannak némi decemberi hó, s tavasszal, mit tudni, talán még föl is támadunk.