| Az öregség a Lear királlyal vigasztalja magát: |
| ha dörög is a jégzivatar, ki bömböli túl azt szebben, mint ő, |
| aki tudja már, hogy a világegyetem tágul, idő és tér egymásba hajlik, |
| s hogy a határozatlansági relációtól |
| a tárgyak körvonala elmosódik és rezeg. |
|
| Isten, aki ha létezel, magad vagy színházadban a rendező s a néző, |
| ismerd el, hogy a vén ripacs nagyot alakít: |
|
Fújj, szél! üvölti, és egy percig ő te vagy, |
| aki villámfénnyel írod az égbolt háttérfüggönyére |
| hogy a halál nagy, mint a nagy hegyek s a végtelennek látszó óceán, |
| de titkaidat mégsem vele osztottad meg, hanem a földben a maggal. |
|
|
2. Tájelőadás falun – Kelet-Európa
| Az öregség, e csapzott Lear király |
| a pusztában bolyong, és azt üvölti: |
| – Fújj, szél! Tombolj, zivatar! El ne állj, |
| míg beléd nem vész minden, ami földi! |
|
|
– No, ez mán komoly… – dünnyög Pista bá’. |
| – Csak lesz eső, ha ez annyira mongya! |
| Az úton Kerge Józsi ordibál |
| a falu rongyos, borostás bolondja. |
|
| Az űr fátylát itt vas szakítja át, |
| s a bajt korsó sör orvosolja helyben, |
| s a méregcsepp-sűrű tragédiát |
| föloldja a hugyozó közröhejben. |
|
|
|