Röhögnöm kell, ha rájuk nézek… Két beszart kamasz! |
Két szabadsághős, aki majdnem eljutott az érettségiig, |
de látomása támadt, és bekente vajjal az osztályfőnök székét, |
s most várja a püspöki kar döntését, a kiközösítést és a máglyahalált… |
Esterházy féllábon áll egy pocsolyában, |
hegyes csőrével megcélozza a békát, |
és – reccs! – telibe találja: leír egy mondatot… |
Kornist kolbásztöltővel töltötték bele a nadrágjába, |
a bőrével érzékel, mindenre rá kell feküdnie… |
Milyen fényesség öltözteti mégis arany páncéljába őket? |
Esterházy nem mondja: „Igazgató úr, kérem, a Mityu volt!” |
Kornis sem, hogy Ime, zsidó bűnhődik a pápista vétkeért!
|
Csak állnak ott, és némán bámulnak egy kurta öröklét kattanó gépszemébe; |
minden kor hőse olyan, csak jobb kiadásban, mint maga a kor. |
|