Ki röptében dugtam meg annyi szép nőt, |
|
míg szállt velünk a bolygó Föld s az ágy, |
most láthatom Napom, szikrázó, égi ékkőt |
|
ahogy hanyatlik és kihunyni vágy. |
Megroggyant templomfal; behúz a résen |
s egy gyertyaláng borzong csillagfény-jégverésben – |
|
Nürnberg? Pest? Szigliget? |
|
Mindegy. Mindegy, hol éltem, ha föléltem |
|
a fukar idő szűkös hitelét. |
(Ostoba tenorista: bolondul dicsértem |
|
életem nyarát – nyögöm majd telét.) |
Ezredvég, ősz. Ilyenkor divatoznak |
|
a gyászódák, a búcsuszók, |
s a dróton fecskeraj képében sorakoznak |
|
a vakon vijjogó, fekete lelkek, |
|
kikre mit tudni, minek gödre vár; |
tavaly még öregen s betegen átteleltek, |
|
de idén jobb nekik meghalni már. |
Walther mester, döghalál trubadúrja, |
|
kór lantosa, mit mondjak erre én, |
kinek túl édesre volt hangolva a húrja? |
|
Azt mondom: nincs remény! |
|
Mert nincs remény, s nem lesz föltámadás sem, |
|
nem szól ki Isten: „Jöjj be, Waltherem!”, |
és ahogy én nem hallom, úgy nem hallja más sem – |
|
üresen kong a roppant bálterem… |
Mert be vagyunk a végtelenbe zárva, |
|
és végítélet sem lesz semmikor – |
nem, nem lesz semmi más, csak a surrogás, ahogy az árva |
|
Bajt jajjal orvosolni! Ehhez értesz… |
|
Pancser, aki a vesztesre fogad. |
De az aprómunkához: miért az? miért ez?
|
|
sehogysem fűlik vicsorgó fogad. |
Önkörös csőlátás, nagy fene pátosz… |
|
Öregszel. Ettől oda a világ? |
Versed, e rossz ripacs a haját tépve átkoz |
|
A sugallat vagy látomás csak örvény, |
|
alaktalanul gomolygó nyersanyag, |
míg öntőformába nem préseli a törvény, |
|
hogy összeforrjon, mint a fej s a nyak. |
Ha a vers (nagy ritkán) megrendülésre késztet – |
|
bárhogy dübög a vad tam-tam zene –: |
a rend, melyet a pallér kéz és mérnöki ész tett, |
|
A tiszta ész vezessen, ne a céda szív? |
|
Jó tudni, hogy az ördög is naiv… |
|
|