Műfordításaink kritikai fogadtatása

Műfordítás-kritikánk helyzetéről értekezni: délceg köröket írni a semmibe. De korántsem a kiterjesztett szárnyakon vitorlázó madarak örömével. Ha az áttekintés készítője madárnak érzi is magát, nem azért, mintha szárnyai nőttek volna. Hányja a falra a borsót szorgosan.

Műfordítás-irodalmunknak kritikája, ha a kritikán többet értünk alkalmi kalaplengetésnél és személyes megnyilatkozásoknál, alig van. Ha a műfordítói buzgalmat kíséri is némi értelmező munka, ezt zömmel maguk a fordítók végzik. Az ő kiindulásuk azonban természetszerűleg más, mint a befogadóké; más az eredmény is: kritika helyett esszé, írói önvallomás, módszertani jegyzet, s noha mindezek fontossága vitathatatlan, a kritikát mégsem pótolhatják. Még akkor sem, ha a fordítás befogadása kritikai visszhang nélkül is végbemegy. Sőt épp a befogadás kétségtelen ténye teszi olyan kínosan zavaróvá a kritika mulasztásait. A napjainkra már-már szolgáltatássá váló műfordítás szinte házhoz hozza a világirodalmat; a hazai irodalom, író, olvasó, ha kívánja, a világirodalom tágabb közegében is élhet; Lorcának magyarra fordított drámájából magyar opera születik, az induló költő, ha elég nagy szamár, „túlhaladhatja” – a magyarul olvasott – Apollinaire-t; a fordítás, e legnemzetibb műfajunk, minthogy ez csak magyarul és csak a magyarul olvasókért él, ma még kevésbé a műveltek passziója, mint bármikor. Hatása folytán közügy, s nem is a másodrendűek közül való. A műfordítás rokontalan nyelvű közösségünk számára létkérdés: és nem csupán a beszerezhető információk várható haszna miatt, nyelvünk és irodalmunk önbecsülése végett is, mivel a dolgok jelenlegi állása szerint a fordítás majdhogynem egyetlen lehetőségünk arra, hogy a világirodalom közegében létezzünk, még akkor is, ha létezésünkről a világirodalom csak nehézkesen és kelletlenül óhajt tudomást venni. Fordítani annyit tesz, mint áttörni a bezártság burkát, s nem elfogadni az ostoba vélekedést, hogy kis országnak a szelleme is kisszerű. A műfordítás hiányzó kritikájáról szólva tehát nem az a panaszos kérdés merül föl bennünk, hogy érdemükhöz mérten becsüljük-e műfordítóinkat. Sokkal inkább az: becsüljük-e magunkat? Becsüljük-e annyira a saját költészetünket, amennyire az becsüli magát a műfordítás százados gyakorlatával? Mert a kritikai gyakorlatban mintha két költészet létezne, egy „írt” meg egy fordított, s az utóbbi mint az előbbihez beszállásolt szegény rokon.

Holott ez a fölosztás már csak irodalomtörténeti szempontból is tarthatatlan.

Az okok mégis az irodalomtörténetben, hogy ne mondjuk: történelmünkben keresendők.

Az angol és a francia is fordít, mégsem úgy, mint mi. A francia Shakespeare, az angol Corneille és Racine nélkül szegényebb lenne ugyan, de nem koldus, kinek a fedél hiányzik a feje fölül. Annak a ténynek a jelentőségét, hogy a mi körülményeink között a honi költészet mindig is a maga létéért és tágabb lehetőségeiért harcolt a külhoni átültetésével, aligha lehet túlbecsülni. Az eredmény: tudós lábjegyzetek helyett eleven költészet. És még valami, egy szereposztásbeli furcsaság: a mindenes költő. S az ő munkássága nyomán irodalmunk rendetlen gazdagsága. Minthogy az értelmezésre már alig-alig maradt idő és energia. És amikor már maradt? Századunkban két olvasni érdemes mű tekinti át magyar szemmel a világirodalom történetét: az egyik egy költő, a másik egy szépíró műve. Közvetett bizonyítékaként annak, hogy világköltészet és világkultúra iránt érzett éhségünket közműveltségünk aránytalanságai szülték, hogy műfordítás-irodalmunk épp szegénységünktől olyan világraszólóan gazdag, s hogy mindannyiunk legfőbb föladata e történelmi aránytalanság fölszámolása. Gondolkodással, mondjuk nagy álnokul, ha másként nem megy. Alkalom nyílik rá bőven, még az olyan sokat tárgyalt klasszikusok körül is, mint Arany János. Aranyról szólva senki nem mulasztja el megemlíteni a nemzeti eposz megteremtésére, azaz a magyar költészet töredékes szellemi hátterének kiegészítésére irányuló kísérleteit. Aztán egy sóhaj, hogy ez, sajnos, nem ment. Aztán még egy méla tekintet, hogy nem is nagyon mehetett, mivel túlságosan furfangos volt a szándék ahhoz, hogy a naiv eposzt sikerrel teremthesse újjá. Hanem a háttérteremtés másik, ráadásul sikeres kísérletéről jóval kevesebb szó esik. Arany Hamlet-fordítása fordításirodalmunk fölülmúlhatatlan remeke, a témáról ennyit üdvös mondani, minthogy ez Shakespeare színpadára illően hangzik. Arra, hogy itt, egynapi járóföldre a nyelvújítástól nyelvünk és költészetünk terheléspróbája zajlik, mint egy hídé, melyre megrakott tehervonatokat vezényeltek, hogy leszakad-e alattuk vagy sem, alig vet ügyet bárki is. Holott itt egy valóságos háttér, a világirodalomé előtt maga a magyar költészet állja a próbát fényesen. Shakespeare a maga nyelvét beszéli a magyar változatban is, és ez nem kevesebbet jelent annál, mint hogy a magyar nyelv olyan híd, melyen Hamlet és Claudius nyomában Ady is átdüböröghet. S az ő nyomában a többiek, máig mindenki. A Hamlet magyarul azt is, ha nem elsősorban azt jelenti, hogy a magyar költészet többé még fordítás közben sem a vonzalmainak tárgyául választott költészetekkel áll versenyben, hanem a saját lehetőségeivel; mintát ezután ha választ is, csak azért, hogy meghódítsa, fölszívja, magyarrá tegye, azaz eltérjen tőle. E fordulatnak s a nyomában beállott változásnak műfordítás-kritikánkra tett hatása szinte semmi. Arany még lábjegyzetelésben is felülmúlja a műfordítást kritika tárgyává tevő, kései szakolvasók zömét, amikor ezt a bájosan pedáns megjegyzést fűzi a Hamlet egy sorához: „Deliussal tartok, hogy ez csak képes beszéd: Hamlet új döfést, nem mérget ad a királynak, amit bajos is volna belé töltögetni, akarata ellen. Így pathos, amúgy nevetség.”

