|
A jó vers jól telepített taposó akna.
Benne betegségem minden megalázottsága, szégyene, mocska, kínja, rossz órája – egy állati lény nyíltságával kibeszélve.
Olvasója, a szépség és az igazság esküdt híve, gyanútlanul belekezd, rálép a gyutacsra; látom, a megrendültség már-már szétrobbantja az arcát, nagyokat nyel, hüppög, zsebkendőt keres és belefújja az orrát, csak hogy szégyenszemre, felnőtt fejjel sírni ne kezdjen el itt!
Én viszont miért hullathatnék még könnyet? Az elviselhetetlen ott van a versben, előírás szerint lefojtva – meg is lep minden várakozást fölülmúló hatása…
Csak a tűzmester dől hátra bennem elégedetten:
– Meg van ez szerelve. De robban is!
|