Mire számíthat ma egy műfordító?

Sok jóra nem. Nemcsak egy-egy teljesítmény, gyűjtemények, fordítói életművek, közös vállalkozások egész sora süllyed el a kritika közönyében. Nemzetek és korok költészete válik hozzáférhetővé magyarul, és a kritika fejét sem biccenti. A szakma, melynek kultúránkban betöltött szerepét – elvben – mindenki elismeri, kihalási gondokkal küzd, jórészt az őt övező közöny miatt. S ha olykor, ritkán, van is visszhang, abban sincs mindig köszönet. A jelenlegi gyakorlat szerint a műfordítói teljesítményt – a költőkét, az ő tevékenységüket még kíséri némi figyelem – a kritikának három fajtája érheti: a költő-fordító kartársé, a nyelvész-irodalmár szakemberé és a csak olvasónak szakember kritikusé. Az előbbieknek, főként a műfordítást maguk is művelő költők által írott bírálatoknak van értelme, súlya, haszna, ám ezekre az írásokra, hol jó, hol rossz értelemben, de eleve rányomja bélyegét a szakmai érdekeltség, nemegyszer egy mesterség belügyévé szűkítve azt, ami lényege szerint egy tágabb világ, az egész magyar költészet élő gondja. Ezt a szakmai szűkkeblűséget lenne hivatva egyetemes költészetszemléletté tágítani a kritika. Ha lenne. Ha elemi tájékozatlanságát nem rotációs prózaversek írásával leplezné, a legrosszabb értelemben vett fennköltséggel tisztelve meg a költészetet. Miközben Dylan Thomas, hogy csak egy példát említsünk meg a sok közül, az említésre sem érdemes költők kuckójában szerénykedik. Noha tolmácsolására egy egész költői szövetkezet alakult. Noha az ő magyarországi pályafutásának értelmezése nélkül bajosan tudná megmagyarázni bárki is, hogy mást ne mondjunk, Nagy László költészetének változásait. Noha a magyarul is élő és ható világköltészet értelmezése nélkül bajosan lehetne megmagyarázni a magyar költészet legrejtettebb változásait is. Van-e értelme általában szapulnunk vagy földicsérnünk az avantgarde-ot, ha nem vesszük észre, hogy Illyés a Dőlt Vitorlá-ban ifjúkora versélményeit éli és értelmezi újra? Ha nem vesszük észre, hogy Lorca egy kivételes pillanatban olyan egymástól különböző költőkre képes hatni, mint Nagy László és Nemes Nagy Ágnes? Ha nem tudunk arról, hogy a mai magyar költészeten nyomot hagyott Blake és Kavafisz? Költői kérdések ezek; versfordításaink kritikájának sanyarú állapota költészetünk kritikájára vet rossz fényt. A szeszélyesen billegő kritikusi mérlegre, mely világirodalmi súlyok híján hajlamos rimbaud-i súlyúnak mérni akár a szolid pályakezdőt is: épp azt zavarva meg ezáltal a legjobban, akinek leginkább lenne szüksége szilárd mértékegységekre. És a költők még mindig a szakma előkelői. A prózát vagy drámát fordító örülhet, ha visszaköszönnek neki. Ha nevét megemlítik, hozzátéve, hogy szövege „mondható”, hogy tolmácsolása „átélt”.

A műfordítást egy művelt kisebbség tűrhető luxusának tartani vészes ostobaság. Lebecsülése annak a századokon át, többnyire gyötrelmes körülmények között folytatott harcnak, melyet a Csokonai-féle szellemek vívtak irodalmunk nagykorúsításáért. Lebecsülése élő irodalmunknak is, mely – bölcsen – tanul a világtól, ha tanulhat. A kritika közönye érthetetlen és menthetetlen. A közöny viszont tény. A Magyar Írók Szövetségének Műfordítói Szakosztálya 1973-ban vitát rendezett a műfordítás-kritika helyzetéről. A vitára meghívott számos kritikust is. A vitán megjelent kritikusok száma beszédes szám: nulla